[magánjáték] A day without sunshine is like, you know, night.

Egy szép, meleg nyári nap volt, amikor a a Tünde Erdőben egy kisebb tóra bukkantam. Nem is kellett más, minthogy teljesen egyedül egy jót csobbanjak, elfelejtve minden fáradtságot, ami a talpamat nyomta. Körbenéztem és meggyőződtem róla, hogy sehol senki sincsen. Levettem édesanyámtól kapott mélykék ruhámat és minden mást is, egy közeli fa mellé raktam, hogy békésen megvárjanak, amíg vissza nem jövök. A botomat rájuk raktam, mintha attól tartottam volna, hogy a szél elfújja őket. Most teljesen meztelen voltam, élveztem az érzést, ahogy mindenem szabadon lehetett és a szellő végigsimította a testem minden szegletét. Szerettem ebben a testben lenni, igazán impozáns volt, tündei. Nem volt túl sok izmom, viszont izmos voltam és feszes, szálkáimat a nap erősen sütötte. Nekifutottam, miközben nem törődtem a lábamat szurkáló kavicsokkal és egy bombát robbantottam a víz közepébe. Miután elmerültem, vizes szőke hajam már barnás volt a nedvességtől és az arcomba lógott. Szerencsére nem volt hosszú, így oldalra simítottam és felnéztem az égre, melyen bárányfelhők fickándoztak. Megtetszett a látvány, ezért hátra fordultam és lebegtem a vízen és az idő megszűnt körülöttem létezni. Elúszott felettem sok felhőcske és fátyol, majd miután meguntam alámerültem a tónak és úsztam benne egy nagyot körbe-körbe, az alján levő növényzetet és sarat figyelve. Letöröltem arcomból a vizet és körbenéztem. Elég sokat fürödhettem, mert az ujjaimon már észre vettem azt a szokásos redőt, ami ilyenkor keletkezik, ezért úgy döntöttem, kifekszem a napra egy kicsit napozni. A fa felé úsztam, ami alatt a ruháimat tartottam, majd guggolásban megközelítettem a partot, amíg csak tudtam. Ezután felálltam, mintha nem is nyár lett volna, olyan hidegnek éreztem a levegőt, mindenem összeszűkült. Szép apró léptekkel elindultam a ruháim felé, hogy melléjük feküdhessek és megszáradjak, közben dideregve összefogtam a kezeimet és a mellkasomhoz szorítottam. Minden másom tisztán, szabadon volt, hiszen azt hittem nincsen ott senki, de tévedtem. A botom kristálya mellett egy bokor volt, ami mögött észrevettem valakit. Egy fiatal, kék szemű, hosszú szőke hajú lány volt az, talán végignézett engem. Nem tudtam, de minden esetre most mindenem kivehetően láthatta, ezért a kezeimmel férfiasságom nem kicsiny részét próbáltam takargatni.

Az erdő lombjai között átszüremkedő fényfüggöny vonala mentén haladtam. Jól esett az arcomon a melege, megfürdettem benne a vonásaim. A talpam alatt halkan roppanó avar felzavarta a fák között megtelepedő békés csöndet, ám nem hatott idegennek a hang. A madarak dalában nem érződött zavar, a vad össze sem rezzentek, mintha legalább ugyanannyira közéjük tartozó lennék, mint a lomb között kacagó nyári szél. Jól éreztem magam az erdőben. Mindig sokkal jobban éreztem magam, mint a városokban. És jól éreztem magam egyedül. Bármilyen boldog is voltam például Etha mellett, egyszerűen szükségem volt időnként arra, hogy megszabaduljak az emberek közelségétől, hogy magányban töltsek némi időt.
Korábbi felfedezéseim során találtam meg magamnak a Tünde-erdőben a kis tavacskát, ami felé éppen igyekszem. A vize kellően tiszta, a környék pedig kellően kihalt, én pedig igencsak szeretem magányos fürdőzéssel indítani a reggeleim, lemosva magamról az éjszakák mocskát. Megtorpantam, ahogy megláttam a vaskos törzs mellé rendezett ruhakupacot. Férfihoz tartoznak, ehhez szinte kétség sem fért. Hezitálni kezdtem. Menjek? Maradjak? Bölcsebb volna talán azonnal visszafordulni, elvégre sosem tudni, mibe vagy kibe botlik bele az ember. Vártam egy keveset a gyomrom aljában mocorgó baljós előérzetre, de kései vendégnek bizonyult, olyan udvarlónak, aki megígéri a találkát, aztán nem jelenik meg. Végül egy kecses mozdulattal egyszerűen lehuppantam a ruhakupac mellé.
Nem kellett túl sokáig várnom a ruhák gazdáját. Már messziről elárulták a közeledtét a víztől cuppanós léptei, én pedig halvány kis mosollyal csúsztattam végig a tekintetem az alakján, talptól egészen tetőig, miután előbukkant a bokor takarásából.
Aztán megjátszott jó ízléstől vezérelten diszkréten elpirultam, félrekaptam a tekintetem, a szemem elé tartottam a tenyereim. Épp csak a széttárt ujjaim közül leselkedtem egy keveset.
− Jó napot, idegen – somolyogtam felé a kezem takarásából.

A lány, szépséges arcát eltakarva üdvözölt, melyet viszonoztam egy félmosollyal. Pucéran mégsem kezdhettem bele az ismerkedésbe, még modortalannak tartott volna.
- Ha nem bánod, felöltözhetek? – oldani szerettem volna a feszültséget a tegeződéssel, de nem is igazán vártam választ, felvettem ruháimat és megigazítottam magamon, hogy jól fessek benne. Bár valószínűleg jobban tetszhettem neki Ádámkosztümben, mint így mindenem eltakarva. A lány kisugárzása különösen elbűvölt, nem találkoztam még ilyennel, furcsálltam ezt a reakciómat, de megpróbáltam nem törődni vele. Leültem  mellé a fűbe és kezeimmel simogatni kezdtem a földet, a figyelmem igyekeztem zavaromban lekötni, így a hangyákat figyeltem meg, amint szorgosan összedolgozva egyetlen lényként működtek. Olyan volt, mintha nem is különálló egységek lettek volna. Így, hogy már testem reakcióit is el tudtam palástolni, megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni.
- Cav vagyok, a botomból kitalálhatod, mivel foglalkozom - ekkor már rá mertem nézni - mi vesz rá, egy ilyen bájos lányt, hogy itt bóklásszon a Tünde Erdő közepén? Ki véd meg, ha baj van?
Körbenéztem az erdőn. A tündék között általában nagy biztonság van, ez igaz, de nem minden zugot lehet őrizni és szemmel tartani. Nem néztem ki belőle, hogy meg tudná védeni magát, olyan szeplőtlennek tűnt. Úgy látszik mégis tévedtem, magában járta ezt a helyet, sehol egy lélek, mondjuk amikor fürdés előtt körbenéztem, akkor is ezt gondoltam, tünde szemeim megbabonázhatták, talán most is figyelnek valahol, amit nem veszek észre. Akárhogy is legyen, visszafordultam felé:
- Apropó, hogy hívnak és mivel foglalkozol? Tudom, sokat kérdezek, de valahol el kell ezt is kezdeni. Van némi tünde kenyér, itt, várjál, mindjárt kikeresem. Meg is van, kérsz?
Elővettem öltözékem alól két tündekenyeret, az egyiket felé nyújtottam. Nagyon sokat beszélhettem egyszerre, így egy kicsit szégyelltem is magam, de reméltem a kedves gesztust értékeli és elveszi.

− Hát egy kicsit bánom… − motyogtam egy halvány, de csábos mosollyal, de csak azután, hogy már öltözni kezdett. Ezúttal már nem fárasztottam magam azzal, hogy takarjam a szemem, egész egyszerűen az ölembe ejtettem a kezeim, és szemérmetlen pillantással néztem végig, ahogy magára veszi a ruháit.
Az arcát csak akkor néztem meg jobban magamnak, mikor lehuppant mellém a fűbe. A felsőtestem fordítottam felé, a tekintetem engedem szabadon csúszkálni a vonásain. Különösen szép szemei voltak a tündének – mert, hogy tünde azt nem csupán az árulta el, hogy a Tünde-erdőben futottunk össze, hanem a rövid, göndör fürtök alól kivillanó hegyes csúcsban végződő fülek −, mélykék, akárcsak a tiszta vizű tengerszemek. Az ilyen tekintetbe könnyű belefulladni.

− A botodból sok mindent ki lehet találni, de nem utalt egyértelműen a foglalkozásodra – vontam aprót a vállamon egy huncut kis mosollyal. Sokatmondóan sandítottam az ágyéka irányába, hogy teljesen egyértelmű legyen, csak tréfálok. Egyébként valóban könnyű volt kiszúrni, de nemcsak a bot miatt, hogy mivel foglalkozik. Az egész lényéből megkérdőjelezhetetlenül sugárzott az a nyugodt elhatározás, az a már-már kézzelfogható béke, ami akár látatlanul is elárulta volna, hogy druida. Aztán a pajkos vigyor egy kedves mosolyba szelídült. A legtöbb esetben – habár kihasználom – zokon veszem, mikor gyenge kis virágszálnak néznek, akit mindentől meg kell védeni. Ezúttal, ahogy máskor sem, nem teszem szóvá, hogy nem vagyok teljesen védtelen. – Fürödni jöttem magam is – vallom meg aztán az igazat. – Eddig még sose találkoztam itt senkivel. Nem tartom különösebben veszélyes helynek a Tünde-erdőt – vonok aprót a vállamon, ezúttal elkomolyodva.

− A nevem Tea – felelek aztán, megvárva, hogy befejezze a mondandóját, miközben elveszem a felém nyújtott tündekenyeret. – Köszönöm – szúrom közbe, ahogy forgatni kezdem az ujjaim között az ételt. Egy pillanatig elgondolkodok, mégis miféle választ adhatnék arra, hogy tulajdonképpen mivel foglalkozom. Valahogy nem érzem jó kezdésnek azzal indítani, hogy egyébként szajha vagyok. – Nem igazán foglalkozom semmivel – sandítok aztán rá a pilláim árnyékából. – Csak utazgatok, ismerkedek a világgal.

Nagyon megörültem, amikor elfogadta az ételt, egy piros pontom így már volt, ellenben teljesen zavarba hozott Tea, túlságosan szép volt ahhoz, hogy ne bámuljam, mint valami félnótás az utcán elhaladó hölgyeket. Gondolkodni elég nehezen sikerült, a nevén ültem egy darabig, mert nem hallottam még hasonló dallamos nevet, nem is tudtam, hogy ez lehet valakinek a neve is. Mindazonáltal illett fiatal mosolyához, mellyel elkápráztatott, bizonyára mindenkit, hol pajkosan, hol kedvesen mosolygott rám, amivel csak erősítettett abban, hogy a botommal kapcsolatos célozgatásokat ne bírjam, önkéntelenül is félreértettem őket, ezért muszáj voltam félrenézni és reménykedni, hogy nem látta meg mennyire elpirultam a tiszta gondolatától is.
Az viszont kifejezetten bejött, hogy egy közös témánk már van, ő is utazgatni szokott. Ezek szerint többször járt már itt, akárhova is készül, talán vele tarthatnék egy darabon, bár akkor ezt a zavarodottságomat le kell, hogy küzdjem, különben elég nehezen fogunk bármit is beszélgetni. Ép ésszel biztos, nem.
- Én egy faluban voltam anno csapos egy fogadóban, te honnan jöttél?
A terelő kérdés után egyből a lényegre tértem volna, miközben mereven ránéztem. Ahogy a haját egyszer egyszer meglendítette a szellő, kiment a fejemből minden, amit mondani szerettem volna, így csak tovább néztem őt, de beszélgetni nem sikerült. Egy egy szót magam alatt motyogtam, amiből talán Ariadné fonalát újra elkaphattam volna. Sok idő telt el így, közben elkezdtem enni a saját kenyeremet, időt nyerve, de ekkor már biztos voltam benne, hogy most őrültnek tart és legszívesebben elmenekülne, mintsem a bénázásomat kelljen végignéznie. Több kínos rágás és nyelés után végül erőt vettem magamon és becsuktam a szemem egy pillanatra, így rendezni tudtam minden gondolatom, anélkül, hogy elkalandoztam volna Tea látványában, vagy az elképzelt jelenetekben.
- Elmenjek, hogy tudj fürdeni te is vagy inkább tovább mennél? Természetesen, nem leskelődni szeretnék, ha a második, akkor merre tartanál? Lehet, hogy én is veled mehetnék valameddig.

Megfürödtem a tekintetében. Jól esett magamon tudni a szemét. Egész határozottan éreztem, ahogy lágyan simított végig az arcomon, a nyakamon, a felsőtestem nyalta végig. Önkéntelenül is igazodott a testem hozzá. Ha épp a mellkasomra siklott a tekintete, kiegyenesítettem a gerincem, felszegtem és enyhén hátradöntöttem a fejem. Aztán előrenyújtottam a lábaim, elsimítottam a szoknyám ráncait a combjaimtól egész le a bokámig. Éreztem a testéből kipárolgó zavartságot – pont, ahogy a kutyák szagolhatják ki a félelmet. Nem feltétlenül szerettem a hatást, amit kiváltottam az emberekből, inkább csak éltem vele.
− És miért hagytad ott? – kérdeztem vissza némileg tettetett kíváncsisággal. Megtörtem az eddig az ujjaim között forgatott kenyeret, majd somolyogva rágcsálni kezdtem az egyik sarkát. Igazából csak időt akartam nyerni, de lehetőleg minél többet, mielőtt válaszolnom kell arra, hogy mégis ki vagyok és honnan jöttem. Mint már említettem, valószínűleg nem a legjobb kezdés azzal indítani, hogy egyébként szajha voltam egy Vörös Lepel nevű helyen, amíg egy befolyásos szeretőm nem döntött úgy, hogy eltart és igen… azóta a feleségével van viszonyom. Nyeltem, vettem egy mély levegőt, majd egy halvány mosollyal egészen egyszerűen feleltem: − Eichenschildben élek – hazudtam, mint a vízfolyás.
Kuncogva fordítottam felé a fejem.
– Már miért akarnám, hogy elmenj? – vontam fel a szemöldököm pajkosan-kérdőn. – Inkább visszajöhetnél fürödni velem – ajánlottam fel, miközben huncut mosoly ívelte az ajkaim. – Persze, ha nem vagy szégyenlős. Én nem vagyok.

Erre a verzióra nem is mertem gondolni, nemhogy felvetni. Egész rámenős volt a lány, de hát jó kalandot lehet belőle kihozni. Nem voltam az a nagy kalandor ezen a téren, de rég nem volt lehetőségem senkivel se lenni. Azon aggódtam, csak meg ne tudja, mert akkor bénának tartana. Jobb szeretem a szerelmet a nemiségnél, pláne a megkötéseknél, ha valakibe beleszeretek, abba beleszeretek. Sajnos Tea, akármennyire is szép, szerelmet nem éreztem iránta, miért is éreztem volna, hiszen nem is ismertem eléggé, bár van, aki hisz a szerelem első látásban. Ez az nem volt, a testem bármennyire is vágyott rá, de vágyott rá. Nagyon sokat vacilláltam. Tekintve, hogy nem jártam senkivel, bár örültem volna neki, talán belefér ez a kis numera. Ezt a testem is észrevehetően jelezte, ~ ha megint fürdök meztelenül biztos, hogy még a tó másik végéről is ki lehetne szúrni.~ Ezek után a gondolataim a betegségekre terelődtek, mindig is féltem tőle, hogy elkapok valamit, talán ez is oka annak, hogy hűséges típus voltam. De Tea túl jól nézett ki ahhoz, hogy bármit is hordozzon, noha mégis most hívott fürödni egyet. Az is lehet, hogy csak én gondoltam tovább és nem is akart semmit, emiatt még inkább ráparáztam a testi jelekre.
- Tea, egy kicsit talán szégyellős vagyok, de rendben. Legyen, ahogy akarod. Essünk neki, még nem ment le a Nap.

− Persze, észrevettem, hogy szégyenlős vagy – hagytam rá egy apró vállvonás keretein belül. A szememmel azonban kedvesen nevettem rá, eszem ágában sem volt zavarba hozni vagy ráijeszteni.
Legyen, ahogy akarod. Lágyan elmosolyodtam, hogy ennyire egyszerűen került a kezembe a gyeplő. Persze teljesen jogtalannak éreztem. A fiú egyébként fiatalnak, és némileg tapasztalatlannak tűnt. Már nem úgy értem, hogy nem lehettek nőügyei, egészen egyszerűen csak nem hiszem, hogy különösen sok csábdémonnal lehetett dolga, talán még érződött is rajta, hogy egyelőre nem feltétlenül tudja kezelni az akár természetellenesnek ható vonzást.
Nála jóval bölcsebb embereknek is tévesztettem már meg a szemét.
− Ám legyen – biccentettem felé még egyszer, mielőtt lomha mozgással föltápászkodtam a földről, majd megoldottam a ruhám övét, a pántjait pedig lesöpörtem a vállamról. Szívdobbanásnyi idő múlva meztelenül álltam előtte.
− A vízben találkozunk – fordultam aztán sarkon, a vállam felett szólva vissza hozzá, majd kiélvezve a talpamat simogató puha füvet, lusta léptekkel haladtam a tavacska felé.
Combközépig gázoltam a langymeleg vízbe. A testemen libabőr szaladt végig, a gerincem mentén égnek meredtek az apró szőrszálak. Óvatosabb léptekkel haladtam előre, a lábujjaimmal előre kitapogatva minden egyes következő lépést, mígnem mellkasig merültem a vízben. A karjaim kinyújtottam, a tenyereimet végighúztam a felszínen, akárha simogatnám. Az arcomat a nap felé fordítottam, megfürdettem a fényében a vonásaim.

Nagyon megörültem, hogy nem előtte kellett átöltözni, mert így egy kis időt nyerhettem magamnak. Miután ismét a természet adta valómban álltam ott, megindultam a lány után és magam is megmártóztam a tóban, így már nem aggódtam semmi miatt. Félve körözgettem körülötte, mintha csak az úszással törődtem volna és egy kicsit sem a testével. Most hosszú vizes haja még sötétebb volt, ahogy lágyan lecsurogtak róla a cseppek, valójában nem tudtam levenni róla a szemem, annyira megigézett. Az idomai is, mint egy dombvidékes nyári lak, mely közt patak csordogál, vonzóvá tette egész lényét. Már kevésbé voltam zavarban, abban voltam, de mégsem, nem volt már lehetőség. A víz remek volt, jobb mint az előbbi magányos úszkálásom során. Ki tudja, lehet, hogy a lány jelenléte tette jobbá. Biztos voltam benne, hogy itt már nincs visszafordulás, egy olyan pillanat volt ez, melyet nem tudtam nem szeretni ott akkor. Teljes lázban égtem, még attól is tartottam, hogy felforrósodik tőle az egész tó, de ha az nem is sok más valóban égett a vágytól. Úgy éreztem, meg kell zabálnom reggelire, vagy éppen inkább vacsorára, túl nagy falatnak hittem magamnak. Elég félénktípus vagyok, ha párkapcsolatról van szó, még ha egy kalandról, nem voltam az a nihil típusú hedonista szexdémon, de most úgy éreztem nem vagyok ura önmagamnak, így minden gondolkodás nélkül megközelítettem. Mellé érve az illata vörös rózsa töviseként hatolt mélyen érzékszerveimbe. Egy időre elidőztem a szemében, majd a mosolyán át a tekintetem lejjebb csúszott és megállt. Megijedtem, nem tudtam mitévő legyek, mert kezdeményezni kétélű fegyver. Nem akartam magam megvágni azáltal, hogy nyílt lapokkal játszom és esetleg elutasítanak. Ekkor lecsitítottam a belső frusztráltságot, ha elutasítana, nem hívott volna fürdeni. Bunkónak éreztem magam, így bámulni rá, de ezt a látványt nem hagyhattam ki, viszont, hogy mégse legyek teljesen az és egy kicsit romantikusabbnak hassak, megkerülve mögé érkeztem, figyelve, hogy máshogy ne, lágyan megérintettem a vállát.

A hátam mögött felzavart víz jellegzetes csobbanásaiból könnyű volt arra a következtetésre jutni, hogy csatlakozott hozzám a tóban. Vártam még néhány pillanatot, hogy a fokozatosan mélyülő tóban elég mélyre érjen, és legalább derékig fedje a víz. Már megnéztem magamnak a szárazon, mikor kijött felöltözni, és nem igazán akartam ismét zavarba hozni. Pedig el kell ismernem, valahol eléggé imponált a pirulós fiúk szertelen zavara, kedvemre való dolog volt eljátszadozni velük. Szerettem az ártatlanságuk, a naiv bájukat, ahogy néha egy-egy pajkosan ívelő mosoly hatására is elügyetlenednek, anélkül, hogy hozzájuk kéne egyáltalán szólni vagy úgy érinteni őket. Arról nem is beszélve, hogy szinte egytől-egyig az összes odaadó szeretőnek bizonyult. Ha hajlamosak voltak átengedni a kezükből az irányítást, igazán szívesen mutattam meg nekik azt, milyen rejtelmei vannak a női testnek. Mondhatni szívességet tettem az eljövendő feleségeiknek.
Aztán valami megváltozott.
Mióta halállal fizetnek az emberek az ártatlan szerelmükért, jobb szeretem kerülni őket.

Mikor a vízben elég mélyre ért, a gondolataim kuszaságából mit sem engedve az arcomról leolvashatóvá válni, szembefordultam egy széles és annál is szemérmetlenebb mosollyal. Mozdulatlanul tűrtem, hogy végignézzen rajtam. Felizgatott. A vágy apró kis szikrákkal pattogott végig a gerincem mentén, az ágyékomban tátongó ürességre hívva fel a figyelmem, azzal az ígérettel szédítve, hogyha megadom most magamnak, amit kívánok, utána minden jobb lesz. Minden tudatosságot kisöpört az agyamból, elhalkultak a gondolatok a nyomában, amerre végigszaladt a testemben. Némává tette a makacs gyászt, a félelmet, a helyzettel szemben eddig érzett ösztönös visszásságot. Mindenem beborította és minden ösztönöm éjsötéten vakította el ez a természetellenes vágyakozás.
Lecsukódtak a pilláim, ahogy a hátam mögé érve a vállamra fektette a tenyerét. Belesimítottam a vállam ívét az ujjaim közé, oldalra biccentve a fejemet, reméltem, hogy a mozdulattal arra ösztökélem majd: simítson végig a nyakamon.
Nem fordultam szembe vele, csak hátráltam egy keveset, mígnem a hátam a mellkasának ütközött. A fejemet még mindig oldalra döntve kínáltam fel neki a nyakam.  

Ott volt, hozzám bújt, az illata mint a nyári esős szellőnek szinte altató hatású volt. Álltam csukott szemmel és kiélveztem a testéből áradó melegséget, amivel szinte rabjává tett, nem létezett ekkor semmi más számomra csak az az egy pillanat. Mikor nyakát szabaddá tette kinyitottam a szemem és végignéztem rajta, a füle tövétől a nyakán át odáig, ameddig a víz engedte, majd alá is megpróbáltam nézni. Ekkor erős késztetést éreztem, hogy kezemmel végigsimítsak rajta. Gyengéden a nyakához értem, a füle tövénél elhúztam a kezem, majd a tenyeremmel a vállán át a kezén végigcsúsztam, reméltem, hogy hagyja, de igazából nem teljesen tudtam a reakciójára figyelni, mert elöntött a vágy, hogy most itt hirtelen szárnyra kaphassak. A kezéről a hasára tértem és ölelve vártam a folytatást, már-már a víz felszínéhez is simítottam.