Magánjáték: Kocsmabeszélgetések I.

A szórakozás mára megvolt, ideje lenne hasznos dolgokkal is foglalkozni, és azokkal eltölteni a nap további részét. Astonien megjelenése igencsak meglepő volt, a rövid színészi párbeszéd és jelenet vele pedig ugyancsak mulatságosnak bizonyult, de kénytelen volt továbblépni, és keríteni magának egy helyet éjszakára, ahol meghúzhatja magát. Szerencsére az előadás is úgy alakult, hogy ezt elősegítse, így most nem is rest, hogy keressen magának egy olcsó szállást, amelyre pár hosszú, sétával teli óra után rá is talál. A cégére aprócska és jelentéktelen, a festék, mely nevét jelzi, félig már lekopott, és maga a környék sem olyan tiszta, mint egy gazdagabb negyedben lenne - egyértelműen elérkezett a település szegényebb részéhez, a nincstelenek otthonához.
Betér oda, és nem nagy meglepetésére nincsenek sokan. Páran üldögélnek csak az épület ezen termében, és bizonyára nem sok szobát foglaltak le. Mondjuk valahogy nem csodálja... Amilyen kívül, olyan belül is az építmény: kissé rossz állapotban van, és néhol olyan érzete van, mintha éppencsak nem adná meg magát a fal, és bomlana le. Itt-ott terebélyes repedések díszlenek, és ezeket látva Alicia azon se csodálkozna, ha néhol beázott volna az épület, és ott penésszag terjengene. Bizonyára tényleg sikerült megtalálnia a legócskább helyet, ahol a legolcsóbban juthat hozzá ahhoz, amire épp szüksége van. Csak az étek ne legyen penészes...
- Szép napot, kisasszony - üdvözli a fogadós rekedtes hangján, és megköszörüli a torkát, de nem úgy tűnik, mintha ez változtatna bármin is: - Miben segíthetek?
- Egy szobát szeretnék, valamint vacsorát - lép oda fáradtan a pulthoz, rákönyökölve támasztva magát. Felpillant, és látja, hogy a fogadós szemei felcsillannak kissé a kérés hallatán. Miért nem döbbenti meg egyáltalán? Ilyen pocsék helyen aligha akarna megszállni bárki is, csak ő olyan eszement, hogy tudatosan keresse az ilyen helyeket, megkímélve váltós erszényét.
- Máris, kisasszony - fordul el, és elkezdi keresni a kulcsok közül az általa megfelelőnek ítéltet, és amint kiválasztotta, a pultra fekteti, közvetlenül Alicia elé. - Parancsoljon. Most kíván vacsorázni? - érdeklődik szívélyesen. De gyűlöli ezt a mézesmázos hangot... Annyira érezhető rajta, hogy csak azért csinálja, hátha egy kis bónusz bevételhez juthat hozzá mindössze azért, mert kedves volt. Sajnos most pórul jár, a nekromanta nem épp egy adományozós fajta. Majd ha egy protestáns tér be, akkor próbálkozzon ezzel.
- Köszönöm - veszi el a fémkulcsot. - És igen. Magára bízom, mit ad, de lehetőleg ne a legdrágább koszttal álljon elő - löki el magát, azzal körbenéz, keresve magának egy ideális helyet. Szerencsére a közkedvelt sarok szabad, így odasétál, halkan kihúzza a széket, majd letelepszik rá. Köpenye alatt kioldja egyik nyakláncát, hogy azt elővéve elnézegesse azt, míg az étel megérkezik.
Breathstealer. Veszélyes egy ékesség, nem is érti, hogy ruházhatták rá, de a külsejét eltalálták. A rózsaszínes-lilás ékkőre úgy csavarodik rá a fém, mintha el akarná őt nyelni. Tökéletesen tükrözi, miféle hatalma van. Fogja valaha használni? Lesz rá egyáltalán lehetősége? Talán valamikor.
Figyeli a függőt, eltűnődve, ahogy a végén lévő dísz ide-odalibben, közben rákönyököl az asztalra, kézfejére illesztve arcát.

Természetesen már azonnal tudtam, hogy utána fogok menni.
Már a harmadik saroknál lefordulok egy sikátorba, hogy eltűnjek a kíváncsiskodók elől. Mi tagadás, látom pár emberen, hogy foglalkoztatja őket az előbbi balhé főszereplője - én -, de szerencsére nem szólítanak meg. Nehéz lenne válaszadás közben eltűnnöm.
Így annál könnyebb. Bár tény, nagy kísértés visszanézni, hogy milyen az arcuk, mikor hirtelen szem elől vesztenek.
Mikor egy kis kanyargás után rátalálok arra az utcára, ahol nagy valószínűséggel a nekromanta távozott, kicsit elgondolkodom. Vajon hová mehetett? Hol lehet? Sietős léptekkel haladok előre, közben igyekszem kitalálni, merre is folytathatta útját.
Soha nem voltam jó a nyomkövetésben, ez azonban teljesen más. Ki kell találnom, mire gondolhatott a lány úgy fél perce, és ez meglehetősen izgalmas játék.
Igaz, szerencsém van: hosszú ideig nem kanyarodik sehová az útvonal, legfeljebb pár jelentéktelen mellékág van, ahová elképzelni se tudom, hogy lefordult volna.
És ott is van! Felcsillannak a szemeim, ahogy meglátom. Már majdnem odamegyek hozzá, majdnem megszólítom, aztán eszembe jut valami... miért ne játszhatnék kicsit? Hisz úgyis azért kötöttem bele a 'tolvajba' is, nem? Akkor minek abbahagyni?
Követem hát, anélkül, hogy feltűnést keltenék, túlzottan meglapulnék, vagy a szükségesnél közelebb merészkednék hozzá. Meglepően könnyű: néha majdnem szem elől tévesztem, de végül minduntalan sikerül ismét rálelnem.
Vajon mit keres ennyi ideig? Talán rájött, hogy valaki figyeli, és le akarja rázni? Nem, az nem lehet, ahhoz túl lassú. Biztos vagyok benne, hogy nem tud rólam, sőt, valószínűleg nem is számít rám.
Pont ez az egész lényege.

A szegénynegyedben végre megtalálja, amit keres. Egy meglepően olcsó fogadóba tér be, aminek a külseje minden, csak nem bizalomgerjesztő.
Ezért jött volna hát el idáig? Nem mintha baj lenne, sőt: azt hiszem, itt még könnyebb is szórakozni.
Vajon mit szólna, ha...
Belépek én is. A bejárat? Ugyan már, azon keresztül csak az átlagos vendégek közlelednek. Természetesen a nyitva hagyott konyhaablakot szemelem ki magamnak - sietek, hallani akarom, mit beszél a nekromanta a csapossal. Szerencsére senki nincs itt, így előre tudok osonni a pult közelébe, és még pont elcsípek pár szót.
- de lehetőleg ne a legdrágább koszttal álljon elő.
Értem én. Tökéletes.
Ahogy a pultos elindul hátra, behúzódom az ajtó mögé, és figyelem, mit csinál. Nem lehet a legjobb kedvében - talán szegényes a bevétele? Vagy arra számított, hogy Alicia több pénzt hagy ott? Nem tudom, de ez pont jól jön: ahogy sietve, mérgelődve kiszedi a tányérra a kaját (az Úr Jézusra, milyen kinézete van), még csak eszébe se jut, hogy körülnézzen.
Gyorsan végez az előkészítéssel - az evőeszközök tárházát is csak egy fakanál képviseli, amit egész egyszerűen a tányérra rak. Vajon tiszta volt...? Fogalmam sincs, de talán jobb is, ha nem tudom. Ahogy készül kivinni a kaját...
....pont szól neki valaki kintről.
Ezt a mázlit. Pillanatok alatt cselekszem: kilépek az ajtó mögül, felkapok egy véletlenül otthagyott konyhai kötényt - ezen is jó pár ételmaradék van már -, felkötöm, és elveszem az Aliciának szánt tányért az asztalról. Kisurranok a fogadóba (szerencsére a 'valami töményet' rendelő, erősen leharcolt egyén nem törődik velem, gondolván, hogy egy egyszerű alkalmazott vagyok, a csapos pedig háttal áll), és körbenézek. Észre is veszem a célpontom egy félreeső sarokban, és elindulok felé.
- Szép napot! - köszöntöm teljesen ártatlan mosollyal a lányt, mintha nem is tudnám, ki ő. - És jó étvágyat. - teszem le elé a tányért, többé-kevésbé helyes felszolgálói stílusban.
Astonien Michelberger, a kocsma új alkalmazottja.
Fizetést mikor kapok?

Nem bámészkodik, csak ül ott egymagában, mit sem törődve azzal, érkezik vagy távozik-e bárki is. Nem kereshetik, így oka sincs arra, hogy aggódjon, arca ismeretlen - egyelőre. Jó lenne, ha így maradna, ám kissé tart attól, hogy ez a névtelenség egy idő után megszűnik. Nem akarja, hogy mindenütt keressék és kergessék, elvégre így is elég akadályon kell túllépnie, és ennélfogva szüksége sincs arra, hogy még nehezebbé tegye az életét az ismertség, valamint az ebből adódó azonnali üldöztetés. Márpedig ha valóban azt akarja, amit azon a napon kitűzött... Akkor nagy az esélye, hogy fel kell adnia mindazt a kényelmet, ami megmaradt a nekromantalétben is. Az pedig nem sok...
Gondolataiba merülve figyeli az ékszert, melynek lánca ujjai közt fut, csuklójára csavarodik, és a lilás ékkő finoman ringatózik az asztal fölött. Mire fog kelleni az Apostolnak? Mi a szándéka mindezzel? Mit akar tőle? Olyan kis... Semmi. Nem volt elég jó. Alig tudott mit kezdeni a helyzettel, bár ha tudta volna az igazságot... Akkor jobb ötletei lettek volna? Aligha.
Valaki közeledik felé. Csupán ezt érzékeli szeme sarkából, de nem néz fel, hogy megtudja, ki is az. Egyszerűen nem érdekli őt, hiszen csak az étellel jöhet felé valaki, nem igaz? Ki más akarna társulni egy sötét ruhás alakhoz, aki ráadásul a sarokban van? Bizonyára senki, nem kelthet túl bizalomgerjesztő látványt a megjelenésével. Azonban az érkező megszólal... Arra számított, hogy csak lerakja elé a tányért az étekkel, és távozik, viszont ha nem lenne mindez elég, akkor még a hang is furcsán ismerős. Az nem lehet, hogy...
Megemeli fejét egy kissé, mire egy magas, vékony alkatot talál maga előtt, ami pedig teljesen megdöbbenti, az nem más, mint az arc azzal az idétlen - amúgy egy teljesen ártatlan - vigyorral. Kiülhetnek rá a megdöbbent vonások, biztos benne, hogy jól tükröződik, mit is érez most: hihetetlenül nagy megrökönyödést. Azt a kezét is elfekteti az asztalra a férfi láttán, amelyikről a Breathstealer lóg, és hirtelen szólni sem tud, még annak ellenére sem, hogy megtette érte a kezdő lépést: kinyitotta a száját. Egyszerűen azonban képtelenségnek bizonyul a számára, hogy mondjon bármit is, így csak értetlenül néz.
- Hogy... Mégis... - kezdene valamit végül, de ebben sem ér el túl sok sikert. Hogy a fenébe kerül ide ez a tolvaj? Követte? Vagy véletlen lenne?
Nem, ahogy a magára kötött kötényre tekint, biztosra veszi, hogy ez nem véletlen, és azt is ugyanolyan magabiztossággal állíthatja, hogy nem itt dolgozik. Pap, méghozzá Északon, mit akarna Délen? Biztos, hogy csak játssza az agyát - ismét.
- Mi a fenét keresel itt? - kérdezi kicsit sem hangosan, inkább halkan, suttogva. - És mi ez az idétlen kötény? - lendít egyet kezével az említett szövet felé, aztán undorodva fordul a lerakott ebédje felé. - Na, hányást is ritkán kapok... - jegyzi meg inkább magának halkan.

Valószínűleg nincs sok időm kiélvezni a helyzetet. Az egy dolog, hogy szépen kiosontam a szerencsétlen csapos háta mögött, és a vendégnek még az se tűnt fel, hogy egy középszerű déli (és tiszta) ruhában némileg esélytelen, hogy egy ilyen helyen dolgozzak, de ennek mindjárt vége szakad. A balfék észreveszi, hogy eltűnt a tányér, talán a kötény hiánya is szemet szúr neki, így minden bizonnyal rájön, hogy valami nem stimmel.
Vajon mit fog szólni, ha meglát egy vadidegent felszolgálóként? Elképzelhető, hogy kicsit ideges lesz... de nem zavar különösebben, úgyse terveztem sokáig itt maradni.
Addig azonban learatom a jól végzett munka gyümölcsét.
Mi tagadás, pont azt a reakciót kaptam Aliciától, amire számítottam. Az elnémulás, az értetlen tekintet, a kötény pillanatnyi fürkészése... épp így képzeltem el a viselkedését. Igen, elégedett vagyok.
Pedig nem is loptam semmit, csak eljátszottam egy felszolgáló szerepét, amit úgy tíz másodperccel később be is fejeztem.
Mi van velem?
Mindenesetre várok pár pillanatot a meglepett szavak után (így pont hallom a motyogást), csak utána válaszolok.
- Már semmit, hisz megtaláltam. - vigyorgok pofátlanul, és közben a lányt fürkészem. - Hogy őszinte legyek... - ez vajon mennyire hangzik hülyén tőlem? - ...úgy gondoltam, egy ilyen jól sikerült összjáték után nem engedhetlek el csak úgy. Valahogy meg kell köszönnöm, hogy segítettél.
- Hééé! Hát te meg...
És észre is vett. Ez gyorsabb volt, mint vártam.
- Na, jössz? - kérdezem teljesen magától értetődően, mintha ez teljesen logikus lenne. De hisz az is... legalábbis nekem.
Ki akar egy ilyen lerobbant helyen beszélgetni?

Felvonja a szemöldökét a feleletre, és bár sejtette, hogy ezt kapja válaszul, valahogy azért mégis meglepi, hogy pont őutána jött. Egyszerűen csak felfoghatatlan. Miért is akarna egy tolvaj pap egy nekromantával ismét összefutni? Mondjuk... Komolyan keresi a logikát? Kezdve ott, hogy egy pap tolvaj legyen, már minden értelmes gondolatmenetet felborít, kuszává és érthetetlenné tesz, így semmiképpen sem szabad keresni az összefüggéseket az események közt. Keze meg is mozdul, hogy megmasszírozza halántékát egy kissé, de karja csak megrándul - a tényleges cselekvés elmarad.
Az Astonientől már-már elvárt pofátlan vigyorra csak rosszallón megrázza a fejét, és míg társa folytatja pár mondat erejéig, néhány gyors mozdulattal visszaakasztja nyakába a Breathstealert, ruhái alá rejti először a rajta függő ékkövet, majd a láncot is, melyet köpenye alatt fekete fölsőjének igazgatásával tűntet el a figyelő szemek elől.
- Köszönni? - A hangja szinte kacag. - Ugyan minek? Egyszerű szórakozás volt - vonja meg a vállát közönyösen, és maga elé húzza az ételt. Ujjait rávezeti a kanálra, de valahogy nem tűnik olyan bizalomgerjesztőnek az elé rakott étek. Mintha csak kiáltana felé, hogy inkább dobja ki a kóbor kutyáknak, azok majd megeszik úgyis, viszont... Még egy aprócska morzsa is megbecsülendő.
- Na meg ott már valami rég rossz, ha egy tolvaj akarja kifejezni a háláját - tekint fel magabiztosan és sejtelmesen, rákönyökölve az asztalra, húzva az időt, hogy minél később kelljen belekóstolnia abba az undormányba, aminél még rendben is van, hogy a legolcsóbb... De miért kell a leggusztustalanabb, ételnek aligha nevezhető trutyit kiválasztani? Áh, mindegy, ő rontotta el a rendelésnél.
Megtartja a magabiztos vonásokat, úgy néz oldalra a fogadósra, aki felháborodva kalimpál egy ideig a pult mögül, utána utat talál ki onnan, és elindul feléjük. Astonien közben felteszi kérdését, ám a halálpap pár másodpercig még vár, úgy téve, mintha meg sem hallotta volna, viszont briliáns ötlete támad.
- Mehetek, de lenne előtte egy elintézendő dolgom, már ha nem gond - emeli tekintetét a férfira pimasz hanghordozással és félmosollyal. Míg feláll, aminek következtében a szék hangosan sikoltva csúszik hátrébb, a kezében lévő kanalat lerakja az asztalra, a tányér mellé, amit pedig megemel, fabotja marad a széknek támasztva.
- Csupán egy perc. Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog - mosolyog a tolvajra, igyekezve teljesen ártatlanná tenni a gesztust, ám ez nem sikerül neki: erősen látszódik a mögötte megbúvó rosszkislányos vonás.
A feléjük igyekező fogadóssal szembe fordul, és megindul felé.
- Elnézést, de nem gondolja, hogy ez... - mutat rá az ételre, de a vézna alak egy legyintéssel félbeszakítja.
- Amit rendelt, megrendelt, és különben is, most fontosabb dolgom van! - közli undok módon, mire Alicia lemondóan felsóhajt, aztán megáll. Ahogy azonban az ingerülten lépkedő férfi a közvetlen közelébe ért, két rövid lépéssel előtte, egy gyors, lendületes mozdulattal indítja meg tányéros karját a kocsmáros arca felé, ahova kiülnek a megdöbbent vonások, az eset pedig megtorpanásra készteti. Egy pillanat múlva a tál tartalma a csapos fején és a ruháján, egy kis része a földön köt ki, valamint a tálka fás koppanással landol a padlón.
- Hupsz, megcsúszott a kezem! - kapja el a kezét direkt átlátszó színészkedéssel - Mondjuk úgyis visszaszolgáltattam volna, és bár így kevésbé formális és udvarias, sokkal látványosabb és kifejezőbb. Köszöntem a lehetőséget, de inkább nem élek vele - veszi elő közben a kulcsot az övén függő erszények egyikéből, amit a lesokkolt ember kezébe nyom, aztán megfordul, és egy elégedett mosollyal néz Astonienre. - Most már mehetünk - bólint egyet, azzal amint ismét kezei közt van botja, elsőként hagyja el az épületet, maga mögött hagyva annak minden porával, tetvével, rovarával és undormányos megjelenésével együtt.
- Tulajdonképpen hova is szeretnél menni?

- Tehát ez azt jelenti, hogy aki tolvaj, az már nem is lehet hálás? - húzom össze a szemeim. - Pont azért köszönöm meg, mert te is szórakozásként tekintettél rá. Ha nem vagy ott, nehezebb lett volna meggyőznöm a csődületet... és, mi tagadás, jobban is élveztem így. -szemrehányó kifejezésem most alakul át a megszokott vigyorrá. Olyan önzetlen ez a viselkedés, hogy ha én csinálnám, biztos csak álca lenne a kihasználáshoz. S hogy tőle számíthatok-e ilyenre?
Nem tudom. Meglepő, de egyáltalán nem vagyok képes rájönni a szándékaira. Miért nem ismerem ki olyan könnyen, mint másokat?
- Dolgod? - kérdezek vissza értetlenül, mikor feláll, és felveszi a tányérját, viszont mikor meggyőzően közli, hogy tetszeni fog, gyanakodni kezdek.
Hát akkor lássuk. Kényelmesen dőlök hátra, és nemcsak képletesen: valóban leülök a lány székére, a tarkóimra teszem a kezeim, felrakom a lábaim az asztalra (ha már pofátlanság, legyen nagy), és úgy várom, mihez kezd.
A csapos és a fontosabb dolog... vajon ki akar dobni a kocsmából? Nem lesz szükség rá, ahogy érzem.
De a nekromanta még engem is meglep. Pedig az nem kis teljesítmény.
Leplezetlen elismeréssel nézem az 'étellel' telt tányér elegáns ívét a szerencsétlen arca felé, és mikor Alicia egy kész műsort ad elő a véletlen mozdulat mellé, egész egyszerűen felnevetek.
Ez az arc akkor is megmarad, mikor elégedetten felém fordul. Megérdemli a dicséretet, hisz immáron másodszor gondolom azt, hogy szemetebb, mint én.
Kezdenék kijönni a gyakorlatból? Ezt nem hagyhatom annyiban.
Válasz nélkül bólintok, felpattanok, és követem őt kifelé az ajtón. Körülöttünk itt-ott nevetés, fojtott sugdolózás hangzik, de érződik, hogy senkinek sincs különösebb kedve feltartani minket. Talán másoknak is lenne kedve ilyesmihez, csak ők nem elég merészek hozzá? Csak az égiek tudják, azonban tény, hogy a távozásunk zavartalan, s csak az ajtóbecsukás előtt harsan fel a kocsmáros üvöltése.
Ami azonban már nem érdekel.
- Nem tudom. - válaszolom, mintha ez természetes lenne. - Valamivel színvonalasabb helyre, az biztos. A vendégem vagy a mostani kettős műsorért - vigyorgok rá szemtelenül, és elindulok arra, amerről jött a nekromanta.
A belsőbb gyűrűk felé.

Végig mosolyog, míg Astonien szemrehányón beszél. Mondandója végén a tolvaj mintha csak viszonozná Alicia gesztusát, holott tudja jól, hogy ha nem játszadozna a színészetével, vigyorogva társalogna a nekromantával, mindenféle szidalom és fegyelmezés nélkül. De természetesen szórakozik, mint ahogy az elvárható társától. Ugyan mit is hitt? Hogy majd a beszélgetésük alatt végig teljesen őszinte lesz? Ő se lenne rest ennyi oldalát kihasználni a tehetségnek - mert ez az.
Feltételezi, hogy nem nagyon szükséges reagálnia, így az elhangzottakhoz nem is fűz megjegyzést, na meg az egyértelművé válhatott korábban a pap számára, hogy ő is igencsak élvezte azt a kisebb fajta szórakozást a piactéren. Le se tagadhatná, olyan borzasztóan rejtegette.
A visszakérdezésre biccent egyet sejtelmes pillantással, majd a tányérral együtt elindul az indulatos, haragosan közeledő fogadós felé. Hamarosan a képébe nyomja azt az adag trutyit, amit felszolgált volna neki, ha nem jött volna Astonien, aki volt kedves cselekedni helyette, és ahogy a műsor fénypontján túljut, megfordul, majd megpillantja a tolvaj elismerő vonásait. Aliciára ennek láttán még jobban kiül az elégedettség, és szinte hallani lehet, ahogy mondja: Így kell ezt, látod? Termésetesen egy szó sem hagyja el a száját, csupán ránéz az ember, és tényleg mintha elhangozna tőle mindez. Mindenesetre az, ahogy a férfi elhelyezkedett azon a széken és az asztalon, kis híján megnevetteti - belül hangosan kacag, kívül az elégedett vigyorába kerül egy nagy adag jókedv, akárcsak szemei csillanásába.
A kocsma elhagyását követően egy teljesen véletlenszerű irányba indul, maga se tudja, pontosan merre. Majd, ha Astonien is úgy dönt, akkor átveszi úgyis a vezetést, addig, míg csak sétálgatnak nézelődve, nem érzi szükségesnek ő sem, hogy felkérje erre a nemes feladatra.
- Nohát, ez igazán kedves - fordul társa felé pimasz félmosollyal. Hogy honnan szerzi a pénzt, azt meg sem kérdezi. A korábbi események bőven elegendőek voltak ahhoz, hogy Astonien bizonyítsa a nő számára: kivételesen jó abban, amit űz, így sejtése szerint percek, legrosszabb esetben fél óra alatt összeszedi azt a mennyiségű váltót, amire szüksége - szükségük - van és lesz.
- Ételt és szállást is értesz a 'vendégem vagy' alatt? - érdeklődik, megtartva hangjának szemtelen csilingelését. - Csak mert nem utasítanám el egyiket sem, ha már így felajánlottad - mosolyog tovább ugyanazokkal a vonásokkal, mint ahogy azt előbb is tette.

Hogy merre megyek, és merre vezetem a nekromantát?
Fogalmam sincs.
Nem ismerem ezt a környéket, és mi tagadás, inkább Alicia hangtalan követésére koncentráltam, mintsem az útvonal megjegyzésére, így nem tudom, hol fogunk kikötni, ha véget ér a szegénynegyed. Ott már nagyobb az esélye, hogy ki tudok igazodni, de ha nem, akkor sincs baj; mindenképp találok egy normális fogadót.
Ennél jobbat nem lesz nehéz.
Elegánsan, színpadiasan bólintok, mikor kedvesként jellemez. Hogy ez mennyire igaz? Nos, nem különösebben érdekel. A saját jellememmel ugyanúgy nem törődöm, mint másokéval... ha valamit élvezek, azt megcsinálom, és ha nem, akkor nem. Ilyen egyszerű.
Eddig még nem hagyott cserben ez az életmód.
- Természetesen mindkettőt. - nem reagálok a pimaszságára. Miért zavarna? Én mindig ilyen vagyok. - Hisz a szállástól is megfosztottalak az előbb, bár... őszintén szólva... - fordulok hátra a kocsma felé, ami még pont látszik - ...te fosztottad meg tőle saját magad. - újból a lányra vigyorgok. - Nem mintha nem ez lett volna a tervem egyébként is.
Lazán és közvetlenül beszélek, szemmel láthatólag nem veszem zokon, hogy épp meghívatja magát. A váltó nekem nem különösebben nagy teher. Igaz, hogy nem szoktam kifejezetten pénzt lopni, csak amikor szükség van rá - ez viszont azt is jelenti, hogy nem tartalékolom, nem gyűjtögetem. Mi értelme lenne? Könnyen jön, könnyen megy... emiatt nem érzem nehézségnek a lány kérését.
Na meg így legalább letudok egy szívességet is. Az mindig jó dolog.

- Igazi úrihölgy körülmények közt szállhatok meg melletted - mosolyog a férfira, mikor közli: mind a szállást, mind az étkezést állja. - Nem akarsz esetleg olyan ruhákat is venni, hogy ráadásként nemesasszonynak tűnjek? Tudod, csak a helynek megfelelően, ne úgy, mint egy koszos koldus - incselkedik tovább, bár nem mintha annyira érdekelné az a sok cicoma és pompa, ami a magas ranggal jár. Egyszerűen... Nem foglalkoztatja, és nem is fogja őt sosem. Mondjuk tény és való, hogy ebből a nyomorúságos létből, amiben most van, szeretne némileg kiemelkedni, de tökéletesen megelégedne egy átlagos polgár szintjével. Nem is kéne neki több.
- Hát igen, valamit valamiért - tartja az örök mondás, nem igaz? - vonja meg a vállát szórakozottan. - És úgy tűnik, a megérzéseim jók. Sejtettem, hogy valami jobbat fogsz felkínálni - teszi hozzá, az viszont más kérdés, hogyha nem is így történt volna, akkor a tolvajt rávette volna a lopásra és a kiszolgálásra. Igazi parazita, nemde? De úgysincs terhére egy tolvajnak, legalábbis a pénzkérés szempontjából biztosan nem.
- Egyébként van tényleges cél, vagy csak ténferegni fogunk egy ideig? - érdeklődik, de közel sem azért, mert türelmetlen vagy elégedetlen lenne. Ami azt illeti, egészen élvezetes és szórakoztató egy olyan pappal beszélgetni, aki a felszín alatt igazából egy bűnös lélek. Legalábbis... Ezt mondanák róla az egyháziak, Alicia azonban közel sem vélekedik így. Nála bűnösebb aligha lehet.
- Na meg... Mit is keresel tulajdonképpen Hellenburgban? - kérdez rá, ezúttal tényleges érdeklődést mutatva. Komolyan fogalma sincs arról, mit is keres itt egy északi Délen, elvégre... Az akcentus más, mondjuk ez nem sokat jelent néhol.

Összehúzom a szemeim, és ferdén nézek Aliciára... vagy három másodpercig tudom tartani ezt az arckifejezést.
Aztán elnevetem magam.
- Nem hiszem, hogy jól állna neked a nemesi öltözet - villannak az övéhez hasonló pimaszsággal a szemeim. - Egyébként egyáltalán nem tűnsz koszos koldusnak.
Mi tagadás, tud élni a lehetőségeivel. Én mondom magamról, hogy kihasználok mindent, erre észbe se kapok, és szinte már engem használnak ki.
Megállj csak, nekromanta, visszakapod ezt még!
És mi az, hogy sejtette? Csak egy megértő bólintással reagálok ezekre a szavakra, pedig valójában egyáltalán nem értem. Ilyen kiismerhető lennék, miután az egész életem az álcázásomra tettem fel?
Ez így nagyon nem lesz jó.
Az pedig még kevésbé, hogy mindez nem különösebben zavar.
- Nagyjából tudom, melyik városrészbe megyünk, igen, de ennél bővebb célom nincs. - válaszolom a következő kérdésre. - Ha nagyjából tudom, milyen környék, már jobb eséllyel találunk egy normális fogadót. - ...és jobb eséllyel kerüljük el az ilyen helyeket. Már csak azért is, mert bár nem a legpénzesebb negyedet néztem ki, azért egy efféle romkocsmát ott két napon belül felégetnének. Már ha jól ismerem a délieket.
És hogy mit keresek épp Hellenburgban? Hát miféle kérdés ez? Nem úgy volt, hogy én faggatom őt?
Mindegy, most már kénytelen vagyok válaszolni... nem mintha titkolnám. Előtte nem.
- Szórakozást. - vonom meg a vállam. - Eddig nem nagyon merészkedtem ki Északról, de most úgy gondoltam, jól jöhet, ha új ajtókat nyitok meg magam előtt.
...erre ugyanúgy találkoztam Aliciával. Aki épp segített nekem - mint az első találkozásunkkor. Micsoda véletlen.
De még mindig nem tudom, melyikünk is használja ki a másikat.

Egy pillanatra meglepetten és értetlenül emeli fel szemöldökét a nevetés hallatán, azonban amint a férfi megszólal, magabiztosan elvigyorodik.
- Valóban nem? - fordul a másik felé, megtartva a vigyort, hozzátéve egy kétkedő pillantást és szemöldökvonogatást. - Ezt azért megnyugtató hallani. Különben amúgy igaz, maradok is inkább a piszkos utazóköpenynél és annál a sok fekete öltözéknél, amit hordok - felel. - De tény, a díszes ruhadarabok nem nekem valóak - biccent egyet némileg komolyabban.
Csak sétálnak. Követi Astonient arra, amerre ő megy, elvégre mást nemigen tehet. Kettejük közül bizonyára a tolvaj tud jobban tájékozódni, és bár Alicia vándor, mégsem érzi, hogy többéves utazással és az ezzel járó helykiismeréssel beérhetne egy erre szakosodott egyént, hiszen... Egy hozzá hasonló bűnözőnek fontos az, hogy a lehető leghamarabb kiismerje magát a környéken, nem igaz?
- Á, szóval csak ténfergünk! - csap le azonnal a lehetőségre szinte már vádlón, hangszíne viszont akarata ellenére is rejt egy vidám csengést. - Figyelj, szinte bárhol találsz jobbat. Elmész két utcával arrébb, és már az orrod előtt is van egy - vonja meg a vállát egy szemforgatás kíséretében. - Mindig a legócskábbat választom, mert az a legolcsóbb. Sajnos a hozzám hasonlóakat nem látják el úgy váltóval, mint a templomban fölöslegesen serénykedő alakokat - könyököl finoman, játékosan Astonien oldalába, igyekezve sértett vonásokat felvenni. - Legalább abból a pénzből szándékszod fizetni egynapi ellátásomat? - érdeklődik cseppet sem udvariasan és kedvesen, direkt rájátszva a szituációra, bár tagadhatatlanul megveti az egyháztagokat. Mindkét egyház tagjait.
- Új ajtók, mi? - teszi karba a kezeit egy rövid időre, mintha rosszallná a pap ötletét. - És ismételten belém futottál. Fantasztikus ajtónyitó vagyok? - piszkálódik tovább.

Vajon miért lepődik meg ezen? Csak azért, mert azt találtam mondani, hogy nem rongyos, nincs semmi gond az öltözetével? Tényleg így van: a fekete utazóköpeny legfeljebb gyanút kelthet az emberekben, lenézést vagy sajnálatot semmiképp. Praktikus ez a ruhadarab: a legszegényebb helytől a középosztály felső részéig (egye fene, talán néhány pénzes helyre is) elmehet benne, és nem dobják ki a szegénysége miatt.
Igaz, talán megöli valaki, aki nem szívleli a sötét alakokat (vagy a konkurenciát?), de az mellékes. Az ilyen apró kockázatok figyelmen kívül hagyhatók.
- Nem hát. Igaz, még nem láttalak olyanban, de úgy sejtem, jobban áll neked a fekete. - bólintok a szavaira.
Vajon bóknak szántam? Magam sem tudom.
Vezetem Aliciát. Kifelé igyekszem ebből a negyedből: igaz, nem érződik a mélyszegénység bűze, nincsenek mocskos koldusok az utcákon, mégis valahogy tudom, hogy errefelé nem ritka a nélkülözés, az éhezés.
Nem tetszik a hely. Túl... sivár.
- Lehet, hogy ennél jobbat két sarokkal arrébb is találok, de biztosabb, ha keresünk egy középosztálynak szánt környéket. - épp egy hármas elágazáshoz érkezünk, így egy pillanatra elgondolkodom, merre is menjünk.
Aztán meghallom a sértett mondatot.
Mi a franc?
Ismét ugyanúgy nézek rá, mint korábban: összehúzott szemekkel, ferdén.
- Esetleg egy szállodát ne vegyek neked? Vagy tudod mit? Ellopom egész Carolusburgot a kedvedért! - utánzom tökéletesen a jó ötlettől felcsillant szemeket. - Egyébként persze... ha ennyire szeretnéd, fizethetem. - bólintok aztán lomhán, és halványan mosolyogva ingatom a fejem.
Ezek a nők...
...mondjuk ezt pont én mondom, holott semmi tapasztalatom velük kapcsolatban?
- Nálam nem vagy jobb ajtónyitó, az biztos. - vigyorodom el szemtelenül, aztán döntök: a két út közül balra indulok.
Valahol úgyis kikötünk, nem igaz?

- Nos, ha úgy hozza a sors, akkor úgyis látni fogsz, bár az esély, hogy felsőbb osztályba kerülök, nagyon kicsi. Mindenesetre... - vesz egy mély levegőt, mintha csak belefáradt volna a témába. - Azért köszönöm. Nem... - kezdene bele egy mondatba, aztán félbehagyja, mert nem tudja eldönteni, kéne-e ilyesmit mondania egyáltalán. Olyan... Unalmas és közhelyes, viszont elkezdte, Astonien pedig egyértelműen rá fog kérdezni, mit is akart még hozzáfűzni.
Egye-fene, befejezi. Úgyis csak viccelődnek, és még ha komolyan is gondolja, akkor sem fog annak tűnni.
- Nem sokan mondták még ezt - vonja meg a vállát, pár pillanat múlva pedig fanyalogva folytatja: - És meglehetősen közhelyes ez a hozzászólás, nem gondolod?
Mintha kissé undorodna saját magától, legalábbis önmagában ezt az érzetet kelti a megjegyzés azzal az arckifejezéssel, amit felvett. A beszédétől, a megjelenésétől, a lététől... Mindentől, ami ő, persze csak egy gondolat erejéig jelenik meg ez. A helyzet nem olyan, ahol ezek a vádló, önsanyargató felvetések most előkerüljenek. Itt van Astonien, ki kell használnia a jókedv forrását! Legalábbis... Jelenleg a jókedvet és a szórakozást ő hozza el neki.
Nem kifejezetten figyel a környezetükre. Hozzászokott már a meglehetősen piszkos-mocskos környékekhez, a szegénységgel és éhezéssel teli területekhez, elvégre nekromantaként ez gyakorlatilag az otthona. Nem kerülhet olyan helyekre, ahol szinte elvárt lenne a tisztaság, és bizonyára sosem fog olyan körülmények közé kerülni, ahol megszokás lenne egy nagyobb szoba rendes padlózattal, nem nyikorgó ággyal és szekrényekkel, ahol talán még három szál gyertyát is kap, ha esetleg éjjel olvasni szeretne valamiről... Ja, és természetesen szórakoztató irodalmat is kérhetne, amivel elütheti a magányos perceket. Furcsán egyszerű dolgok iránt vágyódik.
- Rád bízom - vonja meg a vállát, és gondolatban már számolgat, mennyi váltót is kell kifizetnie ezért a napért, mert az egy dolog, hogy a tolvaj állja mondjuk... a vacsorát, méghozzá egy kiadós vacsorát, azért nem kéne mégsem mindent kifizettetni vele. Tényleges, kellemetlen gerinctelenségnek érzi ezt már, ugyanakkor szórakozás szintjén még eljátszik a gondolattal. Amúgy... Igazából neki már az is érték, ha rendes étkezésben részt vehet.
A tündeség megszólalt benne... Vagy csak a lehetőségeket fedezte fel a tolvajban, amelyeket nem akar elszalasztani? Mindegy is.
Ahogy elhangzik a következő ajánlat, szemei felcsillannak, lelkesen lép Astonien elé, megtorpanásra kényszerítve őt. Megragadja vállait, és mintha egy pillanatra őrült boldogsággal figyelné a másikat.
- Komolyan megtennéd? - néz rá földöntúli örömmel pár néma pillanatig, aztán, nem bírva tovább tartani ezt az ábrázatot, elneveti magát, és úgy fordul el. - Isten őrizz! Nekem aztán nem kellenek a puccosabbnál puccosabb és nagyobbnál nagyobb helyek - rázza meg a fejét, közben pedig tudatosul benne, hogy Astonien ténylegesen állná mindezt, mindenféle viszonzás nélkül. Létezik ilyen?
Meglepetten néz maga elé egy darabig, lehajtott fejjel, aztán fel a papra, értetlen vonásokkal.
- Hé, ugye most csak vicceltél? - Nem hisz a fülének. Valóban állná? Komolyan, nekromantalétében először valaki állná mindezt, csak mert rákérdezett? Olyan nevetséges, ez biztosan egy átverés!
Hitetlenkedve rázza meg ismét a fejét egy darabig, aztán kínosan elneveti magát.
- Te nem akarsz egy nekromanta helyett fizetni, rendben? Felejtsd el mindazt, amit mondtam, megyek vissza abba a szutykos fogadóba, és megeszem a hányást, amit adnak - közli határozottan és ellentmondást nem tűrő hangon, elhatározva, hogy megacélozza magát.
Megriadt. Megijedt a másik közvelenségétől, attól, hogy ilyen módon reagál, mert ezt nem tudja hova tenni, mert... Nem így kéne reagálnia, legalábbis az eddig ismertek alapján ez egy teljesen ellenkező forma. Egy... Egy ismeretlen reakciósorozat.
A férfi következő megjegyzésére muszáj halkan nevetnie, ami még egy ideig nem ereszti őt.
- Te jó ég... Nem tudom, hogyan viselkedjek melletted - sóhajtja lemondóan. - De tényleg megyek vissza. Nem fogsz jól járni, ha egy halálpappal lófrálsz.

Nem kérdezek rá a félbehagyott mondatra, még csak nem is zavarom meg abban, hogy összeszedje magát. Mindössze kíváncsian nézek rá, s talán emiatt, talán nem, de folytatja.
- És? - vonom meg a vállam. - Attól még, hogy közhelyes, lehet igaz. Az én mondandóm talán nem volt közhelyes? - kérdezek vissza ismét.
Nem értem a lányt. Elég jónak tartom magam a reakciók kifigyelésében, az arcok és hanglejtések elemzésében... és most megvetést látok rajta. Magával szemben.
Mi van? Ez nekem új. Nem mintha túlzottan ismerném, de azért... fura tőle ez a reakció. Főleg, hogy nem beszélt olyanról, ami indokolná.
Csak bólintok, mikor rám bízza a döntést. Igaz, ugyanolyan kevéssé tudom, merre tartunk, mint ő, de az lényegtelen. Jól mondta: ennél a koszfészeknél már csak jobb helyre juthatunk el, és valahogy ez a véleményem a környékről is. Akkor meg miért is foglalkoztasson az útirány?
Aztán jön a kérdés, rá pedig válaszként a gúnyolódásom. Vagy... tényleg az lenne? Már másodszor nem tudom, mit takar a saját beszédem... azért ilyen jó álcát nem akarok, ami még előlem is elrejt mindent. Kezd zavarni, mi tagadás.
Elég hevesen reagál. Ugyanúgy, összehúzott szemekkel nézek rá, és elgondolkodom, mit is mondjak... továbbvigyem ezt a játékot, vagy nevessem el magam.
Lényegtelen: ő teszi meg, jelentősen könnyítve a dolgomon.
Az ajánlat komoly részét viszont kicsit másképp fogadja.
- Nem, kivételesen nem vicceltem. - rázom meg a fejem, aztán eltátott szájjal hallgatom a zseniális ötletét.
Hogy ő visszamegy oda? Csak a testemen át.
- Arra a magas színvonalú helyre? És azt hiszed, visszaengedlek? - hajtom oldalra a fejem valódi kíváncsisággal. Tényleg érdekel, komolyan gondolja-e ezt a baromságot... és az is, hogy mitől változott meg a véleménye ilyen hirtelen.
Eddig nem ellenkezett túlzottan. Most se gondolom másképp: segíteni akarok neki. Akkor meg?
- Mellettem? Mit szólnál mondjuk az őszinteséghez? - mondom ezt úgy, mintha nem tettetnék hamisan elgondolkodást. És még az ég se szakad le. - És miért is akarsz visszamenni? Segítettél nekem, természetes, hogy meghálálom, nem igaz?
Fura: még valami, amit nem kell tettetnem. Az értetlenséget.

Egy rövid időre elgondolkodik, legalábbis ezt tetteti annak ellenére is, hogy tudja jól már, mit válaszoljon erre. Vagyis... Fenéket! Igazából fogalma sincs, mi lenne erre a megfelelő reakció. Ha őszinte, akkor az megint rossz választás, ha nem az, akkor úgyis hiteltelen az, amit mond, így egyik sem tűnik valami jó megoldásnak.
Hogyan válaszoljon hát?
Nem tud úgy tettetni, mint Astonien, nem tud utánozni csak úgy, és ez egy olyan helyzet, ahol nem sok múlik, így szükségtelen a feszültség, mégis... Ha a jövőt próbálja elképzelni, valamiért olyan érzése támad, hogy pont ez lesz az az aprócska pont, amitől függni fog sok minden.
- Másoknak talán. Nekem ritka kincs - enged meg egy halvány mosolyt. Egy rövid időre eltűnik a magabiztosság és a gúny arcáról, viszont hamar visszaszökik, ahogy levegőt vesz, majd ismét megszólal:
- Feltéve, ha őszinte. Egy mocsok holtmágusnak aligha szokás ilyesmit mondani csak azért, mert ténylegesen úgy lenne - vonja meg a vállát, hangja lényegesen határozottabban cseng, mint az előbb. Elvégre ez az igazság, mocskos és alávaló, ezt pedig nem kell titkolnia, mivel köztudott.
Talán az egyetlen köztudott dolog, ami igaz is.

Nem viccel. Komolyan nem viccel... El se hiszi. Tényleg nem. Összezavarodott és megriadt - tudja a tudatalattija, hogyha ez így folytatódik, akkor abból csúnya esés lesz, és így ösztönösen menekülni próbál a továbbiak elől. Nem szabad engednie, elvégre elhatározta, hogy egy kemény burok lesz körülötte - és már most megrepesztik ennyivel, ami nem lehet más, mint rossz előjel.
Nem elég határozott. Nem elég... Nem elég stabil. Ingatag érzelmileg és lelkileg egyaránt, régi vágyai még mindig megvannak valahol mélyen, melyek biztosan arra várnak, mikor törhetnek elő - mint a kis sátánfattyak, melyek alkalomadtán megkísértik az embert. Hiába gondol arra, hogy milyen célja van a távoli jövőben, hiába gondol arra, milyen fontos az érzéketlenség, az elutasítás, az önállósodás, az egyedüli erősödés, annyira nem tudja megmozgatni most.
Menekülnie kell, különben gyenge lesz. Nem tudja pontosan, miért érzi ezt, de minden porcikája viszolyog, mintha valami baljós esetet akarnának elkerülni. Mintha tudnák, mi fenyegeti őt, ha Astoniennel marad.
A férfi nem úgy reagál, ahogyan számított rá. Egyáltalán nem. Azt hitte, megfoghatja valamivel, hogy... hogy fájdalmat okozhat neki, hogy valamivel elriaszthatja maga mellől, hogy megmutathatja, egyáltalán nem jó, hogy a nekromanták valóban csak megvethető személyek, de úgy tűnik, a másikat aligha hatja meg, ha így kihasználja a tudását és tehetségét. Mintha... Nem érdekelné egyáltalán. De akkor mi mással tudná sértegetni? Hogyan érvényesülhetne az a tüskés burok, amit igyekezett felépíteni a Holtmezei Csata után? Mert így... így sehogy. Így nem tud piszkálódni, így nem tudja elkergetni.
Túl váratlanul érte ez a jókedv, ez a közvetlenség, teljesen megzavarta, pedig tisztában van vele, hogy még pár fogást bevethetne. Most viszont nem megy... Gondolatai zavarosak, összevisszák és befejezetlenek, egyszerűen képtelenség eligazodni most önmagában.
És mindez megijeszti. Mert így... Ha ez folytatódik, akkor túljut rajta, megkedveli, és... és meghal. Riasztó a gondolata annak, hogy egy újabb olyan valakit veszítsen el, akiben kezd megbízni, akit kezd megkedvelni ténylegesen, és ezt... ezt el akarja kerülni. Nem akar ismét összetörni, így most kell megtennie a kezdő lépést, távolodni, elkerülni azt, hogy a férfival újra és újra találkozzon.
Menekülnie kell. Muszáj, vagy összetörik.
Túlságosan komolyan venné? Meglehet, de inkább túlzásokba esik, minthogy vállaljon egy újabb padlóra kerülést, ami után nem biztos a felállás, mivel az lenne... A sokadik. Semmi kedve egy újabb lelki kínzáshoz, az önsanyargatáshoz, a veszteségek elviseléséhez és hordásához. Inkább megelőzi a bajt, inkább más módszerekkel óvja meg siralmasan törékeny belsejét.
Inkább menekül.
- Miért ne tennéd? - kérdez vissza értetlenül. - Szabad vagyok, nem? - Hangja bizonytalan, és próbálja kiküszöbölni belőle a remegést, valahogy nem megy.
Pánikol.

Őszinteség. Ugye csak viccel? A nekromanta és az őszinteség, a tolvaj és az őszinteség... Nevetséges. Miért kéne annak lennie vele szemben, ha azt se tudja, a pap igazat mond-e? Ha azt se tudja, melyik szava nem hazugság?
Megérinti csuklyáját, és mélyebbre húzza arcán, hogy ne látszódjon tekintete. Oldalra bámul, pár másodpercet vár.
- Úgy érzem, az őszinteség távol áll tőlünk - közli komoran, és mivel az utolsó kérdésekre nem tud válaszolni, arra nem is reagál. Mit hozhatna fel mentségként, amitől nem árulja el magát? Amitől nem adja a másik tudtára, mennyire fél attól a lehetetlen jövőképtől, ami rémképként lebeg előtte? Mert hát... Végül is... Ha most tesz ellene, akkor lehetetlen lesz, akkor nem fog megvalósulni, viszont ha most enged... ha enged...
Inkább nem gondol bele.

Figyelemre méltó, ahogy Alicia arcán váltakozik a halvány, szinte félénk mosoly és a gúny. Mintha én lennék... de...
...a kettő közül melyik az álca?
Nem tudom kiismerni. Nem jövök rá, milyen a valódi jelleme.
Ez különös.
- Hát úgy ismertél meg engem, mint aki szokott hazudni? - kérdezem teljesen valódinak tűnő szemrehányással, aztán elvigyorodom. Komolyság? Még mit nem. - És ha ezt a mocsok holtmágusnak történetesen egy mocskos tolvaj mondja? Én se vagyok jobb nálad, nyugodtan elhiheted.
Ja. Meg rosszabb sem.
Csak más.
Kérdés, hogy mennyivel?

Furcsán nézek rá a visszakérdezéskor.
Szabad... végtére is igaza van, nem akadályozhatom meg (dehogynem). De ez elég indok neki ahhoz, hogy ne fogadja el a meghívást?
Mitől változott meg ilyen hirtelen?
És nem is ezt értem a legkevésbé... hanem a remegést a hangjában. Eddig minden gond nélkül adta a határozott gúnyolódót, ami még úgy-ahogy szórakoztató is volt, de most... ez valamiért eltűnt. És hiába figyelek nagyon az erre utaló jelekre: nem érzem hazugságnak.
Félne?
Mégis miért? Ilyen ijesztő lennék?
Nem tudom, de még inkább ki akarom deríteni.
- Attól még mondhatsz igent az ajánlatra - engedek a vigyorból, ezáltal az barátságos mosollyá szelídül. - Nem mellesleg én is szabad vagyok, tehát eldönthetem, akarok-e fizetni, vagy nem. - egye fene, viszek a szavakba egy kis pimaszságot, csak hogy ne jöjjek ki a gyakorlatból.
Azért mindenben vele se lehetek őszinte.

Csak nézek nagy szemekkel, mikor a válasz az őszinteség kérdőre vonására korlátozódik.
Erre most felelnem kellene? Hisz Alicia se tette meg.
Kérdezzek rá még egyszer, vagy hagyjam rá?
- Tőlem mindenképp. - bólintok. - Nem is mondom, hogy hidd el a szavaim, hisz nem tudom bizonyítani őket. A legtöbb, amit megtehetek, hogy megkérlek erre. - kivételesen tényleg nem játszom a szavakkal. Felfedtem az álcám Alicia előtt, és bármilyen különös is, megbízom benne. Őszinte voltam vele nem egyszer, holott egy könnyed húzással az inkvizítorok kezére adhatna. Szinte a kezébe helyeztem mindent, amit eddig felépítettem... és csak azért, mert jó szórakozásnak tűnt.
És pont emiatt nem hisz nekem.
Ironikus, nem?

A kérdés hallatán csak lemondóan rázni kezdi a fejét, és csupán az arcán ülő finom mosoly jelzi, hogy mindez szórakoztatja.
- Úgy - biccent egyet. - Bár amíg nem vagyok társad a játékban, nem tudom megmondani, mikor - sóhajtja lemondóan, a továbbiakban pedig már csak halványan mosolyog.
Mocskos tolvaj... De még milyen tolvaj! Egyházi, ami ritka madár, de hogy buta-e vagy túlságosan okos, még nem tudni. Eddig az utóbbi tűnik valószínűnek, de idővel majd ez is kiderül, hiszen nem lehet az örökkévalóságig eltitkolni mindent. Hacsak nem csinálja annyira jól...

Astonien arcán barátságos mosoly jelenik meg, amitől pillanatokra megfagy. Igyekszik elnyomni, de tekintetében így is észrevehető egy kissé az ijedtség, a veszélyérzet, ahogy a férfi finom vonását figyeli. Gondolatai egyre kétségbeesettebbek, egyre túlzóak és vészesebbek. Szinte parancsolják neki, hogy most azonnal tűnjön el - elvégre ezen gesztusra a legérzékenyebb -, hogy távozzon, és ne érdekeljék őt a továbbiak, azonban képtelennek bizonyul egy lépés megtételéhez is.
Mosolyog. És olyan őszintének tűnik, nem csak... álcának, amit a férfi gyakorta mutat. Olyannak tűnik, aminek hihet, amiben nem kell kételkednie már. Nem úgy, mint a többiben... És pont ezek azok, amelyektől összetörik, ha kiderül, hogy nem voltak sosem igazak...
Higgyen neki és engedjen? Esetleg utasítsa el valahogy, megóvva mindkettejüket? Mert hát... Alicia közelében Astonien veszélyben van, méghozzá igenis nagyban. Az életével játszana! Ténylegesen. Mert nem csak piti tolvajlásokról lenne szó mellette, nem... Valamilyen baleset, valamilyen általa elszúrt cselekmény, és egy tőrrel már végeztek is a pappal... Alapvetően nem mozgatná meg, viszont úgy, hogy esélyét látja a megkedvelésnek, már számít.
Nem tud lenyugodni és választ sem képes adni. Csak néz a másikra némán, mint aki rémet látott, és ha nem gyökereznének földbe a lábai, már elindult volna, keresni egy másik fogadót, ahol megszállhat, nem érdekelve, milyen drága. Egyelőre azonban még össze kell szednie magát, és az hamarosan sikerül is...

... vagy mégsem.
Astonien olyat mond neki, amivel tovább forgatja azt a képzeletbeli tőrt, melyet a mosollyal gyomrába mélyesztett. Szerencsének érzi, hogy az előbb lehúzta csuklyáját, hogy arca kevésbé látszódjon, ajkai remegését viszont így sem tudja eltakarni.
Őszinteség... Bevallja, hogy távol áll tőle. Bevallja, aztán arra kéri, hogy higgyen neki... Miért...? Miért találják meg ezek az alakok? Mintha próbálnának viccet űzni belőle. A személyiségéből... Mintha mindenki ki akarná használni a gyengeségét. Azaz...
... nem is mindenki, csak... annyira nehéz felépülni egy-egy csapás után, hogy soknak tűnik... Pedig nem az...
Alsó ajkába harap, nem durván, csak finoman.
- Miért...? - suttogja. - Miért akarod ennyire ezt? - Még mindig halkan beszél, de így legalább elrejtheti a remegést.
Alicia, össze fogsz törni... - szól magához figyelmeztetésként. Meg fogod bánni...

- Ha nem vagy a társam, nem is olyan szórakoztató az egész - durcás arcot is rég erőltettem már magamra, de most jól jön. Ha már a szavaimmal nem hazudok, legalább a vonásaimmal megteszem.
Mert a mondandóm igaz.
Alig volt még lehetőségem vele együtt balhézni, mégis észrevettem, hogy egész könnyen összejátszunk. Pedig én aztán nem törekedtem erre! Én csak csináltam, amit jónak láttam: terveztem, aztán azokat félredobva vetettem bele magam az események sűrűjébe. A lány pedig alkalmazkodott.
Őszintén, nem tudom, mire mentem volna nélküle a szekér ellopásakor. És valahogy nem is foglalkoztat. Miért gondolnék arra, hogy 'mi lett volna, ha'? Így volt, és ez nekem elég is.
Nem érdekel, hogy mi történt akkor. A 'most' pillanatnyi lehetőségeinek élek. Akár a múltba, akár a jelenbe próbálnék betekinteni, csak elvonná a figyelmem a jelentől.
Jelenleg pedig itt áll előttem Alicia. Miért törődnék mással?

Ha ilyen egyszerű lenne...
Különös ez az egész. Merevséget érzek... mintha valamiért megtört volna a jókedv. De mitől? Nem emlékszem, hogy csináltam volna valamit, ami kiválthatja ezt.
Egyáltalán azt sem tudom, mi a baj. Akkor hogy jöjjek rá a megoldásra? Egye fene, folytatom, amit elkezdtem... többet nem tehetek.
Csak nem lesz rosszabb.

De.
Rosszabb lett.
Illetve... még azt se tudom megmondani, milyen irányban változott a helyzet.
Értetlen arccal nézek, és még csak nem is a szavak miatt: a remegő száj és a halk beszéd az oka.
Hogy miért akarom ennyire ezt? De mit? Én csak jól akartam érezni magam, és azt tettem, amit a legtöbbször: sodródtam az árral. Élveztem, ha együtt dolgozunk, hát ha volt alkalmam rá, ezt tettem. Nem törődtem a kasztjával, mint ahogy az se foglalkoztat, hogy névlegesen Isten szolgája vagyok.
Mit csináltam rosszul?
Nem kellett volna megnyílnom? Mégis hallgatnom kellett volna a mesterre, akit figyelmen kívül hagytam Alicia társaságában?
- Miért ne akarnám? - kérdezek vissza. Nem vagyok olyan halk, mint ő, de nem is beszélek a normális hangomon. - Úgy ismertél meg, mint aki hazudik, igen... de úgy is, mint aki hazudik neked? - hangsúlyozom ki az utolsó szót. - Mert én próbáltam nem így tenni. Még senki előtt nem fedtem fel az álcám, csak előtted. Még soha nem mosolyogtam ilyen őszintén, csak veled. Akkor mi a baj?
Áh, francba.
Nem kellett volna ennyit elárulnom. Az egy dolog, hogy talán ártok vele, de túlzottan elengedtem magam. És erre csak rátesz az értetlen, szinte kétségbeesett arcom, amit...
...nem tudok elrejteni.
Soha nem történt velem ilyen. Soha.
Mindig tartsd szemed előtt a célod, Astonien. Bármennyire ésszerűtlennek tűnik is, mindent tegyél meg érte, amit csak lehet.
De mi a célom?
Mit akarok valójában?

Már csak mosolyog Astonien hozzászólásán. Nem tudja, kívülről ez milyennek hat, ő belül csak annyit érez, hogy szomorú.
Társak... Nem léteznek társak, ez a kínzó, fájdalmas igazság. Sosem lesznek... Nincsenek őszinte partnerek, akikben meg lehetne bízni. Nincsen senki, akire rá lehetne bízni a saját életét. Nincs, egyszerűen... Mindenki áruló, mindenki aljas és gonosz.
Ő is.

Nem néz Astonienre. Végig elrévedve bámul oldalra, még véletlenül sem pillantva a másikra. Túlságosan fájdalmasnak találná...
Képtelen rá. Egyszerűen most nem megy neki, mivel az emlékek újra és újra felidéződnek benne. Előkerülnek a mosolyok, melyekről azt hitte, őszinték, persze végül kiderült mindről, hogy mögöttük volt valamilyen szándék... Valami mozgató, valami, amitől árulóvá vált az összes kellemes emlék róluk. Amitől megfakult a hozzájuk kapcsolható boldogság, és már csak a keserédes melankólia maradt utánuk...
És harag.
Az első kérdésnél vissza kell nyelnie a sajátját, amely ingerült lenne. Kifakadna, elégedetlenkedne, és talán ez jó módja lenne az elijesztésnek, de elfojtja mindezt. Rákérdezne, vajon tudja-e, miről is van szó, hogy... Tudja-e egyáltalán, mitől változott meg ennyire, hogy tisztában van-e vele, mit is akar megtudni. Mert... Mert ha tudja... Akkor... Akkor direkt csinálja...
... honnan tudja a gyengepontját...?
A kihangsúlyozott szónál nagyobbra nyílnak a szemei. Nem látszódik, mivel a csuklyáját még mindig húzza lejjebb és lejjebb, rászorítva ujjait a piszkos szövetre.
Neked... Neki.
Nekem.
Felé fordítja tekintetét, óvatosan és félve. Ha Astonien figyeli őt, akkor könnyedén leolvashatja arcáról azt az értetlenséget, amit kivált belőle a magyarázat, és ahogy aztán meglátja az ehhez társuló kétségbeesett arcot, egy pillanatra eltorzulnak vonásai.
Astonien... Miért...?
Képtelen felfogni. Képtelen összerakni, hogy mi folyik most körülötte, és fogalma sincs arról, minek kéne ezt az egészet hinnie. Valóban fogadja el, hogy mindez őszinte? Vagy... Vagy ez egy túl jól eljátszott szerep? Mi van, ha ennyire jól teszi a dolgát? Mi van, ha ennyire határozottan tudja, mikor mit kell tennie ahhoz, hogy elfogadtassa magát vele? De hogyan jöhetett volna rá egyáltalán ilyen fogásokra?
- Tényleg...? - érdeklődik elhalón, figyelmen kívül hagyva a felé intézett kérdést, szemeiben mintha egy aprócska reményt lehetne felfedezni.
Közelebb lép egyet, majd még egyet, csökkentve kettejük közt a távolságot, és ha a tolvaj nem hátrál, akkor kezét nyújtja felé, elengedve csuklyáját, úgy, mintha egy törékeny tárgyhoz próbálna hozzáérni.
És belül annak is tartja... Egy őszinte mosolynál nincs törékenyebb. Talán tisztább se... Értékesebb se...
- Tényleg... Őszinte? - Ha a férfi nem húzódik el, akkor óvatosan, gyengéden simít végig a másik arcán, szinte már hitetlenkedve. Végül is... Tényleg alig tudja elhinni, hogy létezik ilyen, hogy rálelhet egy ehhez hasonló gyöngyszemre.
Homályosan lát, kissé elmosódnak a férfi vonásai. Milyen különös...
Nem kéne ezt csinálnia. Nem kéne megmutatnia, mennyire erőtlen, de ezek a szavak... Úgy hatnak rá, mint a méreg: gyorsan és gyilkos módon gyengítve őt. Vagy éppen úgy, mintha megváltás lenne: feloldozón...? Maga sem tudná eldönteni.
- Ez... Ez tényleg nem álca... ugye...?
Alicia, ne csináld ezt - szól magához, de teljesen feleslegesen - már késő. Hiába viszolyog minden porcikája mindettől, hiába sikoltanak a gondolatai elméjében, hogy ezt nem kéne, hogy ez egy téves út, hogy itt egy újabb törés lesz, hiába figyelmezteti magát, nem hallgat egyetlen szóra sem. Olyan görcsösen kapaszkodik az őszinteségbe, melyet már oly' régóta keres, hogyha egy kicsit sikerül elérni azt, hogy higgyen, azonnal magával ragadja, és sodorja őt messzire, akarata ellenére is felfedve a másik előtt, milyen törékeny is igazából.
És most is keres... Talán talál is...
És talán belerokkan.
- Nem... Nem fogsz elárulni ezzel... ugye...? - pislog sűrűn, alsó ajkába harapva.

Nem értem.
Én csak őszinte voltam. Nem akartam megbántani Aliciát, sem fájdalmat okozni neki. Épp ellenkezőleg: oldani akartam a hangulatot, továbbvinni a tolvajvádlás jókedvét, és beszélgetni vele. Azonban...
Azonban valami nem stimmel.
Próbálok javítani, ezért is vettem vissza a viccelődésből, és beszéltem valamivel halkabban. Ezért mondtam el az igazat, pedig... ilyen még egyszer se történt velem.
Sem az, hogy így megbíztam valakiben, sem az, hogy ilyenről beszélgessek valakivel.
Pláne így.
A nekromanta viszont nem tűnik vidámabbnak, sőt. Feltéptem volna egy sebet? Mivel, az őszinteséggel? Azzal, hogy elmondtam neki a valódi gondolataim?
Egyre kevésbé értem. És még rajta látok értetlenséget, hát ez csodálatos... még ő nem tudja, hogy mi ez az egész? Pedig tőle vártam magyarázatot.
Erre csak egy szót kapok. Egy kérdést, mely olyan félénk, hogy csak pislogni tudok. Igen, figyelem az arcát (ha már eddig nem láttam a csuklyától), így észreveszem a remény csillanását.
Mindent értek. De miért nem hitt nekem eddig? És az, hogy végre készül erre, miért vált ki belőle ilyen reakciót?
Nem, mégsem értek semmit.
- Tényleg. - bár belül tanácstalan vagyok, többé-kevésbé határozottan bólintok.
Erre még közelebb jön, és... az arcom felé nyújtja a kezét.
Hogy mi? Ez jobban meglep, mint az, hogy újra felteszi a kérdést.
Enyhén, alig érezhetően összerezzenek az érintésére, a gyengéd simítására...
...mi a franc folyik itt?...
...de nem húzódom el.
- Tényleg az. - ismétlésre mivel tudnék válaszolni, mint ismétléssel? Most nem mosolygok; komoly, mégis szelíd tekintettel nézek a szemeibe.
Fájdalmat látok. És félelmet. De mitől?
Tényleg nem álca-e? Valahol mélyen elkezdem érezni, hogy most szinte minden a szavaimon múlik, de az okot még mindig nem látom rá.
Kezdek aggódni, jól felelek-e.
- Nem, nem álca. - kezeim megrándulnak, de aztán mégsem mozdítom őket magam mellől. Hogy mit akartam velük csinálni... azt talán még én sem tudom. - Nem akarok hazudni neked.
Vajon mennyire bánom meg ezt az őszinteséget?
Nem érdekel.
Sodródni kell az árral, hát ezt teszem, és nem foglalkozom a következményekkel.
És újból kérdez. Ezúttal olyat, amire már nehezebb őszintén felelni.
Miért pislog? Sírni készül? Azt nem akarom.
Nem akarom, hogy fájjon neki bármi is.
Mi rosszat tettem...?
- Nem... - viszem le a hangmagasságot, mintha befejezném, aztán mégis folytatom - ...ha te sem árulsz el. Ha te se hazudsz nekem. Először voltam valakivel ilyen őszinte, szeretném, ha viszonoznád.
Végre kimondtam.
Most vagy megharagszik, vagy örülni fog.
Fej vagy írás?

Újra és újra megnyerést kap, újra és újra bizakodással telik meg, és elképzelhetetlenül jólesik neki hallani ezeket a feleleteket: tényleg, tényleg. Hihetetlen, hogy ezt megtapasztalhatja. Azóta az eset óta nem hitte volna, hogy bízhat valakiben, bárkiben, hogy még mer majd kockáztatni, hogy ismét képes lesz saját lelki épségét veszélynek kitenni. Létezik ilyen...? Annyira... Megkönnyebbül...
Igen. Mintha sokkal könnyedebbé válna mindössze ennyitől. Mintha...
Gyengülne. Mintha... Olvadna a jégburok, amit erőszakkal fagyasztott maga köré, azt a védelmet, melyet az események váltottak ki belőle, de úgy látszik, képtelen megtartani huzamosabb ideig. Úgy látszik... A hite... Az a hite, amiről már számtalanszor lemondott, amit már számtalanszor elveszített, újra és újra feltámad, még mindig reménnyel töltve el őt, pedig szentül vallja, hogy értelmük sincs. Mégis... Görcsösen és kétségbeesetten ragaszkodik valami olyanhoz, ami emlékezteti őt: még nem veszett el minden, még létezik jó. Benne rejlik valami, ami bizonyos időközönként felnyitja a szemét, hogy létezik még olyan, aminek és akinek hihet.
Akiben hihet.
Talán a tündék általános tisztasága jelentené ezt...? A másféle gondolkodásuk, ami nem hagyja, hogy megromoljanak? Vagy csupán túl sok szép emléket hordoz magával, amelyeket vissza akar hozni...? Nem tudná megmondani... De akarja. Akarja, hogy ismét úgy mosolyogjanak rá, mint barátra, mint egy kedves barátra: vidáman és őszintén.
Akarja. Akarja azt a kellemes, bizsergető érzést, ami ennek a gyönyörű gesztusnak a nyomában jár. Annyi csúfságon ment már keresztül, annyi mocskot látott, annyit szenvedett... Szüksége van erre a támogatásra, erre az apróságnak tűnő dologra. Az őszinteségre... Az őszinte mosolyokra, melyek az évek alatt soha nem veszítenek boldogságukból és tisztaságukból... Annyira kell neki... Annyira szüksége van arra az erőre, amit ad neki... Amitől képes még harcolni...
Kár, hogy nem minden mosoly ilyen... Kár, hogy olyan sok a hazug köztük... De ez... Ennek... Ennek hihet, nem igaz? Ez már igaz, nemde?
Bizonyára. Szeretné. Szeretne nem félni a töréstől, de belseje még mindig reszket attól, hogy árulással végződik ez is, mint ahogy a többi. De talán... Talán remélhet. Talán egy idő után elmúlik a félelem.
Elemeli egy kissé a kezét, Astonien homlokán cirógatón hozzáérve, eltolva egy szőkésbarna tincset. Ha tehetné, másik kezével is végigsimítana a férfi arcán, csak hogy a bőre is megjegyezhesse, milyen az, mikor valaki rámosolyog, viszont tartania kell a botját.
Az utolsó feleletnél behunyja szemeit, és elmosolyodik, esetlenül és keserűen - fájdalmasan, mégis valahogy örömtelien. Igyekszik nem elsírni magát, amennyire csak lehet, elfojtja, mivel nem most akar a leggyengébbnek tűnni. Bár... Bizonyára már annak látszik.
- Aki őszinte... Akit elfogadtam... Azzal én is őszinte leszek - mondja akadozva, azonban hangjának remegését így sem tudja kiküszöbölni. - Mosolyognál még? Őszintén. Szeretnék rá emlékezni - nyitja ki szemeit, melyek vizesen csillannak.
Iszonyatosan törékenynek és sebezhetőnek tűnhet így... Sosem akart az lenni, mióta rálépett a nekromanták útjára. Sosem akarta megmutatni ezt az oldalát senkinek, mert könnyen kihasználható, viszont...
És nem egyszer használták ki...
De ez a válasz... Ezek a szavak... Ha hamisak is, akkor is előhozzák rejtett vágyódásait. Ha most megkaphatja egy rövid időre ezt a hitet, majd összetörik...
Talán megéri... Majd újra felépül... Majd újra erős lesz... Újra elpusztíthatatlan az érzéketlenségtől és sebezhetetlenségtől, végül, mikor már azt hiszi, semmi sem árthat neki, ismét esendővé válik.
Bárcsak tudná... Bárcsak tudná a tolvaj, mit is kockáztat...

Fej.
Szinte hallom a feldobott érme koppanását. Annyiszor játszottam már ilyet... annyiszor vittem magam kétesélyes helyzetbe, aminél teljesen bizonytalan volt a végkimenetel, hogy már magam se tudom.
És egyiknél sem aggódtam ennyire.
Egyre különösebb ez az egész. Én aztán megértek mindent, tényleg, de hogy a kezdeti jópofa szórakozásból ilyen hirtelen csapjon át maró gúnyba (nagy hatása volt ám rajtam, az biztos), majd ilyen érzelmes szövegbe, az már kissé sok.
Olyan, mintha...
...mintha a sértegetni próbálás csak álca lett volna. Mintha tettetni akarta volna, hogy valóban ilyen, és mi tagadás, nem is rosszul. De akkor mi törte meg ezt? Én biztosan nem, legalábbis nem emlékszem olyasmire, ami ezt kiválthatta volna.
Vagy csak túlmisztifikálom ezt az egészet? Esetleg most is átver, és magában röhög rajtam, milyen könnyen meg tud vezetni?
Mindegy. Ha őszinte, akkor jó, ha nem, akkor pedig hatásos lecke lesz. Semmit nem veszíthetek.
De ezt akkor sem értem. Nem lett dühös, sőt, úgy tűnik, mintha örülne neki, mégis... valahogy nem teljesen boldog a mosolya. Fáj neki, de mi? És miért? Tehetek róla? Van közöm hozzá?
Ismét sok a kérdés, ráadásul még fel se tehetem őket, csak óvatosan.
Csak nehezíti a dolgom, mikor végigsimít a homlokomon. Rezzenéstelenül állom az érintését, belül viszont még jobban összezavar. És ez most miért jó? Mi értelme van?
De jelenleg más foglalkoztat igazán.
Csak én látom úgy, mintha a sírás szélén állna?
Nem válaszolok az első mondatra, hisz mintha akarna még valamit mondani. A szemeibe nézek, mikor végre rám emeli őket, és kénytelen vagyok elrejteni a meglepett pislogást a következő szavak hallatán.
Az egy dolog, hogy könnyezik, de...
...mosolyogjak? Őszintén?
Egy tolvaj mosolyának nem igazán szoktak örülni. Pláne nem így.
Most mit kellene mondanom? Mit kellene tennem? Egyáltalán van helyes út?
- Hozd ki belőlem, hogy mosolyogjak. - hajtom félre a fejem, kíváncsian, mégis szokatlanul finoman nézve rá. - Úgy teljesen őszinte.
Vajon ez mennyire hiteles, mikor mosolyogva mondom?
Mi van velem?

Várja a szavakat, várja a választ, mely talán az eddigi legtöbbet jelenti neki. Itt fog eldőlni, hogy fog a tolvajhoz viszonyulni, hogy miként fogja őt kezelni a későbbiek során. Vagy túljut most azon a védelmező burkon, vagy... Vagy sosem jut rajta át.
Vagy csak túl komolyan veszi ezt is.
Megkapja a választ, méghozzá egy mosoly kíséretében, mire még keserűbbé válnak a vonásai, ettől talán még érzékenyebbnek és még törékenyebbnek tűnve. Viszont... Viszont a válasz helyes. A legjobb, amit kaphatott volna, a legtökéletesebb, és más nem is kell. Mást... Mást nem is válaszolhatott volna.
Szinte már meghatottan nézi Astonien vonásait, hüvelykujját még egyszer utoljára végighúzva arcán, kezét aztán visszaengedi maga mellé. Ajkai félénk mosolyra húzódódnak, tekintetében pedig már-már hálás csillanást lehet felfedezni, de vajon... Mitől ennyire jó érzés ez az egész? Tényleg ennyire szüksége volt már erre? Tényleg ennyire kellett már neki egy támasz? Tényleg ennyire...
... gyenge? Valóban ilyen könnyen meginog? Ezek szerint... De jólesik, és most csak engedi, hogy mindenét ellepje az a furcsa, keserédes boldogság. Csak el ne veszítse most...
Magában megrázza a fejét, kiverve ezt a kegyetlen gondolatot. Tolvaj, biztosan vigyáz magára, nem igaz? Nem kell miatta aggódni.
- Majd legközelebb - mondja halkan, és hátrál egy lépést, egyértelműsítve ezzel a férfival: távozni kíván. - Legközelebb... És azután... És majd azután... - biccent félve. - Megmosolyogtatlak. - Milyen zavarbaejtő ezt így kimondani... Milyen különös. Milyen régen használt szó ez... Kinél gondolt utoljára vajon erre? Kinél határozta vajon el, hogy megtesz bármit azért, hogy mosolyogni lássa? Vajon kinek mondta ezt így meg utoljára? Bizonyára még gyerek volt... És ahogy ezt kimondja, egy pillanatig annak is érzi magát. Újra gyereknek, újra egy boldog gyereknek, de csak egy pillanatig - és talán utoljára tapasztalhatja a gyermeki önfeledtséget és naivitást.
Mindent megér.
- Kösz... Köszönöm a mai napot... - beszél halkan a férfi szemeibe nézve, majd újabb lépést hátrál, és sietőesen távozik a helyszínről, hacsak a tolvaj nem állítja meg. Még van esélye megragadni a kezét.

Némileg érdeklődve figyelem Alicia kezét, mikor egy utolsó simítás után visszaengedi maga mellé.
Ez vajon mire jó neki? Miért csinálja? Valamit... valamit csak tettem, amivel összetörtem ezt a gúnyos, érzéketlen álcát.
Vagy nem gondolt rá álcaként? De ez talán nem is számít.
...talán ez a legfontosabb.
Egyenesen a szemébe nézek, és észreveszem a hála halvány jelét. Mi van? Nekem ugyan ne hálálkodjon semmiért, nem tettem olyat, amivel rászolgáltam volna. Egyszerűen azt csinálom, amit eddig.
Hazugság. Minden új. Egyedül a sodródás nem változott, de hát hol találkoztam ilyen árral...?
Majd legközelebb? Annyira meglep ez a két szó, hogy szinte észre se veszem a hátralépést. Máris menni akar? Ráadásul pont most?
Ugye nem gondolja komolyan?
- Már várom. - na nem mintha engem olyan nehéz lenne mosolyra bírni, de az őszinte változat bizony ritka nálam. Annyira, hogy ő a... hm... nagyjából az első, aki képes ezt előhozni belőlem. Így. Ennyiszer.
Köszöni? Tényleg itt akar hagyni, úgy, hogy nem is hívhattam meg? Ugyan már, nem lehet tőlem olyan könnyen megszabadulni. Egyébként is, ha ő olyan természetesnek vette az előbb, hogy fizetem a szállását is (még mindig kérdés, számára megjátszás volt-e), most én miért ne tehetném ugyanezt?
Viszont... ha nem akar most beszélgetni, akkor nem erőltetem rá. Miért tenném? Bár erős a gyanúm, hogy kettőnk közül én értem kevésbé ezt az egészet, azért ő se maradhat le sokkal.
Kivételesen nem akarok zavarni. Ez is ritka esemény.
De akkor sem engedem el így. Siet, de nem eléggé... utánalépek, és gyorsan megfogom a karját. Nem tartom vissza durván, könnyedén ki tudná magát rántani a 'szorításból', ez inkább csak jelzésértékű.
- Hogy is van az a mondás? Az ígéret szép szó... - nyúlok bal kézzel az utazóruhám egyik zsebébe, és egy erszényt húzok elő. - Értékeld, hogy megtartom a szavam, nem sűrűn szoktam. - ha nem akarja elvenni, akkor sincs semmi gond, egész egyszerűen a kezébe nyomom. Arcomon megint a szokásos vigyor van.
Ha a helyzet szokatlan is, én miért ne lehetnék a régi?

Micsoda megkönnyebbülés! Milyen bizsergető érzés is ez... Valahogy ez az egész most sokkal jelentősebb, mint a korábbiak, amit furcsának vél eleinte, aztán persze megérti: túl sokat volt magányos. Túl sokat szenvedett és csalódott, túl régen kapta már meg azt, amire igazán szüksége volt. Rejtve, tudata alatt bizonyára már régen tisztában volt ezzel a ténnyel, de csak most, hogy eljött ez az alkalom, úgy vált egyértelművé a felszínen is.
És egyelőre nem csalódott. Egyelőre bizakodik abban, hogy egy jó társat szerez, vagy legalábbis egy olyan személyt, aki őszintén fog mosolyogni rá, emlékeztetve őt arra, hogy a nekromantaság szerepe mögött is vannak lehetőségek. Vagy inkább az álarc, a kasztra jellemző jellegzetes jelmezek nélkül.
Vajon hogy tekint rá ezek után? Ugyanolyan közönséges, mocskos halálpapként, mint ahogy a többség, a csőcselék szokta gondolni? Vagy ezzel változott bármi más? Esetleg megmaradt ez a röhejes vélemény, de van mellette valami más is?
De várja... Ez jelenthet valamit. Ez jelenthet egy következő találkozót, egy következő alkalmat, mikor újabb békés perceket tölthetnek el, egy következő lehetőséget, ahol bebizonyíthatja saját magának: van még itt jó. Csak elrejtve. Csak valahol mélyen, amit meg kell találni, mint a legdrágább és legritkább kincset... Van még itt olyan, hogy bizalom. Van még...
... azonban vajon meddig tart?
Indul. Sietős léptekkel igyekszik távozni, mielőtt a könnyek erőt vennének rajta, és zokogva rogyna össze Astonien előtt, amit azonban el akar kerülni. Nem akar még... Nem, sosem akar gyengének tűnni előtte, így először keresnie kell egy szűk, néptelen sikátort, ahol elbújhat mindenféle ártó személy elől, ahol kiadhatja azt, ami évek óta benne van elzárva, most pedig megfojtja őt, ha nem kerülhet kifejezésre.
Megállítja. Érzi az ujjakat karján, mire egy pillanatra megriad, de nem néz hátra válla felett, csupán megdermedve áll, maga elé meredve. A férfi hangjára óvatosan tekint felé, lassan mozdulva, a következő pillanatban megérezve a kopottas erszényt ujjai közt, melyet egyszerűen nem tud mire vélni. Ha tehetné, visszaadná, de valamiért biztosra veszi, hogy azonnal alkalmazná tehetségét, és valahogy odacsempészné az övére, de úgy, hogy csak a fizetéskor vegye észre.
Vagy még akkor sem.
Nem utasíthatja el, még ha úgy is érezné helyesnek. Nincs rá lehetősége, hogy elutasítsa, és nem azért, mert annyira szűkében lenne... Mert tény, ez is közrejátszhatna, elvégre tényleg csak egy kevéske vagyona van, de tisztában van vele, hogy a pap, a hazug, a tolvaj, ugyanakkor az ő mosolya nem engedné, hogy visszaadja.
- Én... - kezdené, de megremeg a hangja a kitörni készülő sírástól, de megköszörüli a torkát, hogy ne legyen túl feltűnő. - Én aztán minek értékeljem? Ha nem tetted volna meg, úgyis rávettelek volna, hogy fizess - erőltet magára jókedvet, ami félig sikerül, viszont a reszketést így sem tudja teljesen kiküszöbölni. Mindenesetre mosolyog, szinte már nevet, ahogy tekintete is, de sír is, egyelőre könnyek nélkül.
Ellép, hátrébb egy kicsit.
- Legközelebb is te fizetsz - emeli meg az erszényt, megrázva, így megcsörgetve annak tartalmát, még egy ideig erősnek mutatva saját magát. Igyekszik még egy pimasz mosolyt felvenni, azzal ismételten sarkon fordul, hogy most már tényleg elhagyhassa a helyszínt.