[Magánjáték]Lis és Gustav

Látszik hogy az ősz javába megérkezett. Egyre nehezebben világosodott, és reggelente csípős hideg volt. Mikor elindultam otthonról, még javában sötét volt. Egy közeli kis faluba tartottam. Úgy hallottam, mostanában meggyűlt a bajuk, a vadállatokkal, hisz a vaddisznók széttúrták a földjeiket, így kevés volt a termény, ami megmaradt. És azt meg egy kisebb fosztogató banda vitte el. Nagyon rájárt a rúd a helyiekre, így oda küldtek, hogy amiben tudok segítsek nekik és hátha még a fosztogatók nyomaira is rátalálok. Úgy hogy nem is vesztegettem az időt. Hamar oda akartam érni, a faluba, hogy mielőbb nekifogjak a munkának. Néhány óra séta után, oda is értem, és a nap is felkelt végre. Ahogy beértem a faluba, látszott a fosztogatók támadása. Több ház leégett, az ajtók be voltak törve, és az emberek alig mertek előmerészkedni. Ahogy beakartam menni a helyi fogadóba hirtelen vasvillás parasztok vettek körül. 
- Mit akar itt? - mordult rám az egyik nagydarab férfi. Fekete köpenyem arcomat takarta és csak azt látták, hogy egy idegen érkezik a faluba. És a történtek után nem hibáztattam őket a bizalmatlanságért. 
- Hellenburgból jöttem, hogy segítsek nektek. És remélhetőleg a banditák nyomára akadok, akik kifosztottak titeket. - mondtam ahogy óvatosan hátra csúsztattam köpenyem csuklyáját. Látszott rajtuk hogy így sem bíztak bennem, de már nem tartottak veszélyesnek. Leengedték ''fegyvereiket'' és egymás között tanakodtak, mitévők legyenek. Végül megnyugodtak, és bementünk a fogadóba. Étellel és itallal kínáltak, de nem fogadtam el hisz alig volt nekik így is. Elmondták mi történt, és hogy merre mehettek a banditák. - Jól van először is kezdjük el a romok eltakarítását, és hozzuk rendbe a termőföldeket. alkonyatkor pedig néhány ember aki ért a vadászathoz jöjjön velem, és elkapjuk a dúvadakat. - mondtam ahogy felkeltem és köpenyemet letettem a székre az íjjal és a tegezzel együtt. Majd mindenki elindult, hogy nekilássunk a munkának, én is feltűrtem az ingujját és nem zavartattam magamat a piszkos munka miatt. Először a rengeteg égett és törött törmeléket tüntettük el.

Épp egy özvegy asszony és három gyermekének, házán dolgoztunk. Már látszott elkezdték újjáépíteni, de sok volt máshol is a teendő. Ahol tudtam besegítettem. A törmeléket hordtuk el, vagy épp segítettem a faanyag és kövek cipelésében. Mivel a gyerekek mindig útban voltak, a munkálatoknál, kitaláltam nekik egy kis játékot. Megkértem őket hogy a megmaradt deszkadarabokra rajzoljanak, a faszénnel. És úgy látszik sikeres volt az akció mert elmaradtak a morgolódások, és így biztos hogy egy gyerek sem sérül meg a munkálatok során. Épp a tetőszerkezeten álltam ás segítettem rögzíteni a gerendákat, mikor egy fura idegen jelent meg, és prédikálni kezdett, csakhogy egy laposüveggel a kezében, nem a bibliával. 
- Te jó ég. Északi egyház tagja. - morogta az egyik férfi ahogy folytatta a kopácsolást mellettem. Én is csak nagyot sóhajtottam, hisz kisebb gondunk is nagyobb volt az idegennél. És ahogy láttam, nagyobb veszélyt jelentett a boroshordókra, mint ránk. 
- Ez teljesen bolond. - mondtam ahogy a gerendán álltam és egy kötelet tartottam amivel felhúztuk a szükséges alapanyagokat. - Prédikálás helyett fogjon ásót és segítsen az embereknek! Több hasznuk van a munkából mint a beszédből. - kiáltottam le a tetőről. Többen is megálltak, valami szerszámmal a kezükben, és figyelték az idegen prédikátort. Közben lejöttem a tetőről. Nadrágomon és ingemen, több helyen korom és sár foltok tarkították, de ez a munkával járt ami nem zavart, ha be kellett piszkolni a kezeimet. Az emberek nem tettek semmit de sokukon látszott hogy nem látják szívesen. 
- Mi szél hozta délre, az Egyház egy tagját? - kérdeztem ahogy megtöröltem kezeimet. Úgy látszott a várt ováció elmaradt, hisz jelen pillanatban mindenki el volt foglalva fontosabb dolgokkal.

Ahogy lejöttem a tetőről, és oda mentem az idegenhez. Aki rögtön be is mutatkozott. És nem csalódtunk, tényleg egy pap volt. Mindenki feszülten figyelt, de nem a prédikációra. Inkább azon tanakodtak, hogy tüntessék el. Teljesen megértettem őket, nekem sem volt szimpatikus a figura, és hogy pap volt még egy lapáttal tett rá. 
- Mint említettem, ide nem szavak kellenek Tiszteletes, hanem kemény munka, amivel talpra lehet állítani ezt a falut. Sajnos a hitből nem élnek meg ezek az emberek. - mondtam ahogy közelebb jött és meghajolt előttem. 
- Miért nem ezzel kezdte Tiszteletes! Ha segíteni akar, van itt munka bőven. - hallottam egy mély hangot, és a kis falu vezetője oda dobott nekem egy ásót, amit sikerült elkapnom, és jót mosolyogtam. 
- Hallotta, ha segíteni akar csak rajta, jut elég munka mindenkinek. - mondtam mosolyogva, ahogy a földbe szúrtam a szerszámot. A falusiak jót nevettek, én meg visszaindultam, hogy folytassam a munkát. - Elisabeth Mirella von Anhalt vagyok, Hellenburgi zsoldos. - mondtam visszafordulva, ahogy oldalra kitárt kezekkel meghajoltam én is. Nagyon nem volt ínyemre a jelenléte de nem adott okot arra hogy elűzzük. És majd a falu vezetője eldönti meddig óhajtja vendégül látni. És ennyivel le is tudtam. Mihamarabb folytattuk a munkát annál jobban jártunk. És legalább az idő is haladt. Ahogy haladt a nap az idő is úgy melegedett, és egyre jobban meglátszott a munka is a falun, hisz legalább a törmeléket eltakarítottuk, és néhány épületen látszódtak a javítások nyomai. Az emberek hangulata is változott a munka előrehaladtával, és kevésbé voltak haragosak. Hirtelen, a asszonyok elkiáltották magukat hogy kész az ebéd, és a gyerekek meg az emberek is elindultak, hogy egyenek végre. Én meg addig a közeli patakpartra mentem egy vödörrel, hogy hozzak vizet az embereknek, és kicsit rendbe szedjem magamat.

Láttam ahogy nekiállt dolgozni az Atya is. Nem hittem volna hogy így fogja tűrni a a falusiak gúnyolódását, de el kellett ismernem, szó nélkül megcsinálta amit kellett. Órákon át dolgozott mindenki, csak néha hallottam mikor a papot, megszólják valamivel, vagy épp a gyerekek gúnyolódtak, rajta. Én leereszkedtem egy kötélen szép nyugodtan, mikor majdnem kész volt a tetőszerkezet, és két gyerek mögé álltam akik épp valami mondókát mondtak, de hirtelen megragadtam a fülüket, ahogy kicsit megcsavartam nekik. 
- Már mondtam nektek, hogy tűnés innen, mert megsérülhettek. És ez a többi suhancnak is szól, irány vissza édesanyátok hoz világos? - szóltam rájuk mire a gyerekek a fogadó irányába rohantak, és a két jómadarat, is elengedtem, és ők is elrohantak.  - Sajnálom, a kölykök gúnyolódását. - mondtam majd mikor az asszonyok szóltak hogy elkészült az ebéd, én csak fogtam egy vödröt, és lesétáltam a közeli patakhoz. Megtöltöttem a vödröt vízzel hogy vigyek az embereknek, közben azért kicsit rendbe szedtem magamat én is. Meg jól esett a hideg víz ahogy kissé lehűtött. Egy ideig ott ücsörögtem a parton, majd visszaindultam. De azt láttam még az emberek esznek a pap még mindig dolgozott. Ez nagyon meglepett és a fejemben egy hangocska, hogy illene bocsánatot kérni. Én meg nagyot sóhajtva odamentem az asszonyokhoz, és átadtam, nekik a vödör vizet, majd elvettem egy palackot az asztalról, meg egy tálra raktam némi sült húst és oda mentem a férfihoz. 
- Atyám itt az ideje, hogy pihenjen, hosszú még a nap. - mondtam ahogy megálltam mögötte, és felé nyújtottam a palackot, meg a tálat. - Őszintén szólva tartozom egy bocsánatkéréssel. Nem gondoltam volna, hogy képes lesz elviselni, eme bánásmódot. 

Mikor elzavartam a gyerekeket, és igaza volt a papnak, de nem szerettem ha olyanon gúnyolódtak aki dolgozik. 
- Igaza van Atyám, de tanuljanak csak jó modort, az ifjak, ha valaki igen is keményen képes dolgozni, nem illik vele gúnyolódni. - mondtam majd otthagytam. Még az emberek elmentek enni én lementem a patakpartra. Megtölteni a vödröt vízzel, meg magamat rendbe szedni, de leginkább csak a parton gondolkodtam. Ha tovább maradok, a fosztogatók, messze juthatnak de nem hagyhatom itt a falusiakat. Szükség van a segítségre. Gondolkodtam a parton majd visszaindultam. Láttam, hogy Gustav még mindig dolgozik, így vittem neki ételt és italt. 
- Igen, sajnos néha a szó nem elég, tenni is kell azért, hogy előre jussunk. - mondtam majd kíváncsian figyeltem, ahogy oda ment az asztalhoz. Én is követtem, de kicsit távolabb tőlük megálltam egy szekér mellett. Egyáltalán nem zavarták el, és egy szót sem szóltak. Belátták hogy ő nem azok közé tartozik akiknek csak a szája jár.
- Atyám várjon egy percet nincs itt mindenki. - Szólalt meg egy idősebb nő, majd oda jött hozzám és megragadta a kezemet. Nekem nem igazán volt kenyerem az imádság. De kénytelen voltam én is oda menni, és csöndben végig hallgattam, amit a fiatal pap mondott. Meglepődtem mikor engem is megemlített, a szentbeszédben. Majd mikor elvonult én fogtam egy -egy poharat és megtöltöttem, borral majd oda mentem hozzá. 
- Szép beszéd. - mondtam ahogy leültem nem messze tőle. - Látja, mivel megmutatta a falusiaknak, hogy mire képes elfogadják magát. És az idő előrehaladtával, ahogy a romok eltűnnek, a házak pedig kezdenek formát ölteni, a hangulatuk is változik. - mondtam ahogy átnyújtottam neki az egyik poharat. - Fogyóban lehet már az a flaska. - mondtam egy félmosollyal. Közben a falusiakat figyeltem, ahogy beszélgettek és nevetgéltek. Jó volt hallani a vidámságukat. - Tudja, eredetileg azért küldtek hogy elkapjam a banditákat, de nem bírtam megállni hogy ne segítsek nekik. Szükségük volt valakire aki felrázza őket. De úgy látszik nem én voltam a nagyobb segítség. - mondtam nyugodtan.

Mindenki neki kezdett az ebédnek, bár már nem lepődött meg, de szerencsére nem zavarták el az asztaltól. Hiszen ők az Úrban, csak az Egyházban nem...Gustav meg is érti.
Ezen elmélkedett, mikor Elisabeth letáborozott mellé és átnyújtott neki egy pohárt bort. Próbálta türtőztetni magát, komor arccal köszönte meg az italt, legszívesebben örömében felsóhajtott volna, ugyanis ő a szent beszéd alatt már csak imitálta az ivást és reménykedett benne, hogy pár csepp azért kicsurog még a flaskából.
- Köszönöm. - bólintott a férfi a lány nagyvonalú gesztusára és a beszédének dicséretére, majd még mielőtt leült volna kezével a tőle nem messze lévő törmelékdarabra mutatott, jelezve ezzel, ajándékozza meg őt társaságával.
- Őszinte leszek, megértem a reakciójukat, miután megláttak engem. Az Egyház valóban prédikálni küldött ide, reményt és erőt adni a falusiaknak. Magam sem értem, miért nem Kereszteseket küldtek. - morfondírozott a férfi fintorogva.
- Azonban nem tudom megállni, ha ártatlanokat és gyengéket bántanak. Az Úr nem jöhet le minden egyes söpredékhez külön leszámolni egy-egy pofont, ezért választott ki magának engem. - emelte poharát magasra, majd jó nagyot kortyolt bele.
- Szép dolog volt, amit tettél Lányom. Nem sok Zsoldos, vagy fegyverhordozó cselekedett volna ugyanígy. De kérlek, hívj csak Gustavnak, hagyjuk az Egyházi formaságokat. - válaszolt mosolyogva, mikor a lány küldetéséről beszélt.
- Na de biztos vagyok benne, hogy nem a Gyerekek mondókáját dúdoltad magadban a parton. Van már terved? Tudunk részleteket? Kik lehetnek és hányan túrják fel a szomszédos településeket? - kérdezte megkomolyodva.

- Bocsásson meg Atyám, de én nem hiszek az Úrban. Túl sok mindent vettek már el tőlem, és a családomtól, hogy nem vagyok már képes hinni. - mondtam nyugodtan mikor újra és újra kitért a teremtőre. Nem zavart hisz neki ez a dolga, de így ő is tudhatja most már nálam felesleges a szentbeszéd. Én már veszett fejsze nyele vagyok, főleg az Úrral kapcsolatban. 
- Sose hagytam annyiban ha a gyengébbeket bántották, miért most kezdeném el? - kérdeztem kíváncsian, majd csak rásandítottam. - Tényleg más vagy mint a többi prédikáló pap. - mondtam egy újabb félmosollyal ami azonnal lehervadt, mikor rátértünk, a fosztogatókra. 
- Egyenlőre nem sokat tudok. Az esti vadászat után indulok a keresésükre. Annyit mondtak, a falusiak, hogy úgy hét - nyolc ember lehetett. És ha a közelben tanyáznak, megtalálom őket. - mondtam nyugodtan ahogy az égre néztem. - De a falunak előbb nagyobb szüksége van az élelemre. Csak azután indulhatok, el innen. 

Csak megingattam a fejemet, mikor megint azzal jött, hogy az Úr így is úgy is megsegít. Ahogy gondolkodtam, kezeim közt ide oda forgattam a poharat. Közben a falusiakat figyeltem, hogy hiába sok van még hátra a falu rendbehozatalától, még is sokkal vidámabbak voltak. Majd hirtelen meghallottam amit mondott. Először nem értettem mire is céloz. 
- Az lehet, hogy bosszúra szomjaznak, de túl sok a gyerek, és az idős ember. És nincs elég búvóhelyünk, amúgy is ez az én feladatom lenne, hogy elintézzem a banditákat. - mondtam, de még is elgondolkodtam az ötletén. Ahogy egyik lábamat felhúztam, és megtámasztottam a kövön min ültem térdemre helyeztem kinyújtva bal karom és továbbra is a poharat szorongattam, de ide oda billegtettem, vigyázva ki ne öntsem a bort. A hátamon futkosott a hideg mosolyától, és nem tudtam pontosan miért de nem tetszett. Ezért próbáltam nem rá figyelni hanem a fejemben kialakuló ötletre. Talán, az erdőben elrejthetnénk azokat kik nem képesek harcolni. A falut meg különböző csapdákkal meglehetne erősíteni. Árkok, vermek, kötélcsapdák, és a sok félkész vagy épp még romos ház remek, helyek arra hogy becsalogatva elkapjuk őket. Talán, tényleg csak talán be is válhat. Ennek a papnak tényleg több a sütnivalója mint hittem. Lehet még nem itta el az eszét, annyira? Gondolkodtam magamban, rápillantottam. 
- És még is mennyire keménykötésű az a pap és hol találom? - kérdeztem tőle mintha valaki mást vártam volna, csak hogy hecceljem egy kicsit. Közben azt figyeltem, a gyerekek, hogy rohangáltak a fűben, ezzel terelve a figyelmemet, nehogy elnevessem magamat. De tényleg jó volt látni mennyire vidámak, és a szél messze vitte kacagásukat. 
- Na, igen, lehet nem ártan egy új mondóka a papbácsiról. "Borvirág, borvirág, Papunknak milyen a világ, a munkát nem bírja, de iszik amíg lát. Zöld a fű, és kék az ég. A pap már berúgott rég." - daloltam halkan ahogy rá sandítottam de ezt már én sem bírtam nevetés nélkül és még én is halkan felkacagtam. 
- A tervet illetve meg tényleg megfontolandó. Lehet tényleg jobb lesz ismerős terepen megküzdeni velük. A vadászat után beszélnünk kéne a falu vezetőjével. Az ő beleegyezése nélkül, nem tehetjük ki veszélynek az embereket. - mondtam ahogy megittam a maradék italomat. - De addig is vár minket a munka úgy hogy talpra Gustav atya. - tettem hozzá és vissza vittem a poharakat meg az edényt és mindenki újra nekilátott dolgozni, most már jobb kedvel mint a nap kezdetén.

Szerencsére vette a viccet és egyből válaszolt is rá. Én csak elnevettem magam, majd én is el énekeltem a kis mondókát mit a gyerekek találtak ki neki. Látszólag tetszett neki, de tudtam ez csak szerep. Majd mindketten vissza indultunk hogy folytassuk a munkánkat, hisz még koránt sem ért véget a nap. 
[...]
Késő délután, négy vadásszal, és pár emberrel, akik a kutyákkal fogják felénk terelni, a vadakat, mi pedig az íjakkal elállók leszünk, hogy minél többet tudjunk kilőni. Nem igazán örültem, hogy pont felénk fogják terelni a vaddisznókat, hisz legutoljára, mikor egy ilyen döggel találkoztam, órákra egy fán ragadtam, de legalább most fegyver is van nálam jobbak az esélyek. 
- Van kedve hajtó lenni Atyám? Elég termetes magát biztos nem fogják megtámadni a disznók. Jobban féltem a kisasszonyt. Nagyon könnyű célpont lesz. - mondta az öreg vadász ember, ahogy a szekér mellett álltunk. Majd felültünk mind a szekérre, és elindultunk az erdő felé. 
- Engem csak ne féltsen még nálam az íjam. Nincs olyan helyzet amiből ne keverednék ki vele.  - mondtam nyugodtan. Nem telt bele sok idő, hogy elérjük az erdőt, és elkezdjük keresni a vadösvényeket. A vadászok jól értettek a nyomokhoz, így figyeltem, hátha tanulok is valamit. Mivel külön váltunk a kutyásoktól, bármikor várható volt hogy felbukkannak, a zsákmánynak valók. Messziről lehetett hallani a kutyák vad csaholását, meg az emberek kiabálásait. Mind készen voltunk, de egyenlőre csak néhány róka és őz szaladt elénk, meglátva minket pedig riadtan tértek ki oldalra. De hirtelen éktelen visításokat és mély röfögéseket lehetett hallani. A vaddisznócsorda is megindult felénk végre. A vadászok rögtön fejenként egyet kilőttek, ahogy én is, de beigazolódott az öreg gyanúja és felém indult meg az egyik nagyobb példány. Rögtön egy újabb nyilat húztam elő és oldalra kiugorva a malac után fordultam, és sikerült tarkón lőni az állatot ami pár lépés után azonnal összeesett. Sajnos a többinek sikerült megúsznia, a dolgot, így öt malaccal térhetünk vissza a faluba és nem sokkal később a kutyákkal is megérkeztek a hajtók.

Kár hogy félbeszakadt a játék, pedig amúgy nagyon ígéretes volt a szituáció is, meg a karakterek is. Mivel mindketten elértétek a szólimitet, megkapjátok a 100 tp-t.