Magánjáték: Kocsmabeszélgetések II.

Tehát megint Délen vannak, ezúttal azonban egy kis, jelentéktelen településen. Végre talán most először ténylegesen nyugodt körülmények közt lehetnek most, hogy már azt a kisebb problémát is legyűrték, ami felmerült egy különös tünde képében. Szerencsére őt már elvitték a templomosok, így annak borzalmas zenéjét már nem kell elviselnie senkinek sem - főleg nem Aliciának, máskülönben ráküldte volna az élőholtakat -, a kocsmához mérhető rend pedig hamar visszaállt, ahogy a katonák távoztak a helyszínről. Persze azért még mindig érzi a páncélosok tekintetét magán, melyek égetik a hátát - még annak ellenére is, hogy egyáltalán nem gyanakodnak rá -, félve attól, hogy esetleg mégis be akarják őt vinni, és bár nem olyan durva eljárásban részesíteni, mint azt Északon tennék, azért megbüntetni tiltott tudás használatáért. Jó, persze, tisztában van vele, hogy errefelé jóval elfogadóbbak, és amíg nem csinál nagy felfordulást, addig nincs mitől félnie. Legalábbis... Remélhetőleg.
Mindenesetre most, hogy a templomosok elfoglaltak azzal a furcsa zenét kreáló egyénnel, mentesülve a veszélytől, és még ráadásként társasága is akadt ezen a csodás estén ebben a kis, középszerű fogadóban... Igazából sokkal jobban alakulnak a dolgok, mint amire számított.
A tolvajba szinte állandó jelleggel fut már bele, amit azért mulatságosnak tart, ha újra és újra belegondol, milyen gyakran keresztezik egymást útjaik. Lassan már nem is fog meglepődni, ha valami furcsaság történik, és ő is ott lesz, elvégre mindig valamikor akkor találkoznak, mikor valami váratlan esemény van a porondon - mintha egymásra hoznák a bajt. Vagy talán csak ő hozza magával az akadályokat a nekromantalét átkának köszönhetően...
Viszont most talán a továbbiakban már nem fog történni semmi, mert a tragédiát elkerülték, a művészt elvitték, ezzel a napi megoldandó eseteket maguk mögött tudhatják végre, és nekiláthatnak egy ténylegesen békés vacsorának. Nem úgy, mint annak idején... És most ő, azaz... Tulajdonképpen a templomosok fizetik az étkezést. Azért az egészen mutatós pénzösszeg, amit átadtak azért az elf zenésznek aligha nevezhető csalóért, és most mindet elkölthetik arra, hogy finomságokat fogyaszthassanak el. Egészen szerencsésnek nevezhetik magukat, csak kérdés, Astoniennek mennyire áll szándékában kihasználni a lehetőséget. Bár... Ő összelopja a pénzt, gyakorlatilag bármikor csaphat egy nagyobb lakomát...
Odalépnek a pulthoz, Alicia azonnal nekitámaszkodik annak, az erszényt pedig ráteszi. A kocsmáros sunyin pillant oda, óvatosan és lopva, aztán mosollyal szemléli a szépen kerekedő tárgyat, egyértelműen reménykedve abban, hogy az mind az ő tulajdonába kerülhet. Egyelőre azonban nem szól semmit, csupán fülel, mi is lesz kedves vendégei kívánsága.
- Mit gondolsz, ünnepeljük meg a sikert, és költsük el mind? - fordul Astonien felé egy pimasz félmosollyal, tovább csigázva a csapos elfojtott lelkesedését. - Én biztos fogok kérni a legjobb borból... - emeli tekintetét az egyszerű, bajszos-szakállas, őszülő, horgas orrú férfira, aki a tányérokat törölgeti éppen. Az elmosolyodik, és mikor a nekromanta elővesz egy megfelelőnek vélt összeget, majd elé helyezi, így szól:
- Még egy tíz váltót tegyen hozzá, kisasszony.
Normális esetben ez egyáltalán nem lenne szimpatikus a számára, de ezúttal, mivel van mit lelkiismeretfurdalás és gondolkodás nélkül elkölteni, nem különösebben zavarja. Máskor ezért a húzásért kivágja a nyelvét... Azonban most mosolyog, szívélyesen és kedvesen, még arra az álnok képre is, ami most a fogadósnak van.
- Azonnal - túr bele az erszénybe, előkotorva a hiányzó összeget, majd óvatosan tolja a többi mellé az érmét. - Remélem, így már megfelel - teszi hozzá fölösleges sejtelmességgel. Igazat megvallva ez az ösztönös elégedetlenség elnyomására és eltakarására van, csak még mielőtt kifakadna a csapos ezen pofátlanságáért.
- Tökéletesen - biccent egyet, majd sietősen összeszedegeti a pénzt, utána Astonien felé fordul. - Az úr mit parancsol? - érdeklődik kimérten, mégis simulékonyan.
Kígyó.

Hát ez egy élmény volt.
Meglepően könnyen összejátszottunk a nekromantával. Valahogy nem lepett meg, hogy ő is át akarja adni azt a szerencsétlen elfet a templomosoknak, és gondolom, fordítva is hasonló a helyzet. Nem egyszerűen a pénzért, bár megtanultam, hogy az számára nagy értéket képvisel (fura, szerintem semmit nem számít), csak... szórakozásból.
Pedig én mondom, nekem nem is bántotta annyira a fülem az a zaj, mint a többiekét. Az túlzás, hogy tovább hallgattam volna, de nem is belezném ki ennyiért. Minek? Majd a protestánsok megteszik, nehogy már én mocskoljam be a kezem.
Egyszóval, milyen meglepő, a pénzjutalom átvétele után együtt jöttünk ide, a pulthoz. Figyelmesen hallgatom a csapos és a nekromanta beszélgetését, s nem szólok közbe, még a lány költői kérdésére sem. Hagyom, hogy először ő rendezze le, mit is kér. Addig szemügyre veszem magamnak a férfit: őszülő haja és arcszőrzete arra utal, hogy az évek kezdenek eljárni fölötte, a sasorra pedig furcsamód teljesen elüt a pénzsóvár arctól.
A hasonszőrűekre mondják azt, hogy az anyjukat eladnák száz váltóért. Érdekes alaknak tűnik.
Alicia furcsa hangszínéből valamiért arra következtetek, hogy nem szívleli túlzottan. Hm. Vajon a javamra fordíthatom ezt a tényt?
Na, majd meglátjuk.
Mikor felém fordul az alak, kedvesen elmosolyodom, és ugyanolyan simulékony, túlzottan barátságos hangnemben szólok hozzá, mint ő hozzám.
Tettetés? Rossz emberrel versengsz, barátom.
- Én is kérek egy kupa jóféle, drága bort, szárazat, s vörös legyen, mint a szerencsétlen bárd vére lesz a katonák markában. - szántszándékkal játszom túl a szerepem: selymes és behízelgő minden szavam, csak úgy, ok nélkül. Vagy lehet, hogy ezt fel tudom használni egy terv részeként? - A harapnivalót a magam részéről önre bízom, jó uram, csak sok hús legyen benne. Az se baj, ha legízletesebb fogás, amit csak tud ajánlani.
Vajon a nekromanta hogy reagál erre a modorra?
És arra, hogy tulajdonképpen egy fityinget nem fogunk veszteni a lakoma miatt?

Nem sok híja van annak, hogy elnevesse magát, mikor Astonien a bor színét a zenész véréhez hasonlítja. Na meg az a hangszín! Te jó ég, ha megtehetné, akkor most azonnal kidobná őt a fogadóból, csak hogy ne hallja ezt a fröcsögő-szürcsögő, undorítóan hízelgő hanglejtést. Elmondhatatlanul utálja, ha valaki hízelegni próbál, mert az ismételten és egyértelműen annak a jele, hogy valamit akar az illető, csak éppen nem kifejezetten szeretné elárulni. Valami mocskosat, valami rosszat, ami a másik kárára van...
A fogadós arcán egy elégedett mosoly szalad végig, a jellemzés is bizonyára tetszetős a számára.
- Ahogy kívánja - hajt enyhén főt, és ismét a nekromanta felé fordul. - A kisasszony esetleg...? - befejezetlenül hagyja a kérdést, de így is egyértelmű, mit akar megtudni.
- Hmm... Legyen... - Egy rövid időre elhallgat, elgondolkodva, mit is kérjen. - Valami gyümölcsös, ha lehet, akkor leves, és így a bort szűkítsük fehér édesre - dől hátrébb, mire a férfi bólint. Kicsinyes bosszú az, hogy teljesen mást kér, mint Astonien, ugyanakkor mégis elégtételnek érzi a fogadós pimasz, felháborító viselkedéséért.
- A borokat azonnal adom. - Furcsa, sejtelmes mosoly jelenik meg arcán, amit legszívesebben lehervasztana onnan, majd leguggol, hogy a pult mögül kivegyen néhány bort. Egy ideig nézegeti őket, aztán a megfelelőnek véltekkel felemelkedik, megfordul, lerakja az üvegeket, utána levesz két elegáns poharat a mögötte lévő polcok egyikéről. Felbontja az egyik bort, gyors, gyakorlott mozdulattal önti ki az egyik pohárba a vörös lét, majd a dugót visszatolja az üveg szájába, utána a másikkal foglalkozik. Ahogy abból is kiöntötte a nedűt, megtöltve a poharat, vendégei elé tolja őket: Astonien elé a vöröset, Alicia elé pedig a fehéret.
- Az ételeket hamarosan hozom, addig foglaljanak valahol helyet nyugodtan - mosolyog rájuk a csapos, mire legszívesebben pofon vágná. Gyűlöli ezt a gesztust tőle, képtelen elviselni, de azért még kibírja addig, míg szükséges - amíg másnap el nem utazik.
- Köszönjük - biccent egyet, aztán az erszényből kiszór még néhány váltót, és talán ezúttal jól megbecsli a szükséges mennyiséget. A fogadós tekintete gyorsan ugrál az érmék címzetén, majd visszatol néhányat, hogy a nekromanta eltehesse. Meglepetten vonja fel a szemöldökét, kérdőn néz fel a másikra, aki még mindig azzal az idegőrlő mosollyal tekint rájuk, és mielőtt bárminemű kérdést feltehetne neki, a csapos megmagyarázza:
- Túl sokat adott a kisasszony, a borravalót meg, úgy érzem, később kéne adni, feltéve, ha elégedett a szolgálatokkal. - Ó, hát hogyne lenne elégedett már most? Annyira elégedett, hogy legszívesebben már most kitépné a férfi összes hajszálát, méghozzá egyenként, hadd fájjon. Túl udvarias, idegesítően az, és már-már megfojtva érzi magát ennyitől. Ha megtehette volna, máshol szállt volna meg, azonban legalább egynapi járóföldre van a következő település, annyi pedig már nem fért volna bele a keretébe. Lassan már kifogyott az élelemből is, az italból is, fáradt is volt - egyértelműen meg kellett már pihennie.
- Rendben van, akkor majd a végén - próbálja viszonozni a gesztust több-kevesebb sikerrel. - Astonien - fordul felé határozottan, kissé megemelt állal, némi gőggel. - Keressünk helyet - közli az egyértelműt, ám még mielőtt elindulna szokásosan a sarok környékén lévő szabad helyekhez, mint egy nemesasszony, úgy kortyol bele a kapott italba. Séta közben gyorsan, futólag végigszalad nyelvével a száján, még érezve a bor ízét.
Néhány asztal és szék közt keringőzve megtalálja a kiszemelt helyet, lerakja a poharat az asztalra, a következő pillanatban pedig lehuppan a székre. Amint Astonien is hasonlóan tesz - lemaradás esetén tekintetével követi, míg odaér, majd leül vele szemben -, rögtön magához ragadja a szót:
- Velem nehogy ilyen hangnemet üss meg, különben kidobatlak! - hajol közelebb, rákönyökölve az asztalra, ellentmondást nem tűrő hangon beszélve. Elsőre talán úgy tűnhet, hogy ingerült miatta, tekintete játékos csillanása viszont elárulja őt.

Továbbra is mosolygok, ahogy a csapos tudomásul veszi a rendelést. Olyan könnyen kiismerhető... mindig is szerettem a kapzsi alakokat. Kis ügyességgel szinte nyitott könyvvé válnak előttem, és tökéletes szórakozást nyújtanak, sőt, talán velük a legjobb elhitetni, hogy ők vannak nyeregben, hogy épp kihúznak belőlem egy halom pénzt. Ez pont egy ilyen jellem: ha nem szólalna meg, akkor is tisztán látnám, hogy egy pénzsóvárral van dolgom.
Nagyon helyes. És még az én behízelgő modorom se volt ellenére, valószínűleg a lánnyal ellentétben.
Igaz, pont ezért csináltam.
Csendben hallgatom Alicia kívánságait, s az égiek tudják, miért, de figyelek rájuk. Gyümölcsleves és drága fehérbor? Elvigyorodom, még csak a leplezése sem megy... a keserű nekromanta, aki édesszájú? Fura párosítás, bár...
...az eddigiek után nem hiszem, hogy bármivel is meg tudna lepni.
Most veszem elő a saját erszényem: találomra kiszórok valamennyi váltót a pultra, és bár úgy tűnik, mintha mással foglalkoznék, valójában nagyon is figyelem, sebes ujjai besöpörnek-e néhány váltót pluszban is. Megnyugodva veszem tudomásul, hogy nem nyúl ilyen ócska trükkökhöz, tehát más eszközöket fog használni... gyakorlottabb hát annál, mintsem megelégedjen néhány érme ráadással.
Egyre jobb.
- Köszönöm. - söpröm bele a megmaradt pénzt az erszénybe, amit elrakok. Mulatságos nézni Alicia úrias mozdulatát, mellyel megkóstolja a nedűt, de mivel nincs lehetőségem szóvátenni (azt hiszem, a kocsmáros nem értékelné túlzottan), a poharat felvéve követem.
Szerencsére hamar talál szabad asztalt. Ahogy helyet foglal, én is leülök a vele szemben lévő székre, és belekortyolok a szőlőlébe.
Erős. És száraz, annyira, hogy kissé össze is húzza a torkom. Megéri a pénzt, az már biztos.
Ahogy Alicia megfenyeget, legszívesebben elnevetném magam... de nem. Még nem. Miért szalasztanám el ezt a lehetőséget?
- De hisz csak én azt akarom, hogy elégedett legyen a szolgáltatással, kisasszony... - bevetem minden adottságom: tökéletesen utánzom a csapos hanglejtését, apró hangsúlyait, mézesmázos stílusát, még a behízelgő mosolyát is. Mi több, az apró meghajlásra is ügyelek, hogy az is rá emlékeztessen... egyszóval pontosan lemásolom azt a fickót, talán túl pontosan is.
Ha már annyira rokonszenvez vele a lány, hadd tegyek a kedvére, nem igaz?

Remélte, hogy Astonien valami normális reakcióval fog válaszolni, de persze, hogy a vártnál másképp kell cselekednie. Hát hogyne! Mert hát miért is ne? Nemhogy a válasz nem túl kecsegtető, de még a forma, ahogyan előadja! Ó, ha tehetné, két zombival dobatná ki innét...! Persze nyugton kell maradnia, és ugyan Délen vannak, ahol azért a nekromancia némileg elfogadottabb, akkor sem viheti túlzásba, ilyen eszement cselekedetek pedig még csak a vicc kedvéért sem kerülhetnek beteljesülésre. Még egy aprócska feltűnést sem szeretne okozni, aminek híre menne a környéken, így csupán egyetlen lehetőség maradt lehetőségként: a borával önthetné képen, csak azért, hogy megmutassa, vele szemben aztán ne üssön meg ilyen hangnemet, mert annak bizony ára van, még ha nem is azonnal érkezik meg a balszerencse. Viszont akkor meg a finom, drága bort pazarolja, annak meg mi értelme? Legfeljebb majd később... Valamikor, ha meg nem issza, mert amennyire most jólesik neki a nedű, nem valószínű, hogy erre sor fog kerülni. De majd egyszer... Milyen jó is elképzelni! Kár, hogy nem most kerül sor rá, és az emiatt megjelenő elégedetlenségtől némileg ökölbe szorulnak kezei, ráadásként pedig mintha még tikkelne is egy kissé, de hogy ez mennyire látványos, azt nem tudná megmondani. Talán túlságosan is, mint ahogy az elégedetlen, némileg ingerült grimasz is, ami kiül az arcára. Nem gond... Úgysem tudja elrejteni, a tolvajt meg nagy valószínűséggel megnevetteti ezzel az ábrázattal, akkor miért is ne?
Gondolatban fájdalmasan felsóhajt, miközben fejét rázza, majd tenyerébe temeti arcát.
- Ezt nagyon muszáj neked, ugye...? - szűri ki a szavakat fogai közt, legyűrve mérgét, ami ettől az idegölő hanglejtéstől csak gyűlik és gyűlik. - Ha nem lennénk ott, ahol, egy emberekkel teli helyen, tudod, mit csinálnék? - hajol közelebb, még mindig magára erőltetve a halk beszédet, és az összeszorított állkapcsokkal némileg nehezebben is érthetőek szavai. - Megidéznék két élőholtat, és kidobatnálak - válaszol azonnal saját kérdésére, meg sem várva Astonien reakcióját rá. Ezek után egy elégedett, némileg öntelt és magabiztos mosollyal dől hátra, mintha a dolgát tökéletesen és maradéktalanul elintézte volna. Ujjai közt tartja finoman és könnyeden a fehérbort, lehetőséget adva társának a most felmerülő kis szünettel, hogy kiélje a nekromanta cukkolás iránti igényét, mert hát... Történetesen nagyon szereti, legalábbis eddig ezt vette észre. Vajon mindenki mással is így viselkedik, vagy csak rajta talál ilyen jó fogást? Nem is, az igazi kérdés az, hogy vajon csak ő hagyja neki, hogy fogást találjanak rajta? Esetleg más még kezelhetőbb báránykává válik a viselkedésétől?
- Szóval a kalandvágy hívott - tér vissza beszélgetésük elejére, mintha nem lett volna semmiféle közjáték pár perccel korábban. - Mintha valahol itt tartottunk volna, míg közbe nem léptünk a nyekergő zenész és a protestánsok ügyébe. - Belekortyol az italba, és ismét elégedetten elmosolyodik, míg ízlelgeti az alkoholt, szájában tartva egy darabig. - Érdekes, hogy pont egy ilyen helyen futunk össze - rakja le a poharat. - Azt hittem, sokkal hosszabb ideig, netalán sosem fogjuk látni egymást. Ennyire könnyű elszakadni az... - Óvatosan körbepillant, majd halkabban mondja a következő szót, aztán újfent bátrabban beszél: - ... egyház kötelékeitől?

Röppen ide is egy zárás. Egek, mik porosodnak itt! Sajnos Astie nem érte el a minimum szószámot, de Lia, te írj jóvá magadnak 100tp-t, ami megillet, valamint még egy arany is üti a markodat.