[Magánjáték] Hús-vér Affér

Gobz egy teljesen átlagos napját élte. Nemrégiben ébredt, így étel után kutatott. Többé-kevésbé sikeres volt az eddigi ébrenléti ideje, mivel sikerült néhány halott bárányt találnia, de ez közel sem volt elég ahhoz, hogy Gobz aludni menjen. Annak örült csupán, hogy az energiapocsékolása kezdett megtérülni. Amikor közel ötvenhét évig csak kapta az ételt az tény, hogy boldogabb volt, mint valaha, de nem tudott volna mit kezdeni azzal, ha valaki úgy döntött volna, hogy megtámadja. Nem szokott még hozzá az élethez annak ellenére, hogy már másodjára járja a kalandot. Azonban most volt valami ami hajtotta a démont. Igen, továbbra is az alvás volt, de az álmai sokkal többet mondtak mint korábban. Nem bárányokról álmodott, hanem csodaszekerekről; nem az volt a rémálma, hogy egyszer csak elfogynak a bárányok, hanem, hogy Sámuellé változnak. A minap vette csak észre, hogy a szaglása sokkal jobb lett... kevésbé válogatós. Ennek nagyon örült, bár kissé misztikumként érte őt. Nem tudta, hogy a hosszas "vadász" tapasztalat adta ezt neki vagy egyszerűen csak ilyen az élet démonként. Hosszas gondolkodás után azonban arra jutott, hogy ezt ő bizony kiérdemelte kedvességével és megáldotta őt a démonok ura. Más magyarázat nem lehetett, legalább is Gobz nem gondolt másra. Emlékezett arra, hogy amikor azzal a lánnyal találkozott ésszerű volt és hagyott neki is egy embert. Gobz megosztotta az ételt és az Úr ezt az ajándékot adta neki. Gobz szinte hősnek képzelte magát, fényleni kezdett a szeme, és nem csak a vére, miközben az éjszaka közepén a rothadó bárányhullának a száraz, vedlő bőrét gyömöszölte a szájába lelkesen.
Azonban Gobz nem volt egyedül. Egy ember közeledett felé, méghozzá ismét egy nő. Lehet ő is osztozkodni akar. Gobz nem akart osztozkodni, azért annyira nem volt jólelkű és az ételt amúgy is nagyra becsülte.

Hosszú útra indul a vámpír az este első órájában, hiszen mindenkinek vannak céljai. Ingridnek az a legfontosabb, hogy kellően védve legyen a nap sugaraitól és nyakában lógjon az amalgán nyaklánca, mert különben meghal. Minden este alapos felkészültséggel indul, hogy ne érjék őt meglepetések. A kellemes sétálása közben az esti levegőt szívja be a tüdejébe, hogy pár másodperccel később kifújhassa. Nem siet, nincsen segítsége, csupán egyedül bóklászik a végtelen feketeségben. Néha arcát megsimogatja pár faág, vagy egy-egy tüskés bokor akarja megfogni. Mikor sikerül maga mögött hagyni ezt a nehéz terepet, akkor egy járhatóbb helyre kerül. Egy sóhajtással fogadja csupán ezt a tényt a fakó bőrű, ám rendületlenül halad előre. Hajnalra keresnie kell egy menedéket, ahol meghúzhatja magát. Utálja a napot, s ritkán szeret abban a napszakban tevékenykedni. A saját gondolataiba mélyedve fogalma sincs arról, hogy éppen egy különös valakihez fogja őt sodorni a sors. Akkor veszi észre a másik körvonalait, mikor elég közel ér hozzá. Akkor teljesen megtorpan a jelenségen, mert azelőtt nem találkozott hozzá hasonlóval. Tekintete mohón tekint végig rajta, ám hamarosan a józan ész bekapcsolódik a folyamatba.
~ Vigyáznod kell vele, mert hatalmas! ~ szólal meg benne a ép eszűség. Ennek köszönhetően a megtorpanása után három, majd végül plusz két lépéssel hátrál a szörnyeteg elöl. Az íriszeinek világa mindvégig szemmel kíséri a másik mozdulatait, amit próbál leolvasni a sötétségben. Nem érzi azt, hogy meg kellene szólalnia. Legszívesebben nagy ívben kikerülné, ám fogalma sincs, hogy mire számíthat attól a jelenségtől, ami elállta az útját.
~ Túl fogod élni ezt a helyzetet. ~ biztatja magát, miközben újabb lépést hátrál. Ezen lépéseit azért teszi, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a másikban milyen érzéseket keltett? Vajon milyennek ítéli a mozdulatait? Támadónak és fenyegetőnek? Vagy olyannak, akit szívesen le lehet vadászni? Mindenesetre szeretné megúszni ezt az összefutást.

Nem közeledett az ember, helyette inkább meghátrált. Ennek örült Gobz, bár fél szemmel még mindig figyelte őt. Nem tudta pontosabban mit akar, lehet a bárányáért jött. Hát Gobz nem volt az a személy, aki szívesen közli a tragikus eseteket, főleg azért, mert nem szereti a közlést, mint tevékenységet, így remélte, hogy a bárány elfogyásának látszata elég bizonyíték volt ahhoz, hogy megbizonyosodjon a nő. Lassan és jóízűen elfogyasztotta a bárányt, majd megindult a nő felé, ha az még mindig ott állt. Gondolta, ha nem mozdul sokat valami miatt akkor eljött, hogy felkínálja testét az éhes démonnak. Gobz pedig nem mondhatott nemet az ingyen ételnek sajnos. Túl kecsegtető volt számára a nyugodt alvás tudata.
Léptei lassúak voltak, de magabiztosak. Fent kellett tartania a szörnyűséges démon látszatát, de legalább jó is volt benne, hiszen az utóbbi időkben folyamatosan ezt gyakorolta. No meg annyira nem is volt nehéz a kinézetének hála. Lelke legmélyén viszont abban reménykedett, hogy a nő nem fogja megtámadni. Nagyon nem hiányzott most neki a fölösleges energiapazarlás.

A hatalmas démon előtte zabál valamit, ami különösebben nem zavarja meg lelkének világát. Minden egyes mozdulatát figyelemmel kíséri, hogy a továbbiakban tudjon válaszolni annak cselekedeteire. Mikor vége az étkezésnek, akkor felé közeledik a kőszörnyeteg, ám most a vámpírnő nem mutat félelmet.  Egy tapodtat sem mozdul helyéről, sőt mikor a másik felé kiált.
- Ne mozdulj, vagy a segítőim a búvóhelyeikről lelőnek! Biztosan megéri meghalnod? – érdeklődik a másiknál, miközben a jobb kezét felemeli, mint ha ez lenne az első számú jelzés. Ingrid arca rezzenéstelen marad, ami remélhetőleg segít abban, hogy komolyan vegye a másik a beszédét. Kíváncsi arra, hogy miként reagál ez a nagy mozgó kőrengeteg?
- Egy rakás kőhalom válik belőled, miközben az összes vér távozik belőled. – húzza ajkait mosolyra, aztán a közeledőt alaposabban megvizsgálja, már amennyit lát belőle. Érdekesnek találja a méretét, s a felépítését, azonban nem tudna mit kezdeni a másikkal, ha el kellene látnia.
- Mi lenne, ha békésen elbeszélgetnénk egymással? – ejti ki a szavakat az ismeretlen felé, akinek nem tudja a nevét, sem a korát. Legszívesebben kikerülné nagy ívben, de más utat nem ismer a jelenlegi utazási céljához.
- Tudod, ha megegyezünk egymással, akkor mindketten jól járunk. – szövögeti a beszélgetés fonalát, de magában próbál felkészülni a legrosszabb esetre. Ha menekülnie kell, akkor a közelben keres valami rejtekhelyet. Nem feltételezi a másikról, hogy kifejlett szaglással rendelkezne, mint egyes állatok.
- Noh mit mondasz?