[Magánjáték: Naela & Mina] Tisztítótűz

Bőre bántatlanul fogadja magába a nyár felerősítette nap melegét. Új illatok, új fények töltik meg a levegőt, és bár a Sötét Éjszaka ott hagyta emlékét egyfajta lengő fenyegetésként, egy bizonyos tekintettel ezek nem is tűnnek olyan ijesztőnek. Néhány pillanatra, ha csak behunyja a szemét és magába szívja a hársfák és rózsák illatát, könnyű nem törődni azzal, hogy valahol élőholtak mászkálnak fel s alá készen arra, hogy még élők életét nyomorítsák meg vagy vegyék el.
Könnyű elfelejteni, hogy már az oka a kastélyuk elhagyásának is az, hogy egy ilyen csapatot likvidáljanak. Nemrég Heimsroth, most pedig itt is. Valamiért remélte, hogy a közvetlenül a három borzalmas nap utáni tisztogatásaik elegek voltak ahhoz, hogy a környék egy időre megtisztuljon ezektől a borzalmaktól, de nem. A zombik és csontvázak még mindig háborgatják a lakosokat.
Mina sejtelme szerint egy közeli barlang lehet a törzshelyük. Legalábbis ennek a bandának. Nem tudni, ki vagy mi az a hatalamas nekromanta, aki irányítja őket - mert szinte biztos, hogy a világban garázdálkodó élőholtak vezetője egy kell, hogy legyen, hiszen a fenyegetés szinte mindenhol megjelent -, ám a csapatok bizonyos fokig összetartanak egy-egy adott területen.
Vegyes érzelmekkel hagyják hát el a kastély területét és indulnak meg Gelbblume falva irányába.

- Azt hiszem, nem kellett a barlangig várnunk, hogy megtaláljuk őket... - sóhajtja, amint meglátja a békés falusit közelítő túlvilági förmedvényt. A halál. Amitől mindenki a legjobban fél. Ha lábakon közelít feléd, meglehetősen undorító tud lenni. Valami, amit elástál a föld alá, valami, amiről meg akarsz feledkezni, legalábbis az anyagi valójáról mindenképp. S közben talán egy dicső ember volt, amíg még... amíg még ember volt. Maga az élet megszentségtelenítése.
- Úgy tűnik. De most kivételesen úgy tűnik, ezt más is észrevette.
Tűzmágiát képes használni, és csuklyát hord. Ez teljesen illeszkedik egyfajta mágusképpel, így nem is lepődnek meg, mikor az alakot meglátják. Némi megkönnyebbüléssel, persze. Azonban természetesen ettől még nem hagyják annyiban a dolgot. Ezek az élőholtak szaporodhatnak, mármint számban, és jelenlétükben, a helyszínen.
Lust és Vollwind nem nagyon kedvelik őket. Mint állatok, természetes ösztöneik szerint ódzkodnak mindentől, ami természetellenes, viszont annyi erejük nincs, hogy minden esetben ellenálljanak a késztetésnek, hogy megforduljanak és elmeneküljenek, hiszen nem harci lovak. Azonban Mina szavainak nyugtató hatása és a gazdák megszokottsága eléri, hogy legalább a nyeregből nem repülnek ki, és nem, a lovak tulajdonképp nem fordulnak vissza. Ám idegesen nyihognak és ellenkeznek, hogy közelebb vigyék őket a támadókhoz.
Azonban annak ellenére, hogy a páros igencsak sietett felmentőseregnek beállni, a fiú, aki a bárányokat terelgette, mégis hamarabb ér oda hozzájuk. Nyilván, hiszen a félelem is hajtja a lábát.
- K-kérem, segítsenek! Azok az undorító izék... m-meg akartak enni!
Aztán hablatyol még valamit felgyulladó bárányokról meg effélékről, kissé összefüggéstelen szavai közül mindenesetre többet nemigen lehet kivenni, mint amennyi eddig is nyilvánvaló volt.
- Nem gyullad fel semmi, ne aggódj! Húzódj biztonságba, míg elintézzük őket.
Voltaképp a többes szám helytelen, hiszen többet nem lát a színen... egyelőre.
A csontváz fejét, úgy tűnik, eltalálta a lövedék, amelyet a csuklyás alak küldött. Azonban ekkor két zombi tűnik fel egy közeli facsoportból. Vagy eddig is ott leselkedtek, vagy csak nagyon figyelmetlenek voltak, hogy nem vették őket észre...
- Ó, ez az, tudtam, hogy csoportosan járkáltok... csalódott is lettem volna, ha nem vagytok többen!
Élettelen ellenfelekkel szemben valahogy jólesik csak úgy beszélnie. Úgyse értik meg. Élőkkel is jólesne, ám ha már harcra kerül a sor, sajnos általában nehéz lebeszélni őket a folytatásról.
Reméli, kellőképp megtanulta a célzást és ez elég lesz ahhoz, hogy egy éjlánggal eltalálja a zombi koponyáját. Megpróbálkozik hát vele. Ám éppen csak a zombi vállát találja el, amitől az meggyullad ugyan, ám még nem elég ahhoz, hogy visszaküldjék a másvilágra.

Égett hús szaga. Ezt most nem ő idézte elő, de ő is lehetett volna. Ő is volt már az, aki előidézte.
Régen azt hitte, a háborúban az a legszörnyűbb, amit látsz és érzel belül, de a szagok, a maguk primitív, ősi, ösztönös és elkerülhetetlen mivoltukkal az egyik legszörnybb velejárói a csatáknak. Még a hangok ellen valahogyan védekezhetsz, de a szagok ellen nehéz. Hiszen lélegezni muszáj.
Az adrenalin nem engedi, hogy ilyeneken túl sokig merengjen viszont.
- Megállj csak, aranyom, ott, ahol vagy! - kiáltja maga elé, azon zombinak címezve, mellyel nem harcol mágustársuk, majd kezei közé kapja a mágia fonalait és hálót sző belőlük, mellyel gúzsba köti az ellenfelet. Közben odapillant oldalra, ahol Damien holdezüst tőrrel a kezében közelíti meg az áldozatot. A zombi lassú, kimért lépésekkel halad előre, pontoan úgy, ahogy Mina, mindaddig, amíg a sötét tünde el nem éri, hátra nem húzza kezét, majd egy erőteljes előrelendítéssel bele nem vágja a lény jobb szemgödrébe. Egyszer. Majd még egyszer. S végül a balba is, a biztonság kedvéért. Fintorogva lép hátrébb, hallgatván a nyomorult, nyöszörgő hangot, melyet eme istencsapása ad ki magából, utolsó leheletével.
- Már megint takaríthatom ezeket. - törli bele Damien undorodón a fűbe a pengét.
- Csodálom, hogy még nem rozsdáltak el. - jegyzi meg Mina, fejét társuk felé fordítva, hogy ő vajon boldogul-e a megmaradt zombival.
Damien elvigyorodik, nem feltétlen vidáman. - Holdezüst. A holdezüst nem rozsdál csak úgy.
Heh. Mintha azt mondanád, feketeacél - gondolja a vámpír, bár igaz, a holdezüst tőrnek maga is hasznát vette... bár szép emlékeket nem nagyon szerzett neki az objektum.

Lihegve bámul maga előtt a fűre. Ismét eljött az a pillanat, hogy az emlékek kissé összekeverednek a valósággal. A siker édes bizsergése és a bűn kellemetlen, fojtogató ujjai egyszerre érintik. Végeztek vele. Túlélték. Egy újabb csatát nyertek. Rengeteg ilyen kis lépésen vannak már túl, ám mindegyiknél fennáll a veszély, hogy meghalnak, ha csak egy kicsit is lankad a figyelem. Bár Minának olyan mágiákat adott a Sötét Éj, hogy valószínűleg nem kell tartania két élőholttól, sosem szabad az ellenséget alábecsülni. Nem mellesleg még a képességeit sem árt csiszolni.
Ahogy társuk hátraveti csuklyáját, egy olyan arc tárul fel, amelyre... nem feltétlen számított volna. Nagyon fiatal és sugárzó szépségű, ártatlan és éteri. Furcsa mód ismerős, pedig egészen biztos benne, hogy még soha nem látta a lányt. Nőt? Nem tudná megtippelni, mennyi idős lehet, mintha az évek őt nem érintve szálltak volna el felette.
- Jól van, kisasszony? - érkezik a protokollkérdés a sötét tündétől, kissé megilletődötten.
Hosszú füleket nem látni az egyénen, szóval nehezen lehetne elementáldruida.
- Egyébként csak természetes. Segítünk, ahol tudunk. - Nos, főként. - teszi hozzá könnyedebben, ahogy kisé zavartan helyére teszi a tőrt.
- A kölyök... a fiú hová tűnt? Inába szállt a bátorsága?
A vámpír elmosolyodik. - Elég kétségbeesettnek tűnt. A faluba mehetett, már nem lesz baja.
- Egyébként én Damien Nightwind vagyok. Ő pedig... - nyújtja ki a kezét Mina felé, akié talán az elsőbbség lett volna, de néha egyszerűen csak nem számítanak az ilyenek. Egy mezőn vannak, mellettük két hulla. Vagyis... kétszeresen hullák.
- Hívhatsz Minának. - Ennyi elég lesz. - Most pedig... keressünk bárányokat? - sóhajt.

Nagyon úgy tűnik, a hölgyemény nem igazán találta szembe magát még ilyen helyzetekkel. Mina szíve elszorul. Több okból is. Egyrészt emlékszik, milyen volt neki először, majd másodszor, majd még sokadjára is szembenézni a kényszerrel és a ténnyel, hogy meg kell tennie a kötelességét, hogy el kell vennie azokat a bizonyos életeket. Másrészt rájön, hogy ezek szerint már nem érzi ezt. Megszokta. Olyasmivé vált, amivé nagyon nem akart. Bár végül is ez kellett hozzá, hogy egy másik célhoz közelíthessen. Áldozatok. Oly sokat emlegetik őket.
- Rendben. Ha nincsen testi sérülése, akkor szerencsések vagyunk. Ügyesen csinálta - biztatja egy kicsit a nőt Damien, remélve, hogy nem tesz rosszabbat ahelyett, hogy segítene, felemlegetvén a nyilván nem túlságosan kedvelt cselekedetet.
Láthatóan nem oly jártas az élőholtak világában. Mi sem kevésbé meglepő. Mina emlékszik még, mikor az első nefilimek járták e földet, és minden teljesen új volt nekik. Fogni kellett a kezüket - ha nem is szó szerint, bár a vámpírlány akkor azt se bánta volna, ha folyamatosan azt kell tennie - és megmutatni nekik, mi hogyan működik Veronián. Aztán úgy tűnik, megtanulták. Ám az egyik részével még mindig nem azonosultak a jelek szerint. Talán ők még egy tiszta darabka lehetnek, mely megőrzi azokat az értékeket, melyeket ő is őriz. Bár... ez sem mondható a faj minden tagjára. Joanesburgban például Észak pártjára álltak, ami máris rossz döntés volt - még ha ez nem is túl objektív álláspont. Voltaképpen azok a nefilimek is bőkezűen bántak velük. Információt kaptak és még harcolni sem kellett velük.
- Igen, remélhetőleg. Nos, a rendes élőholtakkal így lenne. Kezdek kételkedni benne, hogy a Csillagtalan Éjszaka által okozott változások nem babráltak-e bele abba is, ami az élőholtakkal történik. De nem, olyat még nem tapasztaltunk, hogy többször feléledtek volna. - nyugtatja meg egy halvány mosollyal. Az kéne még. Így is elég rémálom volt az a pár nap, és a maradéka még mindig itt leng.
Naela. Egyszerű és letisztult név, talán nem fog hamar kisurranni az emlékezetből.
Damien pár másodpercig gondolkozik rajta, hogy most komolyan bárányokat fognak-e keresgélni... ám attól tart, ha itt hagyják egyedül Naelát, még a végén valami komolyabb bajba keveredik. Pláne, ha egyedül indul bárányokat keresni. Amiről talán le lehet beszélni...
- Szerintem... ha az ő állatai, akkor vissza fognak találni hozzá. Amennyiben még életben... hm... életben kell, hogy legyenek. Csak nincs több élőholt a közelben, előjöttek volna már.
Mina sóhajt egyet. Ezt sosem lehet biztosra tudni. Azonban ő is kérdőn néz a nefilimlányra, hátha módosíthatnak a terven.
Ő viszont nagyon is remeg. S sajnos fogalma sincs, mivel tudná megnyugtatni. - Talán visszatérhetnénk valamiféle kellemesebb helyre. Mi igazából az imént elintézett két élő...illetve holt lény további képviselőit szerettük volna kiirtani a környékről egyszer s mindenkorra. Azt gyanítottuk, hogy a közelben levő barlangok valamelyikében tanyázhatnak. Te átutazóban vagy, gondolom? - kérdezi meg, közben lassacskán kezd elfelé sétálni az élőholtaktól a falu felé.

Damien némileg furcsállón ráncolja a szemöldökét. Úgy tűnik, ez a nefilim valóban olyasmiféleképp elveszett, akár az első, akivedl találkoztak. Ez esetben óvatosan kell bánni vele. Vajon honnan jöhetett? Miért hagyta el a törzsét? Ha kitagadták, mégis mi okuk lehetett rá?
Persze az ártatlanság még mindig lehet egy jó álca. Lehet, hogy eme gyermeki személyiség mögött valami egészen mást rejt.
- Ha nem fáj semmije, nem értek magához az élőholtak, akkor nem lesz gond. Csak nyugodjon meg.
Mina egy apró figyelmeztető pillantására abbahagyja az atyáskodást.
- Nos, igen. Változott egy s más. Vagyis... néha azt gondoltam, hogy nem változott, legalábbis fizikailag annyira nem. Ám az élőlényeket nagyon megviselte. Sokan megőrültek. Nagyon, nagyon sokan vesztették el az eszüket. - néz gondterhelten maga elé. - Lábra keltek legendák, és... olyan szervezetek, amelyek eddig vagy nem léteztek, vagy legalábbis jól elbújtak.
Nem tudja, mennyit mondjon még el, nem biztos benne, hogy a nefilim kannibál sötételfekről akar hallani.
A nő gondterheltsége tükörképre lel Mináék arcán. Valamilyen szinten bájos a gyermeki ragaszkodása azokhoz az állatokhoz, ám valahogy fontosabb dolgot is fel tudnának sorolni, mint bárányok terelgetését.
- Biztos vagyok benne, hogy a falusiak megbirkóztak már ehhez hasonló helyzetekkel. A veszélyt elhárítottuk, innentől nem hiszem, hogy a mi dolgunk volna.
Damien elgondolkozik később ezen mondat relativitásán, tekintve, hogy az elmúlt időben miféle dolgokat tettek meg, amely talán nem lett volna az ő feladatuk... Ám segíteni még mindig jobb, mint nem. Talán csak nem szereztek rossz pontot ezzel. Viszont azért a jóból is megárt a sok. Hát még a bárányhajkurászásból. Hiába, a jót túl könnyű megszokni.
Bár az is relatív, mennyivel jobb harcolni menni bárányterelgetés helyett.
Ekkor két apró láb szalad keresztül a füvön, majd a közelükbe érve lelassul. Egy félénk, lelkes kék szempár pislog fölfelé. A kisfiú az, akié a bárányok voltak.
- A... a... - próbál valamit kinyögni a fiú.
Na, remek, akkor gyerekre vigyázva fogunk bárányt keresni. Egyre jobb - gondolja a sötét tünde némi cinizmussal.
- Szia! Nem esett bajod, igaz? - A fiú erre megrázza a fejét. - Hogy hívnak? - Ezzel valamiért sokmindenkinek el lehet nyerni a bizalmát. Egyébként sem árt tudni.
- Rudolf. Rudolf vagyok. A... a néni megölte a hullákat, igaz? - közben félve pislog a másik két személyre, látszólag nem tudván őket pontosan megnevezni vagy valamiféle kategóriába.
- Igen, már nem fognak bántani titeket. - Vár még, hátha a srác összeszedi a bátorságot.
- A... meg kell keresnem a... édesanyám meg fog verni, ha nem viszem haza...
- A bárányokat. Ott van az egyik, én már látom... - mutat Damien egy fákkal pöttyözött térség szélére, ahol egy bokor mögül egy sötét fej és hószín gyapjúval borított hengerszerű test bukkan elő.
- Rendben, szerintem van egy ötletem, hogy tudjuk őket visszaterelni! Mágiát fogunk használni.
Úgy a legegyszerűbb.

Kicsit meglepi, hogy a nő hirtelen ilyen élénk érdeklődést tanúsít. Nos, igen, ha az ártatlanság álca, még mindig lehet kém. Egy nefilim északi kém, hmm. Mégis mi előny származhatna abból, hogy ideküldenek egy látszólag ártatlan és békekedvelő félangyalt? Ha információkat akarnak szerezni a Csillagtalan éjszakáról, ezt bárhol megtehetik. Azaz ezek a kis falvak legfeljebb ugyanazoknak a legközönségesebb babonáknak adnak helyet, akár a többi. Nyilván léteznek északon is ilyen kis falvak.
Paranoiás lettem. Mindenhol Északot látom... mindenhol.
- Nos... igazából semmi konkrétat. Sajnálom.
Teljesen úgy érzem, mintha hazudnék vagy titkolótnék. Pedig valóban semmi konkrétat. Ráadásul a találgatással nem vagyunk előré... á, nem, ez nem igaz. A találgatással valójában rájöhetnénk a dolgokra, esetleg. Feltéve, hogy van elég információnk. Ami jelenleg nincs, tekintve, hogy valami eltakarta a napot három napon keresztül...
- Hasonlóak bármiféle paraszti babonákhoz. A sátánt emlegetik, és az emberiség és minden más faj bűnét, világkatasztrófát, amelyben majd mind elpusztulunk. Ám... figyelmeztetést már sokszor kaptunk ilyenekre. Ott volt például az, mikor Abbadón... nos... igen. A kétszer negyven nap.
Ezek után furcsa belegondolni, hogy szemtől szemben állt vele.
- A szervezetek pedig teljesen közönséges alvilági szervezetek. Csak kicsit elvadultak. Hallottunk például egy... kannibál sötét tünde törzsről. De nem erre. Nincsenek a közelben, ne aggódjon, tőlük nem kel tartanunk.
Remélhetőleg - teszi hozzá gondolatban, felidézve Crispint és Abigailt, azt a kétségbeesett, és mégis olyan vigasztaló éjszakát.
Meglepő módon Naela villámgyorsan vált abból a szemléletből, hogy a bárányokat muszáj megkeresni, abba, hogy a bárányok egyáltalán nem fontosak. Ez újabb ok, hogy Mina éljen a gyanúpörrel...
- Bár talán anélkül is megoldjuk. Mit szeretnek a birkák?
- A füvet... asszonyom...
- Hát, ezt.. ki nem találtuk volna. Azonkívül valami mást? Úgy értem, mivel tudnánk közelebb csalogatni őket?
- Jaa... - viszi fel a hangsúlyt a gyerek, és kissé cinkosan elmosolyodik, büszkén. - Hát van arra nekem csengőm.
- Nahát, ez remek! Még jó, hogy nem indultunk el még répát szedni is. Nosza. Nálad van legalább ez a csengő?
- Igen, nálam van.
- Volnál oly szíves visszahívni a báránykákat?
A kisfiú kicsit megszeppenve bólogat.
- Kiváló.
A kisfiú pedig elővesz egy rezes színű, apró csengőcskét, majd szakavatottan megrázza.

Tehát tartsanak oktatóórát. Nos, remek. Összenéz a páros.
- Megjelent Abbadón és figyelmeztetett minket, hogy van kétszer negyven napunk, nos...
- Megjavulni. Lényegében.
- Mhm.
- Az emberiség és más fajok rengeteg hibát követtek el az elmúlt években... háborúk... Az Úrtól való eltávolodás... voltaképp csak ránk kell nézni. Az Átok sem véletlenül maradt rajtunk.
Vajon mennyit mondhat el? Annyira szívesen beszámolna a nefilimnek arról, milyen volt Abbadón. Hogy mennyire kegyes volt hozzájuk és életben hagyta őket, új esélyt adva. Hogy reményt ültetett a szívébe, furcsa reményt, melytől egyben tart is.
- Viszont úgy tűnik, a kétszer negyven nap alatt sem változott elég dolog. Ezért most a tündék erdeje és a mienk... nos.. hogy is mondjam. Nincs többé. A tündék erdeje Cinderweald volt, lángokban állt, de már... már nem lángolnak a fái.
Most csak úgy... van. Abbadón pedig vígan csücsül az északi táborban. És nem a déliben - gondolja keserűen, visszaemlékezve a kudarcra.
- Finsterwaldban pedig elég kevesen járnak, mivel több az esély otthagyni a fogunkat, mint visszajönni épen.
- Én szívesen benéznék - jegyzi meg Mina.
- Úgy mondod, mintha egy újonnan nyílt fogadó lenne.
A lány kuncog ezen egy sort. Valóban. Ám egyszer akkor is bejut oda...
A bárányprobléma pedig megoldódott.
- Megvannak! És mind élnek! Köszönöm... hogy megölték azokat a... - mutogat a fiúcska az elhullott élőholtak irányába ódzkodó arccal.
- Igazán nincs mit. Most viszont jobb lesz, ha sürgősen hazamész és legközelebb nem járkálsz errefelé csak úgy egyedül.
A kisfiú arcán tükröződő félelemből valószínűsíthető, hogy megértette. Bólint, majd el is szalad, csengetve, a bárányok bégetve követik.
- No, ez is megvolt. Hogy merre? Nos, még több élőholtat ölni. Feltéve, hogy megtaláljuk őket. Javaslom a kisasszonynak, hogy körültekintően járja a vidéket.