[Magánjáték] - Én vagyok a fényesebb!! (Dieter&Gerard)

Tökéletes nap volt. A szokott időhöz képest enyhe, kissé meleg, de mégsem annyira, hogy izzadjon az ember a kabát alatt. Talán azért, mert a világ délebbi csücskén voltak. Az idő itt valahogy mindig is enyhébb volt. Ez is csak egy példa arra, Gerard mindig is kísérte útjai során a szerencse. Rég volt már, hogy abban a városban járt, ahol felnőtt, s a sors is úgy akarta, hogy egy gyönyörű, élettel teli városként lássa viszont, amilyennek annak idején gyerekként emlékezett rá.
Harsány vigyorral az arcán lépkedett a város egyik terén. Nem messze tőle, a templomban éppen misét tartottak. Hogy milyen alakolmból, arról fogalma sem volt. Az utolsó mise, amin részt vett még akkor történt, amikor írni-olvasni sem tudott. De a harangok csengése tetszett neki. Akármi is legyen az ima, aminek csupán apró foszlányai suhantak át a járókelők tömegén, a hanragok csengése remekül lefordította olyan nyelvre, amit akár egy démon is megérthet. Hallott legendákat olyan démonokról, akik újra megtanultak imádkozni, hogy aztán a protestáns egyház élharcosai legyenek. Gerard a mai napig nem tudta eldönteni, igazak e a mesék.
~ Esroniel von Himmelreich annyi csodát tett már...
~ Most megfogtál. Ha valaki, talán ő képes lenne rá.
A szél lágyan suhintotta meg a köpenye szélét, ahogy a kéke árnyalatú anyag finoman a levegőbe röppent minden egyes lépésekor. A templom ajtajához érve még el csípett egy apró kis életképet a hithű nép életéből. Tökéletes nap volt. Mintha semmi sem lett volna képes elrontani...

Hellenburg egy gyönyörű város volt a maga nemében. Ez a nem pedig a terpeszkedő, széles tüdejű élettől lüktető óriás volt, megannyi szemében kristálycsillogású üvegekkel és apró-cseprő ügyeiket intéző, szaladgáló népekkel a világ minden fajából. Haladtak el mellettem emberek és vámpírok, tündék és sötét tündék, de még egy démon is, mind udvariasan figyelmen kívül hagyva az út közepén égre emelt tekintetű alakomat. Avagy csak olyannyira megrettentek a rossz nyelvek szerint vértől vörös köpenytől, amely a vállamon átfolyt hogy már előre látták a saját kínkeserves halálukat a szemeimben és minden lélegzetvételemben a saját panaszos hörgésük bújt meg. Én élveztem a hűlő levegővel egyre kellemesebbé váló napot, kacérkodtam a kegyetlen ellenséggel, amely a nyakamban lógó, alaposan elbújtatott amalgámnyaklánc hiányában úgy sajtolta volna le a bőrömet rétegről rétegre mint gondos háziasszonyok a hagyma héját. Ott álltam a város lüktető szívében és vártam a dobbanást, amely előrébb lökne - nem sokáig. Mély, rezes hullámként söpört végig a harangszó az öreg nagytemplom tornyának magasából, és szinte éreztem, ahogy végigrezeg a csontjaimban. Az Átok, amely keresztülszőtte a bőrömet mozgásnak indult, bizsergett és szökött volna ahogy a nagyharang újra és újra megkondult, de nem engedte az ősöreg kötés amely hozzánk bilincselte. Ujjaim végigsimítottak az amalgámon, amitől a bizsergés alábbhagyott, ahogy a fém erősebben szorította magába az igazi lényemet, amire megborzongtam. Hány vámpír égett hamuvá, mire megtalálták a tökéletes formát és fémet, amely magába fogadta az Átkunkat? Hány mester mérgezte meg magát ezüstel, míg ötvözni tudták a higannyal hogy megváltsanak minket? Sem írás nem maradt róla, sem szóbeszéd - legalább is semmi olyan, amiről én tudtam volna. Felemeltem a tekintetem, ahogy a harang újra zúgott és a hátam mögött összefűzött kezekkel, köpenyt lobogtatva elindultam a templom és a harangbúgás irányába. Az ilyen napok voltak azok, amelyek elfeledtették velem az élet igazságtalanságát. Gyönyörű nap volt.

Tüdejéből úgy préselte ki a levegőt, mint vitéz ősei, akik deszkákból összeeszkábált hajókon vágtak neki az ismeretlennek, hogy megleljék a földet, amit ők otthonnak neveznek. Valahányszor meghallja a haragok kongását, olyan érzés ragadja magával, mintha megállt volna az idő. Azokra a napokra emlékezteti, amikor még gyerek volt, amikor még arról álmodozott, hogy egy nap a csillagokat is letaszítja az égről. Néha azt kívánta, bárcsak örökké itt ragadna, kiszakadva az idő folyamából, egyre csak a világot járva, egyetlen egy pillanat örömeit felfedezni, hiszen a világ olyan hatalmas. Könnybe lábad a szeme, ha arra a rengeted elszalasztott izgalmas pillanatra gondol.
De az idő halad rendületlenül előre, s mire észbe kap a harang zúgása helyett már a cipőtalpa koppanását hallja a kövezett úton. Elindult hát tovább, a tér másik végébe. Egy idegen állt, alig pár méterrel előtte. Vörös köpenyt viselt, akárcsak több másik társa. Gerard azonnal felismerte, miféle szakmát választott élete értelméül. Többet nem is foglalkozott vele no meg aztán...Lia sosem kedvelte a fajtáját, talán jobb rá sem gondolni egy ilyen szerzetre. Halk suhanással halad el mellette. Nem kerüli ki, nem fél tőle. Mégis milyen oka lenne elkerülni csak azért, mert Lia utálja. Egy pillanatra el is mosolyodott. Az évek során mintha egyre gyakrabban próbálna a lány idegein táncolni. Ideje már törlesztenie, amit egész idáig kapott tőle.
Ahogy elhalad a rejtélyes Rotmantel mellett a válluk finoman összeütközik, elvégre nem akart egy fél araszt sem mozdulni előle. Gerard nem zavartatja magát, felemeli a kezét, hogy odébb csúszhasson. Mozdulni nem mozdul. Valamiért azt várja, hogy a másik menjen el az útjából. Hiszen ez volna a természetes, ezt diktálja az illem. Ez az egy dolog járt a fejében, ahogy a kézháta szép lassan végigsimult a vöröses anyagon.

A fizikai kontaktus nem nagy dolog, elvégre egy tömött utcán véges mennyiségű hely van az áthaladóknak, mintha egy apró hajszálér lenne a lüktető vér áradatában. De nem szoktam meg, hogy nekem jönnek. Egyrészt a vékony lemezes páncél, amely bokától nyakig borított kellően elrettentő volt, ha másért nem hát az ütődés fájdalma miatt. De ha valaki még sem vette ezt figyelembe és a hátam mögött úszó Rotmantel attribútummal sem törődött elég volt az arcomat megnéznie, vagy a hollófeketéből hirtelen leprafehérbe szökő hajtincseimet, hogy odébb lépjen akár a nyakát szegve is. Nem vártam el, nem éreztem magam feljebbvalónak senkinél. Az életem a gyógyítás szolgálatában volt, és ezzel kéz a kézben járt az emberek szolgálata is, ám valahogy megszoktam a távolságtartó félelmet ami követett. Ahogy a fiatal fiú maga elé emelte a kezét óvatosan szinte megállt a város mozzanata, lassú szél körbetekert minket és elfújt mindenki mást a látóteremből. Mérhetetlenül lassúnak éreztem, ahogy oldalra pillantok, meglátva a lehetetlenül lila szemeket és az egyszerű, de elegáns köpenyt. Határozottan nem utazóruha, de visszafogottságra utal. Udvari mágus lehetett talán, esetleg az Akadémiáról egy felsőbb éves növendék.
- Elnézését kérem. - mondtam elgondolkodó arccal, ahogy a szemem megakadt a nyakában megcsillanó medallion jókora vörös ékkövén. - Nem vettem észre.
Magam sem tudom miért a következő lépésem az utolsónak sikeredett, ahogy megálltam a templomtén közepén, szemeimmel még mindig a mágusfiút fürkészve. Rossz előérzet kerített hatalmába, amely szinte a semmiből kúszott elő és harapta végig a gerincemet.

Bólint egyet, ahogy a másik elfordul, ő pedig továbbhalad, a tér másik vége felé. Ekkor szalad a hátán végig egy aggasztó, különös érzés. Azóta nem érzett hasonlót, hogy a lebegő toronyban járt volna. Pontosan ugyanolyan volt. Mint amikor a társai attól tartottak, hogy a falak mögül kémlelik őket. Amikor attól volt kénytelen rettegni, mikor döfik hátba. Az őt pásztázó gyilkos tekintet érzése, ahogy szép lassan felkúszik egészen a nyakáig...egyszerűen borzalmas. Azonnal rá is jön, miért környékezte meg. Fél szemmel még látta, ahogy a másik a szemeit rá szegezi.
Lép még egyet előre, hogy a másik kívül essen a személyen komfortzónáján. Azóta, hogy Lia már nem volt képes az érzelmeit elnyomni, képtelen volt távolságtartás nélkül nem idegeskedni. Másfél méter lehetett talán köztük. Lassan elkezdte hátrafordítani a fejét, majd ahogy a másik számára láthatóvá vált a szeme sarka, egy hirtelen biccentéssel egy pillanat alatt az egész arcával felé fordult. A korábban felemelt kezét a füle mellé emelte, s finoman hátrasöpörte a haját, hogy az arrafelé fújó szél ne lebegtesse a látóterébe. Egyik lábával a földet halkan súrolva tett egy fél fordulatot a tengelye körül, kissé kicsavart tartással, de félig már a Rotmantel felé fordulva. Nagyjából fél méteres terpeszben állva a lábain kissé megfeszültek az érdekes tartástól az izmok.
- Nem...én néztem el másmerre... – néz rá az idegenre hasonlóan hideg, fenyegető szemekkel. Arcizma sem rendült, még csak nem is pislogott.

Minden gond nélkül haladtam volna tovább, ugyanolyan véletlenné, átlagos, mindennapi eseménnyé téve a véletlen összeütközést mint mindegyiket ezelőtt és ezután. De a sors horgai, a kegyetlen, kérlelhetetlen drótok amelyek az elkerülhetetlen véletlenek felé rángattak minket máshogy döntöttek. A fiú teste kicsavarodott, ruhájának ráncai mint az erek futottak szét a végtagjain, de szinte a bőrömön érztem a szemeinek ibolya sugarait. Ismét megálltam, neki még háttal csak az állam emelve meg, fejem oldalra döntve ahogy felé fordultam.
- Másmerre... Akkor ha megkérhetem, legközelebb az útra figyeljen és ne másmerre. - mosolyodtam el éppen csak a szám sarkában és léptem volna tovább, de a lábam nem engedelmeskedett. Csak álltam ott, a kellően ijesztő alakomat félénken kikerülő emberek gyűrűjében, mint egy kiálló szikla a hullámzó tengerparton és a szemem sarkából figyeltem a kihívó testtartású fiút. A templom előtti téren lassú szél söpört át, előbb csak a köpenyem szélét lebbentve meg, utána hirtelen megerősödve az egész vörös anyagot a nyakam magasságáig kapva fel, így jobb kezemmel rászorítottam a nyakamnál és úgy indultam továb, lassú, kimért léptekkel.
Hirtelen dermedtem meg, ahogy szikraként csapott át rajtam a felismerés az egyszerű összeütközések legnagyobb veszélyét rejtve. Lassan, sarkamon megprödülve fordultam a fiú felé és jobb kezemmel felé nyújtottam az ujjaimat.
- Várjon még egy szóra. Remélem az előbbi kis baleset nem csak álcázása volt annak, hogy megpróbált kizsebelni. Az igen kevéssé vallana egy úriemberre, de annál inkább egy alávaló tolvajra. - mosolyodtam el fenyegetően.

A másik szavai acéltüskeként hasítottak a mellkasába. Mintha karóba próbálná húzni a nyelvével, vagy felnyársalni a tekintetével. A higgadt, megfontolt, kissé talán zavarodott érzés eltűnt az elméjéből, ahogy a büszkeségén akarva akaratlanul csorbát ejtett ez az idegen, aki alig pár perce ismert meg.
~ Hogy én tolvaj?! Mit képzel magáról ez az arcátlan, faragatlan, öntelt...!
Lélekben szusszant egy. Az eddigi összes mestere úgy tanította neki, minden körülmények közt meg kell őriznie a hidegvérét. Az idegen felé biccentette az állát. Ekkor először találkozott a tekintetük úgy, hogy mindkettejük arca teljes egészében a másik felé fordult. Jobban megvizsgálva rájött, mennyire nem szimpatikus neki az alak. Ahogy áll, az a túlzottan egyenes tartás, ahogy néz, azok a becsmérlő szemek, mintha a fejébe próbálna látni, ahogy beszél, azok az óvatos és többértelmű szavak. Már a gondolattól is viszketett a tenyere. Hogy lehet valaki egyáltalán ilyen kiállhatatlan? Lia pedig csak jót nevetett, ahogy Gerard elméjén végigszaladtak a gondolatok.
Az ifjú varázsló sajnos már nem figyelt oda társa kacagására. Egy dologra koncentrált egyedül, revansot venni ezért az alávaló sértésért, ami pt érte. Egy lépést közeledett a másik felé. Módszeresen érezte, ahogy a bőr a szemei fölött megremeg, ahogy a vér nekilát lüktetni benne. Pislogni sem mert, pedig a szeme már ugyancsak száraz volt. Egyik kezét előrenyújtotta, a második ujja kivételével minden behajlította, majd felvont szemöldökkel ujját a másikra szegezte.
- Azt mered állítani, tolvaj vagyok?