[Magánjáték] - Lexa és Gerard

Három hete már lassan, hogy elhagyta az otthonát, hogy tovább kutathasson a nefilimek után. A "hatalmas" északi királyság akárhogy is nézzük, biztos jóba van a mocskos angyalfattyakkal, de csak ezért elmenni újra a Fővárosba, hogy aztán megint megpróbálják levadászni... no az már nem! Épp az a lényeg, hogy észrevétlenül tudjon kutatni. Így is elég nagy port kavart, amióta hercegnek nevezték ki, nincs szüksége még ennél is több figyelemre . Sok választási lehetősége így nem maradt, egyedül Délen, vagy az otthonát elfedő erdőn túli senki földjén tudott csak keresgélni.
Idegesen ballagott végig az utcákon. Hellenburg mindig is az a város volt, ahol a szóbeszéd relatíve gyorsan terjedt, a pletykák mindenkihez eljutottak, egyszóval bármiről lehetett valami támpontot adó információt szerezni. Talán csak rossz ajtókon kopogtatott, mert amiket eddig hallott, azok nem voltak többek könnyedén kikövetkeztethető, tudatlan ökör számára is egyértelmű dolgoknál. Az emberek ostobák.
Egyetlen egy kézzel fogható dolgot talált azon túl, hogy "Isten gyermekei ott vannak mindenütt" meg "mindenhol ahol csak járnak, csodák kísérik útjukat", mégpedig egy konkrét kis részt a városban, ahol meghúzták magukat. Egyszerűnek tűnt odamenni és bekopogni hozzájuk pláne úgy, hogy azok a bolondok még érzékelni sem tudják őket.
~ Ne feledd, a te elméd megzavarodik, ha a közelükbe mész. Nagyon jól kell alakítanod, ha azt akarod, hogy ne tudják meg mi vagy.
Úgy döntött, ez ráér később is, előtte azonban megpróbál pihenni egy kicsit. Az utazás és a kutakodás igencsak lefárasztotta, az meg még rátett egy lapáttal, hogy alig tudott meg valami érdemlegeset. Így aztán ismét előtörtek az elvonási tünetei. Szerencsére azóta talált rá gyógymódot. Démonként az évek során megerősítette az érzékeit. Vett is egy mély levegőt, majd elkezdett koncentrálni. Körülötte az emberek kapzsisága szép lassan elkezdett egy furcsa, bizsergető érzésként manifesztálódni...

Egy fogadóban voltam, éppen egy kádban feküdtem, forró fürdőt véve. Imádtam áztatni magamat, élvezni, ahogyan már-már szinte éget a víz, amiben elmerülhetek, ahogyan körbevett a felszálló gőz. Ebben a kinti világban, számomra ez az egyik legcsodálatosabb dolog. Amikor megtudtam, hogy csak a szektánk fürdött jéghideg vízben, és hogy forróval is lehet, szinte megváltozott számomra az egész világ. Néha azért aggódom, hogy elpuhulok ettől, és gyengébb leszek, de ez nem igazán tudott most érdekelni. Egy nő vagyok, nekem is néha igazán kijár a kényeztetés…
– Francba… - sziszegtem fogaim között, amikor körbetekintettem a fürdőkád körül. Szerencsémre két könyvet mindig magammal hordok, mindenhova: a nekromanta varázskönyvem, és a jegyzetkönyvem, amibe mindent leírok, ami új ismeret erről a világról. Még mindig emlékszem, mennyire nehéz volt kiismernem, hogyan is működik a pénzzel való fizetés… pedig még is milyen egyszerű és könnyű dolog. Felnyaláboltam a varázskönyvem, és elkezdtem fellapozni. Amikor megtaláltam a kellő pecsétet, aktiváltam, egy csontvázat idézve a szoba közepére.
– Hozz egy törölközőt, édeske! – csettintettem, amire a csontváz bement a hálószobába, és az ágyra terített törölközőmet behozta. Széttárta karjait, kezében a törölközővel, várva, hogy ráteríthesse mesterére. A kád két szélébe kapaszkodva toltam fel magam, kiemelkedve a kellemes, forró vízből. Magam köré bugyoláltam a törölközőt, majd szembe fordultam a csontvázzal. Kicsit oldalra biccentettem a fejemet, végignézve szolgámon. Felemeltem kezemet, és mutatóujjamat mélyen a szemgödrébe ástam.
– Te nem érzel fájdalmat, mi? Milyen kár… – mondtam neki hűlt hangon, majd feloldottam a varázslatot, amivel visszakerült a kis világába, várva, hogy újra jöhessen engem szolgálni.
Egy egyszerű ingbe és fekete nadrágba öltöztem, majd levonultam a vendéglő részre. Kértem a pultnál valamiféle reggelit, majd helyet foglaltam az egyik asztalnál. Előkutattam jegyzetkönyvem, majd kinyitottam ahol a jelzésem volt. „Ünnepélyek”. Állt nagy cicomás betűkkel a lap tetején, azonban az oldal üres volt. Hallottam, hogy vannak különféle ünnepélyek Veronia egész térségében, mindenféle szokással, adott eseményekhez kötve. Azonban itt ki is fújt, amit tudok róluk, így mindenképpen szerettem volna kicsit bővíteni a tudásomat.

Emberek. Emberek kellenek, hogy a kínzó szomját csillapíthassa.
~ Mi vagyok én, holmi koszos vámpír?
~ Fogaséknak könnyebb dolguk van ám. A te átkod sokkalta erősebb az övékénél.
Mivel ott volt a legtöbb ember, egy határozott mozdulattal belép a fogadóba. A undor és a megvetés egy pillanat alatt eltűnik az arcáról. A kocsmában ülők csupán egy megfáradt, átutazóban lévő deákot láttak, ahogy hálás ábrázattal odasétál a pulthoz, majd rendel valamit.
- Adjon Isten, diák uram! Hogy szolgál az egészsége.
- Szolgálni szolgál, fogadós uram. - felelte barátságosan mosolyogva - Csak éppen az út keservesen hosszú. Na de jól is esik a pihenés a fárasztó gyaloglás után.
Többen felvont szemöldökkel néztek rá. Egyszerű íródeák ilyen fiatalon karddal a hátán és zsoldosköpenyben rohangál? Sokat ugyan nem foglalkoztak vele, nem az ő dolguk volt, ki milyen furcsán öltözködik. A démon vett egy mély levegőt. A bűn körbelengte a helyet, mint legyek a rozoga lebujt. Az emberek vágynak valamire. Pénzre, hatalomra, hírnévre, sikerre, békére, igazságra. Az emberek kapzsik. Az emberek romlottak, akár a férges alma. Egyszercsak egy minden korábbinál erősebb, heves érzés szált alá a tüdejébe. Utoljára akkor érzett hasonlót, amikor azzal a nefilimmel találkozott. A kíváncsiság legromlottabb, legborzalmasabb formája: az az iszonyatos tudásvágy, mellyel a bolond félangyalokon túl csak a frissen újjáéledt démonok bírnak.
~ Mi lehet ez? Egy nefilim?
~ Az megérzenéd. Nem létezik...van itt még valaki...
Gerard oldalra pillantott. A szeme sarkából azonnal kiszúrta, kitől ered ez az elképesztő aura. Az illető konkrétan egy átkozott tünde hölgy volt, s éppen egy könyvet olvasott. A démon nem is habozott, odament hozzá, s leült mellé. Bármiféle köszönés vagy üdvözlés nélkül megszólította.
- Ha egy dolog lenne a világon, mit tudni szeretnél, mi lenne az...? - mondta neki széles, ijesztő mosollyal az arcán.

Diák? Csillant fel a szemem, és kaptam fel tekintetemet az üres papírlapról. Sok gondolat futotta át agyamat. Ahogy hallom vándorol, és diák is… biztos sok mindent tudna mondani. De mégis, hogyan kéne megkörnyékeznem, hogy ne fedjem fel az álcámat? Fogcsikorgatva meredtem vissza a könyvre, jobbra-balra lapozgatva. Ekkor azonban legnagyobb meglepetésemre lehuppant mellém az imént betoppanó deák. Ijedtségemben egyik kezemmel gyorsan becsuktam a könyvet, nehogy meglássa, mi van beleírva, míg másik kezemmel fülem mögé tűrtem hajamat. Amikor azonban megszólalt, egy pillanatra ledermedtem. Eltelt pár másodperc, majd jéghideg hangon felszólaltam.
– Mi a lehető legfájdalmasabb mód arra, hogy valaki meghaljon? – meredtem bele szemébe üres tekintettel, majd pár másodpercre rá felkuncogtam, kezemet ajkaim előtt tartva.
– Csak vicceltem! – legyintettem egyet miközben szemeimet forgattam. Apa megmondta… errefelé nem tűrik meg az olyanokat, mint én, mindenképpen fent kell tartanom az álcám, akármennyire is nehezemre esik.
– Szóval diák vagy? – támasztottam alá fejemet az asztalon könyökölve. – Miféle diák?

A válasza épp annyira meglepte ők, mint a másikat a kérdés... igaz, ebből szinte semmi sem látszott rajta. A bűn terhes aurája nem tűnt el sőt, talán még erősebb lett, ahogy a nő hozzászólt, majd kérdezett. S fura mód a válaszát olyan hangsúllyal mondta, mintha magát a kérdést tenné fel neki.
~ Viccelt volna? Ilyennel viccelt. Az emberek félik a halált. Ő talán... nem fél tőle. Milyen szánalmas...
A nő kérdésére nem válaszolt. Inkább visszaterelte a témát a korábbi mondatához. Keresztbe tette a lábát, majd az egyik kezét az arca elé emelte.
~ Az enyém lesz minden titkod és vágyad. Az elméd meg fog törni a kapzsiság terhe alatt.
- Pedig ha nem így lenne... nos... képes lennék rá válaszolni...

Úgy látszott, szereti az ilyen játékokat… De engem nem zavart. Ha így akar játszani, hát játszunk így. Bizonyára nem hazudott, eleget hazudtak már a szemembe, hogy észrevegyem, milyen is az. Biztos vagyok benne, hogy tudta a kérdésemre a választ. De mi ő? Nem nézett ki többnek, mint húsz, de még is az az erős érzés kerített magába, hogy ő tényleg tudja azt, amit kérdeztem. Nem tudtam sokat a diákéletről, de meglepőnek tartottam volna az eddigi ismereteim alapján, hogy lenne külön „legfájdalmasabb elhalálozási kurzus”-uk. Ráadásul még kardot is visel… Értem én, hogy ha utazik az ember, jobb, ha tud magára vigyázni, de akkor is. Valahogy nem állt össze a kép.
A legrosszabb az volt, hogy kezdtem magam kellemetlenül érezni magam a szituációban, de valahogy még is úgy éreztem, hogy érdemes lenne kicsit tovább erőltetni ezt a beszélgetést. Ha pedig nagyon eldurvul a helyzet, csak felállok, és képnél hagyom.
– És, milyen a diákélet? – dőltem hátra székemben, keresztbe téve karjaimat, próbálva teljesen ignorálni, amit az előbb mondott.
– Biztos kellemetlen lehet, ha karddal kell mászkálni, és a legjobb szabadidős tevékenységed fiatal hölgyeket letámadni kérdésekkel a kocsmákban. – éleztem hangomat, és emeltem meg szemöldökeimet.

~ Ki lehet ez a lány?
~ Azt nem tudom, de nem az a fajta, akit könnyű összezavarni.
Ezer, meg ezer kérdés kavargott a démon elméjében a különös tünde kilétét illetően. Valóban ennyire határozott lenne? A halandók elgyengülnek, ha a bűn megkörnyékezi őket, ő mégis erősnek és határozottnak tűnik. Tetteti, vagy sem, ez mindenképp dicséretre méltó.
~ Az nem lehet hogy... rájött volna, mi a célom? Hogy a fejébe akarok mászni?
~ Rád van írva, haver. Sokat kell még tanulnod...
~ Akkor viszont miért nem ment még el? Miért nem próbál meg lebuktatni? Miért nem próbál meg őszinte vallomásra bírni?
Ahogy végignézett rajta, egyre csak egy gondolat járt a fejében. Olyan lehetetlennek tűnt, mégis ez volt az egyetlen logikus magyarázat: ez a tünde Gerarddal egyenlő ellenfélnek képzeli magát. Abszurdum, teljességgel lehetetlen, ezt nem is kéne ragozni. Ő egy hatalmas démon, egy sokat látot,t tengernyi emlékkel bíró, acélozott elméjű úr, a mentális manipulálás mestere. Az ellenfele pedig csak egy jött-ment kis senki, akit véletlenül túlfűt a kíváncsiság. Legalábbis ezt gondolta elsőre. Aztán egyszer csak egy ötlet vert tábort valahol a gondolatai közepette.
~ Higgye csak azt, hogy egyenlő félként kezelem...
Óvatosan kinyújtotta a kezét, majd az ujjai közé fogta a kard markolatát. A fogadóban több ember zsebében ki is nyílt azonnal a rugós bicska, de a tapasztaltabb harcosoknak még az arcizma sem rendült. Tudták ők jól, aki így nyúl a fegyveréért nem arra készül, hogy lesújtson vele. De vajon a kis tünde is tudja.
- Ki tudja, fogalmam sincs...
S ahogy egyre több ideig tartotta a kezében a fegyvert, a szent mágiától, ami a fémet átitatta, a bőre lassan elkezdett kipirulni.
- Biztos jó dolog lehet.

Ahogyan ujjait lassan a kardja köré fonta, egyre kellemetlenebbül kezdtem érezni magam. Szívem szinte a torkomba szökött, és egyre gyorsabban kezdett kalapálni, habár ezt próbáltam a tőlem telhetően a legjobban elfedni előle. Jobb kezemmel lassan az asztal alá nyúltam az oldalamon láncra fűzött kis nekromanta könyvért, ujjam becsúsztatva a csontvázidéző pecsétet tartalmazó lapja alá, hogy bármikor fel tudjam csapni. Fogalmam sincs mit akart azzal a karddal, de mire lesújthatna vele, addigra körülbelül tizenhárom csontváztól hemzsegne a terem. Habár ez nem lett volna szerencsés, mivel ahogy apám is mondta, nem tűrik meg itt kint a nekromantákat, valószínűleg az egész kocsma nekem ugrott volna, és akkor lőttek az előnyömnek. Amikor kimondta, hogy nem diák, akkor szinte villámként csapott belém a felismerés.
– A mest… - haraptam el a számat. – Az apám azt mondta, hogy az üres, tettek nélküli fenyegetések a kétségbeesettség, és a… gyengeség jelei. – néztem szúrósan, ahogyan kezében szorította kardját.
De miért lenne kétségbeesett? Ekkor kezdtem megbizonyosodni igazamról. Ha nem is diák, bizonyára egy tapasztalatlan gyakornok lehet, akit értem küldtek, hogy végezzen velem. De hogyan talált rám? Amiért az előbb megidéztem azt a csontvázat? Az nem lehet… máskor is használtam már mágiát, mégsem vette észre senki sem. És miért csak egy gyakornok?! Ilyen gyengének hisznek?! Kezdtem magamban fortyogni, majd hosszan kifújtam a levegőt, és felálltam az asztaltól, összeszedve holmimat, majd komótos léptekkel, a sráccal egy vonalba sétáltam. Kezemet rátettem vállára, és füléhez hajoltam, miközben szememmel végig figyeltem minden apró mozdulatát.
– Tudom, ki vagy… - suttogtam jéghidegen a fülébe. – Ha így akarod hát, akkor gyere ki a kocsma mögé. Rendezzük ezt le minél hamarabb. – Álltam tovább, és viharoztam ki a helységből, miközben szemem sarkából figyelve, hogy rajta kívül lesz e még más is, aki megmozdul, hátha több embert küldtek értem. Amikor kilöktem a kocsmaajtót, és az utcára értem, gyorsan körbekapkodtam a fejem, figyelve bármilyen gyanús alakot, de szerencsémre nem járt arra senki sem. Besiettem a kocsma mögötti üres udvarrészre, és miközben kezemben szorongattam könyvemet, pásztáztam a terepet lehetséges menekülési útvonalak után kutatva, miközben vártam az ifjút.

Felhúzta a szemöldöké, majd bamba tekintettél nézte végig, ahogy a másik feláll és elindul hátrafelé.
~ Mit gondol ez? Elárultad magad! - a lány hangja mint mindig, most is úgy égette a dobhártyáját mint a felhevített vas. Gúnyos volt és csipkelődő.
~ Erre kíváncsi vagyok...
Ó is felállt a helyéről, majd elindult utána. A kezét azóta elemelte a kardtól, nehogy a saját ostobasága miatt égesse meg magát. Egy ilyen szégyenteljes dolgot sohasem csinálna.
~ Gondolod, hogy félreértette?
~ Eszerint nem valami tapasztalt harcos... még hogy tudja, mi vagy...
Azért a biztonság kedvéért felidézte magában az Árnybéklyó pecsétjét, ha netán szüksége lesz rá.

A szívem szinte a torkomban zakatolt, ahogy láttam feltűnni a fiút. Nem sok lehetőségem maradt, ha minden kötél szakad, megpróbálok elmenekülni. Azonban meg kellett próbálnom a számomra legjobb lehetőséget kihozni. Nem becsülhettem alá, akkor sem, ha tanonc. Ki tudja, miket tanítanak ott nekik, ahol ezeket kiképzik. Gyűrűsujjamat a csontvázidéző pecsét lapjánál tartottam, hogy bármelyik pillanatban felcsaphassam könyvem. De előtte több információ kellett, hogyha túlélem, ne találjanak meg ilyen könnyen a legközelebb. Talán vevő volt egy kis csevegésre az illető. Elvégre a kettőnk közül egyikünknek ez lesz az utolsó társalgása…
- Itt vagyunk hát. Biztos nagyon büszke vagy magadra. – ráztam fejemet. – Mondd, mennyi van belőletek? Csak hogy felkészüljek a hasonlókra a későbbiekben.

Meglátta, ahogy a kezét ráfektette a könyvére. Ismerős volt neki a mozdulat. Ő csinálta mindig ezt harc előtt. Amikor gyanakodott, amikor elővigyázatos volt. Amikor félt. Bal karjával egy pillanatra ő is az öve felé nyújt. Biztonságban akarta érezni magát. Aztán egy határozott mozdulattal visszahúzta. A félelem egy emberi érzelem, s ő már régóta nem. Nem is akart annak tűnni. Helyette inkább kihasználta, hogy nem figyel rá és megidézte a testére a Pehelykönnyedség pecsétjeit. A ruháját több helyen is beborították a furcsa ábrák és rajzok, melyek egytől egyik halványlila fénnyel izzottak.
- Ki tudja... úgy egy pár. - felelte sejtelmesen, hogy támadásra ösztökélje.