Magánjáték: Friend or Foe? (Gerard és Loreena)

Az elathai nappaloknak megvolt a hátránya, miszerint a város leginkább egy kihalt angyalromra emlékeztetett, de az előnye is ugyanez volt. Bármit akart tenni, nem kellett tartania a tömegtől, árgus szemektől, pletykáktól, szinte semmitől… A város az övé volt és azé a néhány másfajúé, akik vállalták, hogy a sötét tündék között éljenek, komoly veszélynek téve ki ezzel az alvásciklusukat, de méginkább a májukat… Márpedig Loreena mája lassan használhatatlanná vált, legalábbis ennek tudta be azt, hogy majdnem egy hete együtt kelt a nappal, kihányta a vacsoráját, majd megevett egy nagy tányér reggeli zabkását, szigorúan gomba nélkül, mert néha még abban is több méreg volt, mint amit egy tünde szervezete elbírt. Az esetek többségében visszabújt Armin mellé a takaró alá. Valahogy mióta rendeződtek a dolgai nem volt gondja az alvással, vagy legalábbis sokkal kevesebb. Leginkább a tündérföldön tett látogatás tett jót. A druidáknak igazuk lehetett abban, hogy a test kínjainak jórésze, főleg ami az ő testét illette a lelkéből eredt, és amióta az gyógyulni kezdett a közérzete is jócskán megváltozott.
Felhúzta az ideget az íjon. A holdőrök gyakolrópályáján nem volt senki délelőtt, hogyha hozzá akartak szokni a nappalokhoz azt is inkább délutánra időzítették, hogy az egész éjszakás kiképzés után legyen néhány órájuk aludni. Egyszerű zöld nadrágot viselt és térdig érő csizmát, felül a melegre való tekintettel csupán egy pántos, lenge fehér trikót. Még a haját is befonta, majd a fonatot igyekezett felcsavarni amennyire tudta, hogy egy nagyobb konty legyen a tarkójánál, és még így is fojt róla a verejték. A fehér trikó háta is egészen átnedvesedett, ráadásul a rettenetesen csúf vörös hegeket sem takarta el… Részben ezért is örült, hogy egyedül volt. Szerencsére hozott magával egy nagyobb kulacs vizet is, és némi tízórait, amiben egyszerre volt ott savanyúság, gyümölcs, kétszersült kenyér, és valamiért megkívánta az előző esti sütött burgonya összeszáradt maradékát is. Nem tervezte mindet megenni, de nem tudta eldönteni, hogy melyiket akarja, és mostanában egészen különös étvágya volt. Erről is természetesen a nebelwaldi hülye étrend tehetett, de ami a tünde erdőben a szegények étele volt, az erdőn gyűjtött gyökerek és bogyók, az itt már luxusterméknek számított, és a legkevésbé sem akart felvágni. A hercegi pár ugyanis spórolt, hiszen hatalmas költekezés előtt álltak.
A keze enyhén remegett, de nagy levegőt vett, majd kifújta, és csak a legvégén lőtt, ahogyan azt tanították neki. Mennyi idős is lehetett akkor? Tíz? Vagy még annyi sem? Szinte íjjal a kezében született. Nem vétette el a célt most sem, nem volt szokása, így szépen sorban lőtte ki az összes technikát, amit csak ismert. Tompa vég, hegyes vég, olyan, ami szelet csapott maga körül, és persze a kedvencél, amikor kilövés után az egész nyíl egy villámívvé vált. Néha érezte az ujjai között a bizsergést, hogy egy-egy széllökés talán kis gyakorlással több is lehet majd, igazi mennykő, de most nem akarta tovább tolni a határait. Néha ismételni kellett a meglévő tudást is, gyakorolni, hogy szinten tartsa magát. Lefolyt egy izzadságcsepp a halántékán, és ismét lőtt.

A városkaput csak egy pár szerencsétlen holdőr őrizte. Talán egy okos hazugság, és át is jut rajtuk. Látszik, hogy utálják a nappali őrséget...de hol volna abban az izgalom? Nem olyan nehéz más úton bejutni a városba, no persze ehhez ismerni kell a környék összes fáját és árkát, nehogy véletlenül útközben elpatkoljon az ember. Darian alaposan félrekalkulált ha azt hitte, nem fog Gerard eszébe jutni akár csak egyszer is beszökni. Egyre csak a mesterének szavai viszhangoztak a fejében, ahogy átmászott az első lakóház tetejére.
~ Mégy hogy "épp testben épp lélek", meg "válj eggyé a köderdővel"...megmutatom neki mivel fogok eggyé válni: egy jó fűszeres pecsenyével!
Amióta a Rémerdőben edz, hogy elsajátítsa a holdpapok összes ismeretét a természet, a fegyveres harc és a mágia titkairól, ritkán volt alkalma bármi finomat is enni. Be kellett érnie a papok étrendjével, Darian pedig gyakran elküldte a vadomba, hogy vadásszon magának vacsorára valót. Először azt hitte könnyű lesz. Azt hitte a démoni hatás még rajta maradt. Egy hét kellett, hogy elkezdje a régi teste éreztetni a dominanciáját. Akkor jutott eszébe, hogy talán többször kéne ennie, amikor egyik pillanatról a másikra összeesett. Büntetésből aznap fejjel lefelé kellett meditálnia.
A tőle megszokott, Köderdőben varratott köpenyét viselte. Igazából a régi vértje volt, amit annak idején szétszaggatott egy lidérc. Szerencsére még meg lehetett menteni, így most még jobb volt, mint újkorában. A gallérján lazítottak, az alsórész immáron köpenyként ölelte körül a hátát, az alsó részei pedig összébb lettek húzva, hogy ne akadjon be vele minden kósza ágba. Új, kékes festést is kapott, valamint leszedtek róla minden megmaradt díszt, amiknek nagy részét még ő maga tette rá hiúságból. Így talán még jobban passzolt a szeme színéhez. A mélylila fényét elvesztett íriszek közül az egyik már teljesen kikékült. A másik egy halvány szürkéslila árnyalattal árulkodik róla, hogy hajdanán démon volt.
Elegánsan landol a házak közt. Kicsi, kivilágítatlan utca volt, talán sikátor...bár akkor lenne itt pár tünde, elvére náluk ez a napszak az éjszaka. Csak kell lennie valahol egy nappal-éjjeli vendéglőnek, valami kitartó kocsmának, vagy bármi másnak. Talán még egy virágot is vesz magának.
~ Igen, egy virág kétségkívül jól mutatna a ruhámo...nem, nem. Csak mértékkel.
Elhatározta, egyelőre beéri azzal, hogy belülről is láthatja a várost. El is indult hát az utcákon, amerre a lába vitte. Észre sem vette, amikor elhaladt a gyakorlótér előtt...

Megtörölte a homlokát, és századjára is elment a nyilakért a célpontba, kihúzogatta őket, és visszaállt a helyére. Nem pazarolt el egyet sem, hiszen az erdő mindig takarékosságra oktatta, és hogy sose vegyen el a Természettől többet, mint amennyire feltétlenül szüksége volt. Ezekhez az elvekhez pedig még úgy is tartotta magát, hogy sokkal többet is megengedhetett volna magának.
Elégedetten szemlélte a kilyuggatott céltáblát… Főleg azt a részét, hogy csupán a középső piros része szenvedett sérülést, a külső rész nem, és egyszer sem vétette el a táblát. Más nem amiatt nem kellett aggódnia, hogy rosszabb íjász lett az utóbbi időben. A szokásos edzéstervéhez viszont nem volt meg a megfelelő terep. A hatalmas vasfák lombkoronái között az ágak természetes gyakorlópályát nyújtottak, egyszerre adtak lehetőséget ugrálásra, egyensúlyozásra, húzódzkodásra… Talán meg tudta volna oldani a Köderdő fekete törzsű, barátságtalan fái között is, de nem lett volna az igazi, és nem is hagyta volna el szívesen a várost.
Végignézett a gyakorlópálya lelátóin, a barakk falain és tetején. Vállára kapta az íját és a nyilait, meg a táskát is, amibe az elemózsiát hozta, és nekifutott, majd a fal előtt elrúgta magát a földről, és a szél erejével megnövelve az ugrótávját könnyedén megkapaszkodott a tető aljában és felhúzta magát. Egyik lábát a másik után téve egyensúlyozott a sátortető élén. A szél belekapott a hajába, végigcirógatta a fedetlen vállát, a Nap pedig melegen sütött még így a párás levegőn át is. Lenézett Elatha alatta sürgölődő népére… Már ha sürgölődtek volna, és nem csak a barátságtalan szürke macskakövek bámultak volna vissza rá. Egy feketehajú fiú ment el a pálya előtt a holdpaptanoncok jellegzetes kék öltözetében. Loreena félrebillentette a fejét. Nem volt sötét tünde, a démonokat pedig nem tudta megkülönböztetni az emberektől, hogyha nem voltak egyértelmű jegyeik, hiszen nem rendelkezett az emberpapok érdekes érzékelésével.
Már el is kezdődött volna a program?
Nem szándékozta személyesen felügyelni, volt elég problémája anélkül is, így a néha napján megérkező jelentéseken kívül nem nagyon tudta mi a jelenlegi állás. Ameddig minden rendben ment, addig szerencsére nem is volt szükség rá. Egy ideig felülről kísérte a fiút karba tett kézzel, csakhogy nehezítse magának az egyensúlyozást, egészen ameddig el nem ért a bejárat fölé. A barakkokknál szüntelenül strázsált két holdőr, még akkor is ha nem volt rá szükség, ez amolyan elvi kérdés volt.

Fürge, óvatos lépteket hall nem túl messze tőle, a háta mögött. A füle egy pillanatra megremeg, nem akar tovább sétálni előre, de erőt vesz magát, s ki hezitálás után folytatja a sétát.
~ Remek valaki követ. Darian, te szemét...
Eszerint a mestere mégsem bízott meg benne annyira, hogy magára merje hagyni...nos, jól tette, mert tényleg bejött ide annak ellenére, hogy nem szabadott volna.
~ Talán még nem késő elszökni előle. Egy esélyem van, ha azt megfelelően kihasználom, még sikerülhet.
~ Ah, de mi van ha mégsem?
~ Csak koncentrálj. Kon-cent-rálj!
~ Jó ég, kéne kéne erről szoknom...
Sarkon fordult és elrugaszkodott a hang irányába. Azonnal megpillantotta a tündét, aki a tetőről figyelte, ügyesen egyensúlyozva annak a szélén. Egy pillanatig még rémeny kedett benne, hogy csak egy unatkozó vándor, vagy valamiféle csodabogár. Aztán ahogy megpillantotta, milyen irányba néz, azonnal elkezdett patakban folyni a víz az arcáról.
~ Basszus, ez engem néz!
Idegesen emelte fel az egyik kezét, nagyjából a fejével egy magasságra. Annyira lefoglalta a tény, hogy valaki követi, meg hogy mit fog kapni ezek után Dariantól, hogy fel sem ismerte Lorrenát.
- He...helló...?

Úgy tűnt a paptanonc megérezhette a jelenlétét, ugyanis egyenesen felé fordult, a fényviszonyok viszont neki kedveztek. Meglepett arccal konstatálta, hogy a lent sétáló bizony nem más, mint a különös tudásdémon-fiú, Gerard, akiről egyszerűen sosem volt képes eldönteni, hogy mégis hányadán álltak. Nem gyűlölt zsigerből minden démont, hiszen rögtön két ellenpéldát is tudott volna mondani, akikkel kijött, sőt egy démonnak köszönhette, hogy visszatérhetett a saját idejébe, ugyanakkor arra is bőven volt példa, hogy cseppet sem kedvelte meg őket. Pont, mint az emberek esetében. Érdekes, hogy miközben druida filozófiát tanult Hildruntól a démonok létezését is bele tudta illeszteni a tünde világképébe, miszerint voltak lelkek, akik annyira bemocskolódtak a Természet egyszerűen nem fogadott vissza magába, inkább visszalökte egy új testbe, hogy csak megtisztulva térhessenek vissza. Persze itt még mindig fennált a kérdés, hogy mi történt azokkal a démonokkal, akik erőszakos halált haltak, abban az alakjukban. Talán ismét újjá születtek. És újra és újra egészen addig, ameddig nem sikerült megtisztulniuk. Loreena ebben akart hinni, mert a végleges megsemmisülés gondolata távol állt tőle. A lélek nem tűnhetett el csak úgy. Valamiből sosem lesz semmi, mindig csak átalakul valami mássá, végső stádiumában meleggé, vagy mozgássá, és még azt is átadja valaminek.
Gerarddal a problémái… Problémák voltak egyáltalán?
Ez valami rossz vicc? - kérdezte magától, majd egy nagy sóhajtás kíséretében egyszerűen leült a sátortető élére. Úgy tűnt, a démonfiú nem ismerte fel őt, és lehet, hogy jobb is lett volna, ha így marad és mindenki megy a maga dolgára. Gerard viszont már köszönt, és így hatalmas fokú udvariatlanság lett volna nem visszaköszönni egy ismerősnek, legyen a találkozás kellemes, avagy roppant kellemetlen.
- Üdv, Démonfiú.
Úgy döntött, ez lesz mától a másik neve, mivel eddig három találkozásból három különböző nevet tudhatott meg tőle, és igazán nem akart tippelni, hogy most előáll-e egy negyedikkel, vagy az előzőek közül akar választani egyet… Így maradtak az önkényesen adott becenevek, és nem érdekelte a másik mit szól hozzá.
Cyne rossz hatással van rám… is.

Különös érzés markolt a mellkasába. Eléggé sértőnek találta ezt a megnevezest...talán inkább gúnyosnak, vagy csipkelődőnek. De semmiképp nem kedvesnek. Bár kénytelen volt elismerni, érthető miért hívja őt így. Ettől persze még dühítette. Az első találkozásukkor az igazi nevét adta meg. Érezhetőnek kéne lennie, hogy a másik kettő az álnév...legalábbis ő így gondolta.
- Van ám rendes nevem is. - biccentett felé. Nem látszott rajta bármiféle zavarodottság. Az, hogy nem támadt rá azonnal, már egy jó jel.
Ekkor tűnt fel neki, kicsoda volt valójában, aki követte. A két szép, színben nem egyező szeme olyan gyorsasággal tágult a duplájára, hogy egy légy is könnyedén berepülhetett volna. Mindig is tudta a Ködhercegnőről, hogy egy vad, fékezhetetlen kaandor, de sose gondolta volna, hogy ezt a népe színe előtt az utca közepén sem leplezi. Talán nem is titok, hogy mennyire távol áll tőle az úriasság.
~ Akkor ezért nem látszott rajta semmi, amikor megpróbáltam ezzel zsarolni...
Gerard odaugrott a fal mellé, megragadta a tető szélét, majd két kézzel felrántotta magát. Elegánsak húzta ki magát Lorrena előtt állva. A sok edzés, no meg persze az erdőben töltött napok kezdték éreztetni a hatásukat.
- Ha emlékszel még rá, Gerardnak hívnak. A hontalan vándor vadász is elfelejt ezt-azt? - s a szavain tisztán érződött, hogy egyáltalán nem ártó szándékkal mondta ezeket. Inkább olyan volt, mintha egy régi barátot üdvözölne. Már meg sem próbálta a kilétét leplezni. Ha a hercegnő akarja, ez ígyis-úgyis Darian fülébe fog jutni...arra pedig valamiért nem is gondolt, hogy elhallgattassa.

Arra számított, hogy a démonfiú felé köp majd valami csípős megjegyzést, és a tőle eddig megszokott dölyfösséggel odébb áll a dolgára. Ehelyett őszintén meglepte, hogy az inkább felkapaszkodott mellé a tetőre, azon pedig még jobban, hogy ez sikerült is neki. Ha jól emlékezett, a másik tudásdémon volt (elég volt ránézni, hogy minden más eshetőség ki legyen zárva), azok pedig nem a kiváló fizikumukról voltak híresek, sokkal inkább az erős mágiájukról és éles eszükről.
- Nem felejtettem el, csak megadtam a lehetőséget, hogy azt az álnevedet használd, amelyikhez éppen hangulatod van. - közölte hűvösen. De ezek szerint a mai nap a másik éppen Gerard volt, neki meg aztán nem számított, hogy Gedeon, Gerard vagy éppen Duille Raoite - noha az utóbbi esetében még ő is biztos volt benne, hogy álnév, a többi is lehetett az.
Valami viszont nem stimmelt. A másik hangjából egyszerűen hiányolta a megszokott jeget, a rosszindulatot, a gúnyt, ami a Lightleafben megtartott tárgyaláson jellemző volt rá, és még a tündéreknél is, amikor váltottak egymással egy-két mondatot. A sápadt, gyertyafényhez és könyv fölött görnyedéshez szokott arc pirosnak tűnt és egészségesnek, és a szemében is más volt valami, de hogy mi, azt nem tudta volna megmondani.
- Egyébként nem vagyok hontalan, a házam tíz utcára van innen, fehér kerítéssel, kerttel és kutyával. - fonta karba a kezeit. Elatha volt az otthona, előtte pedig Zephyrantes, és szerencsésnek mondhatta magát, hogy mindig volt egy hely, ahova tartozhatott, amit otthonának mondhatott, és ahol többé-kevésbé elfogadták.
Nem tudta, hogyan kellett volna beszélgetést kezdeményeznie, vagy hogy egyáltalán akart-e ténylegesen beszélgetni. Gerard úgy tűnt igyekszik példát mutatni az övéinek, és beállt holdpaptanoncnak, efelől nem volt kétsége. Talán meg kellett volna kérdeznie, hogy hogy van Eric? Átlátszó ostobaság lett volna. Vagy a tanulmányairól kellett volna érdeklődnie? Ezt a kérdést még ő maga is kiröhögte volna. Pontosan ezért gyűlölt bálokon és fogadásokon részt venni, ahol elvárás volt, hogy értse használja az úgynevezett „small-talk” minden fogását, de tökéletese antitálentumnak bizonyult hozzá. Így inkább ráhagyta a másikra, hogy kezdeményezzen témát, már ha beszélgetni akart.

Gerard halványan kuncogott egyet.
- Hiszem, ha látom! - bár Lia már eltűnt belőle, a sok ügyes trükk, átverés, intrika elég jó gyakorlatot adott neki. Amúgy is mindig ő volt a számító fél a párosból. Lia inkább az egyszerű laposraverés híve volt.
Gerard titkon remélte, hogy Lory majd bizonyítani akarja, hogy már nem az a céltalan vándor, mint akinek megismerte, s elvezeti a házához...és talán annyi idő után végre ismét egy kényelmes ágyban aludhat.
- Eszerint akkor jól végeztem a dolgom. - mondta kicsit nyugodtabb tónussal. Inkább csak magának jegyezte ezt meg. Ha a Ködhercegnő nem volt képes rájönni, melyik az eredeti neve. - Elhiszed ha azt mondom, az egyik nem álnév? - nézett rá ismét, hasonlóan bizalomgerjesztő mosollyal. Volt valami, amit mindig is meg akart kérdezni tőle, de eddig nem volt rá alkalma. Így utólag belegondolva fölösleges paranoia volt eddig várni vele.

Gerard válaszáta felvonta a szemöldökét. Mintha a fiú provokálni akarta volna, pedig tekintve a jelenlegi státuszát elég egyértelmű volt, hogy a sötét tündék fővárosában él, nem pedig a világot járja hontalanul Mrs. Fairlightként… Persze a sötét tünde uralkodók szokása volt, hogy nem volt állandó udvaruk, hanem folyamatosan jártak faluról falura, hogy mindenki helyben mondhassa el nekik a bajukat és a szívük vágyait… De ő erre nem volt hajlandó, és a leendő gyermekeinek sem kívánta ezt az életet, hiszen a férje is megsínylette. Szerette volna, hogyha állandó környezetben élnének majd, és hogy legyen lehetőségük barátokat szerezni, mint minden normális gyereknek. Szerencséje volt, hogy Armin is hajlott rá, hogy állandó rezidenciát alakítson ki, és ne rója folyamatosan a köröket a Köderdőben. Az átállás nem ment egyről a kettőre, de hónapról hónapra javult a helyzet.
- Megkérdezhetsz bárkit a városban, meg fogják tudni mutatni, hol van a hercegi rezidencia. Na jó, talán nem bárkit, de bármelyik őrt vagy hivatalnokot. Nem értem ezen mi olyan hihetetlen.
Vagy elfelejted kivel beszélsz. - tette még hozzá gondolatban, de nem mondta ki hangosan. Még mindig úgy érezte, a másik túlzottan kedves, és ezt nem tudta hova tenni. Nem gondolta, hogy pont itt támadnák meg, de résen kellett lennie, nehogy átverjék, vagy rávegyék valamire, amit esetleg nem akart. A név kérdésére vállat vont.
- Persze, miért ne tenném. Noha nem tudom, hogy a tárgyaláson volt érdeked álnevet használni, vagy Eleanor néninél, azt hiszem nem is számít. Ha neked fontos, hogy titkold a személyazonosságod, ami valószínűleg itt Köderdőben semmit nem jelentene, akkor olyan néven foglak hívni, amit választasz. Meglepően sokan csinálják ezt.
Többek között hozzá közel állók is. Andromédának véletlenül tudta meg a rendes nevét, noha egy nefilim kamaszlánynak fogalma sem volt minek kellett álnév, és száz százalékig biztos volt benne, hogy Cynewulfnak sem ezt a nevet adták a szülei. Neki csak az számított, hogy vele hogyan viselkedtek, és rászolgálnak-e a bizalmára vagy sem. Azt is el tudta képzelni, hogy van aki azért változtat nevet, hogy azzal együtt a múltját is maga mögött hagyhassa.

Kezdte magát idegesen érezni a tünde nő közelében. Olyan volt, mintha egy láthatatlan kéz megállás nélkül próbálná odébb lökdösni, hogy gondoljon, amit akar, csak takarodjon már el valamerre más merre. Aztán egy pillanatra mintha megállt volna az idő. Elgondolkozott. A tekintetében kis időre megjelent az a különös fakó fény, ami Lia viselése közben ékesítette a pupilláit. A hangja elmélyült, mint egy mániákusé.
- Belegondoltál már, hogy tegyél valami olyat, amit egyszerűen nem vagy képes magadhoz rendelni. Olyan érzés...mintha valaki más lennél. - ez volt az indoka...valószínűleg. S mégis, a hangja olyan volt, mintha csak be lenne rúgva, és a legújabb kocsmafilozófiáját mesélné. Egy fél pillanat sem kellett és visszazökkent a valóságba.
Idegesen bámult maga elég a vele szemben álló tündére. Aztán felpillantott a napra. Azt tervezte, hogy már réges-rég visszajut az erdőbe és neki lát az edzésnek. Mennyivel egyszerűbb volt neki démonként tervezgetni.
- Hé, egy kis bemelegítés. - csúsztatja oda az egyik kezét az oldalához. Az új ruhájának a hátán nem fért el a kardja.

Ahogy fürkészte a démonfiút, annak a szeme és a hangja is megváltozott hirtelen. Valami nem stimmelt vele, határozottan különös volt, mintha több lény küzdött volna benne az uralomért. A szavai viszont összefüggők maradtak és a téma is, így biztos volt benne, hogy Gerard öntudatánál van, és önmaga, jelentsen ez bármit is. A kérdés viszont érdekes volt.
- Sok olyat tettem, amire nem gondoltam volna, hogy képes vagyok, és kontextusból kiragadva nem is feltétlenül lennék rájuk büszke. - kezdte nagyon lassan. Szövetség egy mélységivel, hazugság a déli hatóságoknak, hogy kicsempésszék Azrael kardját… Vagyis amit annak hittek… Még a saját királynőjének is a szemébe hazudott.
- Ugyanakkor, az adott helyzetben mindig próbáltam helyesen dönteni, ezért nincs olyan, ami mellé ne adnám a nevemet. Remélem kielégítő válasz volt.
Talán az egyetlen helyzet, mikor tényleg álnevet kellett volna használnia, az Arminnal való kapcsolata volt. Ha egy kitalált néven létező szerető lett volna nem terjedt volna el olyan gyorsan a kiléte, nem került volna annyi kellemetlen helyzetbe emiatt, és mégis, ez akkor meg sem fordult a fejében. Jó vagy rossz, de mindig felvállalta a választásait, és ráhagyta az utókorra, hogy megítélje.
A bemelegítés alatt nem értette mire gondolt a démonfiú, ám amikor meglátta a kardját felvonta a szemöldökét.
- Ha akarod keresek neked egy holdőrt itt, aki ért a víváshoz. Az íj mellett nekem a szél a fegyverem, nem mennél sokra velem, ha karddal akarsz gyakorolni.
Meg akarta kérdezni elbírja-e egyáltalán a pengét, de nem tűnt túl nagy kardnak, végülis lehetségesnek tartotta, hogy még egy tudásdémon is megerősödjön ennyire. Persze egy holdpaptanonchoz jobban illett volna egy tőr vagy egy lándzsa, de nem voltak szigorúak a szabályaik ilyen téren. Felállt a tetőn és hátradőlt, majd egy elegáns szaltó kíséretében tervezett földet érni. Mielőtt azonban a lábai a gyakorlótér porát érték volna, apró forgószelet idézett a lába alá, ami megtartotta néhány centivel fölötte.
- Jössz? - kiáltott fel a tető felé. Megszüntette a tornádót, és így már stabilan állt, de ismét rátört a hányinger és az éhség egyszerre. Vett két lassú nagy levegőt, hogy ismét jól legyen és úgy várta lent Gerardot. - Egyébként sima erőnléti edzésben tudok segíteni. Ha már unod a szokásosat megmutatom, hogy csinálják a tündék. - vont vállat. A fák között ugrálni, mászni fel és le sokkal érdekesebb volt, mint egy gyakorlópályán, szigorúan a földhöz kötve… De mikor mire volt szükség ugyebár. A fontos az volt, hogy bármikor bármilyen terepen elboldoguljon a katona, és mindenhol ki tudja használni a saját előnyeit, meglelve az ellenfele gyengéit.

Vállat vont, majd Loreena legnagyobb meglepetésére utána ugrott. A szél, ami a lábai alatt keletkezett elég erős volt, hogy őt is megtartsák, amikor alig pár centire tőle a szélfal oldalán lebucskázva landolt a földön.
- Erőnlét...akkor volt nekem olyan, amikor még nőttem is. - forgatta oldalra nem kevés öniróniával a szemeit - Csak azért pattogok a fák között, hogy "az elmém magába fogadja a hold fiainak áldását". - mutogatott a kezeivel, Dariant idézve, amikor magyarázni szokott.
Felnézett az égre. Gyorsan telt az idő, gyorsabban, mint kellett volna. Sietnie kell, ha bármit is akar csinálni a városon belül.
- Csak a kihívásokat kerestem. Elvégre nem érsz el semmilyen csúcsot, ha nincs is hegy, amit megmásznál.

Valóban meglepődött, amikor a démonfiú az ő varázslatát kihasználva ugrott le, majd gurulta ki a saját esését.
Nem is rossz.
Gondolta magában, majd kisétált a külső falak árnyékából a gyakorlópálya közepe felé a szikrázó napsütésbe. Mosolyogva fordította az arcát a fény felé, mintha a nap sugarai életre keltették volna a bőrét és a lelkét is. Ő nem arra született, hogy a sötétségben éljen, még ha önként is vállalt szolidaritást azokkal, akik igen. A fiú szavaira is figyelt, minden apróságra, mert úgy érezte, Gerard semmit sem fog véletlenül mondani. Egy tudásdémon miért csevegne „csak úgy”, mint a vén kofák a piacon? Pont ezért ragadt meg a fülében a furcsa szókapcsolat: „amikor még nőttem is”. Malachitzöld szemei vizslatóan néztek a fiúra, mintha a veséjébe próbált volna látni, de sajnos ilyesmire nem volt képes, a beszélgetés fonala pedig húzódott is tovább.
- A hold tanításainak befogadása önmagában is elég kihívás lehet. Főleg, hogy a sötét tündék nem arról híresek, hogy kímélnék a tanoncokat.
Bár erről a személyes véleménye az volt, hogy jól is tették, puhányokat nevelni senkinek sem az érdeke, és ameddig nem keletkezik maradandó sérülés, addig igenis mindenki közös érdeke, hogy a harcos elméje és teste is kőkemény legyen.
- Miért álltál meg a növésben? - kérdezett rá mégis. Semmit sem tudott a démonok fejlődéséről, a közhiedelem az volt, hogy a végleges formájukban születnek újjá, és önmaguktól a testük nem változik többé. Nem nő, nem öregszik. De ezek szerint tévedett, és muszáj volt bővítenie a műveltségét. Az ellenfelek alapos ismerete megmentheti a katona életét.

A Ködhercegnő szavaira inkább csak hümmögött egyet. Elég volt, hogy egy ember szajkózta neki ezt az értelmetlen "épp testben épp lélek" szöveget. Értelmetlen. Ha egyszer valaha végez is ezzel, be is bizonyítja.
Aztán egyszer csak egy olyan kérdést vágott a fejéhez, amire egyáltalán nem számított. Elgondolkodtató volt. Meg is torpant egy pillanatra, miközben az egyik kezével az állát vakargatta. Tényleg, miért is állt meg a növésben? Hiszen nem démon, az Átok pedig önmagában nem ad örök életet. Nem is emlékezett rá, hogy mikor lett ilyen. Amióta Lia nincs vele még a szőr is gyorsabban serkent az arcán. De korábban is nőtt, még mielőtt megtanulta volna teljesen uralma alá vonni a démoni pecséteket. Gyorsan el is könyvelte az elméjében: egyszer majd megfejti ezt a talányt.
- Hogy-hogy miért? A démonok nem nőnek. A démonok nem öregszenek. Én sem nőttem azóta, hogy azzá váltam. Ez így van már hosszú évek óta... - válaszolt gyorsan, nehogy a végén még elmebajosnak gondolja a sok csendes töprengés miatt...ami furcsa volt. Ő maga sem értette, miért érdekli őt ennyire véleménye.

Enyhe rózsaszín pír szalad az arcába, mikor a fiú kioktatja, hogy a démonok nem nőnek.
- Ezt én is tudtam csak… Ahogy mondtad úgy tűnt mintha korábban nőttél volna, és mivel a démonlét része, hogy nem tudjátok milyen volt emberként, azt hittem, hogy így démonként nőttél még valamennyit. - magyarázta zavartan. - De biztosan csak félreértettem valami nyelvi apróságot.
Hiszen a német nem az anyanyelve és nagyon nehezen is tanulta meg, így sajnos előfordulhatott, hogy nüansznyi apróságokat félreérhetett. Eleget használta ahhoz, hogy nagyrészt boldoguljon, de messze nem volt még tökéletes, és azt is tudta, hogy van egy nagyon enyhe akcentusa is, amit nem bírt levetkőzni bármennyit gyakorolt, és mindig attól függött az erőssége amennyire fáradt. Szerencsére a Köderdőben nem kellett ilyesmivel foglalkoznia, az embereknek pedig nem is akart megfelelni.
- Akkor, hogyan szeretnél gyakorolni? - terelte el inkább a témát, a hosszú évekre pedig már szándékosan nem kérdezett rá, pedig érdekelte volna vajon ez a suhancnak kinéző démonfiú mégis hány éve tapossa Veronia földjeit. Inkább nem kockáztatta meg, hogy megint félreértsen valamit.

A mindig magabiztos, határozott és céltudatos Lorrenát zavarodottan látni valahogy olyan volt...kissé olyan volt, mint az első találkozásukkor, amikor még egyikükben sem volt annyi sütnivaló, hogy egy gólemmel elbánjon. Akarva akaratlanul mosoly telepedett az arcára, nem tudta megállni, hogy ne nevesse el magát egy fél pillanat erejéig.
- Nem értettél félre semmit. - kacagott barátságosan, mintha csak valami könnyed témáról beszélgetnétek - Nekem ez az első életem. Nőttem azelőtt, mielőtt démon lettem volna...
A gyakorlópályára előrántott két rudat, melyek eddig az övére voltak tűzve, majd az egyiket odadobta Loreenának. A többiek azt mondták neki, hogy kardutánzatok, amikkel a tanoncok edzenek...kardutánzat a tündérkirálynő vörös holdja! Darian még arra sem vette a fáradtságot, hogy rendes felszerelést készítsen. Ez egy seprűnyél, ami kettőbe osztottak. Bár egy kardnál tényleg könnyebb volt, egy-két mozdulat megtanulásához annak is tökéletes, aki nem elég edzett a kardforgatáshoz. Ezt is Darian mondta mindig és Gerard valóságos sértésnek vette. Még hogy ő nem elég erős a kardforgatáshoz? Hazugság. Persze, tény és való, az ereje csupán egy pillanat erejéig tart.

A démonfiú egyre furcsább és furcsább dolgokat mondott, aláásva minden eddigi tudását a fajtájáról. Lassan kezdett teljesen összezavarodni, és ez a megütközés az arcán is tisztán látszott. Tárgyalásokon tökéletesen el tudta rejteni a személyes véleményét, félretenni azt, amit ő gondol, hogy szolgálja az ügyet, amit képvisel, de itt most csak ők ketten voltak, két magánszemélyként, és nem kellett megfelelnie az égvilágon senkinek.
Elkapta a felé dobott seprűnyelet. Ezt legalább sejtette, hogy mire kellhetett, noha nevetséges volt, és véleménye szerint nem is hatékony.
- Ezzel akarsz gyakorolni? - lehunyta a szemét és felsóhajtott. - Nem vagyok kardforgató, de te nyilván az akarsz lenni… És ezzel a… Mi ez egyáltalán, seprű? - nézett megint a botra. Be akart menni a fegyvertárba keresni Gerardnak egy életlen kardot, mert még az is jobb volt. Eleinte persze sokkal nehezebb, mert nehéz és kényelmetlen, de jobb előbb megszokni, mint később. Ennek nem volt semmi értelme.
- Nem kell minden kardféléhez izmosnak lenni, a vívótőrnél a gyorsaság sokkal jobban számít. Nem is értem ki adta ezt a kezedbe, sosem leszel elég erős a kardhoz ha nem szokod a súlyát. - mérgelődött. - Gyere, keresünk egy normális életlen kardot, kell itt lennie, és addig van alkalmad felvilágosítani, a tudásdémonok úgyis szeretik az ilyesmit.
Intett a fiúnak, és elindult a gyakorlópálya széléhez, ahol a fegyvereket tartották. A lovagi büszkesége egyszerűen nem viselte el azt a seprűnyelet.
- Szóval… Én úgy tudtam ahhoz, hogy démon legyen valaki meg kell halni. Ebből fakad a népem minden viszolygása irányotokba, mert a természet rendje az, hogy ami meghalt, maradjon is halott, és amit a természet, amiből jövünk és amibe visszatérünk kivet magából, annak tényleg valami szörnyűségesnek kell lennie. De ha ez nem igaz, akkor az megkérdőjelezi a vallásunk egy részét.
Magyarázta a fiúnak, miközben elkezdett túrkálni a fegyverek között. Fakardok, életlen kardok, ócskaságok, még néhány buzogányt is talált, majd elkezdte szépen kitenni, ami szerinte alkalmas a gyakorlásra, mintha egy kirakodóvásár lett volna. Számtalan ívelt tünde penge volt, amilyet a holdőrök használtak, de egy két olyan egykezet és kétkezes is, ami a tünde őrzők sajátja volt. Az elf kardok eleve jóval könnyebbek voltak, mint az emberek fegyverei, mert a gyorsaság sokszor nagyobb előnyt jelentett a nyers erőnél. Szerencsére azért egy-két emberkard is akadt. Hagyta, hogy Gerard válasszon, magának pedig egy tünde stílusú kardot vett el, ami emlékeztette őt Lady Brigitte fegyverére. Ha nem ölik meg, sosem létesített volna közeli kapcsolatot a természettel, és nem tanult volna druidamágiát, akkor bizonyára a tünde őrzők stílusát sajátította volna el a kiképzőjétől. Olyan akart lenni mint az a nő, de a sors számára mást tartogatott.

Két ajkát összeszorítva próbált meg Lorrena okfejtésére nem grimasszal válaszolni. Egy szóval sem mondta hogy azért akar gyakorolni, hogy megtanuljon kard fogatni. Neki arra kell, hogy tanulmányozhassa az izmai mozgását vívás közben. Ahogy a Ködhercegnő a játékkardokért nyúl, kihúzza a kezéből a seprűnyél másik felét, majd elteszi. Szüksége van rá, nem hagyhatja el. Aztán vesz magának valami csorba, könnyűnek néző egykezes valamit. Talán emberi kard, leginkább arra hasonlíthatott fénykorában. Elégedetten bólint, majd lendít rajta egyet-kettőt.
- Létezik egy félelmetes varázsige... - kezdett bele szokatlanul melankolikusan, miközben a kardot bámulta maga előtt Úgy tűnt, még a nappali madarak is elcsendesedtek körülötte - amivel képes vagy az elmédet megosztani másokkal. Én csak úgy nevezem, a Közös Tudat. Bármit át lehet vele adni. A tudásod, az érzelmeid, a céljaid...és az erőd is.

Kisétáltak a gyakorlópálya közepe felé, kezükben választott fegyvereikkel. Ember az emberkarddal, tünde a tünde stílusú fegyverrel, ennél sztereotípabbak már nem is lehettek volna. Amikor azonban Gerard magyarázatba kezdett Loreena szinte teljesen meg is feledkezett a fegyverekről. Mintha az egész erdő elhallgatott volna, ahogy a fiú szomorúan mesélt a varázslatról.
Számtalan kérdés tódult egyszerre a nő fejébe, bár nagyrészüket maga is meg tudta válaszolni. Nem kérdezte meg, hogy miért menne bele bárki is egy ilyen alkuba, hiszen sejtette, mennyire kecsegtetően hangzik az ilyesmi eleinte. Mindenki szeretne erősebb lenni, többet tenni a saját céljaiért, vagy akár csak biztonságban érezni magát, és aki ezekben a vészterhes időkben ezt tagadja, hazudik. Még ő maga is elgondolkozott, hogy nem-e lenne jobb neki, ha hozzáférhetne Azrael elejéhez, ha a „segédje” lesz, ahogyan a mélységi azt kérte. Szerencsére még most így úgy látta, hogy nem érte volna meg, de a kísértés megvolt.
Így a lényeg helyett inkább más, jelentéktelennek látszó kérdéseket tett fel végül.
- És neked mennyi adott át? Osztoztok a testeden, vagy teljesen össze is olvadtatok? - kérdezte félrebillentett fejjel, miközben a fiút vizslatta, de nem látott rajta semmi különöset. - Nameg a fő kérdés, hogy mi az ára az erőnek?
A hangja nem volt vádló, de még csak rosszalló sem, inkább teljesen érdeklődő. Ez az egész teljesen más megvilágításba helyezte számára a démonfiút, át kellett tennie őt a démondobozból az emberdobozba, ami azért valamivel kellemesebb hely volt.

Minden is szerette, ha valaki hangosan gondolkodott. Elbűvölően aranyosnak találta, ahogy a halandók próbálkoznak valami értelmeset kiötölni...később persze rájött csak azért élvezte ennyire, mert ki bírta belőle elemezni a másik logikáját. Valamiért egy pillanatra maga is elgondolkodott, mit is kellett feláldoznia egy démon hatalmáért. Hogy megérte e. Bár az őt esetében egyértelmű, csak akkor derül ki, megérte e, ha már megtalálta, amit keres. Még mindig háttal állt Loreenának, nem fordult meg. A szél egy pillanatra átfújt a bokái közt, kicsit megemelve a köpenye sarkát, némi kísérteties hatást kölcsönözve az azt követő kérdésének. A hangja is olyan volt, akár a szél: sejtelmes, kifürkészhetetlen.
- Ha volna egy cél, amit mindennél fontosabbnak tartassz...mit lennél képes feláldozni érte?

Úgy tűnt Gerardból ösztönösen jött az a pózolás, amit a tündérek földjén látott, bár annál talán most kicsit visszafogottabb volt. Nem tudta, hogy a hatás kedvéért nem néz rá a másik, vagy egyszerűen csak szégyell a szemébe nézni. Remélte, hogy az előbbi. A kérdés azonban érdekes volt annyira, hogy valóban el kelljen rajta gondolkoznia, ne pedig csak egyszerűen rávágja a választ.
- Azt hiszem… Talán ott van a határ, hogy nem ártanék azoknak akik fontosak nekem, még a saját céljaim érdekében sem, és őket nem áldoznám fel akkor sem, ha éppen valami „nagyobb jó”-ért harcolok. Vagy azt hiszem, hogy azért harcolok. Egyszerűen az után, ha el is értem amit akarok nem tudnék tükörbe nézni, akkor pedig miért küzdöttem egyáltalán? - a hangja egy kicsit réveteg. Nem számított ilyen filozófiai eszmefuttatásra.
- De az életemet bármikor. És ha párhuzamot akarok vonni az eseteddel, akkor a lelkemet, ahogy te tetted. De nehéz elképzelnem, hogy ilyen fanatikusan űzzek valamit. Neked mi az, ami ennyire fényesen lebeg a horizonton?
Nem hazudott. Általában nem látja értelmét sem a hazugságnak, se az önbecsapásnak, és nem is gondolta, hogy ellene lehetne ezt valahogy fordítani.

Semmibe bámuló, kissé részisztő, melnakolikus arccal fordult vissza felé.
- Nem szép dolog hazudni...főleg nem saját magunknak. - az emberek gyakran babusgatnak illúziókat önmagukról. Tudja jól, egész idáig ő is ezt csinálta. Bár ez inkább megmosolyogtató, mintsem megvetendő. A lelkét csak az tudja feláldozni, aki hajlandó túllépni a saját korlátain.
Arcáról a komor, nyugtalanító ábrázat egy pillanat alatt eltűnt, helyére ismét a kalandra kész, lelkes varázsló ábrázata furakodott be. Különös érzés lehetett nézni. Az elméje még nem volt elég erős, hogy az összes zavaró emléket és gondolatot uralni tudja.
- Legendák szólnak egy fegyverről, aminek egyetlen csapása bármely ellenséget földre kényszeríti. Egy ilyen fegyvert nem foghat a kezében akárki. Olyanná akarok válni, aki képes lesz forgatni.

- Nem hazudtam. Kerültem olyan helyzetbe, hogy ezt át kelljen gondolnom.
Válaszolta a fiúnak szemtelenül, enyhe sértettséggel a hangjában. Persze ő is hazudott már, amikor a helyzet úgy kívánta, de most nem kívánta úgy. A másik válaszára viszont csak felsóhajt. Igazán láthatta volna ezt következni. Abban viszont igaza volt a fiúnak, hogy nem csalhatta elő bárki Azrael kardjának erejét, még neki sem sikerült, de legalább egy démont tudott aki képes volt rá.
- Tegyük fel sikerül, megszerzed az erőt ami ahhoz kell, hogy forgasd Azrael-átkozott-kardját, de utána? Oké, kiaknázod a végtelen varázserőt, ami velejár, nade mit fogsz tenni utána? Ha végül minden célt elértél és mindent megkaptál, amiért bármit képes vagy feláldozni.
Merthogy az élet nem ért véget még ott, mint a hősregékben. Hacsak nem hal bele valaki próbálkozásba, hogy megvalósítsa az álmait, akkor valamit kezdenie kell a hátralevő életével is.

Nem változott az arca, próbált ugyanúgy mosolyogni. De csak azért, mert meglepődött. Meglepődött és jobbnak találta, ha a másik erre nem jön rá.
~ Azrael kardja végtelen varázserőt ad? Ilyet...ilyet még egyszer sem hallottam. Nebelessin...tud róla valamit, amit senki más nem? - világ életáben úgy gondolta, hogy aki azt a pengét használja, az belehal, ha nem elég erős, erre pont az ellenkezője derül ki?
- Telnek múlnak az évek, miket egy bárd sem énekel majd meg...az emberek öregszenek, majd meghalnak. Rám is ez vár mindennek a végén. Akkor pedig...visszafizetem a tartozásom. - nem sok kedve volt kimondani, de ezért ziher, hogy pokolra fog kerülni.

Tehát a fiúnak halvány fogalma sem volt róla, ahogy sejtette. Az emberek többnyire nem szoktak tudni választ adni arra a kérdésre, hogy mi lesz velük, ha elérték a céljaikat. Neki pont ezért volt mindennél fontosabb ez a kérdés, bár az ő céljai változtak az idők során. Persze, neki is kell Azrael kardja, de csak mert megígérte a vén Lilaszemnek, hogy összetöri, és majdnem sikerült is… De ennyi. Egy boldog élet maradt összesen, amit és békét nameg boldogságot teremteni maga körül, ami a herceg feleségeként egész Nebelwaldot jelentette.
- De a kettő között nagyon sok idő van. A lassú megöregedés számtalan évtized, és persze a démoni szövetség lehet, hogy meg is hosszabbítja az életed. Nem mindegy, hogyan töltöd, mivel, vagy kikkel. Ha pedig előtte mindent feláldozol, nem marad senki és semmi, egyedül ülni pedig még a legfényűzőbb kastélyban királyként is borzalmas lehet.