Magánjáték: Friend or Foe? (Gerard és Loreena)

- Ez is csak...egy apró része a tartozásnak. A hátralévő életem pedig csak akkor fogy, ha különválasztom magam a démontól, akit társamnak nevezek. Ilyen egyszerű.
Visszafordult, és tett egy nem éppen biztató lépést Loreena felé.
- De még ez is megér egy fegyvert, ami végtelen varázserőt ad. Még akkor is... - húzódik egyre szélesebbre a szája - ...ha erről eddig sehol nem hallottam.
A tekintete egyáltalán nem hasonlított a korábban ellenfeleit felnyársaló démonéhoz. Inkább olyan volt, mint egy...egyszerű régi barát, aki megpróbál a másikkal viccelődni. Maga Gerard se tudta, mennyire komoly ez a beszélgetés kettejük közt. Akármilyen téma is jön elő, olyan érzése van, mintha csak egy pohár friss bor mellett csevegne a búza jelenlegi áráról, vagy a nőkről egy elegáns bordélyban.

- Akkor mi a tartozás pontosan? Mármint azon kívül, hogy pokolra jutsz, vagy magad is démonná válsz. Ha pedig nem öregszel, tényleg nem mindegy hogyan telik az örökkévalóság. - nem akarta elengedni a témát, főleg, hogy úgy tűnt a másik kitér előle, mintha csak ütni próbálná. A hasa éhesen kordult meg hirtelen, és bár hiába nem ütöttek eddig a karddal egyet sem, beszélgetés közben inkább letelepedett és kinyitotta a táskáját. Magának az üvegnyi savanyúuborkát vette elő, majd lábával a démon felé tolta a táskát.
- Vegyél, van benne mindenféle.
A földön ülve falatozva pedig cseppet sem zavartatta magát, hogy a másik tesz felé egy akár fenyegetőnek is vehető lépést. ha harcra kerülne a sor, komoly harcra, akkor elég lenne felvernie az alvó holdőröket. A barátságos mosolyt viszont éppen ezért nem vette be.
- Ha nem hallottál róla az csak annyit jelent, hogy más pletykákat hallottunk a keringő százból, vagy ezerből. De abban mindenki egyetért, hogy hatalmat ad, csak mindenki azt képzeli bele, ami a saját álmainak megfelelő. De gondolj bele logikusan, mi más lehetne a kardban, mint az angyal ereje?
Tette fel a költői kérdést, noha ő tudta, hogy ez pontosan így van. A vén mélységi a varázsereje nagyrészét beletöltötte a fegyverbe, amit a forgatója ki tudott aknázni, de ennél nem jelentett se többet se kevesebbet.

- Nos, ebbe nem tudok belekötni. - kuncogott egy aprót.
~ És a te legnagyobb álmod a végtelen varázserő. Szegény-szegény kiszámítható Nebelessin.
Ezt a kérdést inkább nem mondta ki hangosan. Egyértelmű volt, hogy még ha tud is valamit, nem fogja elmondani neki. Nem bízik benne...vagy csak akkora titok, hogy nem akarja bárki gondjaira bízni. Ki tudja. Inkább visszavált egy kicsivel felvesz újra egy normálisnak mondható vigyort az arcára és ő maga is letelepszik. A csemege kifejezetten ínycsiklandónak tűnik, annyi vadonban töltött nap után.
Az örökkévalóság viszont valóban érdekes dolog volt. Bár semmi sem tart örökké, várni legjobb esetben is hosszú éveket kell várnia, hacsak meg nem öli magát. Amit már rögtön az elején kizárt. Talán korábban, amikor még nem tudta, mihez kezdjen magával. Amikor még nem volt képes uralkodni a saját elméjén. De a kétségek rég eltűntek belőle. Soha többé nem lesz olyan démon, aki nem képes magával megbékélni.
- Mivel ezen úgyse vagyok képes változtatni, nem foglalkoztat. Nem érzem magam becsapva.
Már egy ideje azon járt az esze, vajon nem fogalmaz e túl velősen. Ő maga képes egy fél mondatból egész könyvnyi indormációt kihámozni, de talán erre alapozva nem kéne rébuszokban beszélnie. Kezdte kicsit kényelmetlenül érezni magát...amitől még kényelmetlenebbül lett. Mióta érdekelte őt, hogy értik e, amit mond?
- De, ez már csak így működik - teszi hozzá gyorsan - Ha valamit meg akarsz szerezni, ugyanakkora értékben kell fizetni érte. Ahogy hallottam, neked is volt valami, amiről hasonlóképp vélekedtél, igaz?

A démonfiú legalább elfogadta az ennivalóját, innentől kezdve pedig úgy tűnt, hogy elnapolják azt a küzdelmet. Málna, hideg csirke, másnapi krumpli uborka, minden volt, ami szem szájnak ingere, de őt tényleg csak az uborka érdekelte. A másik pedig újra és újra kitért a válaszadás alól, és inkább visszakérdezett, olyan pontra, ami pedig neki volt nehéz kérdés. Ha Gerard már csak elgondolkozott a szavain, akkor már megérte. A kérdéssel pedig sejtette, hogy azt várja el is mondja, hogy mi volt az.
- Valójában két ilyen eset is volt. - kezdett bele, miközben bedobott egy uborkát a szájába. - Az egyik dilemma, hogy megőriznél-e egy titkot, és hazudnál-e a saját uralkodódnak, ezzel gyakorlatilag hazaárulást elkövetve, hogy megvédj számtalan másik életet. A válaszom az volt, hogy szemrebbenés nélkül, de természetesen őfelsége rájött, hogy titkolok valamit, és most nem tehetem be a lábam Hellenburgba. - kezdte a meséjét. Nem bánta meg a döntését, hogy nem küldtek Blighted Fallsba egy tünde osztagot, még így sem. - A másik dilemma pedig a haza kontra szerelem volt. Szerencsére a druidák lebeszélték Amelie-t hogy lefejeztessen, mikor először tagadtam meg parancsot azért mert Arminra hallgattam. Később a viszonyunk jeges lett, de mióta férjhez mentem a családom nagyrésze nem vesz rólam tudomást. Tudtam, hogy ez lesz, de akkor is így döntöttem. - mosolyodott el halványan. - Azt dobtam el, amelyik választásra kényszerített, nem bántam meg. Érte pedig a saját életemet is odaadtam egyszer, a nyoma ott van a hátamon. Kielégítő válasz volt?

Kedve lett volna azt mondani, hogy egy egyszerű igennel is beérte volna. Pláne így, hogy úgysem fog neki semmi fontosat elárulni, fölöslege dolgokat pedig már nem kell megjegyeznie.
- Ha jól sejtem, csak nekem. Nos... - vett egy nagy levegőt - ...aki a Közös Tudattal szerez magának hatalmat, az megkapja annak keserűbbik felét. Az én esetemben egy démon lelkét, és minden bűnét. Ezt kellett átvállalnom. A Közös Tudat hasonlóképp működik, mint egy bukott angyal fertőzése. Ez talán az első alkalom, hogy magam mögött hagytam a "bukott-őrangyalom".

Úgy tűnt a másik elégedett volt a válaszával, mert nem kérdezett többet, de cserébe elárult magáról is valamit.
- Végülis nem meglepő, hiszen egy mélységi sem más, mint egy angyal démoni változata. Logikus, hogy egy démon is tudjon hasonlót. - vont vállat, noha a kifejezés, hogy „bukott őrangyal” kifejezetten szórakoztatta, és még ide is vágott. De Gerard egy ennél sokkalta fontosabb kérdésre is rávilágított. - Miért hagytad hátra? Megteheted egyáltalán?

Maga se tudja, miért, de már megint elkezdett rébuszokban beszélni.
- Ismered a fiú történetét, aki túl közel repült a naphoz, a szárnyai megolvadtak, majd a tengerbe zuhant?
Vett egy nagy levegőt, majd folytatta.
- Nem sokkal ezelőtt jöttem rá, milyen közel vagyok a naphoz. Akkor ott majdnem elemésztett a saját erőm. Megrémültem. Akkor határoztam el, hogy kiirtom magamból a kétségeket. Megedzem az elmém, hogy megerősödjek az erőhöz, ami megerősít a kardhoz. Rájöttem, hogy meg kell állnom levegőt venni. Azért is szereztem vissza a rég elvesztett hitem.
Intett egyet színpadiasan a kezével, mire a karja körül megjelent a kékesen csillogó holdpor. Olyan volt, mintha valami utcai mutatványos lenne.

Sejtette, hogy Gerard a holdhitet tanulta itt, de a varázslat egyértelmű bizonyíték is volt rá. Megértette, amiről beszélt, hiszen hasonlót élt át ő is Lightleafben, amikor hónapokig betegeskedett, noha a testének már semmi baja nem volt. Néha kellett, hogy az ember, vagy tünde megálljon, levegőt vegyen és szétnézzen maga körül. És milyen érdekes hogy mindig ugyan az lesz a felemelő erő, a megváltás önnön elméjüktől: a hit. Kinek a természet, másnak a Hold, megint másnak Isten, de mindegyiküknek hinniük kellett egy náluk magasabb erőben.
- Ördögi körnek tűnik ez… Megerősödni, hogy aztán még erősebb lehess… Tényleg nagyon akarhatod azt a kardot. - jegyezte meg szórakozottan. - Nem zárja ki a kettő egymást? A hit a Holdban, és a démoni erő?

- Mindkettő az Átok egy formája. Csak másképp látják a népek.
Az egyik ujjával finoman megpöckölte a homlokát.
- Csak a démonok korlátai gyakran elvakítják őket. Ezért is szabadultam meg tőle átmenetileg.
Odafordult felé, és kérdően nézett rá.
- Talán a te hitedben semmi nehézség nincs?

Kedve lett volna hátradőlni a homokba és csak nézni a szikrázó kék eget.
- Armin mindig azt szokta mondani, hogy ilyen mélységekhez még nem ittunk eleget… - jegyezte meg csöndben. Valóban egy pohár bor illett volna a társalgáshoz, de egyszerűen már attól elfogta az émelygés, hogy rágondolt. Nem értette mi van vele.
- Az én hitemet még nem tették próbára, így egyelőre nem is találtam benne nehézséget. - válaszolt egyszerűen. - Viszont érdekelne mit értesz korlátok alatt, és miben vakítja el őket, fejtsd ki.
Kérte. Különösnek találta Gerardot. Eddig csak egyszerű démonfiú volt, de mostmár egy sokkal bonyolultabb kusza kép rajzolódott ki a szemei előtt. Egy kétségbeesett kamaszra emlékeztette, aki valamiért nagyon nagy hatalmat akart, és biztosan volt vele célja is de mi? Hiszen a hatalom önmagában sosem lehetett cél, csak eszköz. Csak a gyengék, akiknek sosem volt hitték azt, hogy önmagában az elég lehet.

- Én...én... - kapott a homlokához - Nem is emlékszem.
Lia nélkül a memóriája csak egy átlagos emberé volt. Azokat az érzelmeket sem volt képes megérteni, amik a lány miatt vertek gyökeret benne.
- Talán csak elvakított a saját fényem. Elindultam egy úton, amire nem voltam felkészülve, és kis híján odavesztem miatta.
Ökölbe szorította a kezét és belebokszolt a másik tenyerébe.
- De ezután már semmi sem lesz, ami megállítson.

Bólogatott a válaszra, és közben szomorúan konstatálta, hogy lassan elfogy az uborkája, de sebaj, van még másnapi krumpli, azzal is ellesz. Egy ideig csak nézte a démonfiút. Az arcát vizslatta, a tekintetét, de csak sziklaszilárd elszántságot látott benne.
- Miért akarsz legyőzhetetlen lenni? - tette fel a látszólag teljesen együgyű kérdést, pedig ez volt a lényeg. A legfontosabbak mindigis a miértek voltak, mert csak annak ismeretében lehetett változtatni, lehetett jót tenni. Persze ő sem akarta, hogy párja legyen a csatatéren, de neki inább az volt a fontos, hogy egyáltalán ne is kelljen küzdenie. Akármennyi erőt összegyűjthetett volna, mindig volt, aki erősebb volt nála. Mindig volt egy nagyobb mélységi, vagy akár Abaddón, akinek az eljövetelét jósolták.

Erre a kérdésre elkacagja magát.
- Kíváncsibb vagy, mint egy évtelen tudásdémon! Már mondtam. Az a kard csak a világ legerősebbjének engedelmeskedik. Ha én leszek az, az azt jelenti nincs senki, aki legyőzzön. Így értettem. Össze fogom törni a háború és a nyomor vég nélküli körforgását. De tudod...egy ideje már fúrja az oldalam, miért érdekellek én ennyire?

A nevetésre meglepődött egy kicsit, de a válaszon már annyira nem. Felsóhajtott. Újabb zsarnoka lett volna a világnak, ha Gerard megszerzi a kardot, így esze ágában sem volt vele bármilyen információt megosztani. A háború és a nyomor kerekének megtörése. Szép álom volt de az emberi természet miatt lehetetlen is, bármekkora ereje is legyen bárkinek. Nem tudta eldönteni, hogy Gerard végtelenül idealista volt, vagy egyszerűen nem látott tovább a saját orránál.
- Azért érdekelsz, mert más vagy, mint akikkel eddig találkoztam. Egy érdekes lélekkel való beszélgetés pedig új nézőpontokat adhat nekem, ahogyan a világhoz vagy másokhoz állok. Ha megértek másokat és a környezetemet, akkor pedig képes vagyok megbékélni vele, akár jó akár rossz. Veled pedig valljuk be… Nem mindig vagyunk békében.

Felnézett az égre, majd elgondolkodott.
- Milyen igaz.
Felállt, majd leporolta a ruháját.
- És nem is mindig leszünk azok. Ha hihetek a fülemnek...van egy pár célunk, ami egymással ellentétes. A kérdés csak annyi, képesek leszünk e elfogadni és megbékélni vele.
Intett egyet, majd barátságos mosollyal sarkon fordult. Az egész olyan volt...még a baljós jövendölése is, mintha semmit sem jelentene számára. Mintha már semmi sem tudná meglepni. Mintha minden csak egy apró bájcsevej lenne számára. Talán ilyen az, amikor valaki leveti magáról a saját maga által felaggatott láncokat.
- Minden jót, Nebelessin!
És amikor elhagyta a gyakorlóteret, akkor döbbent rá, még mindig farkaséhes, a nap pedig szép lassan elkezdettalábukni.

- Ez lehetséges. De majd megbeszéljük, ha össszeütköztünk. - mosolygott rá. A maga részéről talán képes lesz engedni. El fogja pusztítani Azrael kardját, de azt nem kötötték ki, hogy mikor. Talán kölcsönadhatja valakinek, aki méltó rá, és talán Gerard egyszer még méltó lesz… Bár annak semmi köze nem lesz ahhoz, hogy mennyi erőt fog még magának összeharácsolni. Loreena csak reménykedni mert abban, hogy efelől a kérdés felől ő dönthet majd. Előbb járt végülis mint bárki… Kivéve persze Esroniel von Himmelreichot.
A köszönésre egy percre meglepődött. Ködhercegnő… Nem hívta még így senki, de tetszett a hangzása. Talán megtartja, ha valaha álnévre lenne szüksége.
- Viszlát démonfiú!
Köszönt el ő is, majd nekiállt visszapakolni a fegyvereket, ha már ebből nincs vívás… Utána pedig kényelmes tempóban sétált haza.

Igazán érdekes volt a beszélgetés, sok, fantasykból jól ismert kérdésre világítottatok rá eddig nem ismert szemszögekből. Holdpap Geri kezdi kinőni magát egy érdekesen más karakterré, így tőle olvasnék még Mindkettőtöknek jár a 100 TP.