Magánjáték: Dark nights in the city of the Moon (Anora és Loreena)

A Vak Holló teraszáról nézte a felgyulladó fényeket, melyek a nyüzsgő elathai éjszaka kezdetét jelentették. Az utcák mintha varázsütésre teltek volna meg élettel, ahogyan a sötét tündéket levertté és hallgataggá tevő Nap eltűnt a horizont mögött. A tavaszi éjszaka égboltján fényesen ragyogtak a csillagok és a félhold is lemosolygott a népére, minden adott volt hát egy csodálatos estéhez.
Loreena unatkozott. A csuklyáját mélyen az arcába húzta, és a negyedik emeleti erkély korlátjának dőlve nézelődött. Négy napja volt a városban, ahol a megérdemelt szabadságát töltötte, bár minden alkalommal, amikor kapott legalább három nap kimenőt, szélsebesen repült lova hátán Nebelwaldba. Nem kellett volna, talán már többen is észrevették, de tudta, ha nem követi a szíve szavát, és az erős húzást a köderdőbe, akkor belehalt volna a sóvárgásba, hogy láthassa a hercegét. Ezek a lopott napok voltak a boldogságuk, mindig más pontján az erdőnek, találkozásuk mindig olyan volt mint a tűztornádó, mindent elsöprő, szenvedélyes de mindig vége lett mielőtt igazán elkezdődhetett volna.
Aznap reggel már csak egy levelet talált a párnáján, hogy Arminnak az egyik közeli faluba kellett mennie, sürgősen elintézni valamit a holdőrökkel, mert nem tudják nélküle megoldani, de maradjon a fogadóban, vagy legalább a városban másnap már vissza is jön. Már mindent elolvasott, amit a szobában talált, még a félig unalmas politikai jelentéseket is, és legalább két, csábdémonok által írt, és északon valószínűleg indexen lévő erotikus könyvet is, de  egy idő után azok is elfogytak.
~Vajon milyenek lehetnek ők odalent?~ Tűnődött el, nézve a forgatagot az erkély alatt. Kíváncsi volt rá, milyen a nép, akik a kedvese családját jelentik (ha már igazi nem volt neki, akiknek bemutathatta volna Loreenát), és kik azok, akiknek egy távoli, idilli világban a hercegnőjük lehetne. Nem áltatta magát, sose fogadnák őt el az uralkodójuk oldalán, hisz nemestünde volt, de néha, az éjszaka közepén, amikor  senki sem volt mellette eljátszott a gondolattal, hogy Armin feleségül veszi és boldogan élnek ebben a hatalmas városban míg meg nem… Minden féle gyerekes tündérmesét képzeld el, pedig már réges rég kinőtt belőlük.
Sarkon fordult, és visszament a lakosztályukba, hogy összeszedje az erszényét, amiben a zsoldját tartotta, és övébe tűzze a hosszú tőrét a biztonság kedvéért. Nem fog egész nap és éjjel a szobában unatkozni! Lesietett a lépcsőn, majd intett a fogadósnak (aki tudta kivel érkezett és mennyi időre, és mivel nem volt ostoba azt is pontosan tudta mit csinálnak egész nap abban a lakosztályban), és kilépett a macskaköves utcára. Feltűnő vörös haját eltakarta a tünde köpeny csuklyája, így el tudott vegyülni. bár már volt városnéző sétán, mégis más volt, amikor a nappali világosságnál alig néhányak, főleg másfajúak szállingóztak az utcán, és más volt így, amikor Elatha igazi népét láthatta. A köpeny alatt egyszerű fehér blúzt viselt és barna bőrnadrágot, ékszerként a családi nyakékét, kezén pedig ott volt őfelsége leggyűrűje, amiről igazából a hozzáértő azonnal tudhatta, ha azt nem is, hogy pontosan kicsoda, de azt igen, hogy milyen státuszban lehet jelenleg. Balját éppen ezért igyekezett a köpenyébe rejteni. Bár Sharlotte Sageblood, a bérgyilkosok egyik vezetője megbékélt vele látszólag, azért nem akart kockáztatni, hogy elvágják a torkát. Hirtelen ötlettől vezérelve indult meg a Névtelen árnyak háza felé, talán ha a bérgyilkosnő otthon van akár meg is látogathatná… Persze elvetemült ötlet volt, de még mindig jobb, mint céltalanul kóborolni. És talán némi vacsorát is kéne szereznie. Út közben néhány csilingelő váltót dobott egy koldus kupájába, hadd egyen ő is aznap meleg vacsorát, és ettől az apró jótettől mosoly kúszott az ajkaira. Valamiért viszont úgy érezte, hogy figyelik….

Elathába küldtek egy munkáért, még sosem jártam itt. Úgyhogy ezért úgy döntöttem, hogy maradok és körülnézek. Az alanyt gyorsan eltettem láb alól, nem volt nehéz, habár sikerült eltévedtem a sok kis utcácska labirintusában. A helyszínre való kijutásom több időt vett igénybe, mint maga az eltakarítás és utána a test eltüntetése.   Hamar végeztem, már csak azért is, mert a város jobban vonzott, mint egy rimánkodó, kopaszodó, zsugori ember.
Szép idő volt, az esti fények jókedvűen világították meg az embereket, akik az utcán jártak és beszélgettek. Becsapósan jókedvű volt minden, ami óvatosságra adott okot. A köpenyt a fejembe húztam, nem szerettem volna feltűnést kelteni, csak kiismerni a helyet és felfedezni annak csodáit.
Láttam kovácsokat, fogadókat, (ki is néztem egyet magamnak, a Vak Hollót), bájitalokkal foglalatoskodó asszonyt és rengeteg embert. Szóval ilyen egy nagyváros. Érdekelne, hogy milyen szervezetek vannak errefelé, biztos van többféle központ is. Úgy döntöttem, maradok még egy-két napot. A fogadóban kibéreltem egy egyszerű szobát, majd másnap reggel újra nekivágtam az utcák koptatásának. Kerestem egy helyet, ahol könyvekkel foglalkoztak, adták-vették őket, s ott igen sok időt eltöltöttem, majd továbbállván, kezemben két érdekes könyvvel, a Hold gyermekei és Álmodom, hogy megkötözlek-kel, elkezdtem keresni a bérgyilkosok „központját”, ugyanis kíváncsi voltam a konkurenciámra.
Mikor estefelé sem találtam semmit, csak néhány gyanús alakot, átváltottam a megfigyelő módra, azaz egy nyugodt, árnyékban lévő helyen álltam, míg meg nem untam. Szemben velem egy koldus ült, odamentem hozzá és kedvesen rámosolyogtam, majd adtam neki egy váltót és visszaálltam a helyemre, hogy senki se vegyen észre. Elővettem az egyik frissen szerzett könyvemet és egyik lábamat a falnak támasztva, köpenyemet csak annyira a fejembe húzva, hogy alóla észlelni tudjam a környezetemet, olvasni kezdem.
Éjszaka volt már mikor egy érdekes érzés futott át. Előttem egy köpenyes személy dobott oda egy váltót a koldusnak. Milyen jó napja lehet neki. Az idegen felkeltette a figyelmemet, így a könyvet bezártam és követni kezdtem. Kecses járásából és egy apró villanásból tudtam, hogy nő. Nem sietett nagyon, de a lépései lassúaknak sem voltam mondhatóak. Nem akarták, hogy észrevegyék és valamint takargatott a kezén vagy kezében. Megállt egy épület előtt.
Ebben a pillanatban valaki előlépett eltakarva az arcát egy maszkkal, tőlem alig 3 méterre. Bérgyilkos. Tudtam, hogy az, felismertem. Azt is tudtam, hogy a nőt akarja megölni. Nem tudtam az indokot, de nem is érdekelt, nem hagyhattam, hogy megölje. Ironikus ezt hallani egy másik bérgyilkosról, de érdekesnek tűnt a nő, és többet akartam tudni róla. Ezért megindultam a másik felé és mivel nem vett észre, mögé tudtam lopózni. Milyen amatőr, első szabály: mindig figyelj a környezetedre! Majd az egyik tőrömet hátulról ráillesztettem a nyakára és elvágtam a torkát, megérdemelte a halált, az ilyen ne álljon be ölni, ha ő lesz az első, aki meghal. Mintha nem is lett volna, úgy hullott össze, csak egy nyikkanó hangot adott ki. De ez pont elég volt, hogy megállítsa a nőt és az felénk forduljon.

Egy szempillantás leforgása alatt történt minden. Érezte, hogy valami nem stimmel, hogy árgus szemek figyelik a lépéseit, de ezt csak betudta általános paranoiának, hiszen ha nem lenne óvatos már régen megölték volna egy csatában. A holttest tompán puffant mögötte, a bérgyilkos élettelen bábuként rogyott össze az utca kövén, sötétvörös, az éjszakai fények közepette szinte feketének látszó vére pedig apró patakként csorgott a macskakövek barázdáiban. A járókelők hátrahőköltek, még egy meglepett sikolyt is hallott valahonnan… Bár Elathában a gyilkosságok mindennaposak voltak, azért az, hogy valakinek elvágják a torkát a nyílt utcán még mindig különleges látványosság volt. Látott már hullát, sőt ölt is már nem is keveset, bár értelmes lények közül leginkább démonokat, nagyon kevés kivétellel, így nem is a tény rázta meg, hogy valaki meghalt… Hanem, hogyha nem halt volna meg, akkor most ő feküdne ott vérbe fagyva.
Felemeli malachitzöld tekintetét, és érdeklődve vizslatja a megmentőjét, egy fiatal sötét tünde lányt. Bár az is csuklyát visel, sem az alakja, sem az egy pillanatra felvillanó vonások nem ismerősek neki. Kicsit hátrébb tolja a csuklyáját, hogy az ő arca látszódjon, már semmi értelme kerülnie a feltűnést.
- Köszönöm. – mondja a lánynak. – Ő küldött, hogy vigyázz rám?
Nem feltételezi, hogy bárki puszta szórakozásból mentené meg az életét, így feltételezi, hogy vagy Sharlotte (és így közvetve őfelsége) bízott meg valakit, hogy tartsák szemmel. Ha így van, akkor még lesz egy elbeszélgetése a herceggel a személyes térről és a szabadságról, de egyelőre inkább örül, hogy él. Ez az este végződhetett volna nagyon rosszul is. A következő kérdés viszont az, hogy mégis ki akarta megöletni? Odalép a hullához, és lerántja róla a csuklyát, hogy lássa ki az, aki az éltére tört, de csupán egy meglehetősen fiatal sötét bőrű sötét tünde üveges vörös tekintete néz vissza rá. Biztos benne, hogy soha nem látta még korábban, így a megbízó lehet a kulcs… Talán. Vagy csak szimpla utcai rablásnak készült volna a dolog? Össze van zavarodva. Lehet csak véletlen, lehet, hogy nem, lehet, hogy tényleg meg akarják ölni, lehet csak rosszkor volt rossz helyen. Megremeg a keze, majd vesz egy nagy levegőt, és inkább próbál a gyakorlatias feladatokkal foglalkozni. Egyik teendő a másik után, ez szokta megnyugtatni. Felnéz a lányra, aki az imént megmentette.
- Mit csináljunk a testtel? Sokan láttak minket, valaki biztos szólt már az őröknek. Itt hagyjuk és fussunk, vagy megvárjuk őket és kimagyarázzuk?
Nincs esély, hogy a hullával együtt tűnjenek el, nagyon lelassítaná őket, de neki bármelyik megoldás megfelel. Ha megjönnek a holdőrök, őt nem fogják bántani, a lánynak viszont lehetnek még problémái, hogyha nincs a kezében hercegi megbízólevél…Várakozóan néz a másikra, hogy döntsön. Ha futniuk kell, akkor futni fog vele. Szinte érzi a vért a fülében dobogni, a zsigereiben érzi, hogy izgalmas este elé néznek.

Éreztem abban a pillanatban, hogy kicsúszott kezeim közül a holttest és tompa puffanással a saját vére még meleg tengerében landolt, hogy nem kellett volna ilyen hirtelen és meggondolatlanul cselekednem. Átkoztam magam az elmúlt pár pillanatért, ki tudja, mennyi gondot okoztam most ezzel. Egész biztosan bekerültem olyan körökbe, amelyekben normális esetben nem lenne semmi helyem.
A körülöttem lévő járókelők közül volt, aki sikoltott, a legtöbben futásnak eredtek, de egy- kettőnek földbe gyökerezett a lába. Még jobban lehajtottam a fejemet, nem kockáztathattam, hogy meglássák, hogyan is nézek ki. A tündenő odajött hozzám, majd egy érdekes kérdést tett fel, amiből én alig értettem valamit. Kérdő szemeimet az ő tekintetébe fúrtam, de nem válaszoltam. Nem tudtam, kinek kellett volna küldenie engem, sem azt, hogy ennyire fontos személy, hogy őrökre van szüksége. Kicsit feljebb emeltem a fejemet, ahogy ő is tette, s láttam, hogy addigra már senki sem maradt a közelünkben.
Ketten maradtunk egy hullával. Nekem már nagy gyakorlatom volt a testek eltüntetésében, de a nő pillantása elárulta, hogy aggasztja valami, s bizonyára nincsen túl sok időnk. A csuklyát kicsit hátrébb húztam és megtörölgettem a tőrömet.  Közben a tünde összefoglalta, amit tudtunk, hogy sokan látták a történteket és tennünk kell valamit, nem maradhatunk itt.
Lehajoltam a testhez és alaposan végignéztem. Nem ismertem fel, de egyértelmű volt a célpontja. Fel volt fegyverkezve, tehát biztosra kellett mennie… nem jött össze neki.
- Nem kell tüntetnünk a hullát. Kis szerencsével nem látták egyikőnk arcát sem, így van időnk elmenni. Ha te szeretnél, maradhatsz, de én nem fogok magyarázkodni. – nem mondtam meg, hogy azért nem, mert nem tudnék. Nem voltak alapjai az érveimnek, s emellett ki nem mondott szabály, hogy egy másik bérgyilkos munkájába nem avatkozunk bele, hacsak nem azt az utasítást nem kapjuk. De ennél a helyzetnél közel sem volt így, megszegtem az egyik alapvető szabályt. Ha erre rájönnek, nemcsak az őrök fognak üldözni, de bérgyilkosok is a nyomomba szegődnek. Veszélybe kerülök, és az életem forogna kockán, ha most itt maradok megmagyarázni a helyzetet.
Feszélyezett a szituáció, s a tudat, hogy menekülnöm kell. Gyorsan kell cselekednünk. Örültem, hogy a tünde többes szám első személyben beszélt, így tudtam, hogy számíthatok rá.
- Nincs időnk elcipelni innen a testet és értelme sem lenne, úgyis megtalálnák. Mindegy, hogyan jönnek rá, hogy halott: megtalálják vagy feltűnik valakinek a hiánya. A legokosabb, amit tehetünk, hogy minél hamarabb elfutunk, így időt tudunk nyerni. – felálltam és mélyen a szemébe néztem.
Volt benne valami, ami előkelőséget sugárzott, éreztem, hogy egy olyan nővel állok szemben, akit érdemes követni. Értelem tükröződött a szemében, s az, hogy most nekem kell döntenem, de legyen bármi, velem fog maradni.
- Velem tartasz? – tettem fel a kérdést komolyan. – Mert ha igen, akkor most kell indulnunk. Nincs vesztegetni való időnk. Vállalod-e, hogy jó ideig menekülnöd kell ezután? Ugyanis, ha most elfutunk, te is a tettestársam leszel.
A távolból halk léptek koppanásai hallatszottak, odapillantottam. Itt vannak. Sürgetően nézek a tündenőre.

A lány állta a tekintetét, sőt a szemébe is nézett, viszont nem válaszolt a kérdésére. Ez pedig a lovagnő számára el is árulja a választ, hogy a megmentője nem rá vigyázott eredetileg, de akkor miért mentette meg az életét? Ez olyan kérdés, amit mindenképp szeretne tisztázni, de később, amikor nem egy holttest felett állnak várva a városőrség holdőreit. Ő is megnézi a hullát, de Loreena nem látta az arcán a felismerés jeleit… Mondjuk semmi mást sem, így ez nem sokat jelent. Nem fog a lány magyarázkodni, erre bólint. Ha nem Armin küldte, hogy szemmel tartsa, akkor nem is nagyon tudna mit mondani, ha ideérnek, így nincs más hátra, minthogy mennek előre.
A lovagnő is állta a másik tekintetét, úgy ahogyan a lány tette vele az előbb, és el is érkeztek a legfontosabbhoz: hogy együtt maradnak-e, menekülve az éjszakában, vagy itt marad, megvárja az őröket és megpróbálja esetleg tisztázni a helyzetet. Utóbbi lett volna a logikus döntés, hiszen nem volt félnivalója senkitől, ráadásul nem is csinált semmit bárki megmondhatja. Őt akarták megölni. Ugyanakkor… Nem akart egyszerűen máris konfliktusba kerülni Elatha sötét tündéivel. Hát így akar bemutatkozni nekik? Így akarná kivívni a megbecsülésüket, az elfogadásukat, és talán egyszer a szeretetüket? Egy este teszi ki a lábát a lakosztályból, és máris bajba kerül… Másrészről otthon ő az, aki a rendet vigyázza, aki a tündék királynőjét képviseli, kergetett már gyilkosokat, ment háborúba, lovagként együtt meneküljön egy bérgyilkossal mintha bármi rosszat tett volna?
Gyorsan kellett döntést hoznia.
- Veled tartok.
Nekiiramodik az utcán, de próbál inkább a bérgyilkosnőre hagyatkozni, hogy merre is menjenek. Most járt először ebben a városban és még nem ismeri minden zegét-zugát, és nem tudhatja, hogy a másik esetleg ugyanígy lehet vele. Próbálja nem fellökni a szembejövőket, és közben inkább a falakat nézi, tetőket, alacsonyabb kiszögelléseket.
- Két méter magasat tudok ugrani, és fel is tudom gyorsítani magam. Nem tudom, hogy állsz a mászással, de a tömeg lelassít, a tetőkön talán jobban járunk.
A szélmágia sok mindenben segíti, így számára ez nem okozhat akadályt, kérdés hogy a másik hogy áll a dologgal. Ha már együtt menekülnek, nem fogja magára hagyni, hiszen akkor akár ott is maradhatott volna. A tettestárssá válás nem zavarja, mert még mindig nem érzi magát bűnösnek, és pontosan tudja, hogy holnap már nem kell menekülnie. Bár véleménye szerint a lánynak, sem, hiszen ahogyan ő is mondta, senki sem látta az arcát. Aki rátámadt Loryra azt egy névtelen, arctalan árnyék végezte ki, senki sem fogja tudni azonosítani. Talán már egy óra múlva, a város másik pontjában vidáman falatozhatnak egy ivóban.

Azzal, hogy a tündenő kimondta, hogy velem tart, sorsunk összefonódott. Nem tudtam, hogy mennyi időre, talán egy-két nap, talán tovább, de akkor arra kellett gondolnunk, hogy hogyan találhatunk egy biztonságos helyet, távol az üldözőktől, hogy megbeszélhessük a történteket.
Elindultunk az utcákon, kerülgetve a járókelőket, gyorsabb léptekben, majd csaknem futva haladva. Most a város ijesztőbbnek hatott, mint máskor.  A fények baljóslóan vettettek árnyékokat a házak falára, az utcán állandóan változó labirintusként forgolódtak az emberek és minden egyre zsúfoltabbnak tűnt.  Én mentem elől, a tünde tőlem várhatta, hogy vezessek . Szerencsére a pár nap elegendő volt ahhoz, hogy be tudjam tájolni, hol is vagyunk, s  merre kell mennünk. Az egyik délután találtam egy elhagyatott istállót, ami körül alig lézengtek nappal, s éjjel a fények sem értek el odáig. Nem állnak benne lovak, a szalma is régi már, könnyen gyulladna, annyira ki volt száradva. Még a városon belül volt, de ez tűnt akkor a legbiztonságosabbnak, s tudtam is, hogyan kell oda eljutnunk.
Közben a tündenőnek támad egy ötlete, hogy menjünk a tetőkön. Igaza volt, rengeteg időnk vesztettünk volna, ha a tömegen akarunk átvergődni.
- Fel tudok mászni a tetőkre, a gyorsasággal sem lesz baj. Halk vagyok és nehezen észrevehető, de megvan az esélye annak, hogy észrevesznek, ezért óvatosnak kell lennünk. – körülnézek, egy szimpatikus, könnyen megmászható házfal után kutatok. Lefordulunk jobbra, egy mellékutcába, ahol alig van egy-két ember.
Megtaláltam azt a falat, amelyiket kerestem. Megálltam előtte, és a tündéhez fordultam.
- Elmondom merre kell menni, ha bármi baj történne. – gyorsan elsoroltam a tudnivalókat, hogy a városfalhoz közel találunk majd egy kopott faépületet, amely egykoron valószínűleg istállóként lehetett használatos. Addig inkább kerüljük a főutat és a népes helyeket, ezért próbáljunk minél inkább távolodni az emberektől.
- A legfontosabba az, hogy senki se maradjon le. Induljunk. – bátorítóan mosolyogtam egyet, bár éreztem, hogy nem sikerült őszintére. Tudtam, hogy nincs idő több kedvességre, hiába is tűnhettem szigorúnak, esetleg ellenszenvesnek.
Elkezdtem felmászni a tetőre, s közben ide- oda ugráltak a gondolataim az őrök és menekülés között, és aközött, hogy miért tettem ezt, miért védtem meg ezt a különös tündenőt. Mikor felértem, megráztam a fejem, elhessegetve a felesleges gondolatokat, hogy csak a feladatra koncentráljak. Körülnéztem és mutatóujjammal a homályos éjszakába böktem.
- Arra lesz.

A lány jó ötletnek tartotta, hogy a tetőkön meneküljenek tovább, és hamarosan be is fordultak egy kisebb sikátorba, ahol nem lehet gond a mászással. Loreena nem volt tapasztalt lopakodó, nagyon ritkán volt szüksége rá. A tünde erdőben a fák levelei és rejtőszínű ruhája jótékonyan takarta el a kíváncsi szemek elől, és általában lesből lőtt az íjával a betolakodókra. Legalábbis ameddig határőr volt. Azóta… Volt már minden, meg kellett csinálnia neki is mindent, amit a lovagok elit egységétől csak elvártak. Volt nagykövet – többször is mint neki kényelmes volt, vezetett íjász osztagot a háborúban, sőt volt már bérgyilkos is, aki megölt egy démoni királynőt. Megrándul a szája sarka az emlékre, mikor Elyra syph Hel táborában lopakodott egy nagyon furcsa tünde vadász társaságában, na meg persze Lloyddal. Ez a mostani eset is leginkább arra emlékezteti, bár a démontáborban nem voltak tetők, ott az ellátmányos hordók nyújtottak fedezéket.
- Majd igyekszem én is óvatos lenni. – válaszolja egyszerűen, és hagyja, hogy a bérgyilkosnő elmagyarázza, hogy mégis hova akarja őt vezetni. Kifejezetten értékeli a tényt, hogy nem vaktában szaladnak egy irányba, hanem van valami terv is, bár némileg nevetségesnek találja, hogy egy elhagyatott istállóban bújkáljon, mint valami bűnöző. Igyekezett ezt az egészet játéknak felfogni, aminek vége lesz, hogyha feljön a nap és akkor elrendez szépen mindent. Addig viszont úgy döntött a megmentője szabályai szerint fog játszani, bármik is legyenek azok. Biztos volt benne, hogy hasznos tapasztalatokkal fog gazdagodni, és a holdfényben sok minden kerül új megvilágításba. Kicsit talán beleláthat egy bérgyilkos mindennapjaiba, és mindenek előtt megtudhat többet erről a különös sötét tünde lányról.
- Próbálok nem lemaradni, remélem nem lesz rá szükség, hogy egyedül is odataláljak ahhoz az istállóhoz. Gondolom rájöttél, hogy nem vagyok idevalósi.
Megenged magának egy mosolyt. Nem találja bunkónak a másikat sem ellenszenvesnek, bár még mindig érdekli, hogy miért mentette meg az életét, ha nem ezt kapta parancsba. Miközben a lány mászott, hátrébb lépett, és felmérte a fal kiszögelléseit, amiben esetleg meg tudna kapaszkodni. Vett két nagy levegőt, próbálta feltámasztani a szelet a végtagjaiban, hogy az elem mágiája átjárja kicsit az izmait. Próbálta lecsendesíteni az elméjét és koncentrálni, elűzve a gondolatai közé ilyenkor rendszeresen betolakodó arany szemeket és hószín tincseket, elkergetni a nevetés hangjait. Csak csöndet akart, és megérezni maga körül az állandó légmozgást. Mindez nem tartott tovább pár másodpercnél kívülről, mostmár, régebben akár károm percet is igénybe vett, amikor a kiképzője elkezdte tanítani. Három lendületes lépés után rúgta el magát azutcakőről, és kapott el egy ablakpárkányt az emeleten, amire felhúzta magát, majd ugrott a következőre, pont, mint a fák ágai között a tünde erdőben. Kicsivel előbb ér fel így a tetőre, mint a sötét tünde lány, de nem megy tovább nélküle. Egy kicsit megcsodálja így felülről is Elatha városát, a sok különböző épületet, a távolban halványan kirajzolódó nagy Holdtemplomot… Csodálatosnak látja a helyet, ami talán egyszer még az otthona is lehet. Lehetne, egy egyszerűbb világban. A bérgyilkosnő felér, és mutatja is az ujjával az irányt, egy Loreena könnyebb léptekkel indul el arra. Igyekszik vigyázni, hogy ne csússzon meg a lába, és a lopakodásban is igyekszik leutánozni a másikat. Nem tartja valószínűnek, hogy az őrség megtalálná őket így már, vagy ha meg is látják őket, akkor tudnák követni a párost, de sose árt az óvatosság.
- Messze vagyunk még? Egyébként… Hogy szólíthatlak?
Szándékosan nem kérdezte meg, hogy mi a neve. Nem várja el, hogy egy bérgyilkos elmondja az igazi nevét, de neki az is bőven jó, ha tudja, hogyan szóljon neki ha bármit lát, vagy gond van.
- Én Loreena Wildwind vagyok. – a maga részéről viszont semmi oka titkolózni. Oké a Lady előtagot lehagyta, ami a lovagi cím óta megilleti, de nem gondolja, hogy ez most számítana. Szélsebesen haladnak a magasban a kiszemelt menedékük felé.

Látszott a tündén, hogy igyekszik a legjobbat kihozni magából, s ez tetszett. Az első pillanatban láttam már rajta, hogy nem híve az értetlenkedésnek és felesleges szófecsérléseknek. Magamtól is gyanítottam már, de egy kellemes mosoly keretében ő is megerősítette a gyanúmat, hogy nem Elatha városából való. Meg kell hagyni, hogy a mosolya –akármennyire is rövid volt- intelligenciát és megérzést sugárzott. Kezdett megformázódni bennem a válasz, miért is mentettem meg őt.
Mikor felkapaszkodtam a falra, szemem sarkából láttam, ahogy egy pillanatig lehunyja a szemét majd lendületesen nekiindul a falnak és csodás módon könnyedén felszökken a tetőre. Utoljára kislányként tapasztaltam ilyet, mikor belopództam egy tünde faluba és meglestem valakit, ahogy a levegővel és széllel játszadozik. Felérve a tetőre egy kicsit átengedtem magam a nosztalgiának és hagytam, hadd rántson el a múlt magával. A tünde felé fordultam, kedvesen ránéztem majd elindultunk.
- Ne haragudj, hogy ilyen óvatos vagyok. – fordultam félig hátra, miközben egyik tetőről lépdeltünk át a másikra. Figyelni kellett, nehogy megcsússzon a lábunk és ne adjunk ki zajt. – Nem akartalak belekeverni, de én már nem kockáztathatok. – lágy hangon próbáltam hozzá szólni, nem éreztem okát annak, hogy ennyire kimért és távolságtartó legyek vele
- Még egy kis kitartást, hamarosan ott vagyunk. – nyugtattam meg. A nevemet illetően pár pillanatig hallgattam, megjegyeztem az övét, majd én is elárultam. – Anora vagyok.
Az idők során rengetegen lepődtek már meg, mikor bemutatkoztam az igazi nevemmel. Csak ennyi?- kérdezték teljesen jogosan. Nem mindennapi, hogy valakinek ne legyen családneve. Az efféle szerzeteket nem szeretik, azt hiszik a legtöbben, hogy száműzöttek vagy hazudnak. Rólam szerintem megoszlott a vélemény, de ez sosem zavart. Szerettem a nevemet, könnyen megjegyezték, és ott terjedt el, ahol csak akartam. Elhitték, hogy ez csak egy álnév, holott én magam sem akartam emlékezni a családom nevére, pedig tudtam. De rajtam kívül soha, senki.
- Nos, Loreena Wildwind, megérkeztünk. – mosolyogtam rá, és kezemmel az istálló felé intettem. Lenéztem a tetőről, majd lemásztam egy ház oldalába kapaszkodva. Az utolsó másfél métert ugrással tettem meg, mindig imádtam ezt az apró zuhanást, halk toppanással a végén. Megvártam, amíg a tündenő is földet ér, majd elindultunk az épület felé.
- Remélem nem bánod, amiért ilyen helyen vagyunk. Nem a legszebb, de ha jobban megfigyeljük, rengeteg érdekességet rejt magában. – nem tudom, hogy miért beszéltem ilyen nyíltan hozzá, nem volt szokásom megosztani a gondolataimat mondhatni idegenekkel. Késztetést éreztem arra, hogy biztosítsam a hely különlegességéről.  – Egyszerű istállónak tűnik, ami koszos és tele van szalmával… de ami fontos, hogy milyen kosz és milyen szalma! – kacagtam fel, majd megálltam a nagy, már korhadásnak indult faajtó előtt.
Nekifeszültem és benyomtam. Az ajtó nem ellenkezett, apró recsegések búskomor sorozatával nyílt ki előttünk, megmutatva, mit is rejt belülről. Egy viszonylag tágas tér fogadott minket, aminek a három sarkában lovaknak és felszereléseiknek fenntartott rudat és helyet hagytak, míg a negyedik sarokba egy létra volt állítva, ami egy aprócska emeletszerűségre vezetett, amit félig elfoglalt a száraz széna és szalma halmaza. Leültem egy már régebben kialakított szalmabálára és a tündére néztem.
- Itt most már lesz időnk mindenre. Hol is kezdjük? – néztem rá kérdőn mosolyogva, miközben leemeltem fejemről a csuklyát.

Nem akarta belekeverni és nem kockáztathat… Ezt még értené is így önmagában, de azt már nem, hogy ha ennyire kockázatos, akkor a lány miért mentette meg? Elmehetett volna mellette és hagyhatta volna, hogy a bérgyilkos hátba döfje, de nem tette, pedig semmilyen felelősséggel nem tartozott érte állítása szerint. Nade ezt megkérdezi majd, ha megálltak.
- Semmi baj. – válaszolja csak egyszerűen és tömören, és inkább áttérnek a név kérdésére. Ő a sajátján mutatkozik be, mert nem látja értelmét titkolózni, a lány viszont csak egy rövid egyszerű nevet mond magának. Anora. Nem firtatja tovább, hogy miért nem mondott teljes kackiás nemesi nevet, sőt azt sem kérdezi, hogy ez az igazi neve-e, mert nem számít. Csupán szeretett volna vaamit, ahogyan hívhatja a megmentőjét. Aki a holdőrök elől elmenekül sötét tünde létére, az minden bizonnyal tele van titkokkal, talán sötét múlttal, és nem azzal fogja meghálálni az életét, hogy ezeket firtatja. Teljes nyugalomban lépked végig a tetőn, amennyire tud hallkan egyensúlyozva, de nem látszik rajta az aggodalom legkisebb jele sem, ami talán különös lehet a másiknak. Amikor végül odaérnek az istállóhoz csak bólint, és leugrik Anora után az utcára. Puhán érkezik, hozzá van szokva a fákról leugráláshoz, és ez sem sokkal bonyolultabb.
- Én nem bánom. Nem vagyok párnákhoz és díszekhez szokott nemeskisasszony. A szalma épp olyan jó, mint bármi más. – mosolyog rá a bérgyilkosnőre. Segít neki benyomni a korhadt ajtót, és be is tolja maguk után, csak ez után foglal helyet ő is egy bálán lazán keresztbe vetett lábakkal.
- Szerintem nem fognak minket sokáig keresni, hamar leráztuk őket a tetőkön. De ameddig is biztossá válik a terep, elmesélheted kedves Anora, hogy miért különleges ez a kosz és szalma.
Nevet fel ő is, és követi a másikat a csuklya levételében. Ekkor válik láthatóvá az egyébként teljesen átlagos nemestünde arc, púderszínű bőr és malachitzöld szemek, a haja leginkább az ősszel lehulló avar egyvelegére szokta emlékeztetni az embereket, de ilyen fényviszonyok között inkább tűnik sötétvörösnek. Semmi különös nincs rajta, semmi olyan, ami miatt bárkinek is a célpontja lenne, vagy hogy bármiért is különleges volna. Próbálja ő is megnézni újdonsült társnője arcát, megjegyezni kicsit legalább a megmentőjét. Amikor kényelembe helyezte magát lazán átveti az egyik lábát a másikon, a köpenye kicsit kinyílik így látszik, hogy az ő oldalán is van egy hosszabb tőr, nem teljesen védtelen.
- De ha szeretnéd ott is kezdhetjük, hogy miért mentettél meg? – hangja teljesen érdeklődő semmi megrovó vagy követelőző nincs benne. Komolyan kíváncsi. Ő is sok mindenkit megvédett már, részben lovagként mások védelme is a dolga, de ölni csak nagyon kevesekért lenne képes… Anora pedig pont az imént vágta el a torkát valakinek, mintha ez csupán úri passzió lenne a részéről.

Kérésre a játék lezárva. Pokoli egy kár, pont most jutottunk az érdekes részhez, de sajnos nincs mit tenni  

Egyébként minőség tekintetében mindketten nagyszerűen alkottatok, kellemes volt olvasni a reagokat. Jár a jutalom 100 Tp.