[Magánjáték] Dark Mirror (Jozef & Vyrath)

Egyszer minden démonnak át kellett esnie azon a tűzkeresztségen, amit az északi királyság arányaiban veszélyesebb és ellenszenvesebb egyháza jelentett. A szerencsés démonok egy életre megtanulják, hogy messzire kerüljék a kereszt jelét, a kevésbé szerencsések pedig életük végéig futnak - mielőtt egy ezüstlánc a bokájukra tekeredik és emlékezteti őket, hogy nincs olyan messze az a vég.
Szerencsére engem nem szúrtak le azonnal, ami nagy hiba volt a részükről. A fegyverem és a pajzsom természetesen elvették, még a bőrvértemet is lerángatták rólam, így félmeztelenül, összekötözött bokákkal és túl erős fémkarikákhoz láncolt csuklókkal hallgattam, ahogy zötykölődik alattam a szekér.
Megint egy szekér. Az embereknek ez valami furcsa, elfojtott szexuális izgalmat jelenthetett, vagy nem nagyon volt más ötletük a szállításomra.
Ötletem sem volt miért akartak szállítani és megkérdezni sem tudtam, ugyanis az inkvizítor és az egyik keresztes, aki kísérte felettébb szótlanok voltak. Nem ismertem fel a környéket, amerre jártunk így azt sem tudtam, merre tartanak.
A harmadik őröm azonban érdekesebb volt a másik kettőnél.
Az oldalán kardot hordott, de nem volt olyan vastag páncélja, mint a keresztesnek. Pap nem lehetett, annál harciasabbnak tűnt és pofátlanul fiatal volt. Egészen olyan képe volt, mint nekem, leszámítva, hogy ő tényleg köderdei tünde volt. Én csak utánoztam őket, mint egy kopott, szürke tükör, ami átvett mindent az ezüsttől a koromig, meghagyva a színeket. Mint a szemét például. Egészen vámpíros, vörös szeme volt, ami nem bírta ki, hogy a parancs ellenére néha ne nézzen felém.
Elvigyorodtam.
- Meg foglak enni. - közöltem vele a legnyájasabb hangon. - Felhizlalom a lelked, aztán egyetlen pillantással megragadom...
A tekintetem szélesre tágult a műsor közben, ahogy felé nyújtottam a nyakam, az ellenkező kezemen pedig megcsörrent a lánc.
- ... nézem, ahogy az arcodra kiül a rettegés... de még sem tudsz félrepillantani. Aztán... - hirtelen felé rántottam a vállam, ameddig a megfeszülő bilincs engedte és vadállatias hörgéssel összecsaptam a fogaimat.
Aztán felnevettem.

Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen más lovagtanonc nem mindig mondhatta el magáról, hogy már van pár küldetés a háta mögött. De én elmondhattam, még ha volt benne keserű szájíz is, hiszen egy egészen más pályára készültem és még ha nem is olyan rég rájöttem, hogy talán mégis jót tett velem Johannes püspök atya, azért nehéz elengedni, amire gyerek kora óta nevelik az embert.
Azonban papként és lovagként is az volt a feladatom, hogy elfogjam és bíráik elé állítsam az eretnekeket, az Istentagadókat, akik persze minden formában megmutathatták magukat, mégis a démonok voltak ennek fő hordozói. Azt viszont semmiképp nem bántam, hogy a papként szinte görcsös fejfájás, ami elfogott egy-egy átkozott közelében, most már szelíd fejfájássá enyhült.
És ennek most különösen örültem, mert elég huzamosabb időt kell egy démon mellett töltenem a legújabb feladatom teljesítése közben.
Eredetileg csak Huber inkvizítor atyát kellett volna elkísérnem Matteo kereszteslovaggal, aki mellé beosztottak. Egy határmenti falu papjának kérésére érkeztünk volna, de nem értünk el a célig.
Buttelsteid vagy mi volt a település neve, aminek főterén Matteo meglátta a parádézó démonfattyat, aki annyira belemerült pár kölyök egrecíroztatásába, hogy szerintem észre sem vette, hogy levadásszák.
Az inkvizítor atya nem kímélte és hamarosan már visszafelé ügettünk, mellettünk pedig egy rekvirált szekéren ott hevert a megláncolt fickó.
Nem kellett volna, meg aztán meg is volt tiltva, de képtelen voltam megállni, hogy időnként ne felejtsem rajta a szemem. Nem mintha nem láttam volna démont, csak.........majdnem úgy nézett ki, mint én...., mint egy sötét tünde. Csak, mintha a démonvér még jobban bekormozta volna a bőrét és a szeme......a szeme szinte fehéren világított ki a sötét arcából.
Nem számítottam rá, hogy észreveszi érdeklődésemet és főleg nem, hogy van mersze a helyzetében megszólítani és kissé hátrább is hököltem Tintapaca nyergében.
Nem, nem a fenyegetése ijesztett meg, csak meglepődtem, és ..........váratlanul ért, bár kétlem, hogy erről meg tudom győzni.
Óvatos pillantást vetettem az atya és a lovag felé, de úgy véltem elég messze voltak, hogy ne vegyenek észre.
- De nagy valakinek a szája! - sziszegtem ki a fogaim közül, ügyelve a hangomra. - De abból a bilincsből ugyan nem szabadulsz csak akkor, mikor a kínpadra vagy a máglyára kísérnek. És, ha valami csoda fojtán mégis, akkor feltűzlek a kardomra. - tettem a kezem a sötéten vibráló kardra. - A lelkem pedig az Úré, aki vigyázz rám. - húztam vigyorra a szám.
Voltak esetek, amikor felülvizsgáltam ellenérzéseimet egy-egy démonnal szemben, de ő nem tartozott közéjük, valahogy .......megtestesítette egy igazi démonról szóló leírásokat.
- Egyébként meg hallgass! Ha az atya meghallja, hogy beszélsz, még a végén nem csak ruha nélkül, hanem nyelv nélkül is maradsz az út további részére. - mondtam neki kajánul.

Szerencsémre a lovagocska-tündécske ráharapott a csalira. Az emberek (és tündék) olyan kiszámíthatóak voltak, elég volt meglepni őket, hogy magamhoz ragadhassam a figyelmüket. A halandók ösztönösen megrettentek attól, amire nem számítottak, mert az életösztön ezt írta belőjük. A bennük duruzsoló élni akarás azt mondta az ismeretlen veszélyes is lehet, ezért jobb félni tőle, ameddig míg tehetik. Balszerencséjére most a duruzsolásnak igaza volt, tényleg veszélyes voltam. És felettébb szerettem volna kiszabadulni a bilincsek közül, noha egyelőre nem tűnt túl valószínűnek.
- Kísérnek. - nevettem tovább a kölyök fenyegetőzésén. - Miért mondod ilyen savanyúan, fiú? Mintha nem örülnél annak, hogy elfogtak és megölnek. Pedig milyen büszkék lesznek az uraid az inkvizítorra! Mekkora hős, nem igaz?
Újra összecsattintottam a fogaimat és elégedetten vigyorogva döntöttem a fejem a sötét tünde felé. Láttam benne a kevélység apró, pislákoló lángját. Éreztem. Annyi volt a dolgom csupán, hogy mindig a jó oldalról és jó erővel fújtam rá, hogy erőre kapjon.
- Kár, pedig kíváncsi lennék hogy tűzöl fel a kardodra. Ez eddig semmit nem csináltál, azt hittem, hogy csupán díszherold vagy a pap és a lovag mellett. Még szerencséd, hogy itt volt, különben mi lett volna veled nélküle? Végtére is ő a hős, akit bele fognak írni egy érthetetlenül fogalmazott, pecsétes papírba, hogy elküldjék az uraidnak. Talán még az Isten is jobban szereti most, mint téged.
Egyszerű taktika volt, de rövid életem alatt még egyszer sem hagyott cserben. Senki nem szerette, ha irányítani próbálták, mert a gőg, ami mindenkiben ott lapult nem engedte. Hiába aggattak rá szép szavakat, hívták büszkeségnek, mintha erény lenne, színtiszta, gyönyörű gőg volt csupán, ami nekifeszült a taszigáló kezeknek. Így csupán annyi volt a dolgom, hogy épp az ellenkező irányba lökdössem, mint amerre akartam, hogy haladjon és nemsokára megérkezett oda, ahol már teljesen én irányítottam minden gondolatát.
Türelmet igénylő, hosszú munka volt - de jobb dolgom nem akadt egy szekérhez láncolva.
- A nyelvemet is az atya fogja kivágni, nehogy neked véres legyen a ruhád? Végül is hogy nézne ki egy herold, bepiszkolt ruhában, mintha harcos lenne?

Azt gondoltam ennyi elég lesz, hogy befogja a száját, de nem hiába volt démon, semmit nem úgy csinált, ahogy várta volna az ember. Ha igazából belegondolok, amúgy is mi vesztenivalója volt? Legfeljebb előbb kezdődnek a megpróbáltatásai, mert, hogy lesz benn része, ha megérkezünk, semmi kétségem se volt afelöl.
Szavaiból szinte kicsöpögött a leplezetlen késztetés, hogy kihozzon a sodromból, hogy tovább tartson szóval, hogy az atya és lovagtársam ellen hangoljon, amire elsőnek csak lenéző, sajnálkozó mosollyal reagálok.
- Nem fogok besétálni a villás nyelved csapdájába, hiába erőlködsz. Igaz ugyan, hogy nem vagyok fanatikus, de téged egy cseppet sem sajnállak, nem fog megesni a szívem rajtad, magadnak köszönheted a sorsodat. Az inkvizítor atya pedig csak a munkáját végzi, ahogy mi is. - intek az állammal Mattoe lovag felé. - Nem jár érte külön bánásmód, ne éld bele magad a gondolatban, hogy te olyan különleges lennél. - adom vissza a hergelést.
Ettől függetlenül kényelmetlenül váj belém átható tekintete, mintha átlátszó lennék és olvasni tudna bennem. Ez már Jerobiám-nál is kényelmetlen volt, pedig egy angyal azért egész más lapra tartozik, mint egy démon.
A díszherold azért fájt! Tudom, hogy kormos létemre szemrevalónak tartanak a lányok, de azért úgy véltem, látszik rajtam, hogy nem dísznek vannak nálam a fegyvereim!
Persze ez is a démon játékának a része volt, de nem tudtam teljesen kivonni magam a hatása alól.
- Ne fáraszd magad! - morogtam mert a vigyor azért csak nem jött az ajkaimra. - Ha azt gondolod ilyen olcsó dumával megrendíted a hitemet, akkor még nem sok pappal és lovaggal hozott össze a rosszsorsod.
De csak mondta tovább és tényleg megkísértett a gondolat, hogy magam vágjam ki a nyelvét, megmutatva, hogy mekkorát téved.
- Tényleg meg akarod tudni, hogy képes vagyok-e rá? Ha gondolod megkérdezhetem az inkvizítor atyát, hogy bánná-e, ha megszabadítalak tőle, bár lehet, hogy a későbbiekre nézve még örülnél is neki, már ha fontos neked a büszkeséged, hogy ne kegyelemért könyörögve, a földet nyalva halj meg.
Micsoda egy ostoba, ha azt hiszi sajnálnám összevérezni a ruhám! Én is lovag leszek és erőt kell mutatnom, főként egy démon előtt.

Nem adta könnyen magát a tündefiú, azonban nem is számítottam másra. Egy fiatal, vehemens és naív lovagot megtörni sokkal nagyobb kihívás volt, mint egy saját dicsőségében fürdőző, soha rosszat még nem látott nemest vagy épp egy felkapaszkodott újgazdag kereskedőt. De türelmes voltam. Vártam. Figyeltem.
Így szépen, apránként tűntek fel azok a repedések, ahol a fiú hite épp egy leheletnyit vékonyabb volt, mint máshol.
Szerettem démon lenni.
- Miért erőlködnék? Nem állítottam semmilyen csapdát, csak kimondom az igazságokat, amit te sem akarsz. Nem jár érte külön bánásmód, azt mondod? - vigyorogtam tovább, aztán széles, túljátszott mozdulattal fordultam a szekér elején ülő inkvizítor felé. - Mégis, ha rákiáltanék a te atyádra, melyikünket szidná le hamarabb? Engem, mert beszélek neked, vagy téged, mert válaszolsz? Te megtehetnéd ugyanezt vele? Ha ugyanígy nem engedelmeskedne a saját parancsának, ha tárgyalna egy démonnal, te leteremthetnéd?
Csak szórakozásból újra kipróbáltam a láncokat, de az egyháziak jobban fel voltak készülve, mint a déli parasztok. A vas nem engedett, cserébe viszont felettébb dörzsölte a csuklómat, hiába rángattam minden sértettségemmel. Halkan kuncogva fordítottam a tekintetem vissza a fiúra, egy pillanatig sem engedve el az elégedett mosolyt.
Az emberek ostobák voltak és könnyen befolyásolhatóak. Azt hitték ha valaki magabiztos, akkor valamit tervez vagy rejteget. Akkor érdemes figyelni rá, tartani tőle, mert valamiért oka van magabiztosnak lenni. Akkor elkezdték keresni a nem létező csapdát, a soha nem volt tervet és a bizonytalanságban hibákat vétettek - amiket én minden alkalommal kihasználtam.
- Pedig bizony különleges vagyok, fiú. Én vagyok Vyrath, a gőgös herceg, Lucifer elsőszülöttje. Vagy szerinted miért nem szúrtak le azonnal? Az én fejem különösen sokat ér, a halálom pedig nagyon megemeli annak a tekintélyét, aki véghez viszi. A te inkvizítoratyád úgy döntött, hogy ez ő lesz. Amint elégek a máglyán és az utolsó nevetésem is elhal, a te atyádból püspök, érsek, kanonok és még miegymás lesz.
Nem tudtam miért voltam tisztában az északi egyház tisztségeivel, de most kifejezetten előnyömre vált. Lassan, ráérősen féloldalasra húztam a vigyorom, kivillantva a fogaimat újfent, miközben megpróbáltam közelebb hajolni a tündéhez.
- Kezdheted gyakorolni, hogy őnagyságának szólítsd. Talán ha behízelegsz neki előre magával húz majd felfelé a tyúklétrán, mindig egy fokkal alatta. Akkor már nem kell díszheroldnak lenned, mert egy nagy ember szolgája leszel. Első a díszheroldok között, a legnagyobb talp nyalója. Szépen hangzik, nemde?
Egy lélegzetvételnyi gúnyos szünetet tartottam, szó nélkül, résre húzott tekintettel bámulva rá, mielőtt színpadiasan ellenkező irányba forgattam a szemem.
- Vaaaagy dönthetsz úgy, hogy bebizonyítod, hogy te méltóbb vagy. Bátrabb, igazabb, szerényebb. Miért kapjon egy felfuvalkodott inkvizítor rangot, ha teheti egy bátor lovag? Képzeld mit szólnának a bajtársaid...

Azt gondoltam, hogy ennyi elég lesz, hogy a magabiztosságot színlelő démon visszakozzon és végre befogja a száját és ne köszörülje rajtam a nyelvét, de tévedtem.
Egy aggódó pillantást eresztettem meg az elöl beszélgető inkvizítor és lovag felé, majd egy bosszúsat az idétlen vigyorral ismét megszólaló démon felé.
Főleg, amikor felhozta, hogy mit szólna az atya a vele való társalgáshoz.
- Úgy sem hinne neked. - sziszegtem rá mérgesen. - Különben sem err értettem a különb bánásmódot. Nem vagyok olyan balga, hogy egyenrangúnak tekintsem magam egy rangban felettem állóval. És ennyire te sem lehetsz ostoba, hogy ezt felvesd. Vagy mit vártál? - mélyesztem vörös szememet az övébe, feledve a tanácsokat, hogy ne tegyem. - Hogy magamra veszem a szavaidat és azon kezdek filozofálni, hogy ez miért nem így van? Nézz rám! - mutatok az arcom felé. - Látod ki, látod mi vagyok? Gondolod, hogy ezzel a bőrrel, ezzel a füllel, ezzel a szemmel nem tudom hol a helyem? - nevetek fel halkan, de már nincs bennem keserűség.
Rég volt, talán igaz sem volt.
A láncai próbálgatását őszinte érdeklődéssel nézem, tudom, hogy egy nálánál sokkal erősebb démon ellen is kitartanának. Ő is rájön hamar, de nem töri le és továbbra is ott az a gúnyos vigyor a képén.
Kételkedve hallgatom, amikor bemutatja magát, hiszen bár igaz is lehet, de ennyi erővel akár csupa hazugságot is állíthat. Viszont tény, hogy az atya nem ölte meg ott helyben a faluban......, de
- A legtöbb démont a Fővárosba viszik kihallgatásra.... - mondom kissé bizonytalanul, de azonnal észbe kapok, hogy ezt nem a démon előtt kéne mutatnom, még a végén azt hiszi hiszek neki.
- Lehet, igazad van. - vonom meg a vállam. - De nem érdekel, hogy ha maga lesz a pápa is, én már megtaláltam a helyem és lovag leszek. A lovagokat megbecsülik és sosem tekintik őket szolgának, ám ezt szerintem te fel sem tudod fogni, csak a szád jártatod, hogy felbosszants. De azért meglep, milyen jártas vagy Egyházunk tisztségeiben, gratulálok. - hajtom meg gúnyosan felé a fejem. - Még az sem elképzelhetetlen, hogy még imákat is tudsz, amit nem ártana elkezdened, talán Urunk kegyes lesz hozzád majd. Vagy talán szétégetik a torkodat, kipróbálod?
Nem ijedek meg a próbálkozásától, hogy közelebb kerüljön hozzám, már kezdem kiismerni a lehetőségeit.
- És szerinted mit kéne tenni egy "bátor lovagnak" he? Elengedni téged, levenni a láncaidat? - kuncogtam fel. - Megnyugtatlak a tervem pont az, hogy jól szolgáljam az Urat, de még tanulnom kell és ezt nem szégyellem.
A rendfőnökre gondolok, aki bizalmat szavazott egy sötét elf fiúnak.
Ettől függetlenül azért az is eszembe jut, hogy vannak olyanok Urunk szolgálatában, akik egyáltalán nem érdemlik meg és bár már megbékéltem a sorsommal, azért a tüske megmaradt. Ha eléggé megalapozom a hírnevem, talán lehetőségem lesz ez ellen tenni is majd.

A tünde lovagocska hiába volt bakfis, úgy tűnt tapasztaltabb volt, mint akikkel eddig találkoztam. Gyanítottam, hogy nem én vagyok az első démon, aki az útjába esett - vagy csak különösen csökönyös és nehéz eset volt.
Taktikát kellett váltanom, ugyanis a csuklóm lassan kezdett véresre dörzsölődni a bilincs szorításától. A fiú nem volt irigy, sem nagyravágyó, ezt a vak is látta volna, ha figyel minket. Nem tudtam a felettese jobb sorsával megkísérteni, de nem is ez volt a specialitásom. Az a szemfényvesztők dolga volt.
- És mégis hol van a helyed, herold? Mások alatt, csak megy köderdei vagy? Emberek szolgájaként, csak mert nem vagy ember? - kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben a térdelésből áthelyezkedtem törökülésbe. Felettébb modortalan módon szállították a hozzám hasonló nemes démonokat, ami miatt biztosan panaszt készültem tenni a Feljebbvalónál. - Mondok én neked valamit, herold. Másnak lenni nem szégyen. Hidd el, ha valamihez értek, az a szégyen, mert jobban gyűlölöm a húsba maró vasnál és a máglya parazsánál. De az, ami vagy nem ad okot szégyenre. Ne hagyd, hogy kisebbnek érezd magad csak azért, mert ők azt mondák. - böktem az állammal a szekeret vezető inkvizítor felé.
Azért annyit sikerült elérnem, hogy a fiú elbizonytalanodjon, most azonban elnyomtam a győzedelmes mosolyt. Helyette csak halkan szusszantottam és ráejtettem a fejem a tündéhez közelebbi vállamra.
- Ha így van, akkor különösen ne engedj annak, hogy ők mondják meg hol a helyed. Láthatóan nem tudja senki más rajtad kívül, nem igaz? Ki hallott már sötét tünde lovagról? És mégis itt vagy, még ha csak félúton jársz is. Pedig sokkal nehezebb dolgod volt, mint az embereknek. Egy gödörből indultál, egy hasadék mélyéről a sötétből, mégis felmásztál a hegycsúcsra és készen állsz ugrani, hogy megérintsd a napot.
A gúnyos visszaszólására teátrálisan hátradőltem, közben felhorzsolva kissé a combomat, de az előadás kedvéért megérte.
- Óh jajj, most megfogtál, bátor lovag. Galád tervem dugába dőlt, túljártál az eszemen és legyőztél engem, a hatalmas Vyrathot. De mondd csak, mit tenne akkor egy igazi lovag? Nincs valami olyan az eskütökben, hogy "egy jó lovag mindig az igazat védi"? Mert ha igen, akkor el kellene gondolkodnod azon, hogy mi az igazság.
Szórakozottan felnyújtottam a bal lábam, hogy megmozgassam kicsit. A csizmámat szerencsére nem vették el tőlem - az már igazán barbárság lett volna.
- Végül is elfogtatok, gond és szinte ellenkezés nélkül. Ez igazságos, kétségkívül. Mert mi rosszat is tettem? Jártatom a számat, ami idegesítő lehet, ezt elismerem. Örülnék, ha ezért máglyahalál járna, mert akkor a nemesek, de még a papok nagy része is utánam lépne a tűzbe. Nagy szavakkal lódítottam egy csapat gyereket, aztán jól rájuk ijesztettem. Végül is ezért is jogos a máglya, nekem és bármelyik falusi szülőnek, aki nem tagadja meg a botot a porontyaitól. Szóval igazságos az, hogy most halálra égettek látványosan, csak azért, mert olyan dolgokat tettem mint néhány ember, csak épp fekete-fehér képpel. Vagy tévedek?

Most már nem gondoltam volna, hogy abbahagyja a piszkálásomat. Egyet tehettem volna, otthagyom, hogy beszéljen csak magában és próbálgassa a bilincseit hiábavalóan. Nem tudtam, hogy szándékosan marja le a vassal a bőrét, hogy megsajnáljam, vagy tényleg azt hiszi kiszabadulhat. Egyébként is mire ment volna vele? Nem menekülhetett volna el hármunk elől.
- Fejezd már be ezt a heroldozást! - csattantam fel mikor ismét így nevezett. - Jozef vagyok, vagy diakónus, de semmiképp nem herold.
- Valami baj van Jozef? - nézett hátra Matteo lovag végig hordozva rajtam, majd a démonon éles tekintetét.
- Nem. - kaptam el a pillantásom a démonról és igyekeztem visszanyerni a higgadtságomat. - Nincs semmi baj, csak sokat ficereg ez az átkozott és rákiáltottam.
Nem tudtam mi az oka, hogy nem árultam be a démont. Nem a büntetéstől féltem, hiszen sok rosszat megéltem már életemben.......talán csak nem akartam szégyenben maradni, vagy csalódást okozni azoknak, akik bíznak bennem, hogy helyesen cselekszem.
Viszont valamit meg is piszkált bennem és meg akartam neki magyarázni, hogy miért nincs igaza.......még ha csak egy nyomorult démon is volt. Idegesített, hogy azt hitte megtörtek és szolgává alacsonyítottak, hiszen ez nem volt igaz!
- Vigyázz vele Jozef, ne tévesszen meg a kinézete. Ez egy hazugnyelvű megtévesztő! Csak szólj, ha probléma van vele, akkor helyet cserélhetünk.
- Minden rendben, uram! - válaszoltam sokkal nagyobb bizonyossággal, mint amit valóban éreztem, de szerintem eléggé megnyugtató módon.
Matteo lovag bólintott és miközben az inkvizítor atya is vetett ránk egy rövid pillantást folytatták a diskurzust, amit az előbb félbehagytak.
Magamban sóhajtottam egyet és mérgesen néztem Vyrath-ra.
- Ha korbácsra vágysz, hamar megkaphatod és mielőtt megint azt mondanád, hogy miért nem magam csinálom....., nem vágyom mások kínlódásának látványára, még ha ezért gyávának, vagy gyengének tartasz is. Ettől függetlenül simán megölnélek, ha szökni próbálnál. - intettem a véresre horzsolt csuklója felé.
- Ami meg a másságot érinti......Soha nem szégyelltem, hogy sötét elf vagyok. Sok bántás, megaláztatás ért régebben miatta és még előfordul, hogy valakinek most sem tetszik, de szegyellni........nem......soha nem éreztem ilyet. A lovagok pedig már lassan a második családommá váltak, szóval tévedsz, ha ezzel akarnál megkísérteni. - mosolyodtam el.
További szavaira pedig még szélesebb lett ez a mosoly.
- Látod ebben igazad van. Csak a saját makacsságomnak és kitartásomnak köszönhetem azt, ahol vagyok és.......pont egy inkvizítornak, egy olyannak, akinek rettegitek a nevét, a híres Boszorkánypörölynek. - emeltem meg az állam büszkén, várva, hogy milyen hatással van ez rá. Biztos voltam benne, hogy tudta kiről beszélek és ez megjuhászítja.
Azonban tagadhatatlan, hogy voltak olyan dolgok, amikben nem értettem egyet az atyákkal és magával fogadott apámmal sem. Talán pont ez vezetett oda, hogy most nem felszentelt pap, hanem lovagnövendék vagyok és egyre jobban érzem magam a bőrömben. És ezek közül az egyik az volt, hogy nem mindig maga az elkövetett bűn vonta magára a bűnhődést, hanem sokszor csak a feltételezés, vagy egy koholt vád,......vagy a faji hovatartozás......
Nem volt nehéz felidézni a Friedrichseinban élő démonokkal kapcsolatos érzéseimet.
- Nem az én tisztem, hogy megítéljem a tetteidet. - olvadt le a mosoly az arcomról és fúlt halk mormogássá a hangom. - Imádkozom, hogy igazságosan bánjanak és ítéljenek meg bíráid Vyrath. - tettem hozzá.

Valahogy csak sikerült kicsikarnom a fiúból egy ingerült felcsattanást, és még a nevét is megtudtam. Elégedetten mosolyodtam el, miközben végigsimítottam a nyelvemmel a felső ajkam, mintha ízlelgetni akartam volna a szót. Jozef. Ez nem hangzott tünde névnek, így vagy felvette, vagy ráadták.
- Ne aggódjon, Matteo lovag. - kiáltottam a hátraforduló keresztes felé, de az mintha nem is figyelt volna rám. Nem baj, nem számított, én úgy is tudtam. Éreztem, mintha hideg esővíz lett volna, ami a torkomon csorgott le. - Mi rosszat tehetne egyetlen démon úgy, hogy meg van kötve a keze? De ha félti a fiút talán meg is ölhet most és akkor nincs miért aggódnia. Vagy netalán nem tenné meg?
A lovag úgy tett, mintha visszamerült volna a beszélgetésbe az inkvizítorral és úgy sejtettem minden erejével próbálta csukva tartani a fülét. Furcsa szokás volt, de szerintem ezt tanították nekik. Ha nem hallod, amit egy démon kérdez nem is kell felelned rá, úgy pedig nem maradhatsz alul vitában. És még csodálkoztak az egyháznál, hogy miért nem szívlelte őket senki, még talán az angyalok sem.
- Nem-e? - fordultam vissza a stötételf felé. - Akkor miért mondtad úgy, hogy hol a helyed, mintha elfogadtad volna a szolgasorsot? Ráadásul nem tudom mi az a diakónus, de nem hangzik lovagi tisztségnek. Valamit nem árulsz el nekem, herold... Akarom mondani, Jozef diakónus.
Az egész fiúban volt valami különös ellentmondás, de talán csak azért, ami volt. A köderdeieknek meg volt a maga vallása, nem szokták az emberek Istenét imádni és különösen nem vágytak arra, hogy az egyházában szolgáljanak. Nem tudtam, hogy előző életemben találkoztam-e velük, de zsigerből éreztem, hogy büszke és kevély nép voltak, mielőtt elszivárogtak, ahogy mondják.
- Hadd tippelgessek, amíg odaérünk, aztán majd szólj, ha ráhibáztam. Nem kívánt gyerek voltál, egy sötételf nemes fattya, vagy az új feleségének magával hozott gyereke, így inkább kitették a szűröd. Elzavartak otthonról, nem engedték, hogy a családoddal tarts... nos, oda, ahová az elfek mentek, bárhol is legyen az. Így aztán összetörve kóboroltál a világban, míg ez a te híres... hogy is hívtad? Boszorkánypöröly? Szóval ez a híres inkvizítor meg nem talált és meg nem szánt, mint egy sánta kutyát. Mellesleg fogalmam sincs kiről beszélsz, nem is hallottam eddig a nevét, nem hogy rettegném, szóval annyira hírhedt még sem lehet. - dőltem hátra megint, közben azon gondolkozva, voltaképp mi lett volna a legjobb terv a szabadulásomra. Egyelőre csak kóstolgattam Jozefet, próbáltam kiismerni és megtalálni a gyenge pontjait, de fogalmam sem volt hogyan akarom kihasználni. - De aztán mégsem az ő nyomdokait követed, nemde? Nem inkvizítor lettél, hanem lovag, vagy egyelőre még az sem. Mert nem vágysz mások kínlódásának a látványára, mint ők. Mert nem akarod kicsikarni az emberekből az igazságot, mint ők. Mégis felnézel rájuk, mert... miért is?
Az utolsó mondatára hangosan nevettem fel és ha a lánc engedett volna még az oldalamhoz is kapok a hahota közben.
- Mert az egyházadat úgy ismerik, mint amelyik igazságos a démonokkal, ugye? Mert "látják a lelkem, és látják benne azt, hogy bűnös vagyok". De elgondolkoztál valaha azon, hogy mennyire értelmetlen démonokra vadásznotok? Mert ha büntetésképp születtünk ilyenné a halál után, akkor képmutatás tőletek felülbírálni azt. A te Urad úgy döntött ezt az életet szabja ki rám büntetésnek, ti pedig úgy döntötök ő rosszul döntött és inkább visszaküldtök a halálba. Ha viszont nem büntetés, hanem ajándék, az is a te Uradtól jött. Akármit is teszel egy démonnal, az ő akaratát bírálod felül. Mit gondolsz, a haláluk után hány rettegett inkvizítor jutott ugyanarra a sorsra, mint én?

Most már nem volt titok, hogy beszéltem a démonnal, de valamiért úvy láttam, hogy a lovag nem akart foglalkozni vele, még úgy sem, hogy a démon őt is provokálta, mint az előbb engem. Csak Matteo lovag nem volt partner ebben, az inkvizítor atya pedig becsukta a fülét.
Talán próbára akartak tenni? Erősen erre gyanakodtam, amikor semmilyen megfedést vagy ismételt tiltást nem kaptam arra nézve, hogy fejezzem be.
~ Majd meglátjátok, hogy méltó tanonc vagyok. ~ horgadt fel bennem a büszkeség, hiszen eddig hiába kísérletezgetett a démon az elbizonytalanításommal, kitartottam.
Most már ezek után meg főleg kíváncsi voltam, hogy még mivel próbálkozik.
- Nagyon nem férsz a bőrödbe. - ingattam meg a fejem a leláncolt és mégis a száját jártató Vyrath-nak. - Szerintem te sem akarod, hogy megöljön, csak valamiért biztosra veszed, hogy nem teszi meg. - szembesítettem a véleményemmel. - A sorsom pedig, igen elfogadtam, de nem azért, hogy mások, hanem az Úr szolgája legyek, a kard, ami lecsap a hitetlenekre. És ezt magam vállaltam, nem kényszerít rá senki. - néztem a szemébe határozottan.
Megismertem a saját, sötét elf népem és tetszett is amit Armin hercegnél láttam, de akkor már elfogadtam azt az életet, amit a sors nekem rendelt, nem volt bennem vágyakozás, hogy másként tegyek.
Viszont nagy tehetsége volt a démonnak, hogy ráhibázzon dolgokra, hiszen majdnem eltalálta, hogy miként kerültem az atyákhoz és azt a vágyamat is, hogy egyszer megtudjam, miért hagytak magamra. De a többiben nem is tévedhetett volna nagyobbat.
- Tévedsz! - szóltam rá fojtottan, mert kezdett idegesíteni a sok összehordott ostobaság. - Nem zavart el senki és kiérdemeltem fogadott apám megbecsülését.
Azzal, hogy elárulta nem ismeri a püspököt, azt is elárulta, hogy nem lehet régóta démonként a világon. Elnézően intettem.
- Szóval valami kölyökdémon vagy. - adtam vissza egy kis sértést én is, ha már ő nem fogta vissza magát.
-Ahogy mondtam már, soha nem kényszerített semmire, főleg nem arra, hogy a nyomdokaiba lépjek. Az Egyház kebelén mindenkinek meg van a hitének és lelkének megfelelő helye, amit el tud fogadni. Én ilyen vagyok. - vonom meg a vállam. - Harcolok az Úrért, meghalok érte ha kell, ez az én utam.
Meghökkenve nézek rá, amikor az ítélettel kapcsolatos szavaimra hangosan nevetni kezd. Egy pillanatra azt hiszem, hogy elment az esze, de aztán magyarázkodni kezd.
Tagadhatatlan, hogy van benne ráció, amit mond és ez megingatja a nagy elszántságomat, minden esetre egy darabig csendben elgondolkozom, hogy mit is felejtett ki ebből.
- Részben igazad van. - válaszolom végül. - De az Egyház is nyitott már a démonok felé, egy egész csoport él a Katedrális mellett, akik megtagadták démoni természetüket és magam is találkoztam már olyanokkal, akik segíteni akartak valakinek, bár nem egészen a jó utat választották, de maga a szándék nemes volt. Szóval nem azzal van baj, hogy démon vagy, amit penitenciának az Úr szabott ki rád, pont azért, hogy lássa, hogyan éltek ezzel a második eséllyel, hanem azzal, ahogy utána élsz. Te - ahogy a faluban elmondták - nem tagadod meg átkozott természetedet, ezért fogsz a bíráid elé állni. - húztam ki magam elégedetten, hogy vissza tudtam vágni neki.

Álltam a diakónus-herold tekintetét, alig látható, sötét mosollyal néztem rá vissza, egy pillanatra még a nyelvem is kidugtam a fogaim között.
- Mert a hitetlenek megérdemlik, nem igaz? Mert a hit erény, a hiánya pedig bűn, ugye? Mert sosem találkoztál még olyannal, aki nem az Uradat imádta, aki nem vágyott a magasztos márványlépcsőre térdelni a halála után, mégis jó lett volna, így van? Mert mi is a jó, ha nem az, amit az Egyház mondd. Az az erényes, amit ők tesznek és mindenki más, aki ellenkezik gyarló és máglyára való. Ne tagadd, ezt zúgja a füledbe az évek óta beléd vert tanítás. De gondolkoztál már rajta? Gondolkoztál egyáltalán, óh hatalmas lovag, az igaz Istennek kardja. Tudod te, mi a kard, fiú? Egy eszköz. Egy gyilkos szerszám, ami nem jó másra csak arra, hogy megöljön valamit. Ugyanaz a kard leng az útonálló kezében, mint a hősében, csak az különbözik, hogy merre suhint. Ha csak egy kard vagy, akkor nem is számítasz igazán. Csak az számít, aki lenget, aki parancsba adja neked, kit hasíts ketté. Mert mit tehet a kard, ha egy árvát kell halálra sújtania?
Egyre jobban belemelegedtem a mondandómba, kicsit élveztem is a hosszúra nyúlt szónoklatot. A végén már egészen hangosan beszéltem, szinte ordítottam az igazságaimat a novíciusra. A felettesei még sem mozdultak egy jottányit sem. Vagy ennyire bíztak benne, vagy ennyire nem érdekelte őket.
- Kiérdemelted? Mégis mivel, Jozef diakónus? Lehet, hogy én kölyökdémon vagyok, de én nem áltatom magam azzal, hogy többen gondolom magam annál, ami vagyok. Te mi vagy? Mire lehet büszke az a nagynevű mostohaapád? A nyomdokaiban nem jársz, ez egyértelmű, nagy ember nem lettél, ez is biztos. Mivel vívtad hát ki a megbecsülését? Azzal, hogy csak nem jött meg az eszed és szaladtál el mikor mindenki azt mondta? Azzal, hogy csak azért is ott maradtál az egyháznál lábtörlőnek? Hogy csukott szemmel lépsz a gödörbe a nyakad szegni, mert a bátorság erény az ostobaság meg majd elfelejtődik?
Kifújtam magam és ismét hátra dőltem, amennyire a láncok engedték.
- Meg fogsz halni, emiatt ne aggódj. De érdekes, hogy mennyire kerülöd a valóságot. Nem harcolsz az Úrért, herold. Ölsz érte. Elveszel egy életet, aki talán évek múlva megtért volna a te Uradhoz és még büszke is vagy rá. Már ha egyáltalán öltél már meg akárkit. - sandítottam rá kissé megemelve a fejem. Lassan letettem arról, hogy fel tudom használni a fiút a szökésemhez, így már csak az időt ütöttem el és próbáltam a lehető legjobban felpaprikázni. Hátha mégis csak vétett egy hibát valamikor. A démonok említésére mintha hideg víz folyt volna végig a hátamon, minden zimom hullámot vetett és még az ajkam is fintorba húzódott.
- Te is olyan vagy, mint az a vámpír grófnőcske. A démon is lehet jó, ha megtagadja a bűnét~ - affektáltam gúnyosan, közben átdobva az egyik térdem a másik fölött. - Mondok én neked valamit, diakónus. Azok a démonok ott a Katedrálisban, már ha tényleg ott vannak, egy pattanásig feszített ideg. Mert mindig csak nekünk kell lemondani, mert mi gonoszak vagyunk. Ne ölj, háborúdémon! Nézd inkább, ahogy a keresztesek és a templomosok egymás vérét ontják, mert ők erényesek. Ne egyél, falánkságdémon! Ne paráználkodj, csábdémon! Mit tennél, ha jönne valaki és azt mondaná neked, hogy ne egyél, vagy elkárhozol? Hogy ne merj nevetni sem, mert máglyán égsz el? Nem, akármennyire szépen hangzik egyszer ők is rá fognak jönni, hogy az alkutok nem igazságos. Hogy olyat vártok el tőlük, amit magatoktól soha nem tennétek. Ajánlom, hogy addigra legyél nagyon messze tőlük. Vagy égessétek el máglyán őket, mint engem. De ha ennyire tudod, hogy hogyan élek… - ültem fel ismét, és nagyon reméltem, hogy már az őrületbe kergeti. - Mondd el, mit tettem, ami máglyát érdemel? Mondd el, mit követtem el, amit te nem, vagy a nevelőapád nem, vagy a pápátok nem? Mi az, amiben rosszabb vagyok nálatok? Mert most már a bőröm színe sem magyarázat.

Nem is tudom miért beszéltem még mindig vele, hogy miért nem hagytam elfolyni a szavait a fülem mellett, ahogy elől az atyák tették? Nem tudom, talán a vágy, hogy még egy ilyen velejéig romlott démont is meggyőzhessek, hogy az én utam helyes, hogy tévedésben van?
Persze mit is akarhattam én, aki nem épp a retorikában jeleskedtem tanulmányaim során és amit az utóbbi időben nem is igen gyakoroltam. Ráadásul, ahogy hallgattam Vyrath-ot, az merült fel bennem, hogy ő sokkal jobb ebben a meggyőzősdiben, mint én. Én egyszer sem láttam rajta az elbizonytalanodást, bármit is hoztam fel, sőt gúnyolódásaiból inkább azt vettem ki, hogy magában kinevet és meg sem próbálja egy szavamat sem elhinni, míg én jó párszor elgondolkoztam azon, amit a fejemhez vágott és ami meg is rémített, hogy talán nem elég erős a hitem.
De nem engedhettem, hogy ez így legyen, ám azért szerettem a fejemet is használni és nem birka mód elhinni mindent, bárki mondta is. Az Úr tételeit elfogadtam, de már tisztában voltam vele, hogy földi helytartói néha a saját szájízükre fordították ezeket.
- Nem Vyrath, nem gondolok ilyet. – mondtam neki halkan. – Minden ember hibázhat és az Egyház is emberekből áll. Én az Úr tanításának próbálok megfelelni és annak megfelelően élni.
A karddal kapcsolatos szavaira viszont már felfortyantam.
- Ez botorság! A kardnak nincs önálló akarata, mögött ott az azt forgató elme, amely irányítja, melynek lehetősége van eldönteni, hogy jóra vagy rosszra használja és mindenkinek a saját lelkiismeretével kell elszámolnia, hogy egy utasítást végrehajt-e vagy sem. Ezért létezik szabad akarat. – vágom a fejéhez. – Te azt feltételezed, hogy ha valaki elköteleződik egy ügy iránt, akkor ezzel agyatlan zombi, egy rángatott bábú lesz belőle, pedig ez ostobaság. Nem tagadom hogy vannak fanatikusok vagy akik örülnek annak, hogy valaki leveszi a vállukról a döntés terhét, de ne végy egy kalap alá mindenkit.
A folytatásra felnevettem, annyira kilógott a lóláb, hogy fel akar húzni.
- Igen, kölyökdémon vagy, aki még nem tapasztalt eleget és valószínűleg már nem is fog. Még én is csak tanonc vagyok, még előttem a választás lehetősége mit kezdek magammal. Nevelőapám meghagyja nekem a lehetőséget, hogy eldöntsem mit választok. Az lenne csak a csoda, hogy ilyen fiatalon híres lennék, nem – ráztam meg a fejem, - Azt majd a jövő dönti el, de lassan férfi lesz belőlem és legtöbbször, amikor választás elé állított az élet, jó döntéseket hoztam, erre utaltam, amikor azt mondtam kiérdemeltem, de valószínűleg ezt te úgy sem érted.
Sosem voltam büszke arra, ha ölnöm kellett, bár már kénytelen voltam megtenni, de tudtam, hogy a démont nem érdeklik az okok, csak az, hogy elismerem-e, vagy, hogy egyáltalán volt-e hozzá bátorságom.
- Ne reménykedj, ízlelt már vért a buzogányom és a tiédet is megízleli, ha okot adsz rá. – feleltem halkan és nem akartam magyarázni neki, hogy legtöbbször a saját védelmem, vagy társaim védelme érdekében tettem.
Nem ő lett volna, ha szavaimat nem akarja ellenem fordítani.
- Lehet, de az, hogy ott vannak is egy nagy eredmény, a jövő majd megmutatja, hogy jó döntés volt-e vagy sem. Ám a démonok a bűnük miatt váltak azzá, ami és ők legalább megpróbálják ezt leküzdeni, visszanyerni a lelküket, míg te, mag az olyanok, mint te csak tovább fokozzák a bűneiket, csak annak élnek, meg sem próbálnak ellenállni. Pedig ez Isten próbája. Az Úr nem kér tőled lehetetlent, csak azt, ami mindenki boldogulását segíti. És nem a bőr szín dönti ezt el, hanem az, hogy viszályt szítasz, egymás ellen hergeled az embereket, bántod őket és mi okból? Tudod egyáltalán, vagy csak ezt diktálja démoni ösztönöd?

Nem voltam fanatikus és voltak kétségeim, saját meglátásaim, ám ahhoz, hogy komolyan megingasson több kellett, mint pár gúnyosan elhangzó igazság mázába csomagolt kísértés.

Lassan húztam szélesre a vigyoromat és hagytam kibuggyanni a fogaim, még sziszegtem is volna, ha sikerül kígyókülleműnek születnem.
- De nem az Úr kér számon, nem igaz? Nem ő osztja a büntetésed és a dicséretedet sem. Azok a gyarló, téveszmés és bűnre hajló emberek, akik pöffeszkedve ülnek az aranytrónokban a bíborral szegett palotáikban. Nem követsz semmiféle tanítást, csak mondogatod magadnak, hogy jobban tudj aludni. Parancsokat követsz, lovagként főleg. Utasításokat, amik meglendítenek, mint a tolvaj a kardot.
Úgy éreztem ráharaptam. A bizonyossága lassan foszlott vékonyabbá és vékonyabbá, mert abban a korban találtam rá, amikor elkezdett kérdezni. Amikor gondolkozott, amikor miérteket keresett a felettesei parancsai mögött. Nem volt még olyan bátor, hogy megszegje őket, de már talán tétovázott.
- Nem létezik szabad akarat. Ha azt tehetnéd, amit helyesnek látsz nem létezne háború, sem törvény, sem rablógyilkos. Ez mind azért van, hogy csak azt tehesd szabadon, amit az erősek engednek. Persze tudom, hogy azt gondolod, hogy a jót engedik, a rosszat nem. De a jó és a rossz homályos fogalom, diakónus. Ölni rossz? Ártatlant ölni rossz? Gazember ölni rossz? Nem felelhetsz mindháromra igazat, ha nem akarsz ellent mondani önmagadnak. De most még megengedik, akik a törvényeket alkotják, hogy ölni jó legyen ha azokra sújtasz le, akik ellenük vannak. De ha egyszer azt mondanák, hogy nem ölhetsz meg senkit? Hiába az igazság, hiába a bosszúvágy, ha bárkit is megölsz nem leszel jobb a gyilkosoknál? Akkor hol lenne a szabad akarat?
Kis fészkelődéssel magam alá húztam a lábam, visszahelyezkedve a törökülésbe és csak a szemem forgattam.
- És mégis honnan tudod, hogy jó döntések voltak? A feletteseid mondták? Érezted? Mondani fogok valamit, amit igen kevesen értenek, de gondolkodj el rajta. Ha megkérdezel egy háborúdémont, hogy jól döntött-e, amikor kettéhasított egy lovagot a csatatéren, azt fogja mondani, hogy igen. Nem bízhatod a saját igazságérzetedre a döntést, mert ha így van akkor ki kell jelentened, hogy a világon egyedül te gondolkodsz helyesen. Az pedig olyanná tesz... - közelebb hajoltam hozzá és végigfuttattam a nyelvem a fogaimon. - ... mint én.
Felnevettem, hangosan és harsányul.
- Költőnek kellett volna állnod, nem lovagnak, herold. Hány okot kell még adnom rá? Mi az az ok, ami a máglyára érdemessé tesz, de a buzogányod csapására még nem? De értem. Értelek. Te pontosan tudod, mit akar tőlem az Úr, mik a feltételei és mik a szabályok. Mert te vagy a szószólója, te egyedül hallod a hangját. Egészen úgy érzem, mintha egy tükörbe néznék. - vigyorogtam gúnyosan. - Ilyen szintű hübrisz előtt meg kell hajtanom a fejem.

Makacs volt és kitartó abban, hogy megingasson, így aztán nem is gondoltam, hogy szavaim majd belefojtják a további mondandóját és nem is tévedtem. Sajnos nem voltam még elég tapasztalt, hogy az érzelmeimet olyan vastag fal mögé rejtsem, amivel a torkára forraszthatom a hazugságait, a megtévesztően féligazságokba csomagolt megtévesztéseit, ráadásul tényleg voltak olyan elemek a kifakadásaiban, amik bennem is felmerültek már, így nem tudtam olyan meggyőzően letromfolni, mint szerettem volna.
- A tízparancsolatot követem, az Úr tanításait - dacoltam vele, csak azért, hogy nehogy neki legyen már igaza, meg mert irritált, ahogy kiejtette azokat, mintha Ádámot és Évát a bűnbe csábító kígyót hallottam volna. - És a saját lelkiismeretem parancsát. - teszem hozzá némileg halkabban.
Nem voltam annyira naiv, hogy ne tudjam mit akarhat ezzel egy démon és ott kellett volna hagynom, hogy ne kísértsen tovább, de közben rávilágított olyan dolgokra, amik engem is egyre jobban érdekeltek, meg kíváncsi is voltam mit akar ebből kihozni, hiszen ha meg is győzne és rávenne valahogy, hogy szánalomból megfontoljam az elengedését, nem gondolhatta komolyan, hogy túljut a lovagon és az inkvizítoron.
Bár nem szóltak bele a beszélgetésünkbe, de nem hittem, hogy ne kísérték volna figyelemmel a csevejünket, hiszen már az előbb maga Vyrath hívta fel magára a figyelmet a lovag piszkálásával.
A szabad akaratról tartott beszéde viszont teljesen összezavart, próbáltam kihámozni, hogy mire gondol, ezért megráztam a fejem és felemeltem a kezem, hogy kissé lelassítsam heves kifakadását.
- Magam vállaltam az utam, hogy az leszek aki! Nem vagyok rabszolga, akinek nincs beleszólása a sorsába és tudom, hogy ölni bűn, ám az még nagyobb bűn lenne, ha hagynánk a gonoszt szabadon ténykedni, mert őt nem állítja meg semmilyen .......hegyibeszéd vagy lelkiismeret. Valakinek őket is meg kell állítani, különben káoszba taszítanák a világot, nincs igazam Vyrath? Mondj egy olyan dolgot, amivel szolgáltad az emberiséget, egy, egyetlen egy dolgot, amikor önzetlenül segítettél valakinek és ígérem szót emelek az atyáknál az érdekedben. - néztem rá kérdőn, miközben fáradtan húztam ki a derekam.
Hosszú volt az út és nem csak a testem, lassan az elmém is elfáradt, hogy éberen vigyázzon, ne essek a démon csapdájába.
Sejtettem, hogy ő is hasonló cipőben jár és nem lehetett túl kényelmes talpig béklyóban kuporogni.
Megborzongtam, amikor tulajdonképpen azt mondta, hogy ha hiszek a magam igazában, akkor nem vagyok jobb nála.
- Akkor szerinted hol az igazság? Te miben hiszel? Vagy semmiben? Ha hinnék neked és csak ennyiből választhatnék, akkor inkább maradok a sajátomnál és nem félek, hogy olyan lennék, tőle, mint te. - erősítettem meg egy fejbiccentéssel, de én ezt egyáltalán nem találtam olyan mulatságosnak, mint ő.
- Nem, nem tudom, de neked tudnod kéne. Viszont egyben biztos vagyok, hogy nem azt akarja, hogy másokat bánts, kínozz, vagy megingass a benne való hitben. És nézz körül démon, nem én vagyok egyedül, hanem te. - vágtam a fejéhez mert eléggé felmérgesített az utolsó szavaival.
Őszintén szólva szívesen letöröltem volna az öklömmel azt a vigyort a képéről, de csak egy pillanatra megfeszültem, aztán egy mély lélegzettel kiengedtem.
- Mond, miért provokálsz? Nem kívánlak bántani, főleg nem, amikor nem tudsz még védekezni sem, ez nem az én stílusom.

Felkuncogtam, halkan és idegtépően, mint az az egyetlen rab a gálya fenekéhez láncolva, aki már tudja, hogy léket kaptak és mind a halál felé süllyednek. A fájdalom parázsló kígyóként futott végig a csontomon, ahogy a láncok kezdték meggyötörni a csuklómat.
- Értem. - kuncogtam tovább, amennyire tudtam hozzádőlve a szekér oldalához. - Tehát a válaszod mégiscsak az, hogy ölni nem bűn, csak meg kell válogatni az áldozatokat. Ahogy a tíz parancsolat is tanítja, amit te olyan hűen követsz, drága herold: "Ne ölj, csak olyat, aki szerinted megérdemli!" Gondolom a te fejedben a többi is eképp hangzik. "Ne törj házasságot olyan nővel, aki csúnya!" Vagy még jobb, "Ne lopj ember gazdáidtól. Lopj inkább a kormosoktól, ők amúgy is ugyan így szerezték, amijük van." És ha tudni akarod, egyszer a két kezemmel óvtam meg egy nemes kisasszonyt attól, hogy egy rút falánkságdémon megzabálja.
Felnevettem, és még akkor is hahotáztam, amikor a torkom elcsuklott a kiszáradástól, a fájdalom jajdulásra késztetett és minden ép eszem azt üvöltötte, hogy bölcsebb lenne csendben maradnom.
- Dehogy vállaltad magad. A szüleid vállalták helyetted, amikor kidobtak. A te Boszorkánypörölyöd vállalta helyetted, amikor a szárnyai alá vett. Egyedül azt vállaltad, hogy elfogadod a sorsot, amit mások megírtak neked. Igazán hősies, komoly és felelősségteljes döntés, diakónus! - hajtottam fejet gúnyosan, aztán újra nevetésbe törtem ki és hátrafeküdtem a szekéren. Mikor már a könnyem csordult halkabbra fogtam a hangom és újra csak halk kuncogásban néztem fel a nappal rondán kék egére.
- Tudod mi a baj veletek egyháziakkal? Azt hiszitek ha valaki meghazudtol, de nincs jobb magyarázata azzal a tietek magától értetődően igazzá válik. De ha látsz egy törött kocsikereket és nem találsz helyette épet, a kocsikerék attól még törött marad. Ahogy most is, attól, hogy nekem nincs igazságom az életre a te hamis hited nem lesz az. Az életben nincs igazság, Jozef. Csak erős van, gyenge van, okos van és ostoba. Ma te az erősek és az ostobák közé is beálltál, így igazán csak gratulálni tudok. Félned pedig nem kell - egészen biztosan olyan leszel, mint én. Majd meglátod, ahogy elégek a máglyán és a nevedet kiáltom majd utolsó lehelletemmel, hogy beléd ivódjon a pokol, ami belőlem kiég. Mert talán én is ilyen biztos voltam magamban. Talán még életemben én is egy ilyen hős voltam, aki a saját önteltségében eltelve elhitte, hogy a rosszat megölni jó. Hogy én biztosan tudom, mit akar a láthatatlan Úr.
Mély levegőt vettem és egy darabig hallgattam, mintha nem is akarnék neki felelni, aztán dobolni kezdtem a lábammal.
- Bosszúból. Élve meg akartok égetni, annyi a legkevesebb, hogy addig pokollá teszem az életeteket. Hogy egy pillanatig se felejtsétek el, hogy nem egy hőstettet visztek véghez, hanem egy életét féltő teremtményt rángattok sírva és könyörögve a kínpadra.

Komolyan mondom, fogalmam sincs, hogy miért vitatkozok itt vele és nem hagyom a csudába egyedül, hogy mondhassa a magáét. Mert a trécselésünkkel csak egyet értünk el, jól felmérgesítettem magam, ráadásul alaposan meg is ijesztett, mert olyan gondolatok keltek életre bennem, amiket még meggyónni sem szerettem volna. Talán mégis a befolyása alá kerültem valamilyen észrevétlen módon? De az nem lehet, hiszen gyenge és meggyötört, csak a száját jártatja, az az egy maradt neki.
Újból a menet elején lovagkó lovagra és inkvizítorra néztem, mert attól tartottam, hogy ez már túl megy azon a határon amit még szó nélkül hagynak és mivel láthatóan nem tudom megvédeni Urunk törvényét egy démonnal szemben, én sem úszom meg fejmosás vagy egyéb büntetés nélkül.
- Nem értesz semmit, csak hajtogatod a magadét, olyan szavakat adsz a számba, amit sosem mondanék és nem is gondolok ilyet. Szerinted az, aki őszinte hite és lelkiismerete szerint éli az életét, az hazugság, mert ez csak nézőpont kérdése. Ezzel azonban nem lehet vitatkozni, hiszen igazad van, a te szempontodból én élek rosszul és hallhatóan soha nem fogunk ebben kompromisszumra jutni. - csóváltam meg a fejem. - De ha a nemes kisasszonyt be lehet idézni, hogy alátámassza a szavaidat, ahogy ígértem, szólok érdekedben.
Ebben azért kételkedtem, hogy valóra válna, mert senki nem vállalta volna, hogy kiálljon egy démon mellett az ítélőszék előtt, nehogy megvádolják, hogy védi és ez egy kis időre megakasztotta a szavaimat. Ez is egy szög kihúzása volt abból a dobozból, amibe a kételkedéseimet gyömöszöltem.
- Ez ostobaság! - morrantam fel pár perccel később. - Azt veted a szememre, hogy gyermekként nem vállaltam magam? Te meg azt sem tudod, hogy mi voltál egyáltalán! - vágtam hozzá, hiszen tudtommal egy démon sem emlékezett az előéletére, csak a bűne utalt arra, hogy mi okozta a halálát.
Az egész világgal baj van, nem csak az egyházzal, tolult a nyelvemre a mondat, de végül visszanyeltem. Nem hódolhatok be egy démon kísértésének és én éppen ezt teszem. Megkérdőjeleznék mindent, amiben eddig hittem és éltem? Nem!
- Ez éppen úgy igaz rád is Vyrath! Te is csak a saját igazadban hiszel és báár én is elég érvet sorakoztattam fel ellened, nem fogadod el. Sosem fogod. - csóváltam meg a fejem.
Ettől függetlenül hideg érzés szorította össze a gyomromat, mert talán tényleg igaza volt és az önhittsége taszította a bűnbe.
Erősen összeszorítottam a fogam és fogadalmat tettem, hogy én ezt a hibát sosem fogom elkövetni.
Aztán kimondta a nagy igazságot, hogy miért teszi ezt az egészet és ezt most maradéktalanul elhittem, bár azért meglepődtem, hogy egyáltalán elmondta.
- Bánd meg a bűneidet és még megmenekülhetsz. - mondtam neki halkan és leakasztottam a kulacsom, a kezébe nyomva, de a szemmel intettem neki, hogy ezt nem reagálja le hangosan.
A kínzásában nem találtam volna örömöt.

Ugyanoda jutottunk, mint a vámpír grófnővel is. Úgy tűnt ezen a világon nem volt senki, aki elég értelmes volt ahhoz, hogy kreatívan tudjon vitatkozni velem, viszont mindenki makacs volt, mint az öszvér. Kezdtem azt hinni, hogy a diakónus a legtöbb szavamat fel sem fogta, vagy meg sem hallotta, csak ismételgette a betanult dolgait - de hát mit is vártam tőle? Csak egy lótifuti volt, alig műveltebb a parasztoknál.
- A fejcsóválástól nem leszel bölcsebb, vagy tűnsz kevésbé gyermetegnek, herold. Pontosan látom, hogy tajtékzol, hogy nem találsz fogást a szavaimon, ezért megint visszaestél abba, amibe az előbb. Úgy látszik még tisztességesen vitatkozni sem tanítanak meg a klérus iskolában - de hát minek is, nem igaz? Egy papnak nem kell gondolkodnia, csak imádkoznia és hinnie. Mert ha gondolkodnál, hamar rájönnél, hogy ismétled önmagad. Nem tudod tovább cáfolni a szavaimat, ezért megpróbálod a személyem érvényteleníteni. Mert ha én bűnös vagyok és gyarló, akkor amit mondok is hamis és hazug. Akkor nem is kell mélyen elgondolkodnod rajta. De ne aggódj, nem vagy egyedül, sokan nem teszik. Sokan hiszik azt, mint te. Hogy mindenki más, aki azt hiszi neki van egyedül igaza rosszul hiszi. De te kivétel vagy, mert te jó vagy, te bátor vagy, te tiszta szívű vagy. Ezért neked igazad van, mert egyedül vagy erényes ebben a gyarló világban.
Hullámozni kezdtem, a vállaimat körbe-körbe ringatva, ahogy a láncok engedték. Közben a tekintetem felkaptam az égre, állva a napfény szúrását, míg el nem homályosult a tekintetem.
- Nem, azt vetem a szemedre, hogy hazudsz. Vagy tévedsz, vagy beképzelt vagy. Büszke vagy arra, hogy magad választottad az utadat? Pedig nem te választottad. Most vallottad be. De amúgy is, büszkének lenni bűn, nézz csak rám. Alázatosnak kellene lenned, nem? Igazad van, nem fogadom el az érveidet. Igazad van, én sem vagyok jobb nálad. - A hátamon hideg szellő suhant végig, ahogy ezt kimondtam és az állkapcsom bizseregni kezdett, míg erősen össze nem haraptam. Reméltem, hogy senki a fajtámból nem figyel minket, különben örökre oda lehetett a hírnevemnek. - De én egy démon vagyok, herold. Mit mondd az el rólad, ha az az egyetlen mentséged, hogy egyenlők vagyunk?
Már meg sem próbáltam logikus maradni, láthatóan ő sem tette. Csak belekaptam minden szavába, kiforgattam minden mondatát míg könny nem csordult a szeméből a keserves haragtól. A halk szavaira csak felnevettem, félreütve a felém nyújtott kulacsot.
- Mit hiszel, mit fogsz elérni, diakónus? Hogy megríkatsz és zokogva meggyónok neked? Hogy aztán tiszta szívvel mehessek a máglyára a túlvilági kegyelem reményében? Mondok valamit, de figyelj jól, mert tudom, hogy nehéz a felfogásod. Nem akarok meghalni. Nem akarom, hogy elégessetek máglyán, akármi vár a túlvilágon. Nem fogok letérdelni és a porban fetrengve esedezni egy kegyetlen, önző és távoli erőnek. Senkinek nem könyörgök. Senkinek a kegyelme nem kell. Megértetted? De hidd el, el fogtok ti még engedni. Fogunk még találkozni úgy, hogy te vagy kikötözve és én fegyverrel És akkor majd meglátom, mit teszek veled.

Újabb sértések, újabb vérforraló szavak, melyek elhagyják a száját. Ha nem lettek volna ott a hangsúlyok, ha nem lett volna ott a gúnyos felhang, amivel kimutatta, mennyire nem becsül semmire, akkor talán hatásosabb lett volna az, amit magyarázott. Még így is egy csomó mindenben elbizonytalanított és, ha kedvesebb, ne adj isten még megértőbb is lett volna, talán még a csapdáját sem sikerül elkerülnöm. Így viszont újra és újra visszarántott a valóságba, védekezésre, magyarázkodásra késztetett és ez felhevített a véremet.
Ostobának, fafejűnek és szolgalelkűnek állított be és az vesse rám az első követ, akit ez hidegen hagyott volna. És.......azt hiszem kifogytam a szavakból, hiszen nem voltam én valami jó szónok, nem is az volt a dolgom, hogy hívőket toborozzak, mint a kellemes orgánumú, mézes beszédű Ulrich atya, én csak egy egyszerű lovagtanonc voltam, aki nem oly rég csalódott abban a közösségben, akit addig a családjának tartott és most építi fel újonnan a jövőjét.
- Nem ismersz te engem démon! - ráztam meg a fejem elkeseredve. - Pontosan ezek a szavak bizonyítják, hogy mennyire önhitt és lelketlen vagy. Megbántasz másokat éles szavaiddal, mert úgy véled te tévedhetetlen vagy, csak mert nem úgy gondolkodom, mint te. Én nem hiszek ilyesmit magamról, tudom, hogy sok mindent kell még tanulnom, tapasztalnom. Erényes és tiszta pedig nem vagyok, de próbálok ezen a vonalon maradni.
Azt hiszem azon a ponton vagyok, hogy kezdem megutálni.....nem, még most sem mondhatnám, hogy gyűlölöm......csak már egyáltalán nem értem.
Talán a halálfélelem az, ami arra ösztönzi, hogy magára haragítson, mikor én sokkal nyíltabban fordultam felé, mint bármelyik egyházi tenné? Rosszul tettem?
Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a jóindulatúan felé nyújtott kulacsomat felreütötte és a víz kilöttyent. A harag pírja gyorsan öntötte el az arcom ...
- Elég! - csattantam fel. - Bolond vagy és ostoba, hogy nem akarsz élni a lehetőséggel és....
Ez volt a pont, amikor még csak rontott a helyzeten, hogy egy cseppet sem elfojtott szavainkra már az inkvizítor atya is úgy vélte elég volt a hallgatásból.
- JOZEF DIAKÓNUS! - dörögte hátrafordulva, mérgesen összehúzva a szemöldökét, mire a lovag is megfordult és rosszallását nem volt nehéz észrevenni. - Azonnal fejezze be a démon pátyulgatását, hiszen nyilvánvaló, hogy képtelen még arra is, hogy megkarcolja ennek a kurafinak a megátalkodásának burkát. Hagyja ezt azokra, akik értenek is hozzá! - futott végig először rajtam, majd megvető fintorral Vyrat-on a késpengeként hatoló tekintete. - Jöjjön ide előre, majd Matteo lovag felváltja magát a démon mellett! - hangzott a parancsa és mivel nem várt ellenkezést már vissza is fordult az útra, miközben a lovag mellém irányította a lovát.
- Jozef, ezt jól elrontottad. - morogta, majd intett és én a démonra vetve még egy utolsó, haragos pillantást, előre mentem.
- Állok elébe Vyrath! - hallhatta még halk szavam.

Azt kell mondjam mind a ketten tökéletesen hoztátok a magatok karakterét, annak minden hibájával, gyarlóságával és erényeivel együtt. Vyrath tökéletes kevélységdémon büszke és állhatatos, pont olyan mint amilyennek egy újszülött (vagy akár száz éves) kevélységdémonnak lennie kell. Jozef pedig szintén fantasztikus a néha még mindig kétségekkel küzdő de alapvetően jószívű fiatal lovag szerepében, akit néha el lehet bizonytalanítani de alapvetően nem hajlandó megtagadni az övéit. Szép volt, folytatás következik a Ne legyenek más isteneid c. kalandban!
Addig is mindkettőtöknek jár 100 tp