[magánjáték, Oz & Tea] you are not forever in the dark. look up. there's the Light.

A szóbeszéd szerint a Rödermarkot délről határoló erdő mélyén, fára épített kunyhóban vagy föld alá ásott lyukban, boszorkány él. Magával a Sátánnal egyidős, sőt, ha hinni lehet a szóbeszédnek, ő maga az Ördög anyja, bár kinézetre inkább a nagyanyjára hasonlít. Évszázadok alatt az egyháznak pusztán annyit sikerült elérnie, hogy vakká tették az egyik szemére. A legádázabb inkvizítorok is az áldozatául estek, közelébe se értek a vénasszonynak, meg se pillantották még, ő máris kiszagolta a felszenteltségtől bűzlő bőrük kipárolgásait – ha jobb kedvében volt, megölte őket, de aki kevésbé kegyes napján talált rá, most is kutyaképében szolgálja. Csak az emberi formájukat vette el a gonosz szipirtyó, az állatok szemébe nézve látni lehet az emberi tudat megalázottságának tompaságát.
A boszorkány pedig egyik barnán égő, másik tejfehérré fakult felemás szemével azóta is tárt karokkal várja az áldozatait… no meg azokat, akik üzletelni akarnak vele. A sötét mágiák minden ága-bogát jól ismerő vénasszony ugyanis friss húsért, tejért, tojásért, répáért, csillogó váltókért vagy akár az eleven lelkedért is hajlandó a legkülönfélébb rontásokat rátenni bárkire vagy éppenséggel különböző hatású főzeteket elkészíteni mindenféle földi jóért. Messze földön híres a varázsital, a Megesett leány könnyeinek hívják, állítólag a legmakacsabbul kapaszkodó magzatot is képes elhajtani.

Estére kelve érkezek Rödermarkba. A horizont aljához simuló napkorongból áradó fény lángra gyújtja a közel merészkedő felhőgomolyokat, vörösen nyal végig a háztetők esőtől barnult szalmáján és a jobb módot sejtető zsindelyeken. A falu még legalább fertályóráig zsibong az élettől, mielőtt aludni tér. A mezei munkából hazatérőknek terít a gazdasszony, moslékot önt a disznók elé, ólba hajtja az udvart kapirgáló tyúkokat, ágyba parancsolja a gyermekeket.
Rödermark a fogadójáról is híres. Még a szomszéd falvakból is átjönnek azok, akik igazán jó bort akarnak inni, a fogadósné pedig senkinek se hajlandó elárulni a báránysültje receptjét, pedig állítólag vallatták is érte. Nem lesz majd nehéz kideríteni mi igaz, s mi nem a boszorkányt övező pletykákból, s hogy hol találom.
− Mi járatban errefelé szépasszony? – szólít meg egy részeg hang, ahogy átlépném a küszöböt. Visszanézek a vállam felett, hogy a tekintetem összetalálkozzon a kocsma előtt ácsorgó, minden bizonnyal a cimboráira váró férfiéval.  
− Szobáért jöttem… − vetem oda félvállról.
− No, hát azt aligha kap, holnap marhavásárt tartanak. Szabad szék sincs, nemhogy szoba. Ámde ne búslakodjék, van itt az ölemben hely, ha megpihenne. S az ágyamban is jól megférnénk – bortól mámoros vigyorral ajánlkozik a megtermett férfi, a széles vállon ugráló izmokon látszik, hogy mennyire erős.
− Köszönöm, én azért megpróbálom – biccentek, majd indulnék előre, ám vaskos ujjak szorulnak a csuklóm köré. Minden bizonnyal hirtelen ötlet vezérelte, megbabonázta a démoni mágia.
− Ne olyan sietősen… Mondom, hogy nincs! – mormogja fojtott hangon, s a tenyerét a derekamra fektetve közel von magához.

− Kérem – húzom magam felé a karom, mire a férfi határozott rándítással adja tudtomra, hogy a számításaimmal ellentétesen, ő azért igényt tartana rá. Sietősen nézek körbe, az agyamon ötletek kavalkádja dübörög végig, magamban azon morfondírozok, hogyan szabadulhatnék tőle. Minden más esetben talán meg se fordulna a fejemben, hogy ellenkezzek vele, kihasználnám a kéretlen és talán akarata fölötti vonzódást. Az egyszerű emberekben általában nem kelt túl jó visszhangot, mikor szembesülnek azzal, hogy a csábdémoni mágia járatta velük a bolondját. Persze az se teljesen lehetetlen, hogy a démoni kisugárzás ellenére is vonzódjon hozzám valaki, és egy olyan világban, ahol a férfiak büntetlenül bármit megtehetnek, nem tűnik annyira szokatlan esetnek egy efféle jelenet, ámde vannak most annál fontosabb dolgaim és nagyobb problémáim, mintsem erre akarnék időt vesztegetni.
A mélyről dörrenő férfihang némileg váratlanul ér. Azonnal hátrasandítok a vállam felett, hogy a tekintetemmel egy pillanatra belecsókoljak a lovag élénk színű szemébe. Templomos, ez azonnal látszik rajta.
A csuklóm körötti szorítás azonnal enyhül. A férfi valamit a bajsza alá morogva, tétova léptekkel odébb áll: behátrál a fogadóba. Én pedig könnyed mozdulattal fordulok a megmentőm felé, hogy aztán végigmérjem tetőtől egészen talpig, majd a szemem visszaugrik a markáns vonalakkal megrajzolt arcra.
− Igazán köszönöm… − szólok oda kedves, gyengéd hangon. – Nem is tudom… Nem is tudom, hogyan fejezhetném ki a hálámat – mosolygok rá.