Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Legutóbbi témák

» [Magánküldetés: Kyrien von Nachtraben] - Családi titkok
by Kyrien Von Nachtraben Kedd Nov. 05, 2024 6:37 pm

» Erlendr - emlékiratok
by Erlendr von Nordenburg Pént. Nov. 01, 2024 7:40 pm

» Küldetés: Az arany fényében tündökölvén (V.I.Sz. 822. Tél)
by Jozef Strandgut Hétf. Okt. 28, 2024 3:45 pm

» [Magánküldetés] Rote Fenster hinter den Wänden (V.I.Sz. 822. Nyár)
by Nessaris Maera Szomb. Okt. 26, 2024 6:21 pm

» [Útvesztő] A magoi hét próbája
by Ostara Kedd Okt. 22, 2024 12:49 am

» Élménynek túl rövid...
by Erlendr von Nordenburg Szer. Szept. 25, 2024 7:39 pm

» Képességvásárlás
by Jozef Strandgut Vas. Szept. 22, 2024 7:21 pm

» Mesterségekhez kötődő vásárlások, receptek, alapanyagok
by Hóhajú Yrsil Csüt. Szept. 19, 2024 12:19 pm

» Enoch ben Metathron
by Noel Vas. Szept. 08, 2024 12:18 pm


Ön nincs belépve. Kérjük, jelentkezzen be vagy regisztráljon

Magánküldetés: My songs know what you did in the dark...

2 posters

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

Serene Nightbough

Serene Nightbough
Mesélő
Mesélő

Magánküldetés Adrastea részére

Adrastea

Adrastea
Kísértő
Kísértő

− Szorosabbra… − pihegi Etha, ahogy a toalettasztalnak támasztja a tenyerét és az arcomat nézi a tükörből.
− Meg fogsz fulladni − jegyzem meg színtelen hangon, és a derekára fektetem mindkét tenyerem, jelezve, hogy nem vagyok hajlandó ennél szorosabbra húzni a fűzőjét.
− Nem számít. Legalább lesz, mire figyelnem… − a konokságát csak a hangjából érzem, a teste belesimul a tenyerembe. Ugyanolyan odaadóan, mintha nem történt volna semmi. Mintha nem gyilkolt volna miattam, és mintha nem hordaná a szíve alatt Alexander aligha kívánt emlékét.
A bocsánatáért esedező, finom csókot lehelek a tarkójára, majd a számmal végigkövetem a gerince vonalát egészen a ruha sötét széléig. Most sokkal magasabban van, mint máskor. A kontraszt is zavaró az alabástrom és a fekete között. A fekete nem Etha színe. A fekete az enyém.
Kopogás rebbenti el a közénk fekvő pillanatnyi mámoros csendet. A szakácsnő dugja be a fejét, hogy közölje, Alexander – azazhogy Etha − vendégei megérkeztek. Bizonyos Herr Björn Sturm a feleségével, Frau Elizabeth Sturmmal és az Emilia nevű leányukkal.
Kisandítok az ablakon, Ignatz épp abrakostarisznyát akaszt a méregzöld hintóba fogott lovak elé.
Ethát nézem, Etha a tükörben magát. A legbátrabb mosolyával pillant rám.
− Készen állok − még biccent is, a hangját magabiztosság színezi, de én azért törékenynek érzem.  
Úgy érti, készen áll eljátszani a szerencsétlen, pórul járt özvegyet, aki fiatalsága teljében már a második férjét veszíti el véletlen események és a sors fondorlatos összjátékának áldozataként.
Aggódok érte, pedig úgy sejtem, feleslegesen teszem. Az akaraterejével talán hegyeket is tudna mozgatni.
Etha vendégei már helyet foglaltak a szalonban, mikor az ifjú özvegy nyomában belépek a gyászos levegőjű szobába.
− Herr Sturm, Frau Sturm − Etha udvariasan megdöntve a fejét köszönti őket, majd mosolyogva a fiatalka leány felé pillant − És minden bizonnyal te vagy Emilia − mosolyogva biccent a lány felé. Emilia pont olyan lány, akiről nehéz megmondani, hogy tizenhárom vagy tizennyolc éves-e. Nyúlánk és formás alakjával, szomorú szemével felnőtt nőnek mutat, mégis a vonásai gyermeki bájt tükröznek. Az arcát hátrafésült, napsárga tincsek kontúrozzák.
− Örvendek a találkozásnak, és igazán köszönöm, hogy eljöttek! Sokat jelentenek az efféle baráti látogatások az ilyen nehéz időkben. Emlékeztetnek arra, hogy az élet mégsem áll meg − Etha szelíd mosollyal beszél, a hangja akár a pontos művész festménye: majdhogynem igazi. Aztán hirtelen felém fordul.
− Kérem, bocsássanak meg, modortalan vagyok… A gyász teszi… Ő a kuzinom és kislánykori pajtásom, Tea.
A férfi csak most áll fel – nem tudnám nem észrevenni, hogy az asztalfőn foglalt helyet. Akárha kiszagolta volna, mint dögevők szokták a friss tetemet, hogy a ház rendjén fájó csorba esett, amit feltétlen be lehet és kell tölteni.
A mozgása óhatatlanul az Alexanderére emlékeztet, ösztönszerűen moccannék, hogy közé és Etha közé álljak, nem akarom, hogy megérintse, nem akarom a közelében tudni, nem akarom, hogy egyáltalán ránézzen. Az özvegy hagyja, hogy kezet csókoljon neki.
Csak akkor nézem meg alaposabban magamnak a férfit, mikor – tisztes távolságból ugyan, de − felém hajol. A leánya jól láthatóan tőle örökölte a határozott, szemrevaló vonásokat. A haja is fortyogó arany, hasonlószín szemöldökei alatt világoskék, metsző, ravasz szemek ülnek. Odaadom neki a kezem, habár egy pillanatra erős bennem az inger, hogy kirántsam az ujjai közül. Nem szoktam hozzá, hogy a férfiak efféle tisztelettel bánjanak velem. Az ember még megjátszásból is ritkán tiszteli azt, amiért fizetni szokott. Az általában az övé. Semmilyen norma nem kötelez arra, hogy ne csak használd, hanem felelősséggel is bírj a tulajdonod felett.
− Megtisztel, hogy még ezekben a szomorú időnkben is vendégül lát minket, Frau Kleist. Fogadja őszinte részvétünket.
Björn Sturm markáns hangja rövid ideig megfeszül közöttünk, akárcsak az egyébként kéretlen látogatása okán érzett feszélyezettség, ami őt szemmel láthatóan egyáltalán nem zavarja. Ethának semmit nem mondott a név, mikor két napja megkapta az Alexander halála felett sajnálkozó üzenetet. Herr Sturm Alexander üzlettársának mondta magát, s halaszthatatlan megtárgyalnivalókra hivatkozva tolakodott a kuzinom otthonába a férje temetésének reggelén. Nem tudtam elképzelni, mit akarhat ennyire sürgősen Ethától, de a sietsége semmi jót nem sejtetett.  
A felesége és a leánya színtelen hangú, csöndes kórusként visszhangozták Björn részvétet kívánó szavait.
A nő egyébként teljesen láthatatlannak tűnik. Árnyékként ücsörög a lánya balján, sovány, csontos arca éppen csak sejteti fiatalkori törékeny szépségét. Nem lehetne egyébként azt mondani rá, hogy csúnya volna, inkább csak megkeseredettnek és besavanyodottnak látszik.
− Köszönöm − Etha tekintete meglepően nyugodtan csúszkál a vendégei arcán.
− Ha bármiben tudunk segíteni, kérem, szóljanak. Bár nem ismertem annyira közelről Herr Alexandert, sok közös katonaismerősünk volt, akik mind dicsérték hőstetteit és bátorságát. Jól emlékszem, vadászbaleset? − a férfi hangja ismét kéretlen durvasággal tölti ki a szívdobbanásnyi csendet. Lopva Ethára sandítok. Érzem a belőle áradó vétkesek zavartságát, mintha a lebukás előtti pillanatba fagyna. Épp csak odabiccent a férfinak, mielőtt a szobalányhoz fordulna.
− Anika tölts csak teát a vendégeinknek és hozz süteményt − utasítja a lányt, miközben ellép a férfi mellett, hogy leüljön a dohányzóasztal mellett álló kanapéra, átellenben Frau és Fraulein Sturmmal. Herr Sturm visszafoglalja előbbi királyi helyét.
− Igen − felelem meg a kérdést végül én. Etha zavartságát próbálom űzni azzal, hogy átveszem tőle a szót. Ennek egyébként sem szabad feltűnőnek lennie. Illetlenség friss özvegyet a férje haláláról faggatni. − Medve támadhatta meg… Mire a többi vadász megtalálta, már nem volt szegényben élet.
− A férjem valóban bátor, jó ember volt − a törékenyen csengő hangra oldalra sandítok. Etha szemét könnyek fátylazzák, láthatóan küszködnie kell, hogy visszanyelje őket. Ezúttal még én se tudom megállapítani, hogy mennyire őszinte a gesztus.
− Nagyon sajnáljuk. Egy medve még a legerősebbeket is leterítheti − bólogat mindent tudóan a férfi. A felesége, mintha korrigálni akarná a férje tapintatlanságát, vékonyka, alig észrevehető hangon megszólal:
− El sem tudjuk képzelni fájdalmát Frau Kleist.
− Nem tudom, ildomos-e − éppen csak megvárja, hogy a felesége utolsó szavai elhangozzanak, mielőtt ismét beledörrenne a levegőbe − a temetés napján ilyesmiről kérdeznem, így utasítson rendre, hogyha tolakodó volnék, de ezek szerint ön fogja igazgatni a birtokot mostantól?
A kérdés felettünk függ egy pillanatig.
− Nem, semmi gond, Herr Sturm − mosolyog rá szelíden Etha. − Mondtam is, szükségem van arra, hogy elterelődjön a figyelmem… − teszi hozzá gyorsan, mintegy magyarázatképp. Illőbb lenne, és ezt ő is tudja, ha a párnájába temetkezve bőgne most is, és könyörögni kéne, hogy legalább a temetésre szedje össze magát. − Én magam sem akarok érzéketlennek tűnni a férjem temetésének napján, hogy máris a gazdaságról csevegek… − magyarázza tovább gyönge hangon. Most már érzem, hogy színjáték. − Attól félek, megbolondulnék, ha csak arra tudnék figyelni, hogy min mentem keresztül és mi vár még rám − aprót sóhajt. − Természetesen én fogom a kezembe venni a birtok irányítását. Nagy feladatnak ígérkezik egy fiatal özvegy számára, de Ignatz majd a segítségemre lesz, suhanckora óta a Kleist család szolgálatában állt − szívdobbanásnyi időre sem ül az arcára a kedves mosoly, ami Ignatznak szól, mielőtt gyorsan visszanyelné, hogy komolyság feszüljön a vonásaira.
Herr Sturm éppen csak odabiccent, mielőtt belekezdene:
− Nem tudom tudta-e, de Herr Kleist és én szerettük volna a birtokaink közötti együttműködést kicsit szorosabbra fűzni, biztosabb alapokra helyezni. Számos dologról tárgyaltunk, amivel nem akarom most terhelni önt, csupán szeretném biztosítani, hogy részemről továbbra is áll a szándék, hogy megmaradjanak ezek a bimbózó üzleti kapcsolatok. Esetleg önnek is a segítségére lehetnék a későbbiekben, tanácsaim talán jó szolgálatot tennének önnek, a biztos igazgatása során.
− Terheljen csak bátran − szól oda Etha színtelen hangon, levegővételnyi szünetet sem engedve a férfinak. A szemem sarkából figyelem a mozdulatot, ahogy a teáscsésze után nyúl. Legszívesebben megragadnám, és az arcomhoz szorítanám a puha tenyerét.
− Nem sokat tudok a férjem bimbózó üzleti kapcsolatairól, Alexander nem akart efféle dolgokkal fárasztani… − magyarázza, ahogy megcukrozza a teát, aztán az ölébe véve kavargatni kezdi. Majd, mikor épp ráébred, hogy − alig észrevehetően, de – kiesett a szomorú özvegy szerepéből, maga elé bámulva, fátyolos hangon teszi hozzá: − Biztosan megtette volna, ha csak sejti is, hogy ilyen helyzetbe kerülök.
− Kérem, Herr Sturm, folytassa csak − pillant aztán a férfira.
− Ömm… Nos… Khm… − kézzel is tapintható volna a belőle áradó meglepettség. Valószínűleg nincs szokva ahhoz, hogy így beszéljenek vele, főleg nem fiatal, csinos nők. A felesége minden bizonnyal nem szokott ellenkezni az akaratával.
Most lopva Frau Sturmra sandítok. Nem tudom olvasni az arcán ülő kifejezést, de még pont elkapom az szája sarkában játszó megfejthetetlen ízű mosolyt, mielőtt az összeakadó tekintetünk súlya egyenes vonallá feszítené az ajkait.
−Herr Kleisttel közösen terveztük, hogy egyesítenénk a csordáinkat marhából, és közösen állapodnánk meg a vágóhidakkal, majd szerveznénk meg a hús szállítását Carolusburgba, illetve ki szerettük volna építeni a marhabőr ipar részleteit is, amivel elsőre csak a környező kisebb városokat és falvakat szerettük volna ellátni − folytatja végül Björn. Ahogy a kígyó a bőrét, úgy vedli le magáról a pillanatnyi zavartságot. A hangja merő magabiztosság. − Ennek a részleteit jöttem volna kidolgozni most, hogyha nem történik vele ez a szörnyű baleset − az arca ezúttal nem tükrözi a korábbi részvétnyilvánítások során tanúsított sajnálkozást. Én egyelőre nem veszem le a tekintetem a felesége arcáról. A pillantásából odavész a tompaság, érdeklődve villan, hol Ethára, hol a férjére figyelve. A szemem sarkából látom, ahogy Emilia unott, lomha mozdulatokkal kézimunkát vesz elő; könnyed, íves mozdulatokkal hímezni kezd.  − Nagyon szívesen átveszem öntől a számolás és az ügyintézés terheit, hiszen a sajátomat úgyis meg kell tennem − a hangszíne megszelídül, úgy szól Ethához, mintha gyermekhez beszélne. Lopva felé sandítok.  
− Ó − Etha ajkai elnyílnak, kívülállónak talán úgy tűnhet, a csodálkozástól, én azonban azonnal ráismerek a meglepett, őszinte sértettségre. Kuncogni támad kedvem, de inkább csak Ethára bámulok, a tekintetünk egy pillanatra összeakad. Észreveszi magát. Azonnal ájtatos kifejezést ölt a vonásaira. − Ez igazán kedves öntől, Herr Strum − a mosolyával leplezi a hangja enyhén gúnyos élét. − De úgy vélem, Alexander semmiképp nem szeretné, ha kiengedném a kezemből a birtok irányítását. Kérem, ne értsen félre, nem bizalmatlanságról van szó − pedig ahogy megrezdül a szája sarka, egyértelműen arról árulkodik, hogy igen. − Természetesen hajlok arra, hogy közösen dolgozzunk, azt még én is tudom, hogy minél nagyobb és szervezettebb a kínálat, annál könnyebb előnyös pozícióhoz jutni a piacon − magyarázza sokkal szelídebben. − Egyáltalán nem lenne a terhemre sem az ügyintézés, sem a számolás. Mint már mondtam, Ignatz segítségére számítok, és a kuzinom is marad egy darabig. Képzelje csak, Tea hamarabb tanult meg olvasni, mint a fiúk az iskolában − széles, megfejthetetlen mosollyal sandít felém.
A Björn arcán szétterpeszkedő erőltetett mosoly nyomán megint kuncognom kell, de ezúttal is visszanyelem.
− Ó, az minden bizonnyal nagyszerű. Kegyed férjnél van, Fraulein? − fordul felém a férfi. A hangjából egyértelműen érzem, hogy a leghelyesebb válasz az igen lenne, vagy minimum egy vőlegény, ha férj nem is.
− Nem − vágom rá gondolkodás nélkül, majd zavart pírt kényszerítek az arcomra. − Még nem… − teszem hozzá, korrigálva az előbbi hirtelenségem.
− Oh… Ne aggódjon − farkasmosolyra íveli az ajkait. − Kegyed, ha megengedi, gyönyörű, biztos nem marad sokáig pártában.
− Köszönöm… − mormogom magam elé zavartan, és lesütöm a szemem, hogy elrejtsem az íriszemben villanó dühöt.
Frau Sturm köhintéssel hívja magára a figyelmet.
− Elnézést a férjem modortalanságáért. Nem szokása − azonnal felkapom a fejem, ahogy nemcsak megszólal a nő, hanem egyenesen közbeszól. Meglep, hogy van hangja. − Ugyanakkor, hogy lássa, kedves Margaretha, hogy férjem nem csak a levegőbe beszél, szeretnénk viszonozni a néhai Herr Klesit meghívását. Szívesen vendégül látnánk önt, és kedves kuzinját a birtokunkon. Flusseite festői kis város, és minden bizonnyal jól éreznék magukat néhány hétig.
De micsoda hangja van! Az erőszakkal szelídített farkas rokonvonyítása ez, mikor az erdőbeli falka a teleholdnak énekel.
Ethával ösztönösen pillantunk össze, az ajkán nekem szánt, pajkos kis mosoly szalad át szívdobbanásnyi időre.
− Igazán köszönjük a meghívást, Frau Sturm − a hangja csupa kedvesség. − Én szívesen mennék, ha a temetés körüli bonyodalmaknak vége − fájdalmasan sóhajt. − Szükségem is lenne némi levegőváltozásra. Remélem, Tea elkísér − felém sandít, én pedig viszonzom a mosolyát, majd biccentek.
− Csak, ha nem lennék az önök terhére − Elizabeth arcát fürkészem, a kíváncsiságom szelíd mosoly mögé rejtem el.
− Megértem, természetesen − bólint a nő −, és a látogatás időpontját is önökre bízom, csak értesítsen néhány nappal előtte, hogy fel tudjunk készülni − a szája szegletében az előbbi apró mosoly játszik megint. Nem is pillant a férjére, a szemével sem kér engedélyt. Tetszik ez az apró, feltűnésmentes módja a lázadásnak a család urával szemben. − Természetesen nem lesznek a terhünkre, hiszen mi hívtuk meg mindkettejüket.
− Nekem is nagy örömömre szolgálna − fűzi azonnal hozzá Herr Sturm. Úgy gondolom, csak azért, hogy az övé legyen az utolsó szó. − Az üzlet beindítása miatt sokat vagyok úton, így örülök, ha feleségemnek van társasága, és persze Emíliának sem fog ártani, hogyha tisztes, nemesi hölgyek között van. Nem igaz, kincsem? − a tekintető metszőn csúszik a lánya arcára. Ámde úgy tűnik, kevéssé sikerül magára hívnia a figyelmét.  
− De igen, apám, igazad van − hűvösen és kifejezéstelenül, suttogásszerűen csúszik Emilia hangja szét a bőrömön. Szeretném elkapni a pillantását, de fel sem néz a hímzésből.
− Ha megbocsájtanak, nem maradunk soká, de berendezkednénk, és önöknek is minden bizonnyal sok dolguk van még a temetésre érkezőkkel − szabadkozik Björn, ahogy felpattan a fotelből. Egy pillanatra fölénk hatalmasodik, az egész szobát uralja a minden porcikájából áradó fölényesség, ahogy meghajol felénk. Etha – a gesztusát viszonozva – feláll, merészen szembenéz vele.
− Azért remélem, a látogatásunk alkalmával majd legalább néhány napig otthon találom önt, Herr Sturm − mosolyog a testtartásával, a hangjával, a mozdulataival, csak a szemével nem. − Az üzleti együttműködésünk kíván még némi megbeszélnivalót, valamivel nyugodtabb körülmények között − fűzi még hozzá, és a tekintetében azt a fény látom megcsillanni, amit akkor láttam először, mikor Alexander hullája felett néztünk farkasszemet.
− Természetesen, én sem óhajtom önöket feltartani − folytatja végül. − Még egyszer hálásan köszönöm, hogy benéztek. Gyógyír a lelkemnek Alexander barátaival találkozni.
− Hogyne, biztosan otthon leszek néhány napig, hogy beszéljünk − Herr Sturm megbiccenti felé a fejét. Egészen úgy tűnnek most, mint egymással szemben álló ragadozók, akik a préda felett készülnek marakodni. A férfi végül kihátrál. − Még egyszer fogadja őszinte részvétünk, és a temetésen találkozunk.
Etha kikíséri őket.

Ugyanott vagyunk.
Etha a tükör előtt áll, farkasszemet néz a képmásával.
− Nem kedveltem meg Herr Sturmot… − jelenti ki mereven. Már vártam, hogy megszólaljon, de azt képzeltem, másról akar majd beszélni. Alexanderről, a gyerekéről, akármiről, ami igazából nyomja a szívét. Kétlem, hogy a gondolatait most valóban Herr Sturm illetlen és bosszantó viselkedése kötné le. De nem akarom erőltetni, beszél majd, amikor akar. A temetés után majd könnyebb lesz.
− A felesége szimpatikus − vonom meg a vállam, ahogy az ágyon ülve figyelem. Megfordul, a derekát a toalettasztalnak támasztja, az arcomat bámulja.
− Egész végig azon gondolkodtam, hogyha Alexander…− pillanatra hezitál. Ha Alexander nem hal meg, ha nem öljük meg, ha nem ölöd meg. De nem mondja ki. − Ha Alexander mellett öregedtem volna meg, én is ilyen szürkévé és észrevehetetlenné soványodtam volna − szomorkásan mosolyodik el.
− Te sosem − az én mosolyom magabiztos, teljesen őszintén beszélek. − Gyere ide − felé nyújtom a karom. Az ajkai ívét szerelem színezi át, ahogy mellém telepedik, a fejét a vállamra hajtja. Oldalra fordítom az arcomat, hogy a számat elrejthessem az illatos hajzuhatagban, az orrom a tincsek közé temetem, belélegzem a tavaszszagot.
− Indulnunk kell… − motyogja sürgetőn, de nem mozdul.
Megkeresem a száját. Szerelmes csókot lehelek az ajkai közé.
− Tea… − súgja megrovón a szánk közötti vékonyka résbe, ahová visszahúzódott. − Még el se temettem az uram…
− Akkor temessük el.
Ha már elaltattuk, takarjuk be a Homokembert.

Adrastea

Adrastea
Kísértő
Kísértő

Flausseite városa varázslatos helyen terül el.
Etha arcát figyelem, az íriszén tükörképet vető elsuhanó tájat, ahogy elnyúlt ajkakkal csodálja. Így nézve sokkal gyönyörűbbnek tűnik a világ.
A Sturm kastély a városka nevét adó holtág mellett emelkedő lankán nyújtózik a vakító kékség alatt. A robosztus épület sötét falai és aprónak mondható ablakai régi divatot idéznek. Idős hölgyhöz méltó eleganciával ült a környező mélyzöld dombok legmagasabbikán. 
Az udvaron Elizabeth Sturm már vár.
− Margaretha, Fraulein Tea! Nagyon örülök, hogy végre megérkeztek. Fáradjanak be, bizonyára hosszú és fárasztó útjuk volt.
A temetés előtti látogatásukkal ellentétben most egészen úgy néz ki, mintha lenne benne élet.
Etha kedves mosolyát tükrözik az ajkaim, ahogy biccentek felé.
− Elizabeth! Hosszúnak hosszú, de fárasztónak nem mondanám… Gyönyörű a környék, igazi élvezet volt erre utazni.
− Igazán köszönjük, hogy jöhettünk − a hangom csupa mosolygás.  − Herr Sturm a városon kívül van? − érdeklődök tovább, mert gyanítom, hogy a felesége ragyogása egyébként ennek köszönhető.
− Tegnap vadászni ment, azt mondta szeretne illő vacsorával köszönteni két ilyen ragyogó vendéget, mint önök. Ami azt illeti, nem gyakran vannak látogatóink − udvarias mosollyal magyaráz, ahogy befelé terelget a kastélyba. Úgy sétálok mögötte, épp csak fél lépéssel lemaradva Etha mögött, hogy megérinthessem. A tenyerét egy pillanatra az ujjaimnak nyomja, majd visszahúzza a kezét. Figyelem, ahogy lesimítja a szoknyája ráncait. − De estére már itthon lesz. Igazán várja az önnel való beszélgetést kedves Margaretha − a válla felett hátrasandítva szólal meg újra Frau Sturm.
− Ugyan, nem kell szabadkoznia, Elizabeth −a hangja kedves, mint mindig, ahogy beszél a nővel, az arcán mosoly szalad át. Utóbbit nekem szánja, a szemében kihívó fénnyel sandít felém. − Jól megleszünk, mi lányok − a bizalmasok hangján búgja. Ez még mindig nekem szól. Végigfuttatom a nyelvem hegyét az ajkaim között.
Azonnal megcsap a kintihez mérten hűvös levegő, ahogy átlépem a küszöböt. A nehéz tölgyajtó felsikolt, ahogy becsukódik mögöttem. A folyosón vastag kőfalak nyújtóznak el mellettünk, boltívben csókolóznak össze. Átölelem magam, ahogy a belőlük áradó hidegtől megborzongok. Rég halott, festett ősök kutakodó olajtekintete fürkészi minden léptünket a falakon függő képekről. Egy ilyen helyről igencsak könnyű volna elképzelni, hogy inkább kísértetek, mintsem eleven emberek otthona. A kastély kicsit olyan, mint Frau Sturm. Szürke, semmitmondó, és régóta halott.
− Emilia nem csatlakozik. Láthatták, hogy elég… Magának való teremtés, kérem, nézzék el neki − szabadkozik a nő, miközben a szalonba vezet.
− Csak elnézést ne kérjen, Frau Sturm − szólok hozzá kedvesen. − A fiatal lányok néha igencsak önkényesek, tudjuk jól, mindannyian voltunk azok. Hadd tegye Emilia azt, amihez kedve van.
Épp csak helyet foglalok Etha mellett a kanapén, mikor egy magas, szőke, élénk tekintetű szolgálólány tálcával lép a szobába. Frau Sturm megvárja, míg lepakol, mielőtt újra megszólalna.
− Nem aggódnék, ha olyan zabolátlan lenne, mint mi voltunk egykoron… − súlyos sóhajtás gurul le a nő ajkairól. − Már ha nem sértem meg önöket a feltételezéssel − nevet, de a hangja fakó. − De sajnos a lányom épp az ellentéte − fűzi még hozzá elkomolyodva, ahogy megcsóválja a fejét.
A tekintetem körbesiklik a szobában. Diófa bútorok felett tompán csillogó üvegszemekkel vádlón néznek rám preparált trófeák. Herr Sturm valóban nagy vadász lehet. Megborzadok az élettelen pillantások kereszttüzében.  
− Hogy boldogul Margaretha? − a közöttünk elfekvő halálba életlen hang tompul bele. Lopva Ethára sandítok, biztonságot keresek a vonásain. Látom rajta, hogy szívesen faggatná tovább Elizabethet a lányáról, de végül engedi elsiklani a témát.
− Meglepően jól − biccent oda elkomolyodva. − Egy birtokot irányítani egyáltalán nem olyan nehéz, mint ahogy a férfiak el akarják hitetni velünk… − pajkos mosollyal beszél, hogy tompítsa a hangja élét.
− Etha nagyon találékony − bizonygatom bólogatva, csak hogy hallassam a hangomat.
− Mindjárt gondoltam − veti oda gondolkodás nélkül a ház úrnője. A hangja ezúttal egyáltalán nem színtelen, a tekintetében valamiféle megfogalmazhatatlan fény csillan meg, egészen hosszú ideig valóban a ház úrnőjének látom, nem holmi megfakult kelléknek, mint a trófeákat. −  De Björn általában úgy gondolja, hogy mindent jobba tud. Én pedig hagyom, hogy elhiggye… − folytatja levegővételnyi szünet után. − Nem viselné jól, hogyha beletaposnánk a büszkeségébe, pedig lehet, mind jobban járnánk, ha csak a vadászattal foglalkozna. Ahhoz tényleg ért! − váratlan magabiztosság színezi a szavait, én pedig egészen meglepődök rajta. Figyelem a határozott mozdulatot, ahogy a teája után nyúl, cukrot szór bele, majd az ölébe véve kavargatni kezdi. Mintha csak holtából térne vissza, egyáltalán nem olyan, mint az az árnyék, ahogy a férje mellett szürkéll.  − Mellesleg az elkészítéséhez is, bár sosem vallaná be, hogy asszonyi feladat után érdeklődik − csupa maró gúny a nevetés, ami legördül az ajkairól. Inkább szakad fel belőlem önkéntelenül a kuncogás, mintha csak parancsra nevetnék, nem azért, mert valóban tetszik a tréfa. Ahogy Elizabeth arcán mosollyá szelídül a nevetés, a teájába kortyol. A csésze pereme felett Ethára villan a tekintete.
− De gyanítón Herr Kleist se volt másmilyen… − nem tudom olvasni a hangját, pedig furcsa éle van.
− Pedig igazán úgy gondoltam, Herr Sturm ötlete volt az üzleti együttműködés a férjemmel… − jegyzi meg Etha mintegy mellékesen. − Alexandert sosem érdekelte különösebben a birtok. Jobb szeretett volna katona lenni, mint üzletember. Szívesebben járt vadászni, mint tárgyalásokra − színtelen hangon, a szája sarkában egy apró kis mosollyal beszél.
− Ami azt illeti, az én ötletem volt − Elizabeth hangjából magabiztosság csöpög, ahogy kijelenti. − De természetesen Björn úgy gondolja, hogy az ő fejéből pattant ki. A férjeink ezek szerint legalább hobbijukban elég hasonlóak voltak, jól kijöttek volna − magyaráz tovább, a tekintetében pedig afféle fényt látok égni, mint akik büszkék arra, hogy az ellenségeik megvezették.
Etha biccent.
− Nos, talán gondolhattam volna − biccent oda, mintegy megadva neki az elismerést, amire vágyik. − Maga okosabb asszony, mint én. Én nem foglalkoztam a gazdasággal, míg a férjem élt, pedig talán bölcsebb döntéseket is hozhatott volna. Alexander… − pillanatra habozik. A szemében látom minden sötét foltját annak az éjszakának. − Temperamentumos ember volt − szomorkásan néz maga elé. Most egészen úgy fest, mint egy férjét gyászoló asszony.
− Ne aggódjon. Ha ön fogja vezetni a birtokot bele fog tanulni hamar, és magának legalább nem kell a férjével elhitetnie, hogy ő tudja jobban − megfejthetetlen a mosoly, ami átsuhan a nő arcán egy pillanatra, s mintha kényszerrel kéne levakarnia a szájáról, ő maga is olyan meglepett képet vág. − Elnézést, talán nem kellett volna ilyen illetlenséget mondanom.
Elizabeth, mint a színész, akit előadás közben rajtakaptak, hogy kiesett a szerepéből, hirtelen teszi vissza az asztalra a teáját. Még közöttünk cseng az összekoccanó porcelán hangja, ahogy a nő tétován feláll, megszokott árnyékmozdulataival a szoknyáját igazgatja.
− Ha gondolják, megmutatom önöknek a szobájukat, hogy kicsit fel tudjanak frissülni még a vacsora előtt − a hangjából egyértelműen érezhető, hogy ő úgy gondolja, ezt kéne tennünk. Nekem egyáltalán nincs ellenemre a dolog, évezredeknek tűnik az idő, mióta nem voltam Ethával kettesben. − Holnap, pedig, ha van kedvük, kocsikázhatnánk egyet a birtokon, mit szólnak hozzá? Bár, történelmi látnivalók nem nagyon vannak, a természet igazán gyönyörű, a dombtetőről lehet látni a folyót, és szinte sikít, hogy piknikezzenek rajta.
− Nagyon szívesen − egyezik bele Etha. A karja egy pillanatra az enyémnek simul, ahogy egyszerre mozdulunk, hogy felálljunk.
− Jöjjenek.
Az összesúrlódó anyag zizegő dallammal kíséri Etha lépteit. Ahogy lemaradok mögötte, hogy járás közben a szoknya alól megvillanó könnyű ívű bokáit figyeljem, mozduló árnyék ugratja magára a tekintetem. Súlyos bársonyfüggöny mögül Emilia pillantása akaszkodik az enyémbe szívdobbanásnyi időre. Leselkedik.
− Remélem, tetszik a szobájuk, helyezzék magukat kényelembe, pihenjenek! Vacsoránál találkozunk.
A második emeleten kapunk tágas szobákat, az ajtóik egymásra néznek. A bal oldali az enyém, az ablaka nyárfákkal szegélyezett ösvényre tekint, végigkövetem a szememmel, míg el nem tűnik a barnán kanyargó vonal a domboldal takarásában: ha jól sejtem, egészen a folyóig vezet.
Nem várok sokáig, épp csak annyira futja a türelmem, míg Frau Sturm talán a földszintre ér, hogy kopogás nélkül nyissak be Etha szobájába. A poggyászánál matat, minden bizonnyal a vacsorához megfelelő öltözet után kutatva.
A szoba az enyém tükörképe, ugyanott áll az ágy, a kandalló, egyformák a bútorok, épp csak annyi különbséggel, hogy az ablakból a kastély bejáratával szemben elnyúló udvar látványa kínálja fel magát – megállapíthatnám, ha tudnék figyelni bármire, ami körülveszi Ethát, s nem ő maga.
− Csodás hely, nemde? − Etha mosolya rám ragyog.
Biccentek.
− Frau Sturm kissé furcsa, nem? − a hangja szúrósan csúszik szét. − Ha igaz, amit mond… Nem tűnt úgy, mint akinek ennyi hatalma lenne − elgondolkodva rágcsálja az alsó ajkát. A vállrándítására már előtte állok, ahogy mozdul a fekete ruha alól megvillanó hófehér ív a tenyerembe simul bele.
− Csak ennél nagyobbat ne tévedjünk − motyogom áhítattal, ahogy felé hajolok, hogy lecsókoljam a szájáról a kétkedést.
Szeretném a fűzőjét bontogatni, végignézni, ahogy szándékosan lassan, ingerelve vedli le magáról az undorító, fekete ruhákat, de nincs erőm várni.
Fölfelé, egész a derekáig gyűröm a szoknyáját, ahogy letérdelek elé.

Fél lépéssel lemaradva, elnyújtott léptekkel sétálok Etha mögött a folyosón.
Visszafogott, hosszú ujjú ruhát választott a vacsorához, a sötét redők feketén örvénylettek a lába körül, ahogy könnyedén lépett, vastag szőnyegek nyelték el a cipője koppanásának neszét.    
− Ne dőljenek be neki − halk, de annál határozottabb szalad végig a gerincemen, libabőrt hagyva maga után.
− Emilia… – Etha azonnal hátrafordul, a tekintetünk egy pillanatra meglepetten akad össze, mielőtt én magam is a folyosón a semmiből előkerülő lányra sandítanék. Talán tényleg kísértetkastély ez. Talán mindannyian kísértetek.
− Kinek? − kifejezéstelen mosoly mögül csúsznak elő a szavak. Emilia arcán meg se rándulnak az izmok, üres arccal, üres hangon felel:
− Az anyámnak.
− Szerinted miről hazudott nekünk?
− Semmiről − jelenti ki egyszerűen, ahogy vállat von. − De nem olyan, mint amilyennek láttatni akarja magát.
− Hát akkor milyen? − Etha hangja kimért.
− Önző. Az apám jó ember. Nem tökéletes. De jó ember − a hangja úgy cseng, hogy önkéntelenül is hiszek neki.
− Nem olyan, mint a magáé volt – halkan teszi még hozzá, majd fürge léptekkel elsurranni készül. Etha nem engedi. A csuklója után nyúl, de azonnal elengedi, ahogy a lány pedig megtorpan és szembefordul vele. Merészen állják egymás pillantását.  
− Honnét tudnád, milyen ember volt a férjem?
− Nem fed elég jól a púdere − nemtörődöm mód vonja meg a vállát. Etha tekintete elsötétül. Aztán elmosolyodik, elismerően biccent.
− Okos lány vagy. Gondolom megérted, ha most arra foglak kérni, hogy erről beszéljünk még később… Tudnom kell, kiben bízhatok − felém sandít, majd vissza a lányra. − Persze nem foglak kényszeríteni. Csak ha te is akarsz beszélni.
− Benne − Emilia tekintete átcsúszik az arcomra. − És beszélhetünk… De nem szabad, hogy ő is lássa.
− Nem fogja − ígérem színtelen hangon. − Vacsora után fertályórával gyertek a szobámba. Az az, amelyik az ösvényre néz.
Emilia ajkai vékony vonallá feszülnek, ahogy hűvös pillantása az enyémnek feszül, aztán bólint.
Ezúttal engedjük szabadon elmenni.

Etha az ágyam szélén ül, türelmetlenül dobol az ujjaival az ölében.
Már rég nem érzem a számban a pompás vacsora ízének az emlékét sem. A házigazdánk ígéretéhez híven friss vad került az asztalra, mellé gyümölcsszószt kínáltak, és Herr Sturm igen gyakran és lelkesen bort. Frau Sturm teljesen levedlette magáról az érkezésünkkor mutatott életkedvet, visszaöltve magára a kísértetjelmezét. Emilia csendességbe öltözött. Etha sem volt olyan élénk, mint szokott lenni, bár hagyta magát itatni, és bármikor alábbhagyott Björn kedve, kérlelte és biztatta, hogy vadászadomákkal szórakoztassa a társaságot, amit valószínűleg a férfin kívül egyikünk se élvezett. Ő azonban szemmel láthatóan ragyogó jókedvben pompázott, kipirulva kacagott, hangosan, jóízűen. Húst lehetett volna sütni a nevetésén, mondta később Etha. Ebben a megvilágításban egyébként egészen jóképűnek tűnt a férfi. Majdnem olyan jóképűnek, mint Alexander.
Az ablak mellett ácsorgok. A sík üvegen Etha tükörképét figyelem. A toalettasztalon álló lámpa sárga fényében fürdő vonásai sápadtnak tűnnek, mintha beteg lenne. Óhatatlanul arra gondolok, hogy Alexander gyermeke emészti belülről. Attól félek, ki fogja szipolyozni belőle az életét, meg mielőtt egyáltalán megszületne.
Szívdobbanásnyi időre kintre fókuszálok. A folyóhoz szaladó ösvényt ölelő nyárfák között a holdfénytől sápadtszürke árnyat látok elsuhanni. Szólásra nyitom a szám, hogy megjegyezzem Ethának, de meddő a késztetés, a tölgyfán koccanó kopogás megzavar.
Sietve nyitok ajtót, jól sejtem, a küszöbön Emilia ácsorog, idegesebbnek tűnik, mint általában.
− Gyere csak − invitálom be a lányt.
Megjegyezném, hogy késett, sokat késett, de végül tapintatosan elhallgatom a dolgot. Éppen elkapom, ahogy lopva hátrasandít, valószínűleg azt kutatva, hogy követték-e, majd becsukja maga mögött az ajtót.
− Ülj csak le − az ágy felé intek. Pillanatnyi habozást se látok rajta, azonnal a toalettasztal előtti párnázott székre ül. Az olajlámpa fénye sárgán kap bele az egyébként sápadt tincsei közé, nyurga árnyéka keresztülnyúlik a szobán.
− Köszönöm, hogy eljöttél − Etha kedvesen rámosolyog. − Sokat jelent a bizalmad. Emilia, nem akarlak bajba keverni, de szükségem van a tanácsodra. Ahogy arra rájöttél, és egy percig se akarom tagadni, habár azt mondják, halottról vagy jót vagy semmit... De a férjem nem volt jó ember. Velem legalábbis nem. Gondolom, megérted, ha nem akarok többé olyan embereket az életembe − halkan, komolyan beszél. Csendesen mellé ülök az ágyra. Emilia arcán nem látok érzéseket, míg Ethát hallgatva összefűzi az ujjait az ölében.
− Igen − feleli aztán egyszerűen.
− Jól van − Etha bólint.
− Emilia − megvárom, míg a lány tekintete fürgén az arcomra csúszik. − Azt gondolod, hogy édesanyád nem megbízható?
− Attól függ mit akar tőle − jelenti ki színtelenül. Aztán valószínűleg csak én képzelem bele a vészjóslást a hangjába, mikor hozzáfűzi: − De jobban aggódnék, ő mit akar maguktól.
Kíváncsian előrehajolok.
− Szóval tényleg ő irányítja a háttérből a szálakat? Úgy gondolod, megvezeti édesapád?
− Apának jó ez így − vállat von. − Tényleg rosszabbul mennének a dolgaink, de nem olyan sokkal rosszal, és ameddig nem tudja, hogy anya irányít nem lenne baj. De… − hirtelen csöndesedik el, mintha azon gondolkodna, beszéljen-e még. − Azt hiszem anyának ez kevés. Vannak… Néha hallok dolgokat.
Szeretném firtatni egy kicsit ezeket a dolgokat, de Emilia ismét keresztbehúzva a számításaim aprót ráz a fején, és beszélni kezd:
− Ha észrevettem, hogy magát a férje megütötte, nem is régen. Akkor anya is észrevette, és mivel sokat gondolkozik, talán levont olyan következtetéseket, amik egyértelműen nem igazak.
− Milyen következtetésekre gondolsz? − Etha olyan hirtelen szólal meg, mintha attól tartana, hogy a lány megint beszélni kezd, és nem lesz lehetősége feltenni a kérdést.
− Maga mondta, hogy nem akar olyan embert az életébe. Anyám talán úgy gondolja, hogy ez ellen aktívan tett is − a hangja ugyanolyan fakó, mint ahogy általában érzelmek nélkül beszél. A válla felett oldalra sandít, kinéz az ablakon.
Érzem az Ethából párolgó félelmet. Végül halkan felnevet.
− Édesanyád azt gondolja, lett volna merszem megölni a férjemet?
Emilia tekintete visszasiklik az arcára, majd az enyémre csúszik. Fölpattan a székről.
− Nem maradhatok. Nem neszelhetik meg, hogy itt vagyok, még a szolgálók sem.
Etha elkomolyodva biccent.
− Menj csak, Emilia, nem akarlak itt tartani.
Az ajtó felé kísérem a lányt. Mielőtt kinyitnám előtte, ránézek.
− Megígéred nekem, hogyha bármit hallasz vagy bármit megtudsz, azonnal értesítesz?
Kamaszos nemtörődömséggel vonja meg a vállát, ahogy végigmér.
− Persze.
A kísértetek nesztelenségével surran ki a szobából.
Szívdobbanásnyi csend. A kezem még mindig a kilincsen.
− Ez igencsak különös volt − jegyzi meg Etha fáradtan.
− Ez az egész hely igencsak különös… Ez az egész család − sóhajtva fordulok vele szembe. − Itt alszol?
Szelíd mosoly fészkeli magát a szája sarkába.
− Igen.

Adrastea

Adrastea
Kísértő
Kísértő

Tiszta, verőfényes délelőtt ragyogtatja ránk a mosolyát, mikor Frau Sturm kíséretében, a Sturm család egyik kényelmes hintójában elindulunk felfedezni a környéket.
Ami engem egyáltalán nem érdekel.
Sokkal szívesebben maradtam volna egész nap ágyban Ethával – ma reggel feltűnően keveset evett −, pihennie kéne, a benne növekvő apró kis szörnyeteg fel fogja falni belülről. Osztozni sem szeretnék rajta, arról nem is beszélve, mennyire fárasztó szerep az unokatestvérét játszani. Legszívesebben a világba kiabálnám, hogy mennyire szeretem.
Frau Sturm semmiségekről cseveg velünk, Etha néha tompa hangon, de udvariasan, kedvesen válaszolgat neki, időnként kérdez is. Egyébként teljesen összeszedettnek tűnik, akit egyszerűen csak elvarázsol a mesebeli környék minden apró csodája, én mégis jobban aggódok érte, mint tegnap… vagy mint valaha.
A Sturm-birtok valóban gyönyörű. Smaragdzöld lankák nyújtóznak el, amerre ellát a szem, hogy a távolba tűnő horizonton összecsókolózzanak a bárányfelhőktől párás égbolt aljával.
Furcsa, fehér kövek alkotta építmény mellett haladunk el. Mint csonka fogsor, úgy meredeznek ki a földből a sziklák, egy pontosan rajzolt kör ívét követve, mint valami pogány, aprócska temető sírkövei.
− Az micsoda? − fordulok érdeklődve Elizabeth felé.
Az arcán kibogozhatatlan kifejezés szalad át. Félelem és izgalom keveredik a vonásain, őszinte, rettegő áhítat. Kellemetlen érzés szalad végig a gerincemen.
− Senki sem tudja bizonyosan. Azt mondják egykor tündék éltek itt és a druidáik emelték ezt a kört, ahogy a régi világban volt szokásuk. Mások meg azt mondják, főleg a fehér kövek miatt, hogy angyali település lehetett, na, nem olyan nagy, mint amire Hellenburg vagy Carolusburg épült, épp csak valami kis előőrs. De a helyiek nem szeretnek idejönni, csak a gyerekek a tiltott gyümölcs ízéért. Azt hiszik szellemjárta… Micsoda ostobaság! − magyarázza aztán türelmesen, váltakozó hangszínnel, és a hangjából ugyanazt a megfejthetetlenséget érzem sugározni, mint amit az arcán is láttam.
− Néha fura babonákban hisz az ember − mosolyodik el elgondolkodva Etha, majd elkomorul. − Vagy olyan dolgokhoz ragaszkodik, amihez nem kéne − megvonja a vállát.
− Elizabeth − pillant aztán érdeklődően az asszonyra. − Nem tudom elégszer megköszönni önnek ezt a meghívást. Alexander halála után annyira szükségem volt a levegőváltozásra… Néha nagyon nehéz nélküle. Abban a házban minden csak rá emlékeztet − fájdalmasan sóhajt. − És persze Herr Sturmnak is, hogy ennek ellenére is kitart a közös üzlet mellett − kedvesen elmosolyodik, majd felvonja a szemöldökét, mielőtt hízelgőn hozzátenné: − Vagy lehet, azt is önnek köszönhetem…
− Oh, ne köszönje! Szerencsére itt nem volt szükség túlzottan a ráhatásomra − rövidke nevetés gurul ki az ajkai közül. − És én vagyok a legboldogabb, hogy eljöttek. Igazán… − hezitál egy pillanatra, a tekintete átsiklik Etha arcáról az enyémre, majd vissza, mielőtt folytatná: − Inspiráló látni két ilyen erős asszonyt, akik a saját kezükbe veszik a sorsukat.
− Nem igazán van választásom… − sóhajtja Etha, az ölében pihenő kezeit fixírózva, így észre sem veszi, ahogy Elizabeth tekintete a hintó ablakára siklik, az angyali vagy tünde építmény fehér köveit tanulmányozza – állapítom meg, ahogy követem a pillantása útját.
− Az első férjem a háború vitte el, Alexandert ez a szörnyű baleset. Több embert nem tudnék eltemetni.
− Akarnak a kövek közt piknikezni, vagy inkább a dombtetőre menjünk fel? − kérdezi hirtelen Elizabeth, akárha félbe akarná szakítani Ethát. − A kövek egész különlegesek, de a dombtetőről rálátni a folyóra és magára Flusseitére is.
− Én maradnék a köveknél, ha lehet.

Míg Elizabeth leterít egy pokrócot a kőkörön belül, és az előkészített kosárból elkezdi kipakolni az ebédet, néhány percre a simára csiszolt felületeket figyelem. Vékony vonalú vésetek húzódnak egyenes vonalakat követve a kövek felszínén, és nem túl nehéz megállapítani, hogy semmiképp sem lehet tünde írás.
− Nem is tudtam, hogy laktak erre tündék… − jegyzem meg, ahogy ellépek a kövektől, hogy letelepedjek a pokrócra Etha mellé. Igazán pompás, friss kecskesajtból, kenyérből és hideg csirkesültből álló ebédet készített elő nekünk Frau Sturm. Mielőtt enni kezdenék, Ethát figyelem. Most legalább nagyobb étvággyal lát hozzá, mint a reggelihez.
− Mióta áll itt a Sturm család kastélya?
− Sok helyen van kisebb településük a tünde erdőn kívül is − magyaráz Elizabeth majd vállat von. − Noha szerintem is inkább angyali építmény ez. A kastély már vagy kétszáz éve áll itt, úgy tudom, akkor kapta a család ajándékba az egyik Károlytól a birtokot − teszi még hozzá.
Etha zavartan nyel.
− Herr Sturm büszke kiállású ember − jegyzi meg. − Gondoltam is, hogy messzire vissza tudja vezetni a családfáját. Látszik rajta a nemesi vér. És ha megengedi megjegyeznem, Emilián is. Ahogy elnéztem, Öntől és a férjétől is csak a legjobbakat örökölte. Biztos ezerszámra akadnak kérői.
Elizabeth Sturm arcát az aggódás félreismerhetetlen sötétje színezi át, akárcsak a hangját:
− Lehetek őszinte? Fogalmam sincs, mit kezdjek Emíliával. Valahol megértem a csöndességét, a vonzalmát a könyvekhez és a művészetekhez, de azt is tudom, hogy kemény élet vár rá, és jobban jár, ha hamar választ. Sok a kérője valóban, persze főleg a földek miatt. Elvesztettem két fiút, így minden az övé lesz, ha én és az apja már nem leszünk.
− Sajnálom, Elizabeth, fogalmam sem volt… − szólal meg Etha kedves, lágy hangon. − Nekem egyik házasságom sem áldotta meg az Úr efféle gyümölccsel, fogalmam sincs, milyen lehet egy gyermeket elveszíteni.
− Tudták, hogy a lányom nagyon vallásos?
Ezúttal én nyelek zavartan.
− Vallásos? − szólalok meg pillanatnyi csend után. − Nem mondtam volna meg, bár az valóban lerí róla, hogy magának való teremtés, aki jobb szereti a könyveit, mint a társaságot. Úgy gondolja, az egyház felé szeretne fordulni?
− Attól tartok… − Elizabeth hangja gondterhelt. − De remélem múló szeszély, ami elmúlik, ha férjhez adjuk. Nincs, kire szálljon a birtok.
− Nem akarok tiszteletlennek tűnni, Elizabeth − kapja fel a fejét Etha. − De nem mond ez kissé ellent annak, hogy mennyire inspiráló két asszonyt látni, aki a saját kezébe veszi a sorsát?
− Ha férjhez megy és övé lesz ez mind, akkor még irányíthatja a saját életét, de apácaként ájtatoskodni egy kolostorban… Ott még lehetősége sincs.
Etha végül bólint. Látom az arcán, hogy dühös, de szó nélkül hagyja inkább az egészet.
− Ez talán attól is függ, kihez megy férjhez − vonom meg a vállam. − De igazán nem akarok beleszólni, Frau Sturm. Az ön lánya, ön ismeri jobban, ön tudja jobban, mi a jó neki.
− Még nem tudjuk mi sem. Szerencsére ebbe elég nagy beleszólásom van. Próbálok olyat választani, aki irányítható.
− Az én anyám is próbált. Kétszer tévedett − Etha indulatosan megvonja a vállát, majd aprót sóhajt. − Elnézést, Elizabeth − szólal meg aztán gyorsan, szelídebben. − Mostanában nem vagyok önmagam. A gyász miatt… Igaza van Teának. Az ön lánya, ön tudja jobban.
Elizabeth előrehajol, hogy megérintse Etha kezét. Legszívesebben tőből tépném ki a karját.
− Semmi baj. Teljesen megértem − még egy bátorító mosolyra is futja tőle.
− Ha jóllaktak, akkor még megmutatnám önöknek a városkát, már ha önök is szeretnék persze.
Etha viszonozza a mosolyát.
− Persze, felőlem indulhatunk.

Frau Sturm gyorsan pakol össze. Vagy csak nekem tűnik túl kevésnek az idő, míg az asszony figyelme alól felmentve szabadon bámulhatom Ethát.
Akkor is őt nézem, mikor hátat fordítva nekem a kocsi felé igyekvő Elizabeth nyomában elindul. Végigsiklatom a tekintetem a háta könnyed ívén, lefelé a derekán, a lágyan ringó csípőjébe kapaszkodok a szememmel – kapaszkodnék a kezemmel is, lefognám, mint éjszaka, mikor a kéjtől meg-megvonagló teste szabadulni akar, ahogy rácsókolom a szerelmem tüzes billogját.
Összeszűkül a szemem, ahogy a ruháján meglátom a sötét foltokat. Eddig egészen biztosan nem voltak ott. Megszaporázom a lépteim, hogy beérjem, gyöngéden nyúlok a csuklója után, hogy megállítsam.
Fura, ragadós, valószerűtlenül fekete anyag tapad Etha szoknyájának ráncai közé. Fogalmam sincs, miért gondolom úgy, hogy nem lehet evilági anyag. Mintha egyenesen a pokolból szivárgott volna fel a sátáni kátrány. Biztos, ami biztos, kenek egy keveset egy fehér zsebkendőre, majd a tenyérnyi vászondarabot a ruhám ujjába rejtem. Ha visszaértünk a kastélyba, majd kikérdezem a cselédséget, hallanak azok mindenfélét, semmi titka nem lehet előttük az uradalomnak.

Én magam már javában unom a városnézést, és Ethán is látom, hogy fáradt, de egyikünk sem sértené meg Elizabethet azzal, hogy ragaszkodjunk a hazaúthoz, így elindulunk a város központja felé. Állítólag Flausseite páratlan építészeti és egyéb látványosságokban gazdag, többek között gyönyörű temploma van, amit Frau Sturm mindenképp meg akar nekünk mutatni. Előre készítem magam a borzasztó fejfájásra, amire számíthatok a templomban, és csak reménykedni tudok, hogy senki sem fogja kiszagolni a démoni kisugárzásom… vagy azt, amit Ethán hagytam.
Mintha tényleg figyelne ránk az Isten, a hintó elé fogott lovak váratlan torpannak meg.
− Jerome! – szól oda Frau Sturm a kocsisnak − Mi történt?
− Nem tudom asszonyom, valami fennakadás a templom előtt!
Néhány pillanatig egymás tekintetébe kapaszkodunk Ethával. Az arcán átfutó halvány mosolyból megkönnyebbülést olvasok ki.
− Semmi baj, Elizabeth − biccent a nő felé. – Visszafordulhatunk… Felfrissülnék a férjével történő üzleti megbeszélésünk előtt. Várost nézni eljöhetünk holnap is.
Elizabeth azonban makacskodva kihajol a hintó ablakán, aztán ahogy a háta mögött visszaszól, hangosabban beszél, hogy értsük:
− Már megint a nővérek paroláznak valamit… Ne haragudjanak, muszáj megnéznem, mi folyik itt, hátha elcsitíthatom a dolgot. Ha gondolják, maradhatnak a kocsiban, de ki is szállhatnak.
Frau Elizabeth Sturm kiszáll a hintóból, én pedig Etha térdére fektetem a tenyerem, hogy megakadályozzam abban, ha esetleg követné. Aztán ott felejtem a kezem, épp csak centinyit siklanak tovább fölfelé az ujjaim. Némán merülök el a tekintete őrjítő mélységeiben. Akarom itt és most.
Kintről zavargó beszédből surrannak be szaggatott szavak. Démonjárást, kísérteteket emlegetnek. Etha szemében a saját tekintetem riadt tükröződését vélem felfedezni.
Zavartan kapom az ölembe a kezem, amikor − némi idő elteltével − Elizabeth visszaér.
− Babonás emberek! Pedig azt hinnénk, hogy Flusseite már van olyan fejlett, hogy ne akarjunk mindent mesékkel magyarázni. Nem kedvelem a nővéreket, de ha ők azt mondják, nincsen démonjárás, akkor nincsen. Ők már csak tudják…
Jerome, a kocsis, időközben megfordítja a lovakat, és megkönnyebbült sóhajjal veszem tudomásul, hogy visszafelé indulunk a kastélyba.
− Sose lesz elég fejlett ahhoz a világ, hogy az emberek ne szeressék a borzongató kísértethistóriákat − jegyzem meg mosolyogva, Etha zavartan felnevet.

Fáradtságra hivatkozva visszavonulok a szobámba, míg Etha Herr Sturmmal tárgyal. Aztán, ahogy azt még a romoknál elterveztem, néhány perc múlva elindulok a konyhába, ahol valószínűleg nagy most a sürgésforgás így a vacsora előtt. Hogy elkerüljem Sturmékat, a cselédlépcső felé indulok.  
A félhomályban Elizabeth Sturm hangja sötét suttogásként ömlik szét.
− Igen, tudom mit ígértem. Csak még egy kis időt szeretnék.
− Már így is túl sok időt kértél.
Másféle női hang felel neki. Nem is vagyok arról teljesen meggyőződve, hogy egészen biztosan női hang volna, furcsán távolinak hallom, torznak, recsegősen természetfelettinek.
− Megvolt a beetetés, hamarosan elviszem őket hozzád. És utána Björn Sturmot is…
− Mindig jól jön, ha vannak újak. De ettől még az üzlet az üzlet, és tudod, mit kapsz, ha nem jársz sikerrel. Remélem, nem kell emlékeztesselek, mi lett Judithtal.
− Igen − Elizabeth hangja kocsonyásan megremeg. − Nem fogsz csalódni bennem, mester!
Susogó kis zajok, finom recsegés, zümmögésre emlékeztető karistolás. Aztán csend.
Nesztelen léptekkel suhanok tovább a lépcsőn. A hallottak után nem kívánom, hogy hallgatózáson kapjon a ház úrnője… vagy az, akivel beszélt.

Beosonok a konyhába. Fesztelenül kíváncsi tekintetek simulnak nekem, sürgölődő cselédlányoké – egyiküket épp derékon ragadja a kocsis, kihasználva a pillanatnyi bénultságot, amibe a jelenlétemtől belezsibbad a konyha. A szakácsnő kifejezéstelenül sandít rám a kályha mögül.
− Elnézést, csak egy csésze teát szeretnék, ha nem zavarok…
− Hogyne, kisasszony, máris felteszem.
Fiatal lányka ugrik azonnal a kérésemre, pillanatokon belül pedig már a kályhán sistereg a kanna.  
− Ha megengedik… − persze igazából nem vágom az engedélyüket, ahogy leülök a konyhaasztal mellé, és barátságosan pillantok körbe az arcokon. − Egyébként nagyon szívesen segítek is, bár… nem vagyok kimondottan ügyes, ha házimunkáról van szó − csábosan a kocsisra mosolygok, egy sanda pillantással jutalmazom, ahogy zavarában elvörösödik. A cselédlány tenyere halkan csattan az arcán. Ez jó. Ha nem érzik magukat zavarban miattam könnyebben ered meg a nyelvük.
− Ugyan, kisasszony, hagyja csak, nem való a fakanál ilyen finom úri kezekbe! − a szakácsnő nagyasszonyosan legyint felém.
− Hadd dicsérjem önt személyesen is − fordulok felé. − A nagyszerű ételekért járó bókokat általában a ház úrnője kapja, holott, magunk között maradjon, hogy ilyet mondok − a bizalmasok mosolyával nézek szét az arcokon, és lehalkítom a hangom is −, nem is ő érdemli meg igazából.
Szemmel olvasható az arcáról, hogy jól esik neki a dicséret. Azért csak szabadkozni kezd:
− Köszönöm… De… az úrnő is jól szervez mindent, hogy rendben menjenek a dolgok.
− Igen… − jegyzem meg még mindig bizalmaskodva. − Azt vettem észre, hogy szereti a kezében tartani a dolgokat.
Válaszképp csak bólogatnak. Könnyebben ment a bizalmukba férkőzni, mint eleinte gondoltam. Valahogy egyre könnyebb. Mintha egyre erősebb lenne a démon… Vagy talán Etha miatt az a valami, ami még emberi bennem. Ami még szerethető.
− És az úr? Ő nem is szól bele semmibe?
A szakácsnő hangosan felnevet.
− Ami azt illeti, de ne árulja el senkinek… Ez a leves az ő receptje.
− Nem fogom elárulni − nevetek én is.
Jerome halk torokköszörüléssel hívja fel magára a figyelmemet. A tekintetem az ő arcára csúszik át.
− Az úr néha beleszól ebbe-abba, de inkább örül, hogy az unalmas dolgokkal nem neki kell foglalkozni. Kívülre persze eljátssza a kemény férjet és a ház urát, kintre mutatni kell, de jobban szereti az erdőt, a vadakat, a jó borokat meg a finom ételeket. Csodálom, hogy a lányokat nem hajkurássza. Időnként persze rájön, hogy na, majd ő most megmutatja és kézbe veszi a dolgokat, de sose tart sokáig.
− Nos, tekintetbe véve, hogy milyen jól megy a gazdaság, úgy tűnik, ez nem is baj − mosolygok a kocsis felé. − Jerome, igazán élveztem a mai kocsikázást − még mindig a férfit figyelem. − Flusseite igazán gyönyörű a hely. És az… angyalromok vagy nem is tudom, minek nevezzem… Igazán varázslatos hely. Bár, nem tudom még eldönteni, hogy miféle mágiája van a helynek − megvonom a vállam. − Találtam valami aggasztót, de nem akartam Frau Sturmnak megmutatni, elég egyértelműen kifejtette, hogy milyen véleménnyel van a babonás emberekről. Én meg még egy fiatal lány vagyok, tudják azok milyenek… Mindenfélét elhiszünk − megvonom a vállam, majd előveszem a zsebkendőt, amit eddig a ruhám ujjában rejtegettem. − Önök láttak már effélét valaha? − kiterítem az asztalra a kendőt rajta a furcsa kátránnyal.
A szakácsnő épp csak odapillant és megrázza a fejét, de a cselédlányok összevillanó tekintetében felfedezni vélem a felismerést.
− Én… én igen − vallja be az egyikük. − Frau Elizabeth cipőjén, egyszer megkért, hogy súroljam ki…
− Frau Elizabeth gyakran jár a romokhoz?
− Ez onnan van?
Bólintok.
− Akkor láttam, mikor leültünk enni… Hallottam a helyről, hogy talán kísértetjárta − megvonom a vállam. − Még sose láttam ilyen anyagot.
− Én azt hittem valami romlott kátrány… Tudja, amivel a hordókat kenik be hogy ne ázzon át. Csak büdös, mint az enyészet…
Jerome visszaragadja a szót, s a szemében azt látom, mintha zavarná, hogy ilyen sokáig elvették tőle. Halvány mosollyal figyelem az arcát, míg beszél.
− Egyszer láttam, ahogyan a ház úrnője az éj leple alatt kisurran a kastélyból. De én nem vittem a kövekhez. Akkor is azt hittük a szeretőjéhez megy, nem lennénk meglepve.
− A szeretőjéhez?
A cselédlányok nevetése egymásba csilingel. Ezúttal hármójuk közül az szólal meg, aki pofon legyintette a kocsist. Egészen eddig hallgatott, csak gyanúsan méregetett. Ha jól sejtem, pikáns mondanivalója van a számomra.
− Fogadtunk Jerome-mal, szerinte szeretője van. De szerintünk nincs neki, szerintem már beszőtték a pókok!
A levegő hirtelen megfagy. A cselédlány talpig zavarban elvörösödik és a szája elé kapja a kezét.
− Elnézést… − kezd bele remegő hangon. − Tiszteletlenek voltunk, sajnáljuk. Az úrnő nem bánik rosszul velünk, nem szabadna ilyesmit mondanunk.
Kegyesen felnevetek.
− Ugyan, ne szabadkozzatok... Én is mondok mindenfélét, ha nem figyelek oda − legyintek. − Én inkább veletek értek egyet, mint Jerome-mal − a lányokra mosolygok, majd szabadkozva a férfira nézek. − Már bocsánat, de a szeretőt tartó nők általában boldognak szoktak tűnni, ami… most én kérek elnézést a tiszteletlenségemért, aligha mondható el az úrnőről. Bár, sose lehet tudni… − fűzöm még hozzá és megvonom a vállam
A lányok bólogatnak, csak a kocsis rázza a fejét.
− De gondoljanak bele… Titkos szerelem, nem lehetnek együtt, a férfi biztos alacsony sorból való…
− Túl sok ponyvát olvasol! – pirít rá a szakácsnő.
Az egyik cselédlány kapkodó mozdulatokkal elkészíti közben a teám. Hiába a kedveskedésem, érződik még belőle az előbbi zavar. Pedig ha sejthetné, hogy sokkal közelebb állok az ő fajtájához, mint azokhoz, akiknek szolgál.
− De valóban az úrnő nem tűnik boldognak. Meg aggódik a kisasszonyért.
− Önök szerint tényleg van oka aggodalomra? − egészen őszintén kérdezem. − Visszahúzódónak tűnik, igaz, de nem kizárt, hogy kinövi − megvonom a vállam. − Az ő korában én is a művészetnek éltem − hazudom könnyedén. − A képzeletünk gyakran sokkalta jobb és kalandosabb életet enged meg nekünk, mint a valóság
− A kisasszony a mi urunknak, Krisztusnak akarja adni az életét. Én is aggódnék, ha az egyetlen lányom zárdába akarna vonulni.
− Ez mondjuk igaz − sóhajtok. − Mesélt a két fiáról, akit elveszített. Illetlenségnek tartottam kérdezni, de persze érdekel… Mi történt a gyerekekkel?
− Az egyik még az anyaméhben halt meg. A másik féléves volt. Megbetegedett. Szomorú dolgok… De mindennaposak. Az utolsónak majdnem négy éve már. Azt hiszem, sosem heverték ki.
− Valóban szomorú − sóhajtok, majd belekortyolok a teámba. − Bízom benne, hogy a Kegyelmes Isten majd megmutatja az utat a megnyugvás felé − összevonom a szemöldököm. Csodálkozom, hogy nem dől rám a plafon ekkora hazugság után. − Hallottam, persze nem akartam hallgatózni, ezért nem is tudok többet, hogy az úrnő bizonyos Judithról beszél, igencsak szomorúan. Ő is tragikusan elhunyt családtag?
Ezúttal értetlenség tükröződik az arcokon.
− Soha sem hallottunk még róla.
– Ó.
Kortyolok a teámból, hogy elrejtsem a meglepettségem, majd leteszem a bögrét az asztalra.
− Nos, igazán köszönöm a teát, meg a kellemes társaságot, de már lassan készülnöm kéne a vacsorára, és önöket se akarom tovább feltartani. Nagyon kíváncsi vagyok a vacsorára, bár megelőlegezem, hogy nagyszerű lesz − biccentek a szakácsnő felé, majd felállok.

A vacsora előtt nincs időnk beszélni Ethával, a vacsora alatt pedig semmit se tudok az arcáról leolvasni, ehhez valószínűleg az is hozzájárul, hogy attól tartok, furcsább dolgok történnek Flausseite-ben, mint amit esetleg egy sikeres üzleti tárgyalás jóvá tehetne.

Ajánlott tartalom



Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.