Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:



You are not connected. Please login or register

Küldetés: Songs of the hills (822. Tavasz)

3 posters

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Küldetés: Songs of the hills (822. Tavasz) Empty Küldetés: Songs of the hills (822. Tavasz) Csüt. Júl. 15, 2021 2:04 pm

Voice of Beltany

Voice of Beltany
Próbaidős Mesélő
Próbaidős Mesélő
Jozef: Az egész napos fárasztó gyakorlatozásod végeztével szállásodra érve egy különös tárgyat lelsz ágyad szélén. Egy levél. Önmagában ez természetesen nem különleges, ám a tény, hogy nem egy küldönc nyomta a kezedbe, már talán az lehet. A záró viaszcseppen felismerheted Sangarinus püspök pecsétjének nyomatát, s a boríték hátuljára gyönyörű kalligráfiával húzták fel neved vonalait.

„Jozef Strandgut!
Fontos ügyek miatt nem tudtam személyesen átadni neked eme levélben összefoglalt utasításaimat, ám kérlek, ugyanakkora súllyal kezeld őket. Mostanra nem titok, lovagjaink száma megcsappant a a szörnyűséges csapások és azok következményei miatt. A keresztes lovagrendek még talán soha nem voltak így meggyengülve, ezért jómagam és a többi rend vezetője is, kénytelenek vagyunk nagyobb energiákat fektetni a toborzásba. Ezúton parancsba adom neked, Jozef Strandut, hogy segítsd az Ordo Draconist oly módon, miként eddig még sosem.
A Skarstind déli részén, Nordenburgtól északra van Oldersburg. A vár ura, Henrik von Oldersburg legkisebb fiát kívánja soraink közé állítani, s eme célját már levélben közölte velünk. A te feladatod az lesz, hogy felmérd a legkisebb fiú, Herbert von Oldersburg képességeit, s részletesen számolj be tapasztalataidról nekem.
A karaván két nap múlva indul. Az Úr óvjon utadon.”


Alberich: Ahogy a karaván egyre északabbra haladt, hogy rakományuknak vevőt lelhessenek a távolabbi vármegyékben, úgy érezted te is, hogy a tavasz hiába hozott melegedést Veronia délebbi részeire, odafent a Nordkölen délkeleti sarkában, közel a pusztaföldhöz, mit sem ért a fagyos szelek és felhős egek ellen. A nap ott később kelt és korábban nyugodott, a megszokott, sűrű bükkösöket pedig felváltották a ritkásabb fenyvesek és tüskés cserjék. A karaván hangulata azonban csöppet sem romlott, hála Alberich Fischer kitartó munkásságának.
Megközelítve Sturmburg várát, megkönnyebbültség lett úrrá az embereken. Nem volt közel sem olyan hatalmas, mint Nordenburg, vagy Carolusburg, falai még is védelmet nyújtottak az éjszaka teremtményeivel szemben. A kapukat két öreg katona nyitotta ki, akik csak mosolyogva üdvözölték a karavánt, s egy rövid magyarázkodás után már az erős gyanú is eltűnt belőlük, hogy Alberich netalán démon lenne. Portékáikat hamar ki is pakolták a piactérre, míg azok, akik nem kereskedtek, a katonák és utazók, mind az ivóba tömörültek, hogy ott melengessék meg lábujjaikat.
Nem telik bele néhány órába, hogy az újonnan érkezettek kérdezősködni kezdjenek a helyiektől az óriásokról, melyekről oly sok helyen hallottak híreket, s kiderüljék, bizony a várbirtokon van egy kilátó, melyet a vár ura, Engelbert von Sturmburg felújíttatna.
Az ivó előtt eközben portékák cseréltek gazdát, érmék gurultak egyik kézből a másikba, s pletykák kerültek kíváncsi fülekbe.

//Bár a küldetés időben kissé visszább játszódik a jelenlegi dátumtól, ez a karakterek képességeit nem fogja befolyásolni. A nulladik kört már letudtuk, köszönöm is nektek az együttműködést, így kezdődhet az első felvonás!//
Egyeztetések határideje: Július 25. (Vasárnap)

2Küldetés: Songs of the hills (822. Tavasz) Empty Re: Küldetés: Songs of the hills (822. Tavasz) Szomb. Júl. 24, 2021 9:11 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Sangarinus püspök megbízása meglepett, már régen indultam egyéni küldetésre, de úgy látszik elégedett volt velem, hogy most ráadásul még ilyen hosszú útra is küldött, na meg elég fontosra is, legalábbis én így véltem. Lázasan pakoltam, bár volt még két napom, de sosem voltam még annyira északon, ezért eltartott egy ideig, míg beszereztem a vastagabb holmikat, elég élelmet kerítettem, megjavítottam és megéleztem a fegyvereimet és némileg tájékozódtam.
Mire a karaván elindult úgy véltem, hogy mindent megtettem a sikeres út érdekében.
A karaván jó része kereskedőkből és telepesekből állt és volt pár zsoldos is, aki a zavartalan utazást volt hivatott biztosítani.
Végül is nem derült ki, hogy mennyire állták volna meg a helyüket, mert nem keveredtünk konfliktusba, bár az is lehet, hogy senki nem akart egy jól őrzött nagyobb karavánt megtámadni. Biz Isten az út vége felé már szinte kívántam volna egy jó kis balhét, hogy megmozgassam magam és, hogy ne unatkozzam.
A dombok aztán egyre gyakoribbak és meredekebbek lettek, ahogy közeledtünk az északi vármegye központjához, Oldersburg kapuihoz. Már távolról is látni lehetett, ahogy a lenyugvó nap megvilágította a falakat a domb tetején, s az alatta elterülő házikókat, utcákat.
A hideg szelek már órák óta fújták a lovak sörényét, s az emberek hangulata igen csak a béka feneke alatt volt már, a nap végéhez közeledvén.
Felkaptatunk végre a vár kapuihoz, ahol két szakállas, ráncos őr állított meg minket.
Bár a rendfőnök megbízásának nagyon örültem, annak már kevésbé, hogy ennyire északra szólított a feladat. Már minden tartalék ruhámat magamra vettem, amit még az utazó köpenyemmel is megfejeltem, így aztán állig bebugyolálva álldogáltam a karavánnal uticélunknál, alig várva, hogy valami meleg helyen életet leheljek a végtagjaimba, erre meg ezek…..
- Isten hozta önöket! Csak egy gyors kártevőkeresés és már mehetnek is befelé. - mondta rekedtes hangján az egyik lándzsás öreg, aki maga elé kérette az összes kereskedőt, míg a másik egyesével felnézett a szekerekre.
A beszédesebb katona hozzám lépett és felhúzta a szemöldökét, majd még közelebb lépett hozzám.
- Hát a fajtádat meg mi hozta ide, átkos?
Fogalmam sem volt mit értett az őr kártevőkeresésen, de boldog lettem volna ha sietnek, de ehelyett még engem is kiszúrt magának. Miután lovag tanoncnak álltam, már kevésbé szóltak meg a fajtám miatt, de azért még előfordult, most azonban meglepett a fickó hozzáállása. Eszembe jutott, hogy nem látja a Dracone egyenruháját.........
- Talán rosszul ismerem a törvényt és tiltja valami vagy valaki, hogy erre járjak? - felejtkeztem el még a hidegről is, ahogy szavai megütöttek.
A férfi, szürke arcszőrzete alatt mintha elfintorodott volna, majd megrázta a fejét, ám lándzsáját továbbra is szorosan markolta.
- Feltételezem katona volnál? Az most úgy is jól jön. Mutasd a fegyvereid és mehetsz is befelé.
Elképzelhető, hogy a fáradtság és az unalom volt a fickó motivációja, mert nem feszegette tovább a dolgot, rám meg újult erővel tört rám a hideg és az út nyomora, így egy nagyobb sóhajjal elengedtem én is a feszültséget.
- Valami olyasmi! - nyitottam szét egy fintorral a köpenyt, megmutatva alatta a fegyvereimet és a rend egyenruháját, remélve, hogy egy pillantás elég lesz neki, mert azonnal belém mart a hideg. - Megbízatással jöttem az uradhoz a rendfőnök utasítására. - vált határozottá a hangom.
Az egyenruhát meglátva az öreg szeme úgy kikerekedett, hogy majd ki is esett gödréből, ha nem is pislogott volna mellette sűrűn. Hitetlenkedve mért végig még egyszer, tetőtől talpig, majd hátrébb lépett egyet.
- Hát maga sem egy mindennapi látvány. Ordo Draconis? -kételyei azonban nem múltak el és gyanakvó tekintete ismét visszatért. - Láthatnám azt a megbízatást?
Eközben társa felé intett jó nagyot, hogy az is jöjjön vissza ő is megszemlélni.
Ha nem fagyott volna el az arcom, akkor most még el is mosolyodtam volna, hiszen számítottam valami ilyen reakcióra. Nem először tapasztaltam meg. Nem sok sötét elf szaladgált az egyház szolgálatában és még ritkábban keresztes lovagként, mondjuk én még mással nem is találkoztam..... Na jó, még nem voltam teljes értékű lovag sem, de már majdnem....Viszont a kérésére megráztam a fejem.
- Henrik von Oldersburg saját kezébe adhatom csak. De talán kételkedsz Sangarinus püspök emberében és pecsétjében? - húztam elő a tekercset, de csak megmutattam neki, nem adtam a kezébe. - De hamar dönts, mert, ha megvesz az Isten hidege, akkor az a te lelkeden szárad.
Persze nem kerülte el a figyelmem a tiszteletteljesebb hang se, viszont becsültem, hogy tartotta magát és nem ijedt meg a rangtól, jól őrizte urát.
Odaért a másik öreg katona is és mind a ketten megszemlélték a tekercsen látható pecsétet, mire aztán összenéztek és bólintottak.
- Bocsássa meg a szigorú kérdezősködést, csak tudja, ez a munkánk. - mondta ezúttal a másik, míg az előbbi katona hátrébb sétált és kinyitotta a kiskaput, hogy beengedjenek. - Egyenesen előre, rögtön a tér túloldalán. Nem tudja eltéveszteni. - mutatott befelé.
Nem tudom látták-e már a püspök pecsétjét, de vagy a hangom vagy a hivatalosnak tűnő irat meggyőzte az őrt, vagyis őröket, mert már a társa is mellé ért. Talán ő tapasztaltabb volt, mert hamar megnyílt előttem a kapu. Bólintottam.
- Ez a dolgotok és nem kell a hivatalos hangnem, nem vagyok én akkora úr és ha minden igaz egy darabig maradok is. - azzal belevágtam az út hátralévő részébe, bízva benne, hogy most már tényleg hamarosan melegbe kerülök.
A kapu túloldalán egy hosszú út vezetett felfelé egy emelkedőn, enyhén jobbra kanyarodva, a két szélén végig házak, többségük magas és fából épült, leszámítva a jobb oldalt álló őrházat, ami elsőként emelkedett ki a fal mellett. Az út nem volt kövezve, de a fagy miatt legalább sár sem volt rajta, s a térre felérve már láthatóvá is vált a három legfontosabb építmény ami nem hiányozhatott egy várból sem, sok hasonlót láttam már, így nem ért semmi meglepetés. A jobb oldalon egy kisebb templom, a bal oldalon egy széles ivó, közvetlenül az úttal szemben pedig a címerrel ellátott és fáklyákkal kivilágított ház, melynek még egy tornya is kunkorodott a hátsó részéből.
A vár csendes volt, a házak többségében sötétség honolt, leszámítva természetesen az elmaradhatatlan kocsmát, ahonnan most is hangoskodás zaja kelt, amit még a szél zörgésén túl is hallottam.
- Na akkor még egy kis erőfeszítés! - koppantottam meg Henrik von Oldersburg ajtaját.
Néhány másodpercnyi várakozás után az ajtó hangos nyekergéssel kinyílt, mögötte egy vékonyka nő állt, fonott barna hajjal és elegáns, népies öltözékben.
- Miben segíthetek? - kérdezte halkan.
Nem számítottam nőre, de azért már nem is jöttem zavarba, ha láttam egyet. Kissé hátrébb léptem, hogy ne tornyosuljak fölé és meghajtottam a fejem.
- Szép napot hölgyem! Jozef Strandgut vagyok az Ordo Draconistól és Sangarinus rendfőnök utasítására jöttem Henrik von Oldersburg várurhoz kívánságára. Bemehetek?
A nő a szája elé kapta a kezét ám toporzékolása elárulta, hogy örömmel látott vendégnek tart.
Lehet, hogy az őröknek nem szóltak, de a nő láthatóan már tudta, hogy várható vagyok, így örömmel vettem, hogy hamar beljebb kerültem a küszöbről és bent, már kellemes meleg volt.
- Jöjjön csak, jöjjön! Azonnal szólok az úrnak. - azzal beljebb is tessékelt és még a köpenyemet is elkérte, mielőtt elsietett volna az egyik ajtón.
Könnyedén és hálásan szabadultam meg a hidegtől és nyirkosságtól nehéz viselettől.
- Köszönöm! - sóhajtottam, majd, ahogy eltűnt az ajtó mögött, gyorsan levertem a sarat a csizmámról és kíváncsian néztem körül.
A ház belülről tágasabbnak látszott, mint kívülről, noha a fogadószoba, gazdagabb helyeken még szegényesnek is mutatkozott volna. A sár és a por leverésére egy kis kövezett rész állt rendelkezésére a vendégnek, mielőtt a deszkázott padlóra léphetett volna. Onnan két lépésre egy kis asztal és egy szekrény, ahova a leány udvariasan beakasztotta a férfi köpenyét, mellettük egy-egy ajtó a két oldalán. A bal oldali falon csak egy festmény lógott, kicsi, de színes, a jobb oldalit pedig az ajtó dekorálta csupán, amelyen a kisasszony távozott.
Szerény, de rendezett hajlék volt, egyáltalán nem hívalkodó.
Sok időm azonban nem volt arra, hogy körbenézzek, ugyan is hamarosan léptek hallatszottak és a vár ura is előkerült.
- Jozef Strandgut! - hallatszott már az ajtó mögül egy mély, férfi hangja, majd lendületesen be is lépett a szőke hajú, kék szemű, széles vállú férfi. Le sem tagadhatta volna északi mivoltát.
Első pillantásra megtorpant, hiszen nem számított a sötét bőr és hegyes fül látványára, ám hamar túl is tette magát a meglepettségén és széles markát előre nyújtva üdvözölte a vendéget. - Üdvözöllek szerény hajlékomban. Henrik von Oldersburg volnék, eme szerény birtok szerényebb ura. Örömmel fogadlak portámon. Mond csak, kifárasztott a hosszú út?
És ……….a meglepetését is jól leplezte, igazán nem lehetett kivetnivalóm. Felengedett vonásaimon felfelé görbült a szám széle.
- Uram! Nagyon örülök, hogy fogadott és nem tagadom, hogy nem volt sétagalopp ide eljutni, de inkább a hideg, ami kényelmetlenséget okozott. Még szoknom kell. - ráztam meg a kezét.
Őszintén nem gondoltam ilyen barátságos fogadtatásra, mégis csak egy várúr volt......
- Tessék, uram! - nyújtottam át neki a püspöki írást, amiben Sangarinus atyám biztosította a személyem megfelelőségét. - Tudom, hogy nem szokványos egy sötét elfet a rendben látni. - nyugtattam meg.
- Az, hogy nem szokványos, az enyhe kifejezés. - kacagott fel, miközben átvette a tekercset, hogy áttanulmányozhassa, közben viszont nem hagyta abba a beszédet. - A legtöbb itt élő ember még sötét elfet sem látott, nem hogy lovagrendbélit. No de remélem nem voltak túl gorombák veled az őreim. Pont egy hete történt egy incidens, és még eléggé feszültek miatta.
Elsőre megkedveltem a férfit. Annak ellenére, hogy a világ végén és vicsorgó hidegben vezette az uradalmát, láthatóan nem túl fényűzően, mégis természetes vidámsággal tudott nézni a világra és őszinte is volt. Ritka kincs manapság. Én is felszabadultam a diplomácia nem sokat gyakorolt nyomása alól és a mosoly maradt az arcomon. Kíváncsivá tett ugyan, hogy milyen incidenst emlegetett, de nem akartam egyből ezzel lerohanni.
- Ez igaz! – bólintottam ezért hát, majd folytattam. - Az őrei még kedvesek is voltak a megszokotthoz képest, amikor még nem is tudták ki vagyok.
Természetesen eszembe sem jutott árulkodni rájuk.
Mosolyogva visszatekerte a papírt és letette a kis asztalkára. Közelebb lépett hozzám, így a szemünk egy magasságba került, s a férfi megveregette a vállamat.
- Gyere beljebb. Épp vacsorázni készültünk. Remek alkalom lesz, hogy bemutathassalak a családnak. Remélem szereted a húslevest.
A meleg étel említésére majdnem elcsordult a nyálam.
- Köszönöm, uram. - hajtottam meg a fejem. - A kőkeménnyé fagyott birkahús és sajt után, bármit megeszek, egy húsleves maga a gyönyörűség. Remélem a vacsora közben megtisztel azzal is, hogy elmeséli milyen gondja akadt. - jegyeztem meg felbátorodva, miközben vele tartottam.
Henrik úr átvezetett az ajtón, miközben a korábbi, engem fogadó leányzót láttam egy másik ajtón sietősen távozni. Egy szűk folyosó mutatkozott meg az ajtó mögött, s onnan balra vezette a tekintetet, egy kétszárnyú ajtó felé, amely már tárva-nyitva állott, túloldaláról lámpások fénye által megvilágított szoba, és egy hosszú asztal látszott, két alakkal az asztalfő két oldalán.
- Sokat nem tudnék mesélni. Démonok garázdálkodtak a falakon belül. Sok kellemetlenséggel jártak. De legalább örülhettünk, hogy nem holtidézők voltak. - magyarázta, miközben átvezetett a folyosón, a megvilágított helyiség felé.
~ Démonok? Ez igazán meglepőm nem gondoltam, hogy ennyire északon is vannak, talán azért mert úgy véltem befagyna a seggük ezen a vidéken a pokol fattyainak. ~de mivel Henrik nem sokat idegeskedett miattuk, én sem aggódtam túl.
- Fiaim, vendégünk van! Szeretném látni a jó arcotokat.
Nem kerülte el szavaiban az igen erősen megnyomott „vendég” szó, mielőtt félreállt az ajtóból, hogy én is beléphessek. Nyilvánvalóan figyelmeztetésnek szánta, hogy senki ne akadjon ki a fajtámon.
- Amott a bal oldalon legidősebb fiam, Humbert, jobb oldalon pedig Herbert. - mutatott a két fiúra jobbjával.
Mint a ketten kiköpött másai voltak apjuknak, , így ha nem mondta volna, akkor is kitaláltam volna, hogy a fiai azokkal a szőke hajjal és kék szemekkel. Ám míg Humbert a széles állat és vállat is örökölte, Herbert sokkal vékonyabbnak és kifinomultabbnak látszott. Mind a ketten felálltak és bár meglepettségüket nem tudták leplezni, ahogy Henrik, apjuk jelenléte miatt azonnal meghajoltak a Lovagrend tagja, azaz szerény személyem előtt.
- Grethával már találkozott, ő a cselédlányunk, valamint él még velünk egy lovászlegény is, ám ő most még kint dolgozik, feltételezem a karavánnal érkezetteknek segít.
A feleségét, nem említette, talán meghalt, vagy más lehetett az oka, talán majd később kiderül. De ez nem tartozott persze rám.
Meghajtottam a fejem a két fiú felé és főleg Herbertet vettem szemügyre, hiszen ő volt iderendelésem alanya.
- Jó estét, urak! Jozef Strandgut vagyok. - mutatkoztam én is be nekik. - Örülök, hogy megismerhetem Önöket.
- Jó estét. - mondta szűkszavúan az idősebb fiú, szemeivel majd felnyársalva.
- Isten hozta. - üdvözölte a fiatalabbik is, igyekezve minél jobban kihúzni magát, hogy legalább olyan magasnak látszódhasson, mint bátyja. Válla vékonyabb, arca finomabb vonású, szemei még is jobban csillogtak, mint testvéréé. Sokkal figyelmesebben szemlélte a vendék öltözékét, felszerelését, arcát.
Mivel az vagyok, aki, nem nehéz megéreznem, hogy nem egyforma felém a vendégszeretet. Természetesen a fiúk még nem elég idősek, hogy szembeszegüljenek atyjukkal, ezért mindenki megtartja a véleményét, de sejtem már mire fel volt érkezésemnél a figyelemfelhívás. Számomra azonban Herbert az érdekes és úgy látom ő nyitott és nagyon kíváncsi, ráadásul jó kiállású legény még, ha fiatal is még.
- Herbert nemrégiben töltötte be a tizenhatot. - magyarázta Henrik és kezével jelzett, hogy most már leülhetnek a fiúk, akik úgy is tettek, míg apjuk lassú léptekkel az asztalfőhöz sétált. - Humbert pedig a tizennyolcat. Derék legények, igazán büszke vagyok rájuk.
Természetes, hogy büszke volt az apjuk rájuk, bár nekem vérszerinti apám nem adhatta ezt meg nekem, fogadott atyám kárpótolt érte, így értettem miről beszélt.
Az asztal már meg volt terítve négy főre, ám mire Henrik helyet foglalt, Gretha egy másik ajtón keresztül besétált egy ötödik párral is, hogy Herbert mellé megterítsen nekem is, ezután pedig egy szó nélkül kisétált ugyanott, ahol be.
- Könnyítsd meg magad a fegyverektől Jozef! - mutatott Henrik a kétszárnyú ajtó melletti kis fapadra, majd a székre Herbert mellett. - Foglalj is helyet, ha meg vagy.
Követtem az uraság tanácsát és míg Gretha megterített nekem, letettem a kardom és a Draconis köpenyét és megengedem a zekémet is. Most már majdnem, hogy melegem volt.
Aztán helyet foglaltam a fiatalabb fiú mellett, ahogy az uraság akarta.
- Köszönöm! Úgy látom várunk még valakit. - intettem az üres teríték felé, mert nem gondoltam, hogy azt a lovásznak tették oda.
- Gretha csatlakozna még hozzánk... Ha megérkezne a levessel. - kiáltott az ajtó irányába játékos mosollyal az arcán Henrik, a nő hamarosan meg is érkezett, ölében egy kisebb üsttel, benne merőkanállal, hogy mindenkinek szedhessen a tányérjába a leves sűrűbb részéből.
Ritka, hogy az úr, együtt étkezzen a személyzettel, ez további szimpátiát keltett iránta. Úgy láttam jól bánik a szolgákkal és nem tartja nagyra magát.
- Nos tehát, mielőtt imát mondanánk az ételért, had mondjam el nektek, miért is van itt egy lovag az Ordo Draconistól, személyesen. – helyezte két kezét a két fia közelebbi vállára és mindkettejükre komolyan nézett.
- Jozef azért jött, hogy Herbert képességeit felmérhesse. Ha megfelelőnek talál, jó eséllyel lehetsz majd felszentelt kereszteslovag. Ez egy nagyon komoly dolog. - szavait lassan és nyomatékosan ejtette ki.
- És miért nem lehetnék én keresztes lovag? - kérdezte Humbert, kissé duzzogó hangon.
- Azért, mert a te kezedben a vármegye védelmének szervezése van. A legjobb katonája vagy a térségnek, ezért van rád itt szükség. - felsóhajtott, majd elengedi a fiai vállát, hogy hátradőljön és rám nézzen.
Már a leves említésétől összeszaladt a nyál a számban és alig vártam, hogy a hasamban érezzem melegét, de kiderült, hogy még túl kell esnünk a felvilágosításon, mit keresek én itt. Ezek szerint a fiúknak nem volt róla tudomása. Nem lepett meg, hogy Humbertnek nem tetszett, hiszen ő az idősebb fiú, de pont ezért már azelőtt sejtettem a választ, hogy apja felhívta volna rá a figyelmét.
Viszont az uraság még nem fejezte be……..
- A holnapi napon Humbert vezetésével fog indulni egy kis csapat, hogy a helyi riadalmaknak elejét véve, felújíttathassuk az őrtornyunkat a hegyekben. Bizonyára hallott már ön is az óriásokról. Nem feltételezem, hogy igen viszontagságos lesz az oda vezető út, pontosan ezért szeretném ha elkísérnéd a kompániát. Közben pedig gondod lehet arról, hogy felmérd, legkisebb fiam valóban alkalmas arra, hogy soraitok közé állhasson.
Alaposan meglepett ezzel, nem számítottam rá, hogy beledob a mélyvízbe és máris egy újabb út előtt állok. Vajon miért nem itt kell felmérnem a fiú tudását?
Ám mivel fontos, hogy a vidék urának fia a sorainkat gyarapítsa, természetesen nem mondhatok nemet, ráadásul.......veszélytelennek mondja......Hát, ha én is megyek, akkor ez közel sem biztos.
- Szívesen ajánlom fel magam az útra. - biccentettem végül. - Óriások is feltűntek talán mostanában?
- A mi környékünkön nem. De amikor ennyire sok szó beszéli a dolgokat, magam sem hagyhatom figyelmen kívül a fenyegetés lehetőségét. – válaszolt, majd szélesen elmosolyodott és összekulcsolta a kezét az asztal fölött. - Hálás vagyok a segítségéért. Most pedig, ha mindenki kényelmesen leült, kezdhetjük is imánkat.
Gretha is hamar helyet foglalt, miután a fazekat az asztal végébe tette, s ő is összekulcsolta kezét, hogy hálát adhasson az úrnak az aznap esti ételért. A fiúk is hasonlóképpen tettek, s imatétel után már hozzá is fogtak. Természetesen én is velük tartottam, egy rövid ima után lelkesen vetettem rá magam a finom ételre.
Mit ne mondjak, nem maradtam éhen és szerencsére a vacsora után Henrik nem tartóztatott, látta rajtam, hogy alaposan elcsigázott az út, így elbocsátott és Gretha megmutatta a szobámat, ahol egy kis macskamosdás után azonnal birtokba vettem az állatszőrökkel meleggé és puhává varázsolt ágyamat. A kardom ugyan magam mellé tettem, de a fáradtság úgy elnyomott, hogy elaludtam, mint akit agyon ütöttek.


Alberich Fischer

Alberich Fischer
Nekromanta
Nekromanta
I.



Azt hiszem bolond vagyok... Nem, nem csak hiszem, tudom is. Merő létem arról szól, hogy panaszkodhassak a világ kellemetlen körülményeiről, s ahelyett, hogy a tavaszt valahol melegebb környéken tölteném, helyette bölcsebbnek éreztem Északnak utazni, hogy az ottani szürke világ lakóit is szórakoztathassam kissé, nem beszélve az apadó bukszámról, ami bizony nem volt igazán tele az utóbbi időkben. Ez a munkaköröm átka: mennél többe fordulok meg valahol, annál inkább unnak. S minél jobban unnak, értelemszerűen annál kevesebb pénzecském marad. A megoldás persze adott, hiszen ilyenkor olyan térségbe kell utaznom, ahol ritkábban fordulok meg... De hadd ne magyarázzam, hogy ahol ritkábban fordulok meg, ott bizony nem is kedvelek annyira tartózkodni, mert vagy büdös, vagy hideg, vagy átkozottul nincs arra senki.

Úgy döntöttem, hogy talán a hideg lesz a legelviselhetőbb ezek közül, s így a pusztaföld határának vettem az irányomat, ugyanis az emberek errefelé azért a maguk módján egész gazdagok voltak... Na, nem a közemberek, a kisebb urak! És mivel kevés volt a szórakozás, bizony egy magamfajta alantas művészetet művelő szélhámost is szívesen láttak, én pedig, már csak természetemből is, de nagyon szerettem, ha látnak. A terv tehát adott volt, már csak a kivitelezés váratott magára, s úgy döntöttem, hogy talán a legegyszerűbb megoldást választom: egy karavánhoz csapódom, ahol ugyan sok pénzt persze nem várhatok az utazás alatt, de étkem vélhetőleg fedezik, mert hát aki járt már karavánban, tudja, hogy milyen pusztulat unalmas az este... Nekem pedig, ha jól számoltam, pont volt elég történetem ahhoz, hogy esténként egyet elmeséljek, s a végére ne akarjanak halálra verni, mert ismétlem magam.

Meglepően jól sikerült a tervem  végül, ugyanis az utazás gyorsabban telt, mint azt gondoltam, s bizony térdemig lógott már a sülyöm a sok hidegtől, de valahogy átvészeltem az utazást, aminek azért egy jelentős részében bizony a bor melengette a testemet, s kevésbé a felebaráti szeretet. De azért az is volt persze, hiszen mindenek előtt az emberek nagy szeretőjének tartom magam, ezt pedig legnagyobb részegségeim közepette sem voltam hajlandó elfeledni... Az ilyen megállapításom persze mindig próba elé kerül egy kissé, amikor egy vár falai mögé kívánok bejutni, de talán megszoktam már ezen a ponton. Itt se látott jó szemmel az őrség, s bizony kellett is győzködni őket egy kevéssé, hogy nem Lucifer segglikán tátongó fekély volnék, de aztán némi nyájas hízelgés, meggyőző nyöszörgés, s persze metsző indoklás után sikerült kiharcolnom, hogy bizony ne kelljen a Jóisten hidegének megölnie a várhalakon kívül. Ez persze kis túlzás volt, hiszen a falak mögött is lefagyasztotta a merő húgyot a hideg bennem, de a kocsma már azonnal jobban izgatott, ahol bizony nem csak italhoz tudtam jutni, de étekhez is. Az utazók szűkös levese, s szárított húsa után pedig, igaz őszinteséggel, már csak egy nagy tál főzelékre vagy gulyásra vágytam. Valamire, ami a tüdő mélyébe fagyott levegőt is felolvasztja ebben az istentelen rideg világban.

Egy ideje már bent ültem a tűzhely mellett, s hagytam, hogy picit a kelleténél jobban átmelegedjek. Nem volt sok indokom arra, hogy le is izzadjak a tűz melegétől, de valahogy jól esett kissé az érzés, amit adott, s emellett jobban meg is kívánta némi innivalót, hiszen a tikkadtságnál jobb sörkisérő aligha lehetett. Nyugodt elmélkedésem végül a pocakos fogadós szava zavarta meg, aki csak a feltűnés kedvéért hevesen lobogtatta a karjait.
– Noszt maga honnét jött? – szólított meg, mikor látta, hogy már övé a drága figyelmem.
Sosem vallottam magam különösebben eszesnek, hiszen ha az lettem volna, akkor minden bizonnyal lelkész leszek... De azért bolond sem vagyok, s azért az üres korsó lóbálását bizony ismertem jól, csak úgy, mint bármelyik egyszeri korhely. Igaz, ami igaz, a kocsmában a tűz ingyen volt, a sör pedig nem, de azért az ember lelkét csak a szesz melengette meg, a tűz csak a test fűtésére volt jó, így nem is kellett sokat győzködni.
Nagyot nyögve emelkedtem fel a sámliról, majd még azért megnyújtóztattam kissé a zsibbadt lábam, mielőtt a söntés mellé léptem volna.
– Innen és onnét is kissé. Ezen a cipőmön a Südarden sara. – mutattam a csizmámra, majd a másikra. – Ezen meg a Nordenflussé. Hát kend? Tősgyökeres?
– Háhá! Világjáró! Ritka az olyan errefelé. – nevetett fel a férfi hangosan, majd azonnal tölteni kezdte a korsót. – Én olyan tőzsgyökeres vónék, amennyire csak tőzsgyökeres csak lehet az ember. Ismerek a várban minden lelket, sőt! – mutatott ujjával az egyik asztaltársaságra. – Kettőt abból a bagázsból is. Oszt magát miért pont erre vetette az út? Csak nem az óriások hírére?
– Azt már meg is értem, jó uram. – válaszoltam kedvesen mosolyogva. – Még a vándor is kétszer meggondolja, hogy olyan vidékre utazzon, ahol az egyetlen biztos útitársai a süly és a hideg. Főleg együtt.
Ujjainak mutatására az asztalra pillantottam, ahol kártyáztak éppen. Vonzó lett volna csatlakozni, de nem igazán szerettem volna elveszíteni minden pénzem, s bizony szerencsejátékosnak is csak olyan jó voltam, mint bábosnak: csak akkor ment, ha csaltam.
– Ha éppen úgy adja a dolog, néha kedvemben van északra látogatni. Kevés erre a szórakozás, s a nagy hidegben igen unatkozik a nép, magamfajta mutatványosnak pont ideális. – majd a kérdésére csak megvakartam a fejem. – Hallottam hírét magam is, bár láthatja, hogy nem az a fajta vagyok, aki úgy igazán keresné a bajt: sajnos igen megtalál akkor is, ha nem keresem. Meghagyom az óriásokat a büszke nagy harcosoknak, azokat tán nem is tapossák el azonnal. – majd a férfire pillantottam. – De ha már óriások... Egy óriás korsó sörrel azért megküzdenék, úgy sejtem, hogy egy ilyesfajta csatát tán még meg is nyerhetek.
Való igaz, ez olyan csata volt, amibe ténylegesen szívesen vetettem volna magam. A meleg már kellően felolvasztotta lelkem fagyott földjét, s bizony a fagyás után mohón kívánja ám a folyadékot a parlag. Még a nyál is összefutott a számban, egy finom sűrű északi sör gondolatára.
– Jött volna előző hónapban a karavánnal! – sóhajtott fel, amitől az én kedvem is elment. – A ser akkor még vót dögivel. Na de ne aggódjék, ilyen időkre tartogatom a boromat! Saját érlelésű, de nem szőlőből. Mézből! Ez majd megmelengeti a lelkét.
– No, az is jó lesz, régen ittam jó mézbort, nem olyan gyakori csemege a melegebb vidékeken.
A korsó hamar a pultra került, majd ahogy kissé előrébb hajolt a férfi a félhomályban, azonnal éreztem, hogy vizslatja a képem. Nem bántam, várható volt, hogy idővel azért mégis szerette volna meglesni, hogy mégis miféle szerzettel kokettál.
– A bitangját, hát az arcod félrevezető ám! Fogadjunk az öreg Jozef ördögfajzatnak nézett! No de mondtad, mutatványos ember vagy? Az ide köll mostanság nagyon. – a férfi kedve egy pillanatra látszólag elfogyott, de a tekintete nem tükrözte ezt. – Pont a múlthéten is remegni látszott a nyugton hagyott pohár víz, s az emberek feszültek. Kivéve persze...
A kocsmáros folytatta volna a beszédet, ám ekkor az ajtó kitárult (mit kitárult, majdnem kitört!), s azon egy hatalmas katonaféle jóember lépett be. Elsőre felismertem a fajtáját: savanyú, hallgatag, s olyan, aki ennek ellenére mégsem veri a feleségét... Ha van neki egyáltalán.
– Az biztos, éppen csak oda nem lesett be, ahova a nap nem süt be. De végül meggyőztem róla, hogy csak ocsmány vagyok, nem ürdüng. – válaszoltam, nem figyelve rá, hogy az öreg megtorpant. – Mutatványom az mindig van.
– Arthur! – fordult el tőlem a férfi, a katonaféleséget köszöntve. Nagy, sötét ember volt az, olyan üstökkel, ami inkább szénbe hajlott, nem éjbe.
– Jó estét Gedeon! – válaszolt a férfi pont úgy, mint aki csak annyi jót látott volna a mai estében, hogy élt. Körbepillantott, majd végül felhorkant, elégedetlenségét nem is palástolva. – Csak ennyi?
– Kell több? – szájalt vissza a kocsmáros.
– Kell. – válaszolt neki a katona, látszólag unva a játékot.
– És mutatványos? – mutatott rám, mintha egy vásári medve lettem volna. 
– Ki ez a mutatványos? – mért végig hunyorogva.
– Pontosan, jó uram. – tettem le a korsót, s hajoltam meg kissé, kihúzva magam utána, amennyire a Jóisten engedte. – Ahogy mondta: a mutatványos. Nem csak egy.
Fene se tudta, hogy mit akartam ezzel a közjátékkal, de azért mindig élveztem, ha kissé a figyelem központjába kerülhettem, s emellett végtelen csábító örömet jelentett számomra, mikor egy rangosabb ember idegein játszhattam. Nem voltam jó zenész, de azért ahhoz értettem, hogy meddig lehetett a húrt feszíteni.
– A mutatványos. – mordult fel a férfi, szép tekintetét felém fordítva, majd menten vissza a kocsmárosra. – Bolondozol már megint Gedeon! Mire mennék én a mutatványossal?
– Talán végre megtapasztalnád, milyen érzés mosolyogni? – nevette ki a kocsmáros, amitől hirtelen nekem is jó kedvem lett. Pár pillanatig fel lehetett ismerni a harag elkeverhetetlen jeleit a férfin, majd végül valahogy lenyelte a békát, s a kocsma népéhez fordult.
– Katonák! Jó pénz ütheti a markotokat, ha megfogadjátok a tanácsomat. Holnap gyertek el a várúr házához és tegyétek le jelentkezéseteket kísérőnek az őrtoronyhoz. Bizonyára hallottátok, Engelbert von Sturmburg felújítattni kívánja a rég elhagyatott építményt. Nekem pedig, mint az oda vonuló csapat vezetőjének, kötelességem elegendő kardot szolgáltatni a kísérethez.
Látszólag a felszólalás megtette a hatását, az eddig hangosan kártyázgató csoport (s iszogató népek) mind a férfi felé fordultak, s méregették annak ajánlatát. Nem lett volna meglepő, ha nem akad túl sok jelentkező, ha abból indulunk ki, hogy mégis miféle veszélyes feladatnak tűnt ez? Óriások? Ki a fene akar ilyesmivel szórakozni és játszogatni?
– És mennyi az a jó pénz? – kérdezte az egyik kártyázó, azt hiszem Lukas volt a neve, rendes jóember volt, nem mellesleg panaszkodós is.
– Elegendő, hogy ne kelljen aggódnotok az elemózsiáért egy hétig. – válaszolt kissé önelégülten a férfi, majd sarkon fordult, s elhagyta az ivót. Volt némi érzéke a színpadiassághoz, ez minden bizonnyal felélesztette az emberek érdeklődését egy kissé. A pénz is, de a távozás főleg.
– Kard egy nagy lótúrót. – kelt ki magából a fogadós, diszónként horkantva fel. – Csak kíséret köll, nem kard. Kell neki minden bolhából trollt faragnia. Ne haragudjon, jó uram, hogy így megsavanyította az ostoba Arthur a hangulatát.
Nem izgatott különösebben Arthur ajánlata, ha nem lett volna olyan hangos, talán direkt elengedtem volna a fülem mellett, de ezt nyilván nem tehettem meg, tekintve, hogy közvetlen mellettem óbégatott. Hogy én, őrjáratra, katonának? Hát ki is nevetnének, ha ilyesmi feladatra jelentkeznék: első pillantásra egyértelmű, hogy engem kell őrizni, nem nekem bármi mást... Na megy egyébként is: egy dolgot tudtam csak jól védelmezni, az pedig az italom volt. Az volt a gyakorlatom, hogy a gyomromba rejtettem el.
– Ezt aztán ne sajnálja, jó kocsmáros úr. Ilyen is kell minden városban, aztán ez is csak jó ember a maga módján. – elmosolyodtam, ahogy letettem a korsót. – Igaz, a Jóisten bizony nem két kézzel oszthatta a vidámságát, de ahol egy erény hiányzik, ott akad másik, minden bizonnyal derék ember lehet a maga módján.
Ugyan, higgye el nekem mindenki, roppant hidegen hagyott a gigászi bestiák vergődése, azért egy kissé mégis felkeltette az érdeklődésem egy-egy dolog, ami felmerült, így nem bírtam magammal, s kérdést kellett intéznem a pocakos férfi felé.
– Ez a toronyépítés is az óriások miatt van, jó kocsmárosom?
– A miatt biza. – bólogatott a férfi rosszallóan. – Oly sok helyről hallottuk már, hogy gyünnek, meg mennek a hatalmas behemótok, hogy várunk ura is úgy döntött, bizony meg köll védeni az embereket. Innen kevéssel több mint egy napi járásra van a torony, a legközelebbi hegyorm tetején. Van már elég emberünk, hogy feljavítsuk azt a helyet, de kardunk nem igen. Ezért is olyan merev mostanság Arthur. – pillanatra megtorpant, az ajtót figyelve, majd egy széles mosollyal folytatta. – Mondja csak mutatványos! Lenne e kedve tenni valami jót? Most ötlöttem ki biza, és ha elfogadja, ingyen adok még egy korsóval a borból.
– No, akkor ez bizony jó feladat lehet a markosoknak, ha nekem nem is. – vontam meg a vállam a torony kapcsán. – Ha elég idő eltelik, úgy is minden magát kalandornak valló bolond idecsődül. Lesz itt lándzsa és íj is elég. Ha nem is ma, tán pár hét múlva.
Ahol a baj járt, ott a zsoldosok és kalandorok is. Bizony jól értettek ahhoz, hogy kiszagolják a bűzt, aztán ezeknek a jó népeknek akkor volt igazán dolga, mikor már nyakig ért az elkeseredettség. De ilyen is kellett, nemde? Hiszen mikor a Jóisten megteremtette a világot, bizony ganajtúrókat is készített nagy bölcsességében, olyan is kellett, aki az ilyen bajokból élt meg. 
– Egy ingyen korsó borért még a lelkem is odaadom, kettőért pedig már a testem is az öné. – majd elnevettem magam. – Azzal mondjuk nem sokat lehet kezdeni, eléggé zsibbadós a lábam: semmirekellő egy ember vagyok. .
– No ne mondja ezt! Ön mutatványos! Szava járása is árulkodik róla. Node! Tudja, hogy Arthur vezeti a csapatot. Én meg tudom, hogy pont ezért nem is lesz semmi baja a csapatnak. Csatlakozzon hozzájuk, mint kísérő és tegyen meg egy fontos dolgot! Csikarjon ki egy mosolyt abból a savanyú káposztából! Na, mit szól? – a férfi az asztalra támaszkodott, majd vaskos, kocsmároshoz illő karját előre nyújtotta, várva az alku megszentelését.
– Csak ennyi? – kérdeztem meglepetten, halvány szórakozottsággal a hangomban. – Azt hittem, hogy valami komolyabb feladatról van szó. Ennyit a saját mutatványosi becsületemért is megtennék, ha elkezdett volna heccelni, hogy nem tudom szórakoztatni. – kortyoltam egyet az italból, majd végül elfogadtam a férfi kezét. Erős volt, izmos, illett hozzá. – De talán érdekes kaland lehet ez egyébként is, a jó katonák pedig gyakran nem tudják, hogy a zsoldjukat hova is verjék el. Több történetem, s játékom van nekik, mint amennyit elképzelni tudnának. – pillanatra elgondolkodtam, borostás állam vakarva, majd folytattam. – Aztán persze nem árt, ha van egy-egy jó komám erre is.
– Na ha ezt előbb mondta volna. – válaszolt némi játékos morgolódással. – De nem is baj. Fontos dolog ez Arthurnak, tudja? Közöttünk nem titok, hogy Viktória kisasszonynak udvarol, von Sturmburg lányának. Tudnunk illene, mivel lehetne megnevettetni azt a félkegyelműt, hogy ha esküre kerülne a sor, ne a sápadtsága és komorsága látszódjon Viktória kisasszony szemében. – az ismételten megtöltött korsót a pultra helyezte, majd végül megköszörülte a torkát kissé, jelezve, hogy ennyi elég is volt neki ebből a témából.  – No de ez talán sok is lesz így estére. Igyon inkább! Holnap meg mehet a várúrhoz. Ha pedig úgy érzi, este betérhet, amikor többen is melengetik majd a lábukat, hogy mulattassa a népet.

– Az már igen kár is lenne: az ember könnyezve menjen temetésre, de menyegzőre mosollyal... Pláne, ha a sajátja. – kissé megtorpantam. – Habár a saját temetésre talán nem annyira illendő, ha az ember könnyezve állít be. Nagy rémüldözés lenne abból, s hamar azt sejtenék, hogy hullatáncoltató van a környéken.
A korsót mosolyogva fogadtam, de még volt pár korty az előzőből... Meg egyébként is, kissé kezdte már kikezdeni az agyam az ital, mégis sok volt ez így hirtelen. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem terveztem meginni. Olyat még nem látott a világ, hogy Alberich Fisher elutasított volna egy jó korsó bort.
– Így legyen, holnap mindenképpen tiszteletem teszem itt, s becsalogatok pár embert, már a korsó italokért cserében. – cinkosan kacsintottam a férfire, majd belekortyoltam az italba.
– Na azzal csak óvatosan. – legyintett a férfi. – Ötven hordónyim van csupán és annak ki kell állnia a felmelegedésig! Jut eszembe! Holnap lesz is alkalma, ugyan is kisünnepség lesz a téren. Tudja, minden alkalommal, mikor karaván térül be hozzánk, másnapon megünnepeljük érkeztüket. Múlt hónapban még az atya is tiszteletét tette, ami elég nagy dolog volt, hiszen az öreg lassan fél éve nem dugta ki az orrát az Úr házából. Talán őt is megszórakoztathatná. Vagy inkább ne. Azt mondják nem kedveli a bűvészeket. Maga miféle mutatványokkal foglalatoskodik?
Megvontam kissé a vállam, nem szemtelenségből, leginkább csak kislányos zavaromban: olyat se hallottam még, hogy egy fogadós azt akarta, hogy ne fogyjon el az itala. Igen ritkán jöhet erre nagyobb kereskedőkaraván.
– Pedig igen megköszöntem volna a vendéglátását, de ha ki kell tartania, akkor ki kell tartania. – nevettem kicsit, majd végül válaszoltam a férfi felvetésére. – Tökéletes, talán jobb is egy téren játszani, mint egy kisebb kocsmában. Nagyobbat tudok akkor szórakoztatni.
Hogy mégis miféle művészetet végzek én? Színpadiasan megvakartam a fejem, mintha át kellett volna gondolni a választ, de ezen a ponton már begyakorlott bemutatkozásom volt, amit nem restelltem minden áldott alkalommal elmondani. Az ember ragaszkodjon a saját szokásaihoz, és akkor a saját szokásai is ragaszkodnak majd hozzá.
– Alberich Fischer a szolgálatára, jó kocsmárosom. Az érzelmek mágusa vagyok: egy váltóért csak vigyort adok, kettőért már nevetni is lehet rajtam, háromért pedig már én is nevetek. – kiegyenesedtem majd ismét a korsóért nyúltam. – Elsősorban bábmester lennék, de ha van rá igény, igen csúnyán ugyan, de énekelni is tudok. Máshoz viszont tényleg nem értek.
– Bábmesterünk nem igen volt még. – hallottam a választ, de legnagyobb meglepetésemre nem a kocsmárostól, hanem egy leánytól, akire eddig egyáltalán nem figyeltem fel. Egyáltalán mit keres itt egy gyermek? – Hol vannak a bábjai? Köpenye alatt rejtegeti? Milyen színűek? Miből vannak? Mi a nevük?
A találkozás hirtelen volt, de csak oly hirtelen az is, ahogy a kocsmáros lecsapott a gyermekre, s grabancánál elkapta azt. Igazából nem zavart a jelenléte, de azért hízelgő volt a férfi részéről, hogy ily nagyon foglalkozott a dolgokkal. Szerettem a gyerekeket, jobban, mint a felnőttek zömét. A kocsmáros lánya lett volna? Azt hiszem igen.
– Maria! Mit csinálsz te idelent? És hol a modorod? – szólt reá a férfi erélyesen.
– Bocsánat. – válaszolt a csöpp teremtés, de hozzávetőleg annyi őszinteség volt a hangjában, mint az én bábjátékomban. Szemtelen egy gyerkőc volt ez, a legjobb fajta. Én is az voltam, egészen addig, amíg anyám ketté nem törte a fakanalat a seggemen.. Utána jóval pimaszabb lettem, azt hiszem örömöm leltem abban, hogy nem tud megnevelni sehogy.
Nem tagadom, kellemes meglepetés volt, hogy pont egy gyermekbe botlottam, önkénytelen is mosolyba fordult cserepes ajkam. Az esetek zömében eléggé félni szoktak tőlem, de mikor előkerülnek a bábok, kissé leeresztenek, s a végén már talán meg is szeretnek. Ritka, hogy még báboznom se kell hozzá.
– A csigaházamban hordom őket, hogy meg ne sérüljenek. – válaszoltam mosolyogva. – Leginkább fehérek, de van egy zöld sárkányom is! Tüzet ugyan nem tud okádni, de a maga módján elég csinos. – sárkány ugyan aligha lehetett valójában, hiszen kutyák csontjából szoktam megidézni, de egészen hihető tud lenni, ha ügyesen mozgatom. – Attól függ, hogy éppen mi legyen a nevük. Meglátjuk. Az is lehet, hogy Sárkányölő Szent György történetet mesélem majd el.  – kacsintottam végül a gyermekre, hogy sebesen elhadart kérdéseire én is széthadartam magam. Emberére lelt, ugyanis ha valamihez értettem, akkor az a szó bárminemű kimértségtől mentes ontása volt.
Nem tudom mi ütött belém, de nevetnem kellett egy kissé. Volt valami a gyermekekben, ami kegyetlenebb volt bármely felnőtt gonoszságánál, de kedvességük is túlmutatott bármely benőtt fejű idétlen gesztusainál. Talán az őszinteségüknek köszönhették ezt a furcsa varázserőt. Abból sosem fukarkodtak. Sosem.
– Mindenesetre semmi baj, kisasszony. De nem érdemes a magamfajta idegenekkel szóba állni. – pattanásos képemre mutattam. – A rossz emberek szoktak így kinézni általában. Hallgass atyád szavára, bölcs ember. – biccentettem a fogadós felé.
A leány hallgatott a szavakra, s úgy fordult meg, mint a szellő a Skarstind vad ormain. Valahogy nem igazán voltak illúzióim arról, hogy véglegesen távozott volna... Egy kíváncsi gyermeket még az apja sem állíthatta meg abban, hogy idegenekkel beszélgessen.
– Ez a kis Maria volt? – hangzott a kérdés a háta mögül egy katonától – Hát nem lettek meg a szülei?
A jó kocsmáros csak mélyet sóhajtott, ujjait szája elé emelve jelezve a férfinak, hogy talán nem itt volt az ideje ilyesmiről beszélni. Ezek szerint mégsem ő volt az apja, kissé ostobának is éreztem magam most emiatt, de ezen a ponton mit lehetett tenni. Védelmemre szóljon, hogy első pillantásra a félhomályban tényleg úgy hatott, mintha hasonlított volna a gyermek a pocakos kocsmárosra.
– Szegény Maria még rosszabbul járt mit a legtöbb kisgyerek. – magyarázta halkan a férfi. – A többség tudta, hogy mi történt a szüleivel. De az övéiről senki nem tud semmit. Ha megkérhetem, ne emlegesse a szülőket a közelében.
– Bocsánat, valamiért azt gondoltam, hogy az ön gyermeke. – majd zavaromban belekortyoltam az italba. Nem sokat tudtam szépíteni a dolgokon, meggondolatlanság volt, hogy feltételezésekbe bocsátkoztam.
A lányt szerencsére nem igazán viselték meg a hallottak, s nem kellett sokat várnom, hogy visszatérjen, egy nyűtt kis rongybabát hordozva magával. Próbáltam kedvesen pillantani rá, s nem szánalommal, de azért egész sok erőfeszítést igényelt. Mindig is érzékeny voltam az emberek sorsára. Túlzottan is. 
– Ez itt Zazel. Meg tudod táncoltatni őt is, mint a bábjaidat? Én meg tudom táncoltatni! Megmutassam hogyan? – csivitelte.
– Meg, egy kis előkészület után. De minden bizonnyal nem olyan szépen, mint te. Egy baba mégis a kis gazdájára hallgat a legjobban. – majd tovább mosolyogtam, mert tudtam, hogy mire megy ki a játék. – Megmutatod?
A lány pár pillanatig halkan várakozott, majd bólintott. A babát szépen magához ölelte, mintha csak a saját testének része lett volna, s így pördült meg vele párszor. Gyermeteg volt természetesen, s kissé idétlen is, de a maga bugyuta varázsától elvonatkoztatva egészen ügyes volt. De talán csak a meghatotság beszélt belőlem.
Így táncol. – mondta a kocsmáros végül a leány helyett, lehet kissé elfárasztotta talán a mozgás?
– Most te. – utasított végül munkára, amire csak rosszallóan elmosolyodtam.
– De persze csak, ha nem bánja. – fűzte gyorsan hozzá a kocsmáros, ismét figyelve, hogy nehogy véletlen rossz néven vegyem a gyermek dolgait. – Ha szeretné a tűzhely elől elpakolhatunk kissé.
A bánás, természetesen, nem volt a tervem része, mi több, ha akartam volna se tudtam volna megharagudni a gyermekre. Az emberek szórakoztatása, ha közhelyes is talán, de nem csak a kenyerem megszerzésének legjobb módja volt, hanem létemnek főgerendája.
– Nagyon szépen táncolt, sajnos én nem is vagyok ilyen ügyes. – mondtam mosolyogva, hol a gyermekre, hol a kocsmárosra. A maga módján nagyon is meghatónak találtam a dolgot, de nem hagytam, hogy igazán kiüljön az arcomra. Hétköznapi tragédia volt ez, a tragédiák legkeserűbbike. Nem az, ahol egy ország királya hal meg árulásnak hála, sem az, ahol egy egyház szakad ketté... Egy olyan tragédia, ahol egy gyermek marad árván. Ez pedig nem érdekli a történetírókat.
Végül megráztam kissé a fejem a kocsmáros kérdésére, s elővettem egy keresztet. Nem azt, amit a templomba hordanak, inkább olyat, amit a magamfajta emberek használnak. Az igazat megvallva nem voltam különösebben csodálatos bábmester, de azért annyira értettem a mesterséghez, hogy egy gyermeket, s egy kocsmárossal elhitessem, hogy tényleg szakértője vagyok a mutatványoknak.
– Nem lesz rá szükség, most kár is lenne elpakolni, majd holnap megmutatom, hogy milyen is az, ha nem csak egy bábbal játszom. – majd nyújtottam a kezem a baba irányába. – De megmutatom, hogy Zazel hogy táncol, ha én kérem.
Kellett pár pillanatig mosolyognom, hogy meggyőzzem a leányt, de így belegondolva az is nagy dolog volt, hogy nem sajnálta tőlem a kis játékát. Elképzelni sem tudtam, hogy vajon mit élhetett át, s lehetséges, hogy ez volt az utolsó kis mementója a szüleiről. Nagyon óvatosan fogtam kezembe, majd mélyen a gombszemeibe pillantottam. Szervusz, Zazel... Nagyon szép kis baba vagy te. Remélem megbecsülöd a kis gazdád.

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Nagyon fáradt vagyok ugyan és valószínűleg mélyen alszom eleinte, de a küldetések során felszedett megszokásokat és a fajom által biztosított előnyöket nem lehet félretenni. Szinte azonnal éberen ülök fel, ahogy az első csattanást meghallom. Hallani lehet, ahogy egy szék felborul, egy asztal a falnak lökődik, majd valaki hangosan és igen fájdalmasan felkiált. Mikor beazonosítom a hang forrását, ami a szobámon kívül van, már a kezemben a kardom és már nyitom az ajtót, remélve, hogy nem nyikorog annyira és meg tudom lepni azt, aki a kalamajkát okozza.
Az ajtó a sötét folyosóra nyílik, azzal szemben pedig a fogadó helyiségét látom, ugyan is az ajtót nyitva hagyták, hogy a meleg jobban tudjon a házban áramlani.
Szerencsére a szemem a sötéthez volt szokva, így nem okoz nehézséget a tájékozódás és a dulakodás is elég erőteljes hangokat ad ahhoz, hogy meginduljak a hangok felé, amik bal oldali szoba felől jönnek. Megszaporázom a lépteimet, amikor felhangzik az újabb kiáltás és remélem nem késtem el, így nagy valószínűséggel szembe találom magam azzal, aki hallhatóan menekülőre fogta.
Mivel elég nagy lármát csapnak, akárkik is vannak odabenn, így nem mondhatnám, hogy meglep a felbukkanó alak, ám annál inkább a kinézete, bár nem is tudom mire számítottam...... , az biztos, hogy nem egy tetőtől talpig feketébe bugyolált alakra. A kardom egyelőre csak készenlétben tartom magam mellett, így nem nyársalja fel magát rá, bár a látványomra megtorpan. Meglöknie még azonban sikerül az alacsony, de széles vállú behatolónak, meg is tántorodom az erejétől, de ahogy megpróbál elmenni mellettem, a kardom lapjával a térdhajlata felé csapok visszakézből. Nem szeretném megsebezni, ha nem muszáj, míg nem tudom mi történt, de azért figyelmeztető jel, hogy egy fekete tőr van nála.
- Mi a fene! - morranok fel, ahogy szétárad bennem az izgalom.
A csapástól a férfi meglepetten rogy meg, a lendülettől pedig még el is esik és egészen az ajtóig gurul.
- Hogy az a... - morog indulatosan. Hangja hörgő jellegű, de nem olyan mély, mint ahogy arra számítottam.
Gyorsan feltápászkodik, miközben szabad kezét előre tartva három fénylő penge jelenik meg előtte, s az elsőt azonnal felém is küldi. Eközben az ajtó mögül ismét szapora lépteket hallok.
Sosem veszem biztosra az ütésemet, amíg nem látom a hatását, ezért számítok rá, hogy esetleg visszavág, hiszen elég fürgén mozgott, talán nem sérült annyira.
Még jó, hogy készülök, mert a felém indított penge nagyon fájdalmas lenne, ha célba érne. Gyors vagyok én is, bízom benne, hogy gyorsabb, mint a kése, de mivel látom, hogy van több is neki, már idézem is a következő bűbájokat – egy pajzsot, ami megvéd és egy a látását akadályozót, - hogy megzavarjam és közben a combját célzom meg a kardommal. A penge - hála a gyorsan elővarázsolt pajzsomra - nem ér el.
A támadó, kihasználva a röpke időt, pördül egyet és kirántja az ajtót maga mögött, ám mire visszafordul, látható, hogy kissé pánikolni kezd, hiszen eddigre a látása már valószínűleg homályossá vált, így azonnal kilővi a másik két pengét is, ám a bűbájnak hála pontatlanul, így azok csak a fejem fölött suhannak el, bele a semmibe, veszélytelenül.
A pillanatokon belül rá zúduló pengém eltalálja, ám mivel hátrálni kezdett, így csak egy vágást sikerül ejtenem rajta. Elég ahhoz, hogy a szövetet és a bőrt alatta felsértse, de nem eléggé ahhoz, hogy ne tudjon ráállni. De nyilvánvalóan nem akarja feladni!
- Állítsa meg! - hallatszik mögöttem az ajtóból Herbert hangja, kifulladva, remegve, de haraggal telve.
Vajon mi nyavaját keresett itt ez a fickó? Az kissé megnyugtat, hogy sem a tőre nem véres és a fiú hangja azt mutatja nagyon is életben van.
- Azon vagyok, mint látja! - morranok fel és ismét megpróbálom megszúrni a hátrálót, egy nyújtott lépéssel megtoldva, hogy messzebbre elérjek. Nem akarok halálos sebet rajta még mindig, a fiatalúr sem a halálát kívánta, csak, hogy maradjon, legalábbis én így értelmezem.
A feketébe öltözött alak hátra ugrik, s tőrével hárítja a karddöfésemet, majd amint megérezte, hogy kinn van, szinte azon nyomban futásnak ered a templom irányába.
- A fene essen beléd, hány tőröd van neked! - hördülök fel, aztán már rohanok is utána, mert azonnal menekülőre fogja a sebesülésével nem törődve, igaz, jóformán egy karcolás csak.
Odakint talán még hidegebb van a hajnali óráknak köszönhetően, mint este, a szabad bőrfelület rajtam a fáklya fényében is jól láthatóan gőzölög, de szél legalább nincs.
Félek, hogy a hideg sötétben és az ismeretlen terepen, hamar eltűnik, ezért dühösen utána vágom a kardom, hátha hátba vágja és akkor utolérhetem.
Egyrészt mellém áll a szerencse, mert eltalálom a hátát, ám nem élével, hanem a nyelével, így a penge egy pattanással a keményre fagyott földön landol, a férfi pedig rohan tovább, be a templom melletti közbe.
Jó nagyot káromkodom......, de csak halkan, magamban, ám bárki láthatja rajtam, hogy dühös vagyok. Annyira azonban már benőtt a fejem lágya, hogy nem rohanok fejjel a falnak, bele az ismeretlenbe. Talán még egy évvel ezelőtt is megtettem volna, de ma már nem, ráadásul már érzem a fagyos levegő csípését is, hiszen csak ing és nadrág van rajtam.
Lelassítok és felkapom a kardom, aztán csak nézek az eltűnt férfi után, majd megindulok vissza.
- Nyomorult, gyáva. - mormolom.
Épp csak visszaérek, a szobában már ott van Gretha is, hálóingjében, valamint határozott lépteket hallok az ajtó felöl, sejtésem szerint Henrik az. Eddig nem is foglalkoztam vele, hogy vajon hol van a ház többi lakója, de mostanra úgy látszik csak előkerülnek.
A cselédlány, aggódóan nézi végig a Herberten, nem esett e semmi baja, s az csak morgolódva rázza a fejét, ám mikor meglát engem, azonnal megfeledkezik a cselédről.
- Hol van?
Mivel még mindig dühös vagyok, hogy elszalasztottam a fickót, nem túl sok türelemmel vagyok a kérdés iránt.
- Köszönöm, jól vagyok! - aztán visszafogva magam, mert ez semmin nem változtat, megvárom, míg Henrik is betoppan, aztán folytatom. - Nagyon fürge és jól bírja a sérüléseket is. Elmenekült...a templom felé, bár sérült, ahogy említettem.
Henrik arcán eleinte csak az elcsigázottság látszik, ám hamar felfogja mi is történt és fiához hasonlóan harag önti el az arcát.
- Valaki betört a házamba, hogy megtámadja a fiamat és élve el is tudott menekülni?
Kissé tágra nyílik a szemem, amikor meghallom Henrik kirohanását, bízva benne, hogy nem felém irányul, mivel talán én voltam az egyetlen, aki még időben reagált. Ha nem ébredek fel időben, akkor vagy Herbert-nek esik komolyabb baja, vagy még csak meg sem pillantjuk, nem, hogy megsebesítjük.
- Fogalmam sincs, hol voltak az őrei uram, de nem sok érkezésem volt felkészülni egy merényletre, így igen, sajnos elmenekült. - számolok el magamban tízig, tényleg nem tudván, hol késlekedhettek az emberei.
A visszavágásomat láthatóan elengedi a füle mellett és a szeme a kardomra irányul, amin észreveszi a vért, s mivel nyilvánvalóan nem én véreztem össze, biztosan tudhatja, hogy a támadóé lehet.
- Elkérhetem a kardodat egy percre?
- Tessék. - nyújtottam felé a kardom, nyugalmat erőltetve magamra. - Megvágtam a combján, de nem volt elég súlyos, hogy ne tudjon futni és a hátán is lehet egy szép kis zúzódás majd.
- Köszönöm. Ez pont elég lesz. - zsebéből elővesz egy fehér kendőt és letöröli vele a vért, majd sietősen kinyitja az ajtót és kezét a szájába véve hosszasan füttyent egyet. - Sajnos nem mindig engedhetjük meg magunknak az éjjeli őrjáratokat, vagy az állandóan készenlétben álló őröket. De ha ilyesmi történik, sosem késő cselekedni.
Kíváncsian nézem, hogy mit akar kezdeni a vérrel, bár azért van elképzelésem, hogy akár mágiával is lehet ezzel valamit kezdeni, de nem! Henrik nem ilyesmire készül, hiszen mégis csak északon vagyunk!
- Múltkor is sokat segítettek, és most is sokat fognak segíteni a farkasok.
Hangja ugyan fortyog a haragtól, még is megpróbál nyugodtnak maradni. Nem sokkal a fütyülés után látni lehet, ahogy a főútról siet felfelé az egyik kapuőr, éppen csak a szövetvértjét csatolva magára, majd mikor odaér, Henrik azonnal a kezébe nyomja a kendőt.
- Merényletet próbáltak elkövetni a fiam ellen. Bízd a farkasokra a meglelését, de élve akarom látni a pofáját.
Aztán előkerül az őr és most már kiderül mire is kell a vér. Farkasok! Azért megborzongok és nem is a hidegtől. Én nem örülnék, ha toportyánok loholnának a nyomomban és még vérzek is.
Kissé megnyugszom és elfogadom a magyarázatot is, bár nem jó hír, hogy nincs állandó őrség, de nyilván nem mindennapos egy merénylet, ha ennyire nincsenek felkészülve rá.
Eközben a fiú indulatosan visszasétál az ajtón, hogy pár másodperccel később hangosan dörömbölni kezdjen egy másik szoba ajtaján, láthatóan elég bosszúsan. Nekem még csak annyit sem mond, hogy bikk-makk, pedig talán megmentettem az életét. Nem egy hálás fajta, hiszen nem testőrnek jöttem, hanem inkább bírának.
A szobában csak én és a tétova Gretha marad végül, aki közelebb is lép hozzám.
- Önnek nem esett baja, igaz?
- Nem, nincs bajom, szerencsére, nem bírt a mágiámmal, még ha meg is próbálta. - nézek egy kicsit megenyhülve a lányra a kérdésére. - Az a bátyja szobája? Mit akar tőle? – kíváncsiskodtam Herbert felé biccentve.
- A két fiatalember egymás melletti szobákban alszik, így valószínűleg Humbert lett volna az első, aki Herbert segítségére siethetett volna. - magyarázza a nő, majd megrázza a fejét. - Mostanában azonban gyakran megesik, hogy az idősebb fiú házon kívül tölti az éjszakát. Hálás vagyok az úrnak, hogy Herbert képes volt megvédeni magát, ám ha testvére is itt lett volna, bizonyára sikerült volna elkapni a támadóját.
~ Vagy épp ő lett volna az első, akit ledöf a merénylő! ~ merül fel bennem ez a lehetőség is.
- Azért furcsa, hogy nem járt sikerrel a fickó. - jegyzem meg elgondolkozva. - Elég felkészültnek tűnt és ha meglepte álmában Herbertet, akkor érthetetlen, hogy még csak meg sem sebesítette, ráadásul mágiája is volt. - nézek a dörömbölő ífjúra.
- Herbert! - lépek közelebb hozzá. - Elmesélnéd mi történt?
A fiú abbahagyja a dörömbölést, majd kissé meggörnyed, hogy kifújja magából a mérgét.
- Valaki megpróbált megölni. Valaki, aki nem ismeri a házat olyannyira, mint mi, akik itt élünk.
Arrébb lép az ajtótól a másikhoz, majd benyit, hogy megmutassa saját hajlékát. Átlépve a küszöböt rálép egy deszkára, majd ránehezedik a mellette lévőre, mire az halkan megreccsen.
- Nem vagyok túl jó alvó, így egy ilyen nyekergésre felébredek. Amikor megláttam, hogy egy ismeretlen állt az ajtóban tudtam, hogy nem hezitálhatok.
Beljebb lép és egy pattintóval meggyújtja az egyik lámpását az asztalán. A szoba rendezett, kevés tárgy van benne, a falakon is mindössze csak három pajzs a dekoráció, egy pedig félrehajítva az ajtó mellett hever. A fiú rámutat.
- Az a pajzs az ágyam fölött lógott. Azzal estem neki a támadómnak.
Ha mást nem, legalább kizökkentettem a mérgelődéséből, de teljesen érthető magyarázatot mond, amiről meg is győződhettem, ahogy követem a szobájába. El kell ismernem, hogy jól feltalálja magát, kitartott addig, míg segítség nem érkezett, bár sejtésem szerint, meg amilyen vehemenciával verte az ajtót az előbb, ezt nem tőlem várta.
- Jól csináltad! - biccentek felé. - De nem haragudhatsz azért a bátyádra, hogy nem volt itt, hiszen egyrészt nincs megbízva gondolom a védelmeddel, mint egy testőr, másrészt senki nem számíthatott erre, vagy tévedek?
- Nem, nem téved. - a fiú arca megenyhül, vonásai lágyabbá válnak, majd megdörzsöli a szemeit. - Humbert az akire mindig számíthattam, ha baj volt. Sokszor még akkor is, amikor nem. Most viszont nagyon örültem volna, ha itthon lett volna. A támadó bizonyára csak azért fogta menekülőre, mert tudta, hogy túl sok zajt csaptunk. Ha nem gondolt volna a saját biztonságára...
Mély levegőt vesz és mellkasához szorítja a kezét. Látszik rajta, hogy csak szorítja az ingét olyan görcsösen, hogy ne látszódjon a remegése.
- Jozef. Ne haragudj, de adnál nekünk néhány percet? – hallatszik hirtelen az ajtóból Henrik hangja. Bizonyára végzett már az őrnek adott utasításokkal, így épp időben ér ide, hogy ne legyen kínos a helyzet. Pedig én megértem Herbertet. És nem is ítélem el érte, hiszen a családja legkisebbjeként eddig mindenki vigyázott rá. Még nem sokat látok a képességeiből, de ez semmit nem vont le abból, hogy jó lovag lenne belőle és főként nem az, hogy a sokk most kezd kijönni rajta. Nekem nem volt szerető családom, aki mellettem állt volna, engem az élet és Norven atyám edzett meg, de nekem sem ment egyik napról a másikra.......
- Biztos vagyok benne, hogy ő is bánni fogja, hogy nem volt itt. – mondom még csendesen, látványosan inkább a pajzsot nézve a földön, mint a remegni kezdő fiút.
- Természetesen uram, a szobámban leszek, ha esetleg még szüksége lesz rám, már úgy sem hiszem, hogy nagyon tudnék aludni. - biccentem meg a fejem és el is indulok.
Odakint a folyosón Grethaba botlok, aki láthatóan elég bizonytalan még. Azonnal közelebb lép aggódó tekintettel.
- Hogy van Herbert?
Mosolyogva állok meg, hogy megnyugtassam ebben a férfiaktól nyüzsgő házban.
- Jól van, csak most jönnek ki rajta az események, de szépen megállta a helyét. Maga tudja, hogy hol van Humbert? Csak nem valami hölgy van a dologban? - tippelek, hiszen miért is mászkálna el egy ifjú éjnek évadján......
A nő megkönnyebbülten felsóhajt, majd elmosolyodik.
- Úgy hiszem igen, bár ezt ő még nem vallotta be nekünk. Henrik úr nem igazán áll a nyakára a válaszért, így csak feltételezni tudjuk. - kicsit összébb húzva magán a hálóingjét és megremeg. - Megyek teszek még a tűzre. Hozhatok önnek egy teát Herr Strandgut?
Nem ismerem még a családot annyira, hogy másra gondolhatnék és Gretha is megnyugtat, hogy jó irányba tapogatózom. A felfokozott izgatottság már engem sem melegít, így kezdem érezni a hűvösebb levegőt, ráadásul nem is sokat pihentem, csak épp egy kicsit aludhattam mikor kitört a csetepaté és ez kezdi éreztetni a hatását.
- Azt megköszönném. - mondom neki egy hálás mosollyal. - Aztán talán még tud pihenni kicsit.
Ha elmegy a lány én is belépek a szobámba és leülökm az ágyra, igyekezve kidörgölni a fáradtságot a szememből, míg megjön a tea. A kardot magam mellé teszem, emlékeztetve magam, hogy majd még meg kell tisztítanom.
Gretha néhány perccel később visszaér, majd azonnal távozik is, hogy előkészítse a korai reggelit a családnak. Hálásan veszem át a forró italt a lánytól és lassú kortyokban iszogatom, ami jól le is nyugtatja az idegeimet. Az ablakon kinézve látom, ahogy az ég alja világosodni kezd és a teával együtt az ólmos fáradtságomat is viszi magával. Azért jól esik kinyújtózni még egy kicsit. A kopogásra azonban már számítok, hiszen csak idő kérdése volt.
- Ébren vagy Jozef? - kérdezi Henrik a túloldalról.
- Igen, uram, jöjjön csak beljebb. - válaszolom rögtön, már teljesen felöltözve.
- Áh, nagyszerű. - lép beljebb, ám az ajtót nem csukja be maga után. - Megpróbáltam beszélni a fiammal a mai kimenetelről. Tudod, a toronyhoz. De sajnos ragaszkodott hozzá, hogy tagja maradjon a csapatnak. Humbert is veletek lesz így nem féltem őt, mégis...
Hátrafordul és kihajol a folyosóra körülnézni, majd vissza tér a tekintete rám.
Ha engem kérdez valaki, akkor fogadok is rá, hogy Herbert nem fog visszakozni, hiszen láthatóan bizonyítani akar, mind az apjának, mind a bátyjának. A történtek miatt azonban nem csodálkozom, hogy az apjuk nem örült a hírnek, hogy az utazás megtörténik, de a merénylő nincs meg.....
- Nem mint a várbirtok ura, hanem mint a fiaim apja, szeretnélek megkérni, hogy vigyázz rájuk. A keresés nem járt sikerrel a falakon belül, így feltételezhetjük, hogy a merénylő a falakon kívül van. Ki fogjuk terjeszteni a keresést, de ha nem járunk sikerrel…….
Arra is fogadtam volna, hogy erre meg fog kérni és természetesen, ahogy az útra sem, erre sem mondhatok nemet, ráadásul most már személyes elszámolni valóm is van a tettessel.
- A merénylő képzett volt. - bólintok az eltűnésére. - Természetesen számíthat rám uram, figyelni fogok, de tudja vagy sejti esetleg, hogy miért akarta megölni a fiát a támadó, vagy egyáltalán mi lehet a háttérben? Úgy láttam az emberek kedvelik a családját és, hogy őszinte legyek, ennyire északon, még ellenlábasra sem gyanakodnék, akinek a birtokára fájna a foga..... - kérdezem tőle tényleg őszintén.
- Nos, ez az, ami engem is zavar. Minden találkozón igyekszem a legjobb kapcsolatot ápolni a szomszédos birtokok nemeseivel, nem is beszélve a fővárosi kapcsolataimat. Nagyon úgy sejtem, hogy itt aljasabb célok húzódnak meg, mint hatalmi játékok. - tenyereit idegesen összedörzsöli, majd fejet hajt előttem, ami azért meglep. - Köszönöm, hogy vigyáz a fiaimra. Ha megbocsát, nekem most mennem kell. A keresés nem hagyhat alább. Humbert is nemsokára hazatér, aztán egy reggeli után összeszedik a csapatot és el is indulhattok.
Hát ez a küldetés nem épp úgy alakul, ahogy a püspök vagy akár én elképzeltem, de hát sosem hátrálok meg, ha egy kis kaland mutatkozik a láthatáron és ez most ráadásul vérre megy……..

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Miután a vár ura távozott már pirkadt az ég alja. Már nem volt értelme aludni, így kiballagtam az udvarra és bár minden porcikám tiltakozott ellene, megmosakodtam a kútnál. Az biztos, hogy segített kimosni belőlem minden fáradtságot. Vacogva, de felélénkülve tértem vissza és miközben öltöztem, hallottam, hogy megérkezett az idősebb fiú – eléggé lefáradva, - és megbeszélte a család az éjszakai dolgokat. Örültem, hogy ebből kimaradtam és annak is, hogy hamarosan Gretha tálalta a reggelit, eléggé megéheztem.
Köszöntöttem a három férfit és leültem, amikor megjelent a lovász, Karl és kissé megilletődve bemutatkozott.
- Üdvözlöm. Nem volt még lehetőségünk találkozni, amiért elnézését kérem. A nevem Karl. - fejét meghajtja a lovag előtt.
- Hosszú éjszakád lehetett fiú. - üdvözölte Henrik, és intett, hogy üljön le ő is az asztalhoz, amin már ott gőzölgött a meleg kása, és a frissen sütött kenyér.
Nem éreztem, hogy a fiúnak bármiért is elnézést kellett volna kelnie, így barátságosan biccentettem felé, de felkeltette érdeklődésemet, miért volt hosszú az éjszakája, talán ő is az üldözőkkel tartott, vagy a fiatalurat kísérte a kalandján?
- Megkérdezhetem, hogy mi volt a virrasztás oka, vagy indiszkrét lennék? - néztem rá kérdőn.
A fiú kissé meghunyászkodva húzta össze magát, először urára pillantva, majd vissza rám.
- Nos... A karaván lovaival foglalatoskodtam. És egymagam sajnos nem tudok oly gyorsan dolgozni, ennyi állattal, így nagyon későn sikerült csak végeznem. Akkor pedig már nem akartam feljönni, mert a reggeli etetésre úgy is vissza kellett volna mennem, szóval...
Karl lenyelte szavai végét, mintha kissé zavarba jött volna a kérdéstől, aminek talán a jelenlétem lehetett az oka?
Nem nagyon értettem a zavar okát, bár a tippem közül egy sem vált be. Ettől függetlenül nem volt bennem gyanakvás, hogy igaztalant állítana, annál több értetlenség.
- A te hibád, hogy nem kérsz segítséget. - morgott Humbert, majd megugrott, ahogy a lábához kapott az asztal alatt.
Szinte a számból vette ki a szót, aminek én is hangot adtam, mert nem tudtam miért olyan nagy szó a segítség, amiért még valaki a fiút bokán is rúgta, ha jól sejtettem hirtelen rándulásának okát.
- Miért bajlódtál egyedül azokkal az állatokkal, hiszen a karaván eddig is gondoskodott a lovairól, csak meg kellett volna mutatni a helyet, ahová bevihetik őket, a többi az ő dolguk, vagy ennyire elkényelmesedtek az út végére?
Az asztal fölött egy rövid pillanatra a némaság hideg leple lebegett, mígnem Henrik törte meg egy harácsolással.
- Nos, itt északon a hideg levegőhöz meleg vendégszeretet társul. Mindig igyekszünk a kereskedők kedvére tenni, mert ha nem tennénk, nem jönnének. Ugyanakkor a saját lovaink egészségére is ügyelnünk kell, így minden lovat át kell vizsgálni, mielőtt az istállóba állítanának. - jobbjával megdörzsölte az állát és égkék szemeivel Karlra meredt. - Régebben több emberrel végeztettük ezt a munkát, ám akár csak az őrséggel, a lovászokkal is hasonló a helyzet. Nincs elég. Karl mestere a csillagtalan éjszaka alatt veszett el, de már azelőtt is sokakat elvesztettünk a lángokban és a helyi katasztrófákban.
Ismét megköszörülte a torkát, majd összecsapta a tenyerét.
- Na de ne a gyásszal mérgezzük elménket! Nagyon fontos nap a mai. Együnk, hogy felkészülhessünk rá!
Hát......ez felettébb érdekes. A kérdésemet ártalmatlannak gondoltam volna, de úgy látszik valami lappangott a dologban, amit nem akartak egy idegen orrára kötni, legalábbis erre következtethettem az ezután hirtelen megfagyott hangulatból. A magyarázat is elég érdekfeszítő volt ahhoz, hogy legyen egy csomó kérdésem, de tiszteletben kellett tartanom a házigazda kívánságát, hogy ejtsük a témát és különösebben nem éreztem, hogy az én dolgomhoz köze lenne, ezért nem feszegettem tovább.
- Élnézést kérek, ha olyasmibe ütöttem az orrom, amihez semmi közöm, minden bizonnyal a kufárok nagyra értékelik a segítségüket. - bólintottam.
Kellemes illatok szállingóztak már a levegőben, hogy az étel töltsön el a továbbikban kíváncsisággal, na meg az utazásunk is egyre közeledik. Azért kicsit jobban megnéztem magamnak Humbert, hiszen ha nem pihente ki magát, az megnehezítheti ezt az utat. De az előbbiek után már nem lett volna jó rákérdezni.
Henrik biccentett egyet és keze intésével jelzett Grethának, hogy már tálalhat is. Elsőnek természetesen a ház ura kapott, majd a legidősebb fiú, akinek szőke haját aznap valószínűleg még nem látta fésű, arca azonban tiszta volt. Egy pillanatra elkapta a tekintetemet, ám nem reagált rá jelentőségteljesen.
Türelemmel vártam a soromra, miközben tartottam Humbert cseppet sem barátságos tekintetét, amiben egyáltalán nem volt az éjszakai kalandjának fáradtsága, ami azért, ha nő van a dologban elég meglepő.......
Na, de az ő dolga, csak azt nem értem, miért ennyire elutasító szerény személyemmel szemben, vagy a fajommal van baja? Ez érdekes út lesz, ha ez van a dologban. Megtanultam már megvédeni magam az ilyenektől.
A friss kenyér kellemes ropogással tört hat részre, s lett szétosztva mindenki között, majd egy gyors hála után csendesen megreggeliztünk.
A reggeli után a fiúk gyorsan a saját szobájukba mentek készülődni, miközben Gretha és Karl elpakoltak az asztalról. Én is mentem, hogy melegen felöltözzek és magamhoz vegyem az úthoz szükséges dolgokat.
Mikor újból előkerültem, minden meleg holmit rajtam volt, persze azért figyelve arra, hogy képes legyek mozogni, ha váratlan meglepetés érne minket. Fegyvereim megtisztítva lógtak az oldalamon.
Hallani lehetett, hogy sokan vannak az épület előtt, valószínűleg a csapatunk és a kíváncsi helyiek. Igyekeztem kifelé, mert nem akartam, hogy rám melegedjen a ruha és Bársonyt is meg akartam még nézni.
A helyiek igen meglepődtek, amikor kiléptem az ajtón, s a beszélgetések hamar el is haltak.
Nem is gondoltam rá, hogy én leszek az első, aki kikerül a házból, ezért kissé zavarba is jöttem a tekintetek kereszttüzében, ám hamar felszabadultam, mert hála az égnek megjelent Henrik.
- Adjon Isten jó reggelt! Hát itt nincsen senkinek se dolga? A fiúk jól vannak, nekünk viszont az emberek kellenének, akik ma utaznak a toronyhoz! Szóval... - kezével hessegető legyintéseket végzett. - Minden kérdést megválaszolok este! Addig viszont tessék menni a dolgok végzésére!
És a csőcselék nagyja morgolódva de megértően kacarászva távozott, hogy rendbe tegyék a helyet.
Akik maradtak, nem voltak sokan, olyan tízen - de hát már megtudtam, hogy kevesen vannak ezen a településen valamiért, - de azok közül legalább féltucatnyian fegyverforgatónak tűntek legalább.
Egyiküket, az őrt megismertem éjszakáról, hatan még felvértezve bőrpáncélban és szövetruhákban, lándzsákkal és íjjakkal. de a civileken, akik négyen voltak és a nőn meglepődtem, ám hamarosan kiderült, hogy mi a szerepük.
- Veled mindjárt beszélek. - mutatott Henrik a katonára, majd hozzám fordult. - Ők lennének a kis csapatotok. A hölgy Maria és a három legény a fiai. Ők lesznek a kőmívesek, akiket elsősorban kísérni fognak a katonáink. Előre is bocsáss meg nekik a különös kérdéseikért. Bizonyosan lesz majd egy pár.
- Ó, így már értem a fegyvertelenséget. - mosolyodtam el és megbiccentettem a fejem, mind a katonák, mind a kőműves család felé. - Jozef Strandgut fegyvernök, szolgálatukra. És, ha tudok, szívesen válaszolok a kérdésekre.
Legalább lesz egy kis szórakozás is az úton, már, ha az éjszakai merénylők kiagyalója is így gondolja.
A társaság bizonytalanul viszonozta a biccentést, majd elég hamar előkerült Herbert és Humbert is. Mind fémlemezes páncélban és karddal, pajzzsal.
- Reméljük a merénylő nem fogja úgy gondolni, hogy fényes nappal egy csapat állig felfegyverzett katonának essen. - mondta az idősebb fiú és előre sétált, hogy gyors utasításokkal rendezze a katonákat és elkezdjék a menetet a főkapu felé.
- Készen állunk rá. - bólintott a fiatalabbik is, és követte a társaságot.
- Hát az attól függ, hogy ki az a merénylő vagy a megbízója és mennyire elszánt. - jegyeztem meg az idősebb fiú szavaira. - Nem vagyunk azért annyira sokan és kihasználhatják a meglepetés erejét.
Nem akartam letrompfolni, vagy kétségbe vonni a szakértelmét, de a látottak alapján az ittenieknek nem sok tapasztalata volt a taktikás harcban......
- Ha kérhetlek Herbert, az úton, ha lehet maradj a közelemben. - mondtam csendesen a fiúnak, hiszen jobb a kellemetlen meglepetésre számítani, mint bízni az erőfölényünkben.
A kőmíves család kissé hátramaradt, hogy a szekeret átvizsgálják és letakarják, majd a lejtőn, óvatosan lefelé gurítsák.
- Szóval Herr Strandgut... - közelített meg az egyik lándzsás katona már a kapukon kívül. - Igaz, hogy a fajtájuk gyakran fogyaszt emberhúst?
Igaza volt az uraságnak, majdnem elestem a saját lábamban a megdöbbenésemben a kérdésre.
- Hogy mi......? Ezt meg honnan a búbánatból hallotta? - kérdeztem és láthatta az arcomon a döbbenetet. - Ez borzasztó nagy ostobaság, mert bár pici koromtól kezdve emberek között éltem, azt biztosan mondhatom, hogy ez nem igaz.
~ Édes jó Uram, ilyeneket gondolnak a sötét elfekről az emberek???? ~
- Hát tudja itten sokan ezt hallják. - vonta meg a vállát. - Bár, ha templomos, akkor bizonyosan nem ehet embert.
Egyre jobban elámultam, aztán kissé furcsálkodva néztem rá, hogy ezt most komolyan mondja, vagy csak tréfálkozni akart velem? De hát nem lehetett kinézni belőle egy ilyen értelmet, ahogy jobban szemügyre vettem. Tehát nem vettem magamra a sértést, hogy templomosnak nevezett, csak kijavítottam, hiszen a türelem a gyengeelméjűekkel szemben kedves az Úrnak.
- Keresztes lovag, nem templomos, a templomosok az eretnek Délieket szolgálják. - világosítottam fel.
A kaputól néhány méterre, ahol a kisebb házak álltak, megállították a szekeret és hárman elmentek, hogy kihozzák a lovakat a közeli istállóból, ám előtte még megkérdezték, hogy hogyan nézett ki a lovam, hogy azt is ki tudják hozni.
Herbert mellém léptetett, hiszen nem akart rossz képet mutatni magáról és látta, hogy még mindig az ostoba kérdésen ámuldoztam. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát a helyzettől.
- Mondja csak Herr Strandgut, magából hogyan lett keresztesrendbéli? - kérdezte, hogy az időt elüsse, míg lovát felnyergelik és kihozzák.
Természetesen nem azonosítottam védencemet ezzel a tudatlannal, ezért értékeltem, hogy próbálta elterelni a szót.
- Az....emberek - nehéz volt annak neveznem azt a nyomorultakat, - akik megtaláltak és akiknél éltem kis koromban, északiak voltak, aztán beadtak a papneveldébe, végül onnan kerültem a Draconis rendhez, a rendfőnök kezeihez. - magyaráztam el röviden pályafutásomat.
- Értem. - bólintott, ám néhány dolog továbbra sem hagyta nyugodni és látszott rajta némi aggodalom. - És a kiképzése mennyi ideig tartott?
A katonák időközben összeverődtek a kőmívesekkel, hogy kis beszélgetéssel és hangos nevetgéléssel üssék el az időt, Humbert azonban nem tartott velük. Ő inkább testvére közelében maradt, félfüllel figyelve a beszélgetést.
Éreztem az őszinte érdeklődést a fiúban, ezért szívesen meséltem neki, persze nem a rossz dolgokról, hiszen ami a papneveldében történt nem tartozott ide. Az azonban nem kerülte el a figyelmemet, hogy a fegyelem nem volt az erőssége a csapatnak, mindenki élénk beszélgetésbe merült, a környéket senki nem figyelte. De hát a vezető Humbert volt, nem akartam beleszólni a dolgába, ezért a mesélés közben, fél szemem a tájon volt.
- Azt mondanám, hogy szinte gyerekkorom óta, hiszen papként is tanultam fegyverhasználatot és mágiát is. Mikor Norven püspök a szárnyai alá vett, akkor tőle is rengeteget tanultam. Sangrinus rendfőnök mellé csak alig másfél éve kerültem, természetesen itt már nagyon komolyan veszik a kiképzést, a kötelező imák mellett szinte az egész nap gyakorlatozással telik, bár én elmondhatom, hogy szerencsés vagyok, sok küldetésben vehettem közben részt. - vettem bővebbre a magyarázatot.
Nem akartam elvenni a kedvét, de tudnia kellett, hogy a lovagoknak nem fenékig tejfel az élete.
- És Ön, Herbert miért akar lovag lenni, vagy csak a kötelességét akarja teljesíteni apjaura iránt? - kérdeztem vissza én is.
- Bizonyítani akarok. - mondta magabiztosan a hegyek felé meredve. - Bátyám remek katona, apám nagyszerű vezető. Nem hozhatok szégyent a családomra. Nem is beszélve a felelősségeimet, melyeket be kell majd töltenem.
A környéken hatalmas nyugalom volt, a fákat lengette a szél, a házak ablakai és ajtajai mind zárva voltak, s a messzi távolban már látni lehetett néhány felhőt is, amely talán esőt is hozhatott magával, de mozgást nem lehetett sehol se látni. Legalább is, amíg a lovak meg nem érkeztek addig nem.
Humbert volt az első, aki a lováért ment és hangosan utasította a többieket is, hogy ugorjanak fel, mert nincs sok idejük, s azok kérdés vagy hezitálás nélkül meg is tették.
Bársony örömmel nyihogott fel, amikor meglátott és én is boldogan vakargattam meg az orrát.
- Sajnos nem tudtam hozni finomságot, de ígérem bepótolom. - suttogtam a fülébe.
Láthatóan jól tartották, pihent volt és jól lakott.
Herbert pont azt a választ adta, amire számítottam. Sokban hasonlított rám, persze csak arra az időre gondolok, amikor atyám maga mellé vett. Onnantól én is végig azon voltam, hogy bizonyítsak neki és büszke legyen rám. Herbert volt a legfiatalabb, érthető, hogy ő is meg akarta mutatni, hogy ér valamit és ezzel tisztában is volt.
Közben egy lovat a szekér elé fogattak, a mestercsalád pedig azt kísérte.
- Na jól van urak, hármat kérek előre, hármat hajtóba! Herbert, ti meglesztek a jobbon ugye? - szólt hátra lováról Humbert, s mikor látta öccsét bólintani, egy erőltetett vigyor villant meg az arcán, mielőtt előre fordult volna. Én is bólintottam az idősebb testvérnek, hogy jó lesz a jobb oldal, hiszen
Mire elindultunk meg kellett vallanom, hogy Humbert is kivívta elismerésemet. Mégis csak tudta, hogyan kell biztosítani a csapat biztonságát, tehát rosszul mértem fel. A tanulság: nem szabad elhamarkodott ítéletet hoznom és ez igaz lesz Herberttel kapcsolatban is.
- Tudom, hogy bűn az irigység... - folytatta Herbert, ezúttal lóhátról. - De időnként nagyon irigylem fivérem sorsát.
Szemem Herbertre kaptam a szavaira.
- Miért irigyli? Lovagként is sok dicsőségben részesítheti a családját, Bátyjának meg ott van egy uradalom terhe a vállán, ezt szeretné? Különben meg semmi ilyen nem látszik magán..... - néztem bele a szemébe.
Valószínűleg csak egészséges vágyai voltak, semmi más.
- Ó nem. - a fiú elkuncogta magát. - Én a biztos jövőjét irigylem. Ő tudja mire számíthat az élettől. Tudja mit adott neki az Úr.
Én is elmosolyodtam, mert kiderült, hogy van ész is abban a csinos fejben, nem kerget vágyálmokat a lovagi élettel kapcsolatban.
- Látja, ebben igaza van. A mi életünk tele van bizonytalansággal, csak az Úr áldása és kegye a biztos, de hogy mit tartogat nekünk a jövőre nézve, azt nem tudhatjuk. Viszont van akiket pont ez hoz a sorainkba, hogy bármit sodorhat elénk az élet és semmi nincs kőbe vésve. - szélesedett ki a mosolyom, hiszen én is éppen ebben találtam meg a helyemet. papként vagy inkvizítorként nem kaptam volna meg, ami a szívemben és lelkemben dolgozott.
Rövid kaptatás után végre egyenes útra értünk és megkezdtük a monoton utazást a Skarstind ormai irányába.


Alberich Fischer

Alberich Fischer
Nekromanta
Nekromanta
II.


Kezembe fogtam hát a babát, s kissé felmértem, hogy vajon van-e rajta olyan szakadás, ami mozgathatatlanná tenné. Örömmel konstatáltam, hogy habár nyilván nem bábnak való a rongyból készült játék, de eredendően semmi sem akadályozza azt, hogy elegendően mozgatható legyen az öt fő pontján. A keresztet végül magamhoz vettem a kabátom aljából, s öt laza, kissé hosszabb zsinórral felkötöttem a tagjait, na meg persze a fejét is. Elsőre nem is igazán sikerült a dolog, hiszen jól kellett kimérni a távolságokat (ez pedig olyasmi művelet volt, ami már csak maguktól mozgó természetükből se volt lényeges az élőholtaknál), de hamar korrigáltam a hibát. A maga módján csöppet talán nevetségesnek is hatott a kis alkotás, hiszen messze túl nagy volt a kereszt, de talán pont emiatt elég kontrollt adott nekem hozzá, hiszen nagyobbakat kellett mozgatni hozzá, hogy valami történjen, s nem kellett igazán precíznek lenni. Csöpp pillanatra megtorpantam, hogy vajon mire is kéne végül táncoltatni a babát, s sandítottam, hogy látok–e valahol bárkit, aki zenélni tudott volna, de hamar feladtam a harcot, s helyette úgy döntöttem, hogy a magam dalnoka leszek. Tudtam ugyan tisztán énekelni, de ahhoz az kellett, hogy valaki kísérjen zenével, így inkább úgy döntöttem, hogy csak elfütyülök valami táncdallamot, ehhez kíséret se kellett, hiszen ajkam volt maga a hangszer... Hogy is van? Három kormos az ajtóhoz lépett, kopogtatás után szólt is az ének?

Raggle Taggle Gypsy dallama:


A kis bábút a lassú fütyülés dallamára mozgattam, bár, mielőtt belekezdtem volna, meghajoltam vele egy kissé, hogy lássák, hogy Zazel mégis úrihölgy. Nem voltam túlzottan gyakorlott a táncokban, hiszen a lábam közel sem volt olyan ügyes, de azért ismertem néhány lépést, főleg a partvidékről, és félig meggyőzően talán elő is tudtam adni egy táncot. Ilyet persze sosem roptak volna erre a dallamra, hiszen elsősorban elf ének volt ez, de ezt vélhetőleg úgy sem tudták erre, viszonylag ritka látogató lehetett a vidéken a szépek népének valamelyik tagja... Az sem a táncos féle, ha jól sejtem. 

Maga a dallam nem túl hosszú, így úgy döntöttem, hogy a felénél visszakanyarintom majd az elejére, s úgy léptettem tovább a babát. Hol egyik lábát előre helyezve, hol másikat, kínosan figyelve arra, hogy a kezeit is mozgassam mellé, hiszen nincs szánalmasabb, mint egy olyan táncoló baba, akinek a keze csak vergődik a semmibe. Az egész művelet közben egy kissé kínosan éreztem magam, hiszen tudtam, hogy ennél sokkal jobban nézne ki, ha egy saját bábommal játszottam volna el az egészet, de ennyit ért hát a művészetem: ha nem csalhattam, hirtelen csak egy hétköznapi vásáros bohóc lettem.

Ahogy a végére értem, meghajoltattam ismét egy kissé a babával, majd utána én magam is. Szerencsére a kicsiny nézőközönségem nem igazán izgatta az előadásom hiányossága: az éppen errefelé néző részegek pont eleget ittak már, a gyermektől sosem vártam sokat, a kocsmáros pedig eléggé együgyű volt a maga módján. A baba persze visszakerült a jogos tulajdonosához, aki szerencsére nagyon is értékelte az előadást. Megígértem neki, hogy ha ellátogat holnap a térre, megnézheti, hogy a saját babáim hogy mozognak, s miként teszik dolgukat. Azzal elküldtem lefeküdni, hiszen késői óra volt ez már egy gyermeknek. Az italom maradékát végül felhörpintettem, s felkerestem a kocsmárost, hogy van-e még üres ágya, remélhetőleg olyan, amelyikben nem tetves alszik. Legnagyobb szerencsémre be tudott még fektetni egy ittasan kását fújó kereskedő mellé, s mivel nem egyedül voltam az ágyban, olcsó volt a szállás. Mielőtt elaludtam volna Kayleigh ugrott be, a Vadkan szeplős kormosa. Nála senki se tudta szebben énekelni ezeket a dalokat, de persze csakis a saját nyelvén. Meg is lepett kissé, hogy felélénkült bennem emléke, hiszen csak egy borízű csókot tudtam tőle lopni, arról nem beszélve, hogy meghitt pillantok övezve éppen, hogy csak nem okádtam le. Az Isten verje meg ezeket az elfeket, hogy ilyen szépre teremtették őket... Engem pedig oly randára.

Kissé zúgott a fejem a tegnapi nap után, hiszen mégis megittam két korsó bort, de ez pont az a fajta enyhe másnaposság volt, ami minden kincsnél többet ért számomra... Emlékeztetett rá, hogy élek. Miután egy kiadós hasmenés után elhagytam a kis szobát (szépen kimosva a kis ágytálat, ami járt hozzá), a felszereléseimet még ott hagytam, s adtam pár váltót a kocsmárosnak. Éhes is voltam, de úgy sejtettem, hogy kint lesz majd elég kofa hozzá, hogy valami sültet magamhoz vehessek, s bizony nem kívántam annyira a fogadó étkét.

Kilépve mélyet szívtam a fagyos reggeli levegőből, s hagytam, hogy a szőr kissé összeragadjon az orromban a hidegtől. Nagy pakolásban voltak már a népek, s habár korán keltem, úgy sejtettem, hogy nem eléggé. Első feladatom az volt, hogy keressek valami sültes helyet. Közben figyeltem a pódiumot, ami csöppet morbid érzéssel telített meg. Az ember ilyenkor még nem tudta, hogy akasztófa lesz–e, vagy színpad. Nem is kellett sokat kémlelnem, kiszúrtam azonnal egy vékony alakot, akinek a kiállásából (s pápaszeméből) azonnal rájöttem, hogy ő lehetett itt a főnök. Siker. Az étel, ha lehet, még ennél is egyszerűbb volt, kutyához hasonlatosan kellett csak követnem a szagokat, s elértem egy bajszos, sülteket készítő jóemberhez. Volt a közelben egy pékasszony is, de hát ki a fene kívánt egy piálás után valami tésztát enni? Húst nekem! Ahogy elébe léptem, meghajoltam kissé.
– Szép reggelt, szebbet, mint a nyulaknak. – majd elmosolyodtam. – Mennyibe a combja?
– Szép volt ezeké is, amíg meg nem találtam őket. – nevetett fel a férfi.– Tíz váltó a combja, tizenöt kettő, harmincért meg az egész nyúl az öné lehet.
– Tíz váltó? – kérdeztem vissza kissé hitetlenkedve. – Igen ritka lehet kendtek felé a nyúl, hogy aranyába mérik a combját.
A büdös fene kente volna ki a kackiás bajszát árokzsírral... De sajnostúlzottan megkívántam már az étket, s egy rosszalló mosoly után letettem elé tizenöt váltót. Fene egy drága nyúl volt ez.
– No legyen hát. Két combot kérnék. – nyögtem ki végül, de éreztem, ahogy a merő lét elhagyja a testem.
– Tenyésztett nyulak, kérem. – mondta nagy büszkén, ahogy levágta a combokat. Egy pillanatra azt kívántam volna, hogy a saját combját is a kenyérre vágta volna... – Igazán zsírosak és a húsuk is mennyei. Minálunk nyúlra vadászni nehezebb mint rókára. Pedig abból sincsen sok. A kenyér meg ajándék, amiért nem próbált meg alkudozni. Nem katonaféle igaz e?
– Mennyeien hangzik. – mosolyogtam, de azért éreztem egy kissé, ahogy egy vitriolos megjegyzés forrni kezdett a belemben. Helyére küldtem, nem volt itt dolga. – Elég satnya egy katonaember lennék, bár a kellő rusnyaságom megvan hozzá. – nevettem csöppet. – Mutatványos vagyok.
Figyeltem, ahogy a kenyeret és a combokat a tányérra tette. Hirtelen nem bántam már annyira, hogy ilyen kutya drága volt, ölni tudtam volna most érte. Még a zsír merő nyomát is fel fogom tunkolni, ebben a hidegben, ital után tényleg csak ezt kívántam. De ezt nagyon.
– Mutatványos? No az ritkán jár ide. – bólintott, majd letette az étket elém. Időt se adott értékelni azt, ugyanis hajolt is felém, s fondorlatosan elmosolyodott.  – Mire számíthatunk fellépéskor? Nekem megsúghatja.
– Bábmester vagyok. – válaszoltam, ahogy leküzdöttem a tál hívását. – Bár, hogy mire számíthatnak, azt még én sem tudom.
Talán titokzatosságnak hathatott ez, de valójában tényleg nem tudtam még, hogy mi legyen ma. Szerettem a város köré felhúzni a történetet, mindenhol más működött... Ilyenkor dőlt el, hogy Szent György megszökteti–e a sárkányt, vagy helyette ledöfi (lándzsával, csak hogy tisztázzuk). Az is lehet, hogy csak valami könnyed bohózat érdekli őket, vagy esetleg egy valódi Szent története.
– No nem baj. Ha adhatok egy jó tanácsot, kerülje az óriásokat. Bár egy óriás legyőzéséről lehetne szó. És mikor fog fellépni? – akadályozott tovább az étkezésben, a sülteket forgatva.
– Jó ötlet, Dávid és Góliát története talán elnyerné a hallgatóság szeretetét. – mosolyodtam el őszintén, valóban hálás voltam az ötletért... És elég sok óriásos történet volt szerencsére a széles nagy világban. – S hogy mikor lépek fel? Amikor a pápaszemes azt mondja, hogy felléphetek. – böktem fejemmel a pódium mellett lévő jóember felé.
– Jorgenson? Hát nem beszélt még vele? Az mindig pontos órát ad a fellépőknek. – vonta meg a vállát a férfi, majd végül a húsokhoz fordult, egy utolsó tanáccsal megáldva. – Na jó étvágyat. Beszéljen az úrral, mert minél hamarabb, annál jobb. Legalább is Önnek.
– Úgy legyen. – válaszoltam. – Kendnek pedig sok vevőt.
Vettem még egy nagy levegőt, majd gyengéden megfogtam a kenyér szélét. Jó puha volt, reméltem, hogy az étek is ízletes. Az étek vérré vált bennem, minden zsíros falatja egy megváltás volt a háborgó, savas gyomromnak. Finom volt? Nos, nem tudom. Egy kevés sót igen elbírt volna, de az valahogy elég nagy luxus volt erre, s nem olyan könnyen lehetett hozzájutni, mint mondjuk a partvidéken, ahol minden asszony tudott magának lefőzni, ha nem is nagy adagban. Közben egyébként egy csapat gyerek is mellém szegődött, hordók mögött lesve figyeltek engem, mintha valami látványosság lettem volna. Nem igazán zavartattam magam, megszoktam már nagyon is az ilyesmit, s aligha zavarhatott meg az étkezésben. Az utolsó falatok után nyúlcsontokat egy közeli kóbor eb elé hajítottam, majd a finom és puha, zsírtól csucsogó kenyeret egy az egyben felemésztettem. Ha lehet, ez még talán jobban is esett, bántam már, hogy nem rögtön egy szép cipóval nyitottam az étkezést.

Nem húztam végül nagyon az időt, felemelkedtem az asztaltól, s kinéztem magamnak Jorgensont. Céltudatos, széles léptekkel indultam meg felé, ahogy zsíros kezeimet a kopott köpenyembe töröltem. Pillanatra sem szándékoztam leplezni, hogy mire készülök, s ezt látszólag a pápaszemes is megérezte. Mr. Pebble — 2021.08.02.
– Adjon Isten. – szólt a férfi, még jó előttem. – Dolga lenne velem? Nagyon úgy közelített, mintha dolga lenne velem.
– Fogadj isten, meg azért adjon is. – válaszoltam, színpadiasan, majd meghajoltam előtte. – Dolga bizony. Bábmester lennék, az egyik legjobb, s pont erre tévelyedtem egy karavánnal.
– Reméltem is, hogy a karavánnal tévedt ide. – tekintetére egy pillanatra fintor szaladt, de az hamar elbúcsúzott onnan. Nem tetszettem neki? Nem lett volna az első. – Szóval bábmester? Az még nincs. Szerepelne? Remek! Mit adna elő?
– Az, örülök, ha még üres a szerep. – a kérdésére csak elmosolyogtam, majd megvakartam az állam. Éreztem, ahogy egy csöppet kiserkent a vér a körmöm nyomán. – Mit szeretnek a helyiek? Bibliai történeteket, szentek életét? Esetleg valami könnyedebb bohózatot? Romantikus hősök végső vesztét?
A férfit látszólag szórakoztatta a közjáték: kis papirosát széthajtva valamit firkálni kezdett a könyvébe, s végül elmosolyodott. Úgy tűnik, hogy sikerült megnyernem magamnak egy helyet, ha nyilván nem is a legnívósabbat.
– Szóval improvizőr. Azt szeretik az emberek. A delet nem fogom tudni odaadni, az a helyi zenészeké, Engelbert is jobban kedveli, ha ebédje mellé ismerős dallamok szólnak. De a vacsora ideje alatt beléphet egy órára. – a férfi figyelme látszólag másfelé járt, egy gyermeket leintett, hogy végezze dolgát. – Karl! Kezdjétek el hordani a vizet, mert nem lesztek kész időben!
– Nagyszerű, úgy sejtem, hogy nem fogok csalódást okozni. – elmosolyodtam ismételten, majd a zenészek hallatára elgondolkodtam kissé. – Van a helyi zenészek közt jobb lantos bárd?
– Kettő lantosunk is van, de hogy melyik a jobbik, annak nem én vagyok a megmondója. Miért? – a férfi látszólag nem értette, hogy mire gondolok, ez szórakoztatott.
– Kedvelem, ha van egy kis lantjáték a bábozás mellett. – majd bólintottam röviden. – Merre lelem ezeket a jóembereket?(módosítva)
– A lantosok a felső utcában laknak, de most talán a várúr portáján várakozhatnak. – a férfi fejével a távolba bökött, mutatva az irányt. – Két vörös hajú legény. Denner és Decker. Ikreket keressen.
Ikrek. Nem örültem ennek igazán, mert igazán csak egy emberre lett volna szükségem, kettő az mindig drágább szokott lenni, arról nem beszélve, hogy kettő ember mégis könnyebben beszél meg egy dolgot, mint három. De sok lesz a számból, mégis mutatványos vagyok, nem írnok.
– Ejj, párosában járnak? Nem jó az, nem jó az. – vakartam meg az állam, gondolatba foglalva az érzéseim. – De ez már az én bajom legyen. Vacsora idején érkezem majd. –
– Harangszóra! – szólt még utána, majd ő is visszatért a dolgára.
Meghajoltam még utoljára, majd gondjaimba burkolódzva indultam meg a tér másik felébe. Egészen eltelt már az idő, s bizony haladni kellett volna már ezzel az egésszel, nem volt olyan sok időm nyélbe ütni a dolgokat a zenészekkel. Ahogy egyre ébredt a város, úgy szaporodtak az emberek az utcán, s velük a vizslató pillantások is. Ez persze nem zavart, sőt: imádtam, ha valaki figyel rám, s ha nagyon bámult, még néha biccentettem is, hogy kellemetlenül érezze magát. Itt persze nem vittem most ezt túlzásba, hiszen megvolt a magam feladata... S mivel én magam is művész voltam, tudtam, hogy mit kell keresni: az olcsó bor szagát.

Kellett egy keveset várnom az épület előtt, eközben a népeket figyeltem, akik onnan szállingóztak kifelé. Tipikus északi vonású nők és férfiak voltak, időnként egy–egy folyómenti állal. Főleg katonák, néhány udvarhölgy, szolgálók. Úgy egy fertályóra múlva viszont hangos nevetgélés ragadta meg a figyelmem, s az, ahogy két veres hajó férfi kilép a teremből, egy katonaforma ember társaságában. Az időm itt jött el, már most biztos voltam benne, s ki is néztem a hármast magamnak. Hány iker lehetett erre? Szelíd mosollyal intettem le őket, de tisztán láthatóan.
– Jól látok én Den? Mit látok? – szólalt fel az egyik, nyakát látványosan nyújtogatva.
– A halál eljött értünk Deck! – állt meg a társa, s színpadiasan homlokára tapasztotta a tenyerét, majd elalélva dőlt hátra a páncélos karjaiba.
– De hát még olyan fiatalok vagyunk! És olyan szépek! – szólt fel a még álló testvére, amire is a mellettük éppen erőlködő páncélos rögöfve nevetett fel.
– Na ezt óvatosan, mert nálatok még amott a halál is szebben... szebb? – nyögte végül a katona, két fújtatás között.
– Legyen! – fejtette ki magát a katona kezei közül Denner, majd lábaim elé vetette magát, szabályosan fohászkodva hozzám. – Vigyél magaddal! De legyen gyors. Nem bírom a vér látványát.
A legtöbb ember vélhetőlegesen nem igazán élvezte volna az efféle játszmát, hiszen a maga módján roppant idegesítő tudott lenni a művészlelkek játékossága, de bennem ellenfelükre találtak. Nem voltam ugyan jó színész, de elég sok szerepet eljátszottam már a Vidám Vadkanban. Halál, éppenséggel, még nem voltam. Emellett jó kis bevezető volt ez a későbbi mókázásnak, lassan az egész udvar felénk fordult, néhányan még a teremből is kisandítottak.
– Állj fel, szép dalnokom! Éltetek nem ezen napot ragadom magamhoz, hisz sok fázós leány várja még forró ölelésetek. – válaszom hangos volt, tetszett, hogy jelenetet rendezünk. Karom megemeltem kissé. – Ámde a halál bizony mégis elétek járult, viszont nem lelketek kívánom, hanem inkább pacsirta hangotok. Énekelnétek–e a halál zsoldjáért? – elmosolyodtam kissé, úgy sejtettem, hogy nagyon is értették, hogy miről beszélek. Nem tűntek ostobának.
– Leányok várják forró ölelésünket? – nézett fel rám Denner, italát a földre helyezve. – Hallod ezt testvérem! Fázós leányok!
– Hallom én, de nem hiszem, hogy pont a te ölelésedre vágynának. Nyurga karod van neked, nem boldogítanád őket. Bezzeg Franz! Az ő ölelésébe minden nő belemelegedne! – válaszolt a másik veres.
– De a halálnak szüksége van reánk! Énekelnünk kell neki! – trillázott vissza.
– Énekelj hát neki Den! A halál zsoldja bizony sokat ér. – szólalt meg kissé kínjában a katona. Háttérszínész volt csak, ez jól látszott.
– Mennyit érhet hát a zsoldod, te lelkeknek aratója? – hangzott el a kérdés, amit már vártam.
Elmosolyodtam, ezen a ponton egyértelmű lett számomra, hogy mindenki megértette a játékszabályokat. Én fizetek, ők zenélnek, a nézők pedig jól szórakoznak, ideális esetben pedig a végén pont annyi borral látnak el minket, hogy úszni is tudjunk benne. Az se baj, ha belefulladunk.
– Egy órácska lenne csak, mit a szép dalnokok szüntelen fogyó idejéből rabolnék, de a fizetségem bizony annál nagyobb! – karjaim széttártam. – Míg az egyház minden tízből egyet érdemel, addig én, a halál, minden ötből kettőt a szép dalnokoknak adnék. S mellé a fázós leányok csodálatát, akik bizony nagy figyelemmel lesznek majd a halál szemrevaló dalnokaira, de magára a halálra, sajnos, nem sokkal.
Egy ilyen kis elhagyatott településen egész sok nézőre számíthattam, s a muzsika magától is vonzotta a népeket, így aligha sajnáltam azt, ha a bevétel kisebbik felét a két dalnoknak kellett adnom. Megfizette ám magát a dolog nagyon is jól.
– Áll–e hát az alku? – majd felnevettem. – De óvatosan, mert a halállal az alku bizony vérrel íratik, s az ember jó hírével pecsételik.
– A Halál mily jóságos hozzátok! – verte meg a katona Decker hátát, aki majdnem szét is dőlt, mint egy kártyavár.
– Hát nem véletlenül hívják kegyesnek! – emelkedett fel a dalnok, leporolva térdéről a fagyos koszt. – Részemről áll az alku. Már a kegyességért is állt volna, hogy nem vitte el a lelkemet, de hogy még fázós leányokat is ígért nekünk estére, hát annál mesésebb nyereség nem létezik eme földön! Deck?
Denner a testvérére pillantott, aki látszólag nagyon gondolkodóba esett a hallottakra. Most jött az a rész, amit nem vártam: az istenverte alkudozás. Próbáltam jó lenni, s direkt nagy részt ajánlani nekik, reméltem, hogy nem akarják majd azonnal az egész karom maguk elé rántani. Nem voltam azért én se gazdag, kellett ez a betevő, fene se tudta, hogy mikor kapok legközelebb nagyobb összeget.
– Testvérem én félek a halál alkujától! De féltelek téged is! Ezért nem engedhetem, hogy egyedül vállald el a munkát. Ketten leszünk dalnokaid egy órára, s ketten osztozunk a két ötödén ajándékodnak. A fázós leányokat pedig majd mi együtt ölelgetjük, ha arra sor kerül! – ő is közelebb lépett, kezét nyújtva. – Áll az alku.
– Még szép, hogy jóságos. – nevettem. – Hisz ha nem lenne az, senki se várná a halált... A magamfajtának pedig aligha jó üzlet, ha senki se várja.
No, úgy tűnik, hogy a testvér nem volt ostoba, maga szeletét is kikérte a kenyérből. Nekem aztán édes mindegy volt persze, hisz így sem volt rossz a fizetségük. Nem volt ez se rossz pénz, de úgy sejtettem, hogy megérdemelték, mert ez a kis közjáték pont elég nézőt vonzott ide. Mindkettőjük kezébe belecsaptam, majd elégedetten bólintottam. Pont olyan volt a kézfogásuk, mint azt várta volna az ember: vékony, de hosszú ujjak ölelték tenyerem, amiket a lant rideg húrja edzett meg.  
– Alberich Fischer. Napközben részeges, ha eljön az est, bábmester. – méregettem őket egy picit, igen jó érzésem volt a párossal kapcsolatosan.
– Mi vagyunk a Strauss fivérek. Denner és Decker Strauss. Napközben részeges, és ha eljön az este, akkor méginkább. De zenélni tudunk. Jobban mint bárki ebben a fagyos vityillóban! – Decker elmosolyodott, majd maga mögé bökött. – Az úr ott Franz. Öt perce ismerjük.
– Tíz. – helyesbített a katona, majd nagyot kortyolt a borból. – Én nem zenélek!
Összecsaptam a kezem a hallottakra, egyre jobban tetszettek nekem a Strauss fivérek. Dalnokkal Nordenflusst lehetett rekeszteni, de olyannal, aki tudott is zenélni, leginkább csak egy kis csermelyt. Olyannal pedig, ki ilyen közjátékot rendezett, ért is csak éppen. Már csak azt kellett megtudni valahogy, hogy tényleg jó bárdok voltak–e.
– Csodás, csodás. – tapsoltam ismét, majd Franz felé fordultam, s meghajtottam előtte kissé a fejem. – Minden tiszteletem a hős katonáké.
– S mi lenne a darab, Herr Fischer? – tért a lényegre Denner.
Ahogy végeztem a közjátékkal, Denner kérdésére megvakartam kissé az állam. Megint éreztem, hogy egy kevés vér kiserkent, minden bizonnyal valami pattanás nőhetett arra a környékre.
– Úgy hallottam, hogy nagy a félelem mostanság az óriások miatt. Arra gondoltam, hogy talán elmesélem a népeknek Óriásölő Szent Jákob történetét. – majd széttártam ismét a karom. – Viszont minden játék jobb egy kis zenével, pláne, ha hősi történet.
– Óriásölő Szent Jákobét? De hát az gyerekmese! – kelt ki magából Denner. – Gyerekmesével nem igazán lehet a hölgyeket elcsábítani.
– Vagy csak egy nagyobb kihívást kíván elénk állítani Herr Fischer? – kontrázott rá testvére.
– Szeretem a saját kis fordulatom tenni a történetekbe. – vigyorodtam el. – Ha a kedvem úgy tartja, hát Szent György sem öli meg a sárkányt.
Végül elkomorodtam kissé, s bólintottam egyet, nem helyeslően, főleg magamnak. Volt eszük, s minden bizonnyal nekik is kezdett kialakulni valami terv a fejükben. Titkolni pedig nem akartam, hogy mégis mik a játékszabályok.
–  Lehetek bármilyen ügyes is, de bizony ez a szemre nem való kép aligha nyűgöz le majd bárkit is. – a saját képemre mutattam, de a vigyorom nem lankadt. Már rég kisírtam magam amiatt, hogy ilyen ocsmány vagyok. –  Aztán a hölgyeket nem is a darab fogja majd elcsábítani, hanem a szép muzsika. Azzal pedig probléma aligha lehet, nemde?
– Óh, hát a miatt ne aggódjék! Jó muzsikát majd mi szolgáltatunk! Még bőven van időnk a déli előadásig a többi zenésszel, hát meghallgatjuk a terveit. A lakodalom után pedig próbálni is tudunk minálunk. – tette nagyszerű ajánlatát a férfi.
Egy üveg csörrenés történt meg a beszélgetést, Franz volt az, ahogy az üres ivóedényét letett a kőre. A két dalnok felé lépett, megpaskolva kissé a vállukat, majd megindult tovább a kocsmába. A két dalnok arcán azonnal meglátszott az elvágyódás ténye, nem akartam véletlenül sem húzni az idejüket. Várta őket a bor.
– Ha még dolga volna, menjen nyugodtan, mi követjük a katonánkat, nehogy nélkülünk kezdjen inni. Gedeonnál megvárjuk még. – szólt fel Decker.
– Csodálatosan hangzik, úgy is van még egy kis dolgom azelőtt, hogy belekezdenénk. Az én sávom a vacsora során lenne, addig nincs semmi sietség. – megvakartam zsíros fejem, éreztem, hogy kissé felsértettem egy kelést. Borzalmasan untam már, hogy ennyi sebem volt, miért ütött ki ilyen erővel rajtam a nekromanták átka?
– Jó szórakozást az uraknak, igyanak az egészségemre is. – hajoltam meg a dalnokon előtt, engedve őket dolgukra.
– Arra igyon maga! Ha mi tesszük, az nem segít. – nevetett fel Denner, majd testvérébe kapaszkodva indult meg a társaság után.
Az eddig összegyűlt közönség úgy tűnt el, mintha a közjáték meg se történt volna. Sóhajtottam egyet, hiszen mindig nehéz volt elbúcsúzni a nagyérdeműtől, de ez már csak ilyen volt, a mókázásnak vége. Szemem végül a terem felé fordult, ahol egy colos szőke férfi állt egy alacsony, válla nővel. Furcsa egy páros voltak, de úgy igazán nem ragadták meg a figyelmem, hiszen más terveim voltak. Figyeltem még őket pár pillanatig, majd végül sarkon fordultam fütyörészve. Már most azon gondolkodtam, hogy melyik dalokat is akartam eljátszatani a szép dalnokokkal, s reménykedtem benne, hogy ismertek partmenti muzsikákat is.

Céltalan sétáltan ismét végig a téren, gondolkodóba esve. Egy gyermek goblin megfelelően öltöztetve pont tökéletes ahhoz, hogy egy embert alakítson, de egy óriásnak egy megtermett, nagyobb teremtmény kellett. Embert nem kockáztathattam meg, mert nem csak elveimnek ment ellent, de még emellett veszélyes is lett volna most egy temetőt keresni, ki tudja, hogy mennyire őrzik ezeket. Talán egy elhullott goblin harcos, esetleg törzsfő? Volt ilyenem, talán jó lehetett...  Valami husángot is szereznem kellett, de ezt talán el tudtam intézni, nem olyan nehéz egy vastagabb papekot találni valahol. Igen, valami szövet is kell majd. Hmm.



A hozzászólást Alberich Fischer összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Szept. 22, 2021 1:37 pm-kor.

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Az utat inkább unalmasnak mondtam volna és olyan kellemes kocogásnak, ha nem lett volna hideg. De mivel az volt, sokat ficeregtem a nyeregben, hogy ne gémberedjek el, bár Bársony meleg teste enyhített ezen valamennyit. Természetesen nem nyafoghattam a hideg miatt, mert az rontotta volna a renomémat, így csak kocogtam Herbert mellett a nem túl változatos tájat szemlélve. Az egyre sötétebb felhők nem sok jóval kecsegtettek, gondolom havat is kaphatunk belőlük, ezért nem voltam túl boldog, főként mivel az ezen a tájon sokkal tapasztaltabb katonák is aggódva nézegettek az égbolt irányába.
- Nem lesz ez jó Humbert! - kiált hátra az egyik katona.
- Csak még egy keveset bírjatok ki, mindjárt megpihenhetünk. - szólt előre.
Bíztam Humbert ismeretében is, hogy valami védettebb helyet fog kijelölni táborozásra....de ez végül nem jött össze.
Mikor az egyik ló miatt – ami természetesen Skarstind legsziklásabb, legkietlenebb területen botlott meg, - meg kellett állnunk, nehézkesen huppantam le, aztán igyekeztem bemelegíteni a csontjaimat és izmaimat, míg tettem, amit vezetőnk mondott.
- Jól van, kössétek a lovakat a szekérhez! Nem akarjuk, hogy elkószáljanak. Ti ketten álljatok őrt! - mutatott kezével a hátulról érkező katonák közül kettőre. - A többiek segítsenek az ebédben!
Herbert azonban kissé szorongott, mikor le kellett kötnie a lovát, s ez látszott is rajta, miközben az orra alatt motyogott valami alig érthetőt, ómenekről és viharról.
- Mi a baj Herbert? Van valami, amit tudnom kéne? Mire számíthatunk? - kérdeztem a fiút.
- Csak a rossz mesék az utazóktól, akik vihar idején a hegyek között jártak. - vonta meg a vállát. - A vadállatok, elsősorban, komoly gondot okozhatnak. Ha azokból a felhőkből leszakad az Isten haragja, nem fogjuk hallani, mi közelíti meg a lovainkat.
Egy vihar még a síkon és jó időben is gondot okozhat, nem, hogy itt a hegyek lábánál tél víz idején! Szóval teljesen együtt tudtam érezni Herberttel.
- Milyen vadállatok járnak erre? - kérdeztem, mert jobb a rosszra vagy a legrosszabbra készülni.
Ráadásul Bársonyt is féltettem, jól képzett volt, de azért egy farkasfalkával nem lett volna jó megküzdeni.
De Humbert - hála az égnek, - nem tervezte, hogy itt, védtelen helyen maradjunk.
- Ne aggódj kisöcsém! - szólt bele hátba vágva testvérét Humbert. - Nem maradunk, hogy bevárjuk a vihart. Nézd!
Kezéből átadott neki egy henger formájú eszközt, egy teleszkópot melybe a fiú belenézett és a vihar felé fordult.
- Mire ez a vihar ideér, mi már biztos helyen leszünk. - nyugtatta meg, majd hozzám fordult. - Remélem nem lesz ellenére, hogy elhagyatott házakba esszük majd be magunkat, Herr Strandgut.
- Óóó, miattam ne aggódjon, uram! - vigyorodtam el. - Aludtam én már elhagyott háznál rosszabb helyen is, csak tüzünk legyen, mert sajnálatos módon az itten éghajlatot még nem szoktam meg. Egyébként, ha nem sértem meg vele, ne magazódjunk, hiszen nem oly nagy a korkülönbség és könnyebb a szó is talán. - tettem egy ajánlatot.
Herbert a teleszkópon keresztül fürkészte a felhőket, majd ahogy forgott, úgy kezdte el kémlelni vele a hegyeket is, miközben válaszolt nekem is az állatokra vonatkozó kérdésemre.
- Nos, tudod... farkasok, rókák, sárkánygyíkok, goblinok, trollok és... - szavai aztán kissé megbicsaklottak, teleszkópját pedig gyorsan felém nyújtotta. - Ott a szirten. – a kezével mutatott a hegyek felé izgatottan, ezért arrafelé irányítottam az eszközt, mert nagyon nem tetszett az a bicsaklás…..
~ Csak a szokásos.....trollok nélkül persze..... ~
Aztán megláttam őket!
Ott gubbasztottak a messzi távolban azok a szőrös és tollas foltok. Még messze voltak, egyszerű ember sólymoknak, gondolta volna őket az ember, ám ahhoz túl nagyok voltak. Három macskaszerű lény ült négy lábát maga alá húzva a szirt peremén és madárszerű fejükkel pásztázták a hegyalját.
Nem tudtam beazonosítani a lényeket, bár abban nem kételkedtem, hogy elég veszélyesek ahhoz, hogy elsápasszanak egy itt lakót.
- Mik ezek? És gondolom ezek nem tartoznak a biztonságos kategóriába.... - néztem kérdőn Humbertre, aki azt mondta, hogy hamarosan már biztos helyen leszünk.
Humbert összehúzta a szemöldökét és visszavette a teleszkópot, majd mikor meglátta a lényeket, hangosan szívni kezdte a fogát, s egy igazán kurtát káromkodott.
- Nem. Nem a biztonságos fajták. - egy hirtelen lendülettel megfordult és hátrakiabált az ebédhez készülődőknek, hogy pakolják vissza az eszközöket.
Már a sziszegésből tudom, hogy sajnos Humbert nem azokra a lényekre gondolt, amikor a biztonságra gondolt, de hát ezt már a látványukra is sejtettem. Nem nagyon volt sok választása, mint, hogy megszakította a táborozást, de tény, hogy kifáradt lovakkal sokkal kiszolgáltatottabbak lehetünk, ha veszélyesre fordulna a helyzet.
- Ezek Griffek. - magyarázta Herbert és sápadt tekintetét nem tudta levenni a szirtekről. - Nem veszélyesek, amíg nem lépünk a vadászterületükre. A gond csak az, hogy nem tudjuk mekkora a vadászterületük. Mi még voltunk olyan szerencsések, hogy nem találkoztunk velük élőben. De úgy látszik a világ változik a hegyek között is.
Megdörzsölte az arcát és körülnézett, hogy megkeresse a kulacsát és igyon egyet.
- A lovaknak viszont pihennie kéne még, ha nem akarjuk, hogy bajuk essen, utazás közben... Mond csak Jozef. Te küzdöttél már bestiákkal?
- Hmm......griffek......hát azokról nem sok jót hallottam. - húztam el a szám. - És igen, harcoltam már sok mindennel, de ilyenekkel még nem és terveim szerint nem is fogok. Nagyok, erősek, repülnek, karmuk és csőrük is van, nem hiszem, hogy egy kard elég lenne hozzájuk, ráadásul ha jól tudom mágikus képességük is van. - néztem a két fiúra, hogy megerősítsenek.
- Mi csak abban bízunk, hogy a mágikus képességek csak a legendákból származnak, és nem a tapasztalatokból. - morogta az idősebb fiú, miközben a fejét vakargatta.
- Minden esetre nem akarjuk kideríteni. - mondta Herbert is sietősen, majd a szekérhez ment, hogy lovát leoldozza.
- Nem, nem akarjuk. - értettem egyet a fiúkkal, akik láthatóan nem a meggondolatlan fajtát képviselik, hogy kipróbálják az ismeretlent. Még jó, hogy én is túl vagyok már azon a koron, mert nem ezekkel a lényekkel akartam volna kipróbálni.
Aztán, ami ezután következett megint elbizonytalanított, hogy Humbert megfelelő vezető-e, de hát nem őt kell tesztelnem, hanem a fivérét, de attól még az én idegeim is feszültté váltak, hiszen egy veszélyes helyzetben könnyen életek múlhatnak a vezető döntésén, ami most pengeélen billegett.
- Várj! - kiáltott Herbertre a bátyja, mire többen is felkapták a fejüket.
- Humbert! Minden rendben van? - kérdezte az egyik katona, látva a fiú ideges tekintetét.
- Indulnunk kéne bátyám. Amint lehet. Nem akarjuk megvárni, hogy észrevegyenek a szörnyetegek.
- De ha tovább megyünk valószínűleg észrevesznek.
- De ha várunk, akkor a vihar ér be minket!
Humbert keze ökölbe szorult és pár pillanatig nem tudott dönteni. Végül azonban engedett és a rövid pihenő után ismét lóra szólított mindenkit.
- Nem lesz ez jó... - morogta az egyik katona, ahogy lóra szállt. - Még inni se volt idejük nekik.
- Majd isznak, ha megérkeztünk a házakhoz. Most pedig vissza az állásba!
Két tűz közé szorultunk és Humbertnek döntenie kellett, amit fívére már láthatóan megtett és én elégedett voltam a választásával. Ha a griffek nem figyeltek fel ránk, akkor talán elérhetjük a házat a vihar előtt, de ha nyakunkba kapjuk a vihart, attól még a lények nekünk jöhetnek, ha megláttak és zsákmányt remélnek.
Maria és a fiai látszólag rutinosan intézték a dolgaikat, de rajtuk is látszott az aggodalom, hiszen látták, vezetőjük mennyire ideges.
- Nem lesz gond. Hiszen Jozef is velünk van. - próbálta tartani bennük a lelket Herbert.
Herbert bizalma máskor jól esett volna, de tisztában voltam vele, hogy nem ismer még eléggé ahhoz, hogy ennyi re higyjen bennem.
- Ha megyünk, akkor ne habozzunk, de ne tekintsetek mindenhatónak. - ráztam meg a fejem. - Ha csak egy griff lenne, még én is haboznék, de ebből három, mindenkinek sok lenne..... - tettem hozzá, aztán felültem Bársonyra és a helyemre álltam. - Minden erőnkkel igyekezzünk elérni azokat a házakat. - javasoltam.
A griffek hallatára a katonák azonnal kihúzták magukat és figyelmük elsődleges célpontja az ég és a hegyek fürkészése lett.
Humbert még mielőtt megindultak volt belenézett a látcsövébe, ám arcán nem látszott nyugalom.
Nem igen vettem le a szemem most róla, így én sem lettem nyugodtabb.
Kezével jelzett testvérének, aki nagyot nyelt és kissé rádőlt a lova nyakára és jelzett nekem is, hogy tegyek hasonlóképpen.
- Nincsenek a szirten. - súgta halkan, hogy mások ne hallhassák és ne láthassák.
Valahogy éreztem Herbert intése után, hogy azok a jószágok nem alukáltak ott, ahol az előbb voltak. Ezt csak megerősítette a fiú.
- Óóóó, úgy sejtettem, hogy ezt fogod mondani. - sóhajtottam, de lehajoltam és közben meglazítottam a kardom a hüvelyében. - Maradjunk közel egymáshoz emberek! - mondtam hangosan, mert biztos voltam benne, hogy az Úr segítségéhez kell majd fordulnom hamarosan.
Hátulról mennydörgés hallatszott, ahogy a vihar végre a hangját is megmutatta, s ha a lovak nem lettek volna megedzve a hirtelen zajokra, bizony megugrottak volna azok is. De a ló nem ostoba állat. Sokan azt is mondják, hogy képes megérezni, amit a lovasa érez. Talán ez is lehetett az oka, hogy az elöl lévő három katonának fékeznie kellett a hátasát, hogy a szekeret ne hagyják el és ne szakadjanak le a csoporttól.
Nem szerettem volna megtapasztalni az itteni vihart, de a griffek sem vonzottak, amik már biztos, hogy nem csücsültek a hegyi szirten, amit egy fél órás gyors iram után már távcső nélkül is remekül lehetett látni. Szerencsére senki nem kérdőjelezte meg a szavaimat és a csapat igyekezett egy kupacban maradni, bár még Bársonyon is éreztem, hogy szinte remeg és vágtatna, ha lehetne. Gondolom a többiek is így voltak vele.
Feszült csend nehezedett a csapatra, ahogy az óra második felébe is belekezdtek.
- Már nincs messze. - mondta Humbert, próbálva nyugtatni az embereket, nem sok sikerrel, ám pont ahogy ezt kimondta, az egyik hátul baktató katona felkiáltott.
Már-már kezdett feltámadni bennem a remény, hogy elérjük a menedéket gond nélkül, de sajnos elkiabáltam.
- Amott a jobbon! - s kezével mutatott a távolban repülő fenevadra, amely szabad szemmel csak egy apró madárnak látszott csupán.
- Gyorsabban! Menjünk, ahogy tudunk, az állatok majd megpihennek a háznál, inkább merüljenek ki, mint várjuk, hogy az a dög ideérjen. - javasoltam Humber-nek, mert nem akartam azt mutatni, hogy át akarom venni a vezetést. Minden esetre számba vettem mivel tudom visszatartani a griffet, ha mégis ránk támadna.
- Ha túl gyorsan megyünk, a szekér nem bírja. - mondta a fiú és eszközével a bestiát figyelte, majd csettintett egyet a nyelvével. - Sajnos felénk tart a rohadék... Maria! Van a szekéren bármi, ami ehető?
- Nincsen. - rázta a fejét a kérdezett, de a biztonság kedvéért benézett a zsákok alá.
- Akkor hagyjuk itt. Ugorjatok fel és vágtassunk a menedékig.
- De ha itt hagyjuk az eszközöket és az alapanyagokat, eláznak és használhatatlanná válnak.
- Megér neked annyit az életed? - a fiú hangja meglepően kemény volt és hideg, de megtette a hatását.
Nem is gondoltam volna, hogy olyan szerencsénk lesz, hogy a griff más zsákmányt szemel ki. Egy sóhajjal vettem tudomásul Humbert tájékoztatását és utasítását.
- Ha a szekéren nincs élelem, akkor a griffek is békén fogják hagyni és van remény, hogy később vissza lehet szerezni. - toldottam meg a nő aggodalmát hallva. - De Humbertnek teljesen igaza van, egy életet egy tárgy sem pótol.
Az idősebb fiún nem igazodok el. Hol kemény és határozott a döntéseiben, hol ennek az ellentétje.......
A lovat gyorsan leoldották a szekérről és ketten felültek rá. Maria Humbert mögé ült, az utolsó fiú pedig az egyik katona mögé, majd kérdés nélkül megsarkalták a lovak oldalát.
A szekér hátramaradt, a lovak végre nekiveselkedhettek és bár nagyon kimerültek, ők is érezték a halálos veszélyt, így minden kimerültségük ellenére prüszkölve, hörögve vágtattak.
A griff azonban egy roppant gyors madár, így láthattuk a vállunk felett hátra lesve, hogy alig telt bele pár percbe, máris rávetette magát a hátrahagyott szekérre, hogy ott kutakodjon elemózsia után. Csakhogy amikor rájött, hogy nem volt ott semmi ilyesmi, fülsüketítő visítást hallatott, s ismét légbe kapott, hogy a lovak után repüljön.
~ A sarkunkban van....Időt kell nyerni! Kezdetnek talán elég, ha megzavarom! ~
Bűbájt (Operientes) dobtam tehát a lényre, mely remélhetőleg megzavarja a látását és elbizonytalanítja. Nem mehettem biztosra, hiszen sosem használtam még griffen.
A mágiám hatásosnak bizonyult, de sajnos kevés volt. A griff továbbra is a nyomunkban volt.
Irányát nem változtatta meg, láthatóan pontosan tudta melyik irányba repüljön, mindössze a repülés magasságát változtatta meg, hogy biztonságban érezhesse magát távolabb a talajtól.
- Most lenne jó egy nyílpuska. - nyögött fel Herbert hátrapillantva és meglátva mennyire közel jár már a bestia.
- Ne aggódjék fiatalember! - kiáltott fel az egyik katona és lovaglás közben lekapta válláról az íját. - Mindig is jó lövő vótam!
Ezzel vesszőt illesztett az ínra, s derekából fordulva, kevés célzással, de rálőtt a griffre. Sajnálatos módon azonban a vessző nem fúródott bele az állatba, csak felbosszantotta még jobban, felrikoltott, mintha kinevetné a próbálkozást. De nem kárhoztathattam a fickót érte, hiszen jót akart.
- Balról közeledik még egy! - kiáltott a másik katona.(módosítva)
- Ne pazaroljuk a nyilat, csak biztosra lőjetek. - javasoltam, de közben ki kellett találnom, hogy miként menekülhetnénk előlük, mivel már megjött a második is és biztos, hogy jön a harmadik is.
- Bekerítenek minket.... - mondtam. - Milyen messze vagyunk még?
Próbaként küldtem a közelebbi lény felé egy Sacra Lux-ot, hogy vajon hat-e rá.
A fénysugár egy pillanat alatt lecsapott a szörnyre, s az nem csak a fénytől, de annak hőjétől is meghőkölt, jó messzire lemaradva társától, aki a fénytől szintén irányt kellett, hogy váltson.
Őszintén meglepett az Úr fényének hatása, bár sosem kételkedtem Istenem hatalmában. Most már megkönnyebbültem kicsit, mert ez a bűbáj nem fárasztotta le annyira, hogy ne tudjam többször használni, így talán eléggé fel tudom tartani a griffeket, míg elérjük a menedéket.
- Már látni innen! - mutatott előre Humbert, mintha csak a reményeimre válaszolt volna, s valóban, a távolban, egy magas köves lábánál látni lehetett néhány házikót, kőből és fából épülhettek.
- A fény! A griffeknek bizonyára érzékeny a szemük! Könnyen elvakíthatjuk őket! – kiáltott fel Herbert, felismerve az előbbi varázslat hatását.
- De mivel? - kérdezett vissza testvére azonnal. - Közülünk csak Jozef tud mágiát használni.
- Talán gyújtsatok pár fáklyát, azzal, ha mégis közel férkőznek távol lehet tartani őket, hacsak, nincs nálatok tükör, esetleg valami, ami fényes, azt lehetne az elvakításukra használni, de én igyekszem elzavarni őket. - jegyeztem meg.
A katonák azonnal oldalukhoz nyúltak és elővették a fáklyáikat, ám vágtázás közben meggyújtani igen nehéz volt. A bestia ismét felzárkózott és egy gyors mozdulattal lecsapott a leghátsó lovasokra, akiknek éppen csak sikerült lebukniuk a karmok elől.
- Nekem a tükröm a szekéren maradt. - nyögött fel Maria keservesen.
Herbert azonban nem volt hajlandó várakozni.
Lovával hátrébb maradt, hogy a hátulsó katonákhoz felzárkózzon és pajzsával védelmet biztosítson a griffel szemben, legalább egy társának. Nem sok kellett, hogy Humbert is így tegyen.
- Siessetek már! - kiáltott az idősebb fiú a fáklyát meggyújtani próbáló katonák felé, akik egyszerre igyekezték irányítani a lovakat és meggyújtani a fáklyáikat.
- Bukjatok le! - kiáltottam hátrafelé és a griffre irányítottam Uriel tűzsugarát. Próbáltam tartalékolni az erőmet és csak biztos célpontot és kevés mágiát használni, de nem habozhattam, ha már veszélyben volt valaki.
A griff szinte azonnal meghátrált, s hiába röppent a magasba, hogy elkerülje a lángokat, farkának vége fényesen jelezte, hogy ez nem sikerült neki teljesen. Hangos visítással távolodott el a lovasoktól, majd szállt le a földre, hogy elolthassa a lángot, mely őt mardosta.
A katonák, de még a két testvér is nagy szemeket meresztett rám, amire csak egy vigyorral vállat vontam. Közben az elöl vágtatók abba is hagyták a tűzzel való szenvedésüket. Látták, hogy nem lesz már rá szükségük.
Az épületek egy régi kőfejtőnek voltak a maradványai, kettőnek még újnak tűnő teteje is volt. Úgy látszik sikeresen megérkeztünk a menedékhez. Biztonságban…..

8Küldetés: Songs of the hills (822. Tavasz) Empty Re: Küldetés: Songs of the hills (822. Tavasz) Szer. Szept. 22, 2021 1:36 pm

Alberich Fischer

Alberich Fischer
Nekromanta
Nekromanta
III.

Lábaim céltalan rótták a település utcáit: éppen azon gondolkodtam, hogy honnan is tudnék jó szövetet szerezni, s persze egy olyan husángot, ami egy óriáshoz is illett volna. Ahogy éppen egy kupac lószarba rúgtam (azt lassan útjára küldve egy hálátlan patkány elé), valaki reám köszönt. Nem más volt az, mint a kisleány, aki tegnap este megmutatta nekem, hogy miként is táncoltatja a kis babáját. Mosolyogva intettem neki, hisz jobb dolgom aligha volt.
– Eltévedtél bábmester? – szólt a hang a cserepek közül.
– Már akkor el voltam tévedve, mikor megszülettem. – majd felmértem, hogy mégis mi történik. Elég veszélyes helyen volt a leány, életvidám kis teremtés volt, az már biztos. – Hát te? Tán te lettél a szélkakas a házak tetején? 
– Csak kijöttünk játszani. De szélkakasosat nem tudom hogyan lehet. Megmutatod? – intett le a leány, majd a babáját is magosba emelte.
Elmosolyodtam kissé, volt valami meglepően hihetetlen abban, hogy a gyermek a háztetőkön volt. Mégis mi a fenét gondolt? A szülei nyilván nem engedték volna ezt neki, de sajnos most már nem volt olyan, aki okíthatta erről. Én pedig úgy éreztem, hogy ezt most nekem kellett megtennem.
– Talán jobb lesz, ha nem adok neked ötleteket. Inkább jer le onnan, mert úgy jársz mint én: leesel, s egész életedben sánta leszel. – rövidebb lábam megemeltem kissé. Nem kellett tudnia, hogy így születtem, mindig más történetem volt erre.
– De ha én lemegyek, ki hozza le a babámat? – hangzott fel a fontos kérdés, majd felemelte a tárgyat, s azzal a lendülettel nekem hajította, időt se adva, hogy felkészüljek. – Kapd el!
Hinnye, hát nem most mondtam meg, hogy ügyetlen vagyok? Miért kell az ember türelmével játszani? Előre lépdeltem kissé, s karjaim az ég felé nyújtottam, mint aki az alkonyt várja. Nagyon próbáltam figyelni, hogy elkaphassam a babát, de balszerencsémre sosem voltam igazán jó az ilyesmikben...

Nem elég, hogy nem sikerült elkapnom a babát, de közben még ólmot is ehetett, vagy fene se tudja, mert úgy fejbe kólintott vele a gyerek, hogy azt hittem, hogy menten elheveredek, az egyik adag lócitromot párnaként használva.
– Majdnem sikerült!– nevetett a kis ördög, majd azzal a lendülettel meg is indult lefele a cserepek között.
Miután a fémes kis játék gyengéden végig simította a kobakom, felkaptam azt a földről, majd megtapogattam a hasát, mindeközben másik kezemmel a fejemet simogattam, ahol már éreztem, hogy kezdet kialakulni egy púp.
– Mi a fészkes fenét evett ez a baba, hogy így meghízott? – kiáltottam utána, lenyelve a fájdalmat, amit éreztem.
Választ nem kaptam a kérdésre, így tovább fogdostam kissé a játékot. Talán egy kulcs volt? Nem izgatott annyira, bár, az nem rémlett, hogy ez tegnap benne lett volna. Tán a mai nap folyamán csemegézett be valamit? Vagy csak figyelmetlen voltam? Fene se tudja. 

Lényeg a lényeg, a kulcsnál sokkal jobban meglepett az, amit láttam, ahogy Maria közeledett. Egy sárkánygyík. És a hátán. Utáltam ezeket a dögöket, bájosnak hatottak, de akkorát tudtak harapni, hogy átütötték az ember körmét a fogaikkal. Felfogni nem bírtam, hogy miért tartott volna valaki egy ilyen kis szörnyeteget. Kitartottam a gyermek felé a játékot.
– A babám! – rohant elém a lány, ügyet se vetve a hátán lovagló bestiára.
– Bájos kis gyík. A tied? – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de nehéz volt. Miért nem lehetett inkább egy macskája?
A gyermek magához ölelte a kis játékát, majd hátra nyúlt, ahol némi gondolkodás után felfedezte a gyíkot... Mi tagadás, én se reagáltam volna máshogy, ki a fene akarta, hogy egy ilyen gedvás beste ott üljön a vállán?
– Ez Margareth néni cicája. –  nyígott fel, majd kérlelően felém fordult, gyors megmentést remélve. – Vedd le rólam, kérlek.
Közel sem tetetett iszony szaladt végig az arcomon, ahogy a bestiát néztem. Ez bizony pont annyira volt cica, amennyire én egy kecske. Mondjuk nekem legalább szakállam volt hozzá, ennek az Istenverte gyíknak bajsza sem.
– Maria, mondd, jó neked a szemed? – majd elnevettem magam kínomban. Tudtam, hogy ezt nem fogom megúszni a viccelődéssel. – Gyere Cirmi, Margareth néni biztos ad majd neked tejet, ha szépen nyávogsz.
Óvatosan megfogtam a kis dögöt, majd elhessegettem valahogy, roppantul figyelve arra, hogy véletlenül se harapjon meg. Nagyon lassan gyógyult a bőröm, arról nem beszélve, hogy eszem ágában se volt ma megsérülni, hiszen hogy tudtam volna előadni, ha jól láthatóan sebesült vagyok? Az ilyet a nagyérdemű mérföldekről megérzi, s emellett én is, ahogy sajog a seb. De ezt megúsztam, szerencsére, s a beste visítva szaladt el, az undorító kis lábai úgy pattogtak a kövön, ahogy a patkányok szoktak a nyirkos kastélyok falaiban.
– Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Csúnya cica. Nem szeretem. Túl pikkelyes. És túl pici. Köszönöm bábmester! Mit csinálsz itt amúgy? – tette fel egymás után a kérdéseket, miközben körülöttem ugrált, mint valami kis szöcske.
– Nagyon is szívesen, vigyázni kell az ilyen... cicákkal. – válaszoltam, a végét kissé kérdőre húzva, majd végül nekiálltam válaszolni a kérdés listára. – Gondolkodom. A mai nagy játékomra kell még vennem pár dolgot, s éppen elmélkedem, hogy hol találok valami gyolcsot, s egy jó papekot. – elmosolyodtam. – Tudod, olyat, amivel jól fejbe lehet kólintani valakit.
Kíváncsi lettem volna, hogy vajon a gyerek maga mit csinált erre, de jól sejthető volt, hogy a környékbeliek tartották el, s jobb dolog híján csínytevésekkel foglalhatta el magát. Ennek nyilván nem igazán örülhettek, de egy ilyen kis árva szerencsétlent aligha bántottak volna emiatt.
– Sokaknak van seprője. Biztosan kölcsönadnak majd egyet. Vagy ott van még Hans bácsi, aki faszobrász. Meg Gretha néni, aki sokaknak mos itt nálunk. Gyere, megmutatom! – csillant fel a gyermek szeme, majd azonnal meg is indult, hogy elvezessen az egyik célponthoz.
– Egy seprű nem pont az, amire szükségem lenne. Valami olyat szeretnék, ami után nem nagyon áll fel az ember. – nevettem kissé. – Igaz, nem nekem kell, hanem az egyik bábomnak. Ilyet is tudnak.
A felajánlásra elmosolyodtam kissé, nem lesz nehéz dolgom, ha egy ilyen kis ördög mutatja az utat. Bármelyik ács tudott volna nekem adni egy ilyen fadarabot, de ha oda is vezet, annyival egyszerűbb a dolgom. Gretha néninek pedig, ha fogalmazhatok így, a Kisjézus csókolja meg a homlokát. A szövetet jóval nehezebb venni, mint bármi mást.
– Jól van, vezess! Reggeliztél már? – érdeklődtem meg. 
– A reggeli sokat visz el a konyháról, ezért eszem délben. – válaszolt a gyermek két lépés között. – Akkor az atyánál is lehet enni, de ma nem. Ma nagy lakodalmat csapnak. Ma sok finomság is lesz.
– És nem vagy éhes? A segítségért cserébe aligha hagyhatom, hogy éhen maradj. – elvigyorodtam. Sejtettem, hogy nem evett reggelre, család nélkül aligha volt gyakori a reggeli.
Lassan, de biztosan tovább haladtunk, jó volt, hogy valaki olyan vezetett, aki ismerte is a települést. Megspórolt nekem némi időt, de főleg magyarázkodást. Pár sarok, néhány lépcsősor, s máris megláttam, hogy miről is volt szó pontosan. Ezek bizony ruhák voltak, szép fehérek. Rossz érzés fogott el, úgy sejtettem, hogy a gyermekkel elbeszéltünk egymás mellett.
– Enni adsz? – mért fel meglepetten, majd egy kis gondolkodás után kezet nyújtott, nagy felnőttesen.  – Rendben. Kenyérért segítséget.
– Ezt megbeszéltük. – biccentettem a gyereknek.
A leány hamarost befordult egy kapualjnál, s egy udvarra vezetett, ahol egy széken igen nagy kötegben álltak a patyolat tiszta ruhácskák, s nagy abroszok. Gertha néni bizony csak annyira árulhatta ezeket a ruhákat, mint amennyire én a fazekakat.
– Gyolcsok! – mutatott egy köteg ruhára.
– Mondd csak, Maria. Gertha néni véletlen nem egy mosóasszony? – kérdeztem vissza. Hát erre gondolt a leány, mikor azt mondta, hogy sokakra mos? Innen bizony nem szerezhettem semmi ruhát.
– Hát Gretha néni asszony. És mosni is szokott. De mindig olyan sok a rongy nála. – válaszolt a leány naivan. 
Szemeim az udvart kémlelték, egy futó pillanatra még talán az is átszaladt (Haha!) a fejemen, hogy tényleg éljek az ingyen ruha lehetőségével, de ha a lelkiismeret ne tett volna helyre, akkor bizony az udvarra kilépő Gertha néni igen. Már első pillantásra megértettem, hogy más súlycsoportban vagyunk, s bizony nem akartam még egy simogatást se tőle, nem hogy egy pofont. Olyan karjai voltak, mint a kötélcsomók, amikkel a halászcsónakokat kötötték a cölöpökhöz! És mint a tenger gyermeke, tudtam, hogy mit tesz egy ilyen vastag kar.
– Mondd, Maria, takácsot ismersz? Amire készültünk, azt úgy híják, hogy tolvajlás, s a legtöbb városban egy csuklód levágják érte tőből. – magyaráztam, majd elrejtettem a tenyerem a köpeny ujjába, hogy láthassa, mire is gondolok. Neki talán nem vágnák le érte, az enyém biztosan.
– De eddig nem vágták le... – válaszolt a gyerek rettegve, majd jól láthatóan megértette a leckét, mert a csuklóját vizsgálgatta. – Mi az a takács?
Elmosolyodtam, majd a mosónő felé lépdeltem könnyeden. Nem voltam vonzó, így mindig is nehezebb dolgom volt, de szerencsére pont elég nyájas volt a modorom ahhoz, hogy legalább néha el tudjam adni magam. Ha nem is feltétlenül az első pillantásra, de egész gyorsan.
– Gyönyörűséges szép napot önnek, asszonyom. – elmosolyodtam. – Merre találok a településen takácsot? Ilyen szép fehér szövetet szeretnék venni, mint ami kegyed mosott a kacsójával.
Nem rejtettem véka alá, hogy hízelegni próbáltam. Reméltem, hogy nem vette rossz néven, s még jobban azt is, hogy érezte a szándékomban, hogy nem gúnyos próbálok lenni. Tényleg szép fehérre mosta ezeket a szöveteket.
– Takácsot? Hát az nálunk nem igen van. Minden ruhát hoznak messzirül. A hímzőnél viszont talán szerencsével jár, ha a kereskedőknek még túl korán lenne felállítani a készleteiket. – nézett fel rám a nő. Először csak fintor szaladt végig arcán, de idővel talán valami mosolyra hajazót is sikerült felismernem. Siker. Nekem legalábbis annak tűnt, mást sem kívántam, mint az emberek örömét. – Naoszt mire kéne pont magának az efféle fehér szövet?
– Hálásan köszönöm a tanácsát, szép hölgyem. – hajoltam meg előtte egy picit, igen színpadiasan, de legfőképpen szemtelenül. Nagyon szemtelenül. – Fehérbe öltöztetni a világ legkisebb óriását. – majd elvigyorodtam. – Ha esetleg kíváncsi, látogasson majd el vacsoratájt a térre. Harangszóra.
Nem kívántam sokat magyarázkodni, Mariára pillantottam, aki továbbra is mögöttem rejtőzködött. Jól láthatóan kaphatott pár okosítót a nőtől, így érthető okokból nem kedvelhette. Én magam persze máshogy vélekedtem, hiszen mégis segített nekem, s még csak fel se pofozott azután, hogy a talpát nyaltam.
– Tudod, hogy merre van a hímző, Maria? – szólítottam meg a leányt.
– Maria? – hördült fel a mosónő, ahogy meghallotta a nevet... Balszerencséjére a kisleány már nem volt a közelben.
– Erre lesz! Gyere! Siess! – hangzott a félénk hívás az ajtón túlról.
Rosszallóan elmosolyodtam, a megtermett menyecskére pillantva, majd biccentettem egy utolsót hamiskásan. Azzal a lendülettel ott is hagytam dolgára, s a fal mögött rejtőző Mariát követtem. Messze túl kíváncsi voltam ahhoz, hogy szó nélkül hagyjam az esetet.
– Csak nem elverte a segged párszor? – kérdeztem kacagva. Tudtam én, hogy milyen az, mikor az éhes gyomorra az ember étek helyett egy jó nagy nyaklevest kap, pofonnal köretként.
– Gretha néninek erős keze van. – zárta le a kérdést a lány, majd elsietett, mint akinek dolga vala.
– Mindjárt sejtettem. Legalább hamar megtanultál egy fontos leckét: az ember a mosóasszonyokkal ne játszadozzék. – nevettem kicsit, nem gondoltam hogy értette volna a gyermek a dolgot, de jobb is volt így. Talán egyszer.


Most az egyszer egészen hálás voltam, hogy ez egy kisebb település, ugyanis éppen hogy csak sétálni kellett egy keveset, s már ott is voltunk a tér túlsó oldalán a hímző háza előtt. Közben már látni lehetett, ahogy az asztalokat pakolták, pillanatra ismét eszembe jutott az ízletes nyúl sült, jó lett volna már valami lakomán részt venni, de sajnos fontos dolgom volt még, s egy ilyen szegény mutatványos nem is igazán ülhet le a nagy urak asztalához, csak ha igen jó munkát végez.
– Itt lakik Lala. – szólalt fel kissé nyugodtabban Maria, a két nagyobb házikó közé szorult csöpp kis házacskára mutatva.
Elmosolyodtam csöppet, legszebb arcom magamra varázsolva, majd a lehető legjobb modorommal bekopogtattam az ajtón. Furcsa egy név volt ez a Lala, nem igazán voltam benne biztos, hogy mégis miféle szerzett lehetett. Utoljára a Vadkan egyik elfe mesélte, hogy ismert egy Lala névra hallgató tündért. Okvetlenül is így képzeltem el a nőt, bár azért picit nagyobbnak. Csalódnom kellett persze, hiszen ahogy az ajtó kitárult, fiatal asszony állt előttem, egyszerű, de éppenséggel szépen hímzett ruhában. Szemei alatt bizony igen sötét völgy honolt, jól sejthető, hogy az éjszakát a korhelyekkel ellentétben nem kocsmázással, s alvással töltötte, hanem kemény munkával.
– Adjon Isten... – szólalt fel a nő fáradtan, majd a hang a torkába fagyott, s csak pár pillanattal később olvadt meg sikítás formájában.
– Lala? – kérdezett Maria kissé félve.
Azt már megszoktam, hogy nem szeretnek az emberek, de arra közel sem voltam felkészülve, hogy talán ennyire megrémítem. Ilyen borzalmasan festenék ma? Épp készültem volna köszönteni őt, de ezzel a lendülettel be is vágta előttem az ajtót, ami azért egy csöppet már rosszul esett. Pláne, mert egy egészen szép, dolgos nő viseltetett irányomban így.
– Kisasszony, ennyire azért tán csak nem vagyok rémisztő. – szóltam a bezárt ajtónak elkeseredett, elhaló hangon.
– Bocsásson meg. Egy pillanatra azt hittem, egy démon kopogott be hozzám. De bizonyosan nem lehet egy démon, egy ilyen kis angyal társaságában, mint Maria. Mit tehetek önért? – nyílt ismét ki az ajtó, de hiába fürkésztem a nő tekintetét, az csak a földet nézte.
Színpadiasan kaptam a szívemhez, mint akit felsebzett a dolog. A maga módján tényleg kifejezetten sértőnek találtam, hogy ennyire rémisztőnek talált. Ocsmány voltam, kétségtelen, de azért talán nem ENNYIRE. Valahol azért bennem is van valami szép, nem?
– Minden szava egy késszúrás, ami egyenest a szívem célozza. – nyögtem fel szenvedve, majd végül felnevettem, elhagyva a bolondozást. – De semmi bajom, tudom, hogy ritka ocsmány egy teremtés vagyok. – Mariára pillantottam, majd bólintottam a lánynak. Helyén voltunk. – A piacok egyelőre zárva vannak még, csak némi gyolcsot szeretnék venné öntől. Felárral, ha szükséges.
– Persze, persze. Máris megnézem mim van. Ne haragudjék kérem. Tudja, csak a fáradtság és a sok tű... – nevetett fel végre, egy pillanatra elfeledve a rémületet.
Az ajtón azzal a lendülettel be is fordult, Maria követte is, de hamar dolgára küldte, ugyanis a lány pont oly gyorsan távozott a szobából, ahogy oda belépett. Kellett egy pár pillanatot várakoznom, de a nő végül ismét megjelent, karjában jó sok ruhaanyaggal. Volt közte fakó, egész sárgás, s olyan is, ami nemes egyszerűséggel csak koszos volt.
– Van néhány használhatatlan anyagom amik talán csak fércelésre lennének jók. Mekkorára lenne szüksége? Mennyire kell fehérnek lennie? Mihez lennének? – ahogy kérdezte, az anyagokat szépen sorban a kezembe nyomta, meg se adva az időt, hogy igazán felmérjem a portékát.
– Nem baj, ha kissé fakult, sőt, ha kisárgult az még jobb is. Egy goblin méretű bábra szeretnék egy kis tunikát varrni belőle. Semmi méretes. Ez itt, pont tökéletes lenne. – böktem rá az egyik a kezembe adott sárgult gyolcskötegre.
– Óh. – pillantott fel rám a nő, majd vissza is sietett a többi szövettel a szobájába, sietősen lerakva azokat egy kis sámlira, fordulva is vissza felénk. – Nem egy nagy darab, mit szólna ha két váltóért az öné lenne?
Két váltó? Önkénytelen is megráztam a fejem. Furcsa volt a helyiek kereskedelme, hogy ilyen olcsón lehetett szövetet venni, de bizony a fél karom oda kellett adni két nyúl combjáért. Valamiért az volt a sejtésem, hogy Maria jelenléte okozhatta, hogy ilyen olcsón adta volna nekem a gyolcsot.
– Nem egy jó üzlet, legyen inkább 5 váltó. És akkor legközelebb nem visít, ha meglát engem. – szelíden mosolyogtam, nem sajnáltam a nőtől. Nem azért volt ilyen a szeme, mert túl sokat aludhatott éjszaka. A kemény munkát végző embert pedig jutalmazni kellett, ha csak ennyivel is.
– Legyen. – mosolygott bájosan. – Szóval bábhoz lesz az öltözék? Netán fel is lép a színpadon?
– Fel bizony, esti harangszóra. Ha ideje engedi látogasson el, díszvendég, ki felöltözteti az óriásomat. – nevetnem kellett, majd Mariához fordultam. – Kis hősom, vezess kérlek az ácshoz, már csak egy jó husáng hiányzik. Utána megkapod a kenyered, s mellé egy szelet sajtot is.
– Sajtot is? – kérdezett vissza meglepetten a leány, amire én csak elmosolyodtam. Kiérdemelte azt a sajtot.
Szemem felemeltem a gyermekről, majd ismét a fáradt nőre néztem. Volt valami egyszerűen jóindulatú az arcában, amitől sokkal szebbnek találtam, mint amit egyébként indokolt volna szeplős képe. A szó minden értelmében valósnak hatott, igazi vidéki leánynak, akinek csak a szíve volt nagyobb tányér füleinél. 
– Szép napot, kisasszony. – biccentettem neki egy utolsót, meghajtva fejem egy csöppet.

Ahogy lesétáltunk az alsóvárosba, méregettem kissé a települést, vagy legalábbis azt, amit éppen láttam belőle. Elég takaros kis hely volt, ha kissé szegényes is... De végül is nem csoda, ez tényleg nem egy jelentős kereskedőváros volt itt, csak egy kisebb, erőd mellett kialakult központ, ahol a járkáló emberek zöme is leginkább csak életunt katona volt. Emellett azért így is elég nagy volt ahhoz, hogy én magam eltévedhettem volna, de szerencsére a kis segítőm ténylegesen jó munkát végzett, pontosan oda vezetve engem, ahol lennem kellett.

Az ács háza előtt már nagyban dolgozott a fia (már nem merek hangosan feltételezni, ki ne derüljék, hogy az ő szülei is meghaltak), vélhetőleg nekik is akad elég dolguk a fesztivál miatt. Mariát megpillantva elébe is lépett a legény, majd átölelte kissé. Örömmel figyeltem, hogy azért a település zömében szívesen látott vendég volt az árva kis teremtés.
– Maria! De jó látni errefelé. Gyakrabban is látogathatnál minket. Öregapámnak már nagyon hiányoztál. No lám csak, kit hoztál magaddal? – vizslatott végig kimérten.
– Alberich Fischer. Csak egy kis szennyfát szeretnék vásárolni valamelyik vágásból, egy jó karomnyi papek kéne. – hajoltam meg mélyen a férfi előtt, majd nevető hangon folytattam, ahogy végre kiegyenesedtem. – De ne aggódjék, nem kívánok senkit sem fejbe kólintani vele: a magasztos művészetem igényli.
– Művészete? – kérdezett vissza kissé gyanakodva, de szerencsére a mellettem lévő kisnyúl átvette a magyarázatot.
– Bábmester! És kenyeret ígért. És sajtot is. Kérhetünk egy botot? Kérlek! – hadarta meggyőzőbben, mint én tudtam volna.
Volt pár pillanat, ameddig azt hittem, hogy igen meddő a tervem, s bizony nem fogok kapni még egy pofont sem, nem hogy egy jó megtermett husángot... De végül a fiú elnevette magát, s elém lépett kedélyesen, kezét felém nyújtva. Erős kézfogása volt, de nem a fitogtatós fajta: nem érezte szükségét annak, hogy megropogtassa minden szerencsétlen csontom.
– Herr Fischer, örvendek. Engem Nicholas Fischernek hívnak. – engedte végül el kezem. – Azonnal szólok apámnak és meglátjuk, mink van háznál. – viszont mielőtt távozott volna, közelebb hajolt kíváncsian. – Tényleg van sajtja?
– Örvendek. Csak nem rokonok vagyunk? – engedtem én is el a kezét. – Azt igazán megköszönném. Nem kell semmi komoly, csak egy vastagabb gally. – majd elnevettem magam kissé, a végét rosszallva megnyomva. – Remélem akad valamelyik kofánál a vásárban, de ha nem, hát kap egy nyúlcombot... Akkor is, ha aranyáron mérik.
– Igen... A nyúl egy kissé drága minálunk. Bár a birkával se járt volna sokkal jobban. – szívta meg fogát a férfi. Úgy tűnik ő is húst kívánt. – Ha valami olcsót de laktatót akar minálunk enni, akkor káposzta és répa. Remek főzelékeink vannak.
Most én szívtam a fogam, egye csak a répát és a káposztát a disznó, nem való az ilyesmi az én fogamnak... Csak akkor, ha már nagyon le vagyok szegényedve. 

A férfi elfordult tőlem, majd kappan hangján bekurjantott a kis műhelybe, ahonnét a munka zaja egy pillanatra sem állt meg. Kellett pár pillanat, hogy a kalapálás alább hagyjon, majd a Nicholas szakasztott mása lépett ki onnan. Furcsa, hogy mennyire hasonlított az apjára, igazából csak vastagabb arcszőrzete, ráncai, s az a pár, formátlan izom különböztette meg, ami oly nagyon jellemezte a hasonló kétkezi munkákat végző embereket. Erősek voltak, mint a bika, de ormótlanok is.
– Apám, van valami vaskosabb fánk? Az úrnak eszközre kéne a bábhoz. – szólt atyjához a férfi, jobbjával felém bökve.
– Hogy ne vóna? Szia Maria. – üdvözölte a leányt egy sztoikus biccentéssel. – Tudod hol a hordó igaz? A nagy fémpántos? Abból halássz egyet az úrnak.
Maria jól láthatóan ismerte a dolgát, ugyanis íjból repített nyílként tűnt el az udvaron, lábai szabályosan felverték az udvar fűrészporát. Még jó, hogy nem voltam igazán a közelében, máskülönben minden bizonnyal köhögőrohamba törtem volna ki. A tüdöm se volt az igazi már ezen a ponton.
– Augustus Fischer. Bábmester vóna kend? – kérdezte a férfi kedélyesen, ahogy vaskos karjával megragadta a saját kezem.
– Alberich Fischer, örvendek. – fogadtam el kezét, ami olyan kemény és száraz volt, mint egy fagyos fa kérge. – Az bizony. Csak egy jó husáng hiányzott ahhoz, hogy meglegyen mindenem az esti játékomhoz.
– Fischer? Nocsak, meddig terjed a családunk? Bizonyára sokad unokatestvérem lehet. – vigyorodott el a férfi, de ez éppen hogy csak látszott sűrű busa szakálla alól. – Sok uszadékfánk van hátul, amikkel mi már nem tudunk mit kezdeni. Ha Maria túl nagyot is hozna, ingyen lekoppintunk mi belőle. No és a bábokat maga faragta?
– Még talán el is képzelhető! Ha valamelyik kuzinja leutazott egy uszályban oda, ahol a Nordenfluss a széles nagy tengerbe kifolyik. – nevettem csöppet, nyilván nem történt ilyesmi, messze túl gyakori név volt ez a vidéken, minden második halászt így hívtak felénk. – Hálás lennék érte, de azért valamicske fizetséget csak hagynék hátra, ha már raboltam a drága idejüket.
A kérdésre bólintottam. Nem minden bábot faragtam magam, de egy részét ténylegesen én készítettem el, főleg azért, mert olyan sok időm volt ezekkel bíbelődni. Sokat és lassan utaztam, arról nem beszélve, hogy gyakran szekéren ülve, amikor is az embernek épp elég ideje van egész rönköket faragni. – Egy részét, egész ügyes vagyok a fával, de kétségtelen, hogy egy ács sírna, ha meglátná, hogy mit kókányolok. – nevetnem kellett, nem éreztem valójában így, de egy kis alázat sosem ártott, pláne a jó ember szemében.
– Annak majd mi leszünk a megmondói. – veregette meg fiának vállát az ács. – Na de majd csak a fellépéskor ráér, látom nem köpenye alatt hordozza bábjait.
– Nem, valóban. A csigaházamban, de azt nem hordom magammal, mert túl nehéz hozzá. – ismét elmosolyodtam, tetszett a páros. Olyan emberek voltak, akikkel jót lehetett volna borozni egy csehóban.
Valami koppant egyet, s hamarosan azt is hallani lehetett, ahogy Maria ismét elindult felénk döngő léptekkel. Első pillantásra pont úgy hatott, mint egy gyermeki, aki banditást játszott: a husángja majd akkora volt mint ő, s kissé vastagabb is, mint a karja. Ezzel bizony le lehetett valakit csapni, de sajnos számomra messze túl nagy volt.
– No abból lefaragunk egy keveset. Mekkora legyen? Ha annyira ragaszkodik hozzá, akkor erre számolhatunk munkadíjat. – a fiú tudta, hogy mi a dolga, azonnal a bakra fektette, s várta, hogy megmutassam neki, hogy mégis mekkorára kéne vágni.
– A fele jó lesz, lehetőleg a vékonyabbik része. Máskülönben nem tartja meg a báb majd. – kezemmel imitáltam a távolságot, vélhetőleg ennyi iránymutatás elég volt a két ácsnak.
Nem kellett sokat várnom, a fiatalabbik férfi azonnal értette, hogy mire is gondoltam. Azzal a lendülettel fel is jelölte szénnel, majd úgy átvágta a bakra fektetett gallyat, mintha csak egy rőzse lett volna. Mindig meglepett, hogy mennyi erő is szunnyadt az emberi teszt mélyén... Bár, kérdéses volt számomra, hogy ez puszta izom, vagy esetleg a szakértelem érdeme volt.
– Ez két korsó bor lesz. – szólt nevetve, majd apja hangjára kijavította magát. – Három. Gedeonnál ma este, ha megfelel.
– Úgy legyen, becsületes munkáért becsületes fizetés. Reméljük addigra jelentősen vaskosabb erszénnyel távozom majd el. – nevettem válaszként. 
– Bizonyára tudja hol van Gedeon, hiszen Mariát már ismeri. – fűzte hozzá atyja.
– Tegnap este megtáncoltatta a babámat! – adta válaszát a leány, majd jelezte nekem, hogy talán ideje indulni.  – Kenyér és sajt!
Magamhoz vettem a kis furkósbotot, majd méregettem azt egy csöppet. Pontosan ilyesmire gondoltam, s konkrétan erre is volt szükségem. Talán mókás, hogy ily elégedettséggel töltött el egy ennyire egyszerű tárgy, de ez már csak az élet varázsa volt számomra. Örülj a kis dolgoknak, s bízvást nagy is jön majd utadba! Elnézést kérően a két férfia sandítottam.
– Addig is szép napot a jó uraknak, jó napot a szépeknek. – biccentettem még egyet mellé, majd szépen lassan megindultam.
Nem kellett igazán sokat sétálnom, még meg se pillantottam az első őrt, de már ekkor elkapott a félsz. Úgy éreztem, hogy bizony talán jobb ötlet lesz, ha nem én hordozom magammal ezt a komoly fegyvert, mert még a végén deresre húznak érte, azt pedig nem szeretném. Roppant szemrevaló kulcsinem legnagyobb előnye volt, hogy a városok éber őrei igen kedveltek kiszemelni, akkor is, ha távol tartottam magam mindennemű bajtól.  
– Talán lehet jobb lesz, ha te hozod magaddal a husángot. Ha nálam van, az őrök kérdezősködni fognak majd, rajtad csak nevetnek. Cserébe egy szelet sonkát is kapsz a kenyér és sajt mellé, jó? – kacsintottam a leányra.
A lány szinte parancsszóra vette el tőlem a husángot, majd elindultunk vissza felsővárosba. Egy öreg nóta jutott eszembe, ahogy a husángot cipelő gyermekre pillantottam. Egy pillanatra el is gondolkodtam, hogy talán hangosan énekelni kezdjek, de végül csak halkan dúdoltam magamba. A furkóssal kézben nem igazán jött el az ideje annak, hogy egy délvidéken elhíresült rablónótát daloljak.

9Küldetés: Songs of the hills (822. Tavasz) Empty Re: Küldetés: Songs of the hills (822. Tavasz) Szer. Szept. 22, 2021 8:54 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus
Hát nem mondom, hogy nem voltam hálás az Úrnak, hogy épségben elértük az épületeket, mind a griffek, mind a vihar elől. Nem tudom melyik lett volna rosszabb, de örültem, hogy nem kellett kipróbálnom.
A katonák a lovakat az egyik nagyobb épületbe vezették be és kettő ott is maradt velük, vigyázni rájuk. Bársony nyakát gyengéden megpaskolva engedtem el a többi lóval.
A maradék négy katona, Maria és három fia, valamint Herbert és Humbert és én egy kisebb, közeli házikóba húzódtunk meg.
Az élelmeket, mivel mindet a nyereg mögött hordozták, hamar össze is gyűjtötték és egy rövid szemle után örömmel konstatálták, hogy volt elég tűzifa, hogy a kisebb edényekbe összeüssenek valamit.
Odakint a vihar szele lassan beérte a hegyeket, s a mennydörgések egyre hangosabbá váltak.
Humbert még gyorsan kiküldött kettő katonát a kúthoz, hogy vizet húzzanak, mielőtt a fagyos eső odaérne, s így a lovaknak is és nekünk is lesz mit innunk.
- Herr Strandgut, igazán hálásak vagyunk önnek. - mondta az a katona, aki legelső kérdését tette fel neki, még az út elején, s akinek nem sikerült fáklyát gyújtania, amikor igazán kellett.
A fal mellett lecsúsztatva magam, fáradtan engedtem el a feszültséget és boldog voltam, hogy tető volt a fejem felett.
- Csak tettem a dolgom. - szerénykedtem, hiszen szerencsére igazán súlyos varázslatot nem kellett használnom, így az erőm megmaradt.
Nem felejtettem el kinn a griffeket, még ha azok talán jelenleg nem is okoztak gondot, de úgy véltem, ahol griff van, lehet más is.......
- Szerintem csak megleptem őket, nem számítottak mágiára.
- Való igaz, ezen a vidéken nem olyan gyakori az efféle mágia. - bólogatott Humbert. - Bizonyára kevés olyan vadállatot láthattak, amik lángot lőnek vissza rájuk.
Bólintottam felé, mert egyet értettem vele, nem gondolnám, hogy sok pap vagy hasonló mágia tudó rohangál ezen a kietlen vidéken. Én sem lennék itt, ha nem küldetésben lennék.
Csaknem mindenki a földön ült, kivéve azokat, akik a tüzet próbálták meggyújtani. Közben a vízhordók is megérkeztek és nagy örömmel fogadták őket a társaik.
- Vót odakinn griff? - kérdezte az egyik kömüves fiú, mire a vízhordók csak megrázták a fejüket.
- De az ég Isten haragjától feketéllik. Szeles lesz a délután.
- Na akkor urak, helyezzük magunkat kényelembe, mert lehet itt fogunk éjszakázni. - sóhajtott fel az idősebbik fiú és kicsatolta páncélját.
A víz megérkezte azt jelentette, hogy talán meleg étel is lesz a hasunkban hamarosan és Humbert szavai szerint éjszaka sem fogunk a szabadban vacogni. Mondjuk nem is lett volna túl biztonságos.
Herbert segített testvérének megszabadulni öltözékétől, majd sajátját is maga alá terítette, miközben nagyot nyögve átült mellém.
- Mond csak Jozef, miféle mágiák voltak ezek? Fény az égből? Lángok a kezedből?
Én is könnyítettem a ruházatomon, mert a kis épületet már beleheltük és a testünk melege is megtette a hatását, bár melegem még nem igen volt.
- Az Úr szent fényét használtam először, bár nem tudtam, hogy ezeken a lényeken hatásos-e, hiszen nem ellenük vetettem be eddig, aztán Uriel , a tűz angyalának segítségét vettem igénybe, az biztosan fájt nekik. Szerencsére nem voltak annyira éhesek, hogy ettől elálljanak a szándékuktól . Talán a szekér is megmarad....... - tettem hozzá. - Eddig nem okoztak gondot az erre járóknak?
- Nem sokan jártak erre eddig, de akik igen, azok nem találkoztak idekint velük. - rázta meg a fejét Herbert. - A történetek szerint is inkább a hegyek belsejében vadásztak, vagy az öt folyó vidékén, ahol több a vad.
A tűz halk sercegéssel kezdett éledezni a helyiség közepén lévő tűzrakóban s a katonák már készítették is a vasedényeket a kőperemre, had kezdjenek el melegedni. Az elemózsia elkészítéséhez ezúttal Humbert is csatlakozott, s ahogy a lángok egyre csak nőttek, úgy melegedett be a szoba is, kezdett elég jó idő lenni.
- Először az óriások híre, most pedig a griffek. Figyeld meg, a következő egy goblin hadsereg lesz. - próbált viccelődni Herbert, ahogy előhalászta tarisznyájából a szárított húsokat. - A sok háborúskodás délre innen elvonta az emberek figyelmét északról. Te nem így gondolod? Pedig szép a mi földünk is.
Elgondolkoztam azon, amit Herbert mondott. Vajon miért jöttek a griffek ide, ahol láthatóan alig volt élelmük, ha volt olyan hely, ahol több volt a zsákmány?
A meleg miatt most már én is zekére vetkőztem, aztán csatlakoztam az étel előkészítéséhez. Már megszoktam, hogy útjaimon magam gondoskodom magamról.
- Csak ne fesd az ördögöt a falra, Herbert! - figyelmeztettem a fiút, bár tudom, hogy tréfának szánta, engem nem hagyott nyugodni az előző gondolatom. - Valami ide űzhette ezeket a lényeket szerintem. Nem gondoljátok, hogy furcsa, hogy épp most jelentek meg, pedig máshol több ételhez juthatnak és emberek közelébe sem kell menniük?
- Felettébb különös. - bólintott a két testvér, szinte szinkronban válaszolva.
- Isten óvjon a spekulációtól... - mondta az egyik katona. - de mi van ha kikergették őket a vadászterületükről?
- Ugyan mi tudna egy ekkora vadállatot kikergetni a területéről? - vetette neki egy másik.
- Óriások?
- Vagy vadászok. - mondta komoran Humbert. - De akármi is legyen, mi isszuk meg a levét. Szóval ez is egy dolog, amivel foglalkoznunk kell, ha hazaértünk. Addig is együnk.
Igen. Nekem is valami hasonló járt a fejemben. Valami ide kergethette őket. És ez nem volt kellemes gondolat, mivel ez egy kis csapat volt, civilekkel megtoldva, nem harcra készülve. Szerintem Henrik is úgy vélte a fiai egy kellemes kis kiránduláson vesznek majd részt, nem egy élet-halál harcban.....
Szóval volt min töprengeni és nagyon is észnél kellett lenni majd a további utunkon is.
Humbert végszavára, mintha csak az Úr akart volna pontot tenni a beszélgetésre, hatalmas mennydörgés hallatszott egy közeli villámcsapástól s rövidesen utána leszakadt az ég. Miután az étkek lassan, rövid beszélgetések kíséretében elkészültek, kettő katona kiment, hogy a lovakra vigyázókat leváltsák a munkájukban, tudjanak enni ők is.
Humbert jó vezetőnek bizonyult, egy kis bizonytalankodáson túl, de hát ez betudható fiatal korának, most is gondolt a lovakat vigyázó katonák leváltására is.
Ám, amikor bejöttek az ajtón egy pillanatra megborzongtam, de......nem a bezúduló hideg levegőtől, hanem......Mágia? Itt?
Felálltam és feszülten figyeltem, ha kellett még az ajtót is kinyitottam..
Valami különöset éreztem kintről. Lehetett akár a vihar is, ám szinte biztosra vettem, hogy nem az. Úgy éreztem a ház mögül jöhet, mintha varázslat lépett volna működésbe.
- Valami van kint! - mondtam halkan a többieknek és a kardom már a kezemben volt. - Valami, aminek mágiája van. Nem láttatok semmit? - kérdeztem az őröktől.
A kijelentésre mindenkinek megállt a kanál a szája előtt és feszülten néztek körbe. A kettő katona megrázta a fejét, bár és igaz, amikor az ajtó kinyílott, akkora esőfüggönyben nehezen is lehetett volna észrevenni bármit is. Herbert azonnal a pajzsáért nyúlt, és Humbert is megragadta kardjának tartóját, hogy bármilyen veszélyre előhúzhassa és felállt.
Jó kis csapat volt ez. Mutatta az is, hogy azonnal reagáltak a szavaimra, de sajnos már késő volt. A mágia lecsapott és Humbert szinte azonnal eldőlt a földön, eszméletlenül, mintha mély álomba merült volna. Hasonló képen jártak a hátul ülő emberek is, Maria és fiai.
- Ki a házból! - kiáltott fel Herbert, és grabancánál fogva húzta a hozzá legközelebb eső katonát.
Csak reménykedhettem benne, hogy csak ájultak és nem sokkal rosszabb a helyzet.
Herbert azonnali reagálását a javára kellett írnom, ám abban egyáltalán nem voltam biztos, hogy kimenni a szakadó, jeges esőbe, ahol semmit sem láttunk, jó ötlet.....
- Várjatok! - kiáltottam fel. - Gyűljetek körém! - intettem körbe, miközben az Úr segítségét kértem, hogy szentelje meg körülöttünk a földet. Bíztam benne, hogy a láthatatlan ellenség nem állja a szentséget.
Herbert nem hezitált és azonnal odaugrott katona társával, akit továbbra sem engedett el, ám amikor a szent fény felragyogott, a katona is ernyedten huppant a földre. Egy pillanat sem telt el jóformán és csak én és Herbert maradt talpon ám Herbert is ingadozni látszott.
- Jozef... - kezdte volna mondani, de beszélni is alig maradt ereje.
Nagyon gyorsan történik minden. sajnos most a szentség nem segített és pillanatok alatt egyedül találtam magam az ismeretlen mágia súlya alatt. Éreztem, ahogy gyengülök, fejem kábulata nőtt, de nem adhattam fel.......Tudtam, hogy valószínűleg csak egy utolsó varázslatra lesz erőm, egy, az Úr szentségével megerősített pajzsra, mely védelmet nyújthat a mágikus támadás elől. Dde meg kellett próbálnom időt nyerni és kijutni, hogy legalább szembenézzek az ellenséggel, aki ilyen alattomosan támadt ránk.
Semmi sem történt. A bűbájom ismét hatástalannak bizonyult ezzel az ismeretlen mágiával szemben,
Csak a belém kapaszkodó Herbert esett össze pár lépésre az ajtótól.
Odakint a szakadó esőben mintha minden felfrissült volna, éreztem, ahogy gyorsan foszladozik rólam a mágia hatása, majd el is tűnt szinte pillanatok alatt. Bár az erőm nem töltődött vissza, de legalább nem is szivárgott tovább.
A kardom a kezemben volt, amikor az ajtóhoz mentem a mágia észlelésénél, így most azt magam előtt tartva néztem körbe és mivel a közelben nem láttam senkit, bár a sűrű, csaknem vízszintesen zuhogó eső mögött nem lehetett kivenni semmit, ami ne egy épület, vagy kő formájú lett volna, legalább Herbertet kihúztam némi küzdelem árán, hiszen közel volt az ajtóhoz, aztán elkezdtem szólongatni a lovakat őrzőket. Szívem szerint mentem volna a ház mögé, ahol a mágiát éreztem, de nem mertem a többieket itt hagyni eszméletlenül.
A kiáltásomra az egyik őr közeledett sietősen a közeli épületből.
- Az Úr szavára, mi történt? - nézett rám, majd Herbertre, végül a nyitott ajtó mögött alvó emberekre.
Az izgalom ugyan fűtött belülről, a szívem dübörgött, de azért már kezdtem érezni a hideg eső és a lehűlt levegő hatását, hiszen csak zeke volt rajtam. Egy fokkal megkönnyebbültem, ahogy megjelent az őr, ezek szerint a másik házat nem érte a mágikus csapás.
- Vigyázz az emberekre és tartsd nyitva a szemed, valami megtámadott minket varázslattal, de talán ez csak a kezdet. Én körbe nézek.
Azzal már mentem is, hogy megtaláljam azt, aki ezt okozta.
Ahogy az épület háta felé közeledett egyre erősödni éreztem a mágia folyását. Érzem, hogy jó nyomon járok, de aggaszt, hogy egyik mágiám sem hatott rá, mert ilyennel még nem találkoztam. Mi lehet ez és, hogyan fogok úrrá lenni rajta? De nem állhattam ott tétlenül.
Aztán megláttam a fekete alakot és a …….. vörös, alattomos fényt árasztó pecsétet a kőfalon.
Az alak hamar felém kapta a fejét, s kezét leemelte a pecsétről és annak fénylése is abbamaradt.
Nyilvánvalóan ez okozta a bajt.
- Ki vagy te és mit akarsz tőlünk? - kiáltottam rá és mivel nem szerettem volna, ha eltűnik, megint megpróbálkoztam egy varázslattal, csak egy kicsit erősebbel, mely fokozatosan lelassítja, akár meg is bénítja az ellenséget, míg a kardommal el nem érem. Az időre azonban figyelnem kell…..
Az alak felől egy hangos ciccenést lehetett hallani, ahogy elégedetlenségét fejezte ki, majd előhúzta ébenfekete tőrét.
- Neked ebbe bele se kéne dugnod az orrod. - morogta, majd mintha egész teste eggyé vált volna a sötétséggel és mint egy sötét pocsolya, beleolvadt a talajba. A következő pillanatban a ház elől lehetett hallani, ahogy a katona figyelmeztetően felkiált a ház felé.
Ezt nem hiszem el! Mi a fene ez az alak! Szinte megdermedek, ahogy egyrészt konstatálom, hogy megint kudarcot vallottam, másrészt attól, hogy felismerem a fickót. Vele küzdöttem a kúriában, aki meg akarta ölni Herbertet!
Arra ocsúdok fel, hogy az őr kiált, akire a többieket hagytam.
- Hogy az a.........! - kaptam össze magam és rohantam, ahogy a lábam bírta, hogy talán a kardommal megállíthatom, ha már a mágiám csütörtököt mondott.
A legrosszabb rémálmom vált valóra, amikor a ház elé értem, de áldottam az eszem, hogy addig nem hagytam magára Hervertet, míg valaki nem tudta őrizni. Ez a katona most a lándzsájával harcolt és ha rövid időre is, de feltartotta a sötét alakot, aki arkánlövedékekkel viszonozza a szúrást, hátravetve ezzel a férfit, s szabad teret adva magának a fekvő Herbert felé.
De nagy megkönnyebbülésemre.....a mágiám mégis csak hatott. Láttam a fickó mozdulatának lassulását. Az őrt ugyan elsöpörte az útból, de addigra én is odaértem és lendületből csaptam a tőrt tartó keze felé. Már nem haboztam volna megölni, de nagyon szerettem volna tudni mi a fene folyik itt és ahhoz jó lett volna, ha beszél.
- Mivel már benne van az orrom, ezért nem hagyhatsz csak úgy faképnél, te sunyi!
A férfi hangosan káromkodott, ahogy a kezéből kirepült a tőr, így megpróbált egy másikat előhúzni lába alól, ám mozgása már közel sem volt elég fürge.
- Mit tettél velem te féreg? - köpte ki a szavakat felém.
- Áhá! Már nem vagy olyan füge és magabiztos! - mosolyogtam elégedett arcot vágva, figyelmen kívül hagyva a kérdését, bár azért eléggé aggódtam. Nem volt könnyű legyűrni és, ha megszűnik a mágiám hatása, ki tudja mi lesz.
A torkának szegeztem a kardomat, hogy tudja nem viccelek.
- Ne moccanj, mert azonnal elvágom a torkod. Most is az tart csak életben, hogy válaszokat akarok, de hajlok rá, hogy legyűrjem a kíváncsiságom, ha úgy vélem forralsz valamit. - figyelmeztettem és ezt komolyan gondoltam. Nagyon veszélyes alak volt.
Bíztam benne, hogy a másik őr is előkerül és meg tudjuk kötözni.
- Mit tettél a többiekkel és meddig tart a hatása? És főként......mi a fenét akarsz az Oldersburg családtól?
Az alak nem húzta ki az újabb tőrét. Már nem tudta. Eltakart arca alatt azonban mintha széles mosoly húzódott volna.
- Csak alszanak. Amit neked is kellett volna tenned. És meglepődnél, de nekem semmi nem kellett az Oldersburgoktól. A mágiád viszont igen érdekes. Mond csak, megtudhatom, miként működik?
Az őr nem került elő, de nem kerülte el a figyelmem az elégedettséget sugárzó hangja, ami már nem hangzott dühösnek, sőt......
- Csak az időt akarod húzni, de ez nem fog menni! - nyomtam neki a kardom még jobban, hogy a vér kiserkedt, aztán egy gyors mozdulattal erősen halántékon csaptam a markolattal.
Ha csak alszanak, nem kockáztathattam és az ellenfél kiszámíthatatlan volt. Talán pár éve még vállaltam volna a kockázatot, hogy kiderítsem ki az erősebb, de okozott már elég meglepetést és én sem voltam már tapasztalatlan suhanc.
Az ütés elegendő volt ahhoz, hogy egy hörgéssel összeessen a vizes földön, had öntözze őt az ég vize, s az zápor zaja alatt mást nem is lehetett hallani, csak a fellökött katona fájó nyöszörgését, valamint a tűz ropogását, mely odabent lobogott gyöngéden, hívogatóan melegen.

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.