Küldetés - Mi teszi a druidát? (V.I.SZ. 822. Tavasz)

Wilhelmina von Nachtraben: jó rég volt már, hogy Damien hírét vitte annak a neves tünde gyűlésnek, melynek majdnem vérontás lett a vége. Nem sokra rá hullott le az első hó, majd csendes, s nyugodt tél következett a királyság erdő menti területén. Ahogy tavaszodott, s megkezdték a tavaszi búza vetését, lassan visszatértek fészkeikbe madarak...furcsamód nem egyedül. Egyik nap egy ismeretlen tünde bukkant fel a kastély előtt. Nem volt teljesen idegen, Damien felismerte. Lance Kalver egy ismerőse volt, akivel sokat beszélgetett, amikor összegyűltek. A barna, szorosra fonott haj nem állt sisakjának útjában, ahogy fiatal, ámde tettvággyal, s felelősséggel telt szemei végigmérték az őrséget. Kisvártatva érkezett a várba az egyik várjobbágy, "Úrnőm, egy idegen kér...azt mondja audienciát, van ilyenünk egyáltalán a kamrában?".


Robin Holzer: A fiatal, ámde lelkes inkvizítor vígan tengeti napjait egy kellemes kis határmenti faluban, ahová utolsó megbízatása szólt. Hogy a feladat elvégezve vagyon? Ellenkezőleg. Démonokat találtak, úgy híresztelték a pletykák, ám napok óta nem történt semmi gyanús. Csendes kis parasztfalu volt ez, még templomuk sem volt, vasárnaponként a szomszéd kis városba jártak át imádkozni. Elsőre valóban úgy tűnhetett, jó búvóhely egy démonnak, ám egy sem bukkant elő, Robin feje sem sajdult meg azóta egyszer sem. Pedig erősködtek a helyiek, erősködtek ám, hogy bizony itt démonok tanyáznak. Mindenféle vad, agancsos, szarvas szörnyetegekről meséltek, mely felfalja az ártatlan gyermekeket, vagy éppen megerőszakolja őket, ez aszerint változott, mely portánál érdeklődött. A rejtély kezdett az agyára menni, amikor egy lehetséges nyom bukkant elő a házak közül...


Tertullius: A Katedrális környékén nagy volt a zűrzavar az elmúlt év eseményei miatt. A Főváűrosban is minden a feje tetejére állt. Egy szó mint száz, rengeteg dolga maradt az inkvizítoroknak, legyen az rangos főpap, vagy egyszerű nesztelen kard. A fárasztó munka, rengeteg nyomozás, a fel-felbukkanó gyanús alakok, esetleges boszorkányok, itt-ott vélni látott démonok hozzájárultak, hogy a leghatalmasabb templom papjai a szokottnál is kevesebb napot aludhassanak át. Johannes ezen napok egyikén nap levelet, egy püspöktársától, Sangarinus-tól, ki nem más volt, mint az Ordo Draconis lovagrend házfőnöke. Az egykoron brutalitásáról hírhedt rend, most a hontalanná vállt tündék mecénásaként díszelgett. A levél tartalma még érdekesebb volt. Arra kért, fogadjon egy vendéket házában, s segítse meg. A vendég nem kevesebb volt, mint egy néhai tünde lovag, egy bizonyos Kale Bloomglade. Érkezése egy hét múlva esedékes.


Lance Kalver: Ahogy kitavaszodott, úgy vezényeltek egyre több katonát a frontra. A tél múlásával kiújultak a harcok a két királyság közt, fosztogattak ahol csak tudtak és persze ismét terveket szőttek, mely várakat fogják ostrom alá venni. Ezzel együtt mások is mozgolódni kezdtek. Egy rég nem látott ismerős, akiről eddig csak futó pletykákból lehetett hallani most ismét felbukkant...azaz nem ő, hanem egy közeli barátja. Stephen, a titokzatoskodó kedvű sötét tünde bukkant fel, eleget téve a még tél előtt tett fogadalomnak. Kale megindult és Lance segítségére van szüksége. Stephen azt mondta, induljanak meg, majd az úton mindent elmagyaráz...ám Lance lelkére kötötte, lesz pár dolog, ami nem fog neki tetszeni.


//És már rögtön az első körben várok is mindenkit egyeztetésre. Egyelőre külön-külön, aztán meglátjuk, ki kivel akad össze.//

Sok dolog történt a gyűlés óta. Leginkább próbáltam megtalálni a saját helyemet a seregben, és ezt mindenki tudta körülöttem. Teltek a hónapok, a tél is elmúlt már, amikor minden kissé nyugodtabb, és több időnk van magunkra. Hozzám hasonlóan a legtöbben viszont nem engedték meg maguknak az elpuhulást: Igyekeztünk minél többet mozogni, edzeni, hogy készek legyünk a küzdelmekre. Viszont meglepetésemre nekem, úgy tűnt, mást tartogatott a tavasz. Stephen látogatott ide hozzánk, és mondta, hogy Kale a segítségemre szorul. Ő siettetni akart, hogy induljunk el, én viszont nem engedtem neki, és előbb elkéredzkedtem Primrose tábornoktól. Meglepően könnyen engedett el, tudtam, hogy ez a gyűlés eredménye. Gyorsan elmentem összeszedelődzködni, egy Primrose-tól kapott engedéllyel pedig a lovászhoz mentem, és kértem egy lovat. Felpattantam, és indultunk is. Heimsroth felé vettük az irányt, közben pedig Stephen elkezdett magyarázni.
- Be akarunk jutni a Heimswald mélyére. Amikor kutakodtunk, akkor mesélték, hogy te már egyszer jártál ott. Tudsz valami az erdőről? - Kérdezte. Vállat vontam. - Amikor legutóbb jártam ott, egy normális erdő volt, de azóta sokminden történt, ki tudja, mi került oda azóta. Rég volt. - Mondtam tömören.
- Hát, lehet elég sok minden. Van egy druida mester, még a néhai SirJoseph-et szolgálta, akit odahívtunk. Elvileg északról kellett volna érkeznie az erdőn át...egy hete. Valami baj történt útközben. Pontosságáról híres ember volt. - Gondolkodott el. Hümmentettem. - Lehet. A druidáért megyünk oda, vagy kideríteni, hogy mi van ott? - Tértem a tárgyra.
- Kale-t egyelőre csak az elveszett mester aggasztja. Bár ahogyan ismerem, nem fogja kibírni, hogy ne üsse bele az orrát mások dolgába... Noha a nyár végi nagytanács óta valamivel katonásabb lett nálunk a napirend. - Mondta, bár nem tudtam elképzelni, hogy ez náluk milyen lehet, de gyanítottam, hogy semmi olyasmi, ami megterhelő lenne számomra, sőt. Megráztam a fejem. - Kale néha nagyon kapkod. Nem ismertem az apját, de a megnyilvánulásaiból nekem sokszor az jön le, hogy az apja szeretne lenni, és nem saját maga.
- Tényleg, elmesélted már neki, amit tervezel? - Kérdezte, viszont nem tudtam, hogy mire gondol, így visszakérdeztem.
- Mit tervezek, amiről ő nem tud?
- Nem azt mondtad nekem, hogy te akarod megkaparintani a koronát? - Kérdezte, én pedig elcsodálkoztam, hogy ezek a népek néha mennyire el tudják ferdíteni a saját emlékeiket.
- Ez nem igaz. Legalábbis ez olyan törtetően hangzik, sose mondanék ilyet. Azt mondtam, hogy szívesen vezetném a népet, és ezt már elhintettem neki is. - Válaszoltam.
- Hm...akkor lehet én értettem valamit félre. - Vonta meg Stephen a vállát, ám valahogy nem tűnt olyannak a hangja, mint akit meggyőztek volna, ezzel viszont egyáltalán nem foglalkoztam, nem akartam neki bizonyítani semmit. Nem tartoztam neki semmivel.
Napokig lovagoltunk, mire Heimsroth közelébe érve egy kis tábort láttam meg a város falán kívül. A tábor sárga sátrakból állt, rajtuk a Bloomglade-család címerével. Valami viszont furcsa volt: a tábor teljesen üresen állt. Nem volt ott más, csak pár egyszerű tünde, két-három harcos, Kale, és az oldalán egy kisgyerek, akinek a fején egy zavaróan ismerős, jégből készült fejdísz volt: egy hatalmas masni, legalább akkora lehetett, mint a feje, de látszólag nem húzta, és hiába sütött rá a fény, tökéletesen sima maradt. Olyan volt, mint amit kultistákkal tömött városban láttam egy sokkal veszélyesebb nő fején. A lány nem tűnhetett többnek tizenháromnál. tündékre jellemző göndör vörös haja volt és szeplős arca. Kale, ahogy meglátott minket, intett, s két harcosával és a lánnyal együtt elénk jött.
- Isten hozott titeket...noha ez nem a mi városunk. - Nézett végig kettőnkön - Hamarabb ideértetek, mint gondoltam. - Mondta. Miért, mit várt?
- Sima volt az út. - Felelte Stephen. Biccentettem, és kérdően néztem a kislány felé, Kale pedig magyarázni kezdett.
- Ti még nem találkoztatok. Ő itt Lily White……. Az új Lily White. - Mutatta be a lányt, aki ügyetlenül leguggolt, ahogy köszönt.
- Jó napot. - Mondta.
- Ne aggódj, egyedül a nevet örökölte tovább. Mosolyodott el Stephen, majd Kale folytatta. - Azért akartam, hogy találkozzatok, hogy könnyebben el tudjam magyarázni, miért akarom feltétlenül megtalálni azt a druidát, akit most keresek. Mit mondott el neked Stephen? - Kérdezte aztán, engem viszont egyáltalán nem érdekelt abban a pillanatban semmi udvariaskodás.
- Micsoda?
Kale erre kérdően nézett Stephenre.
- Nem magyaráztad el neki? - Kérdezte, viszont a sötét tünde csak a fejét csóválta.
- Egy részét. De ahogy nézem, sokkot kapott. - Kuncogott rosszmájúan, ami sokkal jobban felidegesített abban a pillanatban, mint talán kellett volna. De napokig lovagoltam, nem készültem fel arra, hogy ennyi értelmetlenséggel leszek azonnal nyakon öntve. Kale tartott egy kis szünetet, majd elkezdte a magyarázatát.
- A Lily White név egyben egy cím is. Egy cím, amit egy nagyon fontos szerepet betöltő druida viselt, ahonnan én származom. Most keresek egy másik személyt. Ez az illeti szintén egy ilyen cím birtokosa. - Magyarázta, innentől viszont engem nem hatott meg.
- Semmit nem magyaráztál el. Szerintem nincs is itt dolgom. - Mondtam Stephenre nézve, és sarkon fordultam. Tényleg nem az hiányzott ennyi lovaglás után, hogy viccet csináljanak a tündéből. A tünde lovag viszont nem nagyon akarta, hogy elmenjek.
- Hé, feltörte a nyereg a segged, hogy így fájlalod? Még közel sem végeztem. - Mondta. Mintha aztán bármivel tartoznék neki, így is szívességet tettem, hogy ott hagytam a seregemet, hogy itt lehessek.
- A nyereg egyáltalán nem, a hihetetlen hülyeségek, amik kiderülnek a tündékről, annál inkább. - Néztem a szemébe.
- Hülyeség? Biztosíthatlak, minden, amit eddig mondtam, igaz. - Nézett vissza ő is. És pontosan ez volt a legnagyobb probléma.
- Ez a baj. Nem értem. Semmit nem értek. Összevissza történik minden, én ebbe nem tudok beleszokni. És megértheted, hogy ez a név nem kelt bennem jó érzéseket se.
- Tökéletesen. Azonban ez nem ok arra, hogy eltitkoljam. Máskülönben elveszteném azt a kevés bizalmat is, amit sikerült felépítenem. – Mondta, majd rövid szünetet tartott, és folytatta. - - Lily White annak idején nem egyedül tanított. Három másik druida volt a szentélyének tagja, ahonnan származom. Őket egészítették ki a szentély arkdruidája és az ő jobb keze. Az utolsó arkdruidát is jól ismered. Ő volt Faelar mester. Mind követték apámat, amikor elindult az erdőn túlra. - Magyarázta, majd Stephenre nézett. - Az egyik oka annak, hogy Stephent elküldtem annak idején a nagy tünde tanácsra, mert reménykedtem, hogy ők is ott lesznek. Miután szétváltunk, elvesztettük egymás nyomát a folyamatos csatározások miatt. Azonban nem volt ott egyikük se. Őket akarom most felkutatni, hogy a segítségükkel újraépíthessem szülőhelyem egykori szentélyét.
- Ha egyáltalán még megvan a szülőhelyed. - Mutattam rá borúsan. Nem jó hangulatot alapozott meg.
- Nos igen. Hogy hol, azt még nem találtam ki...  Ám ez nem számít. A druida druida marad, még ha csak a sátrak közt tengődő vadászoknak is adja tovább meséit. szóval, a Bloomglade-völgy egy északabbi területén feküdt a tünde erdőnek. Minden évszakban kemény viharok, aszály, áradás súlytotta, mikor melyik. Hogy ezeket megelőzzék, a völgybéli falvak mesterei kiválasztottak négy druidát a szentélyből, hogy megfékezzék ezeket a csapásokat. A legenda szerint az első négy druida nevei voltak Lily White, Maria Gold, Primula Rose és Daisy Beryl. Igaz-e vagy sem, már senki sem tudja. Az őket követő druidák ennek ellenére megtartották ezeket a neveket. Őket tanította a szentély arkdruidája, aki szintén továbbadta tudását egy-egy tanítványának, amikor ideje közel érkezett. Miután a tanács véget ért, mindent megtettem, hogy felkutassam őket. Mindannyiuk helyét megtaláltam, kivéve Daisy-t. Ő egy postagalambot küldött, amikor hírét hallotta nekünk, s egy hete kellett volna megérkeznie. Szerencsére pontosan megmondta, honnan. - Ekkor elővett egy térképet, de még az én hiányos térképolvasó képességemmel is könnyen látható volt, hogy használhatatlanul pontatlan. - Azt mondta, az erdő másik oldalán, a nagy katedrálistól kissé délre bújt meg, s erre tart. Viszont nem kizárt, hogy történt vele valami. Ha tehát mi az ellenkező irányba megyünk, előbb utóbb nyomát kell találjuk. - vázolta fel dióhéjban a tervet.
- És ehhez miért van rám szükséged? - Kérdeztem. - Azt gondolnám, hogy az erdőjárásban én vagyok a legkevésbé tapasztalt közületek.
- Sajnos közel sem ez a helyzet. - Csóválta meg a fejét Kale. - A lovagjaim jelenleg úton vannak, a többi druida után kutatnak. Valakinek a tábort is vigyáznia kell. Lily sem elég képzett még, hogy rá merjem bízni. Akik itt maradtak apródjaim pedig közel sem elég jók, hogy egy ismeretlen erdőbe merjem vezetni őket. Szükségem volt valakire, akire rá merem bízni, hogy fogja a hátam és te jutottál elsőnek eszembe...nem tévedhettem olyan nagyot, ha már itt vagy. - Tette hozzá a végét kissé nevetve. Talán nem tudatosult benne, hogy én TÉNYLEG majdnem itt hagytam alig két perccel ezelőtt, talán csak a saját makacsságom miatt maradtam.
- Szóval ketten leszünk? - Kérdeztem.
- Úgy gondoltam, ha többen lennénk, csak hátráltatná a keresést. Csak olyan gyorsan haladhatunk, amennyire a leggyengébb bírja az iramot...aki most én leszek. Megkockáztatom, azóta sem értem hozzád fel. - Próbálta oldani a hangulatot azzal, hogy szépeket mond rólam, de nem hatott meg.
- Nem tudom. Mindenesetre több szem többet lát, nem igaz? Nem verseny, alaposan át kell kutatnunk az erdőt, ha tényleg a nyomára akarunk bukkanni. - Érveltem.
- De ha tényleg történt vele valami, minél előbb elébe kell vágnunk. - Kontrázott rá a lovag.
- Két dolgot nem szabad soha elkapkodni: a szeretkezést és a nyomkeresést. - Idéztem fel, mit mondott nemrég az egyik kapitány, mikor egyszer beszélgettünk, és történeteket meséltünk egymásnak. - De nekem végülis mindegy, nekem nem érdekem, hogy megtaláljam.
Kale elgondolkodott, végül pedig beadta a derekát.
- Végül is, egy-két embert vihetünk magunkkal. A tábort feleennyien is meg tudják védeni a vadaktól. Hasznos tapasztalat is lehet… Jól van, legyen hát... ám volna valami. Nem szívesen hagynám Lily-t itt ilyen kevés emberrel. Ha elveszik, nem fogják tudni megtalálni.... Mit mondasz, megtűröd magad mellett? - Nézett a lányra. Vállat vontam. - Csak túlteszem magam rajta.
Kale felsóhajtott.
- Jól van. Akkor pihenjünk egy jót, s másnap útnak indulunk. - Mondta, én pedig, miután kikötöttem és lecsutakoltam a lovam, el is mentem egy sátorba pihenni. Volt egy olyan érzésem, hogy közel sem lesz olyan sima menet.

Az összepakolt dolgok:

Ahogy Mina meghallja a kérdést – miszerint audienciát kér az illető, s van-e ilyenjük a kamrában - elkezd kacagni, de még mielőtt teljesen könnyesre nevetné magát, abbahagyja, nehogy nagyon udvariatlannak tűnjön...
- Az audiencia azt jelenti, látni szeretne, beszélni szeretne velem. - magyarázza jószívűen, akár egy gyermeknek, majd rákérdez, hogy is néz ki ez az illető. Próbálja feldolgozni az információt, de akárhogy keres az emlékei közt, nem talál olyat, akire logikusan illene a dolog. Damienre pillant kérdően, és nem is csalódik, az ő arcán jóval inkább látszik a felismerés. Lance egyik barátja.
- Áh, igen, azt hiszem... be kellene engednünk. Ez fontos lehet. A tündék ügyének előremozdításával kapcsolatban finoman szólva is maradtak... fenntartások, így érdeklődve néz a találkozás elébe. Történhetett valami? - Köszönöm, engedjék be azt a bizonyos idegent. - utasítja az őröket Damien. Majd abba a terembe vezetik, ahol bálokat is szoktak tartan. A terem közepén ott birít a meglehetős fényűzésről tanúbizonyságot adó fémből készült fa, melyet még Herr Johann készített.

A tünde fiatal, két kísőjével együtt illedelmesen sétál be a kastélyba.
Köszönöm a vendéglátást, nagyságos Nachtraben grófnő... - köszön a barna hajú tünde lovag, ahogy döbbent arccal néz Damienre.
Utóbbi enyhe cinizmussal mosolyog vissza, Mina pedig pirulva próbálja eloszlatni a túlzó dicséreteket.
- Ugyan, ez csak természetes. Helyezzék kényelembe magukat. Óhajtanak esetleg egy kis teát? - érdeklődik.
Tökéletes volna, köszönjük...és ki az ön...tanácsosa a jobbján, ha kérdezhetem?
Excuse me, what?
Még ha most látta volna Kale Bloomglade őt először, akkor sokkal inkább megértené ezt, de így…?
- Damien Nightwind vagyok, nem emlékszik rám? - kérdi ártatlan félmosollyal, Mina közben bölcsebbnek látja kereket oldani és teát készíteni. Azzal elfoglalja magát és kissé meg is nyugtatja a dolog.
Én igen...nem emlékeztem, hogy említett volna, ilyen csodás pozíciója van. - csodálkozik Kale, aztán megrázza a fejét. De így, hogy jó ismerősök vagyunk, nem aggódom tovább. Segítséget kérni jöttem. Szükségem van egy tapasztalt utazóra, aki segít nekem megtalálni egy bizonyos személyt.
Na most, ha őt kereste, akkor mégis miért lepődött meg ennyire?
Damien kétkedően megvonja szemöldökét. Szóval a jó ismerős csak akkor jön jól, ha jó a pozíciója is? Micsoda faj ez a tünde... de legalábbis miféle egyedei tudnak lenni. Lehet, hogy nem a fajt kellene megítélni. - Nem került elő és nem tartottam fontosnak - vonja meg a vállát. - Eddig jól hangzik. Miféle személyt?
Egy druida mester. Régi jó barátom, és egykori mesterem tanítványa, ki mára már maga is mester lett. Meg akarom keresni, és felkérni, hogy tanítson.
Ez eddig egyszerűnek hangzik.
- Értem. És miért erre volnék én a legalkalmasabb? - ráncolja össze szemöldökét elgondolkozón. Csapdát szagol, vagy valamit, amit nem mondanak el neki, a tünde gyűlésen túl sokszor jot szembe vele az, hogy semi sincs előre egyeztetve és a dolgok fele árnyékban zajlik, mindenki tudtán kívül…
Lehetséges, hogy a információim nem megbízhatóak. – nyel egyet, de Damien nem tud rájönni, mitől is tart.Azonban értesüléseim szerint kegyed megfordult Finsterwald északi felében. Az erdőben, melyet egykoron a Parázsló Erdőként ismertek. Ott hallottam hírét ennek a druidának, akit keresek.
Mina csendesen hallgatózik a háttérből, míg várja, hogy főjön a tea. Damien bólint. Micsoda körülményeskedő ez az alak. - Ez így történt.
Ezért volna szükségem valaki olyan útmutatására, aki már megfordult ott. Hogy újból egyesítsem a világ négy sarkában remetévé lett druida mestereket, s velük új szentélyt építhessek fel.
Mindkét szemöldök megemelkedik kissé, őszinte érdeklődéssel. - CInderweald... helyén terveznek új szentélyt létrehozni? Érdekes. Azóta, hogy ott voltam, nem tudom, mi történt a hellyel. - gondolkozik el. Nem túl kellemes emlék volt, hiszen kudarcként végződött, ezért nem is sokat gondolkozott rajta. Talán butaság volt.
Nem. - csóválja a fejét a tünde lovag. Nem tudom, hol akarok szentélyt építeni. Még nem találtam rá alkalmas helyet. Ám a druidák szerénységükről híresek. Druida a meséit egy tábortűz körül is tovább tudja adni. Most csak az a fontos, hogy biztosítani akarom a következő nemzedék mestereit és tanítványait, hogy tanításaink ne vesszenek el és ne tűnjenek el a krónikások oldalai közt.[/ccolorr]
A lelke ismét elkezd valami olyasfélét érezni, ami veszélyes és könnyen nagyon nagy fájdalmat okoz, mégpedig reményt. A múltkor is így volt és lám, mi lett belőle? Semmi. Azonban… talán csak a céljaik voltak túl hatalmasak elsőre.
- Ez igen nemes gondolat - mondja szintúgy őszintén. A hagyományok felelevenítése. Ezek apró, de hasznos lépések lehetnek. Noha a druidákkal való tapasztalatok... Caireen.... még mindig furcsa volt. Nem tudja hova tenni azt a nőszemélyt. - Köszönöm, hogy felkeresett. Van fogalma arról, mit kereshet azon a területen, akit keresünk?
Amennyire tudom, az erdő most érintetlen és teljesen épp. Nagyon különös, ha szabad megjegyeznem. Egy pár apró katonai táboron és különös bestián kívül viszont semmiről nem számoltak be. Ami tökéletes. A druida, aki keresek kedveli a magányt és a ritkán lakott területeket. Logikus, hogy ott bújt meg.
- Vajon örülni fog annak, ha háborgatjuk? Ne vegye sértésnek, de az ilyen életformát ritkán szeretik megtörni. Mina közben visszatér egy tálca gőzölgő teával, hársfa és citromfű illatával. Feltálalja őket a kis asztalkán. - Egészségükre. Damienre pislantva megnyugszik, hogy nem esett végérvényesen csorba a sötételf becsületén, és a hangnemből úgy tűnik, nem is ették meg egymást, békésen tárgyalnak, ami jó.
A kötelesség az kötelesség. Biztos vagyok benne, hogy belátja, szükségünk van rá.
Damiennek valamiért egy olyan druida képe elevenedik meg a szemei előtt, aki kiábrándult az életből, de legalábbis a mások tanításából, aki nem akarja már, hogy fiatalok lessék a szavát, csak békében akar lenni a terrmészettel arra az időre, ami még megadatott neki, és közben minél kevésbé siránkozni azon, hová is jutott a világ.
De persze semmit nem tud az adott druidáról, így ez a kép lehet teljesen hamis is.
- Köszönöm. - Damien hálásan a szájához emeli a poharat és óvatosan kortyolgatni kezd. A vámpírlány csendesen helyet foglal és illedelmesen figyel, ugyanakkor kíváncsian is. - Értem. A nevét megtudhatom a druidának? Hátha hallotta már...
Természetesen. Ő egy druidakör tagja volt, Bloomglade-völgyből, ahonnan származom. A nevet, amivel született, már nem használja. A hagyomány úgy diktálta, hogy a szentély druidája felvegye elődje nevét. Most úgy hívja magát, Maria Gold.
- Nem ismerős. De mindegy is. Van valami még, amiről tudnom kell az úttal kapcsolatban?
Kicsit bánja, hogy ez a világ egy olyan, amelyből alig látott valamennyit. Ami nem az övé.
Eszerint hajlandó nekünk segíteni? – kérdi Kale meglepetten.
Túlságosan is élénken él még benne Seamus herceg emléke, hogy ne tetsszen ez a reakció, de ez a Kale normálisabbnak tűnik. - Ez miért olyan meglepő?
Be kell vallanom arra számítottam, alkudoznom kell majd. Kevesen nyújtanak segítséget manapság anélkül, hogy hasznuk származna belőle.
Ez a mondat valamiért szimpátiát csal elő belőle. Vigyázni kell. Ajkai halványan mintha felfele kunkorodnának. - Valóban így van. De egy bizonyos szemszögből nézve igenis származhat hasznom belőle.
Úgy nekem kell még sokat tanulnom, hogy egyszer végre felérjek apámhoz. Köszönöm a segítséget. – Damien őszintén nem tudja, miért volt olyan hatalmas nagy bölcsesség, amit monddott, de inkább ráhagyja. Én sajnos nem tarthatok magácskával. – Brr. Ez a szó. Visszafogja magát, hogy látványosan megborzongjon a hallatán. – 6 Azonban kiváló és lelkes druidám, Melany Bonfire örömmel kíséri el. Kiskorában Maria gyakran instruálta őt is, így egészen biztosan felismeri. Jól ért a térképekhez is, s pontosan tudja az utat az erdő határára.
Tekintete Melany-re téved, ahogyan bemutatják őt, halvány mosollyal nyugtázza jelenlétét. V, magas, vörös hajú leányzó. Arca fiatalos és üde, nem éppen fest olyannak, mint aki sok harcot látott már.
- Köszönöm, Miss Melany. - Második pillantásra talán kissé törékeny láncszemnek tűnik a leányzó. - Ha szabad megkérdeznem, hova lesz az út? - kérdezi a vámpír kissé értetlenül. - A valaha volt Cinderweald területére. Egy druidamestert keresünk ott. Mina lelkesedése zavarodottan keveredik az érdeklődés abszolút hiányával, tekintve, hogy ő sem nagyon vágyik vissza oda. Megértően bólint.
Ha megtalálták Mariát, kérem adják át neki, hogy Heimsroth-ban várom őt. Más üzenetem nincs. Melany majd útközben tájékoztatja őt a részletekről. Előre is köszönöm a segítséget.
Heimsroth? Egyre jobb...
- Nos, rendben. Mikor indulnánk?
Amikor kegyed jónak látja. Nyugodtan töltsön annyi napot a felkészüléssel, amennyit csak óhajt. Az egyetlen kérésem, hogy addig Melany maradhasson itt a házában.
Ház. Köszönjük, ennyit érdemel a rengeteg belefektetett munka és pénz után. Ház. Hát rendben. Visszafogja a késztetést, hogy látványosan körbenézzen a helyiségben, különös tekintettel a pár méterre csillogó-villogó, egyébként vélménye szerint meglehetősen pazarló, fémből készült díszfára. Na de érti a lényeget.
- Természetesen.
***

- Akkor hamarosan indultok, igaz? Elintézem, hogy az utazóruhád meg egyebek elő legyenek készítve, rendben? - ajánlja fel Mina, hiszen elég lesz Damien is ahhoz, hogy eligazítsa a hölgyeményt, nemde? Biztosan lesz nem egy kérdése hozzá. Viszont így legalább valamivel hasznossá teheti magát.
- Köszönöm. - mosolyod a sötételf hálásan, majd a vámpír elindul, hogy fölkeresse Gretát vagy valamely másik szobalányt, hogy válogassák ki Damien utazóruháját, fegyvereit és efféléket.
- Melany kisasszony, ha gondolja, megmutatom a vendégszobákat, s választhat közülük. - ajánlja fel Damien, majd ha a vörös hajú hölgyemény beleegyezik, a kastély földszintjén levő jobb oldali folyosóra vezeti őt, ahol is bal és jobb oldalt három-három ajtó található, kettőben akkora ággyal, hogy akár ketten is kényelmesen elférhetnek rajta, kettőben két darab egyszemélyes ágy, kettőben pedig egy kisebb ágy, rajtuk több párnával, mint amennyi a fej alá szükséges, éjjeliszekrénnyel, néhány polccal, és ízléses, nem túl csicsás, de azért díszes gyertyákkal. Nagyjából csak a takarók és párnák színe különbözik, meg az, hogy az ágyak hol vannak elhelyezve.
A leányzó láthatóan igencsak zavarba jött. Kissé habogva felel.
Hálásan köszönöm. Nem gondoltam volna, hogy külön szobában alhatok.
Damien szelíden mosolyog. Sokáig nem gondolta volna, hogy valaha lehetősége lesz ilyen fényűzést biztosítania másoknak. Jó érzés, kétségtelenül jó érzés, azonban mindig fennáll a kérdés, meddig tudja ezt megtenni? - Ha semmi akadálya, hogy adjunk, miért ne tegyük? - köhint párat, zavarát próbálván leplezni a felettébb filozofikus megjegyzés után. Ott van az öt falu, valószínűleg az összes lakosukról elmondható, hogy életükben nem láttak még ilyen szobákat. Na de ez sem az ő hibájuk. - Mr Bloomglade részleteket emlegetett. Mit tud még elmondani az útról? - érdeklődik könnyeden, bár nem tudja elcsendesíteni belső gyanakvását, úgy érzi, lesz itt valami csavar.
Megértően bólogat. - Bármi veszély, amit esetleg érdemesnek gondol megemlíteni?
Természetesen. - rázza meg Melany a fejét. 1- Kale...akarom mondani Lord Bloodglade a néhai parázsló erdő déli csücskében lelte nyomát Gold mesternek. – Melany el-elakad mondandója közepette, mintha magára kellene erőltetnie, hogy ne a keresztnevén szólítsa a férfit. Damien visszafog egy mosolyt. Vajon van valamiféle intimebb kapcsolat köztük? Vagy csak Melany nem szokta meg az efféle beszédet… Nem reagál rá különösebben viszont. Fölösleges, hogy a lány kényelmetlenül érezze magát. Nos, még kényelmetlenebbül. 1- A pontos tartózkodási helyét nem tudjuk, azonban Kale joggal feltételezi, Gold mester hagyott maga után nyomokat, ami alapján meg tudom az erdőben találni.
Nos, a határ menti részekről nehéz bármi információt gyűjteni...ám többen meséltek különös lényeket, olyanokat, akiket eddig még senki sem látott. Azt mondják, a déli erdőből vándoroltak szét a környékbéli helyekre.
Bólint. - Láttunk olyan dolgokat, amelyeket még sehol máshol. De azt hittem, ők... nos, hogy talán megváltozott ez is, ahogy a tűz eltűnt. Mindegy is. A két királyság közti harcból pedig attól tartok, kénytelenek leszünk kivenni a részünk, ha úgy adódik. A helyet, ahol jelenleg tartózkodunk, is Dél melletti kiállásunknak köszönhetjük. - mondja elgondolkodva. Nagyon reméli, nem állítja meg őket druidakeresés közben egy északi csapat...
Melany arcán együttérzés jelenik meg.
Ugyan, nem kell szégyellni, hogy úrnőd hadba szólított. Az én uram is megtette, s hadba vonultam az oldalán, még ha az ellenség szimpatikus is volt. Ilyen a háború.
Ezúttal kissé erőltetettebb a mosoly, melyet felvesz. Hát mindenki azt hiszi, hogy egy vampire lehet az emberek fölött, egy sötételf meg nem?...
- Nem az úrnőm. A saját választásom volt. Lényegtelen, most egyéb küldetésünk van, nem igaz? - szív be egy adag levegőt. [color=#66ff00]- Ha bármi kívánsága van, csak szóljon a személyzetnek, és ők közvetítik nekünk a kérést. Az ellenség szimpatikus is volt. Eszébe jut Mina és ismét elfojt egy előtörni vágyó arckifejezést.
Ahogyan az enyém is. Ahogyan mindig is az lesz. – A lány úgy mosolyog, mint aki valami nagyon okosat mondott.
What is your game, girl? – gondolkozik. Úgy gondolja, rákérdez.
Összehúzza a szemöldökét. - Céloz valamire?
Én azt vallom, mindenki maga választja, kit követ. Miért ne hívhatná hát urának?
Nem kellene belemenni ebbe a játékba, de most már mindegy. - És miből gondolja, hogy én választottam azt, hogy őt követem, és nem fordítva? - adja fel a leckét.
Hát nem azért szolgálsz a várában?
Melany ravaszul elvigyorodik.
Ó, hogy az a… na megállj csak, meglátod, kivel szórakozol.
Ezentúl nem fog kesztyűs kézzel bánni ezzel a nőszeméllyel, az biztos.
Elmosolyodik. - Szolgálok? - halkítja le a hangját. Benne van ő a játékban, arról szó sincs.
Meglepetésére azonban ettől a hangnemtől jelentősen megdöbben a lányka és a mosoly is ráfagy a arcára. Szóval nem viccelt…
Talán...nem? – kérdez vissza.
Damien megállja, hogy elnevesse magát. - Ennyire úgy tűnik? Csak, mert én vezettem a vendégszobákhoz? Nem volt jelen, amikor tisztáztuk ezt a helyzetet Mr Bloomglade-del? Valamiért ő is meg volt lepve.
Némi elégtétellel nézi, ahogy a felismerés lassan egyre több félelmet hoz felszínre Melany arcán.
Nem, ez csak egy feltételezés volt...vagyis, a legtöbb uradalomban az ilyet a szolgálók szokták megtenni... Oh, igen, tudhattam volna, ez ugyanaz, mint amikor Mina teat főzött. Figyelnem kéne az ilyenekre… vagy… figyelnem kéne? Végül is azt teszünk itt, amit akarunk, nem? De miközben a szabadság mikéntjén filozofál, itt áll előtte egy szégyenében lassan teljességgel megsemmisülő hölgyemény. Bocsásson meg uram! – A biztonság kedvéért Melany hátrébb is lép kettőt, arra az esetre, ha Damien esetleg keresztül akarná szúrni a szemeivel, vagy a csoda tudja.
Oh, egek, mit tettem. - sóhajt magában, amikor látja, hogy szegény teremtés átesett a ló túloldalára.
- Össze ne essen itt nekem. - veti rá zöld szemeit, miközben hitetlenkedik, hogy gondolhatta, hogy a lány csak szórakozik vele. Vajon hány évnek kell eltelnie, hogy az ilyen helyzetek ne forduljanak elő? Mindegy is. - Nos, van még valami, amit kíván velem megosztani? - vonja meg a szemöldökét, kíváncsian arra, ezek után meg tud-e szegény Melany szólalni. Meg természetesen az is, hogy mit tud még…
Nem, semmit... – A lány megereszt egy fájó sóhajt. Engedelmével, én nyugovóra térek.
Ahogy sejtettem. - Egészen nyugodtan. Legyen szép éjszakája. S még egyszer, ha kíván valamit enni, inni, vagy valami zavarja a szobában, csak szóljon bármelyik leánynak-legénynek, akit lát. - sorolja a már szinte betanult szöveget, majd egy udvarias mosoly után megfordul és ha más nincs, magára hagyja a lányt.
Odafent látja, hogy a dolgai szépen el vannak rendezve. Majd Mina kopogtat az ajtón.
- Bocsánat, hogy zavarok. Úgy gondoltam… öhm… szerinted ezek a tündék szívesen látnának ezen az expedíción? Kíváncsi lettem.
Damien megvonja a szemöldökét. - Az erdőre gondolsz vagy a druidamesterre?
- Mindenre. Persze, az is érdekel, mi lett az erdővel. A druidamesterre ti biztosan sokkal inkább hatást tudtok gyakorolni…
- Természetesen. Legalább valaki fog tudni vigyázni rám. – mondja ravaszul és kacsit egyet.
És ez csak félig vicc.


Másnap útnak is indulnak. Az út igencsak hosszúnak ígérkezik, azonban az ülések kényelmesen ki vannak párnázva mindenki számára.
Látni az utakat, amelyek leágaznak arrafelé, ahol egykoron a Tünde-erdő volt. Most sehová sem vezetnek. Örök emlékeztetőül…
Azonban északi katonákkal nem találkoznak, de még vadállatokkal sem. Ez nem rossz, csakhogy furcsa. Itt még a madár se jár, juthat eszükbe a mondás.
Egy héttel az indulás után aztán a horizont sötét, titokzatos eredeje ritkulni kezd. Keletre az országúttól látni lehet, ahogy a fák egyre elszórtabban helyezkedneke l és alacsonyabbak.
Egyszer csak három alak tunic fel a horizonton. Mögöttük egy, az úton keresztbe állított szekér.
Ez már nem jó jel. Ráadásul közelebb érve látszik, micsoda rongyos, összevissza öltözéket viselnek, s kezükben kiegyenesített kaszákat fognak.
Útonállók, minden bizonnyal, a szó szoros értelmében.
Egyiküknél van egy pajzs is, a másik kezében pedig egy balta, ami sokkal inkább kasználatos favágásra, mint bármi egyébre, ám nem kétséges, hogy adott esetben szívesen mélyíti húsba is a gazdája.
Úrnőm, elállják az utunkat. Mit tegyek? – szól hátra a kocsis.
Idegesen leskelődnek ki az ablakokon. Nem, ez egyáltalán nem tűnik jó jelnek. - Ez nekem nagyon úgy tűnik, mint ahogy a rajtaütések meg vannak írva, a fenébe is. - Valóban. - morogja Damien az orra alá. - Muszájak leszünk megállni. - Ne aggódjon, Mina egy csettintéssel fel tudná égetni mindüket. - jegyzi meg a sötételf, mire MIna szúrósan ránéz. - Persze nem fogja. Vannak... egyéb módszerek is.
Ahogy közelebb érnek, a három felettébb bizalomgerjesztű tekintetű fiatalember elégedetten méregeti a kocsit.
Bocsássanak meg uraságukék, de senki nem léphet tovább, aki nem fizette meg a díját neki.
Oh, you could not come up with something better? – gondolja Damien lefitymálóan. A szeme sarkából látja Melany kezét ökölbe szorulni.
Damien és Mina óvatosan kiszállnak a kocsiból. Egy pillanatra összenéznek, majd Damien megszólal. - Ezek a fegyverek miért szükségesek ehhez? - méri végig a kifejezetten törvényen kívüliekre jellemző arzenált. Uraságokat emlegetett, talán nem árt, ha előbb ő szólal meg.
Hát mit mondhatnék, nehéz a törvényt betartatni. – nevet a mocsok jóízűen, majd felé bök a kaszájával.2- Na gyerünk, leszállni, amíg szépen mondom.
Mina felsóhajt. - Ezt nagyon is jól tudjuk, ugyanis magunk is grófok vagyunk, úgyhogy én a helyükben meggondolnám, hogy kibe kötök bele. Ha nem akarják, hogy törvény elé citáljuk magukat, engedjenek utunkra. Kérem. - szólal meg Mina, remélve, hogy nem kell a szemöldökük közé pörkölnie.
Erre kicsikét hátrahőköl a férfi.
Ti mehettek. A kocsi marad...noha, itt hagyhatjátok a kis tünde lánykát is...sajnos vámpírokkal már nem próbálkozom a múltkori óta...
Mina elvigyorodik, ami inkább vicsornak mondható, kivillantva hegyes fogait. - A kocsi is jogosan a miénk, sajnálom, nem igazán adhatjuk oda. Jóval kényelmetlenebb és hosszabb lenne az út.
- Hülye nemesek… – morogja a férfi, meglendítve kaszáját, még nem támadva, csupán, mintha sürgetné a népet a kiszállásra.
Damien előveszi az egyik holdezüstöt.
- Ugyan, hagyd csak - mondja Mina nyugodtan, miközben felveszi a szemkontaktust a kaszással, igyekezve megbénítani őt. - Senki nem akar itt semmi rosszat, nem igaz?
A bandita arcán természetesen döbbenet tükröződik. Arra azonban nem számítanak, hogy ezek után ordítani kezd:
Mi ez a boszorkányság?
Pontosan az – gondolja Mina, azonban ezután a másik kettő megindul, hogy nekitámadjon a csapatnak.
Oh, hogy az anyátok! Mina kiválasztja a kaszást, hogy átvegye felette az uralmat és másik két társa ellen fordítsa őt, úgy mozdítja a karját, hogy a kaszás kezében levő fegyver a pajzsos-baltás bandita hasa környékén találja el. Egyelőre nem bánja, ha nem halnak meg, de vegyék észre magukat... Nem akar tüzet, itt az erdőben... - A másik kaszást! - kiált oda Damiennek, aki előkapja a másik holdezüstöt is és készül szembeszállni a másik, kaszát markolóval.
Em e tevékenységben nem nagyon jár sikerrek, jobbára hátrálni tud a hosszú fegyvertől, azonban Mina sikeresen megállítja a pajzsost.
Mit csinálsz?! – kérdi az áldozat felháborodva társát.
Nem én csinálom? Nem tudok parancsolni a tagjaimnak!
Majd a harmadik megállapítja:
Boszorkány a nő!
Ahogy Mina rájön, hogy a hármas kereket akar oldani, feloldja a varázslatot és útjára ereszti a banditát. - Az bizony! Jegyezzék meg, a vámpírok ilyet is tudnak. - kiabálja utánuk, mélyeket lélegezve. - Jól vagy? - fordul Damienhez hirtelen ijedten, aki kissé ziláltnak tűnik, de seb nincsen rajta. - Egyben. Ezek a fogpiszkálók nem túl jók a kiegyenesített kasza ellen - mondja sötéten. - De legalább lefoglaltam őket, igaz? Kiváló csapatmunka. Na, tűnjünk innen, és reméljük, hogy több ilyen rohadék nem jön szembe. - kászálódik vissza a kocsiba, miután megigazította a haját és eltette a fegyvereit. Nem biztos benne, hogy a nyavalyások megérdemelték, hogy ne égjenek szét, de talán jobb így. Mina piheg még egy sort, bólint párat, majd szintén visszahelyezkedik a kocsiba, dobogó szívvel. Damien odafordul a minden bizonnyal legalábbis részben halálra vált Melanyhoz. - Jól van, kisasszony?
Melany hangja harcias, ahogy válaszol.
Nem féltem egyáltalán. Már majdnem én magam estem nekik.
A sötételf és a vámpír is büszkén mosolyodnak el, bár kissé meglepetten. - Ez esetben elnézést, hogy elvettük a lehetőséget. - Ne aggódjon, lehet, hogy adódok még hasonló alkalom... - nevvet fel Mina ironikusan, bár természetesen reméli, hogy ez megmarad a vicc szintjén.
A szekeret, amely útjukba lett állítva, eltakarítják, ezek után nyugodtan folytathatják útjukat az északi erdő felé.
Ez volt Cinderweald. Ám most már a mágikus tűz eltávozott belőle, és így ugyanolyan élő erdő, mint a Tünde erdő volt. Teljességgel élhető helynek tűnik és gyönyörűnek.

Szinte már megszokott volt, hogy a határ tájára érkeztem. Démont láttak, rendet kell tenni. "Rutin feladat", vagy mi a szösz…
Csak hogy nem úgy ment a dolog, mint kellett volna. Stimmelt minden, odáig, hogy megérkeztem a kérdéses faluba, és óvatosan, de határozottan érdeklődtem, puhatolóztam, kérdezősködtem a helyiektől. Bármelyikkel beszéltem, mindegyikük esküdni is mert volna rá, hogy  a közelben márpedig démont láttak. Stimmelt, egybehangzó volt, a leírás is  megegyezett.
A probléma akkor jelentkezett, amikor utána indultam, hogy megkeressem a nyomait. Hiába. Nem volt. Többször is visszamentem oda, ahol állítólag többen is látták, de… nem találtam semmi nyomát.
Kénytelen voltam újratervezni. Kicsit rafináltabban, óvatosabban közelítettem az emberekhez. Azt gyanítottam, hogy esetleg titkolnak valamit, és egy démon portáyázásának történetével akarják palástolni.
De végül így is egyértelműen az jött ki, hogy meg vannak győződve róla, hogy démon jár a faluban… Úgyhogy megint visszamentem oda, ahol legtöbben látták, hátha valami elkerülte a figyelmemet.
Nem így történt… Hiába töltöttem órákat a nyomkereséssel, nem találtam semmit.  Kezdtem összezavarodni… Nem úgy tűnt, hogy a falusiak hazudnak, de mégsem láttam semmi nyomát annak, hogy démont lenne itt… Egy pillanatra sem sajdult meg a fejem sem, hogy legalább ez jelezze egy démon jelenlétét… Mintha felszívódott volna nyom nélkül…
Néhány nap alatt pedig kezdtem ki is merülni. Hiába kerestem. Jóformán feltúrtam az egész falut valami… bármi nyomért, de sehol semmit nem találata.
Nem csoda, hogy bár szkeptikusan, de annál inkább örömmel fogadtam, hogy néhány nap múltán egy férfi érkezett hozzám. Tudta hol látta a démont, és nem is volt olyan régen. És nem csak a démonról, ha nem a lányáról is szó volt, ami így még biztosabb nyom lehet, hiszen a lányt én magam sem láttam napok óta, bár az nem adott még volna okot aggodalomra.
- Így volt, a két szememmel láttam, tiszteletre méltó nővér. A lányomat már három napja nem látták. Akkor tűnt el, amikor kiment a földekre meglegeltetni a juhot. Az állat magától jött vissza, ott vitte a szájában a kötelét. Boszorkányság, én mondom! - állította meggyőződéssel.
- Mondja el mégegyszer, hogy nézett ki az a démon -  kérem, fáradtan, és kissé türelmetlenül. Kísért hogy azonnal utánajárjak a nyomnak, de az elmúlt napokban túl sokszor futottam vakvágányra ilyenekkel… Biztosa is akartam menni.
- Nagy volt! - tárta szét a kezét az ember - És szőrös, olyan volt, mint egy medve. De volt neki két szarva, amikkel az áldozatait nyársalta fel. Ott láttam a mezők mellett, amikor kimentem keresni az én drágámat. Ahogy mozgott, biztos patája volt neki, úgy szökdécselt. -
Sok volt a dologban a “népköltészet”, de mindenképpen megért az elmondás alpján egy utánajárást… Akár egy démon is lehetett… És… addig sem ülök itt tanácstalanul.
- Nyugodjon meg, utánajárok, és mindent megteszek hogy a lányát előkerítsem. Melyik mező volt az pontosan?- mosolyogtam az emberre
- Kint az erdő mellett, ott az uraság vára mellett. Arra a mezőre vihetjük ki az állatainkat. - magyarázta.
- Köszönöm. Ne féljen, helyreteszem a dolgokat. Addig imádkozzon, hogy még életben találjam a lányát -  küldtem el, gyorsan összeszedelőcködtem és egyedül indultam az említett helyre. Így a leghatékonyabb a keresés, ha nem barmolják szét a nyomokat a hozzá nem értő katonák.
Kinnt a mezőn még épphogy csak előbújt a földből a fű. Csicseregtek a madarak, csócsákat szárított ki a nap, és lehetett látni pár embert, akik éppen egy-egy állatott legeltettek a fűcsomókon. A folyó mentén a föld laza volt, csúszós, és ragadós. Valószínűleg nemrég vonult itt el a tavaszi áradat, megöntözve jó alaposan a földeket.
Viszont… gyanúsat, azt nem lehetett látni. Valóban közel volt az erdő, közvetlenül mellette és a távolban látszott, talán egy lovaghoz vagy grófhoz való vártorny is. Az egyetlen egy gyanús dolog egy állat volt. Egy vadállat. Egy vaddisznó sétálgatott vígan az erdő mentén, mit sem törődve a helyiekkel. Úgy tűnt, nem nagyon félti a bőrét, s hamar ki is derült, miért: az egyik ember odament hozzá, majd módszeresen leült mellé.
Kíváncsian húztam fel a szemöldököm... Ritka tudomány, hogy valaki így magához szelidítsen egy vadállatot... közelebb is sétáltam, kiváncsi voltam, hogy reagálnak egy másik emberre. Na meg azt az embert is meg akartam nézni közelebbről.
Pontosabban… tündét, a világosabb bőrű fajtából. Enyhén göndörödő vörös haja volt neki, keskeny álla és nyurga alkata. Mozgása kecses volt és atletikus, noha nem tűnt túl erős egyénnek. A húszas évei elején járhatott, s ahhoz mérten volt neki némi sármja is, melyet egy háztájnézőben felhasználhatott, de látszólag nem adott túl sokat a külsejére. Más körülmények között talán én is jobban megnéztem volna  magamnak.
- Üdv. - köszönt a fiú, aki hamar észrevett engem.
- Szép napot -  üdvözöltem a tündét, és már kevésbé volt kirívó a vaddisznó viselkedése. A tündlk értenek az erdő lényeihez.  - Ne vegye tolakodásnak, de régóta van a környéken? - érdeklődtem. Ha más nem, láthatott valamit... és talán megosztani is hajlandó lesz velem
- Ó igen, itt élek már több mint egy éve. Nem túl nyugodt vidék, de én szeretem. - fejtette ki. Volt valami szívmelengető benne, hogy valaki ezekben a hányatott időkben is szereti a maga környezetét.
- Oh, ez nagyszerű! Akkor lehet ismeri is a lányt akiről szó van. Három napja ezen a mezőn legeltetett egy bárányt, és azóta nem látták. Nem látott akkoriban valamit véletlenül? -  kérdeztem rá, egyre bizakodóbban a használható válaszban.
A tünde férfi ijedten hőkölt hátra.
- Eltűnt?! Te...természetesen, megteszek midnen tőlem telhetőt. Ki volt az? - ajánlotta fel készségesen a segítségét, bár mintha megijedt volna.
- Rosenwaldék lánya. -  kezdtem, leírva az aggódó apát is. Próbáltam minél több támpontot adni, hogy ráismerjen ki a lány.
- És eltűnt?! - ijedt meg még jobban a tünde   - Mi történt vele...láttam korábban, semmi baja nem volt. Itt szokta mindig legeltetni a kis juhát. -
- Az apja nagyon kétségbeesett, és váltig állítja, hogy démont látott itt, mikor keresni jött -  bólintottam. Ha a tünde segít, gyorsabban kiderülhet mi történt.
- Te szentséges Földanya, ez szörnyű! - állt fel, aztán odahajolt a vaddisznóhoz. És akkor...a tünde elkezdett röfögni. És ami talán még hihetetlenebb volt, a vaddisznó úgy tűnt, hogy megértette. Megrázta a fejét, majd zavarodottan csóválta azt meg.
A tündefiú eztán kihúzta magát és felém fordult.
- Nem érzett veszélyt, ebben biztos vagyok. De ha tényleg egy démon ragadta el, nincs vesztegetni való időnk. Had segítsek a megtalálásában. Roswaldék lánya régi jó barátom. - kérte. Én pedig nem gondolkodtam sokat, hogy mit válaszoljak. Látványosan inkább volt az ő terepe az erdő, és ez a mező is, mint az enyém, egyáltalán nem volt kifogásom, sőt.
[collor=tomato] - Hálás lennék érte - [/color]  bólintottam, magamnak megjegyezve amit láttam. - Nekem semmi különös nem tűnt fel itt a mezőn, de talán önnek szemet szúrhat valami - vetettem is fel, hogy ő is körülnézzen. Csak a biztonság kedvéért, mivel még nem ismertem ezt a tündét, a hátam mögé azért nem engedtem
- Persze, azonnal. Csak előbb fel kell készülnöm. - jelentette ki, és  elővett egy kis fiolát, melyet az oldaltákájában tartott. Óvatosan kihúzta belőle a dugót, majd ivott belőle két hajtásnyit. Fanyalgott az íze miatt, mielőtt visszatette volna. - Hozom a holmimat és mehetünk. - közölte.
Az említett felszerelése egy göcsörtös botból, egy a juhászokéra emlékeztető barna szőrcsuhából állt, valamint volt nála egy a pogányokra emlékeztető, tünde tárgy is. Egy fejfedő, ami egész pontosan egy félbevágott szarvaskoponya volt, két aganccsal a tetején.
- Jól van, kész vagyok. - mondta, ahogy köhögött egy nagyot, köpve egyet oldalra. Nem lehetett kellemes az a lötty…
Majdnem elnevettem magam. Az egyik rejtély megoldva.  Pontosan úgy nézett ki, mint ahogy a démont leírták. Nem csoda, hogy nem találtam nyomokat.
- Köszönöm a segítségét! - mondtam, és indulhattunk is körülnézni mégegyszer
A tünde férfi óvatosan felállt, majd körbenézett.
- Hogy szólíthatom a kisasszonyt? - kérdezte, miközben a botjával a magas fűben kezdett el turkálni.
- Robin vagyok, örvendek - mutatkoztam be, bűnbánó mosollyal hogy eddig elfelejtettem ezt a formalitást. Közben a szemem sarkából figyeltem mit talál.
- Eliot vagyok. - mondta tömören a válaszul.
Ahogy a fűben matat, ott fékszelő madarakat keresve és hallgatva a csicsergésüket, szemet szúrt, hogy a helyiek furcsán reagálnak. Óvatosan megpróbáltak távolodni tőlünk, odébbhajtani az állataikat, vagy egy az egyben eltűnni onnan.
Megnyugtatólag intettem a nekik, hogy nem kell aggódniuk, ugyanakkor jeleztem, hogy bizony menjenek is odébb, ne kerüljenek útjába a keresgélésnek.
Úgy tűnt nem igényel zavartalan koncentrációt, amit csinál, ezért megszólítottam a tündét.
- Megkérdezhetem, mivel foglalatoskodik a környéken Eliot? - kérdeztem, már csak azért is, hogy az emberek hallhassák, hogyan beszél.
- Bujkálok. - hangzott a tömör válasz - A mesterem betegeskedik, őt kell ápolnom. Addig pedig nem léphetek tovább. -
- Talán viszonzásként a segítségéért, én is segíthetek a mesterének - ajánlottam fel, bár annak a mesternek minden bizonnyal fájdalmas lenne ez a fajta gyógyítás. Komolynak kellett lennie a dolognak, ha már egy éve betegeskedik…
- Hát, talán. Sok a munka, olyannyira, hogy időm is alig van andalogni… - jegyezte meg a Eliot.
Közben a hosszas kutakodás után megérkezett az eredmény is.
- A madarak sem éreztek egy veszélyt sem...leszámítva egy urat, aki nemrég solymászott itt. -  kommentálta Eliot - A kis Viktória pedig gyakran látogatott meg engem is… - magyarázta
Ekkor hirtelen hangos visítás hallatszott az erdő felől. A vadkan tért vissza, meglepett arccal rohanva egyenesen kettejüknek. Próbálta magát fékezni, de nem sikerült, és készült egyenesen nekemcsúszni. A helyiek legalább, ha eddig nem is, mostmár teljesen elvonultak.
Még jó korán igyekeztem kitérni az állat útjából néhány lépéssel. Senkinek nem hiányzott egy ilyen baleset-
De így sem voltam elég gyors: a vaddisznó oldalba taszított, és elterültem a sáros földön.
- Áh, elnézést... - mondta a tünde, ahogy csúnya szemekkel bámult vissza a malacra.Legalább nem sérültem meg.
- Semmi gond, nem esett bajom - mondtam, elfogadva a felém nyújtott segítő kezet.
A disznó egy zavarba jött röffnéssel húzta oldalra a pofáját, ahogy visítani kezdett. Eliot szemei pedig elkerekedtek.
- Veszély! - mondta szokásos tömörségével - Valamit talált. Valamit talált...van valami az erdő mélyén! - magyarázta közben felsegítve.
- Járjunk utána - mondtam, sürgetve, hogy megnézzük mitől ilyen ideges az állat.
Futásnak is eredtünk az erdőbe, a sűrű lombok között. A tünde fiú látszólag ismerte a járást erre. Alig bírtam tartani az iramot, folyton beleakadt a ruhám a gallyakba, míg a másik kettőt látszólag gond nélkül nyargalt az erdőben. Egy kis tisztáson álltak meg a fák között, a széléről szemlélve, ahol a vadkan megtorpant. Én is megálltam mellettük.
A tisztáson egy állat leskelődött jobbra balra. De nems zokványos állat. Olyan volt, mint egy erdei farkas, de eltorzulva. A testéből indák nőttek ki, szőrét több helyen levelek váltották fel. tekintete üreges volt, semmitmondó, nem lihegett, nem csaholt, csendben állt és nézelődött. Az állat tagjait gyökerek, indák vonták körbe, a nyakán az egyik mintha átfúrta volna a torkát neki. Az orrlyukából két margaréta állt ki, ahogy üreges szemeivel a páros felé pillantott.
- Mi a csuda ez...? - nézett a tünde fiú. Nem sok ideje volt gondolkodni, mert a bestia egyenest nekünk rontott.
A fenevad óvatos mozdulatokkal szagolt a levegőbe. Nem sok idő kellett neki, hogy kiszemeljen mintket magának.
Eliot idegesen nézett felém,. ahogy ezt suttogta:
- Lassan...hátha nem agresszív... - mondta kissé vacogó fogakkal.
Tekintve, mennyire ért a fenevadakhoz Eliot, hallgatok rá, bólintok, és bár a kardom már a kezemben van,  egyelőre nem emelem fel, nehogy éppen ez tűnjön túl támadónak.
Sajnos a állat egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy a titokzatos tünde megszokta. Ahogy alaposabban szemügyre vett, morogva közeledni kezdett felénk, lábait behajlítva, fejét előre tartva, egyre csak ugrásra készülve. Bármelyik pillanatban nekünk ugorhatott.
A tünde előtt nem akartam rátámadni egy ilyen állatra sem, de kerestem, merre térhetnék ki, és találhatnék fedezéket.
A sáűrű bozótos elég sok fedezéket adott mindkét oldalt, ám kevés helyet a gyors manőverekre. Nem tűnt reménytelennek.
- Találkozott már hasonlóval? - kérdeztem Eliottól.
- Nem, fogalmam sincs, micsoda...vagyis, egyszerű farkasnak kéne lennie, de...nem csak az én szeme káprázik, ugye? - mondta tanácstalanul.
- Ha igen, akkor mindketten ugyan abba a varázslatba kerültünk - húzom el a szám, mert ezekszerint egyikünknek sincs tapasztalata
Az állat közben egyre közelebb és közelebb ért, erőteljesen morgott ránk. Egyre közelebb...közelebb..közelebb mászott… Lassan minden ösztönöm vagy menekülésre, vagy támadásra késztetett.
Lassú mozdulatokkal hátrálni kezdek, hogy ne keveredjen túl közel a fenevad, és maradjon időm félreugrani.
Az állat végül cselekvésre sáznta el magát. Ahogy látta, nem kerül közelebb, ugrott egyet és Eliotra vetette magát, aki rémülte húzta az arca elé a kezét.
Egyelőre nem használva a kardomat, megpróbálom félrelökni az állatot, mielőtt nagyobb kárt tesz Eliotban.  Fenlbe már.
- Nem tud valahogy beszélni vele? - kérdztem, már csak azért is, nehogy sokkos állapotban maradjon a tünde
- Nem beszélek az állatokkal... - válaszolta Eliot, ahogy ijedten ugrott egyet, miközben az állat oldalra vetődött előlem. - Én csak megértem, amit éreznek. Nem segít, ha már eleve nem akar neked megnyílni… - magyarázta.
A bestia ekkor ismét támadott. A magasba ugrott, hogy a földre teperje.
Nem volt idő hosszas eszmecserére.
- Ha van javaslata ilyen felbőszültállat lecsillapítására... - jegyeztem meg, ezúttal azzal próbálkozva, hogy a kardom markolatával oldalbavágjam a fenevadat.
- Hát, talán a mesterem képes volna rá, de ő az erdő közepén lakik… - válaszolt tancstalanul a tünde.
Az ütéstől az állat idegesen sziszegett egyet. Nem volt egészen farkasra emlékeztető hang, inkább mintha egy kígyó, vagy egy ízeltllábú visított volna rá. Az állat ismét támadott, ám ezúttal alulról akarva megharapni a lábamat.
- Az túl messze van - haraptam finoman az ajkamba, egyre inkább fontolgatva, hogy a kard élével védekezzek. Most még csak félre ugrottam - gurultam ahogy a szükség kívánta.
A lény ezután mellém ugrott, és belekapott a lábamba, fogát belemélyesztve a nadrágomon keresztül át a húsomba. Eliot rémülten kapja fel a botját és véri kupán az állatot, de mindhiába.
- Ereszted el, te! -
A karom markolatával megpróbálok a lény orrára vágni, hátha az eléggé meglepi. A bestia nyüszít egyet, ahogy a szorítása enyhül, ám nehezen akarja magát adni. De addig csépeljük, mígnem elereszti a lábamat, majd vonyítva elrohan, be a bozotósba, ahol mindegy beleolvad a környezetébe, a növények közé. Eliot rémülten liheg egy nagyot.
- Te jó ég...jól vagy? -
Hajadon, és az is marad2020.03.16.
- Semmi bajom - igyekszem megnyugtatni, megvizsgálva, milyen súlyos a sérülés a lábamon
Az állat elég keményen beleharapott, nem tudnék ránehézkedni. Folyt belőle a vér több pontos is, s ha még ez nem lett volna elég, tiszta kosz volt. Nyál, vagy bármi hasonló azonban nem volt rajta. Vettem egy nagyobb levegőt, és imámban kérve az Úr Szent fényével vontam be a lábamat.
- Kis ideig eltarthat, de helyrejön. - állapítom meg
A fiú csodálkozbva nézi, ahogy a seb egyszerűen összeforr. Már készített volna elő egy kendőt, s egy kis alkoholt, hogy a sebet megtisztítsa. De jól látta, hogy erre semmi szükség.
- Hát ez meg mi...? - nét elképedve, ahogy mosolyogva pakolja el a felszerelését.
- Az Úr áldása - mosolygok, és megpróbálok felállni. - Remélem nem vele találkozott az a szerencsétlen lány -  jegyzem meg, elindulva arra, amerről a lény előbukkant
- Ha találkozott, nem így nézett volna ki az állat. Az arca teljesen tiszta volt. - vonta le a következtetést Eliot - Még a legtisztább ragadozó pofája is véres marad, ha evett. - magyarázza, ami kicsit megnyugtatott. Bólintok.
- Azért nem árt utána nézni honnan került elő... - vetem fel
- Ilyen állatot még életemben nem láttam...és láttad a növényeket, amik belőle jöttek? - beszél tovább Eliot.
- Én sem találkoztam még hasonlóval... a csillagtalan éjszaka óta sok furcsa és vad lény bukkan fel - húzom el a számat, bólintva, hogy láttam az indákat.
- Hát, közel van az ismeretlen erdő... - gondolkodott el Eliot - És most mihez kezdjünk? -
- Lehet remény, hogy élve megtaláljuk a lányt? - kérdeztem kissé aggódva.
- Ha ilyenek rohangálnak az erdőben...hát, nem tudom. Azt se tudom, nekünk mennyire kéne itt maradni. - válaszol őszintén Eliot.
- Azt mondta a mestere többet tudhat - vetem fel, mert információ nélkül nem szívesen vágnék neki az erdőnek.
- Hát...talán. A mesterem bölcs, sokat látott druida. Talán ő tud nekünk segíteni. De ott lakik az erdő közepén, amerről a bestia jött. - felel Eliot megnyugtatóan.
- Annál jobb, látogassuk meg. - javasolom, aztán gyorsan hozzá is teszem a tündét fürkészve - Persze, ha nem gond, hogy én is odamegyek. -
- Ó, még örülni is fog neki. Ritkán fogad vendéget. - vigyorodik el a fiú - Tudsz járni? - kérdezi aggódva. Talán nem látott még szent mágiát.
- Persze - mosolygok vissza, és el is indulok, persze csak úgy, hogy vezethessen, elvégre ő tudja az utat.
Óvatosan haladunk a lombok között. Eliot időről időre felmászik egy fára, megnézni nem közeleg-e semmi veszély, vagy állatok segítségét kéri, hogy útbaigazítást kapjon. Egy bő egy órába telik, mire elérkezünk Eliot és mestere házához.
Egy apró kis fából készült viskó, melyet már benőtt a moha, az indák, a környező fák pedig rádőltek...vagy pont hogy azok tartották meg, nehéz eldönteni, hogy melyik. Ennek ellenére Eliot nem viselkedett úgy, mintha a ház bármelyik pillanatban beomolhatna. Csak kényelmesen odasétált, majd kopogott. Hasonló nyugodtsággal követem, bízva a tapasztalatában.
[b[ - Mester! Visszatértem. Vendéget hoztam. - [/b] köszönti Eliot az idősebb mestert vidáman.
- Eliot! Micsoda meglepetés...mivan, ráuntál a vaddisznókra. - szól egy idős férfihang a viskó sötétjében.
A házikó belülről sem úriasabb, mint kívülről. Egy fonott székben egy középkorú, békés mosolyú férfi ül. Rövid, hetyke szakállában már pár ősz tincs is előfordul, s noha haja felül teljesen kopasz, kalapja remekül fedte le azt. A hórihorgas férfi lassú, kényelmes mozdulatokkal vesz szemügyre, barna szemei fel s alá cikáztak rajtam.
- Mi szél hozott, édes lányom? - kérez végül.
- Üdvözlöm. - hajtottam udvariasan fejet a férfi előtt. - Egy eltűnt lány keresésében a tanítványa felajánlotta, hogy segít, de végül arra jutottunk, szükség lehet az ön bölcsességére. - válaszolok halvány, tiszteletteljes mosollyal.
- eltűnt? - néz aggódva az öreg, ahogy egy-egy kis sámlira mutat, hellyel kínálva - Kicsoda, ha szabad érdeklődnöm? -
- Eliot azt hiszem jobban ismeri a lányt - pillantok a tündefiúra - én csak nem rég érkeztem a környékre, és a kétségbe esett apa kért meg, hogy járjak utána, mi történt szeretett leányával. - magyarázom kicsit bővebben a helyzetet
- A kis Lizi volt az. - mondja kis habozást követően Eliot.
- Liz Rosenwald? -  néz hüledezve a mester - De hát...az képtelenség. alig egy napja járt itt nálam. -
- Az apja azt mondta három napja nem látták. Ezekszerint ment valahová? - kérdezem kissé meglepődve, de valamivel jobban reménykedve, hogy élve nyomára bukkanunk. Kevesebb idő telt el, mióta utoljára látták.
- Nem jellemző rá, hogy eltévedt. talpraesett kis lány, ismeri a járást az erdőben... - morfondírozik az öreg. - Aggódom. -
- Megsérülhetett.. - gondolkodom hangosan is, egyre biztosabban benne, hogy Valami történt.
- Azonnal utána kell indulnunk! Egy percet sem vesztegethetünk. - dönt a druida, mire egyetértően bólintok
- Mester, ez még nem minden...talátunk egy különös állatot, ami megtámadott minket. Növények nőttek ki a testéből mindenütt. - osztotta meg a másik furcsaságot Eliot. A mester egy pillanatra hátranézett, aztán megrázta a fejét.
- Ezt majd aztán, hogy megtaláltuk Lizit. Majd útközben elmondjátok, mit találtatok… - sürgeti a tünde druida az indulást. Én nem szólalok meg most. Hagyom a mestert és a tanítványát beszélgetni, és követem őket egyenesen előre az erdőben. A mester láthatóan tudja, merre kell menni, és közben magyaráz is.
- Ebbe az irányba indult el, még ma reggel. Azt mondta, hogy szedret akar szedni és az erdő másik fele teljesen le lett már csupaszítva. - osztja meg.
- Ezek szerint reggel még látta -  jegyeztem meg, talán sokkal inkább magamnak, tényleg egyre bizakodóbban. Szóval szedret szedni… Eszembe jut, hogy mekkora örömmel jártam ki én is gyerekkoromban, hogy a finom gyüölcsöt összegyűjtsem. Akkor még nyugodtabb szívvel, önfeledtebben meg lehetett ezt tenni…

Az erdőben sétálva hamar arra a megállapításra jutottam, hogy bizonyára az Úr kegyelme, hogy két útitársam is van, akik jól ismerik a rejtekeit.  Az erdőnek ez a fele ugyanis szinte semmiben nem különbözött attól, ahol ketten vágtunk át Eliottal a mester kunyhójáig. Se ösvény, se út, az egyetlen tájékozódást segítő dolog az égen a nap volt… Pillanatok alatt el lehetett tévedni.
A két tünde jól ismerte a járást, fürgén ugráltak a csupasz ágat és a rügyet fakasztott bokrok között. A lányt keresték egyre csak, fejüket jobbra balra forgatva. A kora tavaszi időnek hála messzire el lehetett látni anélkül, hogy a lombok akadályozták volna az embert, majd kétannyi messze, mint normális esetben. Ez kicsit azt is segítette, hogy ne veszítsük el az útirányunkat.
Én is jobbra-balra forgatom a tekintetem. Nem csak azért, hogy a lányt esetleg meglássam, hanem azért is, hogy az utat, amennyire ez lehetséges megjegyezzem. Azért reménykedtem benne, hogy Eliot és mestere majd ki is vezetnek az erdőből… Mert hamar rá kell jönnöm, hogy nem igazán tudok olyan objektumot találni, ami ténylegesen támpontot jelentene majd a visszaúthoz.
Eliot menet közben hangosan kezd el gondolkodni.
- Várjunk csak...hogy akart Lizi szedret szedni? - néz a még éppen csak levelet eresztett fákra.
Ekkor jövök rá, hogy nem figyeltem eléggé. Elkövettem ugyanis azt a hibát, hogy úgy gondoltam, a tündék biztosan tudnak valamit, amit én nem az erdőről, hogy ilyen nyugodtan emlegetik a szederszedést... De... Így hogy Eliot is furcsállja a dolgot... Én is enyhén felhúzott szemöldökkel, vállat vonva várom a mester válaszát.
- Most hogy említitek, még nincs itt a szezonja... -   dörzsöli meg a mester az állát gyanakvóan… Eszerint ő sem tud olyasmiről, ami ezt lehetővé tenné… Csak eddig nem szúrt szemet neki a dolog…
- Mondja.. - kezedem, a mester nevét nem ismerve elhagyva a megszólítást - Mesélt Lizi önnek magáról? Szeretett a faluban élni? - kérdezem, erős gyanúval, hogy mi is állhat a lány eltűnése mögött. Vagy buta, hogy ilyenkor szederért indult, vagy valami miatt el akarta hagyni a falut, anélkül, hogy túl feltűnő lenne (nem a legokosabb dolog, hogy éppen a szederszedést hozta fel, de végülis bevált.)
- Kétségkívül sokszor csatangolt el hazulról. Rendszeresen vendégeltem én is meg. - erősíti meg a férfi a gyanút. Ez még nem tette valószínűbbé, hogy el akart volna szökni a faluból, denem is cáfolja…
- Legutóbb nem mesélt olyasmiről, ami bántja? - kérdezem, hátha konkrétabb információhoz is juthatok.
- Jaj dehogy. Világ életében vidám teremtés volt. - hangzik is a gyors válasz. A mester szavaiban semmi kétség nem tükröződik… Szóval nem volt különösebben elkeseredve…
- Noha mindig is könnyű volt a  figyelmét elterelni. - teszi hozzá Eliot óvatosan, valamivel közelebb juttatva, hogy egy valószínű kép összeálljon  a fejemben.
- Akkor most is ez történhetett... Például ha valahol azt hallja, hogy az erdő túlfelén finom szedret talál? -   de ki, és miért mondana ilyesmit neki? Ráadásul elég hihetően, hogy ne essen le neki a tantusz… Nem, ez nem túl valószínű.
Haladva előre hirtelen egy ismerős forma lény bukkan elő. Egy állat, egy bagoly sétál a földön. Inkább csak kúszott, mintha csak egy féreg volna… Már nem tud repülni.  A csőréből leveles indák állnak ki, tollait megtépték a tövisek, melyek beborítják, szemei kifolytak, s üreges, kérges jellegű massza töltötte ki. A két tünde megtorpant. A mester meglepetten mordul fel.
- Mi a szentséges Anyatermészet az ott... -
- Nem ismeri ezt a növényt? - nézem a szerencsétlen baglyot. Mérget vennék rá, hogy ez a növény csinál valamit az erdőben… Ami az állatoknak láthatóan nem válik előnyére.
Eliot közelebb lép hozzá, és megpiszkálja a botjával. Az állat, vagy növény ugrik tőle egyet, mire a fiú ijedten lép hátra.
- Most életemben látok ilyet először. De hallottam már róla. - feleli közben a mester - Élősködő, akár az aranka. De nem fákon, hanem dögökön burjánzik. - magyarázza. De vajon csak rátelepszik a dögökre, vagy az élő állatokat öli meg, hogy élhessen.
- Van ötlete, hogy megszabaduljunk tőle? - kérdezősködöm tovább, védekezőn tartva magam elé a kardomat. A legutóbbi ilyen nekünk támadt, feltételezem, hogy ez is megteszi.
- Nem kell aggódni, az élőket nem bántja, csak ha fenyegetve érzi magát. - próbált megnyugtatni az öregúr. - Amíg nem támad, semmi okunk bántani. - kérlel. Eliot közben hallgatni próbálja, szót érteni vele, látszólag nem sok sikerrel. Épp úgy nem érti, mint korábban a farkas.
- Tegyünk egy kerülőt? - kérdezte kissé zavarba jőve.
Bólintok, de nem engedem le a kardot. Viszont közben hátrébb lépek, nem tudva mekkora területen belül érzi fenyegetve magát a lény.
Végül úgy 10 métert hátrálunk, mielőtt valamivel nyugodtabban folytathattuk az utunkat.
- Nem gondoltam volna, hogy egyszer látni fogok egy ilyen állatot teljes valójában. - sóhajt egy nagyot a mester, ahogy egyre csak előrefelé nézett, nyomok után kutatva.
- Mi csak a mai nap a másodikat láttuk - jegyeztem meg, inkább figyelemfelhívás céljából, mint bármi más okból.
- Hm...kezdek aggódni. - vallja be az ősz tünde - Ezek az állatok nem honosak. A keleti erdőből valók. Mindenki, aki látta, ott járt, onnan számolt róluk be. - füzi hozzá a magyarázatot, ami tényleg aggodalomra ad okot.
- Milyen oka lehet, hogy idáig is eljöttek? - kérdem hangosan gondolkodva.
- Ez normális. - válaszol Eliot - Az állatok vándorolnak, szaporodnak, s ha olyan helyet találnak, ahol megélnek, megmaradnak. -
- Márpedig a keleti erdő rémségeinek ez nem okozhat gondot. - teszi hozzá egyre aggodalmasabban a mester.
- Ezek szerint a Keleti erdő lényei közül mások is megjelenthetnek itt is... - húzom el a szám. Ez egyre rosszabbul hangzik.
- Ezek az állatok nincsenek karámba kényszerítve. Nem vadásszák őket, és a ragadozók sem ejtik őket táplálékul. - mondta Eliot - Melyik farkas akarna egy gazzal benőtt oszló dögöt megenni...? -
Ahogy haladunk tovább, távolból még egy ilyen növényekkel benőtt dögök találunk. Ezúttal egy mókust, melyet megfertőzött a növény, és körbenőtte, mielőtt visszamászott volna a fára, hogy sütkérezhessen annak a  tetején. Olyan, mintha az állat egy fészekké változott volna át. A mester nemsokára megtorpan, és körbenéz.
- Ez az erdő legmesszebbi része, ahová Lizi-t valaha elvittem. Ennél messzebbre én is ritkán mentem. Tovább nincs semmi, csak a gázló és egy régi kőfejtő. -
A környék egy ritkásabb része az erdőnek. Számos fa kidőlt, vagy elkorhadt a megpuhult, latyakos földtől. Az aljnövényzet ritkás, cserjéket alig lehet látni, ösvénynek, útnak, vagy civilizációnak semmi nyoma. Ám egy dolog hamar szemet szúr. Apró lábnyomok fagytak bele este a sárba. Mindenfelé ágaznak, a szélrózsa minden irányába, fel és alá, oda és vissza, mintha valaki százszor körbejárta volna ezen a helyen át az egész erdőt.
- Eltévedt volna? - nézek a nyomokra, lehetőleg nem széttiporva őket. A nyomok egy része elfelé vezet az erdei úttól, egy másik része viszont egyenesen vissza, mintha fel alá járkált volna egyik helyről a másikra.
- Nem, az nem rá vall. - mondta hezitálás nélkül a mester - Lizi-t nagyon sokat tanítottam, remek az irányérzéke és megmutattam neki, hogyan észlelje a veszélyt. Még a baljós előjelekből is tud olvasni. -
- Akkor mi történhetett, hogy így futkosott fel-alá? - kérdezem. Nem ez az alkalmas idő a vitatkozásra a vallásukról. És az eretnekségek terjesztéséről sem. Márpedig azt tanított Lizinek.
Eliot is alaposan szemügyre veszi a nyomokat.
- Nem futott...sétált...a távolság a nyomok közt nem olyan nagy. - néz el az egyik irányba.
Eltávolodva a tisztástól a lábnyomok három irányba kígyóznak szerteszét, az egyik északnak, a másik délnek, a harmadik keletnek indul. Az északi lábnyomok a leghomályosabbak, s belőlük van a legkevesebb. A déli szemmel láthatólag sűrűbb út a többinél, több lábnyomot mutatva, melyek gyakran fedték is egymást. A keleti irányban a nyomok bizonytalanok, nem alkotnak egységes utat a többihez hasonlóan, inkább csak szétszóródtan.
- De sajnos mást én sem tudok kiolvasni belőlük. - hajtja le a fiú a fejét.
- Magamtól arra keresném a lányt - mutatok a déli nyomokra, de megerősítést várva az ezen a terepen jártasabb tündéktől.
- Miből gondolod, hogy arra van most? - kérdezi Eliot. Azt hiszem tőle nem várhatok megerősítést.
- Frissebbnek tűnnek a nyomok, mintha  több próbálkozás után végülis arra indult volna. -  pillantok a mesterre, hátha legalább ő mond valamit, ami biztosabbá teszi a dolgot.
- Hát, egy próbát megér. - válaszol a fiú nem túl magabiztosan - Mester? -
- Az én szemem már megkopott az ilyesmihez. - sóhajt nagyot a mester is… Tőle sem várhatok megerősítést… - Láttál még valamit belőlük, édes lányom? - kérdez a nyomokra mutatva.
Az út mellett teszek még néhány lépést, a nyomok érintése nélkül, hogy lássam, folytatódnak-e. Mivel igen, tovább megyünk erre.
Haladnak előre az erdőben, mígnem egy kis patak mellett kötünk ki. A nyomok folytatódnak, stabilan, egyenletesen, meg nem szakadva.
A patak mellett fák, bokrok, s egy barlang áll egy kis kőszirt tövében, melyre egy-két öreg fa rá is dőlt, hogy megpihenhessen. A barlang előtt tűzrakás látszik, egy szárítókötél, és egy-két fonott kosár. A barlang belsejében pedig egy medve. Egy hatalmas barna medve, melyből indák, növények álltak ki...s nem kellett sok idő, hogy észrevegyen minket.
- Baj van… - mutat rá meglepetten Eliot.
Meglátva a medvét, megtorpanok, és kérdőn nézek a fiúra. Mi a nagyobb gond, mint amit ez a növény eddig jelentett
- Oké...nagyon lassan lépjen mindenki hátra. Egy nyikkanást se...semmi hirtelen mozdulat. - adott instrukciókat Eliot. Én teszem amit mond, amennyire lehet, hang nélkül.
A medve feláll, majd morogni kezd. Ahogy hátrálunk, felordít, majd eszeveszett sebességgel elkezd nyargalni felénk.
Ezt látva rámarkolok a kardomra, felkészülve, hogy használnom kell, igyekezve úgy helyezkedni, hogy a mester védve legyen. Törékenyebb, minden bizonnyal, mint én, vagy Eliot.
A mester ekkor összecsapja a két tenyerét.
- Szorítsátok össze a térdetek! - mondja, de közben föld megremegni kezd a talpunk alatt. Mire észbe kapunk, fák kezdenek el burjánzani alattunk, lombos, friss fák, melyek a lombjaiknál megemelnek minket.
Eliot nem volt elég gyors, őt herén támasztotta az egyik ág, miközben a fák bő nyolc méter magasra emeltek. A sűrű fák egymáshoz olyan közel nőnek, hogy egy ember nem fért volna el köztük, nem hogy egy medve. A medve meg is szeppen, és hátrahőköl, amikor megjelennek az öles barna rudak.
- Mindenki jól van. - nyög egyet a mester, felülve a lombok felett.
Én is kissé megbillenek, ahogy a fák megjelentek, de a figyelmeztetés időben érkezett, így nem vesztettem el az egyensúlyomat, bár ahogy a fák magasodni kezdtek, úgy lapultam egyre lejjebb a lombokhoz.
- Tökéletesen, magának sem esett baja? - kérdem, meg is keresve a tekintetemmel a druidát.
- Nem, szerencsére gyengédek ezek a fák... - felel a mester.
- Na és most mit csináljunk? - néz le Eliot.
A medve nem adja fel, ott köröz a kis erdőszegmens körül, egyre csak olyan helyet keresve, ahol felmászhat.
- Nem hiszem, hogy a medve teregetett ruhát a barlangnál... - jegyzem meg, keresve valami rálátást a helyre.
Körben mindenfelé egyforma erdőség látszik. a távolban ott csordogált még mindig a patak, de nincsenek állatok, különösen növénnyel fertőzött állatok. Egyedül a medve, mely most ágaskodva próbált meg az egyik fában, sikerrel megkapaszkodni.
- Gyorsan odébb kéne állnunk - jegyzem meg a medve felé biccentve. Nem sok értelme van az erdőnek, ha a tetején ott talál minket…
- De merre? - nézett körbe Eliot. -  Vagy talán repüljünk el? -
Közben a medve már kapaszkodik az egyik oldalán fel a hirtelennőtt rengetegnek, a fa törzsén a lomb alatt mászva.
- Talán a túloldalon - nézek a kis erdőnek arra a felére, amelyik a medvével átellenben van.
Az erdő elég sűrű, noha a tisztás körül van némi kopasz folt.
Nem biztos, hogy elég messze van a másik fele… Sietni kell.
- Milyen gyorsan tudunk lemászni a fákon? - érdeklődöm, és próbálom felmérni, hogy mennyi idő, míg a medve felér.
- Ezek normális fák, nem fogják megnehezíteni a dolgodat. - mondja a mester óvatosan - Én magam egy ugrással lent tudok teremni...noha aztán lehet segítségre lesz szükségem. Nem vagyok olyan fürge már, mint ifjúkoromban. - egészíti ki. Ez legalább elég gyorsnak tűnik, bár én ennél jóval lassabban fogok haladni.
- Akkor tűnjünk el, mielőtt a medve felér - javaslom, abban a reményben, hogy megzavarja majd annyira a lényt, hogy eltűntünk, hogy megkerülhessük a rögtönzött erdőt, és megvizsgálhassuk a barlangot.
A medve tovább mászik, már az ágak közt somfordálva. A két tünde lefelé néz, majd ugranak. Én pedig nagyjából 6 métert mászom lefele, amilyen gyorsan tudok, és csak onnan ugrom a földre.
Az öreg nem viccelt, valóban nincs ereje teljében. Miután felállt, egy jó ideig csak a térdét dörzsölgette. Eliot viszont gond nélkül földet tudott érni. Amint elég stabilan állok a lábamon, behúzódom a mestert támogatva a lombok takarásába, és figyelem, reagál-e erre valahogy a medve. Szerencsénkre sehogy, keresi odafent a zsákmányát.
Halkan a barlang felé biccentek a fejemmel, és mivel nem ellenkeznek, a lombok takarásában - figyelve, hogy a medve ne láthasson meg, el is indulok felé. Csak akkor tűnik fel, hogy visszafojtottam a lélegzetemet, amikor végül biztonságban eljutunk a barlangba.

Késő délután felé a Nap teljes erőből süt le rájuk, s nemsokára a druidanő szívderítő hírekkel tér vissza sétája után, melyre elindult, amikor befejezte a lángok manipulálását és a köztük való táncolást.
- Jó hírek. A föld kellően kitikkadt. Hozok pár ásót és munkához is láthatunk. – jelenti be.
Mina megkönnyebbülten felsóhajt, némi gondterheltséggel vegyesen, hiszen nem fognak lazsálni, de legalább... van már fény az alagút végén. - Hálás köszönetem.
- Az ásókat nagyon megköszönjük, azonban megoldjuk a kiásását innentől szerintem. Nagyon köszönjük az eddigi segítséget. - hálákodik Damien, körülbelül semennyi esélyt nem látva arra, hogy sikerült meggyőznie a druidanőt, azonban legalább megpróbálta.
A druidanő gúnyosan vigyorog Damienre, ahogy végigméri, majd rámutat.
- Már nem azért, testvér, de egyikőtök sem tűnik béresmunkához szokottnak. Sima a tenyered, vékony a karod, az arcod is szép tiszta. Én láttam a szekeret és mit ne mondjak...ha egymagatok estek neki, este lesz mire végeztek.
Damien halványan elmosolyodik.
- Most már igen. De voltak évek, amikor magam is a vadonban éltem. Így is sokat segített már nekünk. Mina pirulva gondolkozik, hogy hozhatná ki a lehető legkellemetlenebbül a helyzetet. Meg kellett volna állniuk korábban azzal a szekérrel. Hát most már mindegy.
Maria Gold hamarosan megjelenik három ásóval és egy kapával, majd vállat vonva nyújtja át azt Gregornak, Minának meg Damiennek.
- Ez csakugyan meglepő. A beszéded olyan úrias, meg mertem volna rá esküdni, hogy valami nemesi család sarja vagy.

Remek. Melany szolgálónak néz, Maria pedig nemesnek születettnek. Hogy melyik a jobb, azon vitatkozhatnánk.
Damien visszafog egy nevetést és megcsóválja a fejét. - Urakat megbabonázó makacssággal. – Ekkor már nem sikerül.
- Az elmúlt évek megtették a hatásukat. - somolyog, Minára sandítva, aki fülig pirult, de már kevésbé akar föld alá süllyedni.
- Köszönjük. - mondja most, és mindahányan vannak, átveszik a szerszámokat.
- Akkor tehát mit is adhatunk át üzenetben Mr. Bloomglade-nek? - kérdi Damien, nehogy rossz információt továbbítson.
- Mától hat napra rá pirkadatkor útra kelek. – válaszol a druida elkomolyodva. - És odaérek, amilyen gyorsan csak lehet.
Nyugtázva bólintanak.
- Hány napra van innen Hellenburg? – kérdi a tűzmágus kis szünet után.
- Hellenburg körülbelül egy hétre lehet innen, egy ilyennel, amivel mi megyünk. Gyalog akár egy hónapnál is több. - Viszont a kastélyunk pár földdel és faluval arrébb van még, északnyugatra. Úgy kétnapnyi járóföld lehet - Mina kérdően néz Damienre, hogy jól mondja-e, s pár bólintást kap válaszul.
Elgondolkoznak, majd visszanéznek a druidára.
- Nem fontolja meg, hogy velünk tart? - kérdi végül a sötételf.
- Egy hamari, balga druida még ártalmasabb, mint egy, amelyik magát kéreti. - csóválja a fejét Maria - Még nem állok készen, hogy Lord Bloomglade és a társai szolgálatába álljak. Még nem tudnám ellátni a feladataimat. És most, hogy alig maradtak már, akik a természetben lakó Isten tanait közvetítik, nagyobb a felelősségünk, mint valaha.
Damien megértően bólint, Mina elgondolkozva néz maga elé. Vajon végül mégis rosszul választott? Nem hagyhatta csak úgy cserben Evelynt. Nem is gondolja, hogy a nő rossz munkát végzett volna vagy felelőtlen lett volna. S ami őt magát illeti... annyi mindent kell elvégeznie az életében. Nem tudja pusztán egyetlen iskolának vagy körnek szentelni az életét.
- Ahogy gondolja. Sok sikert kívánok a felkészüléshez, mi útnak indulunk... amint kiástuk a szekeret. - húzza el a száját.
- Köszönjük a szállást és az ételt. - teszi hozzá Mina udvarias mosollyal.
- Egy élmény volt. - mondja Maria, ahogy egy hirtelen mozdulattal a szerszámai felé bök. - De eszetekbe ne jusson a szerszámaimat magatokkal vinni. Kérem majd vissza őket.
- Természetesen. - feleli a sötételf, visszafogva egy széles mosolyt, hogy mégis mifélének nézik itt őket?
Aztán ha más nincs, megindulnak szekeret menteni.
Maria Gold derék munkát végzett. Rengeteg kötéllel rögzítette a szekeret, hogy ne süllyedjen tovább. Gregor meg is emeli a kalapját előtte.
- Hát, faragatlan egy nőszemély, de csomót kötni azt tud. - Majd feltűri az ingujját. - Visszakötöm a lovat, mielőtt nekilátunk.
Mina zavartan kuncog. - Köszönöm. Remélem, most már ki tudjuk szedni - sóhajt egyet és erőt vesz magán, hogy ne kezdjen el lebegni, mivelhogy senki más nem képes erre itt, csak ő. - Nem szeretett volna még valamit megbeszélni a druidaasszonnyal, kisasszony? - kérdi Damien Melanyt, amíg a kocsisra várakoznak; határozottan emlékszik, hogy többször mintha nem hagyták volna szóhoz jutni. Vagy csak bátortalan volt a lány.
-Már megtettem, nem sokkal a reggeli után. Minden rendben van és nem maradt egy kérdése sem.
- Oh. - kis szünetet tart. Valószínűleg nem akarja Melany jobban kifejteni. - Rendben. És magának sem maradt kérdése? - Végtére is még, amikor visszaviszik a szerszámokat, lesz egy kis idő.
-Énnekem olyan sok van, hogy napkeltétől napnyugtáig tudnám sorolni őket. - legyint mosolyogva Melany. – Tudják, én is druidatanonc vagyok. Azért is vártam ennyire, hogy találkozzak Maria mesterrel. De a kérdéseim várhatnak addig, amíg újra találkozunk.
- Értem. - Nevet Damien halkan. Akkor lehet, hogy nem is egy, hanem két tanítványt szereztek, ki tudja. Mina némileg szégyenteljesen pirul, az elmúlt este emléke még mindig élénken él benne és nem biztos benne, mihez kezdjen a dologgal.
A kocsis közben befogta a két világospejt a fogat elé.
- Jól, van, itt rendesen tartja. Adjanak egy ásót és már neki is esem.
Damien odanyújtja az egyik ásót Gregornak, majd ő is beáll segíteni, legyenek kész minél hamarabb. Közben instruálja Minát, aki szintén szeretne segíteni, azonban nem nagyon van tapasztalata ilyen téren, körülbelül semennyi. Most mondjuk igyekszik lebegni közben, hogy ne legyen piszkos az egész lábbelije és nehezítse az is a mozgását.
Hosszú ideig tart a munka, azonban egy ponton a kocsi végül, nagy erőfeszítések árán, de meglendül.
Igen gyorsan. Olyan gyorsan, hogy a lendülettől Damien elveszti egyensúlyát és nagyot toccsan előre a sárban. A hangokból ítélve a többiek is.
Mina nem, őt a mágiája megmentette, így csak szörnyülködve nézi a bekövetkező minitragédiát…
Damien némi fáradt morgással nyugtázza, hogy besarazódott, de ezen a ponton különösebben nem érdekli.
- Sa...sajnálom. - motyogja Mina, mivel neki semmi baja, és már ez is bűnnek érződik.
- Ugyan, semmiség. - törölgeti az arcát, majd a kezeit pár nagyobb levélen, amit a közelben talál. Mina lázasan gondolkozik, hogy lehetne menteni a menthetőt. Majd az immár kiszabadult fogathoz siet, matat egy kicsit, és egy nagyjából jellegtelen, halvány mályvaszínű szövetfélét szed elő és Melanyhoz siet vele először.
- Tessék, ezt nyugodtan lehet használni. Alapvetően sebkötözésre van nálunk, de most nem sérült meg senki, viszont legalább... a sár nagyját leszedheti.
A vámpír nagy szemekkel, reménykedve néz, Melany pedig furcsállóan néz vissza rá. Kisvártatva elneveti magát.
-Ugyan, ez semmiség. Egész eddig sátorban aludtam nap mint nap. Ennél nagyobb ganéból is vágtam már ki magam.
Oh, csodás.
Mina nagy szemekkel néz, küldetése sikerrel járt-e, majd még jobban elpirul. Damien csak somolyog a háttérben. - J-jó, hogyne, csak azt gondoltam, jobb lenne tisztább arccal hazamenni... Megvonja a vállát, ahogy azon vacillál, a vámpírok vagy a tündék közé tudna nehezebben beilleszkedni. És emberekről még szó se volt.
Gregor sietve a lovak háta mögött terem, s megfordítja a fogatot.
- A fogat készen áll, únőm.
- Hálás köszönetem. - Szép munka volt. - fújja ki Damien a levegőt. - Már csak vissza kell vinnünk a szerszámokat. - húzza el megint a száját, majd elindul, s Mina is elindul szedve a lábát, vissza a tábor felé.
Amíg távol van, Mina helyet foglal a fogatban, ha Melany akart, Damien őt is előreengedi, s megvárja, míg Gregor visszaér. A férfi hamarost vissza is ér a füstcsóvák irányából, immár szerszámok nélkül.
- Készen is volnék.
- Köszönjük még egyszer. Most már indulhatunk haza. Küldetés teljesítve. - Elég nehéz küldetés volt - jegyzi meg Mina halkan sóhajtva. - Viszont kaptunk szállást meg ételt, és szekérszabadítást. - teszi hozzá.
Ezek után a szekér útjára indul a kastély felé, ahol megtisztulhatnak és átadhatják az üzenetet. Kale talán furcsán fog rájuk nézni, amikor elsőrre megpillantja őket, de annyi baj legyen.

Már kora reggel felkeltek a többiek, és elkezdtek reggelizni. A mocorgásra én is felkeltem, noha valamennyivel nehezebben, a négy fal között mindig könnyebb volt többet aludni, hiába teljesítettem szolgálatot aktívan. Kale olyan fontosnak érezte magát, hogy még azt is megparancsolta, hogy ki mennyit reggelizzen. Nem értettem vele egyet, valaki üres gyomorral is elindulhat az erdőbe, maximum nagyon éhes lesz. Elég lenne annyit mondania, hogy mindenki úgy készüljön, hogy nem fogunk élelmet vinni magunkkal. Kicsivel a napfelkelte után készen állt mindenki az indulásra, azaz Kale egy tucatnyi déli katona és Kale drága kis druida társaságában, akitől még mindig rázott a hideg. Miután ők összekészültek, engem is felkeresett.
- Örömmel gondolsz vissza a Heimswaldra? - Kérdezett, talán azt remélte, hogy tudok valamit mondani a helyről.
- Nos... Összességében nem tudom. - gondolkodtam el. - Jó és rossz ugyanúgy jött. - Válaszoltam végül. Elég általános válasz, de igaz: itt szereztem a kardomat, és itt véreztem el majdnem. Egyiket se szándékoztam az orrára kötni, mert talán még többet kérdezgetne, és ahhoz aztán főleg nem volt kedvem ilyen kora reggel.
- Mielőtt indulunk, szeretném, ha adnál egy beszédet a többieknek arról, amit láttál. Arról, hogy mire kell felkészüljünk, vagy hogy éppen mit kell kerüljünk. - Felelt gyorsan. Pont ettől féltem.
- Már mondtam Stephennek is. Amikor legutóbb itt jártam, ugyanolyan erdő volt, mint a többi, de ez régen volt, azóta nagyon sok minden történt, sok dolog változhatott. - Fejtettem ki.
- Valami oka csak kell hogy legyen, hogy a helyiek így kerülik. - Erősködött Kale, én pedig majdnem a kezembe temettem az arcom.
- Amiről én semmit nem tudok. - Feleltem némileg ingerülten, mert nem tudtam elképzelni, hogy miért nem értik, amit mondok. Kale viszont magába szállt ettől egy csöppet.
- Jól van, semmi baj. - sóhajtott egyet, mintha köteles lettem volna beszélni. - Így, hogy többen megyünk, csak feltűnik, ha belefutunk valami fenyegetésbe. - mondta, majd megpróbálta elterelni a témát. - Apropó, nagyon szép lovad van. Hogy hívják? - Kérdezte. Fel is készültem, hogy nem fog neki tetszeni a válaszom.
- Hm? Ja, nem tudom. - Vontam vállat. - Nem az enyém, kölcsönöztem a Légió istállójából. - Sok tündének ez talán furcsa lehetett, de az állatokkal nem alakult ki soha különösebben bensőséges kapcsolatom, noha határozottan nem volt ellenemre a lovaglás sem.
- Áh, értem. Ha nem bánod, itt hagyjuk őt a többi lóval együtt. Az erdőben alig vannak ösvények, és azokat is benőtte már a cserjés. Lóval átvágni rajta szinte lehetetlen. - Mondta, noha egyáltalán nem értettem, miért, a lovam közelében sem voltam. Egyre kevesebb kedvem volt egyáltalán elindulni.
- Meg sem fordult a fejemben, hogy lóhátra üljek. Egyébként is sokkal jobban szeretek gyalogolni. - Feleltem, majd olyan választ adott, ami egyrészt váratlan volt, másrészt hihetetlen.
- Én sosem bírtam túl jól az erőltetett menetet. Nem vagyok elég szívós hozzá. - Vallotta be kissé zavarba jőve.
- Akkor lassabban megyünk. - Mondtam, a zavarával nem törődve. Túl tapasztalt voltam már ahhoz, hogy ezen problémázzak, de egy másik részem belül sikított, és hirtelen megkérdőjeleztem mindent, amit eddig tudtam erről a srácról. Úgy vezet katonai alakulatot, sőt népet, hogy nem bír erőltetett menetben haladni? Ebből kiindulva bármelyik katonája szívósabb volt nála, és ő se lehetett túl példamutató. Egyre erősödött bennem a késztetés, hogy minél előbb eltakarodjak.
- Túl gyorsan amúgy sem fogunk tudni. Ne is vesztegessük az időnket. - Vonta meg Kale a vállát, majd elindultunk az erdőben. Sűrű volt és bozótos, pont, ahogy be volt ígérve, de nem hozott zavarba. Sokáig haladtunk csendben, talán már túl nagy csendben is, ami az erdők szokásos élénkségének hiányát illette. Végül találtunk egy tisztást, és Kale megszólalt.
- Itt megállunk. Tartunk egy kis pihenőt, és körbenézünk, nehogy a druidával elkerüljük egymást. Iránytű nélkül senki el nem szakad a többiektől. - Mondta, én viszont innentől egy „jó, jó, mondj akármit, nem igazán érdekel” hozzáálláson kívül nem sok dolgot tudtam felmutatni felé. Ennek ellenére körülnéztem, hunyorítottam, és hegyeztem a fülem is, hátha valamit észreveszek. A tábor zaján kívül csönd volt, egy furcsa hangot kivéve: mintha valaki a nagyon messzi tájon puskával lövöldözött volna. Próbáltam belőni, hogy honnan jön, de gyorsan változtatott irányt, néha el is mosódott, csak egy nagyjábóli irányt tudtam mutatni.
- Pszt! - Emeltem fel a mutatóujjam, jelezve, hogy álljanak meg és maradjanak csöndben. - Halljátok ezt? - Kérdeztem, de nem arattam osztatlan sikert.
- Micsodát? - Kérdezte meg egy ránézésre féltünde harcos, de úgy tűnt, senki nem hallja.
- Valamit hallok. - Jelentettem ki magabiztosan. Tudtam, hogy sokkal élesebbek az érzékszerveim, mint másoknál, de furcsa lett volna, ha csak úgy mondom ezt. Lassan, óvatosan, még mindig felemelt kézzel elindultam arra, amerről leginkább sejtettem a hangot. Intettem Lilynek, hogy kövessen. Én sem tudtam, hogy miért, talán mert Kale rám bízta, meg minden ilyen hülyeség. Igazság szerint olyan természetellenesnek éreztem a létezését, hogy minél messzebb akartam tudni magamtól. Kis vonakodás után utánam jött, én pedig elindultam. Egy másik katona is követni akart minket, megengedtem neki. Ahogy haladtunk, egyre erősödtek a hangok. Hosszú percek után végre ők is meghallották, és végül megláttuk a hangok forrását: madarak voltak, talán akkorák, mint a sólymok, és valahogy úgy nézett ki, mintha villámok táncolnának rajtuk. Kicsik, és rövid ideig tartottak, de villámok voltak. Úgy tízen lehettek, és egy elég megviselt vándort támadtak éppen. Lilyre néztem kérdően. A természeti dolgok az ő asztala voltak, én nem láttam még ilyen madarakat soha. Ő inkább kivonta magát a dolgokból, és a másik társam vette a kezébe a dolgokat.
- Uram! Erre! - mondta, ahogy leemelte a köpenyét, hogy azzal próbálja meg elhessegetni a furcsa madarakat. A férfi észrevett minket, és a botjával elütötte az egyik madarat.
- Remek... - Morogtam. Nem kell átgondolni, csak rohanjunk. Sokkal óvatosabban közelítettem, nem tudtam, hogy a madaraktól mire számítsak. A meggondolatlanságáért megfizetett a tünde, a madarak kitépték a kezéből a kabátját és belemartak, viszont ennél jobban nem tudtam odafigyelni rá, mert megláttam, hogy felém is elindul egy madár. Előrántottam a kardomat, és azzal a mozdulattal megpróbáltam felé is vágni. Nem láttam hirtelen, milyen messze volt tőlem, csak a reflexeimben és a szerencsémben bízhattam. El is találtam, de bár ne tettem volna: ismeretlen érzés ütött meg, ahogy a kardot tartó bal kezemen hullámszerűen végigfutott volna valami egészen bizsergető érzés. Leesett a kardomat tartó kezem, és hihetetlenül elkezdett zsibbadni, míg végül kicsúszott a kezemből a kard. A kislány odateremtett valami jégdarabot, de nem tudtam mit kezdeni vele. A jobb kezemmel fogtam meg Fragarachot, és irányítottam hármójukat. - Ne érjetek hozzájuk semmivel! Dobáljátok meg őket valamivel, tudomisén! - A furcsa érzéstől gondolkodni se tudtam tisztán, de mondanom kellett valamit. El is indultam visszafelé, még mindig nem tiszta fejjel, mikor megláttam a csapatunk többi tagját. Hívtak, hogy kövessük őket vissza az erdőbe. Mintha másmerre akartam volna menni. Meglepődve néztem rájuk, mert nem gondoltam volna, hogy jönnek, aztán egy "gyerünk" felkiáltás után a kardomat ügyetlenül magam mögött húzva elindultam feléjük. Magam mögül aztán villanást láttam, és felfogtam, mi fog történni. Behúztam a nyakam, siettem, és reménykedtem, hogy megúszom, azonban nem volt szerencsém. Eltalált minket a villámlás, én pedig mintha görcsbe rándultam volna, hányingerem lett, szédültem, fájt a fejem és sajgott minden tagom. Lent maradtam a földön, és minden időérzékemet elvesztve elkezdtem átkozni a pillanatot, amikor elindultam Hellenburgból. Végül valaki körbement egy vizespalackkal, mire felálltam, és ittam, de még mindig nem tudtam egyenesen gondolkodni.
- Ki az a férfi, akit itt találtunk? - Kérdeztem támolyogva. Tudnom kellett, hogy kell-e miatta aggódnom, vagy nem. Kale megcsóválta a fejét.
- Még nem kérdeztem, de nemsokára sor kerül arra is. - Mondta, és így is lett.
- Köszönöm... Nem is tudom, mi lett volna velem, ha nem futok belétek. Engedjék meg, hogy bemutatkozzam, a nevem Howard Spitz. - emelte le a csuklyáját, amit nem is tudtam, miért tartott magán. - Utazó mágus volnék, aki legényévei utolsó havait tölti vándorlással...ott azt hittem, a szó szoros értelmében az utolsók lesznek. - Mondta. ~ Akár az is lehetett volna, ki veszített volna? ~ Morogtam magamban.
- Mi futottunk magába... - Mondtam, aztán neki is támaszkodtam egy fának, mert majdnem összeestem, és inkább arra igyekeztem figyelni helyettük, hogy ne hányjam el magam. Néhány perc múlva már magabiztosabban éreztem magam, és felé fordultam.
- Mi célból vándorol? - A vándorok általában céllal járták a vidéket. Még ha a cél összesen annyi is, hogy túléljen.
- A mesterem úgy határozott, mielőtt mágussá avatnak, két évet járnom kell a világot, tapasztalatot gyűjteni, utazni, tanulni, ahol csak tudom. Nyáron, aratásra kell visszatérnem hozzá, ami után örömmel avat majd engem is varázslóvá. - Válaszolt. Kétkedve néztem rá. - Úgy tűnik, sem maga, sem a mestere nem komplett. Ilyen időkben vándorolni? Egyedül? Nem tudom, hogy hallott-e róla, de a háborús helyzet kifejezetten kiélezett, egyáltalán nem érdemes csak úgy bóklászni. - Mondtam, epével a számban. Kis híja volt, hogy a reggelimet viszontlássam. Azt megint csak nem értettem, hogy mi ez a mágussá avatási dolog, de nem is mozogtam azokban a körökben, talán csak nem hallottam róla.
- Tudom én azt jól. Azért is akartam az erdőn át átvágni. Így belegondolva lehet jobban jártam volna viaskodó katonákkal... - bizonytalanodott el. Tovább piszkáltam.
- Maga már ráadásul elég öreg is hozzá, talán túl öreg. Miért ment bele?
- Ha ez kell, hogy a Hellenburgi Máguskör befogadjon, hát Isten a tanú rá, megteszem! De várjunk csak, nem vagyok én olyan öreg. Alig múltam harmincöt, csak a madaraktól sajog a derekam! - Mondta, de nem igazán érdekelt.
- Van ilyen? - Csodálkoztam. - Egy ideje Hellenburgban szolgálok, még sosem hallottam róla, pedig nem élek elszigetelten sem.
- Ó, van ám. A város legnevesebb varázslói gyűlnek össze ott. Nem kis kunszt elérni, hogy valamelyikük tanítványává fogadjon. - Mondta büszkén, aztán folytatta.
- Tán nem érdekel téged is a mágia tudománya, komám? - Kérdezte fellelkesülve, de gyorsan lehűtöttem.
- Egyáltalán nem. Akik néhányan tanítottak, azt mondták, van tehetségem hozzá, de sokkal jobban szeretek a kardomra hagyatkozni, amikor pedig mégse, akkor a természet erejét hívom. - Mondtam, ő pedig ugyanolyan gyorsan túl is lendült rajta.
- Ez érthető, mindenki azt tanulja, amiben kedvét leli. Én mindig is jobb szerettem csak ámulni, és csodálkozni a különös anomáliák és jelenségek táncán, melyeket talán sohasem fogunk tudni megérteni. - Mondta, én meg vállat vontam magamban. Nem érdekelt.
- Akkor most hova fog menni? - Kérdeztem, ez is csak azért érdekelt, mert tudni akartam, hogy a mi nyakunkon marad-e.
- Úgy terveztem, a környéken kivárom az aratóidőt, majd visszatérek Hellenburgba, ha eljön az ideje...de már nem vagyok olyan biztos a dolgomban. Innen délebbre biztonságosabb a vidék? - Kérdezte.
- A vidék most egyedül kőfalak között biztonságos. - Mondtam magabiztosan.
- Hát, szomorúan hallom. De az ember csak nem maradhat élete végéig várfalak közt? - Mondta kicsit elcsüggedve, de valamennyi remény is vegyült a hangjába. Körbemutattam. - Nem muszáj. Az ember lehet kint a szabadban élete végéig, csak akkor az hamarabb eljön. - Mondtam könnyedén, mire sóhajtott.
- a bátyám is ezt mondta, mégis hamarabb jött el az övé. Szerencsétlen udvari mágus volt egy várban, de ostrom alá vették a várat és éhen akarták őket veszejteni. A vár ura egy utolsó, keserves kirohanásra adott parancsot. Ott hullott el ő is. Én csak két hónapra rá értesültem a haláláról. De azt mondták, derekasan szolgált, még ilyen nehéz időkben is. - Még valaki, aki csak egy irányba tud gondolkodni. Kezdett ezekből elegem lenni.
- Veszély mindenhol van, ez világos. De nem mindegy, hogy mennyi és milyen. Ez viszont nem is lényeges, én megyek vissza a táborba pihenni, rám fér. - Közöltem, és elindultam a táborba, hogy alhassak egy jót.
- Hm...bölcs vagy te, tünde barátom. Ha a mesterem rákérdez, mifélékkel találkoztam megemlítelek. Nem bánjátok, ha egy estére veletek maradok? Holnap reggel akarok elindulni, veszélyes az erdő, ha ráesteledik az emberre. - Kérdezte. Bólintottam a méltatásra, de ettől függetlenül rendületlenül sétáltam visszafelé, néha fába kapaszkodva, ha megszédültem. Ez biztos, hogy nem lesz így jó…

Miután sikerült az állapotomhoz képest békében lefeküdni aludni, és viszonylag kevésszer felébredni, egy rémálmokkal teli éjszaka után egy nem sokkal kellemesebb reggelre ébredtem. Vad szélvihar tombolt, és féltem, hogy el fogja sodorni a sátrat. Kinézve láttam, hogy néhányan összegyűlnek, kockáztatva, hogy felborítsa őket a szél. Kimentem hozzájuk, hogy észhez térítsem őket.
- Ne hülyéskedjetek, fedezékbe! - Mondtam, és elindultam a legközelebbi sátor felé, ami még fedezéknek tűnhetett. Csoda volt, hogy még nem tépte szét a szél a sátrakat. Bent valaki épp öltözködött, de nem törődtem vele.
- Ne aggódj. A legrosszabb ami történhet, hogy nekünk vág valamit a szél. Az meg remélhetőleg megakad a fákban. - Mondta Kale egy vizestömlőt elővéve. ~ Ja, meg téged is feldönthet, ráesel valamire, aztán leshetsz… ~ morogtam magamban, ahogy egyre gyűltek a rossz élményeim a társasággal kapcsolatban. Vitatkozni viszont nem volt kedvem vele.
- Most mit csináljunk? - Kérdeztem.
- Megnézzük, mi okozza ezt a vihart. Addig mindenki marad a helyén és vigyáz a táborra. - Mondta határozottan Kale, én pedig abban a pillanatban döntöttem, hogy itt maradok. Elég is volt a kalandozgatásból, ami az ő társaságát illeti. Bólintottam arra, hogy valakinek őriznie kell a tábort, és ezt szívesen vállalom is.
- Jössz velem? Akármi is okozza, én biztos nem tudom megfékezni. - Nézett rám, mintha én meg tudnám. Kérdően néztem vissza.
- És akkor én? Nem ilyenek ellen vagyok kiképezve. - Feleltem őszintén.
- Egyedül csak nem mehetek. Kell valaki, hogy lefedjük egymás vakfoltjait. - Vágta rá, de nem hatott meg.
- Vidd akkor a lányt. Ő jobban ért ezekhez. - Válaszoltam, mire felháborodott, mert egy gyereket nem vinne magával… minek van vele egy gyerek, ha semmit nem akar kezdeni vele? Ráadásul ez valami fődruida, vagy mi. Egy katona ekkor kimentett, és elvállalta, így sok sikert kívántam nekik, ők pedig elindultak. Vagy húsz percig nem történt semmi, várakoztunk, én pedig próbáltam csendben a tegnapi rossz élményeket és a belőle fakadó testi hátrányokat lehetőség szerint enyhíteni magamon. Nekivetettem a hátam egy cölöpnek, mély levegőket vettem, és pihentem. Néhányszor elaludtam, de a széllökések mindannyiszor felébresztettek.
Egyszer csak alábbhagytak a széllökések. Egy társam kibámult a sátorból, én pedig követtem.
- Mi történt? - Kérdeztem rosszat sejtve. Sokan mondták el a véleményüket, valaki szerint megölték azt, aki okozta a vihart, de nem értettem egyet: ezek a birkák bárkit életben hagytak volna az erdőben, úgy éreztem. Kis idő múlva visszatért a két felderítő két másik, civakodó alakkal. Fiatal tündék voltak, furcsán felöltözve, ahhoz hasonló botokkal, amivel anno Faelar és Cormac druidákat láttam.
- Mindenki nyugodjon meg! Nem vagyunk veszélyben. - Jelentette ki Kale határozottan. Bólintottam, és feltettem az egyértelmű kérdést:
- És kik a vendégek?
Nos, nem kellett volna. Mindketten azt állították, hogy ők Daisy Beryl, az ősz druidája, vagy mi a fene, és nem a másik. A kislány megkérdezte tőlem, min viaskodnak, válaszként pedig csak morgásra telt tőlem.
- Hogy ki a jobb druida, vagy mi… Mi történt? - Kérdeztem Kale-től, aki megcsóválta a fejét.
- Szomorú, de az előző Daisy Beryl odaveszett. Ők ketten az utódai...vagy legalábbis a lány. Mindketten azt állítják, hogy Daisy őket nevezte ki utódjának, amikor eljön az ideje. Most pedig megvívtak egymással, hogy eldöntsék melyikük alkalmasabb a címre...elmondásuk szerint napok óta. Nem igazán így képzeltem el a vallásunk feltámasztását... - Mondta egyszerre idegesen és lemondóan. Már megint a párbajok……..
- Számít egyáltalán? - Szegeztem neki a kérdést.
- Nem akarom, hogy a druidáim eljátsszák azt, amit mindenki más pár hónappal ezelőtt. Nekik kéne azoknak lenni, akik elsimítják a tündék közt a konfliktusokat. - Válaszolta, és látszott rajta a tanácstalanság. Kicsit sajnáltam, de azért annyira nem. Ő hozta ezt a maga fejére, ráadásul teljesen feleslegesen.
- Tanítsd meg nekik, hogy kell. - Tanácsoltam, mintha egy cseppet is érdekelne, hogy mit játszadoznak ezek ketten itt.
- De melyiküknek? A lány is elfogadja, hogy Daisy kinevezte azt a fiút is utódjának. Nem tudom mi történt Daisyvel, ami ehhez vezetett, évek óta nem láttuk egymást...évekkel ezelőtt talán nem is figyeltem volna oda rá. Azt mondod csak bökjek rá az egyikükre? - Dörzsölgette a fejét, én pedig megpróbáltam úgy tenni, mint aki segíteni akar.
- Legyenek ketten. Nem is értem mondjuk, mi szükség van rájuk most. - Mondtam egyenesen, kissé kegyetlenül.
- Nem hiszem, hogy ebbe bele fognak egyezni. - Fejezte ki aggodalmait.
- Megpróbáltad?
- Egyelőre annak is örülök, hogy nem akarnak orkánokat vágni egymáshoz. Daisy Beryl feladata pont az ellenkezője volna...át kell gondoljam, mit csináljak. Egy kis magányra van szükségem, ha megbocsátasz... - Intett egyet. Nem mondhattam, hogy hála a jó égnek, de erősen gondoltam. Intettem neki búcsúzóul. Nem értettem vele egyet ebben az egészben, de ha neki ez jó…
Ekkor viszont a druidafiú odasétált hozzám, hogy véletlenül se legyen egy perc nyugtom se.
- Üdv. Lord Bloomglade lovagja vagy? - Kérdezte.
- Nem egészen. - Mondtam, aztán rögtön a tárgyra tértem, ami engem zavart leginkább. - Muszáj állandóan veszekedni valamin? -
- Állandóan? Soha ezelőtt nem ütköztünk össze semmin. Nem is volna helyes értelmetlen dolgokon. - Mondta. ~ Mert ennek aztán sok értelme van… ~ Motyogtam magamban.
- Mit jelent neked az, amiért veszekedtek?
- Be akarom bizonyítani, hogy méltó vagyok. Én voltam minden bizonnyal a legborzalmasabb jelöl a következő druidának. De amikor Daisy mester kiválasztott, úgy éreztem végre értelmet nyert az életem. Ezért kell nekem lennie az ősz druidájának. Hogy bebizonyítsam, méltó vagyok a címre. - Elég szomorú, ha valakinek ennyi az élete… bár belegondolva nekem se volt a túlélésen kívül sok, mielőtt reguláris katona lettem.
- Egy címtől jobban fogod érezni magad? - Kérdeztem, az arcát elnézve pedig sokkal jobban beindítottam a képzelőerejét, mint akartam.
- Minden álmom. Csak a puszta gondolat, hogy végre elértem valamit ahelyett, hogy folyton folyvást a sárba tiporjanak egyszerűen arra késztet, hogy ne adjam fel, legyen akármilyen lehetetlen is. És úgy hiszem, ez az eltökéltség kell most mindannyiunknak, az egész tündenépnek, hogy átvészeljék ezeket a nehéz időket. - Húzta ki magát, én pedig bólintottam. Ha ő úgy gondolja… a fiú pedig folytatta.
- És különben sem engedhetem, hogy Emily kapja meg. Egyszerűen nem képes a felelősséggel bánni. Olyan kedves, olyan türelmes volt. De amióta azt hiszi, Daisy mester őt nevezte ki utódjának, megváltozott. - És jó irányban nem változhatott volna…? A fiú közben megcsóválta a fejét.
- Felejtsd el. Druida vagyok, erősnek kell mutatkoznom még nehéz helyzetekben is. És téged, ha nem a kötelesség, hát mi hozott ide? Felteszem Lord Bloomglade barátja vagy? - Nézett rám kérdőn, viszont én csak ingattam a fejem. Bonyolultabb volt ez most.
- Milyen felelősség? - Vontam fel a szemöldököm.
- Lord Bloomglade tájékoztatott, hogy újjá akarja éleszteni a druidák köreit. És közel sem állok készen rá, hogy tanítványt fogadjak. Valószínűleg a legnagyobb felelősség mind közül. - Mondta határozottan, mintha begyakorolta volna a mondatot.
- Azt mondta, miért akarja? - A srác elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna.
- Nem, de könnyen rá lehet jönni az okára. Azon túl, hogy a druidák vezették a szertartásokat, amik során előjeleket olvastak, s áldoztak a Természetnek, rengeteg más fontos szerepük volt. Nélkülük a tündék szétesnének. A druidák bírák voltak, akik ítéleteket hoztak falvaikban. Háború veszélye esetén ők békéltették meg egymással a tündéket. Veszély esetén a druidák szólították az egyszerű népeket hadba. A királyok tanácsosai közt javarészt egykori arkdruidák voltak. Gyógyítók voltak, ügyeltek rá, ne pusztítsuk ki a vadállományt, s áldásokat adtak hosszú utakra, vagy éppen kíséretükkel védelmezték az utazókat. Más druidák vándoroltak, azonban engem arra készítettek fel, maradjak azokkal, akiknek segítenem kell. - Mondta olyan stílussal, mintha ezt is betanulta volna. Nem nyert meg, de csak bólintottam. Nem akartam elkeseríteni, hogy mára már biztos értelmetlen, amire készül. Úgy tűnt, nem bírja jól a szótlanságot, mert megszólalt.
- De csak mert nem sikerült egymás közt megegyeznünk, kérlek ne gondold, hogy nem tudok másokra időt szentelni. Fordulj hozzám bátran, bármi kétséged is legyen. - Mondta, de inkább maradt volna csendben. Talán csak azért nem hagytam faképnél, vagy képeltem fel, mert olyan hihetetlen volt számomra ez a hozzáállás, így csak furcsán néztem rá. - Tanácsot osztanál valakinek, aki sokkal idősebb nálad valószínűleg, de tanítványt nem fogadsz?
- Ne aggódj, ha nem tudnék hasznosat mondani, inkább csukva hagyom a szám. Még véletlenül sem akarok elszállni magamtól...nem úgy mint Emily. - Vágta rá kicsit zavartan, mintha megszeppent volna.
- Szerintem még magaddal sem vagy tisztában. Ha rám hallgatsz, ezt rendberakod, mielőtt bármiért is indulsz. - Közöltem hidegen, amit cseppet se viselt jól. Szúrósan nézett rám, ahogy hátralépett.
- Ráérek magammal foglalkozni, ha lesz időm rá. A kötelességem mindennél fontosabb. Most pedig, ha megbocsátasz, szót szeretnék váltani Lord Bloomglade-del. - Mondta, majd egy biccentés után távozott. Nos, nem fog hiányozni.

Néhány többé-kevésbé eseménytelen óra után megebédeltünk, aztán mindenki felpakolta a saját sátrát, és elindultak Heimsroth felé. Az egész csapat ment, én nem is tudom, hogy miért, lóra kellett volna ülnöm, és elindulni vissza Hellenburgba szó nélkül. Elegem volt ebből a csapatból, de valami azt súgta, hogy nem baj, ha megyek. Ettől függetlenül viszont csendben mentem velük, nem volt kedvem senkihez se szólni.
Az út unalmas volt, az idő pedig lassan telt, de végül visszaértünk. A tábor sértetlen volt, hozzánk pedig sokan szaladtak oda, hozzám ketten is.
- Na, mesélj! Mi történt? - Kérdeztek.
- Röviden? Felhúztak, valami hülye madárraj miatt belém csapott egy rohadt nagy villám, majdnem meghaltam, aztán megint felhúztak, és most visszajöttünk. - Mondtam, majd a hátam mögé böktem a két civakodó druidára. - És nem is miattuk indultunk el, csak kolonc mindkettő... - Erre kissé megzavarodtak, kérdezték, hogy mi van Beryl mesterrel, én viszont csak kétszer a hátam mögé böktem a két veszekedő idiótára, jelezve, hogy őket keresik, majd ott hagytam őket. Ekkor megérkezett viszont Stephen, aki elhessegette a tündéket, akik az érkezőkre telepedtek, majd hozzám fordult.
- Hú, láttalak már jobb bőrben is…. Most jövök a városból, tegnap este különös madarak rajzottak és támadtak meg több házat. - Mesélte, de valamiért nem hatott meg túlzottan a történet.
- Na ne... - Mondtam fáradtan. Az én feladatom véget ért, megtaláltuk azt, akit kerestünk, az aztán tényleg nem érdekel már az egész után, hogy a városban mi van, csak haza akartam jutni. Stephen folytatta, ezúttal mindenkihez szólva.
- Ezek az új erdőből jöttek. A helyiek csak Finsterwaldnak nevezik, mert aki betette oda a lábát, minden bűnét megbánva jött onnan ki. Egy vándor mesélte, aki onnan jött. Többet nem árult el, mert ragaszkodott hozzá, hogy csak aztán beszéljen, hogy visszajöttetek. - Mondta.
- Bement abba az erdőbe, és túlélte? Na erre kíváncsi lennék!
- Megélt egyet s mást, az már egyszer biztos. Ennyi sebet egyetlen férfin még életemben nem láttam. Még itt van, nem láttuk távozni. - biccentett a többiek felé, hogy látogassák meg most. - Bólintott egyetértően Stephen. A többiekre néztem, hátha ők kíváncsiak, egyedül nem akartam menni, de Kale és még páran elindultak, így én is.  Stephen aztán mellém húzódott, és odasúgta:
- Maradjunk egy kicsit le. Van itt még valami, amit nem mondtam. - Mondta tömören, én pedig kíváncsian figyeltem.
- Ezt nem akartam kikotyogni, mert nem tudom, mennyire kezeled bizalmasan. De a vándor azt mondta, ismer téged. Azt mondta ott voltál a nagy Kivonuláskor. Ami azt illeti, a te említésed volt az oka, hogy mindenképp meg akarta várni, amíg visszatértek. - Mondta, de szokás szerint nem tudtam, hogy kezeljem.
- És akkor mi van, ha ismer? - Kérdeztem. Tényleg nem értettem, mit akar ezzel, de nem volt senki, aki itt maradt, és kedvem lett volna vele beszélni, csak a kíváncsiság hajtott előre.
- Azt mondta, olyanokat láttál, ami másokat alapjaiban rengetne meg. Arra gondoltam, talán van valami titkod, amiről nem akarod, hogy kiderüljön. Gondoltam figyelmeztetlek, hogy talán csendre kell intsd majd a vándort. - Mondta, ahogy megérkeztünk egy sötét fogadóba, én pedig megláttam Tristant, és felderültem.
- Jó újra látni, Tristan. - Nyújtottam kezet. - A kardod még megvan? - Kérdeztem reménykedve. Szerettem használni.
- Jó újra látni Lance. - Mondta vidáman, ahogy körbenézett. - Ne legyetek ilyen merevek. Szolgálhatok egy sörrel? A korcsmáros jó barátom, nekem mindig a jobbikból hoz. - Dicsekedett, majd megvillantotta a kardját.
- Ez a kard az én részem. Ha elveszteném, olyan lenne, mintha megcsonkolnának. - Mondta. Nekem egy „igen” is megfelelt volna ahelyett, hogy mindenkinek eldicsekedett volna a fegyverével, de ráhagytam, ő pedig folytatta. Reméltem, hogy itt talállak. Érdeklődtem utánad, de... sajnos nehezen tudtam bárhova is eljutni, miután a harcok kiújultak. - Szólt aztán hozzám, de nem tudtam vele mit kezdeni. Aztán felhúzta a ruhaujját, és megmutatott egy heget.
- Ezt itt egy madártól kaptam, nem is olyan messze innen. A Finsterwald népségeit felverték az itteni népek. Az erdő szélén lévő állatok, mint a medve a falu mellett el-elnéznek ide. Csak ezek még veszedelmesebbek, mint egy medve. - Én csak csóváltam a fejem. Miért mennek egyáltalán közel ahhoz az erdőhöz?
- Az emberek időről időre bemerészkednek az erdőbe. Kíváncsiság, vagyon, hatalom, el tudjátok képzelni, mennyire lehetnek elszántak. Ha pedig valami sikerül felrázniuk...ugyanez történt pár napja. Atán jöttem ide, s azóta beszélek le mindenki, aki arrafelé indul, hogy tegyen le róla. Azonban egymagam kevés vagyok. Ebben akartam a segítségeteket kérni. Hogy állítsátok meg azokat, akik arrafelé indulnak el, s tereljétek más irányba. Sokat jártam abban az erdőben. Nem élhetetlen, de ha kellő ismeret és segítség nélkül megy oda be valaki, nemcsak magát, hanem másokat is veszélybe sodor vele. Ha elég ideig kitartunk, a madarak előbb utóbb megnyugsznak, s visszatérnek a fészkeikhez, az emberek jobb belátásra bírnak, mi pedig elismerést kapunk, mert megszabadítottuk őket azoktól a dögöktől. - Fejezte be a monológját, én viszont kételkedtem.
- Innen gyors lovakkal öt nap odaérni. Ki az a bolond, akinek ez megéri?
- többen mint gondolnád. Legtöbbjük nem idevalósi. Vándor kincsvadász. Túlbuzgó tünde, aki azt hiszi, mert eddig fákra mászott, megélhet ott. Vagy akár egy királyság érdekeltjei. Az erdőt átjárja a mágia, ami sokakat odacsábít. S persze a Swarzjäger vámíprcsalád. Ott van a tornyuk az erdő mellett, egy ideje már szemet vetettek az innen délre fekvő szegmenseire. - Magyarázta. Arra gondoltam, hogy aki ennyire öntelt, az meg is érdemli, hogy meghaljon, de hangosan inkább nem mondtam ki.
- És ezeknek mi köze Heimsrothhoz?
- Ez a legközelebbi fallat körbevett város az erdőhöz. Ideális hely tábort verni, visszatérni pihenni, sebeket nyalogatni. Az erdőbe merészkedők nagy része nem itteni lakos. De őket akarom meggyőzni. A helyiek nagy része inkább tekint az innen több napra lévő erdőre lehetőségként, pedig kellő óvatosság nélkül a vesztüket jelentheti. Az akarom, hogy térjenek jobb belátásra, s ők maguk állítsák meg azokat, akik az erdő felé készülnek utazni. -[/color] Mondta. Nem tudtam, hogy az eddigi élettapasztalatának melyik része indokolta, hogy segíteni kell a hülyéken.
- És miért nem a Tünde-erdőbe mennek, ami sokkal veszélytelenebb? - Kérdeztem.
- Abból, amit én értettem úgy tűnik, sokkal kevésbé csábító is. Egy erdő egy másik világból sokakat meg tud babonázni. Járt már ott valamelyikőtök? - Kérdezte, de mindenki rázta a fejét.
- Akkor, számíthatok rátok? - Kérdezte végül. Kale biztosította, hogy amit meg tudnak tenni, megteszik, majd megitták a sörüket, és távoztak. Én is készültem elhagyni a helyet és hazamenni, de Tristan marasztalt, én pedig visszaültem. Miután mindenki elment, a féltünde elhelyezkedett.
- Hallottam, hogy egy földöntúli varázslat álmában magához szólított minden tündét. Veled is megtörtént? - Kérdezte, de nem igazán értettem a kérdést.
- Minden tünde az minden tünde. Hogy ne történt volna? - Látszólag ez a válasz tetszett neki, mert faggatózni kezdett.
- Mesélj, mi történt? Sokan ott voltak? - Kérdezte.
- Igen, de részemről teljesen fölösleges volt odamennem. - Feleltem őszintén.
- Téged legalább hívtak. Én még annyit se értem nekik. - Sóhajtott egy nagyot. Vállat vontam. - Nem tudom, hogy működik a varázslat.
- Egy idő után sikerült rájönnöm. Félvér vagyok, ez volt a bajuk egyedül. Egyetlen féltünde álmáig sem jutott el az üzenet, csak azokig, akinek a vére tiszta. Persze volt aki csatlakozott hozzájuk, de én nem. Ha nem vagyok nekik elég jó, ne is várják, hogy ott teremjek. Akárcsak az a pöffeszkedő tünde királynő. Ezért próbáltalak korábban megtalálni. Még meg sem köszöntem, amit akkor tettél értem. Bele se merek gondolni, mit művelt volna velem az a két lábon járó sövény, ha nem vagy ott. - Mondta.
- Én se kedveltem meg, csoda, hogy nem ölt meg ott helyben. De még a halál is jobb lett volna, mint az örök élet vele. - Vontam vállat, és megmasszíroztam a homlokom, ahogy eszembe jutott Rheo. Tristan felnevetett.
- Az már igaz, szinte sajnálom azokat, akik vele mentek. - Mondta, majd témát váltott. - És te mi jót csinálsz mostanában...apropó, ez a Stephen, a sötét tünde a barátod? Úgy nézett ki, mint aki tud egyet s mást rólad, de valamiért állandóan olyan titkolózó volt. - Kérdezett.
- Találkoztunk már, megmentettük egyszer-kétszer a másik életét, de nem mondanám, hogy barátok vagyunk. Mostanában nincs kedvem foglalkozni a titkolózókkal, nem is élünk egy helyen, miért kellene, hogy érdekeljen? - Kérdeztem savanyúan.
- Érthető, hogy is bízhatnál meg egy ilyenben… - Vonta meg a vállát, majd kis szünet után folytatta, egy kis bizonytalansággal a hangjában. - Akkor te nem ezekkel a tündékkel vagy együtt? - Kérdezte.
- Segítséget kértek, és jöttem, ez szokásom. Viszont egyre biztosabb vagyok benne, hogy ezek után maximum akkor akarom őket látni, ha csata van, és egymás oldalán harcolunk. Esetleg futólag egy-egy köszönésre. - Mondtam rosszmájúan. Az ő felfogásuk és stílusuk élesen különbözött az enyémtől, már-már annyira, hogy elviselhetetlenné váltak a számomra. Tristannak beletelt egy kis időbe, amíg feldolgozta, amit mondtam.
- Ezt csinálod amióta eltűnt a nagy erdő? - kérdezte kis szünet után, ahogy feldolgozta - Mész ide-oda és segítesz, ahol tudsz? - Kérdezte, mintha  manapság erre bárkinek lehetne lehetősége.
- Nem, egyáltalán nem. A Hellenburgi Tündelégióban szolgálok, és beleszoktam, szeretem. Muszáj néha kiszabadulnom a kötelékek közül, mert nem abba szoktam bele, de a Légióban nem akkora a fegyelem, így több tér jut nekünk. - Magyaráztam, mire megcsóválta a fejét.
- Egész végig Hellenburgban szolgáltál? Bár ne mondtad volna… ha belegondolok, milyen könnyen fel tudtalak volna keresni… egy ideje érdeklődtem már utánad. Meg akartam hálálni, amit akkor értem tettél. Az életem pergett a szemem előtt le és úgy éreztem, vissza kell fizetnem az adósságomat. De időközben találtam én is mást. Meg akartam az új erdőt ismerni. Ha még több olyan fenevad lakik benne, mint a Tövislény, nem hagyhatjuk magában az idők végezetéig. Így hát ezt tettem. Tudom, nem vagy a szükségek embere, de nem vagyok egy kutyaütő harcos, jól ismerem a vadont és szeretem azt hinni, nem vesztem el egykönnyen a hidegvérem. Ha segítség kell bármiben, csak egy szavadba kerül. - Ajánlotta fel a segítségét mosolyogva. Bólntottam köszönetképpen. - Köszönöm. Például egy plusz kard mindig jól jön a Légióba. - Sandítottam a fegyvere felé. - Pláne egy olyan kard. - Erre viszont nem számított, mintha elakadt volna a lélegzete.
- Azt akarod, hogy csatlakozzak a Légióhoz? - Próbált szavakat találni. Vállat vontam. - Én nem akarok semmit tőled úgy kifejezetten. Kérdezted, miben lehetsz segítségemre, nos ebben. - Mondtam, ő pedig megrázta a fejét.
- Egyáltalán nem probléma. Csak meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy pont tőled fogom ezt hallani. Hogy csatlakozzak egy szervezethez, pláne egy olyanhoz, amely elkötelezte magát egy ember királyság mellett. - Felelte kissé kínosan nevetve, viszont nem teljesen értettem a problémáját.
- Miért pont tőlem meglepő? Életem nagyrészében végtére is emberek szolgálatában álltam.
- Na igen, de valamiért mindig azt gondoltam, hogy mindkét királyságban örömmel állsz szolgálatba...bár sose volt az erősségem mások megértése. - Tette hozzá óvatosan. Ő vajon az elmúlt pár évben egy kő alatt élt?
- Régen így volt. De változtak az idők, és vele változtam én is. Már nem olyan egyszerű egyik királyságból a másikba vándorolni, így választottam. - Tristan bólintott.
- Végülis jó pár éve már, hogy utoljára találkoztunk. Mikor indulsz vissza? - Kérdezte.
- Őszintén? Amint lehet. Szabadulni akarok ezektől. - Biccentettem a fejemmel utalva azokra, akik nemrég hagytak el, mire Tristan csak gúnyosan nevetett.
- Hát, ha már semmi dolgunk, akár indulhatunk is. Noha nekem még van egy kis feladatom. biztosra akarok menni, hogy a helyiek megértik, mi forog kockán az erdőbe lépéssel. És tudomásomra jutott, hogy él itt két ember, akinek a szavára biztosan hallgatni fognak. Őket kell még felkeressem. Van kedved segíteni? - Kérdezte. „Nincs”, ezt kellett volna mondanom, azonban más jött a számra.
- Neked még szívesen is. - Úgy tűnik, még valameddig itt leszek. Csodás. Tristan felállt, és intett a fejével, hogy kövessem.
- Először a városházára megyünk. A Milícia vezetője, egy bizonyos Kassandra Schröeder parancsol az önkéntes katonáknak egész Heimsrothban. Ha valakire, hát rá hallgatni fognak. A másik illetővel nem lesz ilyen könnyű dolgunk. Őt nem is látják itt szívesen, kint lakik az erdőben. De először intézzük el, amit itt el tudunk. - Rázta meg a fejét.
- Sose könnyű. - Tettem hozzá, csak hogy mondjak valamit, Tristannak viszont útközbenre is maradt kérdése.
- Jártál már az keleti erdőségekben? - Kérdezte egy kurtát nyelve.
- Csak kifelé. - Mondtam, újból visszautalva, hogy egyedül akkor, amikor a varázslat megtörtént, és elhagytam az erdőt.
- Egy darabig én sem mertem a közelébe se menni. Attól féltem, hogy visszajönnek értem. Egy idő után aztán, amikor nem leltem már jóideje a helyem visszamentem, hogy megnézzem, mi is maradt ott a nagy királyság helyén. Egy darabom még egy tünde törzzsel is találkoztam, akik az erdő mélyéről érkeztek. Tőlük is nagyon sokat tanultam arról az erdőről, és ami benne lakik. - Mondta. Morrantottam egyet, kifejezve az ellenérzéseimet a törzs felé. Nem ők voltak a legrosszabbak, de nem is szívesen beszéltem róluk... vagy senkiről, akivel ott találkoztam. Életem legkellemetlenebb, legrosszabb néhány napját töltöttem el ott Goldrencreek-ben, de ez senki hibája nem volt kifejezetten. Egyszerűen csak lehetetlen a megegyezés, és a végén mindig keserű szájíz marad az emberekben. Tristan pedig folytatta, egy kicsit megborzongva.
- Hosszabb ideig tartott, mint a tövislény természetét kiismerni. A mai napig álmok kergetnek, ahol belefutok valamibe, amit még életemben nem láttam… S te merrefele jártál? Próbáltam nem kereszttűzbe kerülni, amikor hírét kaptam, hogy majdnem mindenütt egyszerre indultak meg egymásnak a katonák. Egy faluban sem tudtam egy pár hétnél tovább maradni. - Ránéztem, kicsit hitetlenkedve, hogy semmire nem emlékszik-e, amit maximum húsz perce beszéltünk. - Én Hellenburgban szolgáltam. A Légiót nem mozgatták ki annyira, mint tehették volna, tán csak nem bíztak bennünk még igazán. - Magyaráztam.
- Nem fortyogtak miatta az ottaniak, hogy a kevesebb csatától kevesebb lesz a zsoldjuk? - Tette fel Tristan a teljesen jogos kérdést, választ azonban nem tudtam adni.
- Nem hallottam róla, bár megeshet, hogy volt ilyen. Sőt, szinte biztos, valaki valamivel mindig elégedetlen lesz. Leginkább viszont csöndben voltunk, és örültünk, hogy nem hagytak csak úgy éhen halni. - Noha vagy ez, vagy csinálnak ezernyi banditát, de ettől még értékelendő gesztus volt. Tristan bólintott egyet, ahogy csendben haladtunk tovább, egyenesen a városháza felé. Sokára találkoztunk bárkivel is, egy hivatalnoknak kinéző figura érkezett ki, látszólag teljesen véletlenül botlott belénk. Tristan Kassandra után érdeklődött Tristan, mire a férfi a Városháza mellé mutatott.
- A kapitány kint van és éppen gyakorlatozik. - Mondta, majd elment a dolgára, mi pedig a mutatott irányba. Egy gyakorlóteret találtunk, rajta két gyakorlatozó emberrel, egy férfival és egy nővel. Mindketten sisakot és láncinget viseltek, a nő egy karddal és egy pajzzsal, a férfi pedig egy csatabárddal igyekezett legyűrni a másikat. Nagyon bele voltak merülve a küzdelembe, nem is vettek észre minket. Csendben figyeltem, ahogy gyakoroltak egymással, én se szerettem, ha megzavarnak gyakorlatozás közben, így nem zavartam meg mást.
Miután végeztek, levették a sisakjukat, és pihentek. Tristan már odament volna hozzájuk, én viszont leintettem, hogy hagyjuk még őket egy darabig. A páros egy idő után magától jött oda hozzánk, és a nő megszólított minket.
- Adjon Isten, urak! Nem tűntök idevalósinak. Kerestek tán valamit? - Kérdezte. Én csak biccentettem, majd Tristanra néztem, ő tudta pontosan, mit akar mondani.
- Tristan Thawn volnék, a barátom pedig Lance Kalver. - mutatkozott, illetve mutatott be - A városi milícia kapitányához van szerencsém? - Kérdezte aztán, mire a nő válaszolt.
- Pontosan. A nevem Kassandra Schröeder. Miben lehetek a szolgálatotokra? - Mutatkozott be.
Tristan pedig elkezdett… beszélni. Sokat, mintha élete előző tíz évét azzal töltötte volna, hogy ezt a szöveget memorizálja. Csak fél füllel figyeltem oda, a figyelmem gyorsan elkalandozott, és szemügyre vettem a gyakorlóteret. Arra eszméltem, hogy Tristan sóhajt egyet.
- Huh...szerinted hallgatni fognak rám? - Kérdezett, de még mindig nem értettem, miért tette ennyire a szívügyévé, így csak vállat vontam. - Ha nem, hát magukra vessenek. Szerintem fognak, úgy néznek ki, mintha tudnák, miről beszélsz. ~ Egyébként nem is nagyon számít ~ Tettem még hozzá gondolatban, ahogy haladtunk.
- Hát, lehet nem lesz ekkora szerencsénk a másikkal. Akiről beszéltem, egy boszorkány, aki a Heimswaldban él. Úgy magyaráztak, hogy innen északra egy ösvény mentén, mely egy tisztásra vezet. Rá is hallgat a jónép, mert jó esze van...és mert a fél város tart tőle. - Húzta el a száját, én pedig nem tudtam magamban tartani a kérdést.
- Miért törődsz egyáltalán ennyire velük? - Teljesen értelmetlennek tartottam a döntését. Végül megeredt a nyelve.
- Utálom nézni, hogy az emberek szenvednek attól, hogy képtelenek felfogni, megérteni azt, ami bántja őket. Ugyanez történt a tövislénnyel és ugyanez történik most a nagy keleti erdővel. Nekem sok sebemet kellett tisztára nyalnom, mire erre a tudásra szert tettem. Nem akarom, hogy másnak is keresztül kelljen mennie rajta. Mindig is megőrjített, ha valamit nem értettem magam körül. Kölyöknek sem fértem sosem a bőrömbe. És most, hogy értem, kötelességemnek érzem ezt megosztani. Láttam királyokat, papokat, bölcseket, még félisteneket is... mérhetetlen tudással és bölcsességgel, s nem tettek vele semmit, csak hagyták, hogy mások szenvedjenek. Én nem tudnék ezzel nyugodtan aludni. - Fejezte be.
- Ahogy érzed. - Dörmögtem az orrom alá. Megértettem a motivációit, de mégse motivált igazán soha semminek a megértése azon kívül, ami a túléléshez kellett, amikor pedig végre stabil életem lett, ez csak addig bővült, hogy annyit törekedtem megérteni, amennyi a kényelmes élethez kellett. Közben beértünk az erdőbe, és haladtunk befelé. Különös hangokat hallottam, mintha valaki énekelt volna, de nem volt elég fenyegető a környezet ahhoz, hogy törődjek vele. Néhány perc múlva a kardjához kapott, és megkérdezte, hogy hallottam-e, mire némán bólintottam. Nyugtázta, hogy nem őrült meg, majd továbbmentünk. Egy idő után egy fához értünk, ami valószínűleg a hang forrása lehetett.
- Mi az ördög...daloló fák vagy...túl sok pálinkát ittam? - Tapasztotta a fülét Tristan a törzshöz.
- Vagy csak valaki van ott. - Mutattam fel az ujjammal, át a lombokon. Nem láttam, hogy bárki lett volna ott valójában, csak sejtettem, azonban a hangom magabiztos volt.
- Nos igen… - Nevetett magán savanyúan, ahogy megkopogtatta a törzset. Erre pedig egy tündér szállt le az ágak közül, amitől nekem rossz érzésem támadt.
- Hát ki meg mifélék vagytok? - Szólt, ahogy megállt egy ágon. Megböködtem Tristan oldalát. - Lehet, hogy nem kéne itt lennünk... - Mondtam, mire a férfi hátralépett.
- Mire gondolsz? - Kérdezte bizonytalanul.
- Találkoztam már ilyenekkel, ritkán jóakaróak... - Mondtam összeráncolt szemöldökkel.
- Mit kerestek? Elszökött egy állatka? - Kérdezte vékony hangon.
- Biztonságos felelnem neki? - Nézett rám Tristan, én pedig végül csak vállat vontam.
- Ha már itt vagyunk... de rá ne nézz semmire, amit csinál. - Rázkódtam össze az emlékre. Tristan a tündérre nézett.
- Egy embert keresünk, aki itt lakik az erdőben! - Mondta, ő pedig utat mutatott.
- Köszönjük! - Hajtottam gyorsan fejet és már húztam is elfelé Tristant, biztonságos távolságba érve azonban megálltam. - Az nem biztos, hogy bízni kéne benne...
Tristan egyetértően bólintott.
- Innen nem látszik, melyik ösvény hova vezet. Van ötleted?
- Nincs, és az is biztos, hogy kettőnk közül nem én vagyok a tapasztalt erdőjáró. - Mondtam. A féltünde elgondolkodott.
- Hallottam egyet s mást tündérekről, de ez az első, hogy beszélek is eggyel. Veled mit csináltak? - Kérdezte.
- Tündérré változtattak, és szörnyűségekre kényszerítettek. - Válaszoltam. Mondják, hogy az idő megszépít mindent, de minél több idő telt el, mióta elraboltak, annál rosszabb emlékeim voltak róla. Közben a tündér elkezdett kiabálni, hogy táncoljunk neki, de nem volt kedvem hozzá, így végül némi szóváltás után elindultunk a mutatott irányba. Furcsa, mély, öblös, alvó állatra emlékeztető hangot hallottam. Jeleztem Tristannak, hogy maradjon csöndben, és az egyre sűrűsödő aljnövényzetben gázolva végül egy medvét találtunk. Intettem a férfinek, hogy forduljunk meg, és így tettünk. Végül megtörte a csöndet, és megszólalt.
- Mit találtál? - Kérdezte, de a kérdést se értettem.
- Azt találtam gondolni, hogy talán el kellett volna mennünk a tündér előtt. - Mondtam. - De a városőrséggel már beszéltünk, miért is kell ez az asszony nekünk?
- Abból amit hallottam, az ő módszerei kevésbé finomak, mint Kassandra Schröederé.
- Nem értem.
- Azt mondják, képes parancoslni a halottaknak. Ha tényleg így van, egymaga nyakon tudna csípni bárkit, aki oda készülne. - Fejtette ki a féltünde.
- Akkor minek fáradtunk a kapitánnyal?
- Vannak erős kétségeim, hogy rá bírjuk venni, hogy segítsen. Elég magának való alak lehet. - Vágta rá.
- Szerintem békén is kéne hagyni egyébként. Nekromágusokat jobb békében hagyni.
- És hagyjuk ennyiben? Mi lesz ha Kassandra sem tartja be, amit ígért?
- Akkor bajban lesznek, és később tanulják meg, hogy jobb betartaniuk.
- Gondolod, hogy meg fogják? - Morgott a tünde, én pedig ekkor belefáradtam.
- Őszintén? Nem érdekel. - Néztem a szemébe. Nem akartam más felesleges játékait játszani. Körbenézett, majd beadta a derekát.
- Végül is, nem találtunk semmit. Rendben van, akkor induljunk vissza...apropó, hogy utaztál ide? - Kérdezte.
- Akkor induljunk vissza. - indítványoztam. - Haza akarok menni.

El is indultunk vissza a tábor felé, miközben Tristan kérdezett.
- Biztonságos innen Hellenburgba az út?
- Nem. - Mondtam, majd kis szünet után rákacsintottam. - Ettől függetlenül kevés biztonságosabb utat tudok. Na persze aztán ki tudja, hogy hány szörny mászik ki közben az erdőből, és nehezíti meg az életet. Reméljük, hogy egy se, merem remélni, hogy az utak elég messze vannak az erdőtől, hogy ne legyen kedvük.
- Ami vadállatokkal én találkoztam, egyik sem kedveli a füves pusztákat. Amit észrevettem, ha nyugat felé is vándoroltak, keresték a helyi erdőségeket és ott bújtak meg. - Magyarázta, majd megvakarta a tarkóját. - Noha kicsit későn jegyzem meg, de nekem nincs lovam.
- És? - Néztem rá kérdőn.
- Gyalogolni akarsz hazáig? - Nézett vissza.
- Nem, de nekem van lovam. - Válaszoltam egyre inkább összezavarodva, és ezzel Tristan se volt másképp.
- Azt akarod, hogy üljek a hátad mögé?! - Kérdezte meglepetten. Zavarodottan néztem rá.
- Mivan?
- Hát hogy máshogy férnénk rá ketten egy lóra? - Tárta szét a kezét. Kezdtem összerakni.
- Akkor most te is Hellenburg felé tartasz?
- Megmondtam, vissza akarom fizetni, amivel tartozom. Ha azt mondod ott van rám szükség, hát odamegyek. - Húzta ki magát. Jó, hogy szól...
- És én hogyan tudnék ebben segíteni? Neked vannak itt mindenfelé kapcsolataid, nem nekem.
- Ugyan, ne hízelegj. De még ha földesúr is lennék, lovat aligha fogok kapni. De ha neked menned kell, miattam ne aggódj. Gyalog is könnyen odatalálok, ha pár héttel később is. - Legyintett zavarba jőve.
- Bőven ez járna a legkevesebb kényelmetlenséggel. - Bólintottam, majd körbenéztem, hátha meglátom Kale-t. Azért el akartam köszönni. Megtaláltam őket, kezet ráztam velük, és elindultam a lovamhoz. Felültem, biccentettem Tristannak, és megrántva a kantárt elindultam. Ő viszont nem így gondolta.
- Egyébként mi dolga van Hellenburgnak mostanában az erdővel? - Mondta, mintha figyelembe se venné, hogy elindultam, de nem akartam udvariatlan lenni vele.
- Nem leégetni. Elég bajuk van maguktól, hát még egy ilyen új helyzettel birkózni... - Húztam vissza kicsit a kantárt, hogy lassítsak.
- Leégetni… Ha akarnák se lennének képesek rá. Főleg most. Hallottam, nem Bloomglade az egyetlen, aki kinézte magának a vad erdőséget. Hogy vademberek bújtak onnan elő, akik úgy néztek ki, mint akik egész életüket ott töltötték. - Mondta gúnyos hangon Tristan. Vállat vontam. Bármit csináltak ott, egyáltalán nem tartozott rám. Gondoltam a vademberek Caireen törzsének tagjai.
- Jut is eszembe, találkoztam egy különös alakkal, aki téged emlegetett. Egy démon volt, elég szálkás alkatú, nagy szárnyakkal és szarvakkal. Azt mondta magáról, hogy ő is a Tünde Erdőben élt annak idején. Úgy hívták Argran. Mond valamit a név?
- Mond. De nincs vele dolgom.
- Épp csak megemlített egy pillanatra. Rá akart venni, hogy tartsak vele. Azt mondta, hogy az ura, aki szolgál fel akarja az erdőt deríteni és ebben kellett neki a segítségem. Az évek alatt elég sok dolgok megtudtam az új vidékről. - Mondta büszkén.
- És miért nem mentél akkor vele? - Kérdeztem fáradtan, és kezdett egyre több kedvem lenni ahhoz, hogy faképnél hagyjam.
- Nem akartam- Épp az ellenkezőjéért viaskodom, hogy senki nem menjen oda, amíg meg nem ismerjük, miféle vidék is az. Amivel oda akart csábítani meg nem érintett meg eléggé. Azt mondta ő démon, én meg félvér, és bizonyos értelemben mindketten kitaszítottak vagyunk. Azzal példálózott, hogy noha mindketten a Tünde Erdőben éltünk, egyikünket sem szólított meg az a hang álmunkban, és hogy új nézetek kellenek az ómódi, maradi elvek helyett. Nem tudom, mit csináltál te meg az a démon annak idején, de jobb, ha erről tudsz. Talán egyszer téged is fel fognak keresni. - Mondta, nekem pedig végletesen elegem lett belőle is. Erre a napra biztosan. - Keressenek csak. A hangulatomtól fog függeni, hogy hogy mondom meg nekik, hogy nem érdekel. Viszont én már nagyon otthon akarok lenni, úgyhogy... Viszlát! - Mondtam, ahogy ügetésre ösztökéltem a lovam, és ott hagytam. Végre……

//Így utólag is elnézést kérek mindenkitől, hogy eddig tartott a lezárás//

Hosszú hónapok teltek el, míg újból hírt nem lehetett hallani a keleti erdőségek felől. Ám ahogy teltek a napok, egyre több és több pletyka számolt be tündékről, druidákról, vagy a helyekről, amiket megjártak. Olybá tűnt a világ szeme hosszú idő után ismét Finsterwald felé fordult. Expedíciókat emlegettek, hatalmas terveket, hogyan fognak majd egyre mélyebbre és mélyebbre merészkedni az erdőben.

Gratulálok mindenkinek a küldetés teljesítéséért! A küldetés jutalma 300 TP és 3000 váltó. Ezen kívül az alábbi tárgyakat érdemeltétek ki:

Lance: Azurit, Akvamarin, Smaragd, Varjúszem, Ideg

Mina: Ametiszt, Arany, Ón, Ólom, Szellemorchidea


Robin, Hans, ami titeket illet, egyelőre még nem jár semmi jutalom. Be kell pótolnotok hiányzó köröket, lehet akár ide ez alá a hozzászólás alá is, aztán majd visszatlérünk rá.

Még egyszer gratulálok mindenkinek. S legyetek résen, mert kelet felől újabb felhők gyülekeznek...