Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Latest topics

» Küldetés: Vadász, vagy préda? (V.I.SZ. 821. Tél)
by Wilhelmina von Nachtraben Today at 8:13 pm

» Fun facts...
by Sigrun Hjörnson Today at 11:58 am

» Küldetés: Gott mit Uns!
by Lothar von Nebelturm Csüt. Jún. 04, 2020 1:00 pm

» Küldetés: Gott mit Uns!
by Lothar von Nebelturm Csüt. Jún. 04, 2020 12:59 pm

» Magánküldetés: Kicsi világ idegen mindenüve
by Lothar von Nebelturm Csüt. Jún. 04, 2020 10:29 am

» Magánküldetés: Havon át és jégen át...
by Lothar von Nebelturm Csüt. Jún. 04, 2020 9:59 am

» Májusi havi aktivitás
by Hilde von Nebelturm Szer. Jún. 03, 2020 9:26 pm

» Küldetés: Inthronizatio
by Iudex Hétf. Jún. 01, 2020 9:47 pm

» 'We borrow freedom'
by Jozef Strandgut Vas. Május 31, 2020 5:30 pm


You are not connected. Please login or register

Küldetés - Mi teszi a druidát? (V.I.SZ. 822. Tavasz)

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
Wilhelmina von Nachtraben: jó rég volt már, hogy Damien hírét vitte annak a neves tünde gyűlésnek, melynek majdnem vérontás lett a vége. Nem sokra rá hullott le az első hó, majd csendes, s nyugodt tél következett a királyság erdő menti területén. Ahogy tavaszodott, s megkezdték a tavaszi búza vetését, lassan visszatértek fészkeikbe madarak...furcsamód nem egyedül. Egyik nap egy ismeretlen tünde bukkant fel a kastély előtt. Nem volt teljesen idegen, Damien felismerte. Lance Kalver egy ismerőse volt, akivel sokat beszélgetett, amikor összegyűltek. A barna, szorosra fonott haj nem állt sisakjának útjában, ahogy fiatal, ámde tettvággyal, s felelősséggel telt szemei végigmérték az őrséget. Kisvártatva érkezett a várba az egyik várjobbágy, "Úrnőm, egy idegen kér...azt mondja audienciát, van ilyenünk egyáltalán a kamrában?".


Robin Holzer: A fiatal, ámde lelkes inkvizítor vígan tengeti napjait egy kellemes kis határmenti faluban, ahová utolsó megbízatása szólt. Hogy a feladat elvégezve vagyon? Ellenkezőleg. Démonokat találtak, úgy híresztelték a pletykák, ám napok óta nem történt semmi gyanús. Csendes kis parasztfalu volt ez, még templomuk sem volt, vasárnaponként a szomszéd kis városba jártak át imádkozni. Elsőre valóban úgy tűnhetett, jó búvóhely egy démonnak, ám egy sem bukkant elő, Robin feje sem sajdult meg azóta egyszer sem. Pedig erősködtek a helyiek, erősködtek ám, hogy bizony itt démonok tanyáznak. Mindenféle vad, agancsos, szarvas szörnyetegekről meséltek, mely felfalja az ártatlan gyermekeket, vagy éppen megerőszakolja őket, ez aszerint változott, mely portánál érdeklődött. A rejtély kezdett az agyára menni, amikor egy lehetséges nyom bukkant elő a házak közül...


Tertullius: A Katedrális környékén nagy volt a zűrzavar az elmúlt év eseményei miatt. A Főváűrosban is minden a feje tetejére állt. Egy szó mint száz, rengeteg dolga maradt az inkvizítoroknak, legyen az rangos főpap, vagy egyszerű nesztelen kard. A fárasztó munka, rengeteg nyomozás, a fel-felbukkanó gyanús alakok, esetleges boszorkányok, itt-ott vélni látott démonok hozzájárultak, hogy a leghatalmasabb templom papjai a szokottnál is kevesebb napot aludhassanak át. Johannes ezen napok egyikén nap levelet, egy püspöktársától, Sangarinus-tól, ki nem más volt, mint az Ordo Draconis lovagrend házfőnöke. Az egykoron brutalitásáról hírhedt rend, most a hontalanná vállt tündék mecénásaként díszelgett. A levél tartalma még érdekesebb volt. Arra kért, fogadjon egy vendéket házában, s segítse meg. A vendég nem kevesebb volt, mint egy néhai tünde lovag, egy bizonyos Kale Bloomglade. Érkezése egy hét múlva esedékes.


Lance Kalver: Ahogy kitavaszodott, úgy vezényeltek egyre több katonát a frontra. A tél múlásával kiújultak a harcok a két királyság közt, fosztogattak ahol csak tudtak és persze ismét terveket szőttek, mely várakat fogják ostrom alá venni. Ezzel együtt mások is mozgolódni kezdtek. Egy rég nem látott ismerős, akiről eddig csak futó pletykákból lehetett hallani most ismét felbukkant...azaz nem ő, hanem egy közeli barátja. Stephen, a titokzatoskodó kedvű sötét tünde bukkant fel, eleget téve a még tél előtt tett fogadalomnak. Kale megindult és Lance segítségére van szüksége. Stephen azt mondta, induljanak meg, majd az úton mindent elmagyaráz...ám Lance lelkére kötötte, lesz pár dolog, ami nem fog neki tetszeni.


//És már rögtön az első körben várok is mindenkit egyeztetésre. Egyelőre külön-külön, aztán meglátjuk, ki kivel akad össze.//

Lance Kalver

Lance Kalver
Tünde Katona
Tünde Katona
Sok dolog történt a gyűlés óta. Leginkább próbáltam megtalálni a saját helyemet a seregben, és ezt mindenki tudta körülöttem. Teltek a hónapok, a tél is elmúlt már, amikor minden kissé nyugodtabb, és több időnk van magunkra. Hozzám hasonlóan a legtöbben viszont nem engedték meg maguknak az elpuhulást: Igyekeztünk minél többet mozogni, edzeni, hogy készek legyünk a küzdelmekre. Viszont meglepetésemre nekem, úgy tűnt, mást tartogatott a tavasz. Stephen látogatott ide hozzánk, és mondta, hogy Kale a segítségemre szorul. Ő siettetni akart, hogy induljunk el, én viszont nem engedtem neki, és előbb elkéredzkedtem Primrose tábornoktól. Meglepően könnyen engedett el, tudtam, hogy ez a gyűlés eredménye. Gyorsan elmentem összeszedelődzködni, egy Primrose-tól kapott engedéllyel pedig a lovászhoz mentem, és kértem egy lovat. Felpattantam, és indultunk is. Heimsroth felé vettük az irányt, közben pedig Stephen elkezdett magyarázni.
- Be akarunk jutni a Heimswald mélyére. Amikor kutakodtunk, akkor mesélték, hogy te már egyszer jártál ott. Tudsz valami az erdőről? - Kérdezte. Vállat vontam. - Amikor legutóbb jártam ott, egy normális erdő volt, de azóta sokminden történt, ki tudja, mi került oda azóta. Rég volt. - Mondtam tömören.
- Hát, lehet elég sok minden. Van egy druida mester, még a néhai SirJoseph-et szolgálta, akit odahívtunk. Elvileg északról kellett volna érkeznie az erdőn át...egy hete. Valami baj történt útközben. Pontosságáról híres ember volt. - Gondolkodott el. Hümmentettem. - Lehet. A druidáért megyünk oda, vagy kideríteni, hogy mi van ott? - Tértem a tárgyra.
- Kale-t egyelőre csak az elveszett mester aggasztja. Bár ahogyan ismerem, nem fogja kibírni, hogy ne üsse bele az orrát mások dolgába... Noha a nyár végi nagytanács óta valamivel katonásabb lett nálunk a napirend. - Mondta, bár nem tudtam elképzelni, hogy ez náluk milyen lehet, de gyanítottam, hogy semmi olyasmi, ami megterhelő lenne számomra, sőt. Megráztam a fejem. - Kale néha nagyon kapkod. Nem ismertem az apját, de a megnyilvánulásaiból nekem sokszor az jön le, hogy az apja szeretne lenni, és nem saját maga.
- Tényleg, elmesélted már neki, amit tervezel? - Kérdezte, viszont nem tudtam, hogy mire gondol, így visszakérdeztem.
- Mit tervezek, amiről ő nem tud?
- Nem azt mondtad nekem, hogy te akarod megkaparintani a koronát? - Kérdezte, én pedig elcsodálkoztam, hogy ezek a népek néha mennyire el tudják ferdíteni a saját emlékeiket.
- Ez nem igaz. Legalábbis ez olyan törtetően hangzik, sose mondanék ilyet. Azt mondtam, hogy szívesen vezetném a népet, és ezt már elhintettem neki is. - Válaszoltam.
- Hm...akkor lehet én értettem valamit félre. - Vonta meg Stephen a vállát, ám valahogy nem tűnt olyannak a hangja, mint akit meggyőztek volna, ezzel viszont egyáltalán nem foglalkoztam, nem akartam neki bizonyítani semmit. Nem tartoztam neki semmivel.
Napokig lovagoltunk, mire Heimsroth közelébe érve egy kis tábort láttam meg a város falán kívül. A tábor sárga sátrakból állt, rajtuk a Bloomglade-család címerével. Valami viszont furcsa volt: a tábor teljesen üresen állt. Nem volt ott más, csak pár egyszerű tünde, két-három harcos, Kale, és az oldalán egy kisgyerek, akinek a fején egy zavaróan ismerős, jégből készült fejdísz volt: egy hatalmas masni, legalább akkora lehetett, mint a feje, de látszólag nem húzta, és hiába sütött rá a fény, tökéletesen sima maradt. Olyan volt, mint amit kultistákkal tömött városban láttam egy sokkal veszélyesebb nő fején. A lány nem tűnhetett többnek tizenháromnál. tündékre jellemző göndör vörös haja volt és szeplős arca. Kale, ahogy meglátott minket, intett, s két harcosával és a lánnyal együtt elénk jött.
- Isten hozott titeket...noha ez nem a mi városunk. - Nézett végig kettőnkön - Hamarabb ideértetek, mint gondoltam. - Mondta. Miért, mit várt?
- Sima volt az út. - Felelte Stephen. Biccentettem, és kérdően néztem a kislány felé, Kale pedig magyarázni kezdett.
- Ti még nem találkoztatok. Ő itt Lily White……. Az új Lily White. - Mutatta be a lányt, aki ügyetlenül leguggolt, ahogy köszönt.
- Jó napot. - Mondta.
- Ne aggódj, egyedül a nevet örökölte tovább. Mosolyodott el Stephen, majd Kale folytatta. - Azért akartam, hogy találkozzatok, hogy könnyebben el tudjam magyarázni, miért akarom feltétlenül megtalálni azt a druidát, akit most keresek. Mit mondott el neked Stephen? - Kérdezte aztán, engem viszont egyáltalán nem érdekelt abban a pillanatban semmi udvariaskodás.
- Micsoda?
Kale erre kérdően nézett Stephenre.
- Nem magyaráztad el neki? - Kérdezte, viszont a sötét tünde csak a fejét csóválta.
- Egy részét. De ahogy nézem, sokkot kapott. - Kuncogott rosszmájúan, ami sokkal jobban felidegesített abban a pillanatban, mint talán kellett volna. De napokig lovagoltam, nem készültem fel arra, hogy ennyi értelmetlenséggel leszek azonnal nyakon öntve. Kale tartott egy kis szünetet, majd elkezdte a magyarázatát.
- A Lily White név egyben egy cím is. Egy cím, amit egy nagyon fontos szerepet betöltő druida viselt, ahonnan én származom. Most keresek egy másik személyt. Ez az illeti szintén egy ilyen cím birtokosa. - Magyarázta, innentől viszont engem nem hatott meg.
- Semmit nem magyaráztál el. Szerintem nincs is itt dolgom. - Mondtam Stephenre nézve, és sarkon fordultam. Tényleg nem az hiányzott ennyi lovaglás után, hogy viccet csináljanak a tündéből. A tünde lovag viszont nem nagyon akarta, hogy elmenjek.
- Hé, feltörte a nyereg a segged, hogy így fájlalod? Még közel sem végeztem. - Mondta. Mintha aztán bármivel tartoznék neki, így is szívességet tettem, hogy ott hagytam a seregemet, hogy itt lehessek.
- A nyereg egyáltalán nem, a hihetetlen hülyeségek, amik kiderülnek a tündékről, annál inkább. - Néztem a szemébe.
- Hülyeség? Biztosíthatlak, minden, amit eddig mondtam, igaz. - Nézett vissza ő is. És pontosan ez volt a legnagyobb probléma.
- Ez a baj. Nem értem. Semmit nem értek. Összevissza történik minden, én ebbe nem tudok beleszokni. És megértheted, hogy ez a név nem kelt bennem jó érzéseket se.
- Tökéletesen. Azonban ez nem ok arra, hogy eltitkoljam. Máskülönben elveszteném azt a kevés bizalmat is, amit sikerült felépítenem. – Mondta, majd rövid szünetet tartott, és folytatta. - - Lily White annak idején nem egyedül tanított. Három másik druida volt a szentélyének tagja, ahonnan származom. Őket egészítették ki a szentély arkdruidája és az ő jobb keze. Az utolsó arkdruidát is jól ismered. Ő volt Faelar mester. Mind követték apámat, amikor elindult az erdőn túlra. - Magyarázta, majd Stephenre nézett. - Az egyik oka annak, hogy Stephent elküldtem annak idején a nagy tünde tanácsra, mert reménykedtem, hogy ők is ott lesznek. Miután szétváltunk, elvesztettük egymás nyomát a folyamatos csatározások miatt. Azonban nem volt ott egyikük se. Őket akarom most felkutatni, hogy a segítségükkel újraépíthessem szülőhelyem egykori szentélyét.
- Ha egyáltalán még megvan a szülőhelyed. - Mutattam rá borúsan. Nem jó hangulatot alapozott meg.
- Nos igen. Hogy hol, azt még nem találtam ki...  Ám ez nem számít. A druida druida marad, még ha csak a sátrak közt tengődő vadászoknak is adja tovább meséit. szóval, a Bloomglade-völgy egy északabbi területén feküdt a tünde erdőnek. Minden évszakban kemény viharok, aszály, áradás súlytotta, mikor melyik. Hogy ezeket megelőzzék, a völgybéli falvak mesterei kiválasztottak négy druidát a szentélyből, hogy megfékezzék ezeket a csapásokat. A legenda szerint az első négy druida nevei voltak Lily White, Maria Gold, Primula Rose és Daisy Beryl. Igaz-e vagy sem, már senki sem tudja. Az őket követő druidák ennek ellenére megtartották ezeket a neveket. Őket tanította a szentély arkdruidája, aki szintén továbbadta tudását egy-egy tanítványának, amikor ideje közel érkezett. Miután a tanács véget ért, mindent megtettem, hogy felkutassam őket. Mindannyiuk helyét megtaláltam, kivéve Daisy-t. Ő egy postagalambot küldött, amikor hírét hallotta nekünk, s egy hete kellett volna megérkeznie. Szerencsére pontosan megmondta, honnan. - Ekkor elővett egy térképet, de még az én hiányos térképolvasó képességemmel is könnyen látható volt, hogy használhatatlanul pontatlan. - Azt mondta, az erdő másik oldalán, a nagy katedrálistól kissé délre bújt meg, s erre tart. Viszont nem kizárt, hogy történt vele valami. Ha tehát mi az ellenkező irányba megyünk, előbb utóbb nyomát kell találjuk. - vázolta fel dióhéjban a tervet.
- És ehhez miért van rám szükséged? - Kérdeztem. - Azt gondolnám, hogy az erdőjárásban én vagyok a legkevésbé tapasztalt közületek.
- Sajnos közel sem ez a helyzet. - Csóválta meg a fejét Kale. - A lovagjaim jelenleg úton vannak, a többi druida után kutatnak. Valakinek a tábort is vigyáznia kell. Lily sem elég képzett még, hogy rá merjem bízni. Akik itt maradtak apródjaim pedig közel sem elég jók, hogy egy ismeretlen erdőbe merjem vezetni őket. Szükségem volt valakire, akire rá merem bízni, hogy fogja a hátam és te jutottál elsőnek eszembe...nem tévedhettem olyan nagyot, ha már itt vagy. - Tette hozzá a végét kissé nevetve. Talán nem tudatosult benne, hogy én TÉNYLEG majdnem itt hagytam alig két perccel ezelőtt, talán csak a saját makacsságom miatt maradtam.
- Szóval ketten leszünk? - Kérdeztem.
- Úgy gondoltam, ha többen lennénk, csak hátráltatná a keresést. Csak olyan gyorsan haladhatunk, amennyire a leggyengébb bírja az iramot...aki most én leszek. Megkockáztatom, azóta sem értem hozzád fel. - Próbálta oldani a hangulatot azzal, hogy szépeket mond rólam, de nem hatott meg.
- Nem tudom. Mindenesetre több szem többet lát, nem igaz? Nem verseny, alaposan át kell kutatnunk az erdőt, ha tényleg a nyomára akarunk bukkanni. - Érveltem.
- De ha tényleg történt vele valami, minél előbb elébe kell vágnunk. - Kontrázott rá a lovag.
- Két dolgot nem szabad soha elkapkodni: a szeretkezést és a nyomkeresést. - Idéztem fel, mit mondott nemrég az egyik kapitány, mikor egyszer beszélgettünk, és történeteket meséltünk egymásnak. - De nekem végülis mindegy, nekem nem érdekem, hogy megtaláljam.
Kale elgondolkodott, végül pedig beadta a derekát.
- Végül is, egy-két embert vihetünk magunkkal. A tábort feleennyien is meg tudják védeni a vadaktól. Hasznos tapasztalat is lehet… Jól van, legyen hát... ám volna valami. Nem szívesen hagynám Lily-t itt ilyen kevés emberrel. Ha elveszik, nem fogják tudni megtalálni.... Mit mondasz, megtűröd magad mellett? - Nézett a lányra. Vállat vontam. - Csak túlteszem magam rajta.
Kale felsóhajtott.
- Jól van. Akkor pihenjünk egy jót, s másnap útnak indulunk. - Mondta, én pedig, miután kikötöttem és lecsutakoltam a lovam, el is mentem egy sátorba pihenni. Volt egy olyan érzésem, hogy közel sem lesz olyan sima menet.
Az összepakolt dolgok:


    Kiegészítők:
  • Név: Heart of the Wild
    Leírás: A karperec viselőjének karja átitatódik a természet mágiájával, így egy kemény és ellenálló fához hasonlóvá alakul. Ebben a formában sérülései másodpercek alatt gyógyulnak, ütőereje kétszeresére nő, ujjai pedig karmokhoz hasonlóak, és képesek átdöfni a nem fém páncélokat. Egyeztetés végéig marad fent, és küldetésenként egyszer használható.
  • Név: Fekete ág
    Leírás: A vérszomjas arc nélküli lény egy darabja, melyet egy éjfekete páncéllá faragtak odahaza. Egyszerű vállvédőként viselhető, mely takarja a vállat, a fél tarkót, valamint a felkart is. Tapintása s keménysége a fáéval egyezik, azonban ha viselője karját megsértik (mely karján a páncélt viseli), a páncél elkocsonyásodik és beborítja a sebet, rögtön elállítva a vérzést, tompítja a zúzódást, megelőzi a csonttörést. Ebben az állapotban marad egészen, míg a seb be nem gyógyul, ám az első ütést követően védelmező ereje csupán egy átlagos ruhadarabéval egyezik.
  • Név: A pártfogó
    Ár: Nem cserélhető
    Leírás: Egy zsebben tárolható üvegcsébe zárt mágikus eredetű láng (valójában egy elképesztően kezdetleges elementál), ami feltartva egy egyeztetés erejéig egy gyenge lámpás fényével képes világítani. Egy dugóval van a flaska ellátva, ha azt kihúzzák, akkor az üveg szájához tartott dolgokat néhány másodpercig képes meggyújtani, utána pihentetni kell, akár csak világítás után. Két egyeztetésenként egyszer használható.
  • Név: Crown of Thorns
    Leírás: A tövislény elhalt darabjából készített, kényelmesen viselhetővé tövismentesített egyszerű fejdísz, tünde szemmel igen szép. Segítségével viselőik naponta egyszer képesek teljesen semlegesíteni egy természet alapú mágiát szinttől függetlenül.
  • Név: Shimmerweave Cape
    Ár: 1000 váltó
    Leírás: Egy fekete, szakadt palástdarab, amit a világok közötti erdőben találtál. Valamiféle anomáliás mágia átitatta, így most az I. erősségű mágikus lövedékek nem okoznak fizikai kárt benne, valamint azokból fakadó hatásokra, mint az égés és fagyás immunis. A ruhadarab pont akkora, hogy a hátad takarja.

Fogyóeszközök:

  • Név: Evanescence
    Leírás: A Nachtraben családfő ajándéka, egy egy ember befogadására képes mágikus kör. Használatához nem kell mágusnak lenni, a karakterek természetes mágikus tere elég, hogy aktiválja. A kör összesen három alkalommal képes a karaktert egy általa már látott helyre teleportálni egy másodperc előkészítési idő után. A harmadik használat után a kör elhalványodik, majd teljesen eltűnik. (3/3)
    Mellékhatás: Pár naponta csak egyszer használható, máskülönben hatástalan.

  • Név: A harag emléke
    Ár: 1000 váltó
    Leírás: Nefilim mágiával a félangyalok képesek voltak egy apró borostyánba zárni Abaddón tüzének egyetlen kis lángját, majd az így készült nyakláncot átadták azoknak a hősöknek, akik túlélték a pusztítást. A láng magában nem képes sem ártani sem használni, ám a következő alkalommal, amikor viselője halálos csapást szenved el életre kap, széttöri a borostyánt és átjárja viselője testét, begyógyítva annak minden sebét. Ezután a tűz kihuny, és így elhasználódik.
    KÉP: >>Katt<<

  • Név: Gyenge gyógyital
    Leírás: Enyhén vöröses, tiszta ital, alkoholos illattal, gombára emlékeztető ízzel.
    Hatás: Összehúzza a felszíni sebeket, elállítja a vérzést.
    Mellékhatás: Az alkohol miatt enyhe bódulat.

  • Név: Angyaltoll
    Leírás: Egy ezüstös fényben pompázó toll, melyből három darabot kapott minden déli kitüntetett hős. Ha egy tollat kettétörsz, akkor két percig képes leszel repülni. Majd a két perc lejártával a hatás megszűnik. (érdemesebb addigra a földre érni és megkímélni magadat egy kellemetlen zuhanástól) (3/3)

  • Név: Scarlet könnyei
    Leírás: Apró, gyöngyházfényű kövecske. Ha a karakter a földhöz csapja, egy egyeztetés erejéig egy tíz méter átmérőjű körben megszüntet minden tüzet és el is lehetetleníti, hogy bármi lángra kapjon. (A tűz alapú mágiák sebzésétől nem véd meg, de azok sem képesek tárgyakat lángra lobbantani.)
    KÉP: >>Katt<<

https://questforazrael.hungarianforum.net/t866-lance-kalver-how-to-screw-a-child-s-life https://questforazrael.hungarianforum.net/t875-lance-kalver

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Ahogy Mina meghallja a kérdést – miszerint audienciát kér az illető, s van-e ilyenjük a kamrában - elkezd kacagni, de még mielőtt teljesen könnyesre nevetné magát, abbahagyja, nehogy nagyon udvariatlannak tűnjön...
- Az audiencia azt jelenti, látni szeretne, beszélni szeretne velem. - magyarázza jószívűen, akár egy gyermeknek, majd rákérdez, hogy is néz ki ez az illető. Próbálja feldolgozni az információt, de akárhogy keres az emlékei közt, nem talál olyat, akire logikusan illene a dolog. Damienre pillant kérdően, és nem is csalódik, az ő arcán jóval inkább látszik a felismerés. Lance egyik barátja.
- Áh, igen, azt hiszem... be kellene engednünk. Ez fontos lehet. A tündék ügyének előremozdításával kapcsolatban finoman szólva is maradtak... fenntartások, így érdeklődve néz a találkozás elébe. Történhetett valami? - Köszönöm, engedjék be azt a bizonyos idegent. - utasítja az őröket Damien. Majd abba a terembe vezetik, ahol bálokat is szoktak tartan. A terem közepén ott birít a meglehetős fényűzésről tanúbizonyságot adó fémből készült fa, melyet még Herr Johann készített.

A tünde fiatal, két kísőjével együtt illedelmesen sétál be a kastélyba.
Köszönöm a vendéglátást, nagyságos Nachtraben grófnő... - köszön a barna hajú tünde lovag, ahogy döbbent arccal néz Damienre.
Utóbbi enyhe cinizmussal mosolyog vissza, Mina pedig pirulva próbálja eloszlatni a túlzó dicséreteket.
- Ugyan, ez csak természetes. Helyezzék kényelembe magukat. Óhajtanak esetleg egy kis teát? - érdeklődik.
Tökéletes volna, köszönjük...és ki az ön...tanácsosa a jobbján, ha kérdezhetem?
Excuse me, what?
Még ha most látta volna Kale Bloomglade őt először, akkor sokkal inkább megértené ezt, de így…?
- Damien Nightwind vagyok, nem emlékszik rám? - kérdi ártatlan félmosollyal, Mina közben bölcsebbnek látja kereket oldani és teát készíteni. Azzal elfoglalja magát és kissé meg is nyugtatja a dolog.
Én igen...nem emlékeztem, hogy említett volna, ilyen csodás pozíciója van. - csodálkozik Kale, aztán megrázza a fejét. De így, hogy jó ismerősök vagyunk, nem aggódom tovább. Segítséget kérni jöttem. Szükségem van egy tapasztalt utazóra, aki segít nekem megtalálni egy bizonyos személyt.
Na most, ha őt kereste, akkor mégis miért lepődött meg ennyire?
Damien kétkedően megvonja szemöldökét. Szóval a jó ismerős csak akkor jön jól, ha jó a pozíciója is? Micsoda faj ez a tünde... de legalábbis miféle egyedei tudnak lenni. Lehet, hogy nem a fajt kellene megítélni. - Nem került elő és nem tartottam fontosnak - vonja meg a vállát. - Eddig jól hangzik. Miféle személyt?
Egy druida mester. Régi jó barátom, és egykori mesterem tanítványa, ki mára már maga is mester lett. Meg akarom keresni, és felkérni, hogy tanítson.
Ez eddig egyszerűnek hangzik.
- Értem. És miért erre volnék én a legalkalmasabb? - ráncolja össze szemöldökét elgondolkozón. Csapdát szagol, vagy valamit, amit nem mondanak el neki, a tünde gyűlésen túl sokszor jot szembe vele az, hogy semi sincs előre egyeztetve és a dolgok fele árnyékban zajlik, mindenki tudtán kívül…
Lehetséges, hogy a információim nem megbízhatóak. – nyel egyet, de Damien nem tud rájönni, mitől is tart.Azonban értesüléseim szerint kegyed megfordult Finsterwald északi felében. Az erdőben, melyet egykoron a Parázsló Erdőként ismertek. Ott hallottam hírét ennek a druidának, akit keresek.
Mina csendesen hallgatózik a háttérből, míg várja, hogy főjön a tea. Damien bólint. Micsoda körülményeskedő ez az alak. - Ez így történt.
Ezért volna szükségem valaki olyan útmutatására, aki már megfordult ott. Hogy újból egyesítsem a világ négy sarkában remetévé lett druida mestereket, s velük új szentélyt építhessek fel.
Mindkét szemöldök megemelkedik kissé, őszinte érdeklődéssel. - CInderweald... helyén terveznek új szentélyt létrehozni? Érdekes. Azóta, hogy ott voltam, nem tudom, mi történt a hellyel. - gondolkozik el. Nem túl kellemes emlék volt, hiszen kudarcként végződött, ezért nem is sokat gondolkozott rajta. Talán butaság volt.
Nem. - csóválja a fejét a tünde lovag. Nem tudom, hol akarok szentélyt építeni. Még nem találtam rá alkalmas helyet. Ám a druidák szerénységükről híresek. Druida a meséit egy tábortűz körül is tovább tudja adni. Most csak az a fontos, hogy biztosítani akarom a következő nemzedék mestereit és tanítványait, hogy tanításaink ne vesszenek el és ne tűnjenek el a krónikások oldalai közt.[/ccolorr]
A lelke ismét elkezd valami olyasfélét érezni, ami veszélyes és könnyen nagyon nagy fájdalmat okoz, mégpedig reményt. A múltkor is így volt és lám, mi lett belőle? Semmi. Azonban… talán csak a céljaik voltak túl hatalmasak elsőre.
- Ez igen nemes gondolat - mondja szintúgy őszintén. A hagyományok felelevenítése. Ezek apró, de hasznos lépések lehetnek. Noha a druidákkal való tapasztalatok... Caireen.... még mindig furcsa volt. Nem tudja hova tenni azt a nőszemélyt. - Köszönöm, hogy felkeresett. Van fogalma arról, mit kereshet azon a területen, akit keresünk?
Amennyire tudom, az erdő most érintetlen és teljesen épp. Nagyon különös, ha szabad megjegyeznem. Egy pár apró katonai táboron és különös bestián kívül viszont semmiről nem számoltak be. Ami tökéletes. A druida, aki keresek kedveli a magányt és a ritkán lakott területeket. Logikus, hogy ott bújt meg.
- Vajon örülni fog annak, ha háborgatjuk? Ne vegye sértésnek, de az ilyen életformát ritkán szeretik megtörni. Mina közben visszatér egy tálca gőzölgő teával, hársfa és citromfű illatával. Feltálalja őket a kis asztalkán. - Egészségükre. Damienre pislantva megnyugszik, hogy nem esett végérvényesen csorba a sötételf becsületén, és a hangnemből úgy tűnik, nem is ették meg egymást, békésen tárgyalnak, ami jó.
A kötelesség az kötelesség. Biztos vagyok benne, hogy belátja, szükségünk van rá.
Damiennek valamiért egy olyan druida képe elevenedik meg a szemei előtt, aki kiábrándult az életből, de legalábbis a mások tanításából, aki nem akarja már, hogy fiatalok lessék a szavát, csak békében akar lenni a terrmészettel arra az időre, ami még megadatott neki, és közben minél kevésbé siránkozni azon, hová is jutott a világ.
De persze semmit nem tud az adott druidáról, így ez a kép lehet teljesen hamis is.
- Köszönöm. - Damien hálásan a szájához emeli a poharat és óvatosan kortyolgatni kezd. A vámpírlány csendesen helyet foglal és illedelmesen figyel, ugyanakkor kíváncsian is. - Értem. A nevét megtudhatom a druidának? Hátha hallotta már...
Természetesen. Ő egy druidakör tagja volt, Bloomglade-völgyből, ahonnan származom. A nevet, amivel született, már nem használja. A hagyomány úgy diktálta, hogy a szentély druidája felvegye elődje nevét. Most úgy hívja magát, Maria Gold.
- Nem ismerős. De mindegy is. Van valami még, amiről tudnom kell az úttal kapcsolatban?
Kicsit bánja, hogy ez a világ egy olyan, amelyből alig látott valamennyit. Ami nem az övé.
Eszerint hajlandó nekünk segíteni? – kérdi Kale meglepetten.
Túlságosan is élénken él még benne Seamus herceg emléke, hogy ne tetsszen ez a reakció, de ez a Kale normálisabbnak tűnik. - Ez miért olyan meglepő?
Be kell vallanom arra számítottam, alkudoznom kell majd. Kevesen nyújtanak segítséget manapság anélkül, hogy hasznuk származna belőle.
Ez a mondat valamiért szimpátiát csal elő belőle. Vigyázni kell. Ajkai halványan mintha felfele kunkorodnának. - Valóban így van. De egy bizonyos szemszögből nézve igenis származhat hasznom belőle.
Úgy nekem kell még sokat tanulnom, hogy egyszer végre felérjek apámhoz. Köszönöm a segítséget. – Damien őszintén nem tudja, miért volt olyan hatalmas nagy bölcsesség, amit monddott, de inkább ráhagyja. Én sajnos nem tarthatok magácskával. Brr. Ez a szó. Visszafogja magát, hogy látványosan megborzongjon a hallatán. – 6 Azonban kiváló és lelkes druidám, Melany Bonfire örömmel kíséri el. Kiskorában Maria gyakran instruálta őt is, így egészen biztosan felismeri. Jól ért a térképekhez is, s pontosan tudja az utat az erdő határára.

Tekintete Melany-re téved, ahogyan bemutatják őt, halvány mosollyal nyugtázza jelenlétét. V, magas, vörös hajú leányzó. Arca fiatalos és üde, nem éppen fest olyannak, mint aki sok harcot látott már.
- Köszönöm, Miss Melany. - Második pillantásra talán kissé törékeny láncszemnek tűnik a leányzó. - Ha szabad megkérdeznem, hova lesz az út? - kérdezi a vámpír kissé értetlenül. - A valaha volt Cinderweald területére. Egy druidamestert keresünk ott. Mina lelkesedése zavarodottan keveredik az érdeklődés abszolút hiányával, tekintve, hogy ő sem nagyon vágyik vissza oda. Megértően bólint.
Ha megtalálták Mariát, kérem adják át neki, hogy Heimsroth-ban várom őt. Más üzenetem nincs. Melany majd útközben tájékoztatja őt a részletekről. Előre is köszönöm a segítséget.
Heimsroth? Egyre jobb...
- Nos, rendben. Mikor indulnánk?
Amikor kegyed jónak látja. Nyugodtan töltsön annyi napot a felkészüléssel, amennyit csak óhajt. Az egyetlen kérésem, hogy addig Melany maradhasson itt a házában.
Ház. Köszönjük, ennyit érdemel a rengeteg belefektetett munka és pénz után. Ház. Hát rendben. Visszafogja a késztetést, hogy látványosan körbenézzen a helyiségben, különös tekintettel a pár méterre csillogó-villogó, egyébként vélménye szerint meglehetősen pazarló, fémből készült díszfára. Na de érti a lényeget.
- Természetesen.
***

- Akkor hamarosan indultok, igaz? Elintézem, hogy az utazóruhád meg egyebek elő legyenek készítve, rendben? - ajánlja fel Mina, hiszen elég lesz Damien is ahhoz, hogy eligazítsa a hölgyeményt, nemde? Biztosan lesz nem egy kérdése hozzá. Viszont így legalább valamivel hasznossá teheti magát.
- Köszönöm. - mosolyod a sötételf hálásan, majd a vámpír elindul, hogy fölkeresse Gretát vagy valamely másik szobalányt, hogy válogassák ki Damien utazóruháját, fegyvereit és efféléket.
- Melany kisasszony, ha gondolja, megmutatom a vendégszobákat, s választhat közülük. - ajánlja fel Damien, majd ha a vörös hajú hölgyemény beleegyezik, a kastély földszintjén levő jobb oldali folyosóra vezeti őt, ahol is bal és jobb oldalt három-három ajtó található, kettőben akkora ággyal, hogy akár ketten is kényelmesen elférhetnek rajta, kettőben két darab egyszemélyes ágy, kettőben pedig egy kisebb ágy, rajtuk több párnával, mint amennyi a fej alá szükséges, éjjeliszekrénnyel, néhány polccal, és ízléses, nem túl csicsás, de azért díszes gyertyákkal. Nagyjából csak a takarók és párnák színe különbözik, meg az, hogy az ágyak hol vannak elhelyezve.
A leányzó láthatóan igencsak zavarba jött. Kissé habogva felel.
Hálásan köszönöm. Nem gondoltam volna, hogy külön szobában alhatok.
Damien szelíden mosolyog. Sokáig nem gondolta volna, hogy valaha lehetősége lesz ilyen fényűzést biztosítania másoknak. Jó érzés, kétségtelenül jó érzés, azonban mindig fennáll a kérdés, meddig tudja ezt megtenni? - Ha semmi akadálya, hogy adjunk, miért ne tegyük? - köhint párat, zavarát próbálván leplezni a felettébb filozofikus megjegyzés után. Ott van az öt falu, valószínűleg az összes lakosukról elmondható, hogy életükben nem láttak még ilyen szobákat. Na de ez sem az ő hibájuk. - Mr Bloomglade részleteket emlegetett. Mit tud még elmondani az útról? - érdeklődik könnyeden, bár nem tudja elcsendesíteni belső gyanakvását, úgy érzi, lesz itt valami csavar.
Megértően bólogat. - Bármi veszély, amit esetleg érdemesnek gondol megemlíteni?
Természetesen. - rázza meg Melany a fejét. 1- Kale...akarom mondani Lord Bloodglade a néhai parázsló erdő déli csücskében lelte nyomát Gold mesternek.
– Melany el-elakad mondandója közepette, mintha magára kellene erőltetnie, hogy ne a keresztnevén szólítsa a férfit. Damien visszafog egy mosolyt. Vajon van valamiféle intimebb kapcsolat köztük? Vagy csak Melany nem szokta meg az efféle beszédet… Nem reagál rá különösebben viszont. Fölösleges, hogy a lány kényelmetlenül érezze magát. Nos, még kényelmetlenebbül. 1- A pontos tartózkodási helyét nem tudjuk, azonban Kale joggal feltételezi, Gold mester hagyott maga után nyomokat, ami alapján meg tudom az erdőben találni.

Nos, a határ menti részekről nehéz bármi információt gyűjteni...ám többen meséltek különös lényeket, olyanokat, akiket eddig még senki sem látott. Azt mondják, a déli erdőből vándoroltak szét a környékbéli helyekre.
Bólint. - Láttunk olyan dolgokat, amelyeket még sehol máshol. De azt hittem, ők... nos, hogy talán megváltozott ez is, ahogy a tűz eltűnt. Mindegy is. A két királyság közti harcból pedig attól tartok, kénytelenek leszünk kivenni a részünk, ha úgy adódik. A helyet, ahol jelenleg tartózkodunk, is Dél melletti kiállásunknak köszönhetjük. - mondja elgondolkodva. Nagyon reméli, nem állítja meg őket druidakeresés közben egy északi csapat...
Melany arcán együttérzés jelenik meg.
Ugyan, nem kell szégyellni, hogy úrnőd hadba szólított. Az én uram is megtette, s hadba vonultam az oldalán, még ha az ellenség szimpatikus is volt. Ilyen a háború.
Ezúttal kissé erőltetettebb a mosoly, melyet felvesz. Hát mindenki azt hiszi, hogy egy vampire lehet az emberek fölött, egy sötételf meg nem?...
- Nem az úrnőm. A saját választásom volt. Lényegtelen, most egyéb küldetésünk van, nem igaz? - szív be egy adag levegőt. [color=#66ff00]- Ha bármi kívánsága van, csak szóljon a személyzetnek, és ők közvetítik nekünk a kérést. Az ellenség szimpatikus is volt. Eszébe jut Mina és ismét elfojt egy előtörni vágyó arckifejezést.
Ahogyan az enyém is. Ahogyan mindig is az lesz. – A lány úgy mosolyog, mint aki valami nagyon okosat mondott.
What is your game, girl? – gondolkozik. Úgy gondolja, rákérdez.
Összehúzza a szemöldökét. - Céloz valamire?
Én azt vallom, mindenki maga választja, kit követ. Miért ne hívhatná hát urának?
Nem kellene belemenni ebbe a játékba, de most már mindegy. - És miből gondolja, hogy én választottam azt, hogy őt követem, és nem fordítva? - adja fel a leckét.
Hát nem azért szolgálsz a várában?
Melany ravaszul elvigyorodik.
Ó, hogy az a… na megállj csak, meglátod, kivel szórakozol.
Ezentúl nem fog kesztyűs kézzel bánni ezzel a nőszeméllyel, az biztos.
Elmosolyodik. - Szolgálok? - halkítja le a hangját. Benne van ő a játékban, arról szó sincs.
Meglepetésére azonban ettől a hangnemtől jelentősen megdöbben a lányka és a mosoly is ráfagy a arcára. Szóval nem viccelt…
Talán...nem? – kérdez vissza.
Damien megállja, hogy elnevesse magát. - Ennyire úgy tűnik? Csak, mert én vezettem a vendégszobákhoz? Nem volt jelen, amikor tisztáztuk ezt a helyzetet Mr Bloomglade-del? Valamiért ő is meg volt lepve.
Némi elégtétellel nézi, ahogy a felismerés lassan egyre több félelmet hoz felszínre Melany arcán.
Nem, ez csak egy feltételezés volt...vagyis, a legtöbb uradalomban az ilyet a szolgálók szokták megtenni... Oh, igen, tudhattam volna, ez ugyanaz, mint amikor Mina teat főzött. Figyelnem kéne az ilyenekre… vagy… figyelnem kéne? Végül is azt teszünk itt, amit akarunk, nem? De miközben a szabadság mikéntjén filozofál, itt áll előtte egy szégyenében lassan teljességgel megsemmisülő hölgyemény. Bocsásson meg uram! – A biztonság kedvéért Melany hátrébb is lép kettőt, arra az esetre, ha Damien esetleg keresztül akarná szúrni a szemeivel, vagy a csoda tudja.
Oh, egek, mit tettem. - sóhajt magában, amikor látja, hogy szegény teremtés átesett a ló túloldalára.
- Össze ne essen itt nekem. - veti rá zöld szemeit, miközben hitetlenkedik, hogy gondolhatta, hogy a lány csak szórakozik vele. Vajon hány évnek kell eltelnie, hogy az ilyen helyzetek ne forduljanak elő? Mindegy is. - Nos, van még valami, amit kíván velem megosztani? - vonja meg a szemöldökét, kíváncsian arra, ezek után meg tud-e szegény Melany szólalni. Meg természetesen az is, hogy mit tud még…
Nem, semmit... – A lány megereszt egy fájó sóhajt. Engedelmével, én nyugovóra térek.
Ahogy sejtettem. - Egészen nyugodtan. Legyen szép éjszakája. S még egyszer, ha kíván valamit enni, inni, vagy valami zavarja a szobában, csak szóljon bármelyik leánynak-legénynek, akit lát. - sorolja a már szinte betanult szöveget, majd egy udvarias mosoly után megfordul és ha más nincs, magára hagyja a lányt.
Odafent látja, hogy a dolgai szépen el vannak rendezve. Majd Mina kopogtat az ajtón.
- Bocsánat, hogy zavarok. Úgy gondoltam… öhm… szerinted ezek a tündék szívesen látnának ezen az expedíción? Kíváncsi lettem.
Damien megvonja a szemöldökét. - Az erdőre gondolsz vagy a druidamesterre?
- Mindenre. Persze, az is érdekel, mi lett az erdővel. A druidamesterre ti biztosan sokkal inkább hatást tudtok gyakorolni…
- Természetesen. Legalább valaki fog tudni vigyázni rám. – mondja ravaszul és kacsit egyet.
És ez csak félig vicc.


Másnap útnak is indulnak. Az út igencsak hosszúnak ígérkezik, azonban az ülések kényelmesen ki vannak párnázva mindenki számára.
Látni az utakat, amelyek leágaznak arrafelé, ahol egykoron a Tünde-erdő volt. Most sehová sem vezetnek. Örök emlékeztetőül…
Azonban északi katonákkal nem találkoznak, de még vadállatokkal sem. Ez nem rossz, csakhogy furcsa. Itt még a madár se jár, juthat eszükbe a mondás.
Egy héttel az indulás után aztán a horizont sötét, titokzatos eredeje ritkulni kezd. Keletre az országúttól látni lehet, ahogy a fák egyre elszórtabban helyezkedneke l és alacsonyabbak.
Egyszer csak három alak tunic fel a horizonton. Mögöttük egy, az úton keresztbe állított szekér.
Ez már nem jó jel. Ráadásul közelebb érve látszik, micsoda rongyos, összevissza öltözéket viselnek, s kezükben kiegyenesített kaszákat fognak.
Útonállók, minden bizonnyal, a szó szoros értelmében.
Egyiküknél van egy pajzs is, a másik kezében pedig egy balta, ami sokkal inkább kasználatos favágásra, mint bármi egyébre, ám nem kétséges, hogy adott esetben szívesen mélyíti húsba is a gazdája.
Úrnőm, elállják az utunkat. Mit tegyek? – szól hátra a kocsis.
Idegesen leskelődnek ki az ablakokon. Nem, ez egyáltalán nem tűnik jó jelnek. - Ez nekem nagyon úgy tűnik, mint ahogy a rajtaütések meg vannak írva, a fenébe is. - Valóban. - morogja Damien az orra alá. - Muszájak leszünk megállni. - Ne aggódjon, Mina egy csettintéssel fel tudná égetni mindüket. - jegyzi meg a sötételf, mire MIna szúrósan ránéz. - Persze nem fogja. Vannak... egyéb módszerek is.
Ahogy közelebb érnek, a három felettébb bizalomgerjesztű tekintetű fiatalember elégedetten méregeti a kocsit.
Bocsássanak meg uraságukék, de senki nem léphet tovább, aki nem fizette meg a díját neki.
Oh, you could not come up with something better? – gondolja Damien lefitymálóan. A szeme sarkából látja Melany kezét ökölbe szorulni.
Damien és Mina óvatosan kiszállnak a kocsiból. Egy pillanatra összenéznek, majd Damien megszólal. - Ezek a fegyverek miért szükségesek ehhez? - méri végig a kifejezetten törvényen kívüliekre jellemző arzenált. Uraságokat emlegetett, talán nem árt, ha előbb ő szólal meg.
Hát mit mondhatnék, nehéz a törvényt betartatni. – nevet a mocsok jóízűen, majd felé bök a kaszájával.2- Na gyerünk, leszállni, amíg szépen mondom.

Mina felsóhajt. - Ezt nagyon is jól tudjuk, ugyanis magunk is grófok vagyunk, úgyhogy én a helyükben meggondolnám, hogy kibe kötök bele. Ha nem akarják, hogy törvény elé citáljuk magukat, engedjenek utunkra. Kérem. - szólal meg Mina, remélve, hogy nem kell a szemöldökük közé pörkölnie.
Erre kicsikét hátrahőköl a férfi.
Ti mehettek. A kocsi marad...noha, itt hagyhatjátok a kis tünde lánykát is...sajnos vámpírokkal már nem próbálkozom a múltkori óta...
Mina elvigyorodik, ami inkább vicsornak mondható, kivillantva hegyes fogait. - A kocsi is jogosan a miénk, sajnálom, nem igazán adhatjuk oda. Jóval kényelmetlenebb és hosszabb lenne az út.
- Hülye nemesek… – morogja a férfi, meglendítve kaszáját, még nem támadva, csupán, mintha sürgetné a népet a kiszállásra.
Damien előveszi az egyik holdezüstöt.
- Ugyan, hagyd csak - mondja Mina nyugodtan, miközben felveszi a szemkontaktust a kaszással, igyekezve megbénítani őt. - Senki nem akar itt semmi rosszat, nem igaz?
A bandita arcán természetesen döbbenet tükröződik. Arra azonban nem számítanak, hogy ezek után ordítani kezd:
Mi ez a boszorkányság?
Pontosan az – gondolja Mina, azonban ezután a másik kettő megindul, hogy nekitámadjon a csapatnak.
Oh, hogy az anyátok! Mina kiválasztja a kaszást, hogy átvegye felette az uralmat és másik két társa ellen fordítsa őt, úgy mozdítja a karját, hogy a kaszás kezében levő fegyver a pajzsos-baltás bandita hasa környékén találja el. Egyelőre nem bánja, ha nem halnak meg, de vegyék észre magukat... Nem akar tüzet, itt az erdőben... - A másik kaszást! - kiált oda Damiennek, aki előkapja a másik holdezüstöt is és készül szembeszállni a másik, kaszát markolóval.
Em e tevékenységben nem nagyon jár sikerrek, jobbára hátrálni tud a hosszú fegyvertől, azonban Mina sikeresen megállítja a pajzsost.
Mit csinálsz?! – kérdi az áldozat felháborodva társát.
Nem én csinálom? Nem tudok parancsolni a tagjaimnak!
Majd a harmadik megállapítja:
Boszorkány a nő!
Ahogy Mina rájön, hogy a hármas kereket akar oldani, feloldja a varázslatot és útjára ereszti a banditát. - Az bizony! Jegyezzék meg, a vámpírok ilyet is tudnak. - kiabálja utánuk, mélyeket lélegezve. - Jól vagy? - fordul Damienhez hirtelen ijedten, aki kissé ziláltnak tűnik, de seb nincsen rajta. - Egyben. Ezek a fogpiszkálók nem túl jók a kiegyenesített kasza ellen - mondja sötéten. - De legalább lefoglaltam őket, igaz? Kiváló csapatmunka. Na, tűnjünk innen, és reméljük, hogy több ilyen rohadék nem jön szembe. - kászálódik vissza a kocsiba, miután megigazította a haját és eltette a fegyvereit. Nem biztos benne, hogy a nyavalyások megérdemelték, hogy ne égjenek szét, de talán jobb így. Mina piheg még egy sort, bólint párat, majd szintén visszahelyezkedik a kocsiba, dobogó szívvel. Damien odafordul a minden bizonnyal legalábbis részben halálra vált Melanyhoz. - Jól van, kisasszony?
Melany hangja harcias, ahogy válaszol.
Nem féltem egyáltalán. Már majdnem én magam estem nekik.
A sötételf és a vámpír is büszkén mosolyodnak el, bár kissé meglepetten. - Ez esetben elnézést, hogy elvettük a lehetőséget. - Ne aggódjon, lehet, hogy adódok még hasonló alkalom... - nevvet fel Mina ironikusan, bár természetesen reméli, hogy ez megmarad a vicc szintjén.
A szekeret, amely útjukba lett állítva, eltakarítják, ezek után nyugodtan folytathatják útjukat az északi erdő felé.
Ez volt Cinderweald. Ám most már a mágikus tűz eltávozott belőle, és így ugyanolyan élő erdő, mint a Tünde erdő volt. Teljességgel élhető helynek tűnik és gyönyörűnek.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A fogat egy erdei ösvény előtt áll meg. Teljesen tiszta az erdő, élő és erővel teli, nyoma sincs már Cinderwealdnek.
A páros gyönyörködve szemléli az erdőt, beszívva annyit a kellemes látványból, amennyit csak lehet. Nem lehet mondani, hogy a kastély és környéke nem csodálatos természeti környezettel rendelkezik, ám korántsem ilyen vad. A rózsák mind rendezettek, annak ellenére, hogy Mina látott már sokkal... nagyobb gonddal ápolt kertet is, mint a sajátja. Damien szeme egyszer csak megakad a bámulás közben egy gyanúsan sötétszürke csíkon, mely az ég felé szállong az erdőből. Füst. Itt?
- Valaki már biztos, hogy él itt. Füst szállong arrafelé. - mutat a távolba, majd Mina is odapillant.
Ahogy tovább zötykölődnek, egyre inkább lógnak befelé az ágak és egyre kevésbé lehet elférni a fogattal.
Damien odafordul Melanyhez.
- Kisasszony, tudja, meddig haladhatunk kocsival? Lassan nem fér már el. Mina közben elgondolkozva vizsgálgatja a füstcsíkot.
- Nem jártam egyszer sem még itt. - feleli a vörös hajú lány.
- Áh. - bólint. Nos, haladnak, ameddig tudnak.
- Csak szerintem túl nagy az a füst? - kérdi Mina. - Mármint... nem akarok felesleges pánikot kelteni, de nagyon remélem, nem gyulladt meg az erdő. Újra.
- Az annál nagyobb lenne. Természetesen a vámpír csak viccelt... az a tűz egyébként is másmilyen volt. De akkor is. Valami ficánkol benne, a késztetés, hogy hoppanjon le végre erről a járgányról, mozgassa meg a tagjait és egyszerűen csak a lábain közlekedjen a fák között, felfedezve, mi van ott.
Még fél mérföldi sikerül zötykölődniük. Egyre rosszabb. Rengeteg gyökér nőtte be a talajt, ami meglehetősen el is van ázva.
Damien kissé furcsállóan pislant oda néhányszor Melanyra, amiért az a szekér sarkába húzódik, de nem kérdez rá, nem akarja kellemetlen helyzetbe hozni, s egy idő után hagyja az egészet. Mina igyekszik egyszerűen elviselni a rázkódást, mely a hepehupás út következtében jelentős megrázkódtatásoknak teszi ki őket, s néha meg-megemelni magát ültében.
Aztán viszont elakadnak. Oldalra pillantva világos, hogy innen tovább nem mennek. A kocsi tengelyig süllyedt a sárba. Oldalt ázott talaj és hólé.
Mina felsóhajt. Bosszúsan és megkönnyebbülten egyszerre. Innen legalább már biztosan nem tudnak tovább menni a kocsival. Ugyanakkor nehéz lesz kiszedni innen. Viszont legalább kiszállhatnak és mozoghatnak! - Na, ezt már nem visszük tovább... - sóhajt fel Damien, majd előreszól a kocsisnak. - Innentől gyalog kell továbbmennünk. - Már amennyiben nem volna nyilvánvaló; de ha az is, mégis csak mondania kell valamit. Damien ki is száll és kisegíti Minát, majd ha Melany addig még nem jutott ki, akkor őt is, ellenkező esetben csak megáll felmérni a kocsi helyzetét.
Egy idő után az megáll a süllyedésben. Kocsisuk ásóval próbálja menteni a helyzetet, de nem úgy fest, hogy sokra megy vele. Damien próbál segíteni a kocsisnak menteni a menthetőt, közben átkozza magát, miért nem mondta korábban, hogy álljanak meg.
- Óóó, ez nem jó.... fujj. - morog Mina az orra alá, felmérve a talaj minőségét. Egyből elkezd lebegni, hogy ne süllyedjen páncélostul a sárba.
- És most mi legyen? – fogalmazza meg Melany mindannyiuk kérdését, vigyázva, hogy nehogy beessen a kocsi mellé a sárba.
- Az egy kiváló kérdés.

- Nos... még mindig... itt hagyhatjuk a fogatot és mehetünk nélküle. Úgy fest, Minának rossz vicc-napja van.
- Ezt? Dehogy hagyom itt. Most nézz már rá.
- Láttam már egy párszor - mosolyodik el Mina kelletlenül, majd beletúr a hajába és elereszt még egy viccnek szánt valamit, hogy oldja a hangulatot. - Nos.... vajon ha kellő ideig tartom a sár fölé az éjlángot, kiszárad a talaj?
Jót nevetnek ezen a többiek, azonban inkább nem próbálja ki, hisz… úgysem járna sikerrel.
A kocsis mindeközben magához veszi a kantárokat és a leakasztott lószerszámot. Ostorát mint egy batyut veti át a vállát, ahogy átvetett egy tarisznya zabot a vállán. Nyögött egy nagyot, ahogy kiegyenesedett, majd vigyorogva bólintott egyet.
- Készen állok.
Damien kissé bánatosan pislant vissza a válla fölött a fogatra, melynek díszeit most csúnya sár fogja fedni. Csak reméli, marad még belőle valami, mire visszaérnek. Nem, mintha nem lenne pénzük beszerezni egy újat, akár szebbet, jobbat is. De ennek története van. Ezt ő nyerte. És igen, gyermetegen ragaszkodik hozzá. Meg egyébként sem olcsó mulatság egy ilyen, akármennyi idős is. Mindegy, ezen kár lamentálni.
Az erdő felé fordulva megdöbbenten tapasztalnak valami elképesztően hasonlót ahhoz, mint amilyen a múltkor volt az erdő. A fák felett egy tűzkígyó kezd el tekeregni, spirált ír le, majd eltűnik.
- Öööhm... Ez nem tetszett. Nagyon nem. Úgy volt, hogy már nincs itt tűz. - Ez picike tűz. A múltkor az egész erdő lángolt - mutat rá Damien, de neki is furcsa az egybeesés.
- Vajon vezetni akar minket valamerre?
- Az egész erdő lángolt? - néz rájuk csodálkozva Melany. – De hát... hogyan?
- Nem rendes tűz volt. Csak... így... afféle mágikus tűz borította a fákat. - Itt volt egy angyal. Ha még lehet angyalnak hívni. Abaddón.
- Legalábbis, amíg három északi meg nem találta és... és most északon van. Vele a tűz is eltűnt az erdőből. Furcsa érzés visszagondolni arra a napra, amikor simán elvehették volna az életüket. De ez egészen biztosan nem olyan tűz.
- Egy angyal?! – hebegi Melany halálra váltan. Rossz ötlet volt. - Ezt most...képletesen értette uraságod...?
- Ne aggódjon. Nincs oka félni tőle. Már nincsen itt. - nyugtatja meg sietve. Legalábbis megkísérli.
Melany még mindig idegesnek látszik, ahogy továbbhalad… Egyszer el kell magyarázni neki most már az egész történetet. Ezentúl vigyázni kell, mégis mit ejtenek ki a szájukon a jelenlétében.
- És engem ki szoktak nevetni az ivóban, hogy az úrnőm mennyi szamárságot hord össze. – hallják maguk közül a kocsis méltatlankodó szavait.
Mina a szemöldökét ráncolva fordul hátra.
- Nem hordok össze szamárságokat! De... mindig is mondtam, hogy óvakodjanak az ilyen dolgok terjesztésétől, mert... Nem kell azt mindenkinek tudni. Ez lesz belőle. Félreértések meg pletykák. Az meg senkinek sem jó. Mondjuk egyszerűsítené a dolgot, ha nem akkor tárgyalná élete eseményeit, amikor a személyzet is hallja. De ez nem egyszerű, ha a személyzet körülbelül mindenhol ott van. Meg aztán elég egynek hallani, s hallja a többi is. Na de hogy hogyan, az változó...
Ekkor egy tisztásra érnek. Kétlábúak keze vágta ki a fákat, ez nyilvánvaló. Középen egy élénk barna hajú, hegyes fülű hölgy táncol, lelkesen, magát teljesen beleélve a mozdulatokba pördül-fordul a tűz körül, dúsan hímzett szoknyában. A haja vége is lángol, de az arcához nem ér, ugyanis csattal hátrafogta. Ujjai között a tüzecskék apróbból egyre nagyobb formákká tekerednek, engedelmeskedve az irányításának. El is tereli a figyelmet a fák mellett álló sátorról, mely egyébként létezik, s jele annak, hogy nyilván hosszú ideje itt él a táncoló hölgyemény.
Ahogy meglátja Mina a tisztáson táncoló nőt, alig tudja megállni, hogy a homlokára ne csapjon. Csupán az elemi tűz lángjai... hát persze. Annyira félkegyelmű vagyok. Elbódította a Cinderwealdből származó sok kellemetlen emlék, és mindenhol rémeket látott. Valaha ő is tudta ilyen mód irányítani a tüzet, azon bizonyos mélységi elszabadulása óta azonban még nem sikerül visszakapnia ezt a tudást. És milyen régóta halogatja már, hogy újra meglátogassa Evelynt... pedig ő biztosan segítene. Na mondjuk arra nem volt képes, hogy a haját lángoltassa.
Ahogy közelebb érnek, Maria Gold – minden bizonnyal ő az – megigazítja a haját, s int nekik.
- Üdv néktek, vándorok!
- Üdvözletem, hölgyem. - lépdel közelebb Damien, majd nyomában Mina is. - Szép napot. A nevem Wilhelmina von Nachtraben. - mutatkozik be tiszteletteljesen, bár nem érzi azt a fajta tiszteletparancsolást áradni a nőből, amelytől kellemetlen félelem szőné át, inkább csak jön természetesen.
- Damien Nightwind vagyok.
- M...Melany...Bo-bo...bonfire, asszonyom. – nyögi ki végül a vörös tündelány, teljes ámulatban.
- A szerény Gregor, szolgálatára. – mutatkozik be a kocsis is, kalapját megemelve, egy sóhaj után. Mindenkit lenyűgözött a tüzes mutatvány, úgy fest.
Damien már attól is kevésbé fázik, hogy ránéz erre a tüzes jelenésre – akinek lábait egyébként nem fedi semmi de úgy fest, ez a legkevésbé sem zavarja. Viszont Damien nem hiszi el, hogy Melany ennyire... Nem is tudja, mi lenne a jó szó rá. Könnyen lenyűgözhető.
Talán nem kellett volna sokkolni szegényt az angyalok említésével. A végén még azt hiszi, hogy Maria Gold is egy közülük.
- Úgy neveznek, Maria. Maria Gold. Be kell valljam nem számítottam vendégekre.
A néven nem lepődtek meg. Csakis ő lehetett az, akit keresnek.
- Elnézést kérek a tánc megzavarásáért. Egy bizonyos Kale Bloomglade küldött, egy harcostársam jó barátja. Szeretne az Ön tanítványa lenni. - tér rögtön a lényegre.
- Bloomglade? Ezt a nevet sem hallottam már lassan egy éve. - sóhajt a druidanő boldogan. - Hogy szolgál a vén Joseph egészsége? – kérdi tőlük vidám mosollyal, azonban Melany zavart, halk válasza egyből lefagyasztja a mosolyt az arcáról.
- Joseph uram... meghalt.
A vámpírnak fogalma sincs, kik ezek, de mégis fáj hallani ezt. Látni összetörni a felvillanó reményt.
- Oh...sajnálattal hallom. Ez megmagyarázza, miért a kis mitugrász Kale küldetett értem. - Lady Maria vesz egy nagy levegőt. - Szóval, mit akar tőlem Bloomglade ura?
Ez olyasmi része a történetnek, amelyről még Damien sem tudott sokat, nemhogy Mina. Mindössze annyit tudott Kale-ről, amennyit látott a tünde gyűlés... mit gyűlés. ama halom káosz során, és hogy Lance egy jó ismerőse. Zavart keserűséggel fogadják hát a tényt, hogy minden bizonnyal az édesapja, akit Maria Gold ismmert, elhunyt. Valamiért volt egy olyan érzésem, hogy a hölgy nem fog annyira örülni az ajánlatnak.
- Részvétem. Mr Bloomglade szeretne tanulni Öntől. - ismétli meg. Tudja, hogy Ön egy igen képzett druida, és szeretné feleleveníteni a tünde hagyományokat. Nem hagyni azokat veszni. Ő mondta, hogy valószínűleg itt találjuk meg Önt, ebben az erdőben.
Mina tekintete közben elkalandozik a környékre, a sátorra, a fákra.
- Igen. Ez az erdő annak idején ősi lángokat fogadott magába. Ide vonultam száműzetésbe, hogy felkészítsem magam a közelgő nehézségekre. – meséli a druidanő elégedett arccal. A hangjában is van valami, amitől idősebbnek tűnik, mint amennyi, igencsak határozottnak, tiszteletparancsolónak s céltudatosnak hangzik, talán kissé gondterheltnek is. - Sejtettem, hogy egyszer eljön ez a nap, s elfoglalom helyem a druidamesterek közt. Ám még nincs itt az ideje. Nem indulhatok, míg be nem fejeztem a tréningemet. Nem több idő két hétnél. Annyi türelemre van meg szükségem. – mondja komolyan.
Valamiért az volt az elképzelésük, hogy Maria Gold idősebb és már minden bizonnyal tanított valakiket. Pedig miért is ne lehetne olyan, aki még csak most fejezi be a kiképzését?
- Természetesen, Mr. Bloomglade minden bizonnyal meg fogja tudni várni. - mosolyodik el Damien halványan. Lehetséges, hogy Mr. Bloomglade nem fog örülni, de nem nagyon lesz más választása.
Melany mintha elkezdene mondani valamit, de Maria rögtön folytatja.
- Addig is örömmel látlak titeket szerény tisztásomon. Hely van bőven mindenkinek, s élelemben sem szűkölködöm.
- Igazán köszönjük a meghívást. Akadt azonban egy kis probléma - jut Mina eszébe, s gondterhelten felsóhajt. - Egy fogattal érkeztünk, azonban a föld igen sáros, és tengelyig belésüllyedt a kocsi - meséli el a szomorú históriát. Két hétig mégsem hagyhatják ott a fogatot, különben azt onnan ki nem szedik valami erős mágia nélkül.
A druidanő zavarodottan néz végig rajtuk, majd körbeforgatja a szemét. Nem tudni, mi nem világos számára.
- Igazán? Holnap majd megnézem, tehetek-e érte valamit. – feleli kifejezéstelenül.
Mina és Damien furcsállóan vizslatják a druidanő tekintetét. Mégis mi az, amit nem ért? S miért nem kérdez rá? S furcsa, mintha a hangjából is kiveszett volna az élet.
- Kérlek, helyezzétek magatokat kényelembe. – int Maria a tábor felé. - Ahol egy jóllakik, ott négy másik sem maradhat éhen.
- Igazán köszönjük. - A "holnap" szócskának Damien nem örül, de egy ilyen felajánlás után nem érzi jogosnak, hogy tovább akadékoskodjon.
- Nagyon kedves. - mosolyog Mina, s próbálja elhinni, hogy tényleg őszinte kedvességgel látják őket vendégül. Mi tagadás, jól fog már esni egy jó meleg fogás. - Nos hát akkor... - érinti össze a két kezét, s boldogan megindul, hogy helyet foglaljon a tűz körül, azonban a druidanő egyszer csak mellette terem s kezét feltartva megállítja.
- Megállj. Ki is vagy te?
Azonnal megtorpan, s nem épp leplezett rémülettel fordul a nő felé. Majd összeszedi magát és felel. - A nevem Wilhelmina von Nachtraben. Egy grófságon osztozunk Damiennel. - teszi hozzá, talán ez számít. Gyanítja, azzal lehet probléma, hogy ő nem tünde - bár Gregor, a kocsis sem -, s az talán valamit enyhít a dolgon, hogy legalább egy grófságon osztozik eggyel.
- Nem. – érkezik rögtön a komor felelet. - Úgy értem igazából ki vagy?
Oh, ez... nagyon kezd hasonlítani Abaddón kérdéseire. Lassan be- és kilélegzik. Damien közben feszülten figyeli őket, akár egy leskelődő macska, türelmesen.
- Mire gondol? Meséljek magamról? A céljaimról, a múltamról? - ráncolja Mina picit össze a szemöldökét, láthatóan készen arra, hogy kitárulkozzon, de már nem megfélemlítve.
- Talán azt kéne... te egy vámpír vagy. Mégis rajtad érzem Isten áldását. Ez olyan, amit eddig lehetetlennek véltem. – fürkészi Mina szemeit mélyen a druida, s szinte felnyársalja a tekintetével. Élénk kék szemei vannak, mintha kék tűz volna.
Mina légzése felgyorsul. Tényleg érződik? Lehet rajta érezni annak a napnak a nyomát? Arca hitetlen reménnyel kezd lángolni. Ajka szélei enyhén megremegnek.
- Én... egyszer... találkoztam Abaddónnal. Ő... tett velem valamit, megmutatta, hogy... milyen lehetnék, ha... megtanulnám az alázatot. Megmutatta, pár pillanatig, hogy milyen volnék embernek. Akkor azt mondta, hogy talán van is esély rá, hogy valamikor... az leszek. Én sem... akartam teljesen elhinni, nem tudom pontosan, hogy értette. Hogy én, vagy az utódaim... - Vallomása közben tekintete el-elmereng a távolba, de a végén visszanéz Maria Gold kékjeibe.
- Nem érdekel kicsoda az, aki Abaddón nevén meri magát nevezni. Én rajtad át érzem Isten erejét. Átjár téged, pontosan úgy, ahogyan engem. Egészen eddig észre sem vetted?
Mina szemei elkerekednek. - Meri nevezni? Miért ne volna joga erre a névre? Ki is volna ő, ha nem az, aki részletekbe köt bele, amikor éppen őt vallatják? Alig akarja elhinni, amit hall. - Nem... nem tudom. Azt hiszem, nem tudom, hogy kell észrevenni. Nem hittem, hogy ez lehetséges. Annak ellenére, hogy azt mondta, amit, nem hiszem, hogy... alázatosabb lettem. Vagy kevésbé büszke a tudásomra. - hitetlenkedik, de közben elképesztően örül. Ez csak valami jót jelenthet. Valami csak megváltozott benne.
- De ezt akkor sem értem. Vámpír létedre, ha behunynám a szemem, és elém állnál azt hinném, tünde vagy. A mágia, ami belőled árad... pont olyan, mint a szentély druidáié. Azt akarod mondani, hogy így születtél?
Oh. Félreértette. Teljesen félreértette.
- Oh, arra gondolsz. Nem, később tanultam, egy bizonyos Evelyn Woodspringtől ugyanúgy irányítani a tüzet, ahogy ön is teszi. Azonban két éve, amikor az egész világ megzavarodott, elvesztettem azt a képességem és azóta még nem kerestem fel őt újra emiatt.
Maria Gold nem titkolt csodálkozással lép hátra, mintha valami veszélyes, eddig még nem látott fenevaddal állna szemben.
- Te...te druida vagy? Dehát az lehetetlen. Senki vámpírfia nem képes Isten erejét a természetből magához szólítani.
Nem tudja eldönteni, hogy egy utolsó féregnek, vagy egy szerencsés kiválasztottnak érezze magát, ezen reakciók alapján. Damien lassan megnyugszik, hogy Minát nem eszik meg, képletesen sem, és letelepszik a tűz mellett. - Miért volna lehetetlen?
Maria arcán a meglepettség kisimul, öröm és kíváncsiság veszi át a helyét.
- Mesélj nekem magadról! – érkezik a határozott kérés. - Gyere, meséld el nekem a történeted. Ha igaz, amit mondasz, egy élő, két lábon járó csoda született benned.
Mina megkönnyebbülten, és meglepetten nevet fel halkan. Mina megkönnyebbülten, és meglepetten nevet fel halkan. Arcán a pírt már a megilletődöttség okozza. Az előbb még attól félt, kitaszítottnak tartják. Most pedig csodának… Mind a kettőt túlzásnak érzi, de azért ez jobban esik.
- Nos... köszönöm. Szívesen elmondom, bár nem biztos, hogy annyira változatos történet lesz. - szerénykedik, bár ahogy később belegondol, az egész Walterrel kezdődött, az ő félresikerült kísérletezésével... Talán nem is lesz rossz ez a történet. Bár rég volt, hogy könnyeden, egy tűz körül osztott meg egy mesét, pláne, aminek ő volt a főszereplője. De így már sokkal jobban tetszik a dolgok alakulása, mint pár perce.
Kezdi is összeszedni a gondolatait a meséléshez.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
Meglepő kérés érkezett Sangarinus püspöktől: tündéket kellett tutujgatnom. Ismertem már a kapcsolatát az erdőlakó népségekkel – elvégre ő volt az, aki Isten nyugosztalja Gloriaval és a novíciussal együtt az égő erdőbe küldött minket – ám hogy mindezt a Katedrális falai között tegye, még számomra is új volt. Új, de teljesen érthető. A tündék elvonulása óta teljesen szétvert volt a népük, nem volt országuk, sem területük. Kézenfekvő volt az alkalom ahhoz, hogy valaki segítséget nyújtson nekik. Ha van egy kis diplomáciai érzéke a püspöknek, vagy valamelyik felettesének, úgy talán még azt is elérhetik, hogy kellő segítségnyújtásért a tündék északnak fogadjanak hűséget. Hiába vannak kevesen, a természetmágiájuk, druidáik és ismereteik bármilyen helyzetben jól jöhetnek.
Felkészültem hát a vendég érkezésére, ebédet készítettem, de szokásomhoz híven nem voltam túlságosan fényűző – ugyanazt a képet kell mindenkiben kialakítanom magamról püspökként, ha nem akarom, hogy átlássanak rajtam. Egyszerű ebédet készítettek a szolgák, a kastély pedig ugyanolyan puritán volt, mint mindig is. Már minden készen állt, mikor megérkeztek.
Két lovaggal érkezett a bizonyos Kale Bloomglade, valamint egy fegyvert nem viselő egyénnel. Talán varázsló lehet, vagy tanácsos?
- Dícsértessék a Jézus Krisztus. - köszöntöttem őket a kastély bejárata előtt. – Üdvölzöm Önöket a Katedrálisban. – tettem hozzá, bár bizonyára találkoztak már valakivel, aki ide vezette őket. – Tertullius vagyok. Önökben kit tisztelhetek?
- Köszönöm a megtisztelő fogadtatást. Nevem Kale Bloomglade, Joseph fia. Egy régi ismerősöm, a mélyen tisztelt Sangarinus püspök küldött ide. Segítségre van szükségem, és úgy mondták, ön a legalkalmasabb ember erre. Ugyanis meg kell találnom valakit, aki elveszett. – mondta el egyhuzamban.
Látszott rajta, hogy szerepet játszik – de miért? Kénytelen, vagy ilyen szeretne lenni? Mindenesetre nagyon hízelgőek voltak a szavai, minden bizonnyal a püspök adta őket a szájába, remélve hogy ezzel is meggyőznek a feladat elvégzésére.
- Kérem, fáradjanak beljebb. Az ebéd készen áll. - mondtam, egyelőre figyelmen kívül hagyva a konkrét feladattal kapcsolatos kérdéseket. Bevezettem őket a folyosón keresztül az ebédlőbe. Természetesen türelmesen megvártam míg levetik fegyverüket az ebéd előtt, és közben csak figyeltem. Sajnos semmi érdekes nem volt a testbeszédükben.
- Köszönöm. - mondta Kale, miután helyet foglalt.
- Kit keresnek? - tettem fel a kérdést, miközben vártuk hogy az ebéd megérkezzen.
- A hölgyet Raniának hívják. Rania Prisma egész pontosan. Azonban a felvett nevét gyakrabban használja: Primula Rose. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezen a néven mutatkozott be.
Egy nőt keresünk. Remélem nem valamiféle szerelmi ügyre fecsérlem az időmet.
- Hol látták legutóbb? - kezdem a gyakorlati kérdések megfogalmazását.
- Értesüléseim szerint korábban a hadseregben szolgált, egészen egy évvel azutánig, hogy a királyság…nos, hadat üzent a néhai Tünde királyságnak. - Tehát egy katona. Egy fokkal könnyebbé teszi a kutatást, lesznek társak, lesznek feljegyzések.
Erről azonban később is lesz időm érdeklődni. Így, hogy én segítettem nekik, hatalmi pozícióban voltam, nem kellett visszatartanom a kérdéseket. Ideje volt tehát a legérdekesebb dolgokat megtudni: az indítékot.
- Miért keresik? - kérdezek rá rögtön.
- Szükségem van rá, hogy tanítson. Az a nő annak idején szentélyünk papja volt, s most, hogy megfogyatkoztak a druida mesterek, fel akarom kérni, hogy térjen vissza kötelességeihez.
- Druida szeretne lenni? - kérdeztem egyenesen a lényegre.
- Én nem. - csóválta az egyik a fejét – Én csak azért kíđérem el Sir Kale-t, mert a némete még ugyancsak gyenge. Ennyi év után sem elég gazdag a szókincse, hogy rangjabéliekkel társaloghasson gond nélkül.
Nyugodtan nézek végig a társaságon, megpihentetve a szememet mindegyik tagján legalább néhány másodpercig. Tagadhatatlan, hogy élvezem a kiszolgáltatottságukat.
- Miért akar druida lenni? - kérdezem meg újra, ezúttal reménykedve, hogy a jó személytől teszem. Időközben meghozták a levest is, én pedig elkezdtem lassan kanalazni, buzdítva a vendégeket is, hogy így tegyenek.
- Számít ez valamit? - válaszolta szinte azonnal.
- Engedje meg, hogy eleget tegyek a kíváncsiságomnak. - mosolyodtam el szabadkozva. Tovább kell még kérdeznem és nyomást gyakorolnom, vagy ennyi is elég lesz?
- Innen közülünk senki sem szeretne. Ám van pár társunk, akik ígéretes tanítványok lennének. - válaszolta, nem úgy tűnve mint aki titkolózni akar.
No lám, Kale lovag azzal a feladattal érkezett, hogy a társainak kerítsen tanárt. Ez azonban felveti a kérdést, hogy miért? Ő lenne az aki összeakarja fogni a tündéket? Vagy csak egyszerűen ezzel bízták meg? Itt a lehetőség, hogy kiderítsem.
- Hogy alakul a Tünde Királyság sorsa a kivonulás óta? - érdeklődöm kedélyesen, látszólag témát váltva. Amaz a határozottan néz a szemembe, mielőtt gyorsan válaszolna.
- Nincs már tünde királyság. Tett róla egymás után három istencsapása. - mondta, majd fejét rázva szabadkozott – Elnézést, kissé elragadtattam magam. Egykoron én is azt gondoltam, a királyság nem halt meg. Ám ez csak ábránd volt. Ami elveszett kár siratni. Viszont akik itt maradtak még vihetik valamire. Ezért is akarom Primulát előkeríteni. A tünde nép elvesztette azt, ami élteti. Elvesztette a hitét, szokásaik pedig elkorcsosultak. Vad nép vagyunk, akiknek tanárok kellenek. Ezért akarom biztosítani, hogy a jövő nemzedék tanárai már most ott legyenek. - fejezte be monológját.
Igazán nemes indokai vannak, de vajon tényleg ennyi lenne? Valóban csak a kultúrájuk, szokásaik fennmaradása a célja? Túl naív elképzelés lenne, és jómagam is nehezen hiszem el. Valamilyen módon hangot is adok neki.
- Hol kívánnak elhelyezkedni? Elvégre, ha nincs Tünde Királyság, úgy nincs Tünde Birodalom se… - fejezem be, szomorúságot csempészve hangomba – természetesen egyáltalán nem érdekelt a sorsuk, de illett megjátszani. Először meglepődött, majd elmosolyodott. Látszik, hogy valami megváltozott benne…vagy talán csak elgondolkodott valamin?
- A mi druidáinknak nincs szüksége templomokra vagy katedrálisokra. A druidák együtt élnek a néppel, bármely kis kunyhó megfelel nekik.
- Finsterwald szörnyekkel teli vidékén is? - kérdezek vissza, lenyelve a leves utolsó cseppjeit is. Megvárom míg ők is így tesznek, majd intek, hogy hozhatják a főételt is.
- Az egy vad vidák. Ha lehet igyekszem minél távolabb maradni tőle…noha hallottam olyanokat, akik már most ott élnek. - törölte meg óvatosan a száját. Már most? Ez egy nagyon fura megfogalmazás volt. Később ott akarnak élni? Csak nem arra kellenek a druidák hogy elbánjanak a Finsterwaldi rémségekkel? Picit óvatosabban próbálok meg rákérdezni. – De miben segítenek ezek megtalálni Primulát? – teszi hozzá, még mielőtt megszólalhatnék.
- Hol szeretnének hát letelepedni? - kérdezem, majd hozzáteszem számára a kiutat – Tehát a hadseregben hallottak róla utóljára…melyik században, vagy melyik osztagban? - Válaszoljon csak erre, azzal többet árul el, mint hinné.
- Sajnos nem tudom. - harap rá a csalira, teljesen figyelmen kívül hagyva az első kérdésemet. Tehát Finsterwald? – Az egyetlen, amit sikerült megtudnom, hogy a fővárosban oszlatták fel a hadat, amiben szolgált. Ha minden igaz, az egész brigantik felszerelése egyszerre ment tönkre és így nem tudtak csatába vonulni…nem tudom ez mennyire lehetséges, nagyon úgy hangzott, mint egy mese. - Valóban, nem kellett túl rafináltnak lenni ahhoz, hogy ezt bárki észrevegye.
- Ezzel egyet kell értenem. - jegyzem meg. – Azonban egy druida ha jól sejtem nem tud annyira észrevétlen maradni, kivéve ha ez a célja. Hogy néz ki az illető? Van valami ismertetőjegye azon túl, hogy tünde? - futom le a szokásos köröket, amik ilyenkor segíthetnek.
- Természetesen. Egy magas, karcsú alkatú nő, izmos végtagokkal, aki béresmunkához szokott. Az arca a tündéknél szokatlanul tiszta, és általában a bő ruhákat preferálja. A jobb szeme körül van egy heg, melyet egy vadmacska ejtett még amikor megpróbálta megszelídíteni. – ez normális ezeknél az állatoknál?
- Annyit tudnak róla tehát, hogy hogy néz ki, és hogy a fővárosban veszett nyoma? - foglaltam össze az eddigi rettentő bő információink tárházát.
- Mindössze ennyit. - erősítette meg a tünde. Csodálatos. Értem miért nálam kötöttek ki.
- Hm. - gondolkodom el picit. – Ez így határozottan kihívás lesz. Ám nem lehetetlen. - teszem hozzá, még mielőtt túlságosan reményvesztetté válnának. – Velem kívánnak tartani a nyomozás során? - Remélem nem, kifejezetten nehéz lenne nem feltűnőnek maradni ennyi tündével együtt a fővárosban.
- Örömmel maradnék, ám szólít a kötelesség. Más druida mestereket is fel kell kutatnom. Ellenben fegyvernököm, Craig Thowntwig örömmel magával tart. Jó ismerőse a kedves hölgy, így azonnal felismeri majd, ha meglátja. - Jó ismerős. Kifejezetten terhelt kifejezés ez, ellenségtől szeretőig sokmindenkit hallottam már így hívni – itt vajon melyikről van szó?
- Ez mindenképpen hasznos lesz. - bólogatok serényen, hiszen egy tünde még nem okoz kihívást. – Merre tart ezután? - térek át újra a bájcsevejre. Úgy sem tudok semmi hasznosat kiszedni a nyomozáshoz egyelőre belőlük, azonban a tündékről talán annál többet.
- Délnek veszem az irányt, a határmenti Heimsroth felé. - Heimsroth. Szép emlékek. Kassandra, Syele, és a kard. – Ám nem kell aggóódnia, ha megtalálták, Craig tudni fogja, merre kell induljanak, hogy megtaláljanak. - teszi hozzá. Mintha érdekelne.
- Mi történik, miután sikerült egymásra találniuk? - kíváncsiskodom tovább, óvatosan terelve vissza a kérdéskört arra, ami igazán érdekel.
- Remélhetőleg együtt is maradunk. Primula mindig is magának való ember volt. - felelte – Ám ha valóban sikerül felkutatnunk mindenkit, úgy el is vállnak az útjaink. Természetesen a hálám nem marad el a segítségéért az egyháznak. - Az Egyháznak. Igen.
- Miután kiképzik a druidákat, átörökítik a tudást…mégis mi a terve a tündéknek? - érdeklődöm egyre nyíltabban. A tünde gondolkodik egy kicsit a válasz előtt, ám végül csak kinyitja a száját.
- Bölcs volna előre megtervezni? Szerintem nem. Különben is, nem vagyok én király, hogy ezt megmondhassam.
- Ki hát a király? - kérdezem egy látványos szünet után.
- Nincs király. - hangzott a tömör válasz – Nincs ország sem. Nincs más, csak az emlékek, amiket meg akarunk őrizni. - Természetesen.
- Egyedül az tehát a célja, hogy valakinek átadják a tudást? - kérdezek tovább rendületlenül, lassan elfogyasztva a főétel maradékát is.
- Ha katonai fenyegetéstől tart, megnyugtathatom. Ugyan szolgálatomban áll egy kisebb csapat, ám az erejük közel sem elég nagy, hogy fenyegetést jelentsenek bármely országra. - A tündéknek soha nem volt esélye arra, hogy bármelyik országra nézve fenyegetést jelentsenek, nem hogy ezekután – mintha lenne okom ettől tartani. Lényegtelen, a terveiket már elárulták.
Időközben ő is elfogyasztotta az ételt, és úgy tűnt indulni készül.
- Köszönöm a vendéglátást. Ha nem haragszik, most távozom. - jelentette be. Talán a kérdésekből lett elege, talán csak siet valahova.
- Mindössze a kíváncsiság szól belőlem… - jegyzem még meg, de természetesen útjára engedem. – Örülök, hogy vendégül láthattam. Remélem utunk sikerekben gazdag lesz. - nyújtok kezet búcsúzás gyanánt, ahogy kikísérem őket.
- Ha egyszer még ide sodor minket a szél, ismét találkozhatunk. -mondta a lovag, aztán a Craig nevű társához fordult, aki velem marad. Mondd neki valamit tündéül, amit nem értek, ám ahogyan rámsandít, az mindent elárul: vigyázzon velem.

Ahogyan gazdája kilépett a házból, Craig azonnal kényelembe helyezte magát, látván várva azt, hogy történjen valami. Ettől függetlenül azonban nem akartam hogy kövessen az irodámba, vagy bármilyen más kritikusabb helyre egyelőre.
- Bizonyára elfáradt a hosszú út során, az egyik szolgáló szívesen mutat egy szobát, ahol megpihentet. - intettem is azonnal egyért.
- Köszönöm. - mondta válaszul, majd el is indult.
- Szólok, amint indulunk a fővárosba. - mosolyogtam még rá egyet, mielőtt teljesen eltűnt volna a folyosók között. Remélem tud harcolni, s legalább ennyi hasznom lesz belőle.
Miután elvonult, én is a kastélyom egy kevésbé ismert részére indultam. E terhes időkben nem engedhettem meg magamnak a Főváros gyakori látogatását, így a kocsmából érkező jelentéseket kénytelen voltam itt, a kastélyomban feldolgozni. Veszélyes volt, de óvatossággal minimalizálni tudtam a kockázatot. Így indultam hát el a dolgozószobám felé, és kerestem ki az egyik eldugott polcon a jelentéseket.
Természetesen mindig van információ katonákról, a gazdagabb tisztek a jómódú fogadókba, míg a közkatonák az egyszerű kocsmákba járnak folyamatosan pletykálni és mulatozni. A kihívás az, hogy megtaláljam a nekem fontos részeket. Nagyjából egy órába telt, míg a papírhalmazok között találtam egy feljegyzést néhány igencsak ittas állapotú katonákról, akik társaik leszereléséről meséltek. Sőt, azt is elmondták, hogy hol kaptak ezután szállást - akár tisztekről, akár közlegényekről volt szó. Utóbbiakat a fal tövi barakkok melletti negyedben kell keresnünk. Megvolt hát a nyom, amin elindulhattunk. Nem volt túl régi az információ, de egyébként sem hiszem, hogy gyakran váltogatták volna a katonák szálláshelyét. Indulhatunk is a fővárosba, ám még előtte beszélnem kell Craig-el – volt egy nagyon fontos dolog, amit elfelejtettek megemlíteni.
A vendégszárnyban megtaláltam a szobát, ahol Craig pihent le. Kopogtattam néhányat, majd benyitottam.
- Találtam egy nyomot. Van egy szempont azonban, amiről nem esett szó: másik is keresik őt? Lenne olyan, akinek nem lenne szabad megtudnia, hogy keressük? - kérdeztem az ajtófélfának dőlve.
- Talán. - válaszolta kurtán. – Hallottam, hogy sokan rosszalják a hitünket és megtesznek mindent, hogy a sárba tiportják. - kiéreztem belőle az emberekre való utalást, de ettől függetlenül olyan érzésem volt, mintha nem mondott volna el mindent. Nem értett meg, vagy titkolózott?
- Ne értsen félre. A küldetés sikere ezen múlik, eszerint kell megválasztani a módszereinket. Tud konkrét személyről csoportról, akik akadályozhatják a feladatunkat, esetleg árthatnak a keresett személynek, ha a fülükbe jut, hogy mozgolódunk? - kérdeztem rá egészen konkrétan, hogy még a korlátozott állati eszével is megértse. Sőt, mivel az időt sem akartam húzni, a vágyait is megvizsgáltam.
Semmi védelme nem volt, azonnal kirajzolódott előttem a nőnek a képe, akit keresünk. Vidám volt és gondtalan – régi emlék lehetett, mert még a mezőket járta, talán a Tünde Erdőét.
- HA egyetlen valakit meg kell neveznem, a tisztek, akik alatt szolgált. - zavart meg szavaival – Hallottam, nem szívesen engedik útjára a veteránokat, hanem ott tartják őket, hogy bármikor újra be lehessen őket hívni. - mondta lekezelően. Úgy érzem nem fogom megkedvelni.
Mit kezdjek vele? Vigyem magammal a városba? Így hogy én is felismerem a nőt, igazából elvesztette a szerepét. Mégis, a fajtársai talán jobban szót értenek vele, ha velük is összefutunk. Sőt, lovag, nagy valószínűséggel esztelenül beleveti majd magát minden létező csatába – megkímélve engem a sérülésektől. Elviselem. Azonban, ha katonák közzé megyünk, szükség lesz még segítségre. Lefizethetőek és manipulálhatóak, ám vétek lenne nem felhasználni Isabelle képességeit egy ilyen akcióhoz.
- Egy óra múlva indulunk. - mondtam egy bólintás után. Fel kell készülnöm az útra, és a hivatali ügyeket is rá kell bíznom valakire, elvégre kitudja meddig leszek távol.
- Nem vagyok én puccos dáma, mindig készen állok az útra. - legyintett egyet.
- Rendben. - hagytam rá – A főbejárat előtt találkozunk. - mondtam, majd válaszát se megvárva léptem ki a szobából.
A hivatalt nem volt kérdés kire bízom rá: nem egy olyan embert kerítettem, aki megfelelő az ilyen célokra. Nem voltak sem túl korlátozottak, sem túl okosak ahhoz, hogy valamiféle balgaságot csináljanak. Lovagokat ezúttal nem akartam magammal hozni a lopakodás érdekében. Az öltözetem egyszerű fekete útiköpeny volt, a hozzá illő egyszerű vászoninggel és nadrággal. Ehhez illet a megszokott fekete hintóm is, mindenféle díszítés nélkül – jobb, ha nem ismernek fel. A fegyverek és egyéb kiegészítőim készen várták, hogy magamhoz vegyem őket.
Mire végeztem, nagyjából el is telt az egy óra. A főbejáratnál vártam, egyszerre érkezett meg a kocsis és a tünde is.
- Merre találta a nyomot? - nézett körbe, miután követett a hintóba. – Valami úri környéken bújt meg?
- A barakkok környékére megyünk. Ott kaptak helyet a leszerelt katonák, körbe kérdezősködünk. Előbb azonban egy ismerősömet látogatjuk meg, a képességei jól jönnek majd a nyomozás során. - magyaráztam neki a tervet, ezúttal nem volt értelme titkolni.
- Értem. Végül is katona volt, logikus. - mondja, majd csendben nézelődni kezd, ahogyan elindulunk a főváros felé. Követem a példáját egy darabig, ám végül megszólalok – bármennyire is megorva a tünde, talán képes leszek valami hasznosat megtudni tőle.
- Mi van akkor, ha nemet mond a druida? - érdeklődök.
- Nem fog, ebben biztos vagyok. Talán könnyelműnek tűnik, de kötelességtudó, és nagyon becsületes ember. Meg fogja érteni, hogy szükségünk van rá. - Valóban csak ennyi lenne az egész mögött?
- Miért állt be a seregbe? - érdeklődök  még mindig a nőről.
- Ezt sajnos nem tudom. Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmire adná a fejét. De ha megtaláltuk, meg tudjuk tőle kérdezni. - magyarázkodik. No lám, mi ez, csak nem megvetés?
- Ismeri Sangarinust? - kérdezem témát váltva.
- Igen, találkoztam vele. Nagyjából egy évszakkal ezelőtt, amikor egy különös hang álmában hívott minden tündét magához. Furcsa volt. Valahogy nagyon idegennek éreztem, akármilyen ismerős is volt. - Egy évszakkal ezelőtt…csak nem a tünde gyűlés?
- Kiderült, hogy kié volt? - próbálom a megfelelő irányba terelgetni.
- Egy Cormac nevű druidáé. Talán ismeri?
- Sajnos nem. Mi történt azon a tünde gyűlésen? - kérdezek rá konkrétan, mert úgy tűnik hogy túlságosan korlátozott ahhoz, hogy az apró utalásokból értsen. Veszteni pedig semmit nem veszíthetek: a kocsiból csak nem ugrik ki, elvégre én vagyok az, aki neki segít.
- Elég sok dolog. Megjelentek páran, akik egyesíteni akarták a tündenépet. Nem kellett sok, s mindenki egymásnak esett. Ám voltak érdekes meglepetések. Úgy tűnik, a régi királyi családnak maradtak leszármazottjai ebben az országban. - Királyi család? Nem hinném, hogy azok annyiban hagynák majd a tünde népek kérdését. Egy király mindig is uralkodni fog akarni.
- Úgy tűnik az ilyesfajta gyűlések mindenhol ugynaolyanok… - jegyeztem meg elgondolkodva. – Miért nem állítják vissza a tünde királyságot? - kérdeztem őszinte érdeklődéssel a hangomban.
- Hova? - kérdez vissza cinikusan Craig – Elnézést…nem akartam faragatlan lenni. - teszi hozzá gyorsan.
- Ugyan. - legyintek cinizmusára, elvégre egy állattól nem is számítottam másra – Nem irigylem a helyzetüket. - rázom meg a fejem. Természtesen hazudok, de ha nem mutatok szimpátiát, úgy nehéz lesz bármit is megtudnom – Nem maradt sok tünde. Sangarinus közbenjárásával bizonyára lenne az a földterület, ahol élhetnek.
- Ne becsülje túl az embereket. Lassan húsz éve már, hogy egymással háborúzik a két emberi királyság. Ha valaki menten kitalálná, hogy békéljenek meg, de egyikük igaza marad meg, beleegyezne a másik? - bújik ki a szög a zsákból. Az igazukat nem akarják ezek feladni, nem az együttműködéssel van a gond.
- Itt az a kérdés, milyen áldozatot hoznak meg egységért. Valamint hogy milyen kompromisszumot tudnak kiharcolni kellő diplomáciai érzékkel. - teszem hozzá az utolsó mondatot egy apróbb szünet után.
- Akkor mondhatjuk azt, nem volt meg senkiben az az érzés. - nevette el magát gúnyosan a tünde.
- Soha nem késő. - jegyzem meg. Nyernék valamit, ha kiállnék a tündék mellett? Attól függ mi a következő lépésük. Sangarinus vajon miért nem tette meg? Az egyházban nagy valószínűséggel nem segítene a helyzetemen, ám ha egy egész népet köteleznék le…hasznomra válhatnak.
Ezután már nem teszek fel több kérdést, és a tünde sem kérdez semmit, így szótlanul érünk el a fővárosba. Ott az egyik sarkon megállítom a kocsit – természetesen nem mutatom meg a tündének hogy hol él Isabelle, hanem elsétálok hozzá. A nő ugyanúgy néz ki mint mindig: széles vigyor, mélyen dekoltált ruházat, göndör fürtök – több jelzője van, de úgyis mindenki ezt a hármat veszi észre először. Nagy valószínűséggel a lovag is.
- Üdvözlöm, dicső lovag. - vigyorog rá.
- Részemről a szerencse. - csókolt kezet neki Craig.
Mindössze néhány perc volt innen a barakkok környéke. Itt sem közelítettük meg az egészet a kocsival, néhány utcával arrébb álltunk meg. A kocsist egy jól ismert találkozási helyre küldtem, ha végzünk a fővárosban, ott megtaláljuk.
Gyalog érkezve volt időnk szétnézni is. Számos alak mozgolódott, úgy tűnik a nagyrészük szolgálatban volt. Voltak bőven tisztek is, tekintve hogy itt tárolták a fegyverek és élelmek egy részét. Kiszemeltem egy társaitól kissé távolabb álló katonát, majd két társammal együtt megközelítettem.
- Adjon Isten - biccentek – Tudna segíteni? - érdeklődök nyíltan. Ha nem hívom fel a figyelmet arra, hogy ne adja tovább senkinek amit kérdezünk, minden bizonnyal nem fogja. Számtalan ilyen kérdést hall naponta.
- Szép napot. – válaszol – Mi kéne ha volna?
- Egy leszerelt ismerősömet keresném. Azt hallottam, hogy a környéken kaptak szállást… - nézek körbe látványosan.
- Ez könnyen meglehet. – bólintott a férfi – Errefelé sok katona költözött be. Tudják, a folyó mentét a földdel tettük egyenlővé a legutóbbi hadjárat alatt. Ki volna az?
- Egy tünde nő az illető. - mondom röviden, hátha ennyi is elég lesz.
- Hm…olyan errefelé elég sok van. Csak ennyiből nem tudom megtalálni. De több tündét találsz innen délkeletre. A hegyesfülűek szeretnek egykupacban lakni.
- Köszönöm. - biccentek, majd el is indulok Isabelle-el és Craig-el a megadott irányba. Természetesen nem felejtek el néhány váltót a katona kezébe nyomni indulás előtt.
Utunk egy kicsi, ám annál sűrűbben lakott városrészbe vezetett. Hála a közeli barakkoknak, nagyjából rend volt, nem úgy mint a külső gyűrűkben. Valóban hegyesfülűek éltek itt, a legtöbben városiak voltak, de jó páran látszott hogy csatákat megélt katonák voltak egykor. Fegyver is volt egynéhánynál, szinte már látványosan elől hordva – nem csodálkoznék, ha egy pogromtól tartanának.
- Úgy gondolom, hogy itt neked nagyobb sikered lehet. - fordulok hátra Craig felé. Bizonyára nem egy tünde tapasztalta már meg az emberek vendégszeretetét a fővárosba – és akár fordítva is -, én pedig nem szerettem volna mínuszból indulni a tárgyalásunk alatt. Egyébként is, az állatok jobban értenek a saját nyelvükön. [/color][/color][/color]

Felszerelés és passzívok:

Passzív képességek:

Mesterképzettség: Kardok
A játékos mesteri szinten képes lesz bármilyen, harminc centiméternél hosszabb pengéjű, egy és kétkezes karddal bánni. Az így képzett karakter ügyesebb lesz mind a támadásban, mind a védekezésben, és akár nagyobb fegyverek csapásait is képes lesz hárítani könnyedebben. A kardforgató mesterek használhatják a Lefegyverzés képességet (ami nem egyezik a Zsoldos lefegyverzésével.):
Lefegyverzés
Szükséges: Kard, Buzogány, Fejsze, Szálfegyver
Leírás: A használó egy erőteljes csapással kiüti ellenfele kezéből a fegyverét vagy pajzsát.

Szerencse fia
Vannak emberek, akik egyszerűen csak szerencsések lesznek egyik napról a másikra. Legyen az pár extra váltó a földön, talán egy szerencsés találkozás, vagy pusztán csak valami banális mindennapi áldás. Minden kalandban, ha a karakter sorsáról a kocka negatívan döntene, a játékos a mesélő irányába jelezve újradobathatja azt három körönként egyszer.

Szilárd elhatározás
Sokan megriadnak egy-egy nehéz döntés, vagy egy kriptai lény látványától... Megint mások csak erőt merítenek belőle. Az Akaraterős karakterre gyengébben hat minden olyan képesség, mely az elmét befolyásolja valamilyen módon. Ez működik a csábdémonok hatására, illetve a mélységiekre is (természetesen relatívan).

Lovaglás
A karakter megtanul kiválóan lovagolni, a lovakról gondoskodni és csatában használni őket. Más patás állatokkal, szamarakkal, ökrökkel, vagy akár veszedelmes bestiákkal is megtanul bánni, megbarátkozni velük, s ha ügyes akár megülni is őket.

Fjordi szívósság
A veroniai emberek a viking hajósok leszármazottai, állóképességük és tűréshatáruk együtt zordult az ismeretlen tájjal. 1. szinttől az emberekre nincsenek hatással az időjárás viszontagságai, ugyanúgy képesek harcolni zúgó viharban, mint fullasztó, gőzös mocsárban.

Möwenauge / Sirályszem (Faji képesség)
Típus: Passzív
Felhasználás: Akarat alapú
Leírás: 5. szinttől az emberek képesek akadályozott látási viszonyok mellett (köd, füst) is tájékozódni. Mágiával alakjukat elmosódottá tevő ellenfeleket is könnyedén szemmel tartják, füst, por, vagy egyéb anyagok segítségével pedig akár a teljesen láthatatlanokat is. Az emberek szeme különösen éles.

Tárgyak:

Gift of the Demon King
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy fekete, lila szalaggal átkötött doboz. Küldetésenként egyszer kinyitható, és benne mindig egy más tárgy található. Az, hogy ez a tárgy mi és mennyire hasznos kockadobás és a mesélő fantáziája dönti el.

Nox Eterna/Sol Invictus
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy különös, felemás medallion, egyesek szerint megvadult vámpírok elhagyott amalgámjából és nefilim népek aranyából újrakovácsolva. Az egyik oldala ezüst, közepén egy éjfélkék gyönggyel és körülötte egy latin karcolattal ('NOX ETERNA'), a másik oldala arany, közepén egy apró vörös rubinttal és egy másik igével ('SOL INVICTUS'). Ezüst felét használva küldetésenként egyszer egy megbeszélés erejéig egy 100 négyzetmérföldes területen éjszakára cseréli a nappalt, elnyomva a nap természetes fényét. Arany felét használva épp az ellentéte történik, egy 100 négyzetmérföldes területen a déli nap ragyogását rajzolja az égre egy egyeztetésig, fénylővé változtatva az éjszakát. Zárt térben is használható, azonban olyan helyen amelyre a nap fénye alapvetően nincs hatással a medallion sem ér el semmit. Egy küldetés alatt csak a nyakék egyik oldala használható.

A Wolpertinger tojása
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy arannyal, ezüstel és bársonnyal fedett díszes tojás, amely megrázva csörgő hangot hallat mintha lenne benne valami. Ha a földre helyezi valaki és némi varázserőt fordít rá, naponta egyszer az óriásira nőtt vér-peltinger ideiglenes mása bújik elő belőle (a gazdája hozzáállásától függően élőholt vagy élő, csak hatalmas verzióban). A lény csatára nem alkalmas és egy percig tart neki fizikai alakot ölteni, ám képes igen nagy sebességgel szökdécselni, egy átlagos hátaslónál ötször gyorsabban téve meg ugyanazt a távot a játékossal a hátán. Egy egyeztetés erejéig tartható fent, utána eltűnik és visszabújik a tojásába.

Crown of Thorns
Típus: Fejfedő (könnyű)
Leírás: A tövislény elhalt darabjából készített, kényelmesen viselhetővé tövismentesített egyszerű fejdísz, tünde szemmel igen szép. Segítségével viselőik játékonként egyszer képesek teljesen semlegesíteni egy természet alapú mágiát szinttől függetlenül.
Kritérium: -

Rúnaolvasó
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy kis medál, amit számtalan rúnával írtak tele. Ha hozzáérintitek valamihez, amin rúnák vannak, az megmutatja nektek a rávésett jelek szándékát (ergó: hogy ártó szándékú a rúna, védelmező, esetleg megfigyelés vagy csak simán egy történet leírva.) Figyelem: Nem egyenlő a rúnanyelv ismeretével, azt nem értitek tőle!
Kritérium: -

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Szinte már megszokott volt, hogy a határ tájára érkeztem. Démont láttak, rendet kell tenni. "Rutin feladat", vagy mi a szösz…
Csak hogy nem úgy ment a dolog, mint kellett volna. Stimmelt minden, odáig, hogy megérkeztem a kérdéses faluba, és óvatosan, de határozottan érdeklődtem, puhatolóztam, kérdezősködtem a helyiektől. Bármelyikkel beszéltem, mindegyikük esküdni is mert volna rá, hogy  a közelben márpedig démont láttak. Stimmelt, egybehangzó volt, a leírás is  megegyezett.
A probléma akkor jelentkezett, amikor utána indultam, hogy megkeressem a nyomait. Hiába. Nem volt. Többször is visszamentem oda, ahol állítólag többen is látták, de… nem találtam semmi nyomát.
Kénytelen voltam újratervezni. Kicsit rafináltabban, óvatosabban közelítettem az emberekhez. Azt gyanítottam, hogy esetleg titkolnak valamit, és egy démon portáyázásának történetével akarják palástolni.
De végül így is egyértelműen az jött ki, hogy meg vannak győződve róla, hogy démon jár a faluban… Úgyhogy megint visszamentem oda, ahol legtöbben látták, hátha valami elkerülte a figyelmemet.
Nem így történt… Hiába töltöttem órákat a nyomkereséssel, nem találtam semmit.  Kezdtem összezavarodni… Nem úgy tűnt, hogy a falusiak hazudnak, de mégsem láttam semmi nyomát annak, hogy démont lenne itt… Egy pillanatra sem sajdult meg a fejem sem, hogy legalább ez jelezze egy démon jelenlétét… Mintha felszívódott volna nyom nélkül…
Néhány nap alatt pedig kezdtem ki is merülni. Hiába kerestem. Jóformán feltúrtam az egész falut valami… bármi nyomért, de sehol semmit nem találata.
Nem csoda, hogy bár szkeptikusan, de annál inkább örömmel fogadtam, hogy néhány nap múltán egy férfi érkezett hozzám. Tudta hol látta a démont, és nem is volt olyan régen. És nem csak a démonról, ha nem a lányáról is szó volt, ami így még biztosabb nyom lehet, hiszen a lányt én magam sem láttam napok óta, bár az nem adott még volna okot aggodalomra.
- Így volt, a két szememmel láttam, tiszteletre méltó nővér. A lányomat már három napja nem látták. Akkor tűnt el, amikor kiment a földekre meglegeltetni a juhot. Az állat magától jött vissza, ott vitte a szájában a kötelét. Boszorkányság, én mondom! - állította meggyőződéssel.
- Mondja el mégegyszer, hogy nézett ki az a démon -  kérem, fáradtan, és kissé türelmetlenül. Kísért hogy azonnal utánajárjak a nyomnak, de az elmúlt napokban túl sokszor futottam vakvágányra ilyenekkel… Biztosa is akartam menni.
- Nagy volt! - tárta szét a kezét az ember - És szőrös, olyan volt, mint egy medve. De volt neki két szarva, amikkel az áldozatait nyársalta fel. Ott láttam a mezők mellett, amikor kimentem keresni az én drágámat. Ahogy mozgott, biztos patája volt neki, úgy szökdécselt. -
Sok volt a dologban a “népköltészet”, de mindenképpen megért az elmondás alpján egy utánajárást… Akár egy démon is lehetett… És… addig sem ülök itt tanácstalanul.
- Nyugodjon meg, utánajárok, és mindent megteszek hogy a lányát előkerítsem. Melyik mező volt az pontosan?- mosolyogtam az emberre
- Kint az erdő mellett, ott az uraság vára mellett. Arra a mezőre vihetjük ki az állatainkat. - magyarázta.
- Köszönöm. Ne féljen, helyreteszem a dolgokat. Addig imádkozzon, hogy még életben találjam a lányát -  küldtem el, gyorsan összeszedelőcködtem és egyedül indultam az említett helyre. Így a leghatékonyabb a keresés, ha nem barmolják szét a nyomokat a hozzá nem értő katonák.
Kinnt a mezőn még épphogy csak előbújt a földből a fű. Csicseregtek a madarak, csócsákat szárított ki a nap, és lehetett látni pár embert, akik éppen egy-egy állatott legeltettek a fűcsomókon. A folyó mentén a föld laza volt, csúszós, és ragadós. Valószínűleg nemrég vonult itt el a tavaszi áradat, megöntözve jó alaposan a földeket.
Viszont… gyanúsat, azt nem lehetett látni. Valóban közel volt az erdő, közvetlenül mellette és a távolban látszott, talán egy lovaghoz vagy grófhoz való vártorny is. Az egyetlen egy gyanús dolog egy állat volt. Egy vadállat. Egy vaddisznó sétálgatott vígan az erdő mentén, mit sem törődve a helyiekkel. Úgy tűnt, nem nagyon félti a bőrét, s hamar ki is derült, miért: az egyik ember odament hozzá, majd módszeresen leült mellé.
Kíváncsian húztam fel a szemöldököm... Ritka tudomány, hogy valaki így magához szelidítsen egy vadállatot... közelebb is sétáltam, kiváncsi voltam, hogy reagálnak egy másik emberre. Na meg azt az embert is meg akartam nézni közelebbről.
Pontosabban… tündét, a világosabb bőrű fajtából. Enyhén göndörödő vörös haja volt neki, keskeny álla és nyurga alkata. Mozgása kecses volt és atletikus, noha nem tűnt túl erős egyénnek. A húszas évei elején járhatott, s ahhoz mérten volt neki némi sármja is, melyet egy háztájnézőben felhasználhatott, de látszólag nem adott túl sokat a külsejére. Más körülmények között talán én is jobban megnéztem volna  magamnak.
- Üdv. - köszönt a fiú, aki hamar észrevett engem.
- Szép napot -  üdvözöltem a tündét, és már kevésbé volt kirívó a vaddisznó viselkedése. A tündlk értenek az erdő lényeihez.  - Ne vegye tolakodásnak, de régóta van a környéken? - érdeklődtem. Ha más nem, láthatott valamit... és talán megosztani is hajlandó lesz velem
- Ó igen, itt élek már több mint egy éve. Nem túl nyugodt vidék, de én szeretem. - fejtette ki. Volt valami szívmelengető benne, hogy valaki ezekben a hányatott időkben is szereti a maga környezetét.
- Oh, ez nagyszerű! Akkor lehet ismeri is a lányt akiről szó van. Három napja ezen a mezőn legeltetett egy bárányt, és azóta nem látták. Nem látott akkoriban valamit véletlenül? -  kérdeztem rá, egyre bizakodóbban a használható válaszban.
A tünde férfi ijedten hőkölt hátra.
- Eltűnt?! Te...természetesen, megteszek midnen tőlem telhetőt. Ki volt az? - ajánlotta fel készségesen a segítségét, bár mintha megijedt volna.
- Rosenwaldék lánya. -  kezdtem, leírva az aggódó apát is. Próbáltam minél több támpontot adni, hogy ráismerjen ki a lány.
- És eltűnt?! - ijedt meg még jobban a tünde   - Mi történt vele...láttam korábban, semmi baja nem volt. Itt szokta mindig legeltetni a kis juhát. -
- Az apja nagyon kétségbeesett, és váltig állítja, hogy démont látott itt, mikor keresni jött -  bólintottam. Ha a tünde segít, gyorsabban kiderülhet mi történt.
- Te szentséges Földanya, ez szörnyű! - állt fel, aztán odahajolt a vaddisznóhoz. És akkor...a tünde elkezdett röfögni. És ami talán még hihetetlenebb volt, a vaddisznó úgy tűnt, hogy megértette. Megrázta a fejét, majd zavarodottan csóválta azt meg.
A tündefiú eztán kihúzta magát és felém fordult.
- Nem érzett veszélyt, ebben biztos vagyok. De ha tényleg egy démon ragadta el, nincs vesztegetni való időnk. Had segítsek a megtalálásában. Roswaldék lánya régi jó barátom. - kérte. Én pedig nem gondolkodtam sokat, hogy mit válaszoljak. Látványosan inkább volt az ő terepe az erdő, és ez a mező is, mint az enyém, egyáltalán nem volt kifogásom, sőt.
[collor=tomato] - Hálás lennék érte - [/color]  bólintottam, magamnak megjegyezve amit láttam. - Nekem semmi különös nem tűnt fel itt a mezőn, de talán önnek szemet szúrhat valami - vetettem is fel, hogy ő is körülnézzen. Csak a biztonság kedvéért, mivel még nem ismertem ezt a tündét, a hátam mögé azért nem engedtem
- Persze, azonnal. Csak előbb fel kell készülnöm. - jelentette ki, és  elővett egy kis fiolát, melyet az oldaltákájában tartott. Óvatosan kihúzta belőle a dugót, majd ivott belőle két hajtásnyit. Fanyalgott az íze miatt, mielőtt visszatette volna. - Hozom a holmimat és mehetünk. - közölte.
Az említett felszerelése egy göcsörtös botból, egy a juhászokéra emlékeztető barna szőrcsuhából állt, valamint volt nála egy a pogányokra emlékeztető, tünde tárgy is. Egy fejfedő, ami egész pontosan egy félbevágott szarvaskoponya volt, két aganccsal a tetején.
- Jól van, kész vagyok. - mondta, ahogy köhögött egy nagyot, köpve egyet oldalra. Nem lehetett kellemes az a lötty…
Majdnem elnevettem magam. Az egyik rejtély megoldva.  Pontosan úgy nézett ki, mint ahogy a démont leírták. Nem csoda, hogy nem találtam nyomokat.
- Köszönöm a segítségét! - mondtam, és indulhattunk is körülnézni mégegyszer
A tünde férfi óvatosan felállt, majd körbenézett.
- Hogy szólíthatom a kisasszonyt? - kérdezte, miközben a botjával a magas fűben kezdett el turkálni.
- Robin vagyok, örvendek - mutatkoztam be, bűnbánó mosollyal hogy eddig elfelejtettem ezt a formalitást. Közben a szemem sarkából figyeltem mit talál.
- Eliot vagyok. - mondta tömören a válaszul.
Ahogy a fűben matat, ott fékszelő madarakat keresve és hallgatva a csicsergésüket, szemet szúrt, hogy a helyiek furcsán reagálnak. Óvatosan megpróbáltak távolodni tőlünk, odébbhajtani az állataikat, vagy egy az egyben eltűnni onnan.
Megnyugtatólag intettem a nekik, hogy nem kell aggódniuk, ugyanakkor jeleztem, hogy bizony menjenek is odébb, ne kerüljenek útjába a keresgélésnek.
Úgy tűnt nem igényel zavartalan koncentrációt, amit csinál, ezért megszólítottam a tündét.
- Megkérdezhetem, mivel foglalatoskodik a környéken Eliot? - kérdeztem, már csak azért is, hogy az emberek hallhassák, hogyan beszél.
- Bujkálok. - hangzott a tömör válasz - A mesterem betegeskedik, őt kell ápolnom. Addig pedig nem léphetek tovább. -
- Talán viszonzásként a segítségéért, én is segíthetek a mesterének - ajánlottam fel, bár annak a mesternek minden bizonnyal fájdalmas lenne ez a fajta gyógyítás. Komolynak kellett lennie a dolognak, ha már egy éve betegeskedik…
- Hát, talán. Sok a munka, olyannyira, hogy időm is alig van andalogni… - jegyezte meg a Eliot.
Közben a hosszas kutakodás után megérkezett az eredmény is.
- A madarak sem éreztek egy veszélyt sem...leszámítva egy urat, aki nemrég solymászott itt. -  kommentálta Eliot - A kis Viktória pedig gyakran látogatott meg engem is… - magyarázta
Ekkor hirtelen hangos visítás hallatszott az erdő felől. A vadkan tért vissza, meglepett arccal rohanva egyenesen kettejüknek. Próbálta magát fékezni, de nem sikerült, és készült egyenesen nekemcsúszni. A helyiek legalább, ha eddig nem is, mostmár teljesen elvonultak.
Még jó korán igyekeztem kitérni az állat útjából néhány lépéssel. Senkinek nem hiányzott egy ilyen baleset-
De így sem voltam elég gyors: a vaddisznó oldalba taszított, és elterültem a sáros földön.
- Áh, elnézést... - mondta a tünde, ahogy csúnya szemekkel bámult vissza a malacra.Legalább nem sérültem meg.
- Semmi gond, nem esett bajom - mondtam, elfogadva a felém nyújtott segítő kezet.
A disznó egy zavarba jött röffnéssel húzta oldalra a pofáját, ahogy visítani kezdett. Eliot szemei pedig elkerekedtek.
- Veszély! - mondta szokásos tömörségével - Valamit talált. Valamit talált...van valami az erdő mélyén! - magyarázta közben felsegítve.
- Járjunk utána - mondtam, sürgetve, hogy megnézzük mitől ilyen ideges az állat.
Futásnak is eredtünk az erdőbe, a sűrű lombok között. A tünde fiú látszólag ismerte a járást erre. Alig bírtam tartani az iramot, folyton beleakadt a ruhám a gallyakba, míg a másik kettőt látszólag gond nélkül nyargalt az erdőben. Egy kis tisztáson álltak meg a fák között, a széléről szemlélve, ahol a vadkan megtorpant. Én is megálltam mellettük.
A tisztáson egy állat leskelődött jobbra balra. De nems zokványos állat. Olyan volt, mint egy erdei farkas, de eltorzulva. A testéből indák nőttek ki, szőrét több helyen levelek váltották fel. tekintete üreges volt, semmitmondó, nem lihegett, nem csaholt, csendben állt és nézelődött. Az állat tagjait gyökerek, indák vonták körbe, a nyakán az egyik mintha átfúrta volna a torkát neki. Az orrlyukából két margaréta állt ki, ahogy üreges szemeivel a páros felé pillantott.
- Mi a csuda ez...? - nézett a tünde fiú. Nem sok ideje volt gondolkodni, mert a bestia egyenest nekünk rontott.
A fenevad óvatos mozdulatokkal szagolt a levegőbe. Nem sok idő kellett neki, hogy kiszemeljen mintket magának.
Eliot idegesen nézett felém,. ahogy ezt suttogta:
- Lassan...hátha nem agresszív... - mondta kissé vacogó fogakkal.
Tekintve, mennyire ért a fenevadakhoz Eliot, hallgatok rá, bólintok, és bár a kardom már a kezemben van,  egyelőre nem emelem fel, nehogy éppen ez tűnjön túl támadónak.
Sajnos a állat egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy a titokzatos tünde megszokta. Ahogy alaposabban szemügyre vett, morogva közeledni kezdett felénk, lábait behajlítva, fejét előre tartva, egyre csak ugrásra készülve. Bármelyik pillanatban nekünk ugorhatott.
A tünde előtt nem akartam rátámadni egy ilyen állatra sem, de kerestem, merre térhetnék ki, és találhatnék fedezéket.
A sáűrű bozótos elég sok fedezéket adott mindkét oldalt, ám kevés helyet a gyors manőverekre. Nem tűnt reménytelennek.
- Találkozott már hasonlóval? - kérdeztem Eliottól.
- Nem, fogalmam sincs, micsoda...vagyis, egyszerű farkasnak kéne lennie, de...nem csak az én szeme káprázik, ugye? - mondta tanácstalanul.
- Ha igen, akkor mindketten ugyan abba a varázslatba kerültünk - húzom el a szám, mert ezekszerint egyikünknek sincs tapasztalata
Az állat közben egyre közelebb és közelebb ért, erőteljesen morgott ránk. Egyre közelebb...közelebb..közelebb mászott… Lassan minden ösztönöm vagy menekülésre, vagy támadásra késztetett.
Lassú mozdulatokkal hátrálni kezdek, hogy ne keveredjen túl közel a fenevad, és maradjon időm félreugrani.
Az állat végül cselekvésre sáznta el magát. Ahogy látta, nem kerül közelebb, ugrott egyet és Eliotra vetette magát, aki rémülte húzta az arca elé a kezét.
Egyelőre nem használva a kardomat, megpróbálom félrelökni az állatot, mielőtt nagyobb kárt tesz Eliotban.  Fenlbe már.
- Nem tud valahogy beszélni vele? - kérdztem, már csak azért is, nehogy sokkos állapotban maradjon a tünde
- Nem beszélek az állatokkal... - válaszolta Eliot, ahogy ijedten ugrott egyet, miközben az állat oldalra vetődött előlem. - Én csak megértem, amit éreznek. Nem segít, ha már eleve nem akar neked megnyílni… - magyarázta.
A bestia ekkor ismét támadott. A magasba ugrott, hogy a földre teperje.
Nem volt idő hosszas eszmecserére.
- Ha van javaslata ilyen felbőszültállat lecsillapítására... - jegyeztem meg, ezúttal azzal próbálkozva, hogy a kardom markolatával oldalbavágjam a fenevadat.
- Hát, talán a mesterem képes volna rá, de ő az erdő közepén lakik… - válaszolt tancstalanul a tünde.
Az ütéstől az állat idegesen sziszegett egyet. Nem volt egészen farkasra emlékeztető hang, inkább mintha egy kígyó, vagy egy ízeltllábú visított volna rá. Az állat ismét támadott, ám ezúttal alulról akarva megharapni a lábamat.
- Az túl messze van - haraptam finoman az ajkamba, egyre inkább fontolgatva, hogy a kard élével védekezzek. Most még csak félre ugrottam - gurultam ahogy a szükség kívánta.
A lény ezután mellém ugrott, és belekapott a lábamba, fogát belemélyesztve a nadrágomon keresztül át a húsomba. Eliot rémülten kapja fel a botját és véri kupán az állatot, de mindhiába.
- Ereszted el, te! -
A karom markolatával megpróbálok a lény orrára vágni, hátha az eléggé meglepi. A bestia nyüszít egyet, ahogy a szorítása enyhül, ám nehezen akarja magát adni. De addig csépeljük, mígnem elereszti a lábamat, majd vonyítva elrohan, be a bozotósba, ahol mindegy beleolvad a környezetébe, a növények közé. Eliot rémülten liheg egy nagyot.
- Te jó ég...jól vagy? -
Hajadon, és az is marad2020.03.16.
- Semmi bajom - igyekszem megnyugtatni, megvizsgálva, milyen súlyos a sérülés a lábamon
Az állat elég keményen beleharapott, nem tudnék ránehézkedni. Folyt belőle a vér több pontos is, s ha még ez nem lett volna elég, tiszta kosz volt. Nyál, vagy bármi hasonló azonban nem volt rajta. Vettem egy nagyobb levegőt, és imámban kérve az Úr Szent fényével vontam be a lábamat.
- Kis ideig eltarthat, de helyrejön. - állapítom meg
A fiú csodálkozbva nézi, ahogy a seb egyszerűen összeforr. Már készített volna elő egy kendőt, s egy kis alkoholt, hogy a sebet megtisztítsa. De jól látta, hogy erre semmi szükség.
- Hát ez meg mi...? - nét elképedve, ahogy mosolyogva pakolja el a felszerelését.
- Az Úr áldása - mosolygok, és megpróbálok felállni. - Remélem nem vele találkozott az a szerencsétlen lány -  jegyzem meg, elindulva arra, amerről a lény előbukkant
- Ha találkozott, nem így nézett volna ki az állat. Az arca teljesen tiszta volt. - vonta le a következtetést Eliot - Még a legtisztább ragadozó pofája is véres marad, ha evett. - magyarázza, ami kicsit megnyugtatott. Bólintok.
- Azért nem árt utána nézni honnan került elő... - vetem fel
- Ilyen állatot még életemben nem láttam...és láttad a növényeket, amik belőle jöttek? - beszél tovább Eliot.
- Én sem találkoztam még hasonlóval... a csillagtalan éjszaka óta sok furcsa és vad lény bukkan fel - húzom el a számat, bólintva, hogy láttam az indákat.
- Hát, közel van az ismeretlen erdő... - gondolkodott el Eliot - És most mihez kezdjünk? -
- Lehet remény, hogy élve megtaláljuk a lányt? - kérdeztem kissé aggódva.
- Ha ilyenek rohangálnak az erdőben...hát, nem tudom. Azt se tudom, nekünk mennyire kéne itt maradni. - válaszol őszintén Eliot.
- Azt mondta a mestere többet tudhat - vetem fel, mert információ nélkül nem szívesen vágnék neki az erdőnek.
- Hát...talán. A mesterem bölcs, sokat látott druida. Talán ő tud nekünk segíteni. De ott lakik az erdő közepén, amerről a bestia jött. - felel Eliot megnyugtatóan.
- Annál jobb, látogassuk meg. - javasolom, aztán gyorsan hozzá is teszem a tündét fürkészve - Persze, ha nem gond, hogy én is odamegyek. -
- Ó, még örülni is fog neki. Ritkán fogad vendéget. - vigyorodik el a fiú - Tudsz járni? - kérdezi aggódva. Talán nem látott még szent mágiát.
- Persze - mosolygok vissza, és el is indulok, persze csak úgy, hogy vezethessen, elvégre ő tudja az utat.
Óvatosan haladunk a lombok között. Eliot időről időre felmászik egy fára, megnézni nem közeleg-e semmi veszély, vagy állatok segítségét kéri, hogy útbaigazítást kapjon. Egy bő egy órába telik, mire elérkezünk Eliot és mestere házához.
Egy apró kis fából készült viskó, melyet már benőtt a moha, az indák, a környező fák pedig rádőltek...vagy pont hogy azok tartották meg, nehéz eldönteni, hogy melyik. Ennek ellenére Eliot nem viselkedett úgy, mintha a ház bármelyik pillanatban beomolhatna. Csak kényelmesen odasétált, majd kopogott. Hasonló nyugodtsággal követem, bízva a tapasztalatában.
[b[ - Mester! Visszatértem. Vendéget hoztam. - [/b] köszönti Eliot az idősebb mestert vidáman.
- Eliot! Micsoda meglepetés...mivan, ráuntál a vaddisznókra. - szól egy idős férfihang a viskó sötétjében.
A házikó belülről sem úriasabb, mint kívülről. Egy fonott székben egy középkorú, békés mosolyú férfi ül. Rövid, hetyke szakállában már pár ősz tincs is előfordul, s noha haja felül teljesen kopasz, kalapja remekül fedte le azt. A hórihorgas férfi lassú, kényelmes mozdulatokkal vesz szemügyre, barna szemei fel s alá cikáztak rajtam.
- Mi szél hozott, édes lányom? - kérez végül.
- Üdvözlöm. - hajtottam udvariasan fejet a férfi előtt. - Egy eltűnt lány keresésében a tanítványa felajánlotta, hogy segít, de végül arra jutottunk, szükség lehet az ön bölcsességére. - válaszolok halvány, tiszteletteljes mosollyal.
- eltűnt? - néz aggódva az öreg, ahogy egy-egy kis sámlira mutat, hellyel kínálva - Kicsoda, ha szabad érdeklődnöm? -
- Eliot azt hiszem jobban ismeri a lányt - pillantok a tündefiúra - én csak nem rég érkeztem a környékre, és a kétségbe esett apa kért meg, hogy járjak utána, mi történt szeretett leányával. - magyarázom kicsit bővebben a helyzetet
- A kis Lizi volt az. - mondja kis habozást követően Eliot.
- Liz Rosenwald? -  néz hüledezve a mester - De hát...az képtelenség. alig egy napja járt itt nálam. -
- Az apja azt mondta három napja nem látták. Ezekszerint ment valahová? - kérdezem kissé meglepődve, de valamivel jobban reménykedve, hogy élve nyomára bukkanunk. Kevesebb idő telt el, mióta utoljára látták.
- Nem jellemző rá, hogy eltévedt. talpraesett kis lány, ismeri a járást az erdőben... - morfondírozik az öreg. - Aggódom. -
- Megsérülhetett.. - gondolkodom hangosan is, egyre biztosabban benne, hogy Valami történt.
- Azonnal utána kell indulnunk! Egy percet sem vesztegethetünk. - dönt a druida, mire egyetértően bólintok
- Mester, ez még nem minden...talátunk egy különös állatot, ami megtámadott minket. Növények nőttek ki a testéből mindenütt. - osztotta meg a másik furcsaságot Eliot. A mester egy pillanatra hátranézett, aztán megrázta a fejét.
- Ezt majd aztán, hogy megtaláltuk Lizit. Majd útközben elmondjátok, mit találtatok… - sürgeti a tünde druida az indulást. Én nem szólalok meg most. Hagyom a mestert és a tanítványát beszélgetni, és követem őket egyenesen előre az erdőben. A mester láthatóan tudja, merre kell menni, és közben magyaráz is.
- Ebbe az irányba indult el, még ma reggel. Azt mondta, hogy szedret akar szedni és az erdő másik fele teljesen le lett már csupaszítva. - osztja meg.
- Ezek szerint reggel még látta -  jegyeztem meg, talán sokkal inkább magamnak, tényleg egyre bizakodóbban. Szóval szedret szedni… Eszembe jut, hogy mekkora örömmel jártam ki én is gyerekkoromban, hogy a finom gyüölcsöt összegyűjtsem. Akkor még nyugodtabb szívvel, önfeledtebben meg lehetett ezt tenni…


_________________

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Damien kíváncsisággal, Mina pedig megilletődött lelkesedéssel figyeli, ahogy a druidanő ténykedik – egy kancsó vizet akaszt a farakás mellé, majd szikrával tüzet csihol, végül néhány száraz fűszálat hajít rá és megfújja, hogy a levegő erőt adjon a lángoknak
. - Gyönyörű. Meg fogom tanulni újra... hogyha visszaérek. - mondja mosolyogva.
- Biztos nehéz lehetett magadat elfogadtatni a tündékkel. Mesélj, elmondhatatlanul kíváncsi vagyok. Milyen az életed, mint a vadon druidája? – kérdi Minától Maria Gold. Most a vámpíron a sor, hogy dicsekedjen, ilyen se gyakran fordul elő.
- Nem nevezném magam annak. Egyelőre csak a tűz volt az, amit használtam, és Damienen kívül csak a tanárom volt az a tünde, akivel sokat kommunikáltam az utóbbi időben, telkintve persze azoktól, akikkel némely, hmm.. kiruccanáskor összeakadtam. - magyarázza.
- Ó, még mindig tanítvány vagy eszerint. Ez érthető, különösen a származásod miatt. - bólogatott Maria - Szóval mesélj, ki volta mestered? Biztos érdekes lehetett, hogy egy vámpírt vett szárnyai alá. – neveti el magát.
- Evelyn Woodspring. Nem is reménykedtem benne, hogy megteszi, viszont amikor először találkoztunk, sikerült meggyőznöm. Először pusztán egy levelet írtam neki, szerintem már azzal felkeltettem az érdeklődését. - kuncog, a többiek pedig hol büszkén, hol meglepve nézik. Damien természetesen ismeri a történetet, a háza népének azonban nem dicsekedett el nyilván minden részlettel. - Valóban nem gyakori, hogy egy magamfajta érdeklődjön a tündék varázslata iránt.
Ekkor a druidanő a levegőbe emeli a mutatóujját, kijavítva őt.
- Példa nélküli. Már a puszta gondolat is olyan lehetőségeket nyit meg, melyekről eddig álmodni sem tudtunk. De akkor te voltál az, aki ezt akarta. Nem ő választott rá ki? Mesélj el mindent! – csap a combjára Maria.
Mina pislog néhányat. Azt azért nem gondolta volna, hogy egyetlenegy vámpírt sem tanítottak még ki ily módon. Nem, mintha statisztikát kért volna Evelyntől, nem is érdekelte annyira a dolog. Ő csak.. szeretett volna többet megtudni a mágiából. Furcsa, hogy a vámpírok közül még sosem akarta ezt senki. Abaddón biztosan hiúságnak nevezné. Éppen ez az, amiben a vámpírok elvileg nem szűkölködnek. Ezért furcsa. A lelkesedés kezd kissé túlságosan a magasba csapni az ízlésének. - Én, ööh... én voltam, igen. A történet voltaképpen annyi, hogy írtam neki egy érdeklődő levelet, majd eerre válaszolt, jelezve, hogy meglátogathatom. Ott elbeszélgettünk és úgy döntött, hogy tanítani fog. A természethez való kötődésem mindig is... erős volt, így ez lehet az oka, amiért nem esett nehezemre ilyen irányba formálni a mágiámat. - mosolyodik el készségesen.
A druidanő ekkor valamin meglepődik. Kissé döbbenten fagy le a mosoly az arcáról egy pillanatra, de elég hosszú ideig ahhoz, hogy Mina észrevegye. Kicsit megdörzsöli az állát a kezével a vizeskannát bámulva, majd óvatosan leemeli a fedelét és belenéz.
- A mágiádat? – kérdez vissza, elég kényelmetlen helyzetbe hozva a vámpírt. Mit akar ez a nő tőle?
- Igen. - feleli kicsit tétovázva, a szemöldökei éppen csak megrebbenve. Nem mond többet, amíg neki nem szegeznek valamely olyan kérdést, amelyre válaszolni is tud rendesen.
- Ez nagyszerű. Akkor már jó ideje tanulhatod a mesterséget. - rázta meg a fejét mosolyogva Maria. Elterelés. Remek. Mina nem forszírozza inkább a dolgot, és csak halványan bólint, hisz azzal úgyis csak maga alatt vágná a fát. Viszont azt nem lehet mondani, hogy megnyugtatná. álságosra
- Apropó, van egy kis kásám, ha szűkében volnátok az élelemnek.
- Köszönöm, én nem vagyok olyan éhes. - Önnek nagyobb szüksége van rá. - mondja Damien halvány mosollyal. A kocsison látszik, hogy tanakodik, szívesen enne, de ha az urak s asszonyok nem kérnek, udvariatlanságnak érzi, hogy ő meg egyen, így egyelőre szótlan marad...
- Druida vagyok, ne féltsetek ti engem. - legyint Maria, ahogy óvatosan leveszi a vizet a tűz felől, majd néhány agyagból gyurmázott kupát vesz elő. - És mesélj, Wilhelmina, mire helyezi most a hangsúlyt Evelyn mester?
- Most? - Bárcsak tudná, mi jár Maria fejében. - Azt tanította nekem, hogy... alakítsam át az érzéseimet erővé. Hogy koncentráljak és figyeljek a dühre és a fájdalomra is, és abból alkossam meg a varázslatot, így a rossz érzelmek nem engem fognak elpusztítani, hanem erőt fognak adni.. - mondja őszintén, visszaemlékezve, bár még kissé mindig úgy érezve magát, mintha górcső alá vették volna és ízekre szednék, vizsgálva őt.
A druidanő egyenesen gyanakodva néz most már rá. A vámpíron tartja a tekintetét, miközben három kupába vizet tölt, és így sem locsolja mellé.
- Ezt nem tanította meg korábban? – kérdi.
- Ezt? Hogy érti? Nem ismertem a... hmm.. munkásságát azelőtt, mielőtt találkoztam volna vele. - felel zavarodottan. Kezdi úgy érezni, hogy egyik kérdést sem tudja teljesen felfogni. Mégis miért vallatják őt? Maria azt sejti, hogy Evelyn valami rosszat tett azzal, hogy egy vámpírt tanított? Talán nem kellett volna elmondania a nevét, talán most bajba sodorta…
Nem is ezért jöttek. Miért fontos ő most?
- Hát talán félreérted a kérdést. Arra voltam kíváncsi, mire helyezi a mestered a tanítást most. Az elmúlt időben. Puszta kíváncsiság. Mindig érdemes időt szánni más mesterek okítására.
- Nem tudom, mi változott volna. Nem olyan mód... figyeltem a módszereit, mint egy másik oktató, hiszen a tanítványa voltam. Vagyok. - javítja ki magát. Nos, leszek.
- Hát mi volt az utolsó leckéje, amit átadott?
Maria vallató tekintete kezdi roppant mód zavarni, de próbál kitartani. A feszültség érezhető a levegőben, ha bárki is kért volna abból a kásából és elkezdett volna enni, most biztosan megálltak volna a kanalak a levegőben. Damien türelmetlensége átalakul bosszús aggodalommá. Mire megy ki ez a játék?
Mina elgondolkozik. Amíg tud, addig igyekszik válaszolni a kérdésekre, de itt már tényleg nem érti, miért szükséges.
- Nem emlékszem pontosan. Évekkel ezelőtt történt. Gyakoroltunk, figyelte, hogyan alkotom a tüzet. De miért fontos ez ennyire most? - teszi fel végül a kérdést.
Maria hátrahőköl és nyilvánvaló nemtetszését fejezi ki.
- Évekkel? De hát...nem élsz együtt a mestereddel? Nincs veled, hogy csiszoljon téged? Azt hittem még mindig tanítvány vagy...
Oh, mamám.
Halkan felnevet, részben megkönnyebbülten, részben viszont egyre forrósodó homlokkal. A válasza nagyon nem fog tetszeni Evelynnek. - Nem, nem élek vele együtt. A látogatásaink... megszűntek, amikor... nos, amikor körülbelül egész Veronia átalakult. Viszont, ahogy említettem, tervemben áll visszatérni hozzá.
- Utadra engedett téged? Félkész tanulmányokkal?
- Egy személy életében sokféle dolgokkal kell megküzdenie egyszerre. A tündemágia egy része volt az életemnek, mellette sok más kötelességem is volt. – feleli diplomatikusan. Eddig sikerült elkerülnie a kastély említését. Fölöslegesen nem akar… felvágni a dologgal. Nem ezért vannak itt, és ha nézzük, hogy Kale és mindenki más is megrökönyödött azon, hogy Damiennek kastélya van…
…talán bölcsebb nem szóba hozni.
Maria rögtön visszavág. - Mágia? És a druidalét maradéka? A java része? Milyen regéket adott neked át?
Pislog és kitartóan néz a druida szemébe. - Miért vádol ezzel? Egy konkrét kérés miatt jöttünk ide és nem azért, hogy... hogy rólam beszéljünk. - mellkasa sűrűn emelkedik és süllyed.
A druida előrehajol, erősen behatolva Mina saját kis terébe.
- Milyen ómenekből tanultál olvasni?
Damien eddig bírt várakozni. - Hölgyem, ne haragudjon, de milyen joggal is kérdezi ezt meg tőle? Mina éppen tudna jogot, de nem nagyon van kedve folytatni ezt. - Szerintem... tudja a választ.
- Hogyan bíráskodsz? Milyen áldozatokat mutatsz be? Milyen kúrákat ismersz? – A tűz mintha egyszerre lángolna vele.
Mina nagyra meredt szemekkel néz, egyre hevesebben dobogó szívvel, majd a figyelmét egy pillanatra leköti az, hogy a lángok megállnak a levegőben. Rendkívüli.
A nő óvatosan megtorpan, fejét előre szegezve. Mély levegőt vesz, ahogy a lángok ismét táncolni kezdenek. Enyhén remegnek a kezei, ahogy fölveszi a kupákat és feléjük tartja; Minának azonban nincs kedve túlságosan iszogatni most.
- Köszönöm, én öhm... azt hiszem, szükségem van egy kis...- Levegőre? De hisz a levegőn vagyunk. [color=#e88aea]...egyedüllétre.[/color.] - húzza el a száját egy pillanatra, majd föláll és amennyiben nem állítják meg, a táborhely széléhez vonul, majd megáll kifelé bámulva, próbálva beszívni a fák, bokrok nyugalmát, mélyeket lélegezve. Damien megköszörüli a torkát. - Köszönöm. Öhm, nos... megfontolta Mr. Bloomglade kérését? - kérdezi, mintha mi sem történt volna, érdeklődőn megemelve szemöldökét.
- Türelem. Két hét múlva a nap első sugarával együtt én is útra kelek. - feleli Maria, majd már nyugodtabban felsóhajt.
Türelem. Két hét múlva. Hát, én másnap indultam, de rendben van, ez legyen a legkisebb gond. Lesz egy válaszunk Kale-nek. - gondolja a férfi megkönnyebbülve.
- És te? Nemtán téged is druidának okítottak?
Akármennyire is meghökken, nem tud nem felnevetni kissé. - Nem. Engem nem. - Nem hiányzik, hogy most meg őt kezdjék el vallatni...
- Érdekelt vagy mégis a hit őrzésében. Derék dolog. És mondd, milyen a sora manapság a ti holdpapjaitoknak?
O-ó.
- Arról nekem sajnos fogalmam sincs. Nem élek a sötételfekkel már gyermekkorom óta, amióta... valami... emberek leégették a házunkat és csak én éltem túl. - Őszintén nem tudja, sírjon-e vagy nevessen, de inkább nem keresi Maria tekintetét, amikor az hallja ezeket a szavakat. Nagy valószínűséggel ki fog szaladni a világból.
- Igazán sajnálom. De jó látni, hogy ilyen jó bőrben vagy utána. Van, akit egy életre tönkretesznek az ilyen veszteségek.
Nos, nem szaladt ki a világból. Lehet, hogy minden energiáját elhasználta az iménti kirohanásra. Damien legalábbis reméli. - Köszönöm. Mondhatna még többet is. Hogy nem volt egyszerű. Hogy igen, látott olyanokat, akit tönkretett. Vagy hogy nem volt egyedül. De nem érzi szükségét.



Mina szívdobogása egyre inkább lassul és a gondolatai is tisztázódnak, ugyanakkor a szégyen és felháborodás még ott munkálnak benne. Próbálja rendezni arcvonásait, mikor hallja, hogy léptek közelednek felé. Melany az. Rögtön felmelegszik a mellkasa tájéka – még jobban, de ezúttal nem az idegességtől.
- Jól érzed magad? – kérdi tőle az elflány, az arcát figyelve, de ahhoz már elég sötét van, hogy tisztán kivegyen mindent, s Mina nem is bánja ezt. A gesztust viszont igencsak értékeli.
- Megvagyok, köszönöm. Elnézést, hogy csak úgy... elviharzottam. - vonja meg az egyik szemöldökét, halkan felnevetve.
- Megvagyok, köszönöm. Elnézést, hogy csak úgy... elviharzottam. - vonja meg az egyik szemöldökét, halkan felnevetve.
- Nem kísértetet... pusztán rám olvasva olyan "bűnöket", amelyeket nem tekintettem bűnnek. És ami nem is az, amiért jöttünk. Az egész csak túl... élénk volt nekem. - Pedig őróla se lehetne azt mondani, hogy nem élénk.
Melany hátrébb lép, talán túlságosan is megértően. Ettől Mina csak úgy érzi magát, mintha… beteg lenne. Nincs semmi baja, csak… Túl könnyen felzaklatom magam.
- Nem kell sietned. – vágja rá a vörös hajú lány rögtön.
- Áh... Semmi sem megy előrébb attól, hogy itt álldogálok. - mosolyodik el, mélyet szippantva a levegőből, amely a természethez tartozik, ahhoz, melyhez talán nincs is joga, hogy sajátjának érezze... mindegy. Akármilyen titulusa is van valakinek, ez nem másíthatja meg a viszonyát... A világhoz. Visszasétál a tábortűzhöz és igyekszik a legcsendesebben helyet foglalni.
Mindenki úgy néz rá, mintha kiütések lennének rajta vagy a halálán lenne, vagy megszállta volna valami. Majdnem elkiáltja magát, hogy mit nézik ennyire, hisz semmi gondja nincs.
- Jól érzed magad? – kérdi ekkor Maria. Éppen ő. Lehet, hogy… tényleg valamiféle… másmilyen állapotba keveredett az előbb? De hisz mégis csak ő uralta a saját testét, a saját szavait.
Ha még egyszer valaki megkérdi... Szép, nagy levegők. Lassan. Nem lesz itt gond. - Oh, nincs semmi bajom. Persze. A testének végül is nincs. - Köszönöm. Ez... micsoda is pontosan? Wynnesa tudná, jut hirtelen eszébe. Ki tudja, miért épp most.
- Csak egy-két kellemes ízű növény levelei lefőzve. Nem helyiek, sajnos még koránt sincs itt olyan soká a tavasz, hogy frisseket szedhessek. - von vállat, Mina pedig bólogat, beszívva a lé illatát, kissé visszataszító ugyan, de hátha egészséges, így úgy dönt, iszik belőle. Azonban még mielőtt a szájához emelné… - Ha szabad megkérdeznem, mi lelt téged? Talán segíthetek vele, láttam már hasonlók. Akit ismertem, s megszállta őt valamiféle szörnyeteg, pontosan ilyen kirohanásai voltak.
Próbálja visszafogni a hisztérikus nevetést, ami feltörne belőle. A válla rázkódik néhányat. - Már... már megbocsásson, de... engem mi lelt? Nem én voltam az, aki egy másik személytől néhány fűszálnyira hajoltam és vádlóan kiabáltam az arcába... - Fogalma sincs, honnan jött bátorsága így kimondani ezeket a szavakat, de megtörtént.
Megszállja valami szörnyeteg. Ez a nő mégis mit gondol erről a világról? Vagy… lehet, hogy egy kultistáról beszél. De az is lehet, hogy csak egy őrült volt. Mégis, hogy képes ezzel vádolni Minát, azok után, amit tett? Nem is emlékezne rá?
A druida összekulcsolja a kezeit, ahogy a kupáját leteszi a földre.
- Miattam lett volna? Bocsáss meg, ha netán fenyegetést jelentettem volna. Még rengeteg dolog van, amit nekem is meg kell tanulni. – feleli okító, egyenletes, kissé elgondolkodó hangon.
Mind Mina, mind Damien kerek szemekkel néznek a nőre, nem tudván értelmezni a dolgot. Annyira sokkolta őket, hogy egy ideig meg sem szólal egyikük sem. Szerencsétlen kocsis nehezen nyel egyet, fogalma nem lévén, mi történik. Azt a kását azért sajnálja, hogy nem kapta meg.
- De az, hogy ilyen bizonytalan vagy magadban, csak azt bizonyítja, mi is volt a mestered. Naiv. végtelenül naiv, amiért így tanított ki téged. – mondja a nő olyan komolysággal, mintha… mintha az ő oktatója lenne. Hát, köszöni, abból inkább nem kér. Eddig úgy gondolta, minden tisztelete a tünde druidáké, de amit az előbb látott, nem volt normális.
- Nem vagyok bizonytalan magamban. - ellenkezik, talán picit élesebben a kelleténél. - Az ő döntése volt, én... tökéletesen jól élném az életemet enélkül is. De segített, és ezért hálás vagyok neki. Viszont... nem azért jöttünk ide, hogy az én életemről tárgyaljunk, hanem Kale... Bloomglade uraságnak volt egy kérése, s ezt jöttünk közvetíteni. - próbálja elterelni a témát.
Megint visszatér a szigorú nézés. Sosem lesz ennek vége?... Ha arra gondol, hogy a szekerük meg a sárban maradt, nem érzi jobban magát.
- Valóban? Akkor miért akartad? Ha valóban tökéletesen meglettél volna nélküle, elég lett volna megtérned és átvenni a vallásunkat. Biztos vagyok benne, hogy más oka is volt- mosolyodik el végül ravaszul. Mi a fenére gondol?
- Te... tessék? Miért kellett volna átvennem a vallást? Éppen, hogyha nem használok mágiát? Ez nem logikus. Ráadásul... A vallás csak az, hogy hogyan nézzük a dolgokat. Mi más oka lett volna, mire céloz ezzel?
- Wilhelmina. – Maria feláll a helyéről, és már-már gyengéden szól hozzá. - A mágia nem a hit helyettesítője, hanem annak manifesztációja. Az igaz hitet nem helyettesítheti egyetlen varázsige sem.
Szép lassan körbesétál a tábortűzön, míg Mina mellett állapodik meg s a szemébe néz, akinek nem mondhatni, hogy nincs ellenkezés a tekintetében. Már-már szánakozva néznek rá. Nem kér semmiféle szánalomból. Nincs szüksége rá.
- De nem a te hibád, hogy össze vagy zavarodva. Nem a te hibád, hogy rosszul lettél tanítva. A mestered naiv volt, hogy azt hitte, megtanítja neked az imákat, s belőlük megérted, mit is jelent druidának lenni. Bárki tapasztaltabb mester másképp tette volna. Megkockáztatom, csak azután, hogy próbára tette az eltökéltségedet.
Mély levegőket vesz. Csak hagyjanak békén. Nem ezért jöttünk... Nem mondhatni, hogy nincs ellenkezés a tekintetében. - Fogalmam sincs, mit miért csinált. Ha úgy gondolják, méltatlan vagyok erre, hát legyen. Van éjtüzem is, amelyet használni tudok. Viszont minket egy konkrét feladattal bíztak meg, ráadásul a kocsink beleragadt a sárba, úgyhogy még arról sincs fogalmam, hogyan jutunk haza, így nézzék el, ha nem a legnagyobb lelkesedéssel taglalom a nemlétező druidalétemet...
Maria hátralép, majd mintegy elégedetten elmosolyodik. Valamiért a vámpír ezt vészjóslónak érzi.
[color=#db9f25] - Tanárra van szükséged. Egy olyanra, aki kellő óvatossággal adja át a tudását. Bár nem vagyok bölcs, de erre tanítottak engem egész életemben. égre mutat, s végül Minára, mielőtt még hangosabban felkiált, szélesen mosolyogva. [color=#db9f25]- Még két hét kell nekem, hogy tökéletesítsem ismereteimet. Maradj velem, s két hét alatt megtanítalak mindenre, amire druidaként szükséged van. – fújja ki a levegőt, leeresztve a szemeit.
Ez nem lesz jó. Nagyon nem fog működni.
Nagy levegőt vesz. - Van nekem tanárom. Illetve volt. Sajnálom, de egyébként sem engedhetném meg magamnak, hogy két hétig ne térjek vissza...
Most kell majd beszélnie a kastélyról, igaz? Hát… ha kell, akkor hadd tudja meg Maria. Nem, mintha titok volna.
- Nekem is volt, majdnem egy fél tucat mesterem. – hümmög Maria. Lehet, de nekem nem ez az egyetlen fókusza az életemnek. - Azt mondtad, elvesztetted az uralmad a imáid felett, nem igaz?
- Sohasem említettem ily... oh, hogy úgy érti. Nos, sokakban megváltozott akkor valami. Új utak is nyíltak előttem. Még nem teljesen fedeztem fel őket, de érzem, hogy átalakult a mágia szövete és... ezzel nincs is problémám. Ez nem csak velem fordult elő. Ez viszont nem változtat azon, hogy szükség lesz ránk otthon. Két hétre nem számítottunk.
- Mi van ha azt mondom, vissza tudom neked adni? – néz rá Maria ravaszul.
- Nem kételkedem benne. De abban sem, hogy Evelyn is képes volna rá.
- Ez egy költői kérdés volt. – mondja szigorúan Maria, de már folytatja is. - De csak azért, mert visszanyered az imáidat, nem leszel druida. Olyan leszel, mint a fa, mely az árnyékban vert gyökeret. Sosem törsz az égbe. S az igazság az, hogy a kellő bölcsesség nélkül az imáid is puszta illúziók lesznek. Azt gondolod majd, parancsolhatsz a lángoknak, de valójában ingatag leszel. Ez nem olyan dolog, amit félvállról kéne venned.
Eszébe jut Walther. - Nem terveztem abba a hibába esni. Természetesen megfontoltan kezelem a hatalmamat, bármilyen legyen is az, erre mindig is szükségem volt. Evelynnek volt egy korábbi... tanítványa. Egy fiú, ő ember volt. Walthernek hívták. De nem volt türelme kitanulni mindazt, amire szüksége lett volna, a saját feje után akart menni, és... ezért otthagyta a mesterét. Viszont találkozott velem. Legelőször ő kezdett tanítani. De mint ahogy azt sejtheti, nem éppen volt sikeres a dolog. És tudom, hogy veszélyes volt. Hosszú ideje nem láttam Walthert, azt sem tudom, életben van-e még... de tisztában vagyok a kockázatokkal, és nem fogok veszélyt hozni se magamra, se másokra, ezt ígérhetem, legjobb tudásom szerint.. Legalábbis ami a tüzet illeti. A kíváncsisága okozott már bajt elég sokszor...
- A legjobb tudásod erre közel sem elég. Naiv vagy, akár csak a mestered. Amit én adni akarok, nem több, nem kevesebb, mint azok az ismeretek, melyek minden druidát megilletnek. – sóhajt egyet ismét a nő, de már jóval nyugodtabban.
- És a mesteremnek mit mondanék? Nem volt eléggé "megfelelő", ahogyan ő tanított?
- Hazudnál vele? Egyszerűen csak másmilyen vagy. Másképp kell téged tanítani, mint a tündéket. Ezt én sem tudtam volna egyetlen levélből.
Nem tetszenek neki ezek a szavak.
Maria ekkor elfordul és nyersebben szól hozzá.
- Csak hogy tudd, olyat nem lehetséges tanítani, aki nem akar tanulni. Nem áll hatalmamban kényszeríteni.
- Ne haragudjon, egyáltalán nem ezért jöttünk ide. Kale Bloomglade szeretne az ön tanítványa lenni, konkrétan azzal a szándékkal keresett fel minket, hogy ezt a kérését továbbítsuk. Ő tünde, tehát nem lenne ilyesféle probléma... én... nem értem, miért kellene máshogy. Tudok felelősségteljesen bánni vele. Eddig is tudtam. Az, hogy a mesterem nem ragaszkodott hozzá, hogy az egyéb.. részletek is az életem részei legyenek, ez nem az én "hibám", sem az övé. Szerintem.
- Ám legyen. - feleli Maria egy érezhetően csalódott sóhaj után, majd egy ásóval földet lapátol a tűzre, ami így kialszik. - Csak hogy tudd, nem veszem zokon, ha meggondolod magad. – búgja egyenletesen, amitől valamiért nem épp kellemes módon rázza ki a hideg Minát.
- Van hol aludnotok? Tudok néhány régi sátorral szolgálni.
- Kö... köszönöm. A sátrakért nagyon hálásak leszünk. A kocsival még mindig ki tudja, mi lesz.. De ennél több szívességet már nemigen kérhet. Gondterhelten fújja ki a levegőt.
- Nagyszerű. -Holnap ahogy ígértem, megnézem mit tudok a járművetekkel tenni. Azt tanácsolom, hamar térjetek nyugovóra. Hidegek az éjszakák kora tavasszal. - inti őket óva, majd ellenőrzi, teljesen kialudtak-e a lángok. Ezután előhoz a sátrából két nagyobb ponyvát, több rétegnyi anyag, gondosan összetekerve.
- Van a környéken elég gally, amivel fel lehet őket állítani. - mutat a kis csinos farakása felé. - A lovaitokat pedig kiköthetitek az egyik fához. A területen nincs farkas.
- Köszönjük. - mondja Damien is, majd Mina rájön, hogy még mindig nem ivott az italából. Most talán jót tesz. Így meghúzza a kupát. Ezek után a kocsis ki is kötözi a lovakat, megpaskolva őket, és megnyugodva a társaságukban az előbbi furcsa események után... Damien ezek után nekilát, hogy fölállítsa a sátrakat a társaságnak.
Minának fogalma sincs, hogy fog így elaludni, de talán a fáradtság megoldja. Furcsa helyzetekbe képes keverni magát. Talán visszakoznia kellett volna korábban. Vagy elfogadni az ajánlatát?
Miért gondolja mindkettőt jó ötletnek?
Kár, hogy csak egy élete elehet és egyszerre csak egy utat járhat be.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Az erdőben sétálva hamar arra a megállapításra jutottam, hogy bizonyára az Úr kegyelme, hogy két útitársam is van, akik jól ismerik a rejtekeit.  Az erdőnek ez a fele ugyanis szinte semmiben nem különbözött attól, ahol ketten vágtunk át Eliottal a mester kunyhójáig. Se ösvény, se út, az egyetlen tájékozódást segítő dolog az égen a nap volt… Pillanatok alatt el lehetett tévedni.
A két tünde jól ismerte a járást, fürgén ugráltak a csupasz ágat és a rügyet fakasztott bokrok között. A lányt keresték egyre csak, fejüket jobbra balra forgatva. A kora tavaszi időnek hála messzire el lehetett látni anélkül, hogy a lombok akadályozták volna az embert, majd kétannyi messze, mint normális esetben. Ez kicsit azt is segítette, hogy ne veszítsük el az útirányunkat.
Én is jobbra-balra forgatom a tekintetem. Nem csak azért, hogy a lányt esetleg meglássam, hanem azért is, hogy az utat, amennyire ez lehetséges megjegyezzem. Azért reménykedtem benne, hogy Eliot és mestere majd ki is vezetnek az erdőből… Mert hamar rá kell jönnöm, hogy nem igazán tudok olyan objektumot találni, ami ténylegesen támpontot jelentene majd a visszaúthoz.
Eliot menet közben hangosan kezd el gondolkodni.
- Várjunk csak...hogy akart Lizi szedret szedni? - néz a még éppen csak levelet eresztett fákra.
Ekkor jövök rá, hogy nem figyeltem eléggé. Elkövettem ugyanis azt a hibát, hogy úgy gondoltam, a tündék biztosan tudnak valamit, amit én nem az erdőről, hogy ilyen nyugodtan emlegetik a szederszedést... De... Így hogy Eliot is furcsállja a dolgot... Én is enyhén felhúzott szemöldökkel, vállat vonva várom a mester válaszát.
- Most hogy említitek, még nincs itt a szezonja... -   dörzsöli meg a mester az állát gyanakvóan… Eszerint ő sem tud olyasmiről, ami ezt lehetővé tenné… Csak eddig nem szúrt szemet neki a dolog…
- Mondja.. - kezedem, a mester nevét nem ismerve elhagyva a megszólítást - Mesélt Lizi önnek magáról? Szeretett a faluban élni? - kérdezem, erős gyanúval, hogy mi is állhat a lány eltűnése mögött. Vagy buta, hogy ilyenkor szederért indult, vagy valami miatt el akarta hagyni a falut, anélkül, hogy túl feltűnő lenne (nem a legokosabb dolog, hogy éppen a szederszedést hozta fel, de végülis bevált.)
- Kétségkívül sokszor csatangolt el hazulról. Rendszeresen vendégeltem én is meg. - erősíti meg a férfi a gyanút. Ez még nem tette valószínűbbé, hogy el akart volna szökni a faluból, denem is cáfolja…
- Legutóbb nem mesélt olyasmiről, ami bántja? - kérdezem, hátha konkrétabb információhoz is juthatok.
- Jaj dehogy. Világ életében vidám teremtés volt. - hangzik is a gyors válasz. A mester szavaiban semmi kétség nem tükröződik… Szóval nem volt különösebben elkeseredve…
- Noha mindig is könnyű volt a  figyelmét elterelni. - teszi hozzá Eliot óvatosan, valamivel közelebb juttatva, hogy egy valószínű kép összeálljon  a fejemben.
- Akkor most is ez történhetett... Például ha valahol azt hallja, hogy az erdő túlfelén finom szedret talál? -   de ki, és miért mondana ilyesmit neki? Ráadásul elég hihetően, hogy ne essen le neki a tantusz… Nem, ez nem túl valószínű.
Haladva előre hirtelen egy ismerős forma lény bukkan elő. Egy állat, egy bagoly sétál a földön. Inkább csak kúszott, mintha csak egy féreg volna… Már nem tud repülni.  A csőréből leveles indák állnak ki, tollait megtépték a tövisek, melyek beborítják, szemei kifolytak, s üreges, kérges jellegű massza töltötte ki. A két tünde megtorpant. A mester meglepetten mordul fel.
- Mi a szentséges Anyatermészet az ott... -
- Nem ismeri ezt a növényt? - nézem a szerencsétlen baglyot. Mérget vennék rá, hogy ez a növény csinál valamit az erdőben… Ami az állatoknak láthatóan nem válik előnyére.
Eliot közelebb lép hozzá, és megpiszkálja a botjával. Az állat, vagy növény ugrik tőle egyet, mire a fiú ijedten lép hátra.
- Most életemben látok ilyet először. De hallottam már róla. - feleli közben a mester - Élősködő, akár az aranka. De nem fákon, hanem dögökön burjánzik. - magyarázza. De vajon csak rátelepszik a dögökre, vagy az élő állatokat öli meg, hogy élhessen.
- Van ötlete, hogy megszabaduljunk tőle? - kérdezősködöm tovább, védekezőn tartva magam elé a kardomat. A legutóbbi ilyen nekünk támadt, feltételezem, hogy ez is megteszi.
- Nem kell aggódni, az élőket nem bántja, csak ha fenyegetve érzi magát. - próbált megnyugtatni az öregúr. - Amíg nem támad, semmi okunk bántani. - kérlel. Eliot közben hallgatni próbálja, szót érteni vele, látszólag nem sok sikerrel. Épp úgy nem érti, mint korábban a farkas.
- Tegyünk egy kerülőt? - kérdezte kissé zavarba jőve.
Bólintok, de nem engedem le a kardot. Viszont közben hátrébb lépek, nem tudva mekkora területen belül érzi fenyegetve magát a lény.
Végül úgy 10 métert hátrálunk, mielőtt valamivel nyugodtabban folytathattuk az utunkat.
- Nem gondoltam volna, hogy egyszer látni fogok egy ilyen állatot teljes valójában. - sóhajt egy nagyot a mester, ahogy egyre csak előrefelé nézett, nyomok után kutatva.
- Mi csak a mai nap a másodikat láttuk - jegyeztem meg, inkább figyelemfelhívás céljából, mint bármi más okból.
- Hm...kezdek aggódni. - vallja be az ősz tünde - Ezek az állatok nem honosak. A keleti erdőből valók. Mindenki, aki látta, ott járt, onnan számolt róluk be. - füzi hozzá a magyarázatot, ami tényleg aggodalomra ad okot.
- Milyen oka lehet, hogy idáig is eljöttek? - kérdem hangosan gondolkodva.
- Ez normális. - válaszol Eliot - Az állatok vándorolnak, szaporodnak, s ha olyan helyet találnak, ahol megélnek, megmaradnak. -
- Márpedig a keleti erdő rémségeinek ez nem okozhat gondot. - teszi hozzá egyre aggodalmasabban a mester.
- Ezek szerint a Keleti erdő lényei közül mások is megjelenthetnek itt is... - húzom el a szám. Ez egyre rosszabbul hangzik.
- Ezek az állatok nincsenek karámba kényszerítve. Nem vadásszák őket, és a ragadozók sem ejtik őket táplálékul. - mondta Eliot - Melyik farkas akarna egy gazzal benőtt oszló dögöt megenni...? -
Ahogy haladunk tovább, távolból még egy ilyen növényekkel benőtt dögök találunk. Ezúttal egy mókust, melyet megfertőzött a növény, és körbenőtte, mielőtt visszamászott volna a fára, hogy sütkérezhessen annak a  tetején. Olyan, mintha az állat egy fészekké változott volna át. A mester nemsokára megtorpan, és körbenéz.
- Ez az erdő legmesszebbi része, ahová Lizi-t valaha elvittem. Ennél messzebbre én is ritkán mentem. Tovább nincs semmi, csak a gázló és egy régi kőfejtő. -
A környék egy ritkásabb része az erdőnek. Számos fa kidőlt, vagy elkorhadt a megpuhult, latyakos földtől. Az aljnövényzet ritkás, cserjéket alig lehet látni, ösvénynek, útnak, vagy civilizációnak semmi nyoma. Ám egy dolog hamar szemet szúr. Apró lábnyomok fagytak bele este a sárba. Mindenfelé ágaznak, a szélrózsa minden irányába, fel és alá, oda és vissza, mintha valaki százszor körbejárta volna ezen a helyen át az egész erdőt.
- Eltévedt volna? - nézek a nyomokra, lehetőleg nem széttiporva őket. A nyomok egy része elfelé vezet az erdei úttól, egy másik része viszont egyenesen vissza, mintha fel alá járkált volna egyik helyről a másikra.
- Nem, az nem rá vall. - mondta hezitálás nélkül a mester - Lizi-t nagyon sokat tanítottam, remek az irányérzéke és megmutattam neki, hogyan észlelje a veszélyt. Még a baljós előjelekből is tud olvasni. -
- Akkor mi történhetett, hogy így futkosott fel-alá? - kérdezem. Nem ez az alkalmas idő a vitatkozásra a vallásukról. És az eretnekségek terjesztéséről sem. Márpedig azt tanított Lizinek.
Eliot is alaposan szemügyre veszi a nyomokat.
- Nem futott...sétált...a távolság a nyomok közt nem olyan nagy. - néz el az egyik irányba.
Eltávolodva a tisztástól a lábnyomok három irányba kígyóznak szerteszét, az egyik északnak, a másik délnek, a harmadik keletnek indul. Az északi lábnyomok a leghomályosabbak, s belőlük van a legkevesebb. A déli szemmel láthatólag sűrűbb út a többinél, több lábnyomot mutatva, melyek gyakran fedték is egymást. A keleti irányban a nyomok bizonytalanok, nem alkotnak egységes utat a többihez hasonlóan, inkább csak szétszóródtan.
- De sajnos mást én sem tudok kiolvasni belőlük. - hajtja le a fiú a fejét.
- Magamtól arra keresném a lányt - mutatok a déli nyomokra, de megerősítést várva az ezen a terepen jártasabb tündéktől.
- Miből gondolod, hogy arra van most? - kérdezi Eliot. Azt hiszem tőle nem várhatok megerősítést.
- Frissebbnek tűnnek a nyomok, mintha  több próbálkozás után végülis arra indult volna. -  pillantok a mesterre, hátha legalább ő mond valamit, ami biztosabbá teszi a dolgot.
- Hát, egy próbát megér. - válaszol a fiú nem túl magabiztosan - Mester? -
- Az én szemem már megkopott az ilyesmihez. - sóhajt nagyot a mester is… Tőle sem várhatok megerősítést… - Láttál még valamit belőlük, édes lányom? - kérdez a nyomokra mutatva.
Az út mellett teszek még néhány lépést, a nyomok érintése nélkül, hogy lássam, folytatódnak-e. Mivel igen, tovább megyünk erre.
Haladnak előre az erdőben, mígnem egy kis patak mellett kötünk ki. A nyomok folytatódnak, stabilan, egyenletesen, meg nem szakadva.
A patak mellett fák, bokrok, s egy barlang áll egy kis kőszirt tövében, melyre egy-két öreg fa rá is dőlt, hogy megpihenhessen. A barlang előtt tűzrakás látszik, egy szárítókötél, és egy-két fonott kosár. A barlang belsejében pedig egy medve. Egy hatalmas barna medve, melyből indák, növények álltak ki...s nem kellett sok idő, hogy észrevegyen minket.
- Baj van… - mutat rá meglepetten Eliot.
Meglátva a medvét, megtorpanok, és kérdőn nézek a fiúra. Mi a nagyobb gond, mint amit ez a növény eddig jelentett
- Oké...nagyon lassan lépjen mindenki hátra. Egy nyikkanást se...semmi hirtelen mozdulat. - adott instrukciókat Eliot. Én teszem amit mond, amennyire lehet, hang nélkül.
A medve feláll, majd morogni kezd. Ahogy hátrálunk, felordít, majd eszeveszett sebességgel elkezd nyargalni felénk.
Ezt látva rámarkolok a kardomra, felkészülve, hogy használnom kell, igyekezve úgy helyezkedni, hogy a mester védve legyen. Törékenyebb, minden bizonnyal, mint én, vagy Eliot.
A mester ekkor összecsapja a két tenyerét.
- Szorítsátok össze a térdetek! - mondja, de közben föld megremegni kezd a talpunk alatt. Mire észbe kapunk, fák kezdenek el burjánzani alattunk, lombos, friss fák, melyek a lombjaiknál megemelnek minket.
Eliot nem volt elég gyors, őt herén támasztotta az egyik ág, miközben a fák bő nyolc méter magasra emeltek. A sűrű fák egymáshoz olyan közel nőnek, hogy egy ember nem fért volna el köztük, nem hogy egy medve. A medve meg is szeppen, és hátrahőköl, amikor megjelennek az öles barna rudak.
- Mindenki jól van. - nyög egyet a mester, felülve a lombok felett.
Én is kissé megbillenek, ahogy a fák megjelentek, de a figyelmeztetés időben érkezett, így nem vesztettem el az egyensúlyomat, bár ahogy a fák magasodni kezdtek, úgy lapultam egyre lejjebb a lombokhoz.
- Tökéletesen, magának sem esett baja? - kérdem, meg is keresve a tekintetemmel a druidát.
- Nem, szerencsére gyengédek ezek a fák... - felel a mester.
- Na és most mit csináljunk? - néz le Eliot.
A medve nem adja fel, ott köröz a kis erdőszegmens körül, egyre csak olyan helyet keresve, ahol felmászhat.
- Nem hiszem, hogy a medve teregetett ruhát a barlangnál... - jegyzem meg, keresve valami rálátást a helyre.
Körben mindenfelé egyforma erdőség látszik. a távolban ott csordogált még mindig a patak, de nincsenek állatok, különösen növénnyel fertőzött állatok. Egyedül a medve, mely most ágaskodva próbált meg az egyik fában, sikerrel megkapaszkodni.
- Gyorsan odébb kéne állnunk - jegyzem meg a medve felé biccentve. Nem sok értelme van az erdőnek, ha a tetején ott talál minket…
- De merre? - nézett körbe Eliot. -  Vagy talán repüljünk el? -
Közben a medve már kapaszkodik az egyik oldalán fel a hirtelennőtt rengetegnek, a fa törzsén a lomb alatt mászva.
- Talán a túloldalon - nézek a kis erdőnek arra a felére, amelyik a medvével átellenben van.
Az erdő elég sűrű, noha a tisztás körül van némi kopasz folt.
Nem biztos, hogy elég messze van a másik fele… Sietni kell.
- Milyen gyorsan tudunk lemászni a fákon? - érdeklődöm, és próbálom felmérni, hogy mennyi idő, míg a medve felér.
- Ezek normális fák, nem fogják megnehezíteni a dolgodat. - mondja a mester óvatosan - Én magam egy ugrással lent tudok teremni...noha aztán lehet segítségre lesz szükségem. Nem vagyok olyan fürge már, mint ifjúkoromban. - egészíti ki. Ez legalább elég gyorsnak tűnik, bár én ennél jóval lassabban fogok haladni.
- Akkor tűnjünk el, mielőtt a medve felér - javaslom, abban a reményben, hogy megzavarja majd annyira a lényt, hogy eltűntünk, hogy megkerülhessük a rögtönzött erdőt, és megvizsgálhassuk a barlangot.
A medve tovább mászik, már az ágak közt somfordálva. A két tünde lefelé néz, majd ugranak. Én pedig nagyjából 6 métert mászom lefele, amilyen gyorsan tudok, és csak onnan ugrom a földre.
Az öreg nem viccelt, valóban nincs ereje teljében. Miután felállt, egy jó ideig csak a térdét dörzsölgette. Eliot viszont gond nélkül földet tudott érni. Amint elég stabilan állok a lábamon, behúzódom a mestert támogatva a lombok takarásába, és figyelem, reagál-e erre valahogy a medve. Szerencsénkre sehogy, keresi odafent a zsákmányát.
Halkan a barlang felé biccentek a fejemmel, és mivel nem ellenkeznek, a lombok takarásában - figyelve, hogy a medve ne láthasson meg, el is indulok felé. Csak akkor tűnik fel, hogy visszafojtottam a lélegzetemet, amikor végül biztonságban eljutunk a barlangba.


_________________

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Mina zaklatottan és kimerülten dőlt ki előző este a sátorban és nem is túlságosan beszédes. Jelen körülmények évekkel ezelőtti állapotát idézik. Damiennek sokkal megszokottabb a dolog, de Mina azért nem ebben nőtt fel, így minden erejével próbál nem odafigyelni a kellemetlen külső tényezőkre. A kényelmetlenségekre. Inkább a levegőre, illatokra, a különös csendre figyel, melyet az erdő neszei tarkítanak. Nyúzottan ébred, legszívesebben egy hatalmas palástot vonna maga köré, amely nem ereszt át semmiféle fényt. A nap fájó és bántó és gyilkosnak érződik, annak ellenére, hogy az festi gyönyörűre a tájat; ebben biztos, csakhogy ő még fáradt. Megmoccan, és rögtön észleli, hogy társa már ébren van, ugyanis nyitott szemekkel bámulja a sátor tetejét. Aztán feltűnik neki Maria ténykedése odakint.
Maria egy kis kőoltárt épít a tisztás közepén, majd keresztbetett lábakkal leülve elé ujjai hegyével meggyújtja tincseit, melyek lángra kapnak, s halk imádkozásba kezd.
Oh, igen. Ez az, amit neki nem tanítottak meg.
Miért is hitte azt, hogy ez olyan egyszerű lesz… Sajnálja Evelynt, s legfőképp saját magát, amiért olyan bolond volt, hogy elhitte: bízhat egyetlen tünde jóindulatában, s ezáltal elnyeri mindük elismerését. Fájóan emlékszik vissza az előző napra. Mindegy, jobb lesz nem szóba hozni a dolgot ezek után. A múlton úgysem tud változtatni.
És… a kocsi még mindig a sárba van ragadva. Te jó ég, sose érnek haza.
Egyelőre csendben maradnak, hogy ne zavarják, kíváncsian lesik - kissé karikás szemekkel -, hogy mi zajlik.
Maria fölemeli a tenyerét, melyben mágikus lángok táncolnak, s az oltárra helyezi, ahol az tovább táplálkozik a varázslatból és nem okoz semmiféle kormot vagy szennyet, hiszen nem éget el semmit. Gyengén lángol ennek következtében, s úgy fél percig a druidanő nem is hagyja kialudni. Ezek után Maria otthagyja a tüzet, föláll, nyújtózkodik egyet, majd nemsokára ásóval és fejszével indul el abba az irányba, ahol…
…ahol a kocsi van.
Mina elvörösödik.
Lehetne ez ennél rosszabb? Rég érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak…
- Oh, te jó ég... Damien mosolyra húzza a száját. - Jó reggelt. - Hát, ez egy felettébb csodálatos reg... mármint jó reggelt, hogyne. - Nem örülsz? Kiszabadul a kocsink. A vámpír sóhajt. - De, hogyne... Ugyanabban a ruhában aludt, mint amiben egész nap volt nagyjából, így nem érzi magát a legfényesebben. Mozogni jólesne már egy kicsit.
Gregor, a kocsis érkezik a sátorhoz, s mélyen meghajolva érdeklődi:
- Hogy óhajtja a reggelijét, Úrnőm?
- Jó reggelt, Gregor. Nem tudom, mik a választási lehetőségek? Igazából teljesen mindegy, jelenleg bármi ehetőt elfogadok, köszönöm, remélem, azért Damien grófnak is jut még belőle.
Gregor óvatosan hátrébb lép egyet. Vajon melyikük lehet jobban zavarban a másik közelségétől – így, egy sátorban töltött éj után?
Inkább hanyagolja ezt a témát.
– Vettem a bártorságot és érdeklődtem a szakácsnál, mielőtt elindultunk volna. Kértem bőséggel húst és hozzá zöldségeket. A fűszeres ládának nem engedtek a közelébe, így csak sóval tudom szervírozni. Ha nem sajnálják az időt, akár meg is főzhetem.
Jól választottak, amikor felvették ezt az embert. S úgy általában az egész háztartásnál. Mina elégedetten mosolyog, Damien pedig éppen hogy visszafogja magát, hogy meg ne nyalja a szája szélét.
- Oh, ez... csodás. A só teljességgel elég lesz, csak kérem, ne spóroljon vele. - Köszönjük, Gregor.
Vajon miért nem engedték a fűszerek közelébe? – tűnődik Mina. Bár… meglehetősen drágák, s ha túl sokat rakott volna az ételbe…
- Ez csak természetes. – feleli Gregor, majd magukra hagyja őket.
Mosollyal nyugtázzák az étkezés bejelentését. Mindezek után Mina megpróbálja minél jobban összeszedni magát, fölébreszteni magát annyira, hogy képes legyen funkcioonálni, az ujjaival összerendezgeti a haját, hogy ne legyen teljes mértékben szénaboglya, s kisvártatva követi Damient és előmászik a sátorból. Kíváncsian és lelkesen szagol bele a friss reggeli levegőbe. Ha nem volna ilyen világos...
Nemsokára Maria Gold is visszatér, s sóhajjal vezeti be mondandóját.
- Sikerült kikötnöm a kocsit egy-két fához. Mélyebbre már nem fog süllyedni. Ami meg az ingoványt illeti... - néz vissza az erdő felé - ...elég gyakori, hogy olvadás után képlékeny lesz az ember talpa alatt a föld. Az ilyen tócsák idővel felszáradnak, aztán ki tudjuk majd ásni a kocsit. Szerencsére nem várható ma eső, talán már ma ki tudjuk ásni.
- Köszönjük. Találunk módot, hogy visszafizessük. - mondja Damien. Mina elgondolkozik. Nem. Nem maradok itt tanoncnak. Bár., ha ma esik az eső...
- Nincs rá szükség. – feleli a nő legyintve. Damien elmosolyodik. Nyilván ezt mondja.
Azért nekiáll gondolkozni, mégis mit adhatnának neki.
A druidanő az ásójával odébb lapátolja a hamut, egy kevés háncsolt fát helyez oda egy pár feldarabolt farönkkel, majd a zsebébe nyúl a tűzszerszámáért. Hevesen szikrázik, azonban a párás levegő miatt nehezen akar meggyulladni. Öt perc erőlködés után végül csak sikerül a tűz. Óvatosan behelyezi a rönkök alá a gyújtóst és fújni kezdi.
Mináának ösztönösen jönne, hogy segítsen a tűzgyújtásnál éjlánggal, de biztos benne, hogy egy tűzdruida meg tudná oldani mágiával, ha akarná, nyilván okkal nem teszi. Nem akar még egy olyanféle konfrontációt, mint a tegnapi.
Gregor eközben kondért, vágódeszkát és még egy kétágú villát is kipakol. Igencsak felkészült. Talán jobban sejtette, mint ők, hogy hosszú időre maradnak…
Kísérőjük, Melany, a vörös hajú tündelány megközelíti Mariát, arcán zavarral és feszült várakozással áll meg a közelében, ám nem szólítja meg.
- Mennyire óhajtják aprón a húst? – kérdi tőlük Gregor.
- Jó reggelt, Melany. - köszönti Mina a tündelányt. - Hmm... meglehetősen. Jó apró legyen. - felel a kocsisnak. - Jó reggelt, kisasszony. - köszön Damien, elgondolkozva, mi gondja lehet Melanynak, az arca alapján valamit szeretne közölni, ami kínos vagy nehézkes.
- Apró, mint a fiam jegyese, értettem. – felel Gregor, Mina pedig irányíthatatlanul kuncogni lesz. Ezt még nem hallotta. Szellemes, aranyos és humoros egyszerre. Aztán elgondolkodik.
Mina kuncogni kezd a vicc hallatán. Majd elgondolkozik. - Tényleg... tényleg van fia, Gregor?
[color:f995=e88aea]- Hát hogyne. És tényleg van jegyese. És tényleg apró, telente ki sem merik engedni a házból, meg ne fázzon.
Mina nem teljesen jött ráá,hogy Gregor viccel-e vagy sem... de valószínűleg igen. Mondjuk ettől még lehet fia. S annak is lehet jegyese. - Nos, gratulálok. - moslyog, félretéve azt, hogy komoly dolgokat próbál kideríteni.
- Köszönöm. Noha még jó pár év, míg egybe is kelnek, de ha az Isten is úgy akarja, még megélem, hogy lássam az unokáimat. – mondja Gregor vidáman, ahogy forró vizet kavargat a kondérban.
Mina boldogan mosolyog Gregor szavait hallva. Úgy tűnik, nem viccelt.
Maria feltesz egy kancsó vizet forrni, majd a sátra mellé igyekszik fát aprítani, s méghozzá nem is ffogja vissza magát, amikor erőlködésének hangjai távozni óhajtanak. Melany még szerencsétlenebbül néz ki és úgy fest, lemondott arról, hogy most beszéljen vele.
- Levehetem a kannát, Mester? – kérdi Gregor a druidanőtől. Ért a titulusokhoz, az biztos. Amaz határozott, kimért léptekkel érkezik vissza, egyáltalán nem tűnve kimerültnek, s leveszi a saját kannáját, hogy Gregornak legyen helye.
Melany visszatért, s megkérdi Mináéktól:
- Már ma este vissza kívánnak indulni?
- Amennyiben lehetséges, igen. - feleli Damien Melanynek, örömmel szívva be a készülő reggeli illatát. Az összetevők alapján az valószínűleg ragu lesz.
Melany mindeközben Maria felé szegezi a tekintetét. A nő befejezi a favágást, s a sátra felé indul, ahonnan egy kevés frissen elejtett vadhúst, vélhetőleg nyulat, vagy valami kisebb szárnyast vesz elő, feltűzi egy nyársra, majd odaül Gregor mellé, hogy átsüsse a tűzön.
 - Meg sem kérdeztem, boldogultok az élelemmel. Van egy pár halam, és egy kevés kenyerem is még régebbről.
- Köszönjük, Gregor kiválóan kezeli a helyzetet. Tartsa csak meg a készleteit. - mondja Damien olyan udvariasan, ahogy csak tudja, bár már nehezére esik eldönteni, hogyan kellene ezzel a nővel beszélnie.
A ragu készül.
Maria elkészíti közen a maga ételét, beljebb tologatva azt újra meg úújra a tűz fölé, hogy rendesen átsüljön, a haja pedig mindeközben ugyanúgy lángol, mint eddig, azonban nem terjed tovább a láng. A druidanő hamarabb végez az étel elészítésével, így neki is áll a reggelinek, míg a páros és Melany  csak várakozhatnak az övékre. Maria az étkezés után a tisztás felé veszi az irányt, Gregor pedig végre valahára kiosztja nekik három fatányérba a jókora adag ragut.
- Nagyon köszönjük. - mondja Mina nagy szemekkel, már nagyon régóta várja, hogy jóllakhasson, így hevesen neki is esik az ételnek, persze nem parasztosan, úgy nem is tudott enni soha, de azért most mégsem úgy eszik, mint egy hercegnő. Vagy grófnő. - Kiváló munkát végzett, Gregor. - bólogat dicsérve az étket Damien, miután pár falatot eltüntetett. Közben Melany felé sandít.
- Az utazással töltött hosszú évek hozománya, uram. – feleli Gregor szerényen.
Ugyan szokásuk erősen megfűszerezni az ételt, ez a ragu csupán sót tartalmaz, de így is igen finom. A hús kissé rágós, de ezen túl lehet lépni az erdő közepén.
Damien halványan és kissé szomorkásan elmosolyodik. Valaha ő is sütögetett ilyesmiket. No, nem voltak ilyen jó összetevői... Az utóbbi években kissé elkényelmesedett. Azonban valahol örül, hogy most nem a kastélyban töltötték az éjszakát. Ez a hely csodálatos, otthonos és nyugodt, annak ellenére, hogy... mindössze csak ennyi maradt az erdőből. Ez innen nem látszik, annyi fa veszi őket körül. Jóízűen és mély beleéléssel fogyasztják az ételt, próbálván lassan és kiélvezve tenni azt. - Melany, önnek hogy ízlik, amit az új szakácsunk alkotott? - kérdezi Mina a vörös leányzótól, próbálván beszélgetést kezdeményezni.
Maria Gold a tisztáson nekilát napi tűztáncának, némi nyújtózkodás után körbe-körbe kezd el lángcsóvákat húzni maga után a lábával, mely a talajt érinti. A lángok ott maradnak a földön, kört formálva.
- Már az idejét sem tudom, mikor etten utoljára ilyen jól ízesített ételt. Lord Bloomglade alaposan megválogatja, mire költi a tábor a pénzét.
- Lord Bloomglade? Mi köze lenne neki a mi ételünkhöz? - Megbocsásson kisasszony, de... tábor? - kérdi Damien, megpróbálva nem félrenyelni a falatot. Mármint... talán lassan az lesz belőle. Ha ma sem tudnak hazaindulni. Azonban a terv nem éppen ez volt...
A hátuk mögött Maria egy kacskaringós, tünde motívumokkal díszített kört rajzol fel a táncával, mielőtt annak a közepén megtorpanna. Ezután a magasba emeli kezét, majd lángok a parancsára megemelkednek a földről, s a tenyere fölé gyűlnek. Ezután fogja és nemes egyszerűséggel elhajítja a tűzgömböt az egyi fa növekvő lombjának…
- Ó igen. – bólogat Melany - Én és a társaim egy nagy tábort vertünk fel, a királyság egyik városától nem is olyan messze. Felkészültünk, hogy bármikor útnak álljunk, hogy minél több bajtársunkat felkutassuk. Lord Bloomglade és számos lovagja zsoldosként szolgált majd egy éven át, így nem szűkölködünk, azonban nem költünk váltót olyan úri dolgokra, mint a fűszer.
- Oh. – vörösödik el Mina. Reggel van még ahhoz, hogy ne értsen félre dolgokat. Ezek után azonban továbbra is hallja az erőlködő nyögéseket, s látja, hogy Maria Gold továbbra is tűzlabdákat hajigál a fákhoz, melyek elszenesedve hódolnak be az elem akaratának.
- Ööhm... druidaasszonyunk miért égeti el a fákat? - ráncolja a szemöldökét. - Nagyon jó kérdés. Megkérdezzem tőle? - Ha volnál oly szíves. Én aggódom ilyen kérdéssel a közelébe menni a tegnapi után. - sóhajtja halkan. Damien ezek után befejezi jelenlegi falatját, leteszi a tálat, rábízza annak őrzését a két jelenlevő nőre, hisz bízik bennük eléggé, majd megközelíti Mariát. - Ne haragudjon, de mit csinál? - kérdi a legfinomabb hangnemben, amit elő tud hozni magából akkor, amikor azt látja, hogy egy tünde fákat éget.
Maria Gold nagy levegőt vesz, majd a lángok egymás után alszanak ki. Kivéve a tincsei végén levők. Megtörli a homlokát, majd szusszan egyet.
- Ez egy ősöreg gyakorlat, amit minden Maria Gold átadott leendő utódjának. Ez a legfontosabb mind közül. Elfojtani, visszafogni, s eltüntetni a lángot.
- Oh. Értem. - Az elszenesedett fákra néz. - Viszont ők... hogy jönnek rendbe? Wynnesa biztosan nem szívelné, hogy a fák megégtek. Vagy... könnyen lehet, hogy druida lévén többet ért ezekhez a dolgokhoz, mint Damien és pontosan tudná, mi ennek az értelme.
A druida csodálkozva néz rá.
- Rendbe? Tán aggódsz az erdő miatt?
Micsoda kérdés ez?
Damien szusszan egyet és elgondolkozva nézi maga előtt az avart. - Mondhatni. Túl sok baj érte már így is. Ez az egyetlen rész, ami maradt belőle. - mondja picit vádlón, picit melankolikusan.
- Túl sokat éltél kőfalak között. - mondja Maria, ahogy átkarolta Damient, majd megpróbálja visszavezetni a tűz köré. Elpirulva – vagyis arca inkább lilára váltva – hagyja magát vezetni, és elgondolkozik, tényleg ennyire eltájolta volna-e magát. - Az erdők, a természet, a vadon nem egy törékeny palota, melyet óvni kell. A vadon olyan, akárcsak mi magunk: szívós, merész és a végletekig makacs. Ha egy ág leég, egy másik nő helyette. Ha egy fa kidől, másik sarjad a helyén. Az erdő nem gyenge. Épp ellenkezőleg, sokkal erősebb, mint bármi, ami eddig betette a lábát a fái közé.
- El...nézést. Csak furcsa volt látni, hogy tűz éri őket, mikor legutóbbi ittlétünkkor is az égett itt, mindenhol. Kicsit sok volt a tűzből. És kissé paranoiás is, meg kell hagyni.
- Remek kérdés volt ellenben. Ez olyasmi, amit a nagy erdőtől távol élt tündék nem tanultak meg sosem. Sőt, senki sem, aki nem élt itt huzamosabb ideig. – sandít Mina felé, akinek Damien szívesen a védelmére kelne, de inkább figyelmen kívül hagyja ezt a megjegyzést.
- Mond csak sötét tünde, szerinted miért választották a tündék, hogy nem vágják ki erdöiket. Miért nem választották a magas várakat, zsúfolt utcákat, széles szántókat?
- Elég csak a levegőbe szagolni, hogy egyértelmű legyen. A zaj és a bűz mindig sokkal rosszabb lesz, mint ez. Ami eredetileg itt volt. Ami valódi. - feleli őszintén.
- Nos, ez is egy megközelítés. Egyszerű. Ám vésd az eszedbe, a jó és a rossz szavak csalfák lehetnek. Hiszen az erdő is tele van veszélyes utakkal, éhes állatokkal, az aszály, az erdőtűz és persze az ingoványok mind-mind maradnak.
Ez mind jogos. Azonban a véleményét kérdezték.
- A léleknek és a testnek is szüksége van a természetre. Mindig. Idővel azok is rájönnek majd, akik a zsúfolt utcákon laknak. - teszi hozzá.
Pár óra múltán a nap teljesen fölkel.
- A kocsitok alatt lassan kitikkad a föld. Még egy fertályóra és ásót ragadhatunk. - állapítja meg Maria, miután az égre nézett, majd iszik egyet egy agyagedényből. A kosi kiszabadulása igen nagy megkönnyebbülés lesz.
- Hol kell keresnem Lord Bloomglade-et, miután útnak indultam?
- A kastélyunkban fogja önt várni. Így úgy vélem, bölcs lenne, ha együtt utaznánk. Egyébként Hellenburgtól északnyugatra található, a város elhagyása után úgy öt mérfölddel a hármas elágazásnál a jobbikon kell elindulni, majd hosszú ideig erdőségek következnek, és Gelbblume lesz az első falu, amely már a mi vonzáskörzetünk. - magyarázza Damien.

- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, utazhattok velem. – „adja meg magát” a druidanő.
Damien megvonja a szemöldökét. - Nem állítottam, hogy ragaszkodom. Logikusnak tartottam, hogy ha egy az úticélunk, egy időben induljunk el.
- Nos, ha nem ragaszkodsz hozzá, maradok a magam terveinél.
- Természetesen, ahogy gondolja. – bólint Damien. Nem biztos, hogy nyugodalmas lenne az úgy, ha együtt utaznának.
- Ám még mielőtt elmentek, volna egy ajánlatom számotokra. szűkíti össze Maria a szemeit, s ismét olyyan pillantással méri végig őket, mint a múltkor, azzal a gyilkos vádló pillantással. - Van egy történet, melyet generációk óta adnak tovább a druidák egymás közt. A rege egy bölcs druida mesterről szól, s segítséget ad minden druidának, ha nehéz helyzetben találná magát. Ha rituálékat nem is, ezt át akarom nektek adni, mielőtt tovább álltok. Kiváltképp nektek. – néz Melanyra és Minára, majd kiissza a maradék vizet a kupából.
Mina kissé összeszorult gyomorral, de kíváncsian várja a történetet. Nem lehet rosszabb, mint a múltkor…
Maria Gold beszédbe kezd.
- A druidák legfontosabb feladata nem kevesebb, mint megőrizni a békét a tündék közt. – Mina megállja, hogy ne kezdjen el nevetni. A tegnapi… az aztán békemegőrzés volt. No jó. Nem kellene ennyire haragtartónak lennem. Sem sértődékenynek. - Bírák vagyok, jósok, követek, bölcsek. A Bölcs Druida, akiről a rege szól, a Bloomglade-völgy első druidája volt. Ő volt a tanára annak a négy nővérnek, akik közt az én elődöm is volt. A Bölcs Druida, mint ahogy a neve is sugallja, bölcs volt és tanult. S egy nap a bölcsessége próbára lett téve.
Valódi történelem, ez már érdekes. Szemeikben őszinte kíváncsiság csillog, most, hogy jóllaktak, már tudnak figyelni.
- Egy nap télre készülődött a völgy népe. Azon a napon két vadász a Bölcs Druida elé járult ítéletet kérve. Mindkettejük marhájának nyoma veszett. A két völgybéli egyszerre talált rá az állatára egy közeli réten. Ám csupán csak egyetlen marhát találtak. a véletlen úgy hozta, hogy nem tudták megmondani, melyiküké is volt a talált állat. Így a bölcs Druida elé álltak, mondja meg ő, melyiküket illeti. A Bölcs Druida pedig erősen töprengett. Hideg tél közeledett, s szegény volt a völgy, s félő volt, hogy amelyik vadász állata nélkül marad a télre, felkopik az álla. A Bölcs Druida megpróbált szót érteni az állattal, hogy kipuhatolja, melyik emberhez vonzódik, melyiket fogadja el gazdájának. Ám az állat buta volt és együgyű, nem értette meg egy szavát sem, s nem szerette egyiket sem a kettő közül.
Ezután kissé zavarba jőve Minára néz. - Meg sem kérdeztem, érted te a tünde nyelvet?
Mina elmosolyodva bólogat. - Értjük mindkettőt.
Ez megnyugtató. – nyugtázza Maria, majd tovább regél.

- Azonban a történet egy Bölcs Druidáról szól, aki nem volt rest segítségért folyamodni. Útja során a Bölcs Druida tanácsot kapott három barátjától is. Az első, a tanítványa azt tanácsolta, vágják kettőbe a marhát, s kapja meg mindkettőjük az egyik felét. Azt monda így igazságos, mert egyszerre találtak rá. Ám a Bölcs Druida nem így döntött. Tudta, hogy ha csak egy fél állat jut, egyikük sem fogja tudni átvészelni a telet. A törzsfőnök ellenben azt mondta, vívjanak meg az állatért, hogy azé legyen az állat, akinek nagyobb a haszna.
Ennél a szónál enyhe megvetéssel vonja meg Mina a szemöldökét. Még hogy haszna. Mintha így lehetne az embereket mérni…
Voltaképp ő is a kettévágás mellett döntött volna, azonban lehet, hogy tényleg nem lett volna elég így az élelem.
Kíváncsi, hova jut el ez a történet végül is.
- Ám a Bölcs Druida rá sem hallgatott, igazságtalannak ítélte, mert a kettejük közül csak egyikük volt harcos. Végezetül, a Bölcs Druida felkereste a druida mesterek tanácsát, útmutatás után folyamodva. A mesterek úgy tanácsolták, áldozzák fel az állatot az isten oltárán, s olvassák ki a belsőségekből, kit illet az állat. A Bölcs Druida ezt a tanácsot sem fogadta meg. A belsőségek nem mutattak volna neki semmit, mert az Isten senki lelke felett nem bíráskodik, míg el nem jön a végórája.
Türelmesen figyelnek tovább.
- Ám a történet egy Bölcs Druidáról szól. - jelenti ki a nő harmadjára is, ha esetleg elfelejtették volna. - S nem lehetne bölcsnek nevezni, ha nem jutott volna döntésre. Ám a tél közeledett, s vele együtt lett a falu türelmetlenebb. Mindkét panaszosnak voltak barátai, családja, akik óvták, segítették őt, s nem telt bele sok idő, míg a falu népe megosztottá vált. Haragossá váltak az emberek és egymást szapulták, hogy barátuknak igazat nyerjenek. A Bölcs Druida ezt látva tudta, nem késlekedhetett tovább. Amikor az első hó lehullott, s a falu egybegyűlt, meghozta ítéletét. A Bölcs Druida bűnösnek ítélte, nem csak az egyik, de mindkét panaszost. Nem azért, mert maguknak követelték az állatot. A bűnüknek azt nevezte meg, hogy viszályt szítottak a falu népe között. Büntetésük száműzetés volt. Egy halálos ítélet a kemény, téli évszakban. -  vesz egy nagy levegőt Maria, s vele együtt Mina és Damien is, megállván, hogy ne temessék kezüket az arcukba. Ez egyértelműen a legbölcsebb megoldás, valóban… - Nem kellett jövendőmondónak lenni ahhoz, hogy lássa, mi fog rá várni ezután.
- A falu fel volt háborodva. A druidák szava szent, így nem bírhatták a két haragost maradásra. Csendben, lemondóan hagyták el a falut. Miután elmentek, a falu népe kérdőre vonta a druidát. Választ követeltek, miért hozott ilyen igazságtalan döntést. Hogy miért nem fogadta meg egy tanácsukat sem. A Bölcs Druida csak annyit felelt, menjenek utánuk, segítsék őket meg. A falu népe habozott. A völgyön túli táj, különösen télen zord volt és idegen. Nem sokan jutottak át rajta élve. A falu nem tágított, s válaszokat követelt.
Mina idegesen veszi a levegőt. Ez a történet kezd egyre hosszabbá nyúlni, és ha igaz, ha nem, akkor is bosszantja…
- Ám a történet egy bölcs Druidáról szól, aki tisztában volt tettei következményével. Nahát, már el is felejtettem, milyen volt az a druida. - A Bölcs Druida napokat meditált, míg végül választ adott. Azt az ítéletet hozta, száműzetés a jussa minden egyenesen, aki viszályt szít a falu népe között. A viszályt pedig nem más szította, mint ő, amikor túl sokáig halogatta az ítéletét. A Bölcs Druida elhagyta a falut, egyenesen a hideg, havas vadonba ment.
- Hetekig nem hallottak róla. Mígnem egyszer, egy havas, téli reggelen felbukkant a falu határán a Bölcs Druida. Ott volt vele a két haragos is, akiket korábban száműzött a faluból. S lás csodát, volt velük még egy valaki. Az állat, a tulajdon állat, melyet nem találtak meg ott volt velük, s egy kis kötélen át vezették vissza a faluba, egyenesen a másik mellé. A Bölcs Druida ekkor osztotta meg, mi is történt velük a völgyön túl. A hidegben egymásra találva arra ösztökélte hármukat, keressék meg az elveszett állatott, s vezessék vissza. Az út hosszú volt, fáradtságos, messze a völgyön túl, mely utat senki emberfia meg nem tett volna, ha nem az élete múlott volna rajta. Egy napon, mikor szédültek már az élelem szűkétől, a bölcs Druida az egyik karját adta nekik, hogy attól lakjanak jól. Ám az út végén megtalálták az elveszett állatott. Lesoványodott, kimerült, de megvolt. Együtt tértek vissza, s együtt fogadta őket vissza a falu. A két haragos a hóban és jégben életre szóló barátságot kovácsolt. A Bölcs Druida pedig elméjébe véste ezt a történetet, s tovább adta tanítványainak.
Az állatot száműzés nélkül is megkereshették volna – gondolja a vámpír és sóhajt egyet. Van egy olyan érzése, ez csak egy kitalált történet.
- Hogy a Bölcs Druida mit mondott, s mit tett, az az évek során sokat változott. Ám az üzenete megmaradt, mint lecke a jelen druidainak, ha bármikor nehéz döntés elébe kerülnek. Egy lecke, hogy járjanak el kellő alapossággal, hozzák döntéseiket türelemmel, tartsák szavukat felelősséggel. És mind közül a legfontosabb: véssék eszükbe, mindig van egy helyes út.
Rég hallott már ilyen körülményes megfogalmazást.
- És mégis... mi volt a helyes út? Az elején nem tudta, hogy a száműzöttek után fog menni, vagy igen? Nekem úgy tűnik, minden, ami történt, csak a véletlen és újonnan meghozott döntések következménye. Mire a druida megtalálta a két szerencsétlent, meg is halhattak volna.
A druidanő elgondolkodva néz rá, majd nevetve megcsóválja a fejét.
- Jaj, te jó ég! Túlságosan komolyan veszed a részleteket! Tudod ezek a mesék öregebbek, mint amióta könyvet másolnak a világban. Nincs garancia rá, hogy pontosan így történt az ítélet és pontosan ilyen körülmények közt. Hallottam számtalan Bölcs Druida mesét, mindegyikben más haragosokkal, segítőkkel. Sokszor más ítélettel kényszerítette a falubélieket az együttműködésre. Egy vén halász egyszer úgy mesélte, a Bölcs Druida száműzte az egész falut. Sőt, egy messzi városban mikor hallottam ezt a mesét, a Bölcs Druida nem is druida volt, hanem ember pap. Egy másik faluban a Bölcs Druida két haragosa egy nőn kapott össze, nem is egy barmon. Ezeket a meséket sosem szabad szóról szóra táblára vésni...ha netán egyszer a te mestered is mesél neked párat, tartsd észben. Ez igaz a többi regére is.
Összeráncolja a szemöldökét, majd ismét kisimul az arca. Ahogy gondolta. - Ezt... sejtettem. Csak ígyy kissé hitelességét vesztik a történetek. Mindenesetre, öhm... köszönöm,hogy megosztotta. - Szeme sarkából Melanyra sandít, rá milyen hatással volt a történet?
A lány teljesen megbabonázva ül ott, kábultan nézve maga elé, látszólag tekeregnek a fogaskerekek az agyában. Nos, ővele minden bizonnyal elégedettebb lesz Maria, mint Mináékkal…

[/color]


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Késő délután felé a Nap teljes erőből süt le rájuk, s nemsokára a druidanő szívderítő hírekkel tér vissza sétája után, melyre elindult, amikor befejezte a lángok manipulálását és a köztük való táncolást.
- Jó hírek. A föld kellően kitikkadt. Hozok pár ásót és munkához is láthatunk. – jelenti be.
Mina megkönnyebbülten felsóhajt, némi gondterheltséggel vegyesen, hiszen nem fognak lazsálni, de legalább... van már fény az alagút végén. - Hálás köszönetem.
- Az ásókat nagyon megköszönjük, azonban megoldjuk a kiásását innentől szerintem. Nagyon köszönjük az eddigi segítséget. - hálákodik Damien, körülbelül semennyi esélyt nem látva arra, hogy sikerült meggyőznie a druidanőt, azonban legalább megpróbálta.
A druidanő gúnyosan vigyorog Damienre, ahogy végigméri, majd rámutat.
- Már nem azért, testvér, de egyikőtök sem tűnik béresmunkához szokottnak. Sima a tenyered, vékony a karod, az arcod is szép tiszta. Én láttam a szekeret és mit ne mondjak...ha egymagatok estek neki, este lesz mire végeztek.
Damien halványan elmosolyodik.
- Most már igen. De voltak évek, amikor magam is a vadonban éltem. Így is sokat segített már nekünk. Mina pirulva gondolkozik, hogy hozhatná ki a lehető legkellemetlenebbül a helyzetet. Meg kellett volna állniuk korábban azzal a szekérrel. Hát most már mindegy.
Maria Gold hamarosan megjelenik három ásóval és egy kapával, majd vállat vonva nyújtja át azt Gregornak, Minának meg Damiennek.
- Ez csakugyan meglepő. A beszéded olyan úrias, meg mertem volna rá esküdni, hogy valami nemesi család sarja vagy.

Remek. Melany szolgálónak néz, Maria pedig nemesnek születettnek. Hogy melyik a jobb, azon vitatkozhatnánk.
Damien visszafog egy nevetést és megcsóválja a fejét. - Urakat megbabonázó makacssággal. – Ekkor már nem sikerül.
- Az elmúlt évek megtették a hatásukat. - somolyog, Minára sandítva, aki fülig pirult, de már kevésbé akar föld alá süllyedni.
- Köszönjük. - mondja most, és mindahányan vannak, átveszik a szerszámokat.
- Akkor tehát mit is adhatunk át üzenetben Mr. Bloomglade-nek? - kérdi Damien, nehogy rossz információt továbbítson.
- Mától hat napra rá pirkadatkor útra kelek. – válaszol a druida elkomolyodva. - És odaérek, amilyen gyorsan csak lehet.
Nyugtázva bólintanak.
- Hány napra van innen Hellenburg? – kérdi a tűzmágus kis szünet után.
- Hellenburg körülbelül egy hétre lehet innen, egy ilyennel, amivel mi megyünk. Gyalog akár egy hónapnál is több. - Viszont a kastélyunk pár földdel és faluval arrébb van még, északnyugatra. Úgy kétnapnyi járóföld lehet - Mina kérdően néz Damienre, hogy jól mondja-e, s pár bólintást kap válaszul.
Elgondolkoznak, majd visszanéznek a druidára.
- Nem fontolja meg, hogy velünk tart? - kérdi végül a sötételf.
- Egy hamari, balga druida még ártalmasabb, mint egy, amelyik magát kéreti. - csóválja a fejét Maria - Még nem állok készen, hogy Lord Bloomglade és a társai szolgálatába álljak. Még nem tudnám ellátni a feladataimat. És most, hogy alig maradtak már, akik a természetben lakó Isten tanait közvetítik, nagyobb a felelősségünk, mint valaha.
Damien megértően bólint, Mina elgondolkozva néz maga elé. Vajon végül mégis rosszul választott? Nem hagyhatta csak úgy cserben Evelynt. Nem is gondolja, hogy a nő rossz munkát végzett volna vagy felelőtlen lett volna. S ami őt magát illeti... annyi mindent kell elvégeznie az életében. Nem tudja pusztán egyetlen iskolának vagy körnek szentelni az életét.
- Ahogy gondolja. Sok sikert kívánok a felkészüléshez, mi útnak indulunk... amint kiástuk a szekeret. - húzza el a száját.
- Köszönjük a szállást és az ételt. - teszi hozzá Mina udvarias mosollyal.
- Egy élmény volt. - mondja Maria, ahogy egy hirtelen mozdulattal a szerszámai felé bök. - De eszetekbe ne jusson a szerszámaimat magatokkal vinni. Kérem majd vissza őket.
- Természetesen. - feleli a sötételf, visszafogva egy széles mosolyt, hogy mégis mifélének nézik itt őket?
Aztán ha más nincs, megindulnak szekeret menteni.
Maria Gold derék munkát végzett. Rengeteg kötéllel rögzítette a szekeret, hogy ne süllyedjen tovább. Gregor meg is emeli a kalapját előtte.
- Hát, faragatlan egy nőszemély, de csomót kötni azt tud. - Majd feltűri az ingujját. - Visszakötöm a lovat, mielőtt nekilátunk.
Mina zavartan kuncog. - Köszönöm. Remélem, most már ki tudjuk szedni - sóhajt egyet és erőt vesz magán, hogy ne kezdjen el lebegni, mivelhogy senki más nem képes erre itt, csak ő. - Nem szeretett volna még valamit megbeszélni a druidaasszonnyal, kisasszony? - kérdi Damien Melanyt, amíg a kocsisra várakoznak; határozottan emlékszik, hogy többször mintha nem hagyták volna szóhoz jutni. Vagy csak bátortalan volt a lány.
-Már megtettem, nem sokkal a reggeli után. Minden rendben van és nem maradt egy kérdése sem.
- Oh. - kis szünetet tart. Valószínűleg nem akarja Melany jobban kifejteni. - Rendben. És magának sem maradt kérdése? - Végtére is még, amikor visszaviszik a szerszámokat, lesz egy kis idő.
-Énnekem olyan sok van, hogy napkeltétől napnyugtáig tudnám sorolni őket. - legyint mosolyogva Melany. – Tudják, én is druidatanonc vagyok. Azért is vártam ennyire, hogy találkozzak Maria mesterrel. De a kérdéseim várhatnak addig, amíg újra találkozunk.
- Értem. - Nevet Damien halkan. Akkor lehet, hogy nem is egy, hanem két tanítványt szereztek, ki tudja. Mina némileg szégyenteljesen pirul, az elmúlt este emléke még mindig élénken él benne és nem biztos benne, mihez kezdjen a dologgal.
A kocsis közben befogta a két világospejt a fogat elé.
- Jól, van, itt rendesen tartja. Adjanak egy ásót és már neki is esem.
Damien odanyújtja az egyik ásót Gregornak, majd ő is beáll segíteni, legyenek kész minél hamarabb. Közben instruálja Minát, aki szintén szeretne segíteni, azonban nem nagyon van tapasztalata ilyen téren, körülbelül semennyi. Most mondjuk igyekszik lebegni közben, hogy ne legyen piszkos az egész lábbelije és nehezítse az is a mozgását.
Hosszú ideig tart a munka, azonban egy ponton a kocsi végül, nagy erőfeszítések árán, de meglendül.
Igen gyorsan. Olyan gyorsan, hogy a lendülettől Damien elveszti egyensúlyát és nagyot toccsan előre a sárban. A hangokból ítélve a többiek is.
Mina nem, őt a mágiája megmentette, így csak szörnyülködve nézi a bekövetkező minitragédiát…
Damien némi fáradt morgással nyugtázza, hogy besarazódott, de ezen a ponton különösebben nem érdekli.
- Sa...sajnálom. - motyogja Mina, mivel neki semmi baja, és már ez is bűnnek érződik.
- Ugyan, semmiség. - törölgeti az arcát, majd a kezeit pár nagyobb levélen, amit a közelben talál. Mina lázasan gondolkozik, hogy lehetne menteni a menthetőt. Majd az immár kiszabadult fogathoz siet, matat egy kicsit, és egy nagyjából jellegtelen, halvány mályvaszínű szövetfélét szed elő és Melanyhoz siet vele először.
- Tessék, ezt nyugodtan lehet használni. Alapvetően sebkötözésre van nálunk, de most nem sérült meg senki, viszont legalább... a sár nagyját leszedheti.
A vámpír nagy szemekkel, reménykedve néz, Melany pedig furcsállóan néz vissza rá. Kisvártatva elneveti magát.
-Ugyan, ez semmiség. Egész eddig sátorban aludtam nap mint nap. Ennél nagyobb ganéból is vágtam már ki magam.
Oh, csodás.
Mina nagy szemekkel néz, küldetése sikerrel járt-e, majd még jobban elpirul. Damien csak somolyog a háttérben. - J-jó, hogyne, csak azt gondoltam, jobb lenne tisztább arccal hazamenni... Megvonja a vállát, ahogy azon vacillál, a vámpírok vagy a tündék közé tudna nehezebben beilleszkedni. És emberekről még szó se volt.
Gregor sietve a lovak háta mögött terem, s megfordítja a fogatot.
- A fogat készen áll, únőm.
- Hálás köszönetem. - Szép munka volt. - fújja ki Damien a levegőt. - Már csak vissza kell vinnünk a szerszámokat. - húzza el megint a száját, majd elindul, s Mina is elindul szedve a lábát, vissza a tábor felé.
Amíg távol van, Mina helyet foglal a fogatban, ha Melany akart, Damien őt is előreengedi, s megvárja, míg Gregor visszaér. A férfi hamarost vissza is ér a füstcsóvák irányából, immár szerszámok nélkül.
- Készen is volnék.
- Köszönjük még egyszer. Most már indulhatunk haza. Küldetés teljesítve. - Elég nehéz küldetés volt - jegyzi meg Mina halkan sóhajtva. - Viszont kaptunk szállást meg ételt, és szekérszabadítást. - teszi hozzá.
Ezek után a szekér útjára indul a kastély felé, ahol megtisztulhatnak és átadhatják az üzenetet. Kale talán furcsán fog rájuk nézni, amikor elsőrre megpillantja őket, de annyi baj legyen.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Lance Kalver

Lance Kalver
Tünde Katona
Tünde Katona
Már kora reggel felkeltek a többiek, és elkezdtek reggelizni. A mocorgásra én is felkeltem, noha valamennyivel nehezebben, a négy fal között mindig könnyebb volt többet aludni, hiába teljesítettem szolgálatot aktívan. Kale olyan fontosnak érezte magát, hogy még azt is megparancsolta, hogy ki mennyit reggelizzen. Nem értettem vele egyet, valaki üres gyomorral is elindulhat az erdőbe, maximum nagyon éhes lesz. Elég lenne annyit mondania, hogy mindenki úgy készüljön, hogy nem fogunk élelmet vinni magunkkal. Kicsivel a napfelkelte után készen állt mindenki az indulásra, azaz Kale egy tucatnyi déli katona és Kale drága kis druida társaságában, akitől még mindig rázott a hideg. Miután ők összekészültek, engem is felkeresett.
- Örömmel gondolsz vissza a Heimswaldra? - Kérdezett, talán azt remélte, hogy tudok valamit mondani a helyről.
- Nos... Összességében nem tudom. - gondolkodtam el. - Jó és rossz ugyanúgy jött. - Válaszoltam végül. Elég általános válasz, de igaz: itt szereztem a kardomat, és itt véreztem el majdnem. Egyiket se szándékoztam az orrára kötni, mert talán még többet kérdezgetne, és ahhoz aztán főleg nem volt kedvem ilyen kora reggel.
- Mielőtt indulunk, szeretném, ha adnál egy beszédet a többieknek arról, amit láttál. Arról, hogy mire kell felkészüljünk, vagy hogy éppen mit kell kerüljünk. - Felelt gyorsan. Pont ettől féltem.
- Már mondtam Stephennek is. Amikor legutóbb itt jártam, ugyanolyan erdő volt, mint a többi, de ez régen volt, azóta nagyon sok minden történt, sok dolog változhatott. - Fejtettem ki.
- Valami oka csak kell hogy legyen, hogy a helyiek így kerülik. - Erősködött Kale, én pedig majdnem a kezembe temettem az arcom.
- Amiről én semmit nem tudok. - Feleltem némileg ingerülten, mert nem tudtam elképzelni, hogy miért nem értik, amit mondok. Kale viszont magába szállt ettől egy csöppet.
- Jól van, semmi baj. - sóhajtott egyet, mintha köteles lettem volna beszélni. - Így, hogy többen megyünk, csak feltűnik, ha belefutunk valami fenyegetésbe. - mondta, majd megpróbálta elterelni a témát. - Apropó, nagyon szép lovad van. Hogy hívják? - Kérdezte. Fel is készültem, hogy nem fog neki tetszeni a válaszom.
- Hm? Ja, nem tudom. - Vontam vállat. - Nem az enyém, kölcsönöztem a Légió istállójából. - Sok tündének ez talán furcsa lehetett, de az állatokkal nem alakult ki soha különösebben bensőséges kapcsolatom, noha határozottan nem volt ellenemre a lovaglás sem.
- Áh, értem. Ha nem bánod, itt hagyjuk őt a többi lóval együtt. Az erdőben alig vannak ösvények, és azokat is benőtte már a cserjés. Lóval átvágni rajta szinte lehetetlen. - Mondta, noha egyáltalán nem értettem, miért, a lovam közelében sem voltam. Egyre kevesebb kedvem volt egyáltalán elindulni.
- Meg sem fordult a fejemben, hogy lóhátra üljek. Egyébként is sokkal jobban szeretek gyalogolni. - Feleltem, majd olyan választ adott, ami egyrészt váratlan volt, másrészt hihetetlen.
- Én sosem bírtam túl jól az erőltetett menetet. Nem vagyok elég szívós hozzá. - Vallotta be kissé zavarba jőve.
- Akkor lassabban megyünk. - Mondtam, a zavarával nem törődve. Túl tapasztalt voltam már ahhoz, hogy ezen problémázzak, de egy másik részem belül sikított, és hirtelen megkérdőjeleztem mindent, amit eddig tudtam erről a srácról. Úgy vezet katonai alakulatot, sőt népet, hogy nem bír erőltetett menetben haladni? Ebből kiindulva bármelyik katonája szívósabb volt nála, és ő se lehetett túl példamutató. Egyre erősödött bennem a késztetés, hogy minél előbb eltakarodjak.
- Túl gyorsan amúgy sem fogunk tudni. Ne is vesztegessük az időnket. - Vonta meg Kale a vállát, majd elindultunk az erdőben. Sűrű volt és bozótos, pont, ahogy be volt ígérve, de nem hozott zavarba. Sokáig haladtunk csendben, talán már túl nagy csendben is, ami az erdők szokásos élénkségének hiányát illette. Végül találtunk egy tisztást, és Kale megszólalt.
- Itt megállunk. Tartunk egy kis pihenőt, és körbenézünk, nehogy a druidával elkerüljük egymást. Iránytű nélkül senki el nem szakad a többiektől. - Mondta, én viszont innentől egy „jó, jó, mondj akármit, nem igazán érdekel” hozzáálláson kívül nem sok dolgot tudtam felmutatni felé. Ennek ellenére körülnéztem, hunyorítottam, és hegyeztem a fülem is, hátha valamit észreveszek. A tábor zaján kívül csönd volt, egy furcsa hangot kivéve: mintha valaki a nagyon messzi tájon puskával lövöldözött volna. Próbáltam belőni, hogy honnan jön, de gyorsan változtatott irányt, néha el is mosódott, csak egy nagyjábóli irányt tudtam mutatni.
- Pszt! - Emeltem fel a mutatóujjam, jelezve, hogy álljanak meg és maradjanak csöndben. - Halljátok ezt? - Kérdeztem, de nem arattam osztatlan sikert.
- Micsodát? - Kérdezte meg egy ránézésre féltünde harcos, de úgy tűnt, senki nem hallja.
- Valamit hallok. - Jelentettem ki magabiztosan. Tudtam, hogy sokkal élesebbek az érzékszerveim, mint másoknál, de furcsa lett volna, ha csak úgy mondom ezt. Lassan, óvatosan, még mindig felemelt kézzel elindultam arra, amerről leginkább sejtettem a hangot. Intettem Lilynek, hogy kövessen. Én sem tudtam, hogy miért, talán mert Kale rám bízta, meg minden ilyen hülyeség. Igazság szerint olyan természetellenesnek éreztem a létezését, hogy minél messzebb akartam tudni magamtól. Kis vonakodás után utánam jött, én pedig elindultam. Egy másik katona is követni akart minket, megengedtem neki. Ahogy haladtunk, egyre erősödtek a hangok. Hosszú percek után végre ők is meghallották, és végül megláttuk a hangok forrását: madarak voltak, talán akkorák, mint a sólymok, és valahogy úgy nézett ki, mintha villámok táncolnának rajtuk. Kicsik, és rövid ideig tartottak, de villámok voltak. Úgy tízen lehettek, és egy elég megviselt vándort támadtak éppen. Lilyre néztem kérdően. A természeti dolgok az ő asztala voltak, én nem láttam még ilyen madarakat soha. Ő inkább kivonta magát a dolgokból, és a másik társam vette a kezébe a dolgokat.
- Uram! Erre! - mondta, ahogy leemelte a köpenyét, hogy azzal próbálja meg elhessegetni a furcsa madarakat. A férfi észrevett minket, és a botjával elütötte az egyik madarat.
- Remek... - Morogtam. Nem kell átgondolni, csak rohanjunk. Sokkal óvatosabban közelítettem, nem tudtam, hogy a madaraktól mire számítsak. A meggondolatlanságáért megfizetett a tünde, a madarak kitépték a kezéből a kabátját és belemartak, viszont ennél jobban nem tudtam odafigyelni rá, mert megláttam, hogy felém is elindul egy madár. Előrántottam a kardomat, és azzal a mozdulattal megpróbáltam felé is vágni. Nem láttam hirtelen, milyen messze volt tőlem, csak a reflexeimben és a szerencsémben bízhattam. El is találtam, de bár ne tettem volna: ismeretlen érzés ütött meg, ahogy a kardot tartó bal kezemen hullámszerűen végigfutott volna valami egészen bizsergető érzés. Leesett a kardomat tartó kezem, és hihetetlenül elkezdett zsibbadni, míg végül kicsúszott a kezemből a kard. A kislány odateremtett valami jégdarabot, de nem tudtam mit kezdeni vele. A jobb kezemmel fogtam meg Fragarachot, és irányítottam hármójukat. - Ne érjetek hozzájuk semmivel! Dobáljátok meg őket valamivel, tudomisén! - A furcsa érzéstől gondolkodni se tudtam tisztán, de mondanom kellett valamit. El is indultam visszafelé, még mindig nem tiszta fejjel, mikor megláttam a csapatunk többi tagját. Hívtak, hogy kövessük őket vissza az erdőbe. Mintha másmerre akartam volna menni. Meglepődve néztem rájuk, mert nem gondoltam volna, hogy jönnek, aztán egy "gyerünk" felkiáltás után a kardomat ügyetlenül magam mögött húzva elindultam feléjük. Magam mögül aztán villanást láttam, és felfogtam, mi fog történni. Behúztam a nyakam, siettem, és reménykedtem, hogy megúszom, azonban nem volt szerencsém. Eltalált minket a villámlás, én pedig mintha görcsbe rándultam volna, hányingerem lett, szédültem, fájt a fejem és sajgott minden tagom. Lent maradtam a földön, és minden időérzékemet elvesztve elkezdtem átkozni a pillanatot, amikor elindultam Hellenburgból. Végül valaki körbement egy vizespalackkal, mire felálltam, és ittam, de még mindig nem tudtam egyenesen gondolkodni.
- Ki az a férfi, akit itt találtunk? - Kérdeztem támolyogva. Tudnom kellett, hogy kell-e miatta aggódnom, vagy nem. Kale megcsóválta a fejét.
- Még nem kérdeztem, de nemsokára sor kerül arra is. - Mondta, és így is lett.
- Köszönöm... Nem is tudom, mi lett volna velem, ha nem futok belétek. Engedjék meg, hogy bemutatkozzam, a nevem Howard Spitz. - emelte le a csuklyáját, amit nem is tudtam, miért tartott magán. - Utazó mágus volnék, aki legényévei utolsó havait tölti vándorlással...ott azt hittem, a szó szoros értelmében az utolsók lesznek. - Mondta. ~ Akár az is lehetett volna, ki veszített volna? ~ Morogtam magamban.
- Mi futottunk magába... - Mondtam, aztán neki is támaszkodtam egy fának, mert majdnem összeestem, és inkább arra igyekeztem figyelni helyettük, hogy ne hányjam el magam. Néhány perc múlva már magabiztosabban éreztem magam, és felé fordultam.
- Mi célból vándorol? - A vándorok általában céllal járták a vidéket. Még ha a cél összesen annyi is, hogy túléljen.
- A mesterem úgy határozott, mielőtt mágussá avatnak, két évet járnom kell a világot, tapasztalatot gyűjteni, utazni, tanulni, ahol csak tudom. Nyáron, aratásra kell visszatérnem hozzá, ami után örömmel avat majd engem is varázslóvá. - Válaszolt. Kétkedve néztem rá. - Úgy tűnik, sem maga, sem a mestere nem komplett. Ilyen időkben vándorolni? Egyedül? Nem tudom, hogy hallott-e róla, de a háborús helyzet kifejezetten kiélezett, egyáltalán nem érdemes csak úgy bóklászni. - Mondtam, epével a számban. Kis híja volt, hogy a reggelimet viszontlássam. Azt megint csak nem értettem, hogy mi ez a mágussá avatási dolog, de nem is mozogtam azokban a körökben, talán csak nem hallottam róla.
- Tudom én azt jól. Azért is akartam az erdőn át átvágni. Így belegondolva lehet jobban jártam volna viaskodó katonákkal... - bizonytalanodott el. Tovább piszkáltam.
- Maga már ráadásul elég öreg is hozzá, talán túl öreg. Miért ment bele?
- Ha ez kell, hogy a Hellenburgi Máguskör befogadjon, hát Isten a tanú rá, megteszem! De várjunk csak, nem vagyok én olyan öreg. Alig múltam harmincöt, csak a madaraktól sajog a derekam! - Mondta, de nem igazán érdekelt.
- Van ilyen? - Csodálkoztam. - Egy ideje Hellenburgban szolgálok, még sosem hallottam róla, pedig nem élek elszigetelten sem.
- Ó, van ám. A város legnevesebb varázslói gyűlnek össze ott. Nem kis kunszt elérni, hogy valamelyikük tanítványává fogadjon. - Mondta büszkén, aztán folytatta.
- Tán nem érdekel téged is a mágia tudománya, komám? - Kérdezte fellelkesülve, de gyorsan lehűtöttem.
- Egyáltalán nem. Akik néhányan tanítottak, azt mondták, van tehetségem hozzá, de sokkal jobban szeretek a kardomra hagyatkozni, amikor pedig mégse, akkor a természet erejét hívom. - Mondtam, ő pedig ugyanolyan gyorsan túl is lendült rajta.
- Ez érthető, mindenki azt tanulja, amiben kedvét leli. Én mindig is jobb szerettem csak ámulni, és csodálkozni a különös anomáliák és jelenségek táncán, melyeket talán sohasem fogunk tudni megérteni. - Mondta, én meg vállat vontam magamban. Nem érdekelt.
- Akkor most hova fog menni? - Kérdeztem, ez is csak azért érdekelt, mert tudni akartam, hogy a mi nyakunkon marad-e.
- Úgy terveztem, a környéken kivárom az aratóidőt, majd visszatérek Hellenburgba, ha eljön az ideje...de már nem vagyok olyan biztos a dolgomban. Innen délebbre biztonságosabb a vidék? - Kérdezte.
- A vidék most egyedül kőfalak között biztonságos. - Mondtam magabiztosan.
- Hát, szomorúan hallom. De az ember csak nem maradhat élete végéig várfalak közt? - Mondta kicsit elcsüggedve, de valamennyi remény is vegyült a hangjába. Körbemutattam. - Nem muszáj. Az ember lehet kint a szabadban élete végéig, csak akkor az hamarabb eljön. - Mondtam könnyedén, mire sóhajtott.
- a bátyám is ezt mondta, mégis hamarabb jött el az övé. Szerencsétlen udvari mágus volt egy várban, de ostrom alá vették a várat és éhen akarták őket veszejteni. A vár ura egy utolsó, keserves kirohanásra adott parancsot. Ott hullott el ő is. Én csak két hónapra rá értesültem a haláláról. De azt mondták, derekasan szolgált, még ilyen nehéz időkben is. - Még valaki, aki csak egy irányba tud gondolkodni. Kezdett ezekből elegem lenni.
- Veszély mindenhol van, ez világos. De nem mindegy, hogy mennyi és milyen. Ez viszont nem is lényeges, én megyek vissza a táborba pihenni, rám fér. - Közöltem, és elindultam a táborba, hogy alhassak egy jót.
- Hm...bölcs vagy te, tünde barátom. Ha a mesterem rákérdez, mifélékkel találkoztam megemlítelek. Nem bánjátok, ha egy estére veletek maradok? Holnap reggel akarok elindulni, veszélyes az erdő, ha ráesteledik az emberre. - Kérdezte. Bólintottam a méltatásra, de ettől függetlenül rendületlenül sétáltam visszafelé, néha fába kapaszkodva, ha megszédültem. Ez biztos, hogy nem lesz így jó…

https://questforazrael.hungarianforum.net/t866-lance-kalver-how-to-screw-a-child-s-life https://questforazrael.hungarianforum.net/t875-lance-kalver

Lance Kalver

Lance Kalver
Tünde Katona
Tünde Katona
Miután sikerült az állapotomhoz képest békében lefeküdni aludni, és viszonylag kevésszer felébredni, egy rémálmokkal teli éjszaka után egy nem sokkal kellemesebb reggelre ébredtem. Vad szélvihar tombolt, és féltem, hogy el fogja sodorni a sátrat. Kinézve láttam, hogy néhányan összegyűlnek, kockáztatva, hogy felborítsa őket a szél. Kimentem hozzájuk, hogy észhez térítsem őket.
- Ne hülyéskedjetek, fedezékbe! - Mondtam, és elindultam a legközelebbi sátor felé, ami még fedezéknek tűnhetett. Csoda volt, hogy még nem tépte szét a szél a sátrakat. Bent valaki épp öltözködött, de nem törődtem vele.
- Ne aggódj. A legrosszabb ami történhet, hogy nekünk vág valamit a szél. Az meg remélhetőleg megakad a fákban. - Mondta Kale egy vizestömlőt elővéve. ~ Ja, meg téged is feldönthet, ráesel valamire, aztán leshetsz… ~ morogtam magamban, ahogy egyre gyűltek a rossz élményeim a társasággal kapcsolatban. Vitatkozni viszont nem volt kedvem vele.
- Most mit csináljunk? - Kérdeztem.
- Megnézzük, mi okozza ezt a vihart. Addig mindenki marad a helyén és vigyáz a táborra. - Mondta határozottan Kale, én pedig abban a pillanatban döntöttem, hogy itt maradok. Elég is volt a kalandozgatásból, ami az ő társaságát illeti. Bólintottam arra, hogy valakinek őriznie kell a tábort, és ezt szívesen vállalom is.
- Jössz velem? Akármi is okozza, én biztos nem tudom megfékezni. - Nézett rám, mintha én meg tudnám. Kérdően néztem vissza.
- És akkor én? Nem ilyenek ellen vagyok kiképezve. - Feleltem őszintén.
- Egyedül csak nem mehetek. Kell valaki, hogy lefedjük egymás vakfoltjait. - Vágta rá, de nem hatott meg.
- Vidd akkor a lányt. Ő jobban ért ezekhez. - Válaszoltam, mire felháborodott, mert egy gyereket nem vinne magával… minek van vele egy gyerek, ha semmit nem akar kezdeni vele? Ráadásul ez valami fődruida, vagy mi. Egy katona ekkor kimentett, és elvállalta, így sok sikert kívántam nekik, ők pedig elindultak. Vagy húsz percig nem történt semmi, várakoztunk, én pedig próbáltam csendben a tegnapi rossz élményeket és a belőle fakadó testi hátrányokat lehetőség szerint enyhíteni magamon. Nekivetettem a hátam egy cölöpnek, mély levegőket vettem, és pihentem. Néhányszor elaludtam, de a széllökések mindannyiszor felébresztettek.
Egyszer csak alábbhagytak a széllökések. Egy társam kibámult a sátorból, én pedig követtem.
- Mi történt? - Kérdeztem rosszat sejtve. Sokan mondták el a véleményüket, valaki szerint megölték azt, aki okozta a vihart, de nem értettem egyet: ezek a birkák bárkit életben hagytak volna az erdőben, úgy éreztem. Kis idő múlva visszatért a két felderítő két másik, civakodó alakkal. Fiatal tündék voltak, furcsán felöltözve, ahhoz hasonló botokkal, amivel anno Faelar és Cormac druidákat láttam.
- Mindenki nyugodjon meg! Nem vagyunk veszélyben. - Jelentette ki Kale határozottan. Bólintottam, és feltettem az egyértelmű kérdést:
- És kik a vendégek?
Nos, nem kellett volna. Mindketten azt állították, hogy ők Daisy Beryl, az ősz druidája, vagy mi a fene, és nem a másik. A kislány megkérdezte tőlem, min viaskodnak, válaszként pedig csak morgásra telt tőlem.
- Hogy ki a jobb druida, vagy mi… Mi történt? - Kérdeztem Kale-től, aki megcsóválta a fejét.
- Szomorú, de az előző Daisy Beryl odaveszett. Ők ketten az utódai...vagy legalábbis a lány. Mindketten azt állítják, hogy Daisy őket nevezte ki utódjának, amikor eljön az ideje. Most pedig megvívtak egymással, hogy eldöntsék melyikük alkalmasabb a címre...elmondásuk szerint napok óta. Nem igazán így képzeltem el a vallásunk feltámasztását... - Mondta egyszerre idegesen és lemondóan. Már megint a párbajok……..
- Számít egyáltalán? - Szegeztem neki a kérdést.
- Nem akarom, hogy a druidáim eljátsszák azt, amit mindenki más pár hónappal ezelőtt. Nekik kéne azoknak lenni, akik elsimítják a tündék közt a konfliktusokat. - Válaszolta, és látszott rajta a tanácstalanság. Kicsit sajnáltam, de azért annyira nem. Ő hozta ezt a maga fejére, ráadásul teljesen feleslegesen.
- Tanítsd meg nekik, hogy kell. - Tanácsoltam, mintha egy cseppet is érdekelne, hogy mit játszadoznak ezek ketten itt.
- De melyiküknek? A lány is elfogadja, hogy Daisy kinevezte azt a fiút is utódjának. Nem tudom mi történt Daisyvel, ami ehhez vezetett, évek óta nem láttuk egymást...évekkel ezelőtt talán nem is figyeltem volna oda rá. Azt mondod csak bökjek rá az egyikükre? - Dörzsölgette a fejét, én pedig megpróbáltam úgy tenni, mint aki segíteni akar.
- Legyenek ketten. Nem is értem mondjuk, mi szükség van rájuk most. - Mondtam egyenesen, kissé kegyetlenül.
- Nem hiszem, hogy ebbe bele fognak egyezni. - Fejezte ki aggodalmait.
- Megpróbáltad?
- Egyelőre annak is örülök, hogy nem akarnak orkánokat vágni egymáshoz. Daisy Beryl feladata pont az ellenkezője volna...át kell gondoljam, mit csináljak. Egy kis magányra van szükségem, ha megbocsátasz... - Intett egyet. Nem mondhattam, hogy hála a jó égnek, de erősen gondoltam. Intettem neki búcsúzóul. Nem értettem vele egyet ebben az egészben, de ha neki ez jó…
Ekkor viszont a druidafiú odasétált hozzám, hogy véletlenül se legyen egy perc nyugtom se.
- Üdv. Lord Bloomglade lovagja vagy? - Kérdezte.
- Nem egészen. - Mondtam, aztán rögtön a tárgyra tértem, ami engem zavart leginkább. - Muszáj állandóan veszekedni valamin? -
- Állandóan? Soha ezelőtt nem ütköztünk össze semmin. Nem is volna helyes értelmetlen dolgokon. - Mondta. ~ Mert ennek aztán sok értelme van… ~ Motyogtam magamban.
- Mit jelent neked az, amiért veszekedtek?
- Be akarom bizonyítani, hogy méltó vagyok. Én voltam minden bizonnyal a legborzalmasabb jelöl a következő druidának. De amikor Daisy mester kiválasztott, úgy éreztem végre értelmet nyert az életem. Ezért kell nekem lennie az ősz druidájának. Hogy bebizonyítsam, méltó vagyok a címre. - Elég szomorú, ha valakinek ennyi az élete… bár belegondolva nekem se volt a túlélésen kívül sok, mielőtt reguláris katona lettem.
- Egy címtől jobban fogod érezni magad? - Kérdeztem, az arcát elnézve pedig sokkal jobban beindítottam a képzelőerejét, mint akartam.
- Minden álmom. Csak a puszta gondolat, hogy végre elértem valamit ahelyett, hogy folyton folyvást a sárba tiporjanak egyszerűen arra késztet, hogy ne adjam fel, legyen akármilyen lehetetlen is. És úgy hiszem, ez az eltökéltség kell most mindannyiunknak, az egész tündenépnek, hogy átvészeljék ezeket a nehéz időket. - Húzta ki magát, én pedig bólintottam. Ha ő úgy gondolja… a fiú pedig folytatta.
- És különben sem engedhetem, hogy Emily kapja meg. Egyszerűen nem képes a felelősséggel bánni. Olyan kedves, olyan türelmes volt. De amióta azt hiszi, Daisy mester őt nevezte ki utódjának, megváltozott. - És jó irányban nem változhatott volna…? A fiú közben megcsóválta a fejét.
- Felejtsd el. Druida vagyok, erősnek kell mutatkoznom még nehéz helyzetekben is. És téged, ha nem a kötelesség, hát mi hozott ide? Felteszem Lord Bloomglade barátja vagy? - Nézett rám kérdőn, viszont én csak ingattam a fejem. Bonyolultabb volt ez most.
- Milyen felelősség? - Vontam fel a szemöldököm.
- Lord Bloomglade tájékoztatott, hogy újjá akarja éleszteni a druidák köreit. És közel sem állok készen rá, hogy tanítványt fogadjak. Valószínűleg a legnagyobb felelősség mind közül. - Mondta határozottan, mintha begyakorolta volna a mondatot.
- Azt mondta, miért akarja? - A srác elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna.
- Nem, de könnyen rá lehet jönni az okára. Azon túl, hogy a druidák vezették a szertartásokat, amik során előjeleket olvastak, s áldoztak a Természetnek, rengeteg más fontos szerepük volt. Nélkülük a tündék szétesnének. A druidák bírák voltak, akik ítéleteket hoztak falvaikban. Háború veszélye esetén ők békéltették meg egymással a tündéket. Veszély esetén a druidák szólították az egyszerű népeket hadba. A királyok tanácsosai közt javarészt egykori arkdruidák voltak. Gyógyítók voltak, ügyeltek rá, ne pusztítsuk ki a vadállományt, s áldásokat adtak hosszú utakra, vagy éppen kíséretükkel védelmezték az utazókat. Más druidák vándoroltak, azonban engem arra készítettek fel, maradjak azokkal, akiknek segítenem kell. - Mondta olyan stílussal, mintha ezt is betanulta volna. Nem nyert meg, de csak bólintottam. Nem akartam elkeseríteni, hogy mára már biztos értelmetlen, amire készül. Úgy tűnt, nem bírja jól a szótlanságot, mert megszólalt.
- De csak mert nem sikerült egymás közt megegyeznünk, kérlek ne gondold, hogy nem tudok másokra időt szentelni. Fordulj hozzám bátran, bármi kétséged is legyen. - Mondta, de inkább maradt volna csendben. Talán csak azért nem hagytam faképnél, vagy képeltem fel, mert olyan hihetetlen volt számomra ez a hozzáállás, így csak furcsán néztem rá. - Tanácsot osztanál valakinek, aki sokkal idősebb nálad valószínűleg, de tanítványt nem fogadsz?
- Ne aggódj, ha nem tudnék hasznosat mondani, inkább csukva hagyom a szám. Még véletlenül sem akarok elszállni magamtól...nem úgy mint Emily. - Vágta rá kicsit zavartan, mintha megszeppent volna.
- Szerintem még magaddal sem vagy tisztában. Ha rám hallgatsz, ezt rendberakod, mielőtt bármiért is indulsz. - Közöltem hidegen, amit cseppet se viselt jól. Szúrósan nézett rám, ahogy hátralépett.
- Ráérek magammal foglalkozni, ha lesz időm rá. A kötelességem mindennél fontosabb. Most pedig, ha megbocsátasz, szót szeretnék váltani Lord Bloomglade-del. - Mondta, majd egy biccentés után távozott. Nos, nem fog hiányozni.

https://questforazrael.hungarianforum.net/t866-lance-kalver-how-to-screw-a-child-s-life https://questforazrael.hungarianforum.net/t875-lance-kalver

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.