[Küldetés] Caput sub tiara (V.I.SZ. 822. tavasz)

Matheus Robinnal az oldalán érkezett meg Augustinus püspökhöz.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus. – Állt az ajtó előtt Hagen.
- Mindörökké ámen. - Vigyorgott Matheus groteszkül. Főinkvizítori ruháját hordta, hogy jól eldicsekedhessen előléptetésével Karácsonyfa püspöknek. Kitolta a mellkasát, hogy jól kihangsúlyozza az új ezüst keresztjét a nyakában.
- Dicsértessék, inkvizítor atyák! – Köszönt Kormi is.
Nagyon rámosolygott Hagenre, majd továbbra is tejbetök szájjal villámokat szórt a szemével a fekete lovasra – a frissen felbukkant Jozefre.
- Gratulálok a kinevezéséhez, Iudex, remélem az Úr ad még időt a szolgálatra. – Mondta nem túl őszintén Hagen, majd bekopogott.
- Köszönöm, Tertullius püspök. - Vigyorgott tovább, nagyon megnyomva a püspök szót.
Hagen megveregette Jozef hátát.
- Imádkozom azért, hogy jó sorod legyen távol a katedrálistól.
- Abban biztos lehet atyám!
Az ajtó kitárult és egy ismeretlen arc fogadta őket.
- Ferentinus vagyok. – Mondta az ajtónyitó.
- Tertullius püspök. – Mutatkozott be.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus. – Szólt az asztala mögül a bíboros, ahogy pár papírt odébb tett. – Fáradjanak beljebb.
- Dicsértessék! – Szólt Jozef. – Tudhatjuk, hogy milyen jellegű a probléma?
- Dícsértessék a Jézus Krisztus. – Köszönt matheus Augustinusnak és a segédjének. - Bölcs döntés volt minket hívni ez ügyben. - Tette kezét észrevehetően szélesebb, mint szokott hasára. - Kiknek forog veszélyben a lelki üdvük?
- Nyakunkon a pápaválasztás, és szükségünk van magukra. A sok szervezkedés közepette egyvalamire nem maradt időnk: felkutatni azokat, akik a Sötét Apostollal kapcsolatban voltak az Egyházon belül. Vannak, akik már nem élnek, de velük is van probléma. – Sóhajtott. – A Veroniai Királyság egész területéről érkeznek egyházi méltóságok. Ahhoz, hogy méltó körülmények között tudjuk őket elhelyezni, ki kell használnunk azokat a szobákat, illetve lakosztályokat is, amelyeket a Sötét Apostol bérencei, illetve az ármánykodásainak áldozatul esett, jószándékú papok hagytak hátra. Abban viszont nem lehetünk biztosak, hogy ezen helyiségek "tiszták", ami a halálmágiát és a többi különböző, az Egyház által elítélt praktikát illeti. Azt adom Önöknek feladatul, hogy járják végig ezeket a helyeket, és gondoskodjanak róla, hogy a vendégeink biztonságos környezetbe érnek. – Nyomasztó csend támadott, majd Hagenre szegezte tekintetét. – Elnézést kérek, püspök atyám, hogy ilyen, hogy úgy mondjam, lótifuti munkát kell végeznie méltósága ellenére, de az a benyomásunk, hogy nagy gyakorlata van ezekben, és a lehető leghatékonyabb munkavégzésre van szükségünk.
- Ugyan, természetesen abban segítek, amiben tudok. – Legyintett, bár nem túl őszintén.
Eközben Ferentius kiosztott egy lakhelyeket listázó papírt mindenkinek.
- Úgy osztják fel maguk között, ahogy akarják, csapatban is dolgozhatnak, ha úgy kívánják. Egy hét múlva kezdődik a gyűlés, öt napon belül végezzenek, hogy a spirituális tisztaság után a materiális igényességet is legyen kapacitásunk kialakítani a vendégeknek. – Nézett körbe, mint aki kérdésre várt.
- Nem hangzik bonyolultabbnak, mint a Sötét Apostol eltávolítása. – Nézte Matheus a papírt. – Robin, találkozzunk ennél a szobánál. – Mutatott rá az egyikre a papíron. Kérlek szaladj el a könyvtárba és hozd el valamelyik nekromancia eltisztításával foglalkozó könyvet.
- Az túl nagy út. Hatékonyabb, ha itt kezdi, és nem együtt megyünk – mutogatott Robin.
Ekkor Kormi kinyitotta a száját, de Matheus fülébe csak az jutott el, hogy blablabla. De Hagen válaszolt neki, úgyhogy biztos nem volt fontos.
A bíboros és segédje nagyon udvariasan kitettek mindenkit a szobából, és hát a folyosón folytatódott a tárgyalás.
Matheus összehajtogatta a papírt, és egy belső zsebébe helyezte.
- Nekem mindegy hol találkozunk, csak hozd el a könyvet. - Húzta fel az orrát. - Azt javaslom, hogy a biztonság okáért maradjunk egy folyosón, de külön fejezzük be a szobákat, így viszonylag hamar fogunk végezni. – Fordult Jozefhez és Robinhoz, Hagent kizárva a beszélgetésből. Menjen csak, ha ennyire égve hagyta otthon a máglyát.
- Biztos nincs szüksége segítségre? – Szólt azért Tertulius után Robin.
- Nincs szüksége, nagy fiú már, tud vigyázni magára. - Közölte Robinnak lekezelően és közte és Hagen közé állt.
- Ha jól értettem az előbb Robin inkvizítor azt javasolta, hogy ne együtt menjenek. Én viszont fegyvernök vagyok, ezért mondtam, hogy megvédhetem. – Magyarázta Jozef úgy kihangsúlyozva a szótagokat, mintha egy hülyével beszélne, de ez biztos csak valami sötét tünde akcentus volt.
- Értelmeztem, köszönöm a tolmácsolást, egyet nem értettem. – Nézett válaszul dühösen.
Hagen viszont az iménti szavakat nem kívánta annyiban hagyni. Mosolyogva hátrafordult, és Matheus szemébe nézett.
- Talán rosszul hallottam, hogyan is fogalmazott?
- Bocsásson meg, excellenciája, nem úgy gondoltam. – Mondta latinul, miközben álszentül hajlongott kezeit összekulcsolva.
- Hogyan gondolta hát? – Mosolyogva összekulcsolta a kezeit a háta mögött, és fenyegetően lassú léptekkel közeledett.
- Sehogyan, nem is mondtam én semmit, excellenciája. – Magyarázta, miközben megfordította Robint és elkezdte tolni a folyosón az ellenkező irányba. – Oly sok szoba van, amit meg kell néznünk, gyorsan, gyorsan!
A tünde megint kinyitotta a száját, de már a blabla hangok sem jutottak el Matheus füléig.
- Igazán kár. – Állt meg végül. – Jó munkát, testvérek.
Matheus két ajtóval odébb észrevette, hogy nem követik őt.
- Indulás! - Mutatott Jozefre és Robinra, tettetve, hogy nincs ott Hagen, remélve, hogy Hagen is ezt tetteti róla.
- Hozom a könyvet. – Engedelmeskedett végre a nő, és megindult nagy léptekkel elfele.
- Igazán örülhet, hogy ilyen szorgalmas tanítványa van. – Vetette oda Matheusnak.
Szorgalmas a fenét.
- Minden jót, Iudex főinkvizítor. – Ordított utána Hagen, mikor Matheus eltűnt egy folyosó kanyarjában.

Spoiler:

Krisztusban kedves Testvérem! Nagy erőkkel készítjük elő a pápaválasztást, és mindenki segítségére szükség van. Az Ön különleges képességei létfontosságúak egy szervezési részlethez. Kérem, délben legyen az irodámnál, hogy tájékoztathassam a további részletekről.
Testvéri szeretettel: Augustinus bíboros

A levelet nekem, az Ordo Draconis lovagrend fegyvernökének kezébe nyomták, mint később megtudtam, természetesen Sangarinus érseketya jóváhagyásával.
Ezek után nem sok habozni valóm akadt, bár elképzelni sem tudtam, hogy miként vehetek én részt ezen a nagyszabású és az egyház szempontjából rendkívül fontos eseményen.
A legjobb ruhámban, a lovagrend címerével ellátott köpenyemben jelentem meg pontosan a megadott időpontban a bíboros Katedrálisban lévő irodája előtt, ahol pár ismerős arc várakozott már. A lelkesedésem a felismerésükkel együtt zuhant a mélypontra, egyedüli vígaszom Robin inkvizítor volt.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus. - köszönt megtévesztő mosollyal Johannes, majd azzal a lendülettel már be is kopog, persze eszében sincs megvárni, hogy behívjanak minket.
- Mindörökké ámen. - vigyorgott Matheus groteszkül.
Kiábrándító volt őt látni a főinkvizítori ruhájában. Sosem gondoltam volna, hogy őt nevezik ki, elképzelni sem tudtam mit csinált meg ezért a pozícióért. Azt sem tudta most sem, hogy miként páváskodjon.
- Dicsértessék, inkvizítor atyák! - biccentettem magabiztosan, hiszen már nem tartoztam az Ő kezük alá és el tudtam képzelni, hogy ez milyen bosszantó lehet nekik, ezért ignoráltam Matheus lángragyújtó tekintetét és szélesen Robinra mosolyogtam. Valami jó is lesz ebben a feladatban.....
- Gratulálok a kinevezéséhez, Iudex, remélem az Úr ad még időt a szolgálatra. – fordult az önelégülten feszítő Matheus-hoz.
- Köszönöm, Tertullius püspök. - vigyorgott tovább az őrült, nagyon megnyomva a püspök szót.
Ezután Hans atya felém fordulva megveregette a hátamat.
- Imádkozom azért, hogy jó sorod legyen távol a katedrálistól. – mosolygott kajánul.
Egyáltalán nem voltam boldog, hogy most már Matheus is ilyen rangos lett, már két "ellenségem" is gondot okozhatott nekem, de reméltem, hogy Robin jelenlétében nem terveznek nyíltan semmit, de ezek után figyelnem kell majd a hátam mögé. Talán nem szerencsés pont velük dolgoznom, de hát nem válogathattam.
A püspök hátbaveregetéséhez kénytelen voltam lenyelni a békát, nem húzhattam be neki a bíboros orra előtt.
- Abban biztos lehet atyám! - húztam mosolyra a szám,
Aztán az ajtó szélesen kitárult, egy segédpüspök nyitotta ki azt. Augustinus bíboros az asztalánál ült és egy papírköteget rendezgetett.
- Ferentinus vagyok. - biccentett a segédpüspök. Augustinus ekkor felnézett a papírjaiból.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus.  Fáradjanak beljebb. - mondta és miután mindannyian beérkeztünk, Ferentius becsukta mögöttünk az ajtót.  Szép, tágas iroda volt, faliszőnyegekkel és könyvespolcokkal.
- Tertullius püspök. – biccentett Tertillus még mindig mosolyogva a segédre, majd Üdvözölte a bíborost is.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus. - Köszönt Augustinusnak és a segédjének az utána belépő Matheus.
- Nyakunkon a pápaválasztás, és szükségünk van magukra. - tért rögtön a tárgyra a bíboros, majd egy kis szünetet hagyott, hogy megemésszük a dolgot. - A sok szervezkedés közepette egyvalamire nem maradt időnk: felkutatni azokat, akik a Sötét Apostollal kapcsolatban voltak az Egyházon belül. Vannak, akik már nem élnek, de velük is van probléma. - sóhajtott.
- Bölcs döntés volt minket hívni ez ügyben. - tette kezét észrevehetően megnövekedett, kerekebb hasára Iudex. - Kiknek forog veszélyben a lelki üdvük?
- Dicsértessék! - hajtottam meg magam a két méltóság előtt. - Tudhatjuk, hogy milyen jellegű a probléma? - kérdeztem én is.
Augustinus végignézett rajtunk.
- A Veroniai Királyság egész területéről érkeznek egyházi méltóságok. Ahhoz, hogy méltó körülmények között tudjuk őket elhelyezni, ki kell használnunk azokat a szobákat, illetve lakosztályokat is, amelyeket a Sötét Apostol bérencei, illetve az ármánykodásainak áldozatul esett, jószándékú papok hagytak hátra. Abban viszont nem lehetünk biztosak, hogy ezen helyiségek "tiszták", ami a halálmágiát és a többi különböző, az Egyház által elítélt praktikát illeti. Azt adom Önöknek feladatul, hogy járják végig ezeket a helyeket, és gondoskodjanak róla, hogy a vendégeink biztonságos környezetbe érnek. - ekkor újból szünetet tartott, majd Hans atyára nézett. - Elnézést kérek, püspök atyám, hogy ilyen, hogy úgy mondjam, lótifuti munkát kell végeznie méltósága ellenére, de az a benyomásunk, hogy nagy gyakorlata van ezekben, és a lehető leghatékonyabb munkavégzésre van szükségünk.
- Ugyan, természetesen abban segítek, amiben tudok. – legyintett és mosolygott megtévesztő udvariassággal Johannes, de én egy percig sem hittem, hogy maga akar majd talpalni.
Eközben Ferentius mindegyikünk kezébe nyomott egy-egy, a lakhelyeket azonosító adatokkal teleírt papírt, Augustinus pedig folytatta.
- Úgy osztják fel maguk között, ahogy akarják, csapatban is dolgozhatnak, ha úgy kívánják. Egy hét múlva kezdődik a gyűlés, öt napon belül végezzenek, hogy a spirituális tisztaság után a materiális igényességet is legyen kapacitásunk kialakítani a vendégeknek. - kérdő tekintettel szétnézett, hogy van-e valakinek kérdése.
- Nem hangzik bonyolultabbnak, mint a Sötét Apostol eltávolítása. - nézte Matheus a papírt. - Robin, találkozzunk ennél a szobánál. - mutatott rá az egyikre a papíron. - Kérlek szaladj el a könyvtárba és hozd el valamelyik nekromancia eltisztításával foglalkozó könyvet.
Robin is a papírra nézett.
- Az túl nagy út. Hatékonyabb ha itt kezdi, és nem együtt megyünk javasolta a főinkvizítornak.
Nem tudom miért esett lovagtanoncként rám a választás, ha csak azért nem, mert valamikori noviciusként megmaradtak a képességeim, de nem mondhatnám, hogy nagy gyakorlatom lenne a nekromanciában vagyis ellene. Az már csak a hab volt a tortán, hogy Matheus azonnal lecsapott Robinra, így nekem a püspökkel kellene dolgoznom. Na, nem! Akkor inkább egyedül, de .........akkor borítékolhatom a sikertelenséget. Hogy lehet megtudni, hogy egy helyiség tiszta-e vagy sem?
- Az inkvizítor atyák már bizonyították az erejüket, így ők dolgozhatnának magukban, de én hasznosabb lennék, ha Robin Inkvizítorral tartanék és biztosítanám a védelmét ha szüksége lenne rá. - javasoltam kicsit álnokul.
- Valóban, egy főinkvizítortól többet is tanulhat, mint egy egyszerű püspöktől. Tarts csak Robinékkal, a legutóbbi feladat alatt úgyis összeszoktatok. - válaszolt elsőnek Hans atya, és most először nagyon is egyetértettem vele.
Közben a bíboros látva, hogy már a feladatra koncentrálunk és nincs felé kérdésünk, elbocsátóan intett és Ferentius kitessékelt minket a szobából és becsukta mögöttünk az ajtót.
A folyosón Matheus összehajtogatta a papírt, és egy belső zsebébe helyezte.
- Nekem mindegy hol találkozunk, csak hozd el a könyvet. - húzta fel az orrát. - Azt javaslom, hogy a biztonság okáért maradjunk egy folyosón, de külön fejezzük be a szobákat, így viszonylag hamar fogunk végezni. - fordult hozzám és Robinhoz, Hagent látványosan kizárva a beszélgetésből.
- Biztos nincs szüksége segítségre? – szólt hangosan kis habozás után Robin a már kifelé induló, ránk ügyet sem vető Johannes után.
- Tertullius püspök magányos farkas, neki muszáj megmutatnia, hogy nincs szüksége senkire. - szóltam oda csendesen Robin-nak,
- Nincs szüksége, nagy fiú már, tud vigyázni magára. - közölte Robinnal lekezelően Matheus is, miközben még a lány elé is állt, nehogy eszébe jusson az a segítség.
Én Matheus-hoz fordultam.
- Ha jól értettem az előbb Robin inkvizítor - igyekeztem hivatalos lenni, mielőtt még ez a begyepesedett alak feltételez valamit kettőnkről, - azt javasolta, hogy ne együtt menjenek. Én viszont fegyvernök vagyok, ezért mondtam, hogy megvédhetem.  - tagoltan beszéltem, hogy érthető legyek.
Matheus megmerevedett és gyilkos pillantást vetett rám..
- Értelmeztem, köszönöm a tolmácsolást, egyet nem értettem.
Johannes azonban meghallhatott valamit a főinkvizítor szavaiból, hiszen nem nagyon ügyelt a hangjára, mert visszafordult és mereven a szemébe nézett.
- Talán rosszul hallottam, hogyan is fogalmazott?
- Bocsásson meg, excellenciája, nem úgy gondoltam. - mondta latinul a kérdőre vont alak, miközben álszentül hajlongott kezeit összekulcsolva.
~ Pff….kit akar lenyűgözni? Mindannyian tudunk latinul! ~
Ezek után szinte vidáman néztem Matheusra, aki majd hasra esett, hogy kiköszörülje a csorbát.
- Robin? Te döntesz, én veled tartok. - hajoltam hozzá, míg vártam mikor ugrik össze a két atya.
- Hogyan gondolta hát? – mosolygott negédesen a Tertullius atya, kezei pedig összekulcsolva a háta mögött és egyre közelebb lépegetett az őrülthöz.
- Sehogyan, nem is mondtam én semmit, excellenciája. - magyarázta, miközben sietősen megfordította Robint és elkezdte tolni a folyosón az ellenkező irányba. - Oly sok szoba van amit meg kell néznünk, gyorsan, gyorsan!
Már csak egy kupa hideg sör hiányzott a boldogságomhoz, hogy mindjárt láthatom, ahogy kinyírják egymást. De Matheus gyáva nyúl volt és inkább megpróbált Robin háta mögé bújni.
- Én a legközelebbi szobával kezdeném, Tertullius atya pedig kezdhetne a legtávolabbival, akkor nem zavarnák egymás köreit. - vetettem fel, remélve, hogy ezen is összevesznek.
- Igazán kár. – kedvetlenedett el Hans püspök, szerintem ős is szívesen a másik férfi képbe mászott volna.
Ó, de jó is lett volna!
De mivel én estem az útjába, rajtam vezette le a frusztrációját és ismét hátba veregetett, amitől nagyon, de nagyon vissza kellett fognom magam.
- Milyen...kreatív ötletei vannak a novíci...lovagnak. - javította ki magát gyorsan, bár az elszólás nyilvánvalóan szándékos volt. - Jó munkát testvérek. - mondta, de aztán csak várakozóan meredt ránk.
Vagyis Robinra és rám, mert Matheus már a folyosó végén járt majdnem.
- Indulás! – bökött rám és Robinra, Tertullius-ra ügyet sem vetve, mintha nem is látta volna.
- Hagyd – halottam meg Robin halk súgását, ahogy végül hátat fordítottak egymásnak a kölyökként viselkedő inkvizitorok. Én meg rájöttem, hogy még csak most válaszolt a kérdésemre, de tény, hogy lekötött minket a két páváskodó, ki ha én nem alak kakaskodása.
- Hozom a könyvet - vetette oda foghegyről a főinkvizitornak és sietős léptekkel indult a könyvtárhoz.
- Ó, én biztos nem állok az útjukba. - bólintottam Robin-nak, de aztán csak bánatosan néztem utána, mert képes volt magamra hagyni az újdonsült főinkvizítorral, aki ráadásul biztos nem örült, hogy szemtanúja voltam a megszégyenülésének.
- Igazán örülhet, hogy ilyen szorgalmas tanítványa van. - mondtam kényszeredetten, csak, hogy mondjak valamit, aztán elindultam az első kijelölt szoba felé, tudván, hogy Robin ide fog visszatérni, hiszen ő is ezt javasolta.
- Minden jót, Iudex főinkvizítor. – csapott hátba ostorként Johannes hangja minket, aztán már csak sietős léptei távolodtak.
Matheus a nyakába kapta a lábát a sietségtől.
- Jó munkát Tertullius püspök! – kiáltottam  és nyomtam meg a munkát szót a távozó férfinek címezve.
Aztán csak néztem a mellettem szinte elszáguldó inkvizítorra. Micsoda lelkesedés!
Én minden esetre kényelmes tempóban mentem utána, egyrészt Robinra várva, másrészt....az ég szerelmére....öt napunk van még erre, hova ez a rohanás, az élőholtak szerintem nem sietnek sehová, ha eddig nem tették, megvárnak minket.

Spoiler:

A Katedrális környéki démonfalu szokatlanul mozgalmas volt ahhoz képest, hogy korábban kerülték az egyháziak ezt a helyet, mint a trágyabombot...az ő szemükkel nézve valószínűleg nem is volt több nekik. Amikor a másik démon megközelíti őt, óvatosan hátrál egy lépést, ahogy alaposabban szemügyre veszi, miközben bólint egyet.
- Legyen hát...de vigyázzunk, nem nézik jó szemmel, ha elhagyod a falut. - gondolta, hogy a démon minden bizonnyal a faluból való.
Több se kellett a démonnak, sarkon fordult, s egyenest elkezdett a másik irányba nyargalni. Nem is szót, nem is nézett vissza, még csak meg sem érősítette magának, hogy egyáltalán követik-e. Gerard egy óvatos mozdulattal utána lépett. Az első lépés után megiramodott, magabiztosabbá válik, ahogy megpróbált felzárkózni a démon felé.
- Megtudhatom a nevedet? - kérdezett rá, hátha ezzel sikerül szóra bírnia.
- Én vagyok a nagy, hatalmas démon, akit úgy hívnak, hogy Tim. - Felelt kissé hátrafordulva. - Miért?
Gerard bambán nézett vissza rá. Lia a fejében idegesen csikorgatta a fogait, hogy a démon a bolondját járatja velük.
- Úgy van rendjét, hogy egymásnak bemutatkozzunk. - felelte közben Gerard határozottan - Jómagam Gedeon Adramelech La'Domiel vagyok.
- Én pedig Lyadrinn Baal-Berith. - tette hozzá Lia határozottan és komolyan.
A démon bólintott.
- Örvendek.
A két démonnak még mindig voltak kétségei.
- Szóval hogy sikerült idáig eljutnod? Elég hevesnek tűnik a környék, még a szokottnál is hevesebbnek. – állításukat alátámasztotta az is, hogy környékbéli papok bukkantak fel, agresszív tekintetükkel méricskélve őket, ahogy haladtak előre.
- A kulcs ahhoz, hogy minél kevésbé zargassanak, az, hogy határozottan kell magunk elé nézni, és soha meg nem állni. – felelte, szinte jelt adva, mert a közelben álló inkvizítorok elindultak feléjük.
A két démon összenézett.
- Hát, egy próbát megér.
Aztán lehajtották a fejüket és felzárkóztak. Meglepő volna, ha a kupac inkvizítor ettől megállt volna, de egy próbát megért. És mit ad Isten, megálltak. De nem azért, hogy integessenek...
- Nemsokára végetek!
- Nem álltok már soká!
- Dögöljetek meg!
És hasonló kiáltások szegélyezték Tim nyomdokát.
- Most már látjátok, mi a baj. - közölte.
- Hát ez valóban nem mindennapi látvány. - vágta rá Lia - Az ilyet nem halkabban szokták a fejetekhez vágni?
- Minden nappal egyre hangosabbak, ahogy közeledik a pápaválasztás.
- Igaz is, közeledik az órája. - felelte Gerard, mintha sejtette volna. Igazság szerint nem követte, mikor akarták tartani, de nem akart bolondnak tűnni annak ellenére, hogy itt járt - Az új pápa...vagyis a pápai cím jelöltje biztatja őket? - tett fel egy lényegre törőbb kérdést.
- Nem mindegyik, de van, amelyik igen. És ez a gyűlölködőknek elég.
- Csak nehogy megjöjjön a bátorságuk még a választás alatt tenni is érte... - gondolkozott el Lia - Szóval, ki ez a valaki, aki látni akart minket?
- Mindjárt meglátjátok.
A kis falu egy házába vezetett az útjuk. A ház majdhogynem teljesen üres volt, szerényen volt berendezve. Egyetlen alak várta őt őket. Egy nő, hosszú, fekete csuklyás köpenyben.
- Üdv. – felelte, ahogy leemelte a csuklyáját.
Gerardnak leesett az álla, ahogy meglátta a nőt. Meg mert volna esküdni rá, ilyen gyönyörű teremtést még életében nem látott. És pont itt, ebben a faluban, ahol az önmegtartóztatás soványítja le a démon tagjait. Tágra nyílt szemeit úgy keringtette körülötte, mintha soha le nem akarta volna venni róla...egészen addig, míg Lia víziója fejbe nem vágta, hogy térjen magához. A démonpáros ezután szinkronban intett egyet majd egy fél lépést tettek előre.
- Hódolatom. - felelték egyszerre - Igazán...kötelességtudó a futárja. - tette még hozzá Lia a végére.
- Még jó. Azért futár. – mondta hidegen - Mi szél hozta magukat a Katedrális környékére? Tudhatnák, hogy nem biztonságos.
- Aggódtam. Időről időre megfordulok errefelé, amióta a pártfogójuk elhalálozott. De ilyen felbolydulást még sosem láttam errefelé. A helyében jobban aggódnék magam miatt, semmint miattam. - mondta Gerard.
- Maga miatt nem aggódom. Fel akartam mérni, hogy miért van a környéken, de azért van itt, mert magunk miatt aggódom. Bizonyára tapasztalta, hogy kezd nem biztonságossá válni a környék.
- Igen. Már gondolkodtam is azon, hogy felkeresem a Szent Brünhilda rendet. Tettek valamit azóta, hogy Gloria nővér eltávozott? - kérdezett rá Gerard.
- Nyilvánosan semmi súlyosat. Egyre több rongálást tapasztalunk, és különféle atrocitások érik a démonokat. De minden nappal egyre rosszabb.
- Próbáltatok már megkeresni valaki rangosabb embert. A rendfőnököt akár.- kérdezte Lia.
- Megbolondult? Nem megyünk közel a kígyófészekhez. - rivallt rá szinte Liára. - Nem. Csak egy megoldás maradt számunkra: el kell hagyunk a Katedrálist.
Gerard és Lia bólintottak egyet. Forró lehetett a föld a démonok lába alatt, nem csoda hát, hogy erre jutottak.
- Na és Gloria örökségét ezután is meg kívánják tartani? Úgy élni, ahogyan ő megálmodta? - kérdezte azt, ami a leginkább aggasztotta.
- Gloria egy naiv kislány volt, akinek fogalma sem volt róla, hogy mit vállal, és vállaltat másokkal. Sixtus egyébként is egy elszáradt inakkal összetartott csontkollekció volt, nem tudom, mire számított. - mondta a nő epésen. - Nem, nem tervezünk Isten szeretetében élni, és kínozni magunkat, hogy hátha megváltódunk. Soha nem akartam, a biztonság miatt jöttem ide. De ez megrengeni látszik. – felelte gúnyos, kérkedő hangon.
Lia arcára halvány mosoly ült ki. Annak idején megmondta. És milyen igaza volt. Gerard annál csalódottabb volt. Ő annak idején nem hitt neki.
- És a faluból hányan jöttek ide csak a "biztonság" miatt. - mondta erős iróniával megfűszerezve, mert az a nagy biztonság éppen most készült összeomlani alattuk.
- Nem tudom. Megpróbáltam minél elszeparáltabban élni mindenkitől. Nekem itt volt a tökéletes alkalom, hogy elvonuljak, és most sem tervezem felfedni magamat. – lépett előre - Az a tervem, hogy szépen lassan mindenkit, akit lehet, kicsorgatunk a faluból, és elindulunk keletnek.
- Nagy kihívás lehetett ilyen elbűvölő bájokkal. - mondta Gerard, óvatosan megjegyezve - Aztán keletről merre tovább?
A bókra mit sem felelt a nő, ami Gerardot némiképp elszomorította.
- Délre. Finsterwald a cél. - felelte tömören. - De mint mondtam, én nem akarom felfedni magam. Azt akarom, hogy maguk vezényeljék le a menekülést.
- Egy rakás elgyengült démon, kapcsolatok nélkül... - gondolkozott el Lia - van a falutokban egykori herceg vagy hadvezér egyáltalán?
- Vannak, de ők őszinte szándékból vannak itt. - mondta lesajnálóan.
A két démon elgondolkozott. Végül így feleltek, az eddigieknél gondterheltebb, komolyabb arckifejezéssel.
- Ha csak idő kérdése, míg a feje tetejére áll minden. - mondta Gerard - Akkor meg kell próbálni meggyőzni a hithű démonokat, hogy egyesítsük az erőinket. Kiszabadulunk innen, elmenekülünk keletre. Majd pedig mindenki mehet, amerre jónak látja.
Gerard arca nem véletlen volt gondterhelt. Volt egy másik elképzelése is, hogy miként lehetne könnyen elmenekülni. De nem akarta a többi démon csalinak használni, amíg kereket oldanak azokkal, akik nem akartak itt lenni.
- Magukra bízom, én itt maradok ebben az épületben. Tim a segítségükre lesz, ha óhajtják.
Gerard hezitálás nélkül felelt.
- Ám legyen. - mondta - Megteszem amit csak tudok. Azonban cserébe én is kérek valamit. Tudni akarom, mi hír járja a pápaválasztásról. Próbáljatok meg hallgatózni. Ez lehetséges? - gondolkozott el amentén, hogy Timnek volt némi rálátása a pápaválasztásra.
- Ha ebbe kerül. - mondja a nő. - Annyit tudunk, hogy az egyik legesélyesebb Demipho bíboros, és ő el akarja törölni a falut, és mindazokat, akik benne élnek.
- Ó, ki tudja mibe kerül. - mosolyodott el Gerard szomorúan - Ki tudja mit kell majd csináljunk, hogy ne töröljék el az emlékünket is a föld színéről. - mondta, aztán biccentett. Ő és Lia ismét finoman előrehajoltak.
Távozás előtt még rákérdezett.
- Egyébként a nevem Lyadrinn Baal-Berith. Az úr pedig Gedeon Adramelech La'Domiel. Téged hogyan szólíthatunk?
- Riel. – majd pedig némán intett, jelezve, hogy távozzanak.
A páros kissé meglepődve, szótlanul távozott. Aztán egymásra néznek. Aztán gondolkodóba esnek. Riel. Ezt a nevet is régen hallották már. Pláne valakitől, aki így nézett. Valóságos mítosz volt ez a név. Most pedig ki kellett találják, vajon valóban az-e, amire gondoltak. Ugyanis Riel volt az egykori démonkirálynő beceneve.

Matheus és Jozef békében álldogáltak egy öregszagú lakosztályban. Előkapta a zsebéből Szent Miklós ujjait, és lehelyezte a szoba közepére, majd bólogatni kezdett.
- Na, érez valamit? – Zavarta meg Kormoska az idillt.
Az ujjak a kandalló felé fordultak.
- A kéményt.
- A kéményt érzi? Ha be akar mászni, hogy kiűzze a nekrókat onnan, tarthatok bakot. – Javasolta.
Matheus majdnem javasolta, hogy inkább ő tart majd bakot, elvégre a korom való a kéménybe, de úgy se bírta volna el Jozefet.
- Tökéletes ötlet. - Visszatette a zsebébe az ujjait, keresztet vetett, elimádkozott egy Kyrie Eleisont, majd elővett egy feszületet, és azzal bújt be a kandallóba.
- Még a végén kormos lesz, atyám. Nehogy összekeverjenek majd minket…
Matheus már éppen elkezdett a kezében a kereszttel misét tartani, mikor érzi a zsebében a bölcsesség nyomait. Kivette hát, hogy hagy mutassa meg a forrást.
- Jaj, milyen humoros. - Visszhangzott a válasza a kéményből.
- Talált valamit?
- Csak egy élőholt kéményt... - Sóhajtott, és elkezdett felmászni.
- Aha… Csak nehogy elnyelje, atyám. Innen maximum a maga talpát tudom megcsiklandozni, ha megtámadja valami.
- Jaj, milyen humoros. - Ismételte magát, majd ahogy lassan elkezdett felfelé érni öreg módjára elkezdett zsörtölődni, hogy miért neki kell mindig ezeket a munkákat végeznie.
- Na végre. - Viszhangzott ki a kéményből, ahogy Matheus felgyorsított, hogy elérje végre a mutatás célját. - Ha leesek, és kitöröm a nyakam... - Zsörtölődött azért tovább.
Az ujjak lassan előre kezdtek mutatni. Matheus tüzet csinált a szikragyűrűjével, mire valami visítva kiesett belőle.
- Leesett! - Ordított le Jozefnek. - Elkapni! Gyorsan! - Kezdett el fél kilométer/perces sebességgel lemászni. - Álljál már ki a kémény alól! - Ordított le Matheus megint.
- Már rég kiálltam, vak maga?
- Fogalmam sincs. – Hallotta az inkvizítor a visszatérő nő hangját. - De itt biztos nem maradhat.
Matheus nem is tudott lenézni, szóval egyszerűen nem vak, csak agresszív. Dülöngélve landolt a kandallóban, majd csupa koromként kiugrott.
- Törjük el. - Vetette oda.
- Inkább szentelje meg, nézzük meg mi történik. – Kötött belé a sötét.
Robin szent fényt idézett, a csontos korong pedig hamuvá vált.
Matheus vállat rántott ezt látván, és elindult kezében az ujjakkal a következő szobába. A tanítványt viszont látszólag egy másik szoba ragadta meg, mert eltűnt a folyosó másik fején.
- Robin! - Ordította Matheus. - A könyvet! – De nem fordult vissza.

Nagyon remélem, hogy Robin hamar visszaér, mert bármit kinézek ebből az atyából, mert őrült és nem kedvel engem.
Azonban talán a kinevezése miatt most nagyon komolyan veszi a feladatát, vagy csak simán le akarja alázni Johannest. Ha ez a cél, szívesen társulok benne.
Követem a szobába, amit beleng a dohos, állott szag és hagyom dolgozni, csak a kardomra teszem a kezem.
- Na.....érez valamit? - faggatom.
Matheus tudálékosan bólogatni kezd.
- A kéményt.
- A kéményt érzi? - nézek rá megütközve és már biztos vagyok benne, hogy az Úr teljesen elvette az inkvizítor eszét.
~ Na jól ki vagyok ezzel a bolonddal segítve! ~
Persze tisztában voltam vele , hogy a "kémény" dologgal rám utal, de továbbra is teszem az értetlent, hiszen van még időm, hogy kieszeljek ellene valamit. Tudom, hogy nem felejtette el a déli kis közjátékunkat, azonban én sem.
- Ha be akar mászni, hogy kiűzze a nekrokat onnan, tarthatok bakot. - bólogatok.
- Tökéletes ötlet. - teszi zsebre a kezét, mintha valami lenne ott.........aztán keresztet vetett, motyog magában, gondolom fohászkodik, majd elővesz egy feszületet, és azzal bújik be a kandalló kéményébe, ami elég nagy hozzá, hogy még a pohos atya is beférjen.
Persze nem gondoltam komolyan, hogy majd felemelem, a jóllét eltunyította, de legalább csalinak jó volt.
Vártam, hogy valami lecsapjon rá, aztán én is lecsaphatok arra, ami megtámadja.
- Még a végén kormos lesz, atyám. - vigyorogtam, ahogy összekoszolta magát. - Nehogy összekeverjenek majd minket.....
- Jaj, milyen humoros. - visszhangzott Mathaus válasza a kéményből.
Vigyorgok tovább, mert jól esik, hogy nem tud visszavágni, na meg aztán úgy sem látja, azonban az nem kerüli el a figyelmem, hogy elővesz valamit a zsebéből és feszülten nézi. Ha őrült is, mégis csak pap és tudom mire képesek a nekromanták, így visszaveszek a vidámkodásból és én is figyelmessé válok, közel húzódva hozzá.
Nem örülnének nekem a feletteseim, ha épp mellettem ölnék meg a főinkvizítort.
- Talált valamit? - kérdezem meg ismét, talán felfogja, hogy én megvédhetem.
- Csak egy élőholt kéményt... - sóhajt és elkezd feljebb mászni.
- Aha.... - nyögöm a szememet megforgatva. - Csak nehogy elnyelje, atyám. Innen maxumim a maga talpát tudom megcsiklandozni, ha megtámadja valami. - jegyzem meg, csak, a mihez tartás kedvéért.
- Jaj, milyen humoros. - hallom irónikus dörmögését, amit kissé eltorzít a kürtő.
Várom azonban, hogy mikor esik le az öreg a kéményből, vagy magától, vagy segítséggel, de makacsul mászik felfelé. Én biztos nem mászok utána, nem akarom, hogy a nyakamba zuhanjon.
- Robin, gyere már! - sóhajtok vágyakozva.
- Na végre. - mormog tovább a kémény. - Ha leesek, és kitöröm a nyakam...
- Bár meghallgatna az ég.... - motyogom a visszhangos szavakra, de mivel semmi veszélyest nem hallok, várok tovább.
- Leesett! Elkapni! Gyorsan!
Ugrom egyet hátra, amikor meghallom a visítást. Először azt gondolom Matheus zuhan lefelé, de aztán valami sokkal kisebb az, önkéntelenül rúgok felé egyet, aztán kirántom a kardom, amikor hallom, hogy az ajtó is nyílik.
Hála az égnek, Robin az, aki biztos hallotta a vísítást is, így csak besurran kardjával a kezében és gyorsan becsukja az ajtót.
Csak a szemünk villan össze.
Akármi is az a valami, gyors mint a nyavaja, ezért egy Cinerium-mal próbálom lelassítani, hogy kezdhessünk vele valamit.
A varázslatom hat az a valami lelassul annyira, hogy Robin fel is tudja venni. Most már látni lehet, hogy egy kis korong alakú dolog az, néhány lyukkal. Most egy hangot sem ad ki.
- Álljál már ki a kémény alól! - hallom közben Matheus ordítását.
- Már rég kiálltam, vak maga? - kiáltottam vissza, miközben Robin mellé lépek, hogy megnézzem mi az, amit oly nehezen kaptunk el.
A meglepődéstől kerekre nyíltak a szemeim.
- Ez mi a bánat? Nem élő?
- Fogalmam sincs - forgatja meg Robin a kezében tartott dolgot. - De itt biztos nem maradhat.
Matheus dülöngélve landol a kandalló alján. Annyira kedvem lenne felhívni rá Matheus figyelmét, hogy miként néz ki. Kormosabb, mint én valaha lennék..., de most jobban leköt az a valami, ami csontkorongnak tűnik lyukakkal.
- Törjük el. - csattant fel azonnal, bár kétlem, hogy egyáltalán tudja mi ez.
- Inkább szentelje meg, nézzük meg mi történik. - javasolom, de nem mivel az előbb még vadul száguldozott, bizonytalan vagyok.
Robin azonban láthatóan az én pártomra áll és letéve a korongot a földre, elmormolja a Felszentelés igéjét és felragyog a fény.
A korong azonnal elporlad.
Matheus fapofával csak megrántja a vállát és mintha valamiféle ujjakat - nekem is van hasonló, így ismerősnek tűnik - szorongatna csendben elindul a következő szobába.
Most azonban csalódottan nézem a porrá lett korongot, már sosem tudjuk meg mi volt az.
Egyelőre semmi más gyanús dolgot látok a szobában, így én is kifelé indulok egészen addig, míg meg nem látom, hogy Robin felém integet, maga után hívva egy másik szobába.
Nem kell kétszer mondani, hogy vele tartsak, megkönnyebbülten megyek utána.
- Robin! - hallatszik egyre halkabban Matheus hangja, ahogy távolodunk. - A könyvet!

Matheus megérkezett a következő szobába. Vagy szobához, ugyanis az ajtó zárva volt. Mellette állt egy ifjú inkvizítor, akiről a főinkvizítor nagyon próbált nem tudomást venni.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus! – Köszöntötte az ifjú az öreget.
- Dícsértessék. – Nyomogatta idegesen a kilincset.
- Ideges, atyám? – Kérdezte bizonytalanul.
- Az nem kifejezés. Hol vannak ennek az ajtónak a kulcsa? - Nézett hátra a válla fölött, szomorúan látva, hogy Robin meglépett.
- Nálam, atyám. - Mondta büszkén, ahogy meglengette a kérdéses kulcsot, még csörgött is.
- Akkor legyen szíves. – Állt ki az útból színpadiasan.
Az ifjú kinyitotta az ajtót, és előre engedte a főinkvizítort.
- Be... bemehetek én is, atyám?
Matheus belépve keresztet vetett miközben azt mormolta, hogy kyrie eleison.
- Be. - Majd körbenézett a szobában.
- Leonhard Brückner vagyok, örülök a találkozásnak. Reméltem, hogy dolgozhatunk együtt.
Matheus idegesen végig húzta a kezét az arcán.
- Sacra luxot a kéménybe. Jó mélyre.
Az ifjú látszólag nem értette a dolgot, de azért úgy tett, ahogy kérte. Ám ebben a szent pillanatban megmozdult valami a legfőbb inkvizítor nadrágjában.
Leonhard közelebb lépett.
- Miért kellett? – Érdeklődött nagyon.
Matheus idétlen táncot járt.
- Rám is! Gyorsan!
Ám az ifjú hülye ezen úgy meglepődött, hogy inkább judica meát talált ellőni.
- Haszontalan kölyök! - Ugrott dühösen, és a falhoz verte azt a részét, ahol a mozgolódást érezte. Majd rájött, hogy azok csak Szent Miklós ujjai.
- Bocsánatot kérek! Minden rendben? Úgy sajnálom!
- Nam Dominus Sabaoth... - Fájlalta a lábát. - Minden a legnagyobb rendben! - Majd egy rövid kínos csend után elővette az ujjakat, hogy megnézze, mit akarnak. Látszólag ma éppen művészkedni, mert a sok falon található puccos festmény közül az egyikre mutattak.
Matheus eltette az ujjakat, majd a saját ujjával mutatott a festmény felé, le nem engedve ezt.
- Vedd le azt a képet a falról.
Az ifjú meglehetősen lassan, de azért levette. Egy szellem ugrott ki mögűle, a rémülettől Leonhard fel is dőlt, beleütve a képkeretet a padlóba.
- Judica mea! - Lőtt egyet türelmetlenül Matheus, majd előhúzta a kardját és szent fénnyel lecsapott. Már nagyon elege volt a dologból.
A szellem nem is maradt sokáig, elpárolgott. Leonhard feltápászkodott.
- Elnézést, ez nem volt túl elegáns. Szóval, hova megyünk következőleg?
- Tény. - Mormogta. - Tedd vissza a képet, és... - Nézte a listát. - Ide. - Bökött, és útra kelt.

Nagy volt a némaság a két démon fejében. Egyikük sem látott még messzebb annál, mit akarnak megtudni következőnek.
~ Elsőnek látogatást teszünk a Szent Brünhilda Rendnél. Akár támogatják a szökést, akár nem, arról tudnunk kell.
~ Nem szeretem ezt a te ötleted. - felelte hezitálás nélkül Lia - Nem bízom bennük. Ezt a kettőt is láthattad, amint Gloria köddé vált, kimutatták a foguk fehérjét.
~ Gloria szavai alapján ők egy békés rend, gyógyítók. Majd óvatosan vezetem a beszélgetést, hogy észrevegyük, ha ellenséges szándékaik lennének. De nem lesznek.
Meg is indultak előre, egyre csak a rendházat keresve.
~ Ezzel a te gloróáddal csak egy baj van.
~ Micsoda? - Gerard valamiért nem látta, mire gondolt Lia. A lány gondolatai a szokottnál zavarosabbak voltak.
~ Isten irgalmazzon, ha őket is félreismerte...
Nem kellett sokat menjnek, hogy Tim utánuk iramodjon. Apró termete ellenére gyors volt és fürge, noha a nagy igyekezetnek hála alaposan megfáradt.
- Hova... mennek? – kérdezte zihálva, hogy levegőhöz jusson.
Lia pókerarccal nézett rá.
- A Szent Brünhilda Rendhez, de nem sürget az időnk. Mi történt? – mert talán lesz jobb dolguk is, mint papokkal egyezkedni.
- És mégis mi célból?
- Tudnunk kell, hogy a rend közbe fog-e avatkozni, ha elindulunk. És ha támogatásukat adják, a rend meggyőzheti a falu másik felé, hogy maradjunk együtt. -felelte a lány tömören.
Gerard szóhoz akart jutni, s látszólag volt valami a nyelve hegyén, de végül elharapta.
- Mindenki gúnyol minket. Mindenki kinevet. Mindenki rugdos. Mindenki bánt. Ha ez ellen nem tesznek, mégis miben támogatnának? – csóválta a fejét.
- Igazán? - csillant fel Gerarad szeme - Beleértve őket is?
Timen látszott, megzavarta a kérdés. Egy kissé hátrébb lépett, s keresztbe fonta a karját. Jól kivehető volt, hogy zavarba jött tőle.
- Azt én... nem tudom. Nem tudom, hogy ki melyik rendhez tartozik. De azt igen, hogy senki nem véd meg minket.
- Akkor még van remény. - nézett Ger ravaszul vigyorogva Liára.
- Igazán? - húzta össze a lány a szemét - Te Tim. Kell még misékre járnotok?
- Hát minden nap tartanak...de nem tudják betartatni, hogy mindenki járjon. Nem is mindenki jár. Én sem. - kicsit fel is engedett, látszott, hogy nem kifejezetten szégyelli magát miatta.
Szerencséje, hogy nem volt a környéken Matheus, különben még spontán meg talált volna gyulladni.
- Ez most nem számít, a lényeg, meg tudod nekem keresni azt, aki szokott miséket tartani és megtudni, merre találjuk? - felelte Gerard - Addig én a faluban maradok és kiderítek pár dolgot.
- Gondolom... - vakarta meg erősen szőrös tarkóját.
- A faluban várunk. - tette hozzá Lia.
Egyszerű volt, Tim meg is értette, amikor távozott.
~ Kész, most örülsz? - morogta fejben.
~ Meg fogod látni, a rend a hasznunkra lesz.
~ Meg fogom.
~ És még valami. Amíg megyünk, figyeljünk rá, hogy szóban is vitassunk meg pár dolgot. Nem tetszik, ahogy Tim olyan könnyen ránk talál. Nem csak azért rakták mellénk, hogy segítsen. "Riel" rajtunk akarja tartani a szemét.
~ Ezegyszer egyetértünk.
„Falu”. Messze ált a falutól, amit Gerard és Lia ismert. Tulajdonképp nem falusi élet folyik, inkább mintha város lenne, csak kicsiben. Piac és árusok sehol, fogadó sincsen, csak házak, némelyik igencsak megrongálva, valamint fatönkök és -törzsek is voltak elszórva, hasonló állapotban. Maguk a démonok pedig csak úgy ott voltak. Sétáltak, beszélgettek, de nem csináltak semmi említésre méltót.
Viszont több szentély volt, mint bármilyen helyen a Katedrálisban. Bizonyosan azért, hogy a démonok, amennyiben akarnak, közelebb kerülhessenek Istenhez. Ezeket egyháziak őrizték, de ők a kollégáikkal ellentétben nem gúnyolódtak a démonokon. Erős technikai öngól lett volna, nagyon hamar találkoztak volna némi túlerővel.
- Gondolod, hogy van még üres ház? - nézett Ger Liára.
- Itt akarsz aludni?
- Hát látok rá esélyt... - felelte.
- Ez lenne talán a legegyszerűbb mód, ha ki akarok deríteni valamit.
Kerestek is hát egy nagyobb építésű házat, majd Gerard hangosan kopogott egyet az ajtaján. Sokatmondóan válaszolt a kongó üresség.
- Hát ez, furcsa...
- Jellemző, te még rendesen kunyerálni se tudsz...na majd én.
Lia más stratégiát választott. Ahogy ismét körbenéztek, egy kutat keresett. Vízmerés közben lehet jókat beszélgetni. Talált is egy neki tetszőt, és még csak nem is olyan száraz, mint egy elhivatott apáca nemi élete. Két démonnal a kút körül, bár egyik sem meregetett, révetegen bámulnak lefelé a kútba.
- Hé! - intett a páros - Most érkeztünk ide, útba tudtok minket igazítani? Nem tudjuk, miként szoktak errefelé menni a dolgok.
Álmatag, elgyötört szemekkel néztek vissza.
- Mi kellene? - kérdedzte az egyik kásás, gyenge hangon.
- Épp csak egy pár szó, tényleg, hogy hogyan zajlik itt az élet. Feladatok, munka, koszt, szórakozás, csak hogy el ne tévedjünk.
~ Nem hazudok, életemben nem láttam még démont, aki ennyire levert lett volna.
~ Talán ez a hatása a bűn megtagadásának...?
- Annyi a feladat, hogy nyugton maradjunk. Semmi mást nem kérnek tőlünk. Naponta kétszer jönnek étellel, délelőtt és délután. Sokan nagyon éhesek emiatt állandóan, de böjtöt kell tartanunk vagy mi... mindenki úgy szórakozik, ahogy tud, és nem követ el bűnt, Kockázni szoktunk, de csak tét nélkül, különben az irigységdémonoknak nagyon nehéz lenne.... - érezhetően nehezére esett a démonnak beszélni.
~ Csalni...
A két démon sokkolt arccal nézett egymásra.
- Említette már valaki....a papoknak...hogy ez aligha több, mint amit egy állat a karámban kap?
Gerard gyorsan megrázta a fajét, ahogy megbökte Liát. Nekik most a lelkes, naiv démont kell játszani.
- De hát csak nem hagyják, hogy az értékes tapasztalatok kárba vesszenek. Ilyet démonfia még nem csinált. Le kell jegyezni a jövő démonainak, módokat keresni, és tanítani a papságot, ahogy ők is tanítanak minket! Legalább egy írnok, vagy egy krónikás jön látogatóba?
Egy kis idő telt el, amíg a démon feldolgozta, amit hallott.
- Nem tudok senkiről... de nem hinném, hogy velünk beszélnének. Legfeljebb a felügyelőkkel.
- És azt mondjátok dolgozni sem kell?
- Magunkon kell dolgozni.
Ingerült, fáradt. Türelme végét járta.
- Értem. - mondta, ahogy körbefordult - Bármely ház, ahol elférünk? - bökött az egyik utca felé. Vagy kit kell keresni lakhatásért?
- Maguk démonok? - Kérdezett.
- Pontosan.
- Akkor nagy probléma nem lesz. Találjanak valami üreset...viszlát.. – mondta, kissé habozva, mielőtt elköszönt volna. Bizonytalan volt a hangja, s nem is változott, mielőtt visszament volna a kút vizét bámulni.
- Napot... - nézett rá Gerard, ahogy megindultak a korábban talált üres ház felé - Ne vigyorogj...
Lia ravaszul nézett vissza rá.
- Ismerd el, hogy igazam van. A Rend nem érti a dolgát.
- Meglátjuk azt.
~ Addig is, a biztonság kedvéért húzódjunk egymáshoz közelebb. Nem akarom, hogy bárkinek feltűnjön, hogy nem adsz magadból aurát. - tett hozzá gondolatban, ahogy a korábbi házhoz értek és benyitottak.
A házban nem volt senki, viszont tele volt szétforgácsolt bútorokkal és berendezéssel. A falról is le volt tépve egy feszület, ami félbetörve hevert az egyik sarokban.
-Hát, legalább tudjuk, melyik brigád tagja lakott itt. Akarsz maradni? - kérdezte Gerard.
Liának nagyon rossz előérzete volt.
- Hogy aztán ránk kenjék a papok? Nem. De érdekelne a valaki, aki ezt csinálta.
A fiú körbenézett a bútorok között, hátrahagyott személyes holmi után kutatva. Levél, írás, véset, festmény, akármi, ami arra utal, hogy élt is itt valaki, nem csak egy erre tévedt farkasfalka nyargalt át a lakáson.
Semmi ilyesmi.
- Talán Tim tudni fogja, ki lakik itt. - mondta Gerard.
- Vagy lakott. - mondta Lia.
- Elég legyen ebből! - veszekedtek egymással, miközben kisétáltak a házból - Várjuk meg Timet, addig még van időnk körbeszaglászni.
Odakint aztán körbenéztek. Pár pőerc kellett csak, hogy Tim ismét felbukkanjon, ilyesztő pontossággal, pedig ismét szaladt, ahogy csak a lába bírta.
~ Nem tetszik ez nekem. Aki ilyen jól tud időzíteni, nem lohol ennyire. A bolondját járatja velünk.
- Azt hiszem, megtaláltam, akit kerestek. Az atya neve Albert Frach, a Katedrálisban lakik, de a faluhoz közel.
- Tehát nem is Gloria rendjének a tagja, érdekes. - mondta ki a nyilvánvalót Lia.
Gerard megpróbálta ignorálni.
- Köszönjük. Azonnal felkeressük. Amíg megyünk, még lenne pár kérdésünk. Elkísérsz minket addig?
- A falu határáig. Ki nem teszem a lábam. - morgott az apróság. - Utat viszont tudok mutatni. Kövessenek. -s el is indult a megszokott céltudatossággal.
- Gyors leszek akkor. - mondta Gerard - Mindenek előtt, ti, akik még nem gyengültetek le, hogyan tartjátok meg az erőtöket, ha minden mozdulatotok papok figyelik?
- Nem figyelik annyira. Biztosan látták a sok rongálást a falu körül. Háborúdémonok. Amíg a szentélyeket nem bántjuk, vagy nem pofátlanul szembetűnő, ahogy bűnt követünk el, addig nincsenek olyan szigorú megtorlások. Sokminden lazult az utóbbi időben.
- És már fenyegetésnek sem vesznek.
- Inkább csak gyűlölnek.
- Gyűlölni lehet tisztelettel is. - felelte Gerard haragosan - De nem érdekes. Mire visszajövünk, ki tudod deríteni, vannak-e hercegek vagy hadvezérek a faluban?
- Akinél voltak, mondta, hogy vannak, de semmire nem vehetőek rá.
- Talán most nem. De ha kiderül, hogy tényleg nem vagyunk biztonságban, már más a helyzet. - mondta Gerard - Vagy ha kiderül, hogy mégis biztonságban vagyunk. Ha visszajöttem, el tudsz hozzájuk vezetni, Tim?
- Reméljük. – nyögte oda epésen, ahogy egy összeeszkábált kerítéshez érkeztek - Arra menjenek. Ha kérdeznek útközben, biztos odatalálnak. Sok sikert.
A démon egy kis kupac épület felé mutatott, messze a kerítésen túl.
- Ha, ha mást nem, őt mentsük ki. Nagyon segítőkész. - mondta Lia.
- Gondoljuk át, mit akarunk a paptól. És hogy hogyan. Tudni akarom, mi a fenét műveld a Brünhilda Rend ezzel a hellyel...
Azzal el is indultak a pap háza felé. Szúrós, utálatos, gúnyos tekintettel méricskélte őket mindenki, aki mellett csak elhaladtak. Nem csoda hát, hogy Lia ideges lett tőle.
~ Egy szívességet azért tégy meg. A könyv legyen kéznél.
Gerard nagyot sóhajtott, ahogy megemelte a kezét, majd kopogott. Egy kis idő múlva egy barátságos arcú, kopaszodó férfi nyitott ajtót.
- Ezt nem gondoltam volna. Miben segíthetek? – lepődött meg.
- Most érkeztünk ide messzeföldről, hallván erről a különleges faluról. - mondta Lia, megpróbálva a szkeptikusságát a létező legjobban leplezni - Mit gondol róla?
- Van helye. – mondta tömören.
- Történetesen ismertem a megboldogult Gloria nővért, ő mondta, hogy jöjjek ide. Maga lett a falu új vezetője?
- Nem, én csak misézek nekik. De miért állunk az ajtóban? Jöjjenek beljebb. – intett belefé, kevésbé szűkszavúan.
- Köszönöm. - mondta a két démon kórusban, ahogy besétáltak.
Hogy aztán odabent szemügyre vették a házat is. A házat nem tömték tele díszítéssel, többnyire bekeretezett festmények voltak a falon, vélhetően szentekről, illetve könyvek könyvespolcokon. Ennek hála a fogadóhelység tágas volt, így kényelmesen elfértek.
- Elnézést az udvariatlanságért, be sem mutatkoztam. Albert Frach vagyok, Önökben kit tisztelhetek?
- Gedeon Adramelech La'Domiel és Ly'adrinn Baal-Berith. - felelte Ger röviden - És előre is hálásak vagyunk, hogy időt szán ránk.
- És miben segíthetek?
- Tudja, mi és Gloria annak idején vált-vállnak vetve harcoltunk együtt. Ezért is kötődöm annyira a hagyatékához. Azért jöttem ide, hogy segítséget nyújtsak az itt élő társaimnak. Képes lennék segíteni, megszervezni a démoni tapasztalatok kódexre vetését, keresni különféle hasznos munkákat, melyeket bűnbeesés nélkül is lehet végezni és előremozdítani a démonok és a papság közti viszonyt, hogy könnyebben megértsék a másikat. Sejti már, mire gondolok?
Rövid csend következett. A papnak nem sok idő kellett, hogy leessen a tantusz.
- Gondol valamire, amit még nem mondott el? - vonta fel a szemöldökét.
- Inkább aggaszt. - felelte Gerard - Mondja, mit tette, ha a pápa a falu vesztét akarná?
- Követném az elöljáróim utasítását. – tárta szét kedvtelenül a karját.
Gerard gyorsan hátrébb hőkölt. Nagy levegőt vett, majd gondolkodott egy kicsit. Itt már nem fognak megtudni semmit. Fölöslegesen meg nem akart más idegeivel játszani.
- Elnézést kérek, ha kellemetlen voltam. - felelte még tömörebben - Azt nem tudja esetleg, kicsoda most a falu vezetője? Ki vette át Gloria nővér helyét?
- Senki nem akarja elvállalni. Nincsenek jó kilátásaik, egyre jobban próbára teszik a testvérek türelmét.
- Problémásak? - kérdezte Lia.
- Már csak azzal is, hogy léteznek. De egyre több probléma van velük, ami miatt egyre kevesebben foglalkoznak velük, ami miatt még több baj van... sejthetik, mi lesz a vége.
- Természetesen. Ezért is aggódom igazán. - sóhajtott Gerard egy nagyot - Maga mit gondol, mi lenne erre a legjobb megoldás?
- Nem tudom, és nem is akarok belefolyni. Én csak misézek nekik, többet nem tehetek. – tárta ismét szét a karját - Sajnálom.
- Semmi baj, atyám. - tárta szét Lia is a karját - Hiszen mostanság az is nagy szó, ha valaki nem köpi le magamfajtát...
Albert bólintott.
- Még egyszer sajnálom. Ha nincs ellenükre, kikísérném Önöket, prédikációt kell írnom.
- Kérem. - mondták ismét röviden.
Majd kifelé az ajtón, s ki ismét a szabadba.
~ Irány a falu. – gondolta Gerard – Kezd a kép összeállni. Most lássuk, mit mondanak azok a démonok.
S most már Lia sem nehezményezett semmit.

Az ajtó, amihez közeledünk Robinnal elég megviseltnek látszik, mintha erőszakkal nyitották volna ki. Nyilvánvalóan ahhoz, hogy valakit ide elszállásoljanak, minimum egy ajtócserére lesz szükség, legalábbis akkor, ha nem akarunk kérdéseket.
- Ez nem néz ki jól. - nézem meg az ajtót közelebbről. - Talán az előző lakója nem akarta, hogy valaki bemenjen, de az mégis bement.
A romos állapota ellenére, azonban nem nyílik, hiába próbálom a kilincset.
- Ez érdekes! Vajon miért van zárva?
- Egy ilyen ajtó mögött egész biztosan találunk “takarítani” valót. El tudod tüntetni az útból csak az ajtót? Úgy se maradhat ez így itt a nagy emberek látogatására –mondja ki Robin is a bennem felmerülő gondolatokat.
- Nem hiszem, hogy gondot okozna. - vonom meg a vállam. - De egyelőre próbáljuk meg a szelídebb erőszakot. - azzal teljes erőből belerúgok a zárnál az ajtóba.
-Ez is egy módszer – mosolyodik el a lány, akiben mindig is bírtam, hogy egy húron pendülünk és kevés dolgon lepődik meg, amit csinálok.
Az ajtó kivágódik és ezzel szabaddá válik a bejutás.
- És tessék, az ajtó nyitva. - vigyorodom el, de mivel nem egy bálba jöttünk, inkább én lépek be előbb, mivel, ahogy Robin mondta, itt akár lelhetünk is némi izgalmas dolgot.
Bezsebelek egy elismerő pillantást, aztán még érzem, ahogy a szent erő felparázslik körülöttünk társam elővigyázatossága jóvoltából.
És milyen jól tette, hiszen máris előbukkan egy ellenfél.
- Előrelátó vagy! - ugrok oldalra, hogy egyrészt magamra vonjam a csonti figyelmét, másrészt, hogy ne akadályozzam Robint, de közben már rá is eresztek egy bűbájt a támadóra, ami a víz angyala segítségével egy nagy erejű vízsugarat lő felé.
Robin pedig a fejétől igyekezik megszabadítani a pengéjével.
A csontváz tartósabb, mint várnám, máris igyekszik feltápászkodni, pedig még a fegyverét is elejti, csak a csontos kezével hadonászva botladozik felénk.
- Kitartó egy darab, de elég szerencsétlen. - húzom el a szám és kap tőlem egy Sacra lux-ot, míg Robintól egy újabb csapást zsebelhet be.
Ahogy sejtem a csontváz nem húzza sokáig, azonban a kardom nem teszem még el.
- Szerinted is túl kevés volt ez a csonti ahhoz, hogy bezárja az ajtót? - kérdezem gyanakodva körbe nézve.
- Nem hiszem hogy emiatt bezárnák – bólint Robin is. - Óvatosan. - lép beljebb.
Körbe nézek. Egy romos szobát látok, az is világossá válik, hogy az ajtó belülről lett megdolgozva, a csontváz minden bizonnyal szeretett volna kijutni valahogy. Más gyanús jelet egyelőre azonban nem látok.
- Ezt a szobát jegyezzük meg, de azt hiszem itt ez volt minden. - állok meg az ajtónál, miután még a kéménybe is bekukkantottam, bár reméltem, hogy nem néz vissza rám onnan Matheus atya. - Nézzük a következőt, ha csak nem akarsz a mestered után menni. - kérdezem a lányt, remélve, hogy ő sem kívánja ezt.
- Eszemben sincs sietni Matheushoz. – indul máris tovább a lány.
Egy csapat fiatal növendék jön velünk szemben a folyosón. Vidám hangulatúak, egyikük, egy lány meg is szólít minket, nekem is ismerősek, de a nevüket nem tudnám felidézni.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus! Mi járatban erre?
- Mindörökké! - mosolygok a jókedvű csapatra. - Munkát kaptunk, kiüzzük az ördögöket! - válaszolok a kérdésre, hiszen végül is olyasmit csinálunk. - És ti? Mit kerestek itt, nem órán kéne lennetek?
- Elmaradnak az óráink! Minden tanárunk a pápaválasztás leszervezésével van lefoglalva. Hallottátok már, kik a jelöltek? - kérdezte az egyik fiú.
Ez érthető is valahol, gondolom, most minden kézre szükség van.
- Én nem igen érdeklődtem eziránt, így nem hallottam neveket. Te igen? - nézek Robinra.
-Az ilyesmit nem nagyon kötik az orrunkra, a szóbeszédek meg elkerültek mostanság- rázza meg a fejét.
- Két esélyes püspökről beszélnek: Demiphoról és Mettiusról. A két végletnek tűnnek: az egyik hideg és kemény, a másik barátságos és ránézésre is árad belőle a szeretet. Ha minket kérdeznének, nem lenne kérdés, hogy ki legyen a pápa... de sajnos mi csak növendékek vagyunk. - sóhajt szomorúan a lány, aki elsőnek megszólított.
Fogalmam sem volt kik ők, de reméltem a névhasonlóságon kívül egyikőjüknek sincs köze Robin mesteréhez.
- Ha bármelyikük is szeretetre méltó, akkor tényleg érdemes támogatni. – bólogatok azért, nem akarván lelombozni őket, hogy a többségnek nincs beleszólása.
- Demipho-ról az járja hírét, hogy egy böjtöt sem tart be. Mettius még szigorúbb böjti rendszert akar bevezetni, hogy közelebb kerülhessünk Istenhez ezáltal. Ezen sokáig tépelődtem, de arra jutottam, hogy inkább böjtölök többet, minthogy olyan pápám legyen, akinek ez semmit nem jelent. - mélázott el egyikük.
- Háááát..... - habozok egy pillanatot. - Talán Demopho-t még meg lehet győzni, de ha valaki fanatikus azt kevésbé. - mondom óvatosan. - De nekünk lassan mennünk kéne, sok szoba van még előttünk.
- Rendben, vigyázzatok magatokra! Dicsértessék! - köszöntek el a még romlatlan fiatalság hevével tovább csacsogva.
Én meg követem Robint a következő szobába, ahogy eltűntek a folyosóról.

- Nagyon jól nézett ki, ahogy elbánt azzal a szellemmel! Csak sajnálom, hogy a képet kicsit bevertem. Remélem, nem lett nagy baja. Jaj, visszaakasztottuk a helyére! Egyébként ön hogy lett inkvizítor?
Matheus magában agyalt, hogy mit tett, amivel eme szörnyű szenvedést kiérdemelte.
- Reformáció. - Válaszolta velősen a kérdésre, komikusan haragos hangnemben.
- Reformáció? MAGA OLYAN ÖREG?!? Nem is gondoltam volna! - Dumál tovább Leon.
Matheus mormogott valamit az orra alatt latinul és lassulás nélkül betrappolt a nyitott ajtójú szobába. Bent minden tisztán csillogott. A főinkvizítor nyugodtan végigtekintett a szobán, majd elgondolkodott. Az ifjú befogta a lepénylesőjét? Lehetséges ez? Elővette az ujjakat ámuldozás közben. Azok az előszobából egy másik ajtó irányába mutattak, ahonnan egy kezét törölgető férfi lépett ki. Az ujjak erre nem reagáltak.
- Segíthetek valamiben? – Kérdezte meglepetten.
- Igen, tartsa szóval a társamat. - Fordult jelentőségteljesen Leonhard felé, majd követte az ujjakat miközben az Úr irgalmáért imádkozott, biztos, ami biztos.
- Attól tartok, nem értem. – Lépett keresztbe a másik. – Mit szeretne?
- Először is áthaladni. – Nyomult előre.
Az idegesítő, lélegző úttorlasz nem mozdult meg.
- Magyarázatot követelek!
- In nomine dominus sabaoth, itt én kérdezek, és csak én. - Hatalmasodott fölé. - Mit rejtegetsz?
- Csak azért, mert nem szeretem, ha idegenek betörnek oda, ahol dolgozom, nem fogok semmit rejtegetni! – Mondta némiképp sértődötten. – De menjen, ha akar, én csak egy takarító vagyok. Majd jelentem a bíboros úrnak, hogy van egy – nézett végig Matheuson – főinkvizítor, aki nem bír magával. – Felháborodottan lelépett. Leon nagyokat pislogott.
Matheus megforgatta a szemeit, és sóhajtott. Legalább eltakarodott.
- Majd jelentem a bíboros úrnak. - Ismételte meg latinul szarkasztikus hangnemben, majd végre megindul a cél felé, tovább nem zavartatva magát.
A helyiség egy frissen tisztított mosdónak tűnt, az ujjak viszont mutatták, hogy csak fizikailag volt tiszta a helyiség, szellemileg nem. Az irány, ahonnét a gonosz mágia áramlott az ágytál alatt volt.
- Minden rendben? Bemehetek? – Zavarta meg kintről Leonhard. – Mikor meséli el, milyen volt a Reformáció?
- Maradj kint, amíg nem szólok. És később. - Lehalkult. - Sokkal később. - Emelte fel az ágytálat.
Az ágytál alatt egy üreg volt, de túl sötét, nem lehetett látni, hogy mit rejt. Leonhard kopogott.
Matheus nyugodtan lehelyezte az ágytálat oldalra, és leporolta magát.
- Be tudsz világítani ide? - Mutatott a lyukra, felemelve a hangját.
Pár másodpercig türelmetlenül várt. Semmi reakció. Dühösen kitrappolt az előtérbe. Leonhard egy kicsit kijjebb állt, nézelődött.
- Hé. Hozzád szóltam. – Ráncolta a homlokát.
- Tessék? – Hebegett meglepetten, mint aki elfelejtette, hogy hol van.
- Gyere be, és világíts be ide. - Mutogatott dühösen.

Elérkeztünk egy másik szobához, ami teljesen normálisnak hat, azonban Robin próbálkozása után kiderül, hogy kulcsra van zárva.
- Ránk sötétedik mire megtaláljuk melyik ennek az ajtónak a kulcsa - sóhajt. - Ötlet, hogy ne okozzunk kárt, de kinyissuk? – néz rám.
Elgondolkodva nézem az ajtót, de semmi olyat nem találok a tarsolyomba, amivel nem okoznék kárt.
- A tolvajkulcsomat a szobámban hagytam. - vigyorgok Robinra. - De én betörném, aztán Matheusra fogjuk, hogy ő utasított rá minket.
- Vagy majd kijavítom mielőtt észreveszik – gondolkodik el Robin a problémán.
- Akkor legyen! - vonom meg a vállam és jó nagyot rúgok az ajtóba, a zár alatt, bízva benne, hogy az beszakad, de csak a zár sérül meg.
Nem történik semmi, csak a lábam fájdul meg kicsit.
- Talán mégis muszáj lesz kulcsot keríteni... – sóhajt fel elégedetlenül társnőm.
- Várj még egy kicsit! - állítom meg. - Kipróbálok valamit. - azzal az ajtó zárjára bocsájtok egy bűbájt, amivel a víz angyala erejét hívom segítségül.
A zár elenged, és egyben is marad nagyjából, de nem sok híja volt, hogy végzetesen tönkremenjen. Az ajtó azonban kitárul.
- Hasznos trükk – kapok egy mosolyt Robintól, aki rögtön be is lép a szobába, de látható óvatossággal.
- Igen, párszor már jól jött. - bólintok és belépek mögötte a szobába, készen állva, hogy az Úr segítségét kérjem, ha megint belebotlanánk valami furcsaságba.
A szoba üresnek és rendezettnek tűnik, de valami mégsem érződik úgy, mintha a rendjén lenne.
- Óvatosan. Valami furcsa... – néz körül Robin gyanakodva.
- Én is érzem. - értek egyet vele, mert különös érzés fog el, bár elsőre nem látok semmit. - Talán itt is érdemes lenne benézni a kéménybe. Lehet, hogy valaki itt is beleszorult kicsit. – vigyorgok, bár Robin valószínűleg nem értheti mi is az oka.
Biztos, ami biztos én egy Szent Fényt engedek fel a kéménybe, míg Robin a földet szenteli fel körülöttünk, de úgy néz ki, most nem ott rejlik a rossz érzés forrása. Tovább kutakodom én is, benézve minden bútor mögé.
Az ajtó felől egyszer csak egy bizonytalan hang csendül fel.
- Ööö.. elnézést... miben segíthetek?
A kezem a hang felé lendül, készen, hogy mágiát olvassak arra, aki megjelent, de adok neki egy esélyt.
- Abban, hogy ki vagy? Mi engedéllyel vagyunk ebben a szobában, ami elvileg nem kellett volna, hogy zárva legyen. Tudsz róla valamit?
Egy középkorú, pocakosodó férfit áll előttünk papi civilben, aki védekezőn, és némiképp ijedten emeli maga elé a kezét.
- Joseph Razing vagyok, a Falbwichi Egyházmegye egyik püspöke, a konklávéra érkeztem. Azt mondták, itt szálljak meg az esemény idejére.
~ Ó Teremtőm! ~
- Elnézését kérjük. – szólal meg fojtottan Robin, mint akinek egy nagy kő esett le a szívéről. - Minket bíztak meg a szálláshelyek előkészítésével - hajt fejet.
Mindig ő az, aki megpróbál az udvariasságával és gyors reagálásával kihúzni engem a pácból.
Hát ez elég mellbevágó, de szerencsére nem egy harcias fajtával van dolgunk, talán még nem ástuk el teljesen magunkat.
- Nekünk azt mondták, hogy még nem érkezett meg senki. - nézek rá némileg számonkérően, mert az jut eszembe, hogy ez így is van. - Ki adta Önnek ezt a szobát?- fogom azért udvariasabbra.
- Kicsivel korábban érkeztem, igen. Ha olyan messziről utazik az ember, képtelenség jól kiszámolni, hogy mikor érkezzen meg, így itt vagyok. – mondja, majd néz. - Augustinus bíboros említette, hogy tisztogatás történt, de biztosított róla, hogy már kész vannak. Ezek szerint tévedett.
- Néhány perc, és végzünk – nyugtatja meg Robin, de a szemén látszik, hogy valami még piszkálja.
Mivel nem indult kifelé, így úgy vélem neki is gyanús a dolog, ezért bólintok felé és a püspök felé is.
- Sajnáljuk az ajtót, de nekünk tényleg nem szólt senki és ez a szoba még nem volt átvizsgálva, de ahogy az inkvizítor mondja, pár perc és végzünk.
- Tegyék, amit tenniük kell. Én nem éreztem semmi különöset. Viszont, ha megengedik, fáradt vagyok, leülnék bent. - azzal elindul, és kényelmesen elhelyezkedik egy heverőn.
Érzem Robin mágiáját kiáradni és én sem akarok lemaradni, bár a püspök semmi gyanúsat nem tesz, a látszatra is adni kell. Így talán nem árul be minket az udvariatlanságért a Rendfőnöknél. Használom a szenteltvízhintőt, amivel kisebb Sacra Lux permetet szórok körbe.
Kicsit megrezzen ugyan a püspök, ahogy megérinti a víz, de egyértelmű, hogy csak meglepődik.
Robin végül meghajol a férfi felé.
- Köszönjük a türelmét. Laudetur Iesus Christus - köszön el és ki is lép a szobából.
Semmilyen hatása nincs a szentségek használatának, így talán nem ebben a szobában kell keresni a furcsa érzések nyomát. Talán csak a szomszéd szobából érzünk valamit.
- Köszönjük, uram! - hajtom én is meg magam és követem Robint.
Már csak egy cím van a listánkon, ahová mennünk kell.
- Van ötleted mi volt ez a furcsa érzés? – kérdezi már odakint Robin, mert láthatóan továbbra sem hagyja nyugodni a téma.
- Nem, de egy pillanatig azt hittem a püspök a ludas érte. Tényleg nem értem miért nem mondta Augustinus, hogy lesz itt valaki. - csóválom meg a fejem. - De egy idő után már nem éreztem semmit. Talán mennünk kéne a másik szobához, hogy mielőbb végezzünk. - sóhajtok.

- Ennyire népszerű folyosókon takarítunk? - kérdezi sóhajtva Robin, ahogy ismét feltűnik előttünk valaki. - Megnézzük mit csinálnak? -
Nagyot szusszanok, mert nem számítottam rá, hogy még dolgozni fogunk, az a nyavalyás őrült püspök meg természetesen eltűnt.
- Szerintem valamelyik novícius hibázott és rossz folyosóra küldi a vendégeket.
Majdnem neki megyek a megálló lánynak, de én is meglátom a hiányolt főnökét, de különösnek találom, hogy meghitten ölelkezik egy idegen pappal.
- Segítünk – jelenti ki azonnal a lány és oda is lép, hogy elrántsa a fiatal férfit a főnökétől.
- Kinek? - értetlenkedek, bár tény, hogy az inkvizítor eléggé sápadt és valamit, mintha mondani akarna......., de lehet, hogy csak épp megzavartuk…….valamiben…..
A fickó elüti Robin érte nyúló kezét, aztán megtaszítja Matheust, aki a falba üti a fejét.
- Azt hiszem, nem csak nekromancia maradványait kell majd feltakarítani a konklávé előtt. - Vigyorog eszelősen, ahogy egy kézmozdulattal a lyukból két zombit emel ki. A hely nem túl nagy, a zombik mellett vagy között nehéz lesz átjutni, mivel az idézett teremtmények elvágják Matheust Robintól és tőlem.
- Én is ettől tartok. - mormogja Matheus és megérintette egyik sok köves gyűrűjét, majd köddé válik.
Robin közben felszenteli a földet.
Hát ez kicsit meglep, de most már legalább meg van az ellenség! Mondjuk, az már kevésbé lep meg, hogy a püspök eltűnik.
- Micsoda nyúl! - mormogom, de aztán már nem igen van időm másra, mint, hogy kardot rántsak és egy széles mozdulattal rendet vágjak a két zombi között. Ha lesz egy kis helyem és időm, az a nyomorult nekromanta megérzi majd a mágiám.
Mindhárom ellenség felszisszen, de nem hatja meg őket túlságosan a szentség. Az én támadásomat azonban már nem veszik olyan könnyedén, a jól irányzott csapás, ha annyira nem is sebzi meg a zombikat, az eltaláltat kissé elsodorja, és valamennyire kibillenti a másikat az egyensúlyából.
Most már Robin is beszáll a buliba a zombikat támadva.
Mivel kissé sikerült távolságot lopnom a kardommal, most már egy tűhullám igézetet is megkockáztathatok uruk és parancsolójuk felé is, mely komoly égési sérülést okoz neki hiszen, ha ő elesik, akkor a teremtményei is. Tudom, hogy Robin is meg tesz mindent, de hatékonyabbak vagyunk ketten.
A Matheust megtámadó nekromanta szenved, lefoglalja a fény, a láng pedig telibekapja. Matheus, meglepetésemre újra megjelenik, éppen csak elkerülve a lángjaimat az őrült és hátba szúrja a nekrot. Az egyik zombi ekkor kihasználja az alkalmat és rátámad Robinra.
- Igazán köszönjük, hogy kegyeskedett visszatérni atyám! – vetem oda az inkvizítornak, de nem bízom benne, hogy meg is tudja védeni Robint, így én is besegítek, ha nem sikerülne megvédeniük magukat.
Egy egy méter átmérőjű kör alakú pajzsot idézek meg, ami követi a társaim mozgását. Három támadást képes kivédeni, aztán szertefoszlanak.
Math csapása olyan lélegzetelállító, hogy a halottidéző alig kap levegőt. Mivel az oxigénhiány igen veszélyes állapot, másodperceken belül ennek áldozatul is esik, le a padlóra. A zombi csapása lepattan az elé vetett pajzsomról, ahogy a másik zombi másik fegyvere is lepattan a másik pajzsról, ami a másik egyházi előtt lebeg.
- Én köszönöm, hogy távollétemben őrizted a tüzet, novícius. – mondja Matheus, a szemét nem véve le a földön fetrengő férfiról. Leguggol, hogy kardnyelével leütve végképp kivonja a harcból, gondolom élve akarja elkapni, bár az már így is rossz bőrben van a tüdőszúrástól.
Robin Szent fénnyel borítja be a nekromantát, hogy nehogy idő előtt távozzon a pokolba.
Úgy látom az nem áll fel egy ideig, így már a megidézett lényeire koncentrálhatok. Jól megtanítottak a kard használatára, ezért nem okozhat gondot a nehézkes teremtmények felaprítása.
- Már rég nem vagyok novícius, atyám. - mondom két csapás között.
Most már a lények nem okoznak gondot, hamar végzek velük.
- Nekem az is elég, ha csak pár óra múlva fullad meg. – forgatja meg Matheus a szemét és Robin felé fordul, eltéve a kardját.
Hirtelen kivirul az arca. - Segítsetek levinni. - Dörzsöli össze a tenyerét.
- Megsérültetek? – kérdezi Robin végig nézve rajtunk sérüléseket keresve.
Elégedetten teszem el a kardom és törölöm meg a homlokom, bár elég nagy rumlit hagytunk, de hát ezt majd eltakarítják a tanoncok.
- Nekem semmi bajom és a takarítással is úgy látom végeztünk. - intek a földön fetrengő nekro felé.
Matheus kérésére azért nem kapkodom el.
- Inkább hívjon pár markos noviciust, nem akarom összevérezni magam.
- Haszontalanokkal vagyok körülvéve. – néz megvetően a nekromantára a lába előtt feldobta a karjait megadóan, majd kisétál a szobából, hogy segítséget keressen.
- Képes lenne egy hölggyel végeztetni a cipelés terhét! - vágok vissza, de elégedett vagyok azzal, hogy végül maga megy segítségért. Biztos megzavarta valami a fejét, de jó ez így.
- Szerinted mit akart itt ez a bolond? - kérdezem Robint és intek a nekro felé. - Nem gondolhatta komolyan, hogy megbújhat ezen a helyen.....
- Pedig de, volt belőlük rengeteg, - bukkan fel még Matheus feje az ajtóban - és van is még. - Indul végre el segítséget keresni, és többet nem fordult vissza. Hála az Úrnak!
- Gondolom a novíciusruhától remélte, hogy beolvadhat… - jegyzi meg Robin. - Azt nem értem, mi dolga lehetett Matheussal… ha nem támad rá, nem igen fogunk gyanút… -
- Én nem csodálkozom, hogy rátámadt..... - vigyorodom el a régi Jozef vigyorával. - Ki tudja elviselni hosszú távon, hogy ne akarja kinyírni?
Némán nézem egy darabig a kínlódó nekrot.
- De szerintem, ha Matheus kérdezi ki, akkor előbb ég el, mint beszéljen, ha engem kérdezel.
Úgy látszik hatott a mondanivalóm Robinra, bár komoly maradt, ám a szenvedő halott-táncoltatót faggatni kezdte. Néha el is felejtettem, hogy ő is inkvizítor.....
- Vannak még társaid?
- Jobb, ha Robinnak válaszolsz, mint Máglyázó Iudex-nek. - biztatom a fickót.
A nekromantának látszólag magas láza van, rángatja a fejét. amit úgy is lehet értelmezni, hogy "nincs", de vehetjük biztosnak lehet, hogy csak a fájdalom teszi.
Robin még újabb mágiával erősíti meg, hogy bírja még.
Math visszatér a két tanonccal a szobába, és mit sem törődve a velünk, kiadja nekik, hogy vigyék le abba a pincébe a csávót.
- Nem hiszem, hogy magánál van, de ezen a folyosón már végeztünk és, ha nagy-nagy szerencséje lesz a püspöknek, akkor még valamit kinyöghet. - csóváltam meg a fejem, de én sem akadályoztam meg, hogy a láthatóan inkább rémült, mint lelkes tanoncok tegyék a dolgukat.
- Nem is hagynám egyedül új barátomat, mikor segítségre van szüksége. - vigyorog Matheus nem túl bizalomgerjesztően, majd int, hogy kövessék.
- Nézzünk azért utána a többi teremnek – néz rám Robin.
- Ha bízol a mesteredben, akkor nem kell, de ha gondolod, akkor tőlem mehetünk.
A kezdeti lelkesedésem már elszáll, hiszen a további szobákban már semmi érdekeset nem találunk. Kezd unalmas lenni a ki a szobából-be a szobába dolog.
- Itt már semmi nincs. Tiszta a hely, de hová lett a mestered? - kérdezem Robintól. - Lehet, hogy hortyog valamelyik szobában. - forgatom meg a szemem.
- Szerintem élvezkedik odalent - feleli kuncogva Robin. - Ha gondolod, visszavonulhatsz. Én még szerintem teszek egy kitérőt a szobám felé biztos ami biztos. - ajánlja fel nekem.
Mivel kíváncsi vagyok, hogy miért érzi úgy Robin, hogy még nem végzett, ismét tettre készen húztam ki magam, ráadásul tényleg megnézném, hogy kedvenc inkvizítor püspököm, hogyan boldogul.
- Megyek veled, ha nem bánod, elkísérlek.
- Ahogy gondolod – mosolyog rám a lány, aztán be-benézve a szobákba elindul a pince felé
Érdemes Robinnal tartanom, bár az előzmények ellenére szántam ezt a szerencsétlent, aki élve került a püspök kezére. Robin füléhez hajoltam.
- Ez nála az élvezkedés? - suttogom kicsit rosszallóan, mert én azt inkább egy csinos lányhoz kötöttem volna.
- Nézd az arcát. Igen, ő ezt élvezi - tárta szét a kezét Robin, de láttam, hogy már ő is azt nézi válaszol-e a fickó.
Pfff! Inkvizítorok!
- Ne aggódj, itt senki sem fog bántani. - mondja Matheus nem túl meggyőzően, miközben kezében egy éles szerszámot igazgat.
A nekromanta nem hagyja abba a köhögést, és végül a megnövekedett emberszám és az éles szerszám hatására lehányja a cipőd a ránehezedő stressz és a haldokló szervezetének eredményeképpen.
- Már majdnem sajnálom. - forgatom meg a szemem, aztán óvatosan, a hányás hatósugarán kívül maradva, pár lépés közelebb megyek, megszemlélve az áldozatot. - Ez nem igen fog beszélni, a halálán van. - jegyzem meg. - Mit vétett szegény? Vagy csak hidegen vitte a kávét?
- Azon segíthetünk - jegyzi meg kissé hidegen szavaimra Robin, szent fénnyel javítva még egy keveset a fickó állapotán.
Matheus felugrik a székéről és csak úgy száll a nyála, ahogy ordítani a kezd.
- Olyan tüzet rakok belőled, hogy Hellenburgban is látni fogják! - csapkodja a talpát a padlóhoz, hogy lejöjjön róla a csoda. - Téged pedig a vaddisznók neveltek fel? – fordul felém. - Ez egy nekromanta! - Tárja szét a karjait az asztal körül. - Tudod mi az, ugye?
A lekötözött férfi felszisszen a Szent fénytől. Eléggé ramaty állapotban van az álpap, de talán tényleg segíthet rajta valamennyit az Úr. Kis várakozás és a pap arcának tanulmányozása után kétlem, ám várok türelmesen, kellemetlenül érzem magam, Robin még sosem nézett rám így.
Matheus nagy levegőt vszt és hatalmasat sóhajt, majd visszafordul áldozatához.
- Hol is tartottunk? Tudsz beszélni? - próbál olyan pozícióba állni, hogy ha hányni támad kedve, akkor ne legyen a célvonalban.
A nekro kigúvadt szemekkel néz fel, bólint egyet, majd a gyomra tartalmának maradékát is eltávolítja, mielőtt elkezd lihegni.
- I... igen.... - Liheg.
Szerencsére jól választottam meg a helyem, nem ér el a rókázás, ami után azonban a pince "vendége" már beszédesebbé válik, mintha mégis csak megerősítette volna Robin mágiája.
- Szóljatok, ha segítsek, bár ez nem az én világom. - intek körbe egy fintorral, nem akarván megbántani a lányt, de hát pont ezért nem követtem atyámat ezen az úton.....
Robin arcán végre feltűnik egy megbocsátó mosoly és én is megkönnyebbülök kissé.
- Csodálatos. Teszem azt hódolsz az emberek alapvető ösztöneinek, és szeretnél még tudni beszélni egy pár évig. – teszi a háta mögé a kezeit Matheus. - Szóval ha esetleg szándékodban állna válaszolni pár kérdésünkre... - felém fordul - - Tudsz judica meát használni?
A sérült férfi szemei egy pillanatra rémülten kitágulnak a Judica Mea hallására.
Megrázom a fejem.
- Nem, mivel nem inkvizítornak tanultam. Nekem papi mágiám van és keresztes lovag tanoncként, harci....., de például elmehetnék és kerítenék egy inast, aki feltakarít, ha nem akartok megfulladni. – ajánlom fel.
Matheusnak dagadnak az erek a homlokán.
- Miért vagy haszontalan? - toporzékol. - Sokkal büdösebb is szokott itt lenni. - lendíti meg a kezét elutasítóan. - Félúton gyakran üríteni is szoktak az alanyok.
- Én nem vádaskodnék meggondolatlanul! - emelem meg a hangom, hogy túlkiabáljam az inkvizítor váratlan hisztijét. - Ne akarja, hogy mágiát használjak, mert az senkinek nem tenne jót. De megyek, mert én nem így szolgálom az Urat, hanem úgy, hogy megvédem a maga hátsóját. - szögezem le, aztán bólintok Robinnak és távozom a borzasztó szagú helyiségből, azt tervezve, hogy én mára végeztem. A fickóba, amúgy is már csak hűlni jár a lélek a sebtől és a fenyegetésektől.

- T..t...tessék? - Vonta fel a fiú a szemöldökét hitetlenkedve.
Matheus hangosan sóhajtott.
- Szent fénnyel világíts bele a lyukba. Kérlek. - Mutogatott a kérdéses pozícióra a padlón, mint egy verseny fődíjára.
Leó ekkor egy hirtelen mozdulattal Matheus hátára tette a kezét, aki dermesztő fájdalmat érzett. Szent Miklós ujjai vadul forogtak, ahogy Leó felé vették az irányt.
- Eretnek! - Nyögte Matheus elhaló hangon, ahogy erőlködött, hogy a fejét hátra fordítsa.
- Segítünk. – Érkezett egy ismerős hangnemű kijelentés az ajtó felől, de az inkvizítor hirtelen nem tudta, hogy kitől. Egy pillanatra meg is rémült, hogy talán Leónak jöttek segíteni.
- Kinek? – Érkezett egy másik ismerős hang, amiből az inkvizítor már tudta, hogy jobban örült volna inkább még egy nekromantának.
A fiatal eretnek a falhoz lökte Matheust, aki jól belekólintotta a hideg kőbe a fejét.
- Azt hiszem, nem csak nekromancia maradványait kell majd feltakarítani a konklávé előtt.
- Én is ettől tartok. - Mormogta Matheus, ahogy megérintette a membrán rezonátorát, nem tudva, hogy mi történik mögötte. El is tűnt a világok közé, ahol fájlalta a fejét. A feje körül pörgő csillagok lassan eltűntek, és a kép kezdett kitisztulni, majd ahogy hirtelen visszakerült a Katedrálisba lángokat látott áthaladni az arca előtt. Gyorsan próbálta felmérni a szituációt, és látta, hogy egy élőholt tör éppen a tanítványára egyik oldalról, valamint Leó állt a másikon.
Judica Meát küldött a tanítványa védelmére, majd előrántotta kardját, és egyenesen Leó hátába szúrta.
- Igazán köszönjük, hogy kegyeskedett visszatérni, atyám! – Ordított neki a sötételf a túlfélről.
- Én köszönöm, hogy távollétemben őrizted a tüzet, novícius. – Nézte boldogan, ahogy a levegőért kapkodó Leó kinek tüdője már nem volt túl jó állapotban a földre zuhan.
Úgy tűnik, hogy az élőholtak el lettek intézve, mire Matheus felnézett már Robin nem túl sietősen közeledett felé, és szent fénnyel gyógyított León.
- Már rég nem vagyok novícius, atyám. – Kötekedett a sötételf.
Matheus a szemét forgatta.
- Nekem az is elég, ha csak pár óra múlva fullad meg. - Fordult Robin felé miközben eltette a kardját, majd vissza Leóhoz. Hirtelen kivirult az arca. - Segítsetek levinni. - Dörzsölte össze a tenyerét.
- Megsérültetek?
- Nekem semmi bajom és a takarítással is úgy látom végeztünk. – Matheus türelmetlenül várta, hogy segítsen. - Inkább hívjon pár markos noviciust, nem akarom összevérezni magam.
- Haszontalanokkal vagyok körülvéve. - Sandított Leóra és feldobta a karjait megadóan, majd kisétált a szobából, hogy segítséget keressen.
- Képes lenne egy hölggyel végeztetni a cipelés terhét! – Ordított utána. – Szerinted mit akart itt ez a bolond? – Intett a földön fetrengő Leóra. - Nem gondolhatta komolyan, hogy megbújhat ezen a helyen…
- Pedig de, volt belőlük rengeteg, - Bukkant fel még Matheus feje az ajtóban - És van is még. - Indult végre el segítséget keresni, és többet nem fordult vissza.
Csodálatos, gondolta Matheus, ahogy egy pár novíciusba botlott.
- Ti ketten. - Választotta ki a legközelebbi két tanoncot. - Gyertek velem. - Fordult is már vissza a szoba felé.
A kérésre elsőre kicsit toporogtak a tanoncok, de csak megindultak Matheus után.
Visszatért a két tanonccal a szobába, és mit sem törődve a tanítványával és a legsetétebb tündével, kiadta nekik, hogy vigyék le abba a pincébe Leót.
Robin újra szent fénnyel világította meg a szobát, hogy Leó biztosan ne nyugodhasson még békében.
- Nem hiszem, hogy magánál van, de ezen a folyosón már végeztünk, és ha nagy-nagy szerencséje lesz a püspöknek, akkor még valamit kinyöghet. – Kommentálta a helyzetet a sötételf, miközben felemelte a két ifjú Leót.
Azok kétségbeesetten említették Matheusnak, hogy jobb, ha kiséri őket, nehogy bajba kerüljenek.
- Nem is hagynám egyedül új barátomat, mikor segítségre van szüksége. - Vigyorgott nem túl bizalomgerjesztően, majd intett a kis tuskóknak, hogy kövessék.
Leérkezve a kínzókamrákhoz Matheus meghagyta a tanoncoknak, hogy szíjazzák Leót az asztalhoz, azután sürgetve elzavarta őket.
- Leó! Élsz még? - Hajolt felé nem túl bizalomgerjesztő hanggal.
Amaz egy köhögőrohammal válaszolt.
- Ezt igennek veszem, göthös barátom. - Vigyorgott felette. - Szerintem itt az ideje, hogy jobban megismerjük egymást. - Húzott egy széket és lehuppant Leó mögé, mint valami freudi pszichiáter irodájában, csak a dívány a szokványosnál horrorisztikusabb volt. - Mióta vagy az egyházban?
Ekkor csendben beosont a sötételf és Robin is a szobába, de csak sutyorogtak egymásnak és figyeltek.
- Ne aggódj, itt senki sem fog bántani. - Mondta nem túl meggyőzően, miközben kezében az egy éles szerszámot igazgatott.
Leó ekkor folytatta a köhögőrohamját.
- Ez nem igen fog beszélni, a halálán van. - jegyeztem meg. - Mit vétett szegény? Vagy csak hidegen vitte a kávét?
- Azon segíthetünk. - Világított Robin megint szent fénnyel.
Leó eztán lehányta Matheus cipőjét, aki felugrott a székéről, és szállt a nyála, ahogy ordítani a kezdett.
- Olyan tüzet rakok belőled, hogy Hellenburgban is látni fogják! - Csapkodta a talpát a padlóhoz, hogy lejöjjön róla a csoda. - Téged pedig a vaddisznók neveltek fel? - Fordult Jozefhez. - Ez egy nekromanta! - Tárta szét a karjait az asztal körül. - Tudod mi az, ugye?
Matheus nagy levegőt vett és hatalmasat sóhajtott, majd visszafordult Leóhoz.
- Hol is tartottunk? Tudsz beszélni? - Próbált olyan pozícióba állni, hogy ha hányni támad kedve, akkor ne legyen a célvonalban.
Leo kigúvadt szemekkel nézett, bólintott egyet, majd a gyomra tartalmának maradékát is kirakta, mielőtt elkezdett lihegni.
- I... igen...
- Csodálatos. Teszem azt hódolsz az emberek alapvető ösztöneinek, és szeretnél még tudni beszélni egy pár évig. - Tette a háta mögé a kezeit Matheus. - Szóval, ha esetleg szándékodban állna válaszolni pár kérdésünkre...
Jozefhez fordult.
- Tudsz judica meát használni?
- Nem, mivel nem inkvizítornak tanultam. Nekem papi mágiám van és keresztes lovag tanoncként, harci… De például elmehetnék és kerítenék egy inast, aki feltakarít, ha nem akartok megfulladni.
Matheusnak dagadtak az erek a homlokán.
- Miért vagy haszontalan? - Toporzékolt Jozefnek. - Sokkal büdösebb is szokott itt lenni. - Lendítette meg a kezét elutasítóan. - Félúton gyakran üríteni is szoktak az alanyok.
- Én nem vádaskodnék meggondolatlanul! – Emelte meg a bunkó elf a hangját. - Ne akarja, hogy mágiát használjak, mert az senkinek nem tenne jót. De megyek, mert én nem így szolgálom az Urat, hanem úgy, hogy megvédem a maga hátsóját. – Sarkon fordult, és az ajtó felé vette az irányt.
- Tanítványom, kérlek hozz ennek a jómadárnak vizet. Kell lenni a szembe szobában. - Majd Leóhoz fordult. - Szóval, mióta vagy az egyházban?
A kihallgatás folyamán nem sok minden derült ki. Legalábbis semmi különösebben új, de azért mégis megnyugtatta valamennyire Matheus lelkét, hogy látszólag mindent megtaláltak.
Éjjel hát boldogan aludt, tudva, hogy csodásan megszabadultak a sok eretnek csapdától, amik már nem veszélyeztették a pápa megválasztását. Azért nyugtalanná tette annak lehetősége, hogy más nekromanták is a katedrálisban voltak még.
Magára öltötte főinkvizítori ezüstszegélyű fekete reverendáját, és hatalmas alázattal vonult a főkapuhoz miközben ezüst nyakláncán lógó keresztes ezüstérméjét birizgálta.
A tömegben Matheus látta az előtte menő püspököket, mögöttük haladtak az inkvizítorok. Mögöttük jöttek az alacsonyabb rangúak. Augustinus püspök fel is állt a Katedrális lépcsőjére, felemelte a kezét, hogy mindenki rá figyeljen. Hamar nagy csend támadt a hatalmas épület előtti téren.
- Isten segítségét kérve mondjuk el az Úr imáját! - Mondta magasztos hangon, és keresztet vetett, és egy imádság idejéig megfoghatatlan erő szállt le az ott egybegyűltekre.
Az ilyen alkalmakkor Matheus mindig emlékezett rá, hogy miért is szerette teljes szívéből az Urat és annak egy igaz Egyházát. Még a mellette álló orrhangú inkvizítor sem ronthatta el a hangulatát. Teljes áhítattal imádkozott.
- ... Mert tiéd az Ország, a Hatalom, és a Dicsőség, mindörökkön örökké, ámen. - Az utolsó szó az egész keresztény világ Lélektől eltelt sóhajaként szakadt fel az egybegyűltek szájából, szívéből és lelkéből. Maga Augustinus is megállt, és vagy 20 másodpercig égre emelt tekintettel fohászkodott az Úrhoz. Végül megköszörülte a torkát. - És most bevonulunk a Katedrálisba közös szentmisére. A hajó közepén kordont húztunk fel: ezt a papok, az inkvizítorok, a lovagok és a világiak nem léphetik át. A szentmise záróáldása után mindenkit, aki a kordon és a bejárat között van, meg fogunk kérni, hogy hagyják el a templomot, és meg fog kezdődni a konklávé. - Itt vett egy mély levegőt. - Procedamus in Pace!
- In Nomine Christi, amen! – Hangzott a válasz a sokaság szájából, majd a menet elkezdett vonulni, Augustinus pedig énekbe kezdett, melybe a tömeg lassan becsatlakozott. A menet viszont nagyon lassan vonult, sok idő telt el, mire végre mindenki bejutott a templomba.
A szentmise hosszú volt, és ünnepélyes, pont ahogy azt Matheus szerette.
Mikor eljött az ideje, hogy sokak kivonuljanak az meglehetősen nehézkesnek bizonyult: nem egy ember próbált bent maradni a folytatáson. De a rend lassan helyre állt.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus! Szeretett testvéreim! – Szólott Augustinus a szószékről, és hosszú monológba kezdett.
Matheust zavarta, hogy nagyon próbált figyelni Augustinus beszédére, de a tömeg sutyorgásával tiszteletlenségről tett tanúbizonyságot. Szerencsére voltak igazak is a környéken, akik megpróbálták elhalkítani a zavaró tényezőket.
De egyszer csak egy zsolozsmáskönyvet vélt felfedezni a padban maga előtt. Csak nem valaki elől hagyta? Odanyúlt érte, és belelapozott. Dühösen megrázta a fejét. Az ölébe tette a könyvet, és továbbra is próbált figyelni az elhúzódó beszédre.
Matheus ásított. És figyelt. Próbált legalábbis.
- Krisztusban kedves testvéreim, a bíborosok Istennek két alázatos szolgáját jelölte meg, mint lehetséges egyházfőt. Demipho és Mettius püspökök, kérem, álljatok fel, és gyertek fel a szentélybe! – Ért végre a beszéde végére Augustinus. Azok így is tettek.
- Mielőtt a Szentlelket hívva szavazunk, egy nem épp hagyományos dolgot szeretnék felterjeszteni. – Kicsit feszengett. - Van bárki, aki úgy gondolja, hogy szeretne néhány szót szólni a mellettem lévőkről azoknak, akik nem ismerik őket eléggé?
Valóban sorban jöttek páran, hogy megtámogassák kedvenc jelöltjüket. Matheusnak Mettius tetszett ez alapján eddig jobban.
Egyszer csak Tertulius püspök jelent meg a szószéken.
- Testvérek! Nem akarok érdemeket sorolni. Nem akarok kardoskodni szimpátia alapján. Azt azonban látnunk kell, hogy milyen veszedelmes az, amikor az ellenség a saját sorainkba férkőzik be. Amikor a palotából maga a Sátán próbál meg beleszólni az egyház ügyeibe. Nem adhatunk ennek újra esélyt! – Gesztikulált hevesen. - Ott voltunk, és láttuk, hogy mit okoz! Mi magunk kutattuk fel! – Mutatott a bólogató Matheusra. - Abban pedig mindannyian egyetértünk, hogy olyan erős vezetőre van szükségünk, aki megakadályozza, hogy akár ehhez hasonló is történjen. Lehetünk idősebbek vagy fiatalok, vérmesek vagy szelíd lelkűek - a mi felelősségünk, hogy Isten akarata szerint haladjon előre az egész népünk sorsa! Most nincs ideje és lehetősége annak, hogy a keblünkre öleljük ellenségeinket. Olyan pápa kell, aki megvédi a nyáját. Így döntsön bennünk a Szentlélek. – Visszavonult a helyére.
Az igazság az, hogy jól szólott.
- Most kérlek benneteket, hogy imádkozzunk, mielőtt elindulunk szavazni. Az oltárnál találtok papírt, lúdtollat és tintát: a kezdőbetűt írjátok rá, és dobjátok az urnába. – Szólt Augustinus. - Könyörögjünk! Kérünk téged, Úristen, küldd el Szent Lelkedet, hogy a Veroniai Kegyelmes Isten Egyházának tagjainak segítségére legyél abban, hogy megtalálják, kit szánsz a te Fiad, Jézus Krisztus helytartójának! Ámen!
Szentlélekhívó énekre zendült hát az egész Katedrális. Lassan elindult a menet az oltár felé. Matheus már tudta, hogy kire fog szavazni.