Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Latest topics

» Küldetés: Vadász, vagy préda? (V.I.SZ. 821. Tél)
by Wilhelmina von Nachtraben Today at 8:13 pm

» Fun facts...
by Sigrun Hjörnson Today at 11:58 am

» Küldetés: Gott mit Uns!
by Lothar von Nebelturm Csüt. Jún. 04, 2020 1:00 pm

» Küldetés: Gott mit Uns!
by Lothar von Nebelturm Csüt. Jún. 04, 2020 12:59 pm

» Magánküldetés: Kicsi világ idegen mindenüve
by Lothar von Nebelturm Csüt. Jún. 04, 2020 10:29 am

» Magánküldetés: Havon át és jégen át...
by Lothar von Nebelturm Csüt. Jún. 04, 2020 9:59 am

» Májusi havi aktivitás
by Hilde von Nebelturm Szer. Jún. 03, 2020 9:26 pm

» Küldetés: Inthronizatio
by Iudex Hétf. Jún. 01, 2020 9:47 pm

» 'We borrow freedom'
by Jozef Strandgut Vas. Május 31, 2020 5:30 pm


You are not connected. Please login or register

[Küldetés] Kifordított gúnyák (V.I.SZ. 822. Tavasz)

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

Ciel von Eisenschnittel

Ciel von Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Kifordított gúnyák

[Küldetés] Kifordított gúnyák (V.I.SZ. 822. Tavasz)  Sir_Joseph_Noel_Paton_-_The_Quarrel_of_Oberon_and_Titania_-_Google_Art_Project_2


Határidő: 04.12

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista
Bevezető


A forró, száraz levegő kellemetlenül söpört végig Karolusburg környékén, annak ellenére, hogy kora tavasz volt. Alig egy hónapja, hogy az északi fagy elkezdett visszahúzódni, és máris úgy éreztem, hogy a bőröm is le akar olvadni rólam. Hosszas kérdezgetésem következtében ugyan megtudtam, hogy északabbra haladván az idő is enyhül, ha pedig még a hiedelmeknek is hinni lehetett, akkor Nordenburgban még nyáron sincsen olyan meleg, hogy az ember kivetkőzzön önnön magából. Hosszú útnak néztem elébe, ezzel tisztában voltam, azzal viszont a legkevésbé sem számoltam, hogy utam egy igen hosszú és kellemetlen kitérővel fog járni.
Ahogy egy kevésbé forgalmas úton haladtam felfelé, egy kisebb fenyvesen keresztül, szemem sarkából megpillantottam egy apró fényforrást az ágak között. Rossz előérzetem támadt, de kénytelen voltam megközelíteni, hiszen ha helyes a megérzésem, vadászhatok egy keveset, út közben. És áldjam meg magam szerencséjét, valóban egy tündér volt!
Ott ücsörgött azzal az ismerős szárnyaival, ruháival és vigyorával. Gyorsan meg kellett dörgöljem a szemeimet, nem kápráznak e, ám az undorító kis szörnyeteg valóban ott ült. Kapva kaptam is a lehetőségen és gyorsan felajzottam az íjamat, hogy eltüntethessem a kis dögöt Veronia színéről.
- Lassítson a hölgyemény, csöpp célpont vagyok, engem ugyan el nem talál, de még pont kapóra jöhet a jelenléte! – szólt hozzám, ugyan azon az idegesítő hangon, mint ahogy a többi is szokott.
- Valóban, túl kicsi lennél ahhoz, hogy eltaláljalak. Szóval gyere le, kérlek, hogy kitaposhassam belőled a szuszt! Nincs kedvem pazarolni a vesszőimet!
- Veletek emberekkel szemben nem vagyok bolond, miért lenne az nekem jó, ha kitaposnád a belem? Szeretem mézzel, s gyümölcsökkel tömni azt. - a tündér kicsit közelebb hajolt az ágról. - Te szereted a mézet, s a málnát? Az epret, a barackot? Esetleg a szőlőt?
- Óh, gondoltam, hogy nem vagy te bolond. De ismerem a fajtádat! - mutattam rá erőszakosan jobb kezemmel.
- Az én fajtám? Hát barátunk vagy-é? - kérdezett vissza
- Nincsen nektek egy igaz szavatok sem!
- Valóban? Pedig igen becsületes népek vagyunk, nem hazudunk. Talán találkoztál egy testvéremmel, aki valami borsot tört az orrod alá? – arcán ostoba, gunyoros mosoly ült. Egyértelmű volt, hogy bolondját akarta járatni velem, ahogy egy faággal arrébb röppent.
- Egyik fajtársad sem okozott kellemes élményt még számomra. Most pedig gyere le onnan! - utasítottam, mintha anyja lennék a gyereknek. - Még elfárad a nyakam és faképnél hagylak.
- Egyik se? Hát hánnyal találkoztál? – kérdezett csodálkozva a tündér, miközben egy újabb ágra röppent, már majdhogy nem karnyújtásra ült tőlem. - Én is láttam már pár embert, sok testvérem taposták el, mintha csak legyek lennénk. Jobbak vagytok ti, óriások?
- Igen, jobbak vagyunk, minden szempontból. Jobbak a fegyvereink, okosabbak vagyunk, erősebbek vagyunk, és csak idő kérdése, hogy a repülésben is jobbak legyünk nálatok. - soroltam fel pimasz vigyorral az arcomon. Csodálatosan jó érzés volt tudatni vele, hogy igen is felsőbbrendűbb vagyok nála. Csípőre tett kézzel közelebb léptem a fenyőhöz, hiába hallottam gondolataim között, megannyi hang rikácsolását és sugdolózását, hogy csapdába sétálok.
- A fegyvereitek valóban jobbak, vagy csak nagyobbak? S vajon tényleg okosabbak vagytok-e, vagy csak nagyképűek? Könnyű erősebbnek lenni, ha sokszor akkorák vagytok, s repülni... Nos, azt éppen tudhattok majd. – ahogy beszélt egyre beljebb repült az erdőbe és másik fára röppent át. A hangok erősek voltak, a csapda szaga egyértelmű volt… de az a nyomorult féreg, kinyújtotta rám a nyelvét. Ezt a sérelmet pedig meg kellett toroljam.
- Igen is jobbak vagyunk! És most idejössz, vagy eltakarodsz, mielőtt még jobban kedvet kapok a tündérvérhez!
Szemeimmel közben igyekeztem elkapni a tekintetét és megdermeszteni őt hatalmammal, ám semmi nem történt. Még csak jelét sem adta a félelemnek.
- Miért nem jössz te ide, ha már szárnyaid vannak? Tudod mit? Nem moccanok! Repülj fel értem, kutya.
Eme kijelentése adott egy lehetőséget. Ha meg tudom ígértetni vele, hogy ne mozduljon, csak lenyilazom. Ha mégis elmozdul, akkor ő sem jobb a többi tündérnél.
- Valóban nem fogsz megmozdulni? Szavadat adod?
- Úgy is hazudok, nem? De ha nem lősz rám, nem moccanok. Ha sikerül elkapnod, azt is megmutatom neked, hogy miként lehet repülni.
A tündérfajzat kiszagolta a tervem. Hát nem tudtam mit tenni. Orrom alatt morogtam párat és készen voltam arra, hogy faképnél hagyjam, ám testem nem engedelmeskedett.
Ahogy megmerevedve néztem, mennyire messze is sétáltam az úttól, valami különös furulyahangot hallottam onnan, ahonnan elfordultam. A tündér egy fűszálból tekert furulyán játszott, mögöttem és köröttem repkedve.
Szemeim ráragadtak és arcomon szélesen terült szét a tehetetlenségemet kifigurázó vigyorgás.
- Te kis nyavalyás, mit tettél velem?
De nem kaptam tőle választ. Folyamatosan játszania kellett, hogy bűbája alatt tarthasson, de nem volt egyedül. Kettő másik repült ki egy közeli kő mögül.
- Rafkós a gyermek, nem esett a csapdába. – mondta az egyik. - Ha rálép a kőre, azonnal miénk.
- Nem gyermek ez már, süldő, de még pont jó lesz nekünk, nem túl öreg. – mondta a másik, majd felém fordult és válaszolt a nem is neki szánt kérdésemre. - Elbűvölt. Megtanítunk téged repülni, egyikünk leszel nem is oly sokára, együtt ihatjuk majd a mézet az örök nyár mezein.
- S táncolhatsz a tábortűz fényében Tír na nÓg mezein.
Küzdeni akartam, de semmit sem hallottam a zenétől. Megkísértett. Már majdnem szépnek is mertem mondani az, de önbecsülésem még maradt. Harcom azonban hiába való volt, lábaim egyre beljebb vittek az erdőbe, s a dallam ritmusára léptek, szökdécseltek egymás után. Megpróbáltam hazudni a koromról, nem dőltek be neki. Megpróbáltam kitépni magam erővel, de nem voltam elég erős. Már odáig is lesüllyedtem, hogy segítségért kiabáljak, de nem jött senki. Leikhanut hangjai eltűntek, de jelenléte ott volt. Mint egy megbízható kutya, aki nem meri elhagyni gazdáját. Megnyugtató volt.
Az erdő egyre sötétebbé vált, s a sötét erdőben egyre több fénypont kezdett felbukkanni.
- Segítünk neked, megtanítunk repülni, egyikünk lehetsz majd. Megismered, hogy mégis milyen dolog a barátunk lenni. Tír na nÓg vár téged. – mondta az egyik kísérő tündérem, miközben megérkeztünk egy helyre, ahol tündérek százai cikáztak mindenfele, és a dal már közel fülsüketítővé vált. Négy gyermeket láttam ott a földön feküdve, egyikük még velem majd’ egy idősnek is látszott, de mindegyiken különös hártya volt, amely lüktetett, kék erekkel behálózva. Más tündérek kék port szórtak rájuk, amely mintha még összébb is húzta volna őket. Mintha egyre kisebbé váltak volna a gyerekek.
- Mi a fene az a tirnyanók? - kérdeztem a tündértől, aki a vállamra helyezkedett. - Én nem akarok olyan lenni, mint ti! Nem akarok pici is gyenge lenni! Nem akarok olyan ocsmány takonyba csomagolódni!
- Tír na nÓg, a földünk, a tündér népség otthona, a Tündérkirálynő udvara. Az idő elenyészik kastélyának csarnokaiban, ott pedig örökös időn keresztül játszik mindenki. Gyere, te is élvezni fogod... Ne félj, nem fáj..
- Én nem a fájdalom miatt aggódom. - húztam a számat morogva, majd ismét küzdeni próbáltam. Csak nem táncolni. Csak nem lépkedni. Befogni a fülemet! Nem hallani! Kimenekülni onnan! Késemmel sikerül is suhintanom párat, s keményen megvágni kettő szárnyas teremtményt, amelyek jajveszékelve zuhantak a földre, de szabadulásom pontosan addig is tartott. Újból megmerevedtem, késemet elejtettem, s körülöttem elkezdett forogni a világ. Mintha nem is saját testemben volnék. Egy tündér, valami édes folyadékot nyomott a számba, s én még kiköpni sem tudtam. Ezután kékes színű port szórtak rám és én újból tudtam mozogni. Azonnal ugrottam is volna el, menekültem volna, de megragadtam. Szó szerint a földhöz ragadtam, mivel az a kék por ragadós hártyát képezett az egész testemen. Eluralkodott rajtam a pánik. Egyszerre volt kemény és lány az, ami körbevette a testemet, s mégis mintha a testem része lett volna. Ereimben éreztem lüktetni a mérget, melyet belém öntöttek, hát megpróbáltam kivéreztetni azt. Nyílvesszőt ragadtam és tenyerembe döftem, ám az onnan kicsorgó vérem kékes színű volt és a seb hamar be is zárult. A nyílvessző egyre nagyobb kezdett lenni a kezemben, egy idő után pedig már tartani sem tudtam.
Eggyé akartam válni a természettel, miközben nem akartam eggyé válni vele. Én voltam a négy évszak. Én voltam a fa, azon a levél, az azt fogyasztó féreg és a féregre vadászó madár. Pedig nem!
Hirtelen kinyílt az ég és ezernyi kéz ragadta meg a madarat, hogy egy vörös szalagot kössön a lábára, majd eltűnjön. Leikhanut volt az. Akárhányszor úgy éreztem, testem eggyé kezd válni a világgal, az ég megnyílt és különböző végtagok gyönyörű kavalkádjával eltaposta, eltorzította, vagy megmásította a képet. Nem engedett tovább. Segített, hogy magamnál maradhassak.
Hosszú óráknak tűnő percek után a víziók alább hagytak és egy erős pattanás üti meg a fülemet. Hallottam a hangokat a gondolataim között. Biztosítottak arról, hogy még lélegzem. Még életben vagyok. Kinyújtottam hát a kezem, hogy megérinthessem a sötétséget, mely körülöttem volt jelen, régi ruháim formájában. Összementem.
- Fáilte, a dheirfiúr! Üdv, húgom! – hallottam egy tündér szájából, miután kikúsztam gönceim alól.
Többen is lebegtek körülöttem, s a tisztáson már egy teljesen más zene szólt. Minden ocsmányul vidámnak hatott. Minden és mindenki. Mezítelennek éreztem magam, megkínzottnak, meggyalázottnak és az összes élmény, mely az elmúlt órákban rám rakódott, egyszerű gyomromból feltörekvő hullámmal szakadt ki belőlem. Oda lett az aznapi ebédem…

Tárgyak & képességek:

Íj (25)
Típus: Távolsági fegyver

Acéltőr
Típus: Félkezes fegyver

Köpeny (kopott fekete)
Típus: Könnyű páncél

Gahix öröksége
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy halott nekromantától elvett, különleges ezüst gyűrű, amely pont jó a Syele hüvelykujjára. A gyűrű erejével naponta egyszer képes egy bármilyen nekromanta által megidézett lény felett átvenni az irányítást, egy egyeztetés erejéig. Ez után az ő parancsait fogja követni, amikor viszont véget ér a varázslat visszatér az eredeti gazdája uralma alá. "Vigyázz, hogy akkor már ne legyél a közelében!"

Képességek:

Jogos juss
Erősség: I.
Felhasználás: Szövetség alapú
Leírás: Syele-t mestere a büszkeségén keresztül fertőzte meg, és a továbbiakban is főképp erre a stratégiára épít és jutalmazza az önbíráskodást. Küldetések alatt ha a mesélő úgy ítéli, hogy Syele a sértettsége megtorlásaként öl meg valakit, egy Varázserőpontot visszakap.

Böses Omen (Rossz Omen)
Erősség: IIa. / Der Wahnsinn
Felhasználás: Szövetségalapú
Leírás: A kultista puszta jelenléte bizonytalanságot kelt a körülötte állókban, felszínre hozza a tudat által elnyomott gondolatokat és hajlamokat. Erős önkontrollal figyelmen kívül hagyható.

Blick auf Wahnsinn (Pillantás az őrületbe)
Típus: Bűbáj (Fenntartott)
Erősség: I. / Der Wahnsinn
Felhasználás: Szövetségalapú
Leírás: A kultista tekintetén keresztül bepillantást enged a mélységi elméjének őrületébe, így ameddig a szemkontaktus tart bárki, aki a szemébe néz zagyva motyogást és erős félelmet fog érezni.

Schlechte Klinge (Rossz penge)
Típus: Bűbáj (Fenntartott)
Erősség: II. / Der Wahnsinn
Felhasználás: Szövetségalapú
Leíárs: A kultista, kezében forgatott fegyverét átitatja a mélységi erejének egy kis részével, melynek következtében az azzal a fegyverrel okozott sebek lassabban gyógyulnak be és 10% esély van rá, hogy a sérült rövid ideig megőrül. Csak közelharci fegyverekre alkalmazható.

Zeichen des Chaos (A káosz jele)
Típus: Mágia
Erősség: II. /Der Wahnsinn
Felhasználás: Szövetségalapú
Leírás: A kultista tenyerén megjelenik egy apró, üres kör, mely beleivódik az első élőlénybe, amit megérint vele. Amíg a kör rajta van, az élőlény érzékszervei megzavarodnak. Egyik körről a másikra változik, hogy az öt érzék közül melyek lesznek túl érzékenyek és melyek tompulnak el teljesen. A jel hatása megelőzhető mágikus pajzsokkal, megtörhető gyógyító varázslatokkal és fizikailag is meg lehet tőle szabadulni, kisebb áldozatok árán (pl ha sebet ejtenek az adott bőrfelületen, a jel hatása megszűnik).

Flüstern (suttogás)
Típus: Bűbáj (Fenntartott)
Erősség: IIb. / Der Wahnsinn
Felhasználás: Szövetségalapú
Leírás: A megszállottban lakozó mélységi beleolvas ellenfelének elméjébe és annak kétségeire és félelmeire reagálva eltántorító suttogást küld egyenesen az elméjébe, ami ellen csak a mágikus pajzs véd. Természetesen a kultista nem értesül sem a kételyekről, sem a suttogott üzenetekről.


_________________
„Ha a gyümölcs túl magasan van…akkor csak kidöntjük a fát." - Syele Wilder
Böses Omen
(figyelembe veendő passzív)

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő
Viselt tárgyak - Gerard:
Fegyverzet: Dobótőrök (5), Varázskönyv

Név: Csatamágus vért
Ár: 2000 váltó
Típus: Vért (Könnyű)
Leírás: Inszigniáktól és jelölésektől megfosztott különleges déli harctéri páncél, amit a csaták hevében mozgó mágusok használnak. Ha viselőjének mágiája három alá csökken, képes a vért csatánként egyszer elnyelni egy szinttel egyező erősségű varázslatot.

Név: Lightning Diadem / Villám Diadém
Ár: 1000 váltó
Típus: Fejfedő (Könnyű)
Leírás: Egy nefilim mintákkal díszített ezüst fejdísz, aminek jelentősebb része a fej hátulján kiemelkedő két hosszúkás tollalak. Naponta egyszer, varázserőfelhasználás nélkül egy fél méteres körben a használótól egy kettes erősségű mágiának megfelelő erejű töltéssel telíti meg a levegőt, és az első hozzáérő, áramot vezető objektumot megrázza és ellöki egy kicsit. A töltés fél percig marad a levegőben és mozog a használóval együtt.

Név: A Kincsvadász Talizmánja
Típus: Kiegészítő
Leírás: A nyaklánc hordozójának megadatik a képesség, hogy segítségével könnyebben megtalálja, amire épp szüksége van. Ha viseli az ékszert, elég csak elképzelnie, mit szeretne megkaparintani és a közelében minden erre a célra megfelelő tárgy hűs fénnyel kezd el körülötte derengeni. A tárgy kizárólag csak akkor működik, ha a használójának van egy határozott elképzelése a keresett tárgy kinézetéről (tehát például nem fog felvillanni egy mágikus főzet, ha azt gondolod hiszed róla, hogy varázspor)

Név: Töltőgyűrű
Típus: Kiegészítő
Leírás: A zafír előnyös tulajdonsága, hogy képes a környezetből sugárzott mágikus energiákat összegyűjteni és eltárolni, így képes megújítani viselője varázserejét, minden elvesztett varázserejét visszaadva neki. Küldetésenként egyszer használható.
Kritérium: Egyszerre csak egy viselhető

Név: Nox Eterna/Sol Invictus
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy különös, felemás medallion, egyesek szerint megvadult vámpírok elhagyott amalgámjából és nefilim népek aranyából újrakovácsolva. Az egyik oldala ezüst, közepén egy éjfélkék gyönggyel és körülötte egy latin karcolattal ('NOX ETERNA'), a másik oldala arany, közepén egy apró vörös rubinttal és egy másik igével ('SOL INVICTUS'). Ezüst felét használva küldetésenként egyszer egy megbeszélés erejéig egy 100 négyzetmérföldes területen éjszakára cseréli a nappalt, elnyomva a nap természetes fényét. Arany felét használva épp az ellentéte történik, egy 100 négyzetmérföldes területen a déli nap ragyogását rajzolja az égre egy egyeztetésig, fénylővé változtatva az éjszakát. Zárt térben is használható, azonban olyan helyen amelyre a nap fénye alapvetően nincs hatással a medallion sem ér el semmit. Egy küldetés alatt csak a nyakék egyik oldala használható.

Név: A Wolpertinger tojása
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy arannyal, ezüstel és bársonnyal fedett díszes tojás, amely megrázva csörgő hangot hallat mintha lenne benne valami. Ha a földre helyezi valaki és némi varázserőt fordít rá, naponta egyszer az óriásira nőtt vér-peltinger ideiglenes mása bújik elő belőle (a gazdája hozzáállásától függően élőholt vagy élő, csak hatalmas verzióban). A lény csatára nem alkalmas és egy percig tart neki fizikai alakot ölteni, ám képes igen nagy sebességgel szökdécselni, egy átlagos hátaslónál ötször gyorsabban téve meg ugyanazt a távot a játékossal a hátán. Egy egyeztetés erejéig tartható fent, utána eltűnik és visszabújik a tojásába.

Név: Ceann an Dullahan (A Fejnélküli Lovas Feje)
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy két, egymáshoz szorosan rögzített rézkörből álló mágikus nyaklánc. Mágikus tulajdonsága abban rejlik, hogy alapvetően igen laza és könnyen nyújtható, ám a nyakra illesztve és megtekerve szorosan illeszkedik a viselője bőréhez (de nem szorítva azt). Másrészt a felső karimán végigsimítva láthatatlanná teszi a viselő fejét és nyakát a gyűrű síkjától felfelé, ezzel remek figyelemfelkeltést érve el. A hatás közben egyéb rejtőzködő vagy illúzió képesség nem használható.

Tárgy: Mágikus tinta
Ár: 900 Váltó
Típus: -
Leírása: Egy mágiával bájolt tinta, ami írás után eltűnik, azonban megfelelő mágikus szó kiejtésével láthatóvá, valamint elrejthetővé tehető. Természetesen más személyek is tudják használni, ha ismerik azt a mágikus szót.
Kritérium: -

Felszerelés - Leo:
Fegyverzet: Kard (2), Dobótőr (5), Lándzsa, Íj

Név: Sapka
Típus: Fejfedő(Közepes)
Leírás: A fejet, valamint esetenként a nyakat is betakaró kivert bőrből készült fejfedő.

Név: Bőrvért
Típus: Vért (Közepes)
Leírás: A testet védő, kivert bőrből készült páncél.

Név: Bőr alkarvédő
Típus: Karvédő (Közepes)
Leírás: Az alkarra illeszkedő bőr páncéldarab. Készülhet egy karra, vagy párban.

Név: Bőr lábszárvédő
Típus: Lábvédő (Közepes)
Leírás: A vádlit és lábszárat védő páncéldarab. Párosával, vagy egyénileg is lehet vásárolni.

Név: Levedlett Agancs
Ár: 2000 váltó
Típus: Kiegészítő
Leírás: A kalandor egyetlen torz testrésze, mely nem vált köddé, mikor visszaváltozott. Ez volt az egyik agancsa, egy nagyjából fél méter hosszú, egyenes csont, számos elágazással. A furcsa mágia maradéka ragadt ott benne, melytől napi egy órára egy nyúlszörny ügyességét adhatják maguknak vissza, nagy műgonddal ügyelve bármilyen náluk lévő, sérülékeny, vagy törékeny tárgy épségére, akár a harc hevében is. Az agancs emellett könnyen faragható, így szinte bármilyen fegyver vagy díszítőelem alapjául szolgálhat.

Név: Glowbone Pendant
Javaslat: Kiegészítő
Leírás: Egy apró, kúp alakú fülbevaló, fehér csontból amely különleges elf mágiával volt elkészítve. Egy apró ütésre a holdagyar rémítő üvöltését képes előidézni, megfélemlítve a legtöbb harcedzett veteránt is.

Név: Iolar (Sas)
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy természetáldott nyílvessző, amely kilövés után egy fakéregből álló sas formáját veszi fel és elszárnyal a kilövés irányába. A madár átfésüli a környéket egy háromszáz méter hosszú és harminc méter széles sávban, majd visszafordul és visszatér gazdájához, hogy ismét vesszővé változzon. A művelet körülbelül két-három percig tart, a megszerzett információ pedig érintéssel átadódik az íjjásznak, így az tudni fog mindenről, amit Iolar látott.

Név: Távcső
Típus: Kiegészítő
Leírás: Két üveglencséből és egy fémtokból álló látókészülék.

Név: Miracle of the Sacred Eve
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy apró harang, bronzból és aranyból kovácsolva, amely hetente egyszer a karácsonyi csoda kicsinyített mását idézi elő és békét sugároz mindenkire, aki hallja 3 körre.

Név: Iránytű
Típus: -
Leírás: Tengelyen forgó mágnestű. A hegye mindig Veronia egy irányába mutat bármerre is fordul a gazdája, így tökéletes iránymeghatározáshoz.

Név: Szellem a palackban (3)
Típus: -
Leírás: Egy apró üvegcse, amibe három szellemet zártak, bár hogy pontosan kiknek a szellemeit, azt nem tudjátok. Amikor kihúzzátok a dugót, akkor egy szellem kijön az üvegből és megtámadja azt, akit mondtok neki. Ereje megegyezik egy szokványos, nekromanták által megidézett szellemével, és hasonlóképp lehet legyőzni. Ha mind a 3 szellemet felhasználtátok, az üvegcse is szétporlad.

Név: Stellenweise (3)
Típus: -
Leírás: A Nachtraben családfő ajándéka, egy egy ember befogadására képes mágikus kör. Használatához nem kell mágusnak lenni, a karakterek természetes mágikus tere elég, hogy aktiválja. A kör összesen három alkalommal képes a karaktert egy általa már látott helyre teleportálni egy másodperc előkészítési idő után. A harmadik használat után a kör elhalványodik majd teljesen eltűnik.

Passzív képességek:
Név: Gyakorlott kinyerő (Ger)
Ár: 1000 váltó
Tanulás: 1000 szó
Leírás: Nem terem minden árkon-bokron érctelér, pont emiatt olyan fontos az, hogy az ember képes legyen a lehető legjobban kinyerni az így talált fémeket, elvégre csákányt lóbálni mindenki tud, de csákány lóbálni jól, már gyakorlást igényel. Aki rendelkezik eme képességgel, minden ilyen lehetőségnél eggyel több nyersanyagot képes kinyerni. (Arénában is él)

Név: Szerencse fia (Ger)
Ár: 2000 váltó
Tanulás: -
Leírás: Vannak emberek, akik egyszerűen csak szerencsések lesznek egyik napról a másikra. Legyen az pár extra váltó a földön, talán egy szerencsés találkozás, vagy pusztán csak valami banális mindennapi áldás. Minden kalandban, ha a karakter sorsáról a kocka negatívan döntene, a játékos a mesélő irányába jelezve újradobathatja azt három körönként egyszer.

Név: Ambidexter (Ger)
Ár: 2000 váltó
Tanulás: 1500 szó
Leírás: Akad pár ember, aki úgy születik, hogy mindkét kezét tökéletesen képes használni, ám a többiek számára ez egyszerű luxusnak számít, s lényegében nem is nagyon van rá szükségük. Ennek ellenére elég gyakorlással egy átlagos ember is képes elsajátítani gyengébbik keze szinte domináns ügyességűvé tételét, lehetővé téve, hogy mindkét kezét képes legyen használni összetett feladatokra, mint például az írás, zárfeltörés, vagy bármi pepecselés, vagy akár mindkét kezébe egy-egy fegyver forgatása.

Név: Mágia érzékelés (Ger)
Ár: 1500 váltó
Tanulás: 1500 szó
Leírás: A karakter képessé válik az alacsonyabb szintű (Akár egyes) karakterekből áradó mágia érzékelésére, legyen az vámpír, démon, nekromanta, udvari, szent vagy esetleg természetmágia. Képes megállapítani úgy 10 méterről, ha valaki nem laikus a varázslatok idézésben (Fontos, ösztönszerű használatokat nem érzékel). Tárgyakat, épületeket, s mágikus aurákat is érzékel. Azok hatását nem, csak azt, hogy mágikusak. Egy képesség használatát szint*10 méterről képes érzékelni.

Személyes passzív: Démoni sugallat (Ger)
Leírás: Mielőtt börtönébe lett volna zárva, Lia egy hatalmas démon volt, aki sok embert, lényt, apparátust és úgy általánosságban mindenféle dolgot ismert. Ezt nagyszerűen ki is tudja hát Gerard használni olyan helyzetekben, amikor valami teljesen ismeretlennel kerül szembe, s esetleg fogalma se lenne arról, hogy mit is tegyen. Emellett kalandok során ha a mesélő úgy gondolja, hogy a Démon ismerhette az adott NJK-t, s számít is valamit az ismeret, ezt jelezheti a játékos irányába, aki ezt megpróbálhatja kihasználni. Hogy jó ötlet vagy sem, az már más kérdés.

Személyes passzív: Szilárd árny (Ger)
Típus: Passzív
Erősség: I.
Felhasználás: Akarat alapú
Leírás: Gerard rendszeresen használja fel varázslatait különféle módokon, más-más irányból megközelítve a hatásukat. Ennek eredményeképp sikerült megalkotnia egy bőrével érintkezni képes árnyat. Sötét dárdáit így képes megfogni és fegyver módjára forgatni, mindaddig, amíg érintkezik velük.

Név: Pár szép szó... (Ger)
Típus: Passzív
Leírás: Lilith bár nem sok szépen tudott mondani a rettenetesen felvágott nyelvedről, szólt pár szép szót a démonkirálynak is rólad, nem beszélve a hadvezéreket és többi herceget. Ezen karakterek némi eséllyel ismernek téged, s éppen emiatt megítélésük is pozitívabb rólad. Jó úton vagy a magasabb rangok és az elismertség felé.

Személyes passzív: Dual wield (Leo)
Leírás:Leo képes egyszerre mind a két kezében egy-egy egykezes fegyvert forgatni, egyformán jól. Támadásai ezáltal valamivel gyorsabbak lesznek.

Lia óvatosan tért magához a talizmán belsejében. Jóideje próbált már ő is aludni, hogy ezzel frissítse fel. Gerard még az asztal mellett dolgozott és régi térképeket vizsgált, azon tűnődve, merre induljanak el legközelebb. Leo szokásához híven korán ébredt. A katonaságnál jól megszokta a rendet, hogy az örzőknek a hajnallal együtt kell kelni. A többiek már réges-rég fenn voltak. Klaus nem szerette megvárni a reggelt, jobban élvezte a szürkületet, s amúgy is hamar ágyba dugta a fejét, amikor esteledni kezdett. Aleena a szokásos hajnali imádkozására ébredt minden nap fel. Szerencséje volt, hogy így szokta meg, hiszen a városban a latint nem tolerálták. Maria pedig rendszerint egész este a városban járt-kelt, s most minden bizonnyal az igazak álmát aludta a hajón. Saga az utóbbi hetekben versengeni kezdett velük. Odahaza mindig ő ébredt elsőként, s erre nagyon büszke volt. Feltett szándéka volt, hogy ez itt is így maradjon.
- Még az új útvonalakon dolgoztok? – kérdezte Leo. Gerard nagyon el lehetett foglalva, mert Liát sehol a közelében nem látta.
- Valahogy úgy. Olyan sok évig tartott, míg hatalmat szereztünk magunknak, s közben elértük a lehetetlent: rejtve maradtunk a világ szeme elől.
Most abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy megerősödve, sok év tapasztalat után kezdhettek el hírnevet szerezni maguknak.
- Valamivel könnyebb volna, ha nem kéne mindenkinek megjegyeznie a huszonvalahanyadik álneved. – tette hozzá Lia, ahogy óvatosan felbukkant.
Leo óvatosan elmosolyodott. Gerard egy ideje nem csinálja már azt. Aztán belegondolt, talán ezért nem keltettek eddig olyan nagy feltűnést, mert elővigyázatos volt. Megvonta a vállát, aztán intett, hogy elindult reggelit szerezni.
Kása, száraz rozskenyér, némi enyhén penészes sajt, s persze a jó öreg ösztövér állatokból készített szárított hús, ami akár egy rasnya csizma talpa is lehetne, olyan kemény és rágós. Ez volt a fogadó kínálata. Leo sokszor vágyakozással gondolt vissza gyerekkorára a Tünde erdőben, ahol mindig bőségesen volt friss gyümölcs, s vadhús is. A porció most sem volt drágább, mint máskor. Kevesebbet költöttek, amióta ide költöztek. Még egyikük sem talált magának olyan állást, mely elég jól fizetett volna. Leo mellett többen járták meg a fogadót, jöttek, mentek az emberek, beszélgettek, vagy éppen üzleteltek egymással.
- Jó reggelt, Klaus! - szólt a busa bajszú kövérkés kocsmáros az egyik frissen érkezettnek.
- Jobbat. Meghoztam a tegnap fogott csíkok egy részét, jó lesz paprikásnak ebédre. Elég vékonyak még, nem szedték össze magukat a tél óta, de legalább jó sok zsákmány volt. Talán ezt az egy dolgot nem viszi el az ördög. - a férfi vékony alkatú volt, végtagjai pedig már-már komikusan hosszúnak hatottak. Fején egy sáros szalmakalap volt, ami jól fedte zsíros üstökét.
Leo óvatosan emelte a fejét a beszélgetők irányába, ahogy már vinné magával az étkeket. Volt a halász szavaiban valami zavaró, valami, ami nem hagyta őt nyugodni. Nyelt egy nagyot. Nem szerette az orrát mások dolgába beleütni. Azonban nem ignorálhatott maga körül mindent. Most azért jöttek ide, hogy lehetőségeket keressenek, hogy nevet adjanak maguknak, s bármi, ami akár csak egy kicsi veszélyt is hordozott magában a segítségükre lehet. Inkább csak hallgatott, csendben maradt egy kis időre. Ritkán mondták a halakra, hogy elvitte őket az ördög, főleg tavasszal, miután kikecmeregtek a mély iszapból.
- Nem az ördög lesz az komám, már mondtam. Valami beste támadhat az éjszaka közepén, tudod milyen veszélyes a vidék, a fal mögötti településekben lakni öngyilkosság. –legyintett rá a kocsmáros.
- Tudod jól, hogy Rieddorf egy láp közepén van, semmi bestia nem téved oda be, mert nincs értelmes préda ott, csak csíkok, esetleg harcsák. Nem most kezdtek volna csak eltűnni a gyermekek, korábban vadásznák őket, ha ez lenne a baj. - a halász szavai ingerült túnust viseltek, ahogy meglegyintette az egyik csíkokat hordozó kosarát. Érintésére a nedvesen csapkodó halak rémülten rezzentek össze.
- Pont ez az, most jött rá valami környéken élő bestia, hogy mennyire könnyű préda is a falu. Ne hülyéskedj barátom, ismered a vidéket, majdnem minden falu megüresedik, kizárt, hogy pont Rieddorf úszná meg, halászok vagytok csak.
Több se kellett a tündének, sarkon fordult, s odalépett a két férfi elé. ekkor döbbent csak rá, nem igazán gondolta át, hogyan szólítsa meg őket. A beszéd sosem volt az erőssége neki, mindig hagyta, hogy Maria vagy Klaus intézze azt helyette. Talán az lett volna most is a legjobb, ha felrohan, s lehívja Gerardot, beszélgessen ő velük. De nem, megfogadta magában, hogy nem fog többé másoktól függeni és konstans a többiekre támaszkodni. Így aztán vett egy nagy levegőt, majd kissé halk mosollyal odaköszönt nekik.
- Jó egészséget! - szólt ember nyelven - Milyen a víz arrafelé? - kérdezett valami egyszerűt, de kedveset, míg azon gondolkozott, hogyan lásson neki puhatolózni.
A kéz férfi összenézett, de végül nem tűnik úgy, hogy rossz néven vennék a közeledésed. A halász letett a pultra egy fűzfából font kosarat, annak lecsúsztatva a tetejét. Annak a belében sok kisebb nyálkás halacska feküdt egymás hegyén hátán, némelyik döglött, némelyik meg még mocorgott a nyálkában.
- Áldás, békesség! Mint láthatja elég jó, vége a télnek, mohók, s zabálni akarnak. Nem túl kövérek még, de legalább nem is lesz tőle háj íze a paprikásnak. - a csíkász elmosolyodik.
A fogadós ezzel pödörte meg  a bajszát, mielőtt hozzátette volna.
- De több munka is elkészíteni őket, mert többet kell pucolni.
Leo egyetértően bólogatott, miközben óvatosan az egyik szék felé mutatott, azt kérdezve nem bánják-e, ha helyet foglal. Nem volt ellenükre, s talán még örültek is a társaságnak.
- Ugyancsak jó hír. Hanem jól hallottam, járja az ördög a falvakat? - kérdezte a halászembertől.
- Jár az minden falvat, de nem sok kárt tesz ott az igazhitűekben. Ez nem ördög, ez valami határi bestia... Elfajzott mocsári macska, esetleg nádi farkas, fene se tudja. – legyintett ismét a nem túl babonás kocsmáros.
Leo nem tudta hibáztatni, errefelé biztos annyi pletykát, rémhírt hallhatott már, melyekből végül egy szó sem volt igaz, hogy megelégelte.
- Ne is hallgasson a bolondra, a nádi farkas nem csak gyermekeket ragad el, s nem éjszaka, a házból. Az ördög viszi el a falu gyerkőceit, lassan alig vannak már. A pokolba táncoltatja őket, hogy ott aztán a szekerét húzzák. - a csíkász kissé megrémült, ahogy a beszélgetés haladt előre, bizony elhitte minden szavát, amit mondott.
Leo óvatosan megborzong az igencsak részlet gazdag, s remekült átérzett elbeszélésen. Nyel egy nagyot, ahogy eszébe jut valami.
- És az in...azaz a lelkész úr járt már ott a falvakban? - odahaza az ilyen ügyeket az inkvizítor intézte, akit ismertek. Nem kizárt, hogy már itt is értesítették az egyház embereit. Nem sok kellett, hogy most is inkvizítort mondjon. Annyi év után először laknak most protestáns területen. Leo mindig is kényelmetlenül mozgott az emberek vallásai közt.
- Jár már, de nem talált semmit, ami gyanús lett volna. Ő azt mondta, hogy torlaszoljuk el az ajtókat éjszaka, s járjuk is kulcsra, akko' nem viszik el a gyerkőcöket. Namármost, drága kocsmáros barátom, mondd meg nekem, hogy melyik farkas nyitja ki az ajtót úgy, hogy nem ébred fel a család?
Leo egyet kellett hogy értsen a halász szavaival. Annak idején a tünde erdőben is gyakori szokás volt, különösen azoknak, akik a város szélén laktak, közel a sűrű fástengerhez. A kocsmáros sem felelt, s a nyomasztó csend kezdte megülni a fogadót, annak minden zaja ellenére. Leo úgy érezte, gyorsan mondania kell valamit.
- Reméljük mihamarabb megkerülnek. – vágta rá nem kis hezitálást követően.
Aztán óvatosan felállt, majd magához vette az étkeket.
- Bocsosássanak meg, de már várnak rám. Ö... - habozott egy pillanatra - Isten áldjon benneteket.
- Na, az lenne csak a jó. – bólintott a csíkász. - Minden jót!
Ahogy Leo megy felfelé, még hallja, hogy annyit beszélnek lent, hogy a csíkász ki fogja doboltatni majd, hogy emberekre lenne szükség, akik elzavarják az ördögöt. A kocsmáros kacag, s bolondnak hívja az öreget. Leo egyetértett vele. Biztos kevesen lennének, akik bele akarnák magukat keverni.
- Valami érdekes? – kérdezte Gerard, ahogy Leo felbukkant a szoba ajtajában.
Szerényen berendezett szoba volt. Egy ágy, egy asztal, s a pompa, vagy luxus teljes hiánya. Minden bizonnyal kényelmetlen lett volna nekik, ha nem lettek volna katonaviselt emberek.
- Ilyen könnyű kitalálni? – kérdezett a tünde vissza, már lassan meg sem lepődve, ahogy mosolyogva ledobta az asztal szélére az ételt.
- Ha sokáig elvagy, biztos találtál valami érdekeset. Nem az a fajta vagy, aki csak úgy vesztegetné az idejét bájcsevejjel. – adta meg a magyarázatot Lia, ahogy Gerard lázárta a tintatartóját.
- Tévedtünk volna? – nézett kíváncsian rá.
Leo alaposan kifejtette, mit hallott odalent. Túlzás lett volna azt mondani, Lia és Gerard sokkot kaptak a hírektől. Ezen a környéken rengeteg ócska pletykát lehetett hallani. Egyikük sem kérdőjelezte meg, miért is volt olyan hitetlen a korcsmáros.
- Szóval az ördög, mi? – gondolkodott el Gerard.
- Gondolod, hogy egy démon keze van a dologban? – kérdezte tőle Leo, azonnal sejtve, mire gondolt.
- Talán. De akármi műve is legyen, egész biztosan szorult belé annyi ész, hogy nem tudták egész eddig elkapni. – állt fel a démon, s ballagott a megírt térképe mellé.
- Szóval odamegyünk. – bólintott egyet Leo – Két légy egy csapásra.
- Utána akarok ásni, mi is történt ott valójában. Ez egy jó lehetőség lesz, hogy hírnevet szerezzünk. S ha van olyan szerencsénk, hogy tényleg az ördög műve az egész, meggyőzzük, hogy állítsa tehetségét a mi szolgálatunkba.
Gyorsan meghozták a döntést. Hamar kihűlhetett a nyom, amit Leo talált, s még fel is kellett készüljenek a hosszú útra. nem féltették a hajót, a már meglévő munkáikat, vagy éppen az információkat, amiket eddig gyűjtöttek. A többiek addig is itt maradtak, s okkal nem vállaltak több munkát, hogy mindannyiuknak teljes álló nap a városban kelljen maradnia. Nem egyszer találkoztak már egy váratlan feladattal, ami minden tervüket keresztül húzta.
Gerard hamar felállt az asztalról, s magára öltötte úti ruháját. a köpeny, ami még a néhai Köderdőből hozott ki már sok vidékre elkísérte. Meg is látszott rajta, a sok pótlás, föltozás szinte egy cifrább színműves jelmezévé változtatta. De Gerard a világ minden kincséért sem volt hajlandó megválni tőle.
Leo és Gerard hátizsákja ott feküdt a szoba sarkában. Ugyan nem volt minden holmijuk útra összekészítve, de alig hiányzott pár holmi. Leo sietve előkapott egy pár fáklyát, majd a táskája oldalához csúsztatta. Egy apró kis sátor levegőzött nem sokkal az ajtajuk mellett. Összecsavarta, s a táska tetejére tette. Leo ezalatt minden maradék élelemüket összecsomagolta. Az a pár szelet szárított hús, kenyér, s a hagyma, amit még nem metszettek fel jól fog jönni a hosszú útra. Alaposan felkészültek arra is, ha netán a vadonban kell táborozzanak. Gerard vitt magával tűzszerszámot, Leo pedig egy kisebb lábast, s egy fakanalat is akasztott a hátizsák szélére.
- Nem egy városba megyünk? – nézett a két hatökörre Lia értetlenül. Tudja jól, ő okította még őket évekkel ezelőtt, legyenek alaposabbak, óvatosabbak, felkészültek, de ez már a ló túloldala.
Gerard, Leo és Lia felszerelkezve, teljes harci díszben vonultak le, nem kevesebb szándékkal, mint hogy kiderítsék, mennyi igazság lapult meg ezekben a rejtélyes pletykákban. Leo óvatosan a pulthoz ment, és azt kérdezte a kocsmárostól.
- Kocsmáros uram. A halász, aki korábban itt járt merre ment? - mert fél füllel elcsípte, más embereket is keresnek a feladatra, gyorsan arra a megegyezésre jutottak, jó volna összeállni velük.
A kocsmáros megvonta a vállát.
- A piacra, ott akarta kidoboltatni a hülyeségét. Imádkozom érte, hogy egy-egy vadász rájöjjön, hogy csak valami állat lehet. Bolondság lenne hinni abban, hogy tényleg az ördög járja a vidéket. Tudják merre a piac?
- Hogyne, gond nélkül eltalálunk oda. - válaszolta Gerard - Hamarosan mi is újra elhagyjuk a falakat. Minden jót, kocsmáros uram.
S miután elköszöntek, már indultak is volna, de a kocsmáros utánuk kiáltott.
- Várjon, nem akarnak venni valami útravalót? - szól utánatok széles mosollyal, mintha az egész világnak csak az ő száraz, fűrészporos kenyere kéne.
Összenéz a hármas. Végtére is pont a piacra mennek, ahol bőségesen be tudnak vásárolni. De a fogadóssal is jó viszont kell ápolni. Egy jó ismerősért az a pár váltó semmiség.
- Áh, egye fene, adjon egy veknit, nehogy éhen maradjunk. - sóhajtott Lia egyet, pont akinek semmi ételre nem volt szüksége.
A férfi azonnal beszalad a konyhába, s visszatér egy takaros kis cipóval. Nem is nézett ki olyan rosszul, mint gondoltál, szép sötét volt a széle neki, egész ropogósnak tűnik, elképzelhető, hogy még ma sütötték. Elkéri a kis jussát érte, majd int nektek.
- Isten áldja a jó urakat, s a hölgyet!
Nem kellett sokat kutassanak, hogy utolérjék a sárt öltött csíkászt. a piac a hétnek ezen a napján közel sem volt olyan forgalmas, mint vásárok alkalmával. csak azok a kofák voltak kint, akik nap mint nap ott strázsálnak. Leo derűsen bökött két alak felé. Az egyikük a halász. A másik egész biztosan a kisbíró lehetett. Ölében egy méretes dob lapult...noha a hasa olyan ekrek volt, hogy akár azon is dobolhatott volna.
Óvatosan közeledtek hozzájuk. Mielőtt fejvesztve odarohannak, megpróbálták kideríteni hangulatban beszélgetnek egymással. Előfordultat, hogy nagy egyetértésben fogalmazzák meg a kidobolandó üzenetet, de az is lehet, hogy a kisbíró éppen lerázni próbálja szegény rémült halászt.
- Háromszor tíz lesz a kidoboltatás, s még valami jutalmat kéne ajánlani, mert kutyát se érdekel. Azt javaslom, hogy ötösszáz váltó már felkelti az érdeklődését egy vándornak, ajánljanak annyit. - a kisbíró így pödörte meg a bajszát.
- Annyi talán pont akad még, ha a falu összeadja a kis vagyonát... De akkor mondja mindenképpen, hogy legalább két-három ember ként. - bólintott rá a csíkász.
- Fejenként ötszáz. - folytatta a bíró.
A csíkász vakarózni kezdett zavarában. A három jóbarát összenézett. Ez volt a tökéletes pillanat, hogy felbukkanjanak.
- Üdvözletem. - szólt Gerard, megállva kettejük között. Leo és Lia az oldalán foglaltak helyet - Nem tudtam szem elől téveszteni magukat. Leo barátom elmesélte, mit hallott ma reggel. fogadja részvétemet, ami a falva gyerekeivel történt. - mondta a csíkásznak, ahogy óvatosan artikulált a kezével.
- Áldás, békesség, uram! Éppen üzletet beszélünk meg a jóemberrel, ha nem haragszik, később visszatérhetne. – felelte a bíró hidegen. Látszólag nem örült nekik. Persze mi oka lenne örülni, amikor most tették őt feleslegessé.
- Köszönöm a kedvességét, de sajnos itt már részvétnél több kell. Azért jöttem, hogy kihirdessem, hogy emberekre van szükségem. – felelte a csíkász.
- Fél füllel hallottam. - vallotta be Leo - Éppen magukat kerestük.
Gerard óvatosan hozzátette.
- Megvitattuk, s szeretnénk a láphoz utazni, hogy utána járjunk az eltűnéseknek. Ha mindössze két-három embert óhajtanak felfogadni, állunk elébe.
A bíró dühödten fordult el, s távozott. A távolból még lehetett hallani,a hogy azon fortyog, hogyan rabolták ki. A csíkász nem sokat foglalkozott vele, helyette csak a csapatot méregette.
- Igazán boldoggá tennének, de mint hallhatták nem tudunk sokat fizetni érte, elég szegényes falu ez, csoda, hogy még áll.
Gerard nem vesztette el a magabiztosságát, ahogy óvatosan megjegyezte.

- Hál' Istennek azt a harminc váltót már nem kell odaadni érte. - felelte mosolyogva, megpróbálva oldani a feszültséget, majd látszólag elgondolkozott - Ám, azt előrebocsátom, mivel nem fordultunk meg a faluban sokat, jó hasznát vennénk pár embernek, akik ismerik a járást arrafelé. Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni valahogy, hogy egy kis segítségért kevesebbet számítsunk fel a munkáért.
Nem akart túl nagylelkűnek tűnni. Az gyanúra ösztökélné az embereket, s akármilyen szemszögből nézte, ők most egyszerű zsoldosok voltak. Az ő idejük sem végtelen, s szükségük is van a pénzre.. Ám semmi kedve nem volt kihasználni egy elcsigázott, tanácstalan falu lakóit, így egy köztes megoldást választott. A bíró még hallotta is a megjegyzést, s köpött egyet oldalra, de már nem válaszolt semmit, csak távozott, amilyen gyorsan csak tudott. A csíkász összecsapta a kezét, mint aki igen elégedett.
- Mindenképpen, ez már csak igen természetes! Kosztot, s a kvártélyt is vállaljuk, ne aggódjanak! Valahogy kifizetjük, megígérem.
- Maga soká marad még itt? - kérdezte a halászt Lia.
- Nem, még két kosár csíkot viszek egy fogadóba, s utána indulok is vissza. Szekérrel érkeztem, felpattanhatnak, s akkor kevésbé kellemetlen lesz az utazás.
A férfi intett, hogy tényleg ott áll egy ócska, sáros szekér, ami előtt két marha volt, s tele volt rakva fonott kosarakkal.
- Frappáns volna, köszönjük szépen. - mosolyodott el a lány.
A férfi intett, hogy várják őt meg a szekérnél, míg végez a kosaraival. Mivel az ördög este portyázott a faluban, jó volna már aznap elkezdeni kutatni. Nem sok jutott eszükbe azon túl, hogy ellenőrizték, minden felszerelésük náluk van-e, majd felmásztak a szekérre.
- Itt is vagyok, nagytiszteletű megmentőink! Ne haragudjanak a késlekedés miatt, siettem, ahogy tudtam. – felelte a csíkász egy fertályórára rá felbukkanva - Nyugodtan üljenek egy kosárra, ha gondolják, kevésbé saras.
A két jóbarát ráült egy-egy kosárra. Liának szerencsére nem volt szüksége hasonló dolgokra, de hogy mégse tűnjön ki, helyet foglalt a szekér hátuljában a korlátja mellett. Gerard óvatosan levetette a köpenyét, bele ne lógjon a sárba a vége neki, összegöngyölíti, majd a hátizsákjába tette, melyet aztán az ölébe vett. Míg nem lesz kellően hideg, hogy ismét magára öltse, inkább meghagyja tisztán.
A szekér hamar megindult, a kocsissá változó csíkász pedig út közben fütyörészéssel ütötte el az időt. Lassan haladt a kocsi, a vidék pedig lehangoló volt. A síkságot csúnyán érte a világvége, a felégetett mezők ha ugyan lassan vissza is nőttek, de mellette a házak helyenként csak üszkös fekete foltként terpeszkednek, megint máshol pedig egy-egy teljesen üres települést is láttok, ami ilyen távolságból nagyon szomorúnak hat.
- És mi hír járja a ezen túl a faluból? - kérdezte Lia óvatosan, hogy valamivel elkergessék a nyomaszót csendet - Cseperedik már az elvetett búza?
- Nem sok hír járja, leginkább csak a gyerekek eltűnésétől híres a vidék. - a második kérdésre csak a fejét rázta - Nem sok hely van, ahova búzát tudnánk vetni, többnyire igyekszünk más igénytelenebb növényeket enni, lápos térségekben megtermő gumós terméseket, s hasonlókat...illetve sok halat szárítani, az mindig elkél.
- Katonák sem bolygatták az utakat? - nézett a lány körbe megszokásból.
- Időnként eljönnek beszedni azokat az Istenverte adókat, de nem sok vizet zavarnak, többnyire van elég dolguk a vidéken lévő bestiákkal. A Jóistennek hála felénk nem sok olyasmi van, ami vonzaná az átkos dögöket. Ezért is mondtam, hogy kizártnak tartom, hogy farkas, vagy esetleg macska lenne. - pillant Leora a halász.
- Áh, emlékszem rá. Hamarosan fény derül rá, ha a szerencse is ránk mosolyog. - felelte.
- Így legyen, urak. Én lennék a legboldogabb, ha az én kis Mariám megkerülne. - szólt kissé szomorkásan a férfi.
Egy kevés idő után egyre láposabb térségbe értek, míg végül egy ritkás, pár fával és pocsolyákkal teli vidék vette át a síkság helyét. Mintegy három órát gurult a kocsi a poros országúton, s valahol a Nordenfluss irányába feküdhetett a kis falu. Még egy fertályóra, s egy olyan részhez értek, ahol az út is annyira rossz, hogy a csíkász rutinosan kérte meg őket, hogy szálljatok le, mert el fogja nyelni a sár a szekeret. Kevés utazás után végül egy csöpp, talán 100 főt számláló faluba kötöttek ki, ami egy pici, mocsári erdőben bújik meg. Semmi jellegzetes sem volt benne, csöpp, vályogházak álltak egymás mellett, amiknek a külseje fával volt takarva. Itt-ott emberek járkálnak mezítláb, feltűrt gatyával kosarakat cipelve, megint máshol pedig agyagból készítenek éppen edényeket. Sár szag volt, mindenhol a pocsolyás rohadás terepedett szét.
- Isten hozta hát önöket Rieddorfban.
A helyiek nagyon erősen méregették őket, de közeledni nem közeledett senki. Az azonnal feltűnt, hogy mintha kissé kevés lenne a gyerekek száma, pedig nem öregek lakták a települést.
- Köszönjük az utat. - szólt tömören Lia, miközben egyre csak jártak a fejében a gondolatok. Ő és Gerard máris ugyanazon törték a fejüket. Gerard nem is volt rejt, miután lekocogtatta a cipőjéről a sarat rákérdezni.
- Én köszönöm, hogy eljöttek segíteni nekünk. - válaszolt a férfi - Nem sokára megmutatom önöknek a szállást. Nem lesz szép, de becsületes kis fekhelyük lesz, s fázni biztos nem fognak.
- Volna valami, amit mindenképp szeretnék megkérdezni, mielőtt elvállnak útjaink. Tud olyan családról, ahol egynél több gyerek is eltűnt? Teszem azt nem ugyanazon az estén?
A kérdésre a férfi levette a szalmakalapot, s megvakarta a zsíros fejét. Nagy kopasz folt volt a közepén, de egyébként nem tűnik olyan nagyon idősnek, talán 45-50 éves lehetett.
- Tudunk, van egy család, ahonnét három gyerek tűnt el. Egyik hatesztendős, a másik nyóc', míg a harmadik tizenöt telet élt meg.
- És van-e bármi olyan része a falunak, amit a sorscsapás elkerült? Oldala, fele, széle, ahonnan többen tűntek el. - kérdezte ismét, immárom kissé kevesebb magabiztossággal. Próbált rendszer, értelmet, logikát találni az eltűnések közt, ám a legbiztosabbnak feltételezett nyomról rögtön kiderült, nem is létezett.
- Eléggé változó, sok helyről tűnnek el a gyermekek, de nincs olyan rész, ami biztonságban van... De talán a faló közepe tájékán kevesebben tűntek még el. Talán.
- Köszönöm. Meglátom, mit tudok tenni. - nézett körbe, szemügyre véve, miféle táj is öleli körbe ezt a kis falut. Az alapján, ahonnan eltűntek a gyermekek, nem kizárt, hogy a környező vadonból mászott elő valami. Valami csöndesebb, mint egy farkas. A falu környéke lápos rész, ritkásan fákkal, amik nagyszerűen elrejtik a települést. Helyenként terebélyes bozótosok is nőttek, s néhol már-már tavacskáknak is tűnt a nagyobbacska pocsolyák. A környék egyébként eléggé sok helyen volt benőve gazzal, tövisbokrokkal. Könnyeden meg tudna itt bújni valami vad.
- Meg tudja mutatni, ha van fogadója a falunak? - kérdezte közben Leo a férfitól, ahogy ő is óvatosan rendbeszedte magát a szekér mellett.
A férfi megrázta a fejét.
- Nincs fogadó, túl kicsi a település ahhoz...de megmutatom, hogy hol tudnak majd ellakni, amíg itt tartózkodnak. Nem rég halt meg a tulajdonosa az épületnek, elég otthonos.
- Bőven megteszi. - mondta Leo, ahogy ő és a többiek elindultak utána.
Egy többihez hasonló házhoz vezet titeket a férfi, ami üresnek hat, ám keményéből vékony vonalban szállt fel a füst. kitárja annak ajtaját, s beinvitál titeket. A padló keményre döngölt föld, bent pedig kicsit dohos ugyan a levegő, de mindent összevetve elég kellemes. Több kis szalmafekhely volt bent, egy asztal, tűzhely a főzéshez, s polc, szekrény, amiken ruhák, s tartósított köcsögben tartott savanyított csíkok vannak.
- Ez lenne a szállás. Kissé szegényes, de pár napra talán megteszi.
- Ki lakik most itt? - kérdezte tőle Lia, ahogy óvatosan megálltak előtte.
- Senki, meghalt a tulaj. De melegen tartottuk, s takartottuk, hogy ha jönne vendég, el tudjuk szállásolni. Reméljük megfelel önöknek, nem szeretnénk, hogy esetleg sértésnek vegyék.
A férfi csöppet meghajol, nagy tisztelettel adózik nektek.
- Azt hiszem igencsak kellemesnek fogjuk találni az itt eltöltött napokat. - mondta Gerard mosolyogva. szegény falu voltak, de nagyon vendégszeretőek - A faluból próbált már valaki utána járni, merre tűntek el a gyerekek? Talán vele válthatunk pár szót.
- A helyi vadász, illetve a családapa, akinek három gyermekét is elragadták. - válaszol a férfi. - Megmutathatom önöknek, hogy hol laknak. Elég kis település, nem sok keresést igényel.
A férfi elmosolyodik, s közben az egyik falon lévő mázolt köcsögöt figyeli.
- Jó barátja volt az öreg? - nézett rá Leo, ahogy megakadt a szeme, midőn a halász a vázát bámulta.
- Így is fogalmazhatunk. - bólintott kurtán a férfi. - Egy ilyen kis faluban mindenki a másik jó barátja, ha éppen nem az ellensége.
- Odahaza nálunk is így volt.
- próbálta feldobni a hangulatot Leo.
A férfi bólint Leonak, ahogy körbejárták a házat. Pince az nincs, második emelet szintén nem, de egy másik szoba található oldalra, illetve az épület oldalába lett építve egy másik kisebb házikó, ami kamaraként funkcionál. Bejárat rendben, az ablakok nagyon picik, s többnyire egy fa ajtócska takarják, üveg nincs benne, eléggé szegények.
Miután kényelembe helyezték magukat, mérlegelik, mennyi idő van még sötétedésig. Lerakják a holmijukat, egy-két felszerelést kivéve, majd visszasétáltnak a másik szobába a halászhoz.
- Köszönjük az útmutatást. Mutassa meg, merre laknak az illetők. - mondta kissé utólag Gerard.
- Mindenképpen, uram.
Válaszolt kurtán a férfi, majd megindult, hogy körbe vezessen téged. Kilépve valahonnan gyermekek nevetését hozta a szél, megint máshonnan pedig egy kovácsmester kalapácsának csattogása hangzott. S akkor Gerard fülét egy különös érzés kezdte el bizsergetni. A faluban mágiát érzett. Egy ismerős mágiát, mellyel még régen találkozott...


Edgar von Schwarzjäger

Edgar von Schwarzjäger
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Lehet, hogy már több aratáson is szüreten is túlvan a világ az égés óta, azonban úgy tűnik, mintha az erdők még nem heverték volna ki teljesen az ostoba angyal pusztítását. A szokásos vadászterületimnél jóval messzebb is merészkedem mostanság, azt hallani, a Tünde-erdő mintha csak érintetlen volna ‒ bár azt is hallani, hogy kannibál tündék terjesztik a híreket, akik az odacsalogatott vadászok húsával táplálkoznak. Legyen bármi is az igazság, néhány napja arrafelé tartok, kipróbálni a szerencsém. Az én húsom egyébként is túl rágós még a legedzettebb emberevők fogának is.
Heimsroth fertelmes városától néhány napi járásra, egy büdös kis faluban fizetem ki az utolsó néhány váltómat valami hülye nevű fogadó hülye nevű fogadósának. A „Bús kalász”. Néha annyira tudom sajnálni, hogy nem égetett fel inkább az angyal mindent. Ellenben valahol megértem, honnan fakad a bú, a szoba akkora, hogy csak lehajtott fejjel tudok közlekedni benne, a nyomorult ágyról vagy a fejem vagy a lábam lóg le, ezen kívül pedig egyetlen nyomorult szék van csak, aminek legalább örülök, nem foglalja több szemét feleslegesen a helyet.
Már csak annyi pénz maradt a zsebemben, amiből jól tudom, vagy néhány korsó sörre vagy pedig egy tisztességes vacsorára futja.
Nem kérdés.
Egy korsó sört kérek a fogadó ivójában a söntés mögött lévő felettébb unatkozó arcot vágó embertől. Rendezetlen, borzas szakálla alatt mormol valamit, ahogy valószerűtlenül lassan csapolja az italt.
Egyébként kevesen vannak, kevesen ücsörögnek az asztalok körül, a helyben kapható híg levest kanalazgatják az egyszerű kinézetű népek. Vélhetőleg azok lehetnek, akik nem járnak ki a mezőkre dolgozni, mivel kitavaszodott már ahhoz, hogy minden földműves a szántással, vetéssel foglalkozzon, estig és ünnepnapokig nem nagyon lesz mozgás az ilyen kis falvakban. Persze, amikor az idő engedi, hogy kinn dolgozzanak.
A kocsmárosra vigyorgok a szürkülettől homályos levegőn át ‒ úgy tűnik, csínján bánnak a gyertyákkal ‒, ahogy belekortyolok az egyébként állott, híg sörbe.
‒ Jó, hogy végre tavaszodik ‒ kezdek bele, kissé oldalra döntve a fejem. ‒ Ilyenkor mindig azt kívánom, bár lenne egy kis földem, amit művelhetnék. Kényelmes életnek tűnik... ‒ ismét kortyolok. Nem túl nagyot, spórolok a sörrel. ‒ Már persze, mikor épp nincs háború, világégés... ‒ sóhajtok ‒ vagy valami vad bestia, ami elviszi a jószágot, megdézsmálja a vetést ‒ finoman tapogatózom, hátha kiderülni, hogy gondjuk van medvékkel, vaddisznókkal esetleg. Az húst és pénzt is jelent nekem, ráadásul Hellenburgban jól megfizetik a bőrt, legalábbis ismerek ott egy takácsot, aki vagy tényleg nagyon értékeli a tehetségem vagy csak retteg tőlem, de mindenesetre mindig szép fizetséget kapok az odaszállított áruért.
A söntés mögött álló fickó ugyanolyan unott pofával bólint.
‒ Az már igaz, alig várom, hogy legyen valami termés is. A pincében a kolompér fele má' rohad, úgy kell válogatnom, hogy mi az, amitől még nem lesz pöcés íze a gulyásnak ‒ míg megakad a szava azon gondolkodom, megkérdezem, milyen, amikor pöcés valami íze, de gyorsan rájövök, hogy nem igazán érdekel. ‒ Bár ne lenne háború, bizony. Bár, mostanság a termésnek egész jó dolga, a vadak hála az égnek egymást is dézsmálják, nem csak a földeket. Ekkorra már jön valami disznó, hogy túrja a vetett pityókát, vagy valami szarvas, hogy lezabálja a rozst.
Bólintok.
‒ Nos, láthatja ‒ az övemen csüngő nyúzókésre mutatok ‒, vadász vagyok. Ha bármiben tudok segíteni, most itt vagyok. Akár a környékbeli településekről is, ha hallott valamit, épp valami megbízást keresek ‒ rámosolygok.
Hümmögve néz az arcomra rövid ideig, majd a fejét rázza.
‒ Hallottam róla, hogy több helyi kölyök is eltűnt az ágyából éjszaka, az emberek nagy bánatára. Ki fog segédkezni a földeken, ha nem ők? ‒ egy pillanatra szünetet tart, tudom, hogy ide kéne belepréselnem az együttérzésem, de nem fáradok vele. ‒ Viszont főleg parasztgyerekek, nem nagyon tudnak értük fizetni, így egyelőre nem tudok róla, hogy bárki is vadászatot hirdetett volna. Érdekes, mindenesetre, nem? Hallott már ilyet?
Elhúzom a szám.
‒ Eltűnt gyermekekről? ‒ vonom fel a szemöldököm.
‒ Bezony ‒ feleli foghegyről. ‒ Immáron azt hiszem jó tucat gyerek tűnt el. Se vér, se bármiféle ellenkezés. Olyan, mintha csak elnyelné őket az ördög az ágyból. Valami sötét mágia lesz!
‒ Sokféle szörnyűség él a világban, Herr. Nem szokatlan, ha a kis falvakban eltűnnek emberek... De még a démonok se szoktak annyira merészek lenni, hogy az ágyukból ragadják el az embert ‒ morgom magam elé. ‒ Olyanról meg még soha hallottam, hogy csak gyermekeket. Valóban különös ‒ elgondolkodva nézek rá.
‒ A falubírónak nem panaszolták el?
‒ Tudom is én, lehetséges ‒ rántja meg a vállát. ‒ Kidoboltatva még nem lett, bár, ha így haladnak a dolgok, lehet szólnak Hellenburgnak, vagy esetleg felbérelnek valami vámpír vadászt. Elég rémisztő népek, szállt már meg itt pár.
Rövid ideig meghökkenve pillantok rá, miközben ő bizalmasan közelebb hajol hozzám.
Apám mindig is szégyennek tartotta, hogy rajtam nem ütköznek ki annyira a fajtám jellegzetes vonásai. A húgaim mellett sose tűntem igazi átkosnak, közönséges gyereknek gondolt volna, aki a két igazán ragyogó sápadt szépség mellett.
‒ Igen, én is találkoztam már a fajtájukkal ‒ mosolyodom el szélesen. Kissé megemelem a bal vállam, hogy megmoccanjon rajta a bőrszíj, vállaim takarásába rejtve el a számszeríjam esetlegesen átlógó részeit. ‒ Mindenesetre, ha bármi fejleményt hall az ügyben, nos... tudja hol lakom ‒ biccentek felé, majd megragadom a korsó fülét, és megindulok egy üres asztal felé.
‒ Mindenképpen, uram ‒ hallom még a hátam mögül.
Miután elhelyezkedem, egyre hosszabb kortyokban iszom a sört, de azért annyira nem sietek vele. Kissé reménykedem benne, hogy valaki csak úgy leszólít, és munkát ajánl, de tapasztalataim szerint bolondság olyan vágyálmokba dédelgetnie magát akárkinek is, hogy ebben a világban könnyű váltót szerezni.
S mivel ez tényleg nem történik így, a tettek mezejére lépek az álmodozáséról: elhagyom a fogadót.

Alig egy óra alatt körbejárom a falut az egyre kásásabb szürkületben. Terveim szerint addig fogom ezt folytatni, míg rajta nem kapom a gyermekrablót cselekvés közben. Aztán milyen kegyetlen ember nem fizetni jutalmat a sarjai megmentőjének?
Miközben saját leleményességemen morfondírozva járom a falut, megállapítom azért azt is, hogy bármi is lehet, ami elragadja a kölyköket, alaposan megfélemlítette az itt lakó parasztokat. Emlékszem más hasonló falvakra, ott alig lehet az egyre nyúló nappalok végén beparancsolni a házba az aprónépet. Itt azonban egyetlen gyermek sincs kinn, pedig annyira nincsen késő. Néhány részegen és beszélgető öregen kívül nem találkozom senkivel az utcákon.
Mire teljesen besötétedik, már úgy ismerem a falut, mint a tenyeremet. Hogy milyen kicsi, abból is látszik, hogy a vásártere mennyire parányi. Össze sem lehetne hasonlítani azzal a hatalmas térrel, amin Hellenburgban tartják a vásárokat. Ettől a helytől nem messze azonban kutat találok, ennek friss vize messze túlszárnyalja azt, amit a fővárosban lehet inni.
A falubíró házát sem nehéz a többi között kiszúrni, mintha királyi palota lenne. Itt téblábolok egy fertályórát is, de nem vélek nekem tetsző mozgást felfedezni, s mivel nem akarok túl sokáig ott maradni, nehogy azt gondolják: készülök valamire; inkább elindulok visszafelé, át a vásártéren át, a faluból kivezető kis utcák irányába.

A csillagok alapján éjfélre is jár már, mire önkéntes őrjáratom eddigi eseménytelenségét megtöri a messzebbről érkező kiáltozás. A hang irányába indulok.
A kezében tartott olajlámpás gyér fénnyel világítja be a férfi fakó ábrázatját. Ahogy közelebb érek, a szavait is kihallom: Emma, Lukas. Úgy sejtem, a gyermekeit szólongatja. A gyomromban érzem az ösztönt, pont, mint mikor vadat hajtok. Felgyorsított léptekkel közeledek felé, és annak ellenére, hogy a férfi jól láthatóan nem vesz tudomást rólam, megszólítom, mikor elé érek:
‒ Keres valakit, Herr?
‒ A gyermekeim! ‒ hangzik a zilált válasz. ‒ Esküszöm, mind lefeküdtünk, s arra keltem hirtelen, hogy sehol sincsenek. ‒ motyogja, majd hirtelen ismét kiabálni kezd: ‒ SEHOL! EMMAAA!
Egyértelműen eszét vesztette. Hallottam már ilyent. Néhány pillanatnyi iszonyat is elegendő ahhoz, hogy valaki elveszítse a józan eszét.
Utána indulok elnyújtott léptekkel. Hangosan szólítom meg:
‒ Herr, tapasztalt vadász vagyok. Ha hagytak maguk után bármi nyomot, megtalálhatom. Az emberek nem szoktak csak úgy nyom nélkül eltűnni... ‒ magyarázom.
A férfi semennyit se habozik, azonnal válaszol:
‒ Ott, amarra! Pár ház, az asszony kint van az ajtó előtt, fel fogja ismerni. Az Isten áldja, jóuram! A Jóisten áldj!
Feleletet nem vár, őrült módjára szaladni kezd a mutatottal ellenkező irányba, én azonban amarra indulok el. Sietős lépteim gyorsan felfalják a távot, percnyi idő elteltével megpillantom a holdsápadt asszonyt. Senki más nem lehet. Fakó arcán ugyanaz a riadalom, mint elébb a férfién. Hálóruhában ácsorog a kapuban, ujjait maga előtt tördeli. Ahogy közelebb lépek, jól látom, hogy sűrű, vörös pillái alatt könnyes a szeme.
‒ Asszonyom ‒ állok meg tőle pár lépésre. ‒ Edgar... ‒ levegőt veszek, visszanyelve a teljes bemutatkozást ‒ ... vagyok. Vadász. Az imént találkoztam az urával, ő igazított útba. A gyermekek ügyében próbálok segíteni. Ha megengedi, hogy szétnézzek ott, ahonnan eltűntek. Ha hagytak maguk után bármi nyomot, megtalálhatom ‒ biccentek felé bíztatóan.
Az asszony fakó arcából meglepett szemek pillantanak felém. Tétován bólint végül, s a házba indul, én meg egyenest utána.
‒ Köszönöm, jó uram. Nem rég hajtottuk álomra fejünk, épp csak elbóbiskoltam én is, amikor arra keltem, hogy az uram szólongat, hogy keljek fel ‒ magyarázza, ahogy bentebb haladunk az egyszerű házban. A nő hozzám nagyon közel, mint kullancsok tavasszal a kóbor kutyákra, rám tapadva. Úgy sejtem, attól tart, lopni tervezek. Mintha lehetne bármijük, ami elég értékes lenne. Nem zavartatom magam miatta, megértem a gyanakvását.
Egy dohos pincehelysége vezet le, a konyhából a tűzhely mellett vezet le egy nyikorgó falépcső. Amennyire egy futó pillantással meg tudtam figyelni a fenti részt, úgy állapítom meg, hogy a gyerekszobának berendezett pince pont olyan egyszerű, mint maga az egész ház. Egy nagyobbacska, üreg ágy áll a sarokban. A nehéz dunyha a földre vetve, ahogy közelebb sétálok, látom, hogy feküdtek benne, de bárki is távozott, sietősen tette, bevetetlen hagyva maga mögött az ágyat.
‒ Be volt zárva az ajtó? ‒ kérdezem, miközben az ágy mellől nézek körbe alaposabban. A gyerekek kupacba lehányt nappali ruháit vizsgálom. Nem tűnik úgy, hogy bárki más járt volna benn azokon kívül, akik már benn tartózkodtak, azok pedig csakis önszántukból hagyhatták el a házat. De még a gyermekek se lehetnek annyira bolondok, hogy hálóruhában induljanak neki az éjszakának.
‒ Be, amennyire tudom az uram elhúzta a reteszt alvás előtt ‒ feleli remegő hangon. A tekintetét az ágyra szegezi. Ugyanolyan hangon állapítja meg: ‒ Hercegnő is eltűnt...
‒ Hercegnő? ‒ kérdezek vissza.
‒ Jaj, bocsásson meg, csak bolondság ‒ szabadkozik az asszony egy feszült mosollyal az ajkán. ‒ Emma babája, a vásárban kapta az apjától még előző nyáron. Mindig itt szokta hagyni, vele alszik... ‒ magyarázza.
Néhány perc alatt átkutatom a szoba összes zugát. A párnák, a derékalj alá is benézek, a pince egyetlen apró ablakát vizsgálom, amelyet faretesz takar, aprócska lyukon szűrődik át rajta a holdfény. Nincs az az ember, hacsak ködből nincs a teste, hogy itt be tudott volna jutni.
Ahogy visszafelé indulok, az ágy mellett a padlón találok egy kis zöld levelet. Összedörzsölöm két ujjam között, de még mielőtt az orrom elé emelném, már meg tudom állapítani: menta.
Mi az ördög folyik itt?
‒ Nyitva volt a retesz az ajtón, mikor a férje felébredt? ‒ fordulok vissza a nő felé. Elindulok fölfelé a lépcsőn, hogy a fenti részben is szétnézhessek, meg sem lepődöm, hogy mint hűséges társ, az asszony követ.
‒ Nyitva ‒ felel. ‒ Tárva és nyitva, be se volt csukva utána.
A ház ablakai ugyanúgy érintetlenek, mint a pincéé, s nem mellesleg olyan kicsik is. A nyakamat teszem rá, hogyha a két kölyök meg nem tréfálta a szüleit, akkor valami furcsa varázslat folyik itt. Egyik sem tetszik jobban a másiknál.
Elgondolkodva nézek az asszonyra.
De csak épp egy szívdobbanásnyi ideig.
Az asszonnyal a nyomomban az udvarra indulok ki, bár fogalmam sincs, miért követ a nő, mit gondol, mit lophatnék el kintről. Ezúttal sem foglalkozom vele, igazán nem sértődhetek meg azon, ha nem fogad teljes bizalmába egy mogorva kinézetű fickót, akit sose látott még. Ahogy átlépem a küszöböt, tekintetem a poros földre szögezem, keresem rajta a mezítlábas talpak nyomait. Még nem múlt el Szent György napja, a gyermekek nem járhatnak mezítláb, még a legszegényebbeknél is jut valami ócska, régi bocskor, amit a lábukra adnak. De ezeken nem lesz, jól láttam ruháik alatt a cipőiket. A két pucér gyermektalpat nem nehéz felismerni a porban. Még mielőtt kezdeném követni őket, hátrasandítok a nőre, és intek felé. Nem törődöm azzal, hogy mit olvas ki belőle.

A gyermekek nyomai a házak közötti árnyékos részeken át vezetnek a faluból kifelé. Ha szökni akarnék, pont egy hasonló útvonalat választanék, a legkevesebb eséllyel arra, hogy észrevegyenek. Persze én jobban figyelnék arra, hogy eltüntessem a nyomaim, de hát én egy nagy, ravasz vámpírvadász vagyok, nem két oktalan gyermek. Ám az oktalan gyermekek sem szoktak hálóingben megszökni otthonról. Kénytelen volnék arra gondolni, hogy valami vezette a megdelejezett kölyköket, de bármi is csalogatta őket keresztül ezen a falun átívelő nehezen észrevehető útvonalon, annak repülnie kellett… vagy szellemnek lennie. Gyermektolvaj szellemekről nem igazán hallottam még, az angyalok meg mostanában csak nem kezdtek el embereket rabolni. Bármit is találok a nyomok másik végén, már most tudom, hogy utálni fogom. Értelmesebb lenne talán visszafordulni, van egy olyan érzésem, hogy a két gyereknek már úgyis mindegy, és bármit hozok vissza az erdőből, ettől a szegény családtól váltót nem igazán fogok látni, ezt a házuk alapján könnyű megállapítani. De még ha meg is győzném magam arról, hogy inkább a lelkiismeretem vezet előre, nem a kapzsiságom, viszont indokoltsága egyiknek sincs, akkor sem tudnék visszafordulni, mert valójában már régóta más késztet arra, hogy mozduljak: a vadászösztön. Ilyenkor, mikor nyomra bukkanok, nem vagyok különb apám egyik ostoba vadászkutyájánál. Élettel telinek érzem magam, a vadászat izgalma kitölti a csontjaimat, az agyamba vér tódul, a világ kitisztul körülöttem, az érzékeim élesednek… egészen olyan, mintha boldog volnék. De legalábbis jól érzem magam.
Miközben ezen morfondírozom, a nyomokat követve elérem a települést határoló alacsony falat. Nincs kétségem afelől, hogy ezen átmászva továbbhaladtak, még egy mezítlábas gyereknek sem okozhat különösebb gondot a fal áthágása. Így tehát átvetem magam fölötte én is, s hogy felvetésem nem helytelen, igazolja, hogy egy kicsi darab durva szövetdarabot találok az egyik ég felé meredő, hegyezett karó csúcsán. Minden bizonnyal az egyik hálóruhájából akadt reá. Az ujjaim között forgatva a ruhafoszlányt, az erdő felé vezető nyomokat kezdem követni. Ahogy elérem a rengeteg szélét, a sűrű sötétségbe olvadok, pont, ahogy apámtól tanultam. Lassú léptekkel, kissé meggörnyedve haladok előre, megosztott figyelmet szentelve úgy a befelé vezető nyomoknak, mint a köröttem élő-lélegző erdőnek.
Az egyre sűrűsödő bokrok között egyre több figyelmet és energiát igényel, hogy árnyékként tudjak tovább mozogni, s emiatt úgy tűnik, mintha sokkal több ideje lennék a rengeteg mély sötétjében, mint valójában. Ahogy elhaladok egy égbe nyújtózkodó fa mellett, az az érzésem támad, mintha elmentem volna már mellette. Bármennyire is tudom a fejemmel, hogy az időérzékem tréfál velem, úgy érzem, körbe-körbe megyek. De újabb és újabb szövetfoszlányokat találok a sűrű, tüskés bokrok ágaira akadva, és ez haladásra késztet. Azért nesztelenül és nagyon óvatosan kivonom a kardomat.
Néhány lépésnyire előttem látom, ahogy a hold fénye átszűrődve a lombok résein, furcsa színű foltokban egy kidőlt farönkre hull, bár csodálkozom, mert a fejem fölemelve, nem látom, hol süthet át, pont oda a szinte teljesen összefüggőnek tűnő lombokon. Közelebb érve ráeszmélek, hogy nem fényfoltok azok a fán, hanem gyökerükkel a törzsbe kapaszkodó gombák, az élénk sárgászöld fényt ezek bocsátják ki magukból. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem ütközöm meg ezen, de valójában nem tűnik furcsábbnak, mint a repülő gyermektolvaj vagy az érzés, hogy körbe-körbe keringek. Most már kissé bosszús is vagyok. Utálom a mágiát, állapítom meg, ahogy a gyermekek nyomait tovább követve átmászom a farönkön.
A furcsa gombákból egyre többet látok, ahogy haladok előre, s ezúttal valami csöndes éneklést is hallani vélek a távolból, de egyértelműen közelebb kell mennem ahhoz, hogy meg tudjam állapítani, miféle nóta, hányan énekelhetik, s hogy merről jön pontosan, bár mintha a gyerekek nyomai ugyanarra vezetnének.
Felbátorodom az érzésen, hogy nagyon közel járhatok már a megoldáshoz, a vadászösztön vöröse elborítja az elmém. Mint a nyomra akadt kopó, céltudatosan haladok előre, fittyet hányva a világító gombákra vagy a túlvilágias, egyre hangosabb zenére: haladok előre a nyomokat követve.

Nem sokat araszolok már előre, mikor a bokrok mögött nagy fényességet látok, mintha hatalmas tábortűz lenne, nagyon magas ide-oda táncoló lángokkal. Az ágak takarásából pillantok át a kicsinyke tisztásra, hogy megvizsgáljam a fény és a zene forrását, arról ugyanis már megbizonyosodtam, hogy innen ered a zene, amelyről eddig azt gyanítottam, hogy sokkal messzebbről szól. Apró, világító lényeket látok, amennyire meg tudom állapítani a testükből áradó fényesség leplén át, lepkeszárnyon repkednek. Hangjuk sose volt messzi, csak halk, melyet tulajdonképpen indokol termetük. Picinyke hangszereken játszanak, s mellé énekelnek, ahogy pedig jobban szétnézek, látom, hogy nem is annyira ünneplés ez, hanem inkább valami furcsa szertartás. Két gyermektest fekszik a földön, minden bizonnyal a parasztok kölykei, de nehéz volna megállapítani, ha az enyémek volnának, se ismerhetném fel őket, mert testük zöldes, alig áttetsző hártya burkolja, duzzadó érhálózat fonja át az egész felszínét, mely a zene ritmusára pulzál és lüktet.
Nem tudom, mit művelnek velük, nem is különösebben érdekel, de az már biztos, hogy mégis repült a gyermektolvaj. S már azt is értem, miért nem kellett betörnie a házba.
Azon gondolkodom, hogy megfordulok. Nem tűnnek veszélyesnek a lények, tekintve, hogy alig nagyobbak a babszemeknél, ámde varázsolnak, s a varázslat mindig kiszámíthatatlan. Én magam kevéssé értek ehhez, de van egy olyan érzésem, hogy bármit is művelnek a gyermekekkel, visszafordíthatatlan.
Már tényleg épp visszafordulni készülnék, mikor fájdalmas morgás szakítja meg az apró népség kántálását. Pillantani van időm épp, mire egy… farkasra emlékeztető lény ront rá az egyik hártyafedte gyermektestre. Ahogy feltépi a testet fedő zöld burkot, a gyermek fájdalmasan ordítani kezd. A hangja alapján arra gondolok, ez lehet a fiú. Lukas. Ha jól emlékszem a nevére.
A fák közül egy másik farkas is ráugrik a gyerekre. Soha nem láttam még hasonló állatot, bár hallottam róla, hogy a csillagtalan éjszaka után rengeteg torz bestia szabadult a világra. Milyen isten az, amelyik az oktalan állatot se kíméli?
Egy harmadik bestia is megjelenik, sötét, fekélyek borította oszló húsa alól egy hosszú csáp tekerek teste körül, s ahogy a tündérek közé ugrik, míg torz pofájával elkap egyet, csápjával egy másikat felnyársal.
Ha magam mögött akarnám hagyni a helyet, most, a kialakult káoszban lenne a legideálisabb. Mégis inkább felajzom a számszeríjat, s az ordító gyermeket támadó farkas szeme közé célzok vele. Ahogy a nyílvessző áthatol a koponyáján, egy rövid nyüszítéssel borul a gyerektestre, amely már nem sokban a különbözik a bestiától: teste eltorzult, bőre mintha leégett volna róla, a helyén pedig gennyedző fekélyek, nagy sebek maradtak csupán. Nem szép látvány, az egészen biztos.
Nincs időm ismét felajzani a számszeríjat, ez világos, inkább nem is kísérlem meg, hanem az íjat elengedve a kardom után kapok a balommal, míg a jobbomat védekezőn magam elé tartom, azzal a céllal, hogy ha harap, hát azt marja a fenevad. Mikor pedig elég közel ér, a balommal alulról fölfelé döfök a torka irányába.
Előbb hallom a fogait csattani az alkarvédőn, mintsem érezném a tompa nyomást; átharapni azért nem tudja, de egész biztosan javíttatnom kell ezután. Azt is inkább érzem, mintsem látnám, hogy a bőre alól kinővő gusztustalan csápjával a vállamba mar, miközben nekem ugrik. Bármi is ez, remélem, nem fertőző.
A kardom hegyét azonban legközelebb a tarkójánál látom viszont, ahogy felnyársalom rá az állatot.
Zihálva vetem le a földre a testet, mely nem múlt még ki, vonyítva vergődik. Gyors mozdulattal döföm át a koponyáját.
Szerencsétlen állat. Nem méltó végzet ez egy ilyen nemes vadnak.
Jobbommal megragadom az elejtett számszeríjam, ahogy megindulok a harmadik állattal viaskodó tündérek felé, bár ahogy jobban megnézem őket, nem igazán szorulnak a segítségemre: varázslat lehet amögött, amit művelnek, a föld alól kinővő indák béklyózzák le a vadállatot, valószínűleg meg is fojtják majd. Hirtelen csend borul körénk, a haldokló gyermek se hallat már kiáltásokat, nagyon halkan valamiféle nyögdécselést még hallani az irányából, de már nem tart soká.
A repkedő lények a lefogott farkas köré csoportosulnak, idegen, furcsán ható nyelvükön csilingelnek egymásnak valamit.
‒ Segíthetek? ‒ bökök a fejemmel a farkas felé. [color=crimson]‒ E-gyál-ta-lán ér-ti-tek a-mit mon-dok? ‒ kérdezem lassan tagolva, mint ahogy az ember általában kommunikálni próbál az idegen ajkúakkal.
‒ Meg tudtuk volna védeni magunkat a segítséged nélkül is, ceann ard... De hálásak vagyunk.
A kis lény, hártyás szárnyain felém repül. Egészen úgy fest, mintha egy kicsinyke, világító ember lenne. A haja színe akár az ezüst.
Biccentek, de azért a lefogott állat felé lépek, egy gyors mozdulattal leszúrom ezt is. Amit érzek, az leginkább a szánalomhoz volna hasonlítható.
‒ Ez esetben elnézést, hogy megzavartam a mókát ‒ fordulok vissza az lebegő lény felé. ‒ Hazavinném a gyerekeket ‒ mormogom különösebb lelkesedés nélkül, mert úgy sejtem, egyrészt nem fognak beleegyezni, másrészt, már késő.
A többi kis lény is felém repül, lassanként körém gyűlnek, és nem kell őket megszámolnom, hogy elmondhassam, létszámuk jóval foghíjasabb, mint az eltorzult bestiák támadása előtt.
‒ A gyerekek önszántukból jöttek, nem kell őket hazavinni ‒ jelenti ki önérzetesen az ezüsthajú.
Ezután a halott gyerek felé repül.
‒ Szerencsétlen... ‒ vizsgálgatja a tetemet. ‒ A rituálé megszakadt, nem bírta a teste.
Veszek egy mély levegőt.
‒ Nem sok gyereket ismerek, amelyik önszántából mezítlábasan végig sétálna az erdőn éjszaka, hogy aztán ez ‒ a gyerek felé intek a balommal ‒ történjen vele. De ha így van, hát így van ‒ megvonom a vállam ‒ Ez esetben további kellemes éjszakát kívánok, ha további problémájuk akadna a vadállatokkal, a faluban megtalálnak, néhány váltóért egy kicsit szívesen segítek ‒ vicsorogva elmosolyodom, majd lendítem a lábam, hogy visszainduljak. Nem remélem, hogy ilyen könnyen elengednének, de ennél jobban nem akarom beleártani magam ebbe az egészbe, akármi is történjen itt.
‒ Várj... ‒ szól utánam a tündér, s a következő pillanatban már ismét az arcom előtt lebeg. ‒ Azokért a színes kis lepényekért érkeztél, amin minden vénember arca van? Ilyen formája van? ‒ kérdezi, ahogy két kis tenyerének tövét s kisujjak hegyét összeérinti, a közöttük lévő rés kört formál.
‒ Ha visszamész a faluba, elmondod nekik, hogy itt vagyunk, s végünk. Találtunk sok ilyen kis fémet, ha megmutatjuk, hallgatsz róla, hogy mi történt itt?
Felvonom a szemöldököm.
‒ Ha ide is adjátok? Persze.
‒ Mit csinálnánk vele? ‒ kérdezi a tündér olyan hangon, mintha én lennék őrült, amiért azt gondolom, hogy a pénz hasznos. ‒ Beletörik a fogunk, nem táplál ez minket. Bezzeg a méz, s a harmat! Na, az az igazi!
Megforgatom a szemem, de végül nem mondok inkább semmit. Hallom, ahogy a többi repülő lény ismét zenélésbe és éneklésbe kezd, ahogy odapillantok, látom, ahogy a másik hártyával fedett gyermektest körül életre kel a burok: a vékonyka erek ismét dagadni, lüktetni kezdenek. Nem igazán ágálok, az alapján, amit láttam, a kölyök már egyébként is menthetetlen. Vagy meghal vagy befejezik a rituálét. Ha nem ellenkezem, legalább élni fog, bár úgy sejtem, a szüleinek kevésbé fog tetszeni.
Az ezüsthajú közben vezetni kezd, gyorsan egy nagy kő felé röppen, arra ráül. Vagy legalábbis hozzá képest tűnik nagynak csupán.
‒ Lökd félre, alatta ásva lett a föld, valaki ide rejthette.
Ahogy közelebb lépek, s hozzáérek, rájövök, hogy nem is kőből van, valami tömör, száraz anyag, talán agyag vagy pala lehet. Nem erőltetem meg különösebben magam, és sikerült elmozdítani. A szárnyas pillangóember továbbra is rajta ücsörög, ahogy arrébb teszem.
A friss föld szaga megcsapja az orrom, látszik is, mintha tényleg frissen lett volna mozgatva. Mielőtt azonban ásni kezdhetnék ‒ jobb eszköz híján akár a kezemmel ‒ a földre vésve egy aprócska érmenagyságú rajzot látok meg széles törzsű fa, vastag gyökerekkel, terebélyes lombkoronával, levelei és gyökerei közül vékony vonalak kígyózzák körül, körbevéve, mintha glória lenne körötte. A szememmel követem a vonalakat, lomtól a gyökérig, majd vissza, aztán egy újabb útját kísérem tekintetemmel, igencsak elevennek érzem a mintát, s mintha én magam is delejezve lennék, mint a falun átvezetett gyermekek, nem tudom a szemem levenni róla.
Teljesen elveszítem az idő- és térérzékem, tekintetem előtt tovább lüktetnek a rajz vonalai, mígnem egyszer csak nem látok semmit. Teljes sötétségben találom magam, a hátamon fekve.
Langyos, durva felületű anyaghoz ér a tenyerem, ahogy mozdítom a karom. Nem ismerem fel, mi az, pedig hátborzongatóan ismerős az érintése. A késem után nyúlok, hogy kivágjam magam, de csak a meztelen bőrömhöz érek hozzá az oldalamon.
Ököllel, keményen ütök bele a valamibe, ami körülöttem van, az anyag könnyedén enged, mintha nagyobb és rugalmasabb lenne, mint elsőre tűnt.
A pillangóemberek ismerős, tündezenére erősen emlékeztető dallamait hallom magam körül, ahogy mindkét kezemet kinyújtom, s a körmömet belevájva megpróbálom szétfeszíteni, elszaggatni a furcsán ismerős anyagot, amely körbeölel, de nem sikerül.
Dühösen felordítok.
Jókedvű nevetést hallok, s hogy ordításom gúnyosan utánozza valaki.
‒ Nézzétek, égimeszelő vagyoooook, szeretem a pééééénzt!
Hallom kívülről a további csúfolódást. Mire jó párat pislogok, a szemem megszokja annyira a sötétet, hogy látom fény szivárog be, mintha kissé áttetsző volna az anyag, ami körülvesz. Ha a fejem fölfelé fordítom, úgy látom, mintha ott erősebb lenne a fény. Hasra fordulok, s kúszni kezdek a kijáratnak vélt fényforrás felé a langyos és puha anyagon.
Valószerűtlenül hosszú időnek tűnik, míg annyit sikerül előrehaladnom, hogy már nagyon közelinek látom az engem körbevevő anyag barlangszerű bejáratát. Néha nehezebben jutok előre, mintha valamin fennakadnék, ismeretlen érzés birizgál ilyenkor a hátamon.
A kékes fényű bejárathoz érek végre, de nem tudnám megmondani, hogy néhány percet vagy egy egész évet kúsztam-e előre. Végül felállnom is sikerül, ahogy a kékes fényig érek. Abban a pillanatban felismerem: a saját ruháim foglya voltam. És a saját ruháim most sokkal nagyobbnak tűnnek. De nem hiszem, hogy a ruháim nőttek meg. Átkozott pillangók!
Vicsorogva nézek körbe, fölöttem a kis lényeg repkednek, akik most egyáltalán nem tűnnek kicsinek. És nagyon jókedvűen nevetnek valamin. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy rajtam. Az ezüsthajú van hozzám legközelebb:
‒ Ne haragudj, magas. De ez jobb, mint az arany, nem?
Gyilkos pillantást vetek rá.
‒ Nem. Éppenséggel ez sokkal rosszabb, mint az arany... ‒ morgom.

felszerelés:

Név: Számszeríj (24 nyilam van a kör végén, de tkp mindegy, mert 20x nagyobbak nálam xD)
Típus: Távolsági
Leírás: A Schwarzjäger vámpírcsalád különleges találmánya, amely jelentősebb pontosságot és átütőerőt képvisel, mint az íj, azonban kisebb a hatótávja. Egy tegez is jár mellé, benne 25 lövedékkel, mely ha elfogy, a játékok alatt, vagy azok végén pótolható.

Név: Vadászkard (Műremek)
Típus: Egykezes kard
Leírás: Elegáns, szabályhoz hasonló markolatvédővel ellátott egyélű kard, amit elsősorban urak és tisztek használnak. Enyhén szélesedő, három láb hosszú pengéjű fegyver, acélja merész, látványos hegyesszögben végződik. Éle egyenletesen harapósra köszörült, fokán sűrű, apró fogú csontfűrész kapott helyet. Szokatlan egyensúlya erőteljes, súlyos csapásokra teszi a legalkalmasabbá - szakértő kézben figyelemreméltó könnyedséggel bánik el eleven ellenféllel és elejtett vaddal egyaránt. Egykezes, finoman görbített markolata vaddisznó agyarából készült, finomra csiszolt és kézreálló darab, gombja és keresztvasa szerény, praktikus acél.

Név: Vadásztőr (Tőr)
Típus: Félkezes
Leírás: Egy hétköznapi vadásztőr, melynek a megszokottnál szélesebb, hirtelen hegyesedő pengéje alkalmassá teszi az elejtett vad nyúzására, zsigerelésére. Markolata szarvasagancsból készült.

Név: Bőr alkarvédő (Műremek, 1 pár)
Típus: Karvédő (Közepes)
Leírás: Egy pár egyszerű, sötét színű alkarvédő. Belső rétege puha, finom borjúbőrből való, amely könnyedén idomul viselője izmaihoz. Vízzel és méhviasszal keményre edzett külső héja marhabőrből készült, gazdája két végén egy-egy hüvelyknyi széles, ezüstcsattal záródó bőrszíjjal rögzítheti. Külső és belső bőrrétegeit szívós, sűrű szövésű posztóbélés választja el egymástól, óvva a belülső, finomabb anyagot és kényelmesebbé téve a viselését.

kieg:
Név: Freya ajándéka
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy apró kis fémnyakék, amit még Freya készített neked úgy, hogy lefűrészelte egy számszeríj tüske hegye felett a fát, majd azt átfúrta, s bőrszíjra húzta. Érződik rajta, hogy nem mester készítette, de az is, hogy mérhetetlen sok szeretettel készült. Viselője minden küldetés után extra jutalomként 3 ezüstből készült számszeríj tüskét kap, amik hatékonyak a szellemek, s más természetfeletti lényekkel szemben. Ezek ugyanúgy hordhatóak küldetésre, mintha sima tüskék lennének, de beleszámítanak a klasszikus tüske limitjébe (ergo egy tegezben bárhogy lehet az ezüst és a fém tüskék aránya, de sosem lehet több 25-nél a számuk). A játékos felelőssége jelezni a mesélőnek, hogy extra jutalom jár neki.


_________________

Suzanne Walford

Suzanne Walford
Kultista
Kultista
Kellemes tavaszközépi időben utazgathatott, aminek a hideg idő után kifejezetten örült. Többet haladhatott nap közben, és kevésbé is fázott át. Estébe hajlott már az idő most is, amikor egy csöpp faluba ért, ahol így kénytelen megszállni, mert a vidéken sok bestia járja éjszaka a mezőket, lápos szántókat. A település maga nem különösebben érdekes, főleg disznókat tartanak a helyiek, aminek hála rátelepedett a településre némi sertésszag... A jó oldala az a dolognak, hogy a megszokottnál olcsóbban jut itt húshoz.
Tapasztalatból látja már, hogy nem érdemes tovább indulnia, így a maga csendes, erőtlen beszédével kérve esetleg útbaigazítást, szállást keres. Nem tudja, itt elég lesz-e hozzá a pénze, úgyhogy felajánlja  azt is, hogy segít valamilyen munkában, amit rá bíznak.
Végülis az "Unatkozó Üsző"-be irányítják, ami a falu egyetlen vendégfogadó helye.
Belépve a fogadóba barátságos látvány fogadja: egy jókedélyűnek tűnő bajszos bácsi álldogál a söntés túlsó oldalán. Nagy pocakja mellé bizalomgerjesztő kedves mosoly terpeszkedik képén.
- Áldás, békesség, kishölgy! - köszönti a még szinte be sem lépett kislányt.
Vannak bent rajta kívül többen is, főleg paraszt és kereskedő küllemű emberek. Talán egy tucat vendég lehet, valamilyen olcsó, füstölthússal főzött kását esznek jó étvággyal, azt pedig sörrel kísérik le.
- Tessék csak jönni, nem megijedni! - szól ismét a férfi, s megpödri zsíros bajszát.
Szétnézve a teremben, Suzi kissé azért összehúzza magát, de odalép a pulthoz. Sokan vannak itt egyszerre ismeretlenek, ráadásul rögtön meg is szólították… Kényelmetlen neki ez a helyzet, ha nem is teljesen szokatlan.
- Bocsá-nat. Tud-na ne-kem szál-lást adni? - kérdezi félszegen a kedvesnek tűnő fogadóst.
- Szállást? Hogyne, kishölgy. Vacsorát is, hogy ne legyen üres a hasacskája... De mondja csak, van-é ilyen a hölgyeménynél? - a férfi a mutató, a középső, és a hüvelykujját összedörzsöli, az árusok jólismert mozdulatával utalva a pénzre.
Suzi kicsit fellélegezve bólogat. Tényleg kedvesnek tűnik az fogadó tulajdonosa, és nem várta volna, hogy ingyen adjon szállást, és vacsorát neki. Ha máshogy nem, munkával mindenképpen megfizetné.
- Meny-nyit kér-ne? - kérdez, nem azért, hogy alkudozzon, csak hogy tudja, elég lesz-e, ami nála van. Hiába utazott már sokat, ahány fogadó, annyiféle ár, ezért nem lehet biztos, hogy összegyűjtött pénze elég lenne, hogy fedezzen egy ilyen ellátást.
- Csak 30 váltó az olcsó szoba, de ebben benne van a vacsorája is kiskegyednek. - mosolyog a férfi, mielőtt türelmet kér egy intéssel hogy egy másik vendéget kiszolgáljon sörrel - amiből úgy tűnik, már ivott bőven az illető.
Suzinak felragyog a tekintete.  Annyi pénze van. És ha a faluban még valami munkát si adnak neki, ki is tudja pótolni szegényes kis erszényébe az összeget.
- Ak-kor ké-rek szé-pen egy szo-bát! - örül, és könnyebbül meg teljesen, hogy nem kell tovább próbálkoznia. Eléggé megéhezett már az úton, és fáradtnak is fáradt, boldogan feküdne le valami vacsora után, hogy kipihenje magát.
A férfi visszatér hozzá, és bólintva nyújtja lapátkezeit, hogy a pénzt elkérje. Suzi természetesen már számolja is a váltókat a férfi kezébe.
- Vacsorát is adok, kishölgy. Üljön csak le, de olyan helyre, ahol nem valami részeges kutya van. - inti a férfi mosolyogva, majd hamar távozik is a konyhába.
Suzi körbenéz, hogy talál-e valami nyugodtabb, a többiektől távolabb eső helyet. Szerencséje van, így mire a tulajdonos visszatér a tál gőzölgő étellel, már elé teheti az ínycsiklandó vacsorát. Füstölt csülökből készült kását, ami olykor ropog a foga alatt. De ez a legkevésbé sem zavarja, hiszen ettől rosszabb étellel kell általában beérnie, hogy ne haljon éhen. Hiába, az emberek általában kedvesek, de szegények is, így nem tudják jobbal ellátni.
Szépen nyugisan, és boldogan eszeget, hiszen nem minden nap jut ám hús is az ételébe.
Közben a szomszéd asztalnál, halkan ecseteli valaki, hogy  mindkét szomszédjának eltűnt a gyereke, s mostanság már alig mer aludni, mert fél, hogy az ő lányának is lába kél... Ugyanis a segítsége nélkül ki segítene a disznók ellátásában? A társa is hasonló dolgokat emleget, úgy tűnik, hogy valami furcsa dolog történik a településen, a gyerekek egymást követve tűnnek el, egy tucatnak oda már, a vadászok pedig csak vakaróznak, mert fogalmuk sincs, hogy mi történik.
- Hallod Suzi? Ez egy nagyszerű munkalehetőség! - tereli Armaros a beszélgetésre a figyelmét. Suzinak szöget üt a fejébe a dolog.
Addig jut el a gondolkodásban, hogy ha egy kis ideig itt marad segíteni a disznók ellátásában, kis pénzt összeszedhet, és akkor a következő településen biztos nem kell majd félnie, hogy szállás nélkül marad. Miután megette az ételét, odamegy az egyik barátságosabbnak tűnő, egymaga, vagy maximum másodmagában ülő beszélgetőhöz.
- Nem tud-ják el-látni a disz-nókat? Szí-vesen segí-tek. - mondja, mikor felfigyel rá az illető.
A két idegen összenéz a felvetésre, majd nevetnek.
- Nem kell segítened, de az ecsémnek elkélne egy segítőkéz. A falu szélén lakik, nincs neki asszonya, egyedül neveli a gyesznókat. Ha gondolod, szólhatok neki, hogy akadt itt egy fiatal pár kéz, aki segítene. - mondja egy kelésekkel tűzdelt, kövérképű férfi.
- Köszönöm szé-pen - lelkendezik Suzi , hogy hasznos lehet, és magán is segíthet kicsit. - Hol-nap elme-gyek hozzá - bólint boldog mosollyal. Inkább megviseltnek, mint ijesztőnek látja az ember képét. Armaros nevetését pedig arra utaló jelnek értelmezi, hogy igaza van: nem kell tartania tőle.
A férfi boldognak tűnik,  rendel is egy kör sört a barátjának, s magának is. Nem nagyon foglalkoznak tovább a kislánnyal. Még megtudja, hogy az jóember a falu szélén lakik,  és könnyen felismerhető, mert egy elég romos kis házikóban él.
A többi vendég ügyet sem vet Suzira, aki viszont észreveszi, hogy besötétedett közben.
A lelkesedés kis energiát adott neki, úgyhogy egyelőre nem vonul még vissza a szobájába, hanem a kis sarkába húzódva, és onnan szemlélődve  ismerkedik a fogadó népével, hogy már ismerősek legyenek neki, ha a faluban találkoznak.
Vannak többen is, főleg magas csizmákat hordó parasztnépség. Továbbra is a gyerekek eltűnése a központi téma az asztaloknál, valaki azt emlegeti, hogy biztos az ördög viszi őket el, megint más pedig kitalálta, hogy a vámpírok tehetnek róla. Elég sok elképzelés van, és egyik képtelenebb a másiknál.
De mégiscsak sokat beszélnek az eltűnésekről, úgyhogy igyekszik magát nyugtatni, hogy Ő már nem gyerek, úgyhogy nem kell félnie. Az ördögtől amúgy sem, mert az fél az angyaloktól, és Armaros angyal. És a vámpírok pedig egész kedvesek voltak, mikor találkozott velük... Csak ne próbálták volna marasztalni valami szolgának… Szerencse, hogy a kovács arra járt, és kisegítette a nehéz helyzetből.
Az arcára azért kiül az aggodalom, és a torka is kiszárad, úgyhogy kér egy pohár boros vizet, ha van.
A kocsmáros kissé zavartan néz rá - úgy tűnik elsősorban sört szolgál fel - de nemsokára ad egy pohárral a borral fertőtlenített vízből két váltóért. Kellemesen savanyú, és kissé el is álmosítja, úgyhogy visszavonul pici, emeleti szobájába.
Egy maszatos, egész méretes ablakon kilát a nyugovóra térő településre.  Az ágy pedig egész tisztának tűnik, és kényelmesnek. Néhány poloskánál nagyobb baja is volt már nemegy fekhelyének.
De ezt már megszoktad, nem nagyon lehetsz válogatós.
A csomagját magához ölelve bújik ágyba, és húzza magára a takarót, nemsokára pedig már álomországban jár.
Álmában egy mező közepén ül madarakkal, és mindenféle állatkákkal. Armaros is ott van, s mosolyogva nézi angyal formában a fák árnyékából a játszadozó lánykát. Nagyon kellemes aranyos kis álom, szinte fel sem tűnik neki, hogy kissé mintha fázni kezdene a lába.
Az álomban egy dallamot is hall, amit egy kész fúvószenekar játszik. A gyönyörű muzsikáról eszébe jut Gerard, és elmosolyodik. Kíváncsi, honnan jön a zene, úgyhogy keresi a forrását.
Körbenéz, és mintha egy nagy, öles tölgyfa lombjából érkezne a dallam. Hatalmas, sűrű lombja van, nem nagyon látni bele, hogy vajon honnan is jöhet konkrétan a zene. Izgatottan minden oldalról körbejárja a tölgyet, és belemászni is megpróbál, hogy megtalálja, mi csinálja ezt a csodálatos hangot.
Bent úgy látszik, mintha arasznyi kés lények ülnének, csöpp kis fuvolákon zenélve, s vidáman bólogatva egymásnak. Díszes ruhákat hordanak, melyek bár úgy hatnak, mintha faselyemből készültek volna, egyszerre mégis levélnek tűnnek. Vidámak, és igen jól szórakoznak látszólag
Amennyire lehet, kényelmesen elhelyezkedik, és csillogó szemekkel nézve a lényeket hallgatja a zenét. Nagyon, nagyon hálás Armarosnak, hogy megadta neki azt az ajándékot, hogy ezt hallhassa. A lába viszont egyre jobban fázik, amit lassan észlel is.
A kis lények is észreveszik Suzit, de nem nagyon beszélnek hozzá, csak valami furcsa, ismeretlen nyelven csevegnek, és kacsintanak neki. Dalt váltanak, Suzinak pedig valami fájdalom hasít a lábába. A hideghez hozzászokott a lábánál, de a fájdalomra azért megnézi, mi lehet ott. Hirtelen valamiért az az érzése támad, hogy valami egyáltalán nincs rendben. A szokásos, kissé elnyűtt cipője van rajta, de valahogy mégis pont olyan, mintha meztéláb lenne.
A zenén ekkor áthatol Armaros kiáltása.
~ Ne aludj! Ébresztő! ~
Suzi hirtelen kinyitja a szemét, és egy árnyas erdő sűrűjében találja magát, ahol pont most gázolt át egy csipkebokron.Abban a pillanatban, hogy kinyitja a szemét, összezavarodik. Hiszen... aludt... Ágyban... Hogy került ide… Ráadásul valamiért nem ura a testének, és tovább lépdel, mezítláb. Felette több fényes kis lény reked, elsőre nem ismeri fel őket.
~ Szemtelen tündérek. Vigyázz velük. ~ közi a mélységi, de eddigre már Suzi is rájött, mik ezek, de őt inkább az érdekli, mi történik... Megijed, hiszen ő nem akar tovább menni az erdőben, ahonnan már így sem tudja, hogy talál vissza… Ő vissza akar menni a kényelmes ágyba, a melegbe…. A biztonságba…
Csak a tudata perifériáján veszi észre, hogy mellette egy 14 éves forma gyerek sétál hozzá hasonlóan egy 6 éves csöppséget kézen fogva. Egyelőre nélkülük is épp eléggé nem tud mit kezdeni a helyzettel, ami olyan, mintha nem a saját testében lenne. Látja, és tudja, hogy mit tesz, érzi, hogy az ő döntése, hogy előre lépked, de valahogy mégis olyan visszás az egész. A tündérek közben valamilyen kis fűszálon zenélnek, ami sípba lett csavarva. Az egyikük, egy hangszernélküli odarepül a szemei elé, és mosolyogva nézi Suzit.
- Tirna nÓg vár, húgocskám! - jegyzi meg őszinte örömmel. - Akkor ihatsz mézet, ha kívánod... S egész nap játszhatsz majd velünk! - lelkendezik. Suzi megszeppenve néz a tündérre. Hiszen neki sokszor fontos feladata van Armarostól,  nem ér rá egész nap játszani… Akkor sem, ha szivesen tenné… és boldog lenne, ha akkor ehetne finomságokat, amikor csak akar…
A tündér tovább mosolyog.
- Semmi baj, majd meg fogod érteni. - bíztatja Suzit, miközben haladnak tovább, nem tudni hová.Egy darabig Suzi próbál küzdeni. Megállni. Fogalma sincs, miért mondja a tündér, hogy semmi baj, amikor egyáltalán semmi nem úgy van ahogy kellene… Neki kellene irányítani a lépteit… tudnia kellene hova akar menni…Egy idő után viszont belefárad. Azt sem tujda, mennyi ideje gyalogol akaratán kívül. Na meg a környezet változása is eltereli a figyelmét.  A fákon furcsa gombák nőnek, amik zöldes-kék derengéssel világítanak. Sose láttott még ilyet
- Gyönyö-rű - szalad ki a száján, rácsodálkozva a ragyogó gombákra. [/color]- Mi ez? - [/color] kérdezi a tündéreket, kicsit megfeledkezve a félelméről, és a gyerekekhez is odafordul, hogy ők is látják-e a csodát.
- Gombák, amik nem itt teremnek. És utat mutatnak nekünk. -  válaszol a tündér - Látsz még sok csodát, csak kövess minket. - teszi hozzá, ezzel a riadtságot teljesen eloszlatva Suziban.
Végül lassan egy tisztáshoz érnek, ahol több tündér is van, akik az érkezőkre várnak. Suzi lassan leül, majd azon kapja magát, hogy egy tündér egy makk tetejével elé repül, s abból valamilyen mézédes folyadékot csöpögtet a szájába.És ez ellen se tehet semmit.  Nagyon édes, sosem kóstolt még ennyire cukros dolgot, még akkor se, ha mézet evett. Elálmosodik tőle… Már-már nem is tűnt olyan rossznak a helyzet. Azon sem csodálkozott, hogy elálmosodott, hiszen éjszaka van. A többi gyermekkel is így tesznek, azok csodálkozva nézelődnek, de nem foglalkoznak vele.
~ El ne aludj! Ébren kell maradnod. Nagyon fontos! ~ kiált rá a mélységi. Szivesen aluda, csak hát... Armaros szava, az minden másnál előrébb való, és ha ő azt mondja, még nem aludhat, akkor küzd is az álmosság ellen, próbálva a szemét dörzsölgetni.
Közben szépen lassan elfekszik a földön, majd csöpp kis kosarakat hordó tündérek jelennek meg mellette, akik valami furcsa, kékes port szórnak rá, ami borzalmasan furcsa érzés, pláne, mert rá ragad, és szépen lassan elkezd nőni a bőrén.
Olyan, mintha egy szappanbuborék venné körbe, csak sokkal szorosabban.Valamilyen zavaró, undorító kék erek is nőnek a hártyán, amik végigfutnak rajta.
~ Suzi, nem aludhatsz! Észnél kell maradnod ~ kiált újra Armaros. De már az egész jelenség eléggé megrémíti Suzit, hogy kireppenjen az álom a szeméből, és igyekszik figyelni a történteket.
A lánykát szorító hártya lassan, de erőteljesen lüktet, s olyan, mintha az egész léte rázkódna tőle: Szépen lassan lüktet a világ körülötte,a hátán pedig ritmusos nyomás érződik. Víziókat lát, valahonnan a hártyán túli világból: növényeket, állatokat, a világ körforgását, tiszta mágiát. Rohanó csermelyt, halk tengert, gilisztákat a földben, és olyan állatokat is, amiket sosem látott még. Közben hallja a zenét is maga körül, ami tovább lüktet. Valami történik, ugyanis mintha a ruhája nagy lenne rá. Minden lüktetéssel mintha egy picit kissebb és kisebb lenne.
- Jól van, Suzi, nincs gond, csak el ne aludj! - nyugtatja, és tartja szóval a rémült lányt Armaros.
Egy dolog, hogy az a valami ránőtt, és körbe vette. Egy dolog, hogy mindene lüktetni kezdett. Az pedig egy teljesen másik, hogy még nem is egyértelműen nem azt látta, ami a szeme előtt volt, hanem valami egészen mást. Ha eddig ijedt volt, ettől halálra rémül, és végtelenül kétségbeesetten igyekszik valahogy kiszabadulni abból, ami ezt okozza. Armaros hangjába kapaszkodik, és  kétségbeesésében fontolgatja, hogy a mélységi szolgáját kérje, hogy vigye innen vissza.
Végül, nem tudja mennyi idő múlva, hiszen minden olyan zavaros, mintha már nem is ő lenne Ő.
A természet még soha nem volt ilyen közel, mintha a része lenne, és ezáltal mágia folyna az ereiben szűntelen. Nagyon furcsa érzés, egyszerre éget, de egyszerre nagyon is jó érzés. A hártya egyre szorosabban öleli, és hirtelen a ruhái kicsúsznak rajta, csak Suzit magát fogja, se fegyvert nem szorít, se ruhát... Csakis őt.
~ Nyugodj meg, hallod? Nincs baj! Amíg ébren maradsz, nincs! ~ csitítja a mélységi. Suzi ettől sem nyugszik meg, hiszen még mindig úgy tűnik, hogy baja lett a látásának. De ismételgetni kezdi magának Armaros nyugtatását, inkább lezárva a szemét, de igyekezve, hogy éber maradjon.
Sok idő múlva arra ocsúdik, hoigy már teljesen sötét van, csak szűrődve látszik fény.
~ Suzi, ha nem nyitod ki a szemed de gyorsan, baj lesz. ~ visszhangzik a fejében Armaros hangja. Valami pattan, és jéghideg, ízletes levegő kezd tódulni a tüdejébe. Továbbra is szorítja valami, de ez a valami most már puhának és kellemesnek érződik, ha kicsit talán túlzottan melegnek is
Óvatosan, kicsit félve nyitja ki a szemét. De hát... ő magánál volt... vagy nem? Mikor aludt el? Nem akart… Ő nem…Fészkelődni kezd, de alig van helye, éppc csak úgy, mint egy földigilisztának a földben.
Ezzel szembesülve keresni kezdi, mi akadályozza a mozgásban, és egyúttal igyekszik is megszabadulni ettől a valamitől.
Arra jut, hogy az őt körülvevő puha falak nehezítik a mozgását. Kicsit több helye van, ha szétfelé nyomja, és valami fényt is lát az egyik végén, ami felé gondolkodás nélkül elindul.
Szépen lassan kúszik felfele, miközben a zeneszó pedig csak erősödik és erősödik. Immáron valami dobolást is érezni. Kissé olyan, mintha ünnepelnének. Nem kell sokat mozognia, míg végül egy kéz nyúl felé. Kékes fényben világít, s nem tűnik kicsinek egyáltalán.
megtorpan a kezet meglátva, aztán bátortalanul megfogja. Kevésszer segítettek neki, az érintéstől pedig kifejezetten óckodott, hiszen nehezen tudja értelmezni a mögöttes tartalmat.
A kéz tulajdonosa végül kihúzza, és nem sokára sok mosolygó, kíváncsian méregető lény között találja magát, amitől megszeppenve húzódik kissé vissza... Ezzek a lányek akkorák, mint ő, mi több, némelyik nagyobb is. Azt is észreveszi, hogy a ruhái alatt volt: most teljesen meztelen, de ez nem nagyon zavarja a lényeket, nem mutatnak semmi érdeklődést pőre teste iránt. Az egyik még keblére is öleli. Ettől gyorsan fülig vörösödik.
- Fáilte, deirfiúr! (Üdvözzel, húgom). Vár Tir na nÓg. -
Hirtelen valami megmagyarázhatatlan éhség tör rá, amit nem tud hova tenni. Nem húsra, nem kására vágyik. Harmatot kíván, mely a frissen felkelt nap alatt gyöngyözik, s mellé egy harapásnyi virágport. Esetleg egy kis mézzel is leöblítenéd. Ez az éhség lassan átveszi az uralmat a gondolatai fölött is.
Kissè kétségbe esik, hiszen nincs nála semmi... Szégyellősen odafordul ahhoz, aki megölelte.
- Van itt vala-hol enni-való? - kérdezi halkan, lesütve a szemét. Fogalma sincs, hogy fizethetne érte, ha segítenek csillapítani éhségét…

Felszerelés, képességek:


  • Szellem a palackban (típus: -) Leírás:
    Egy apró üvegcse, amibe három szellemet zártak, bár hogy pontosan kiknek a szellemeit, azt nem tudjátok. Amikor kihúzzátok a dugót, akkor egy szellem kijön az üvegből és megtámadja azt, akit mondtok neki. Ereje megegyezik egy szokványos, nekromanták által megidézett szellemével, és hasonlóképp lehet legyőzni. Ha mind a 3 szellemet felhasználtátok, az üvegcse is szétporlad.

  • Nox Eterna/ Sol Invictus (kiegészítő)Leírás:
    Egy különös, felemás medallion, egyesek szerint megvadult vámpírok elhagyott amalgámjából és nefilim népek aranyából újrakovácsolva. Az egyik oldala ezüst, közepén egy éjfélkék gyönggyel és körülötte egy latin karcolattal ('NOX ETERNA'), a másik oldala arany, közepén egy apró vörös rubinttal és egy másik igével ('SOL INVICTUS'). Ezüst felét használva küldetésenként egyszer egy megbeszélés erejéig egy 100 négyzetmérföldes területen éjszakára cseréli a nappalt, elnyomva a nap természetes fényét. Arany felét használva épp az ellentéte történik, egy 100 négyzetmérföldes területen a déli nap ragyogását rajzolja az égre egy egyeztetésig, fénylővé változtatva az éjszakát. Zárt térben is használható, azonban olyan helyen amelyre a nap fénye alapvetően nincs hatással a medallion sem ér el semmit. Egy küldetés alatt csak a nyakék egyik oldala használható.

  • Szemgolyó (Kiegészítő)
    Leírás:
    : Egy szemgolyó nagyságú, gömb alakú kő, melyet egy vékony láncra függesztettek fel. Viselője képes látni azt, amit a megidézett mélységi szolga is lát. Miközben erre használja, rendes szemeivel nem lát egyáltalán.
    Kritérium: Csak Armaros követői használhatják


  • Távközlő rúna (Kiegészítő)Leírás:
    Egy ötször öt centis fémlapocska, amibe a Friedrichsein-i fogadóban használt rúnát öntötték arannyal a helyi démonok. A rúna képes csatornaként funckionálni bármilyen mágia számára, a tulajdonosa képes úgy varázsolni, mintha a rúna helyén állna.A mágiát nem lemásolja, csupán átveszi, így nem használható varázslat egyszerre a rúnán keresztül és a használóból is.

  • Név: Jóslat ( - )
    Leírás:

    Egy fémlemezre vésett díszes tarotkártya, rajta egy egyedi karcolattal. Képe testesíti gazdája eltökéltségét, s földre ejtve vezeti hordozóját útján. Közvetlenül azelőtt kell elejteni, hogy annak gazdája megfogalmaz magában egy kérdést a jövővel kapcsolatban. Ha állított helyzetben éri a földet, változást, lehetőséget hoz, s a kérdésre a válasz igenlő, helyeslő, biztató lesz. Ha fordított helyzetben éri a földet, a változástól való félelem átka éri hordozóját, s a kérdésére a válasz nemleges, tagadó. Miután felhasználták, a rajta lévő kép elhalványul, s erejét veszti. Az erejét vesztett lapocska aranyként is felhasználható.
    Kritérium: Csak az a karakter használhatja, aki elsőnek megérintette.





  • Passzív képességek: Mágiaérzékelés, Ártatlanság, Böses Omen


_________________
I will bring light to the world. I want to show everyone, that He is gentle, and kind. He can make the world better, and end all the suffering.

Személyes passzív: Ártatlanság
Típus: Passzív
Erősség: III.
Felhasználás: Mágiamentes
Leírás: Suzanne arca és kisugárzása annyira kedves és ártatlan, hogy senki sem gyanakodna arra, hogy egy mélységit szolgál, ameddig ennek nem adja egyértelmű jelét. A körülötte lévők nem támadják meg, és ha bajba kerülne akkor az emberek ösztönösen a védelmükbe veszik. Természetesen amint Suzy használja a képességeit, vagy elmondja, hogy kultista, a hatás megszűnik. Ez a passzív hatás elnyom minden más passzív képességet, mely Suzy-t megzavarná benne.

Syele Wilder

Syele Wilder
Kultista
Kultista
A tündér, aki mellettem volt, együtt érzően nézett rám, ahogy hasamat szorongatva görnyedtem előre.
- Semmi baj, előfordul ilyenkor. Becsületesen fel tud fordulni az ember gyomra az átalakulás után, én is úgy hánytam régen, mint a lakodalmas kutya.
- Értékelem az együttérzésedet... testvér. – mondtam gúnyosan, majd kiegyenesedtem és körülnéztem. – Hol is vagyok most pontosan?
- Az úttól pár kilométerre vagyunk az erdőben, még a volt világodban. Meglakomázunk, hogy megünnepeljük érkezésed, majd indulunk vissza Mag Mellbe. – válaszolt a tündér, majd rövid hallgatás után így folytatta. – Általában nem tartjuk meg a halandó neveinket születésünk után, de ha meg is tartanád, nem tudnánk. Én Llew vagyok.
„A név teszi a személyt. A neved a húsod.” hallottam Leikhanutot, hasonló gondolataim között. Nem akartam eldobni a nevemet. Nem árulhattam el azt, aki vagyok.
- Engem nevezzetek Syelének. Nem tudom, hogy fogok e tudni lakomázni, de ez ne tartson vissza benneteket.
- Syele, rendben. – mondta, majd felnevetett. - Most hánytad ki a mai étked, a tündér testet kevésbé viseli meg az ilyesmi, pár perc, s éhezni fogsz. Picit más éhség lesz, mint amit eddig éreztél, tudni fogod.
- Mi van a Mag Mellben? Miért kell visszamenni?
- Butus, mert te is egyikőnk vagy! Mag Mell a csodák földje!  A tündérek világa olyan, mint egy faág, több levele és gallya van, azok pedig mind máshol vannak. Mag Mell a bejárat, ami aztán több világba nyílik.
Ez gondolkodóba ejtett. Hogyan tudnám elpusztítani az összes nyavalyást, ha más világokba is léteznek? De rosszindulatom mellett természetes kíváncsiságom is erősebbé vált.
- Még is hány világba, pontosan?
- Ti na nÓgba! Ami aztán több és több gallyra nyílik! - válaszolt lelkesen egy másik, fiatalabbnak látszó tündér, de Llew intésére elhallgatott.
- Talán jobb lesz, ha megtapasztalod. Furcsán hangozhat az egész, s furcsa is lesz az utazás, de egyébként egész egyszerű. Olyan, mintha kis békák lennénk, akik a fák levelei között ugrálnak, de csak azok között tudnak átugrani, amik egymásra lógnak. A világod Mag Mellre lóg... Vagy Mag Mell lóg a te világodra. – mondta Llew és a kezét nyújtotta.
- És csak a tündérek képesek elérni ezt a magot? – kérdeztem, miközben megragadtam a kezét. Reméltem, hogy a jövőben, alakomat visszanyerve, képes leszek belépni és más világokba utazni.
- Nem tudom, lehetséges, hogy más is el tudja érni ezeket a világokat. Erre a kérdésre majd a Királynő tud válaszolni. – kezemet megragadva hirtelen felröppent, ami meglepett, mert nem számítottam rá, hogy ilyen hamar használnom kell majd a szárnyaimat. De használtam. Nehezen ugyan, hiszen soha nem volt még ilyen végtagom, de rövid gyakorlás után képes voltam lebegni. Különös volt nem érezni a lábam alatt a talajt, hátam tartotta meg egész testemet, és bár mezítelennek éreztem magam, mintha egy sima ruha takart volna, testemre simulva. Követtem a tündért, abban reménykedve, hogy jóllakatnak, s kérdéseimet feltehetem annak, aki többet tud az ittenieknél.
- Csak alacsonyan repülj, a baglyok ugyan nem mernek idejönni, érzik a népünket, de máshol, ahol védtelenebbek vagyunk, igen könnyen lecsapnak egy falatra. – figyelmeztetett, és ez mosolyt csalt az arcomra. A tény, hogy vadállatok hatékonyan képesek tündérekre vadászni, hasznosnak bizonyulhat még a jövőben.
- Akkor vezess tovább Llew! Menjünk a királynőhöz! – utasítottam segítőmet, ám az nem válaszolt azonnal. Röpködött egy keveset körülöttem, hogy megbizonyosodjon, nem fogom kitörni a nyakamat, majd elvezetett a tűzhöz, ahol sokan táncoltak, makkokba töltött harmatot ittak, gyümölcsöket és furcsa leveleket fogyasztottak.
- Még nem vezethetlek rögtön a királynő elé, először még Mag Mellbe kell mennünk, hogy ott felöltözz, s találkozz a sík urával. – mondta végül. – De ami késik, az nem múlik, minden újonc tündér a királynő elé lesz vezetve... De addig is lakomázz. Ez az étek a ti tiszteletetekre lett gyűjtve.
- A sík ura? – kérdeztem vissza értetlenkedve, miközben összeszedtem mindent, ami ehetőnek tűnt és leültem velük egy üres helyre a földön. Körülöttem zene szólt, de bennem a megszokott zajok visszhangoztak, ami különös megnyugvással töltött el. Attól függetlenül viszont úgy éreztem, hogy fegyvert kell találnom magamnak. Nem éreztem magam biztonságban. A ruha ígérete azonban valamelyest megnyugtatott.
- Goibniu herceg, az ő uradalma Mag Mell. – világosított fel a tündér és ő is enni kezdett. Én megettem mindent, amit csak tudtam, megtöltve végtelen veremnek ható gyomromat, majd még egy keveset ettem, hogy biztosan maradjon bennem az útra, majd mielőtt lenyelhettem volna az utolsó falatom, kérdésem kicsúszott a számon.
- Hogyan lesz itt valakiből herceg vagy királynő?
- Arra azt hiszem, születni kell. - válaszolt egy kis várakozás után. - De nem ismerem annyira a történelmünket. Szerencsére végtelen sok időnk van megismerkedni vele, a kor nem fog sok borsot törni az orrod alá immáron.
- Ki tudja, talán mind uralkodásra születtünk. Csak nem tudunk róla. - mosolyogtam Llewre és próbáltam elnyomni a kellemetlen fájdalmat és rettegést, amit az öregedés hiányának híre hagyott bennem.
- Talán. Közel sem kizárt. De a hercegeknek, s a királynőnek is nagyon jó szeme van a tündérekhez, ha valóban így van, lesz lehetőséged bizonyítani, emiatt ne aggódj. – magyarázta és maszatos arcát különösen fehér ingjébe törölte, ami szinte azonnal beitta a foltot, majdnem meg nem történtté téve a maszatolást. Reménykedtem benne, hogy én is olyan ruhákat kapok majd.
- Mikor indulunk? – kérdeztem türelmetlenül.
- Még a másik két gyermek kiszórakozza, s lakmározza magát. Nekik kissé más a lelkük, mint a tied, de ne haragudj rájuk, nem fog már sokáig tartani. Addig étkezz te magad is, amíg jól esik. Kell majd az erő.
- Mihez kell majd az erő? – folytattam kérdéssorozatomat, aggódva, hogy valamilyen fizikai megpróbáltatásnak nézek majd elébe.
- Az utazáshoz. Az első pár alkalom megviseli egy kissé az embert. Na meg persze a felfedezéshez sem árt majd, Mag Mell hatalmas. Igaz, nekünk minden hatalmas. De majd megérted. – kis szünetet tartott, hogy igyon a mézből, mely a közelünkben volt, majd folytatta. - Most még minden nagyon furcsa lesz, de olyasmiket fogsz látni, amit az emberek sose. Vaddisznó szőrén lovagolhatsz majd, fecskéken repülhetsz az égen. Más ez, de hidd el, ajándék a léted, s nem büntetés.
- Minden bizonnyal az. – bólogattam és mosolyogtam, ám valahogy nem éreztem úgy, hogy egyetértenék vele. Létezésembe belekényszerítettek, és amibe belekényszerítenek, az nem ajándék. - Ám valamiért úgy érzem, óvatosnak kell lennem. Minden másnak hat és minden új. Mégis minden kíváncsivá tesz. Mindent tudni akarok! Nem csak megtapasztalni, de tudni!
- Nem kell igazán óvatosnak lenned, a tündérnépség nem arról híres, hogy túlzottan ártanának egymásnak. - nyomta meg kissé az "egymásnak" szót. - Úgy gondolom, hogy jól megleszel majd a sorainkban, nem fenyeget majd sem bánat, sem honvágy, pláne, ha elér a feledés. De egy ideig lesz még esélyed összehasonlítani a két világot, s látni fogod, hogy az előző néped élete barbár a mostanihoz képest.
- Nos, barbár vagy sem, sokáig a népem volt. Bocsáss meg, ha kötődöm még hozzájuk.
- Ez természetes, mindenki másképpen felejt, attól függ csak, hogy ki mennyire kapaszkodik az előző életéhez. Én születésemkor semmire sem emlékeztem már, sem anyám arcára, sem apáméra. Csak az rémlett, s rémlik most is, hogy volt egy ólomkatonám. Talán ezt is elfelejtem egyszer... - a tündér pillantása vidámnak tűnt, de azok a szemek, mintha valami szomorúságot rejtettek volna magukban. - De nem kell teljesen búcsút intened a világodtól, átjárhatsz e vidékre, csak ne feledd, hogy igen veszélyes.
- Az már akkor sem volt biztonságos, mikor még lábaimmal tapostam az utakat. Azt viszont sajnálom, hogy elfelejtettél mindent, a játék katonádat leszámítva. Talán ez még rosszabb is, mint a teljes felejtés, mert tudod, hogy volt valamid ezelőtt. - mélyen a szemébe néztem és egyik kezemet finoman a vállára tettem. Reméltem, hogy felébreszthetek benne valamit, ami hasznomra jöhet - Mintha meghaltál volna egyszer.
- Talán igazad van, de szerencsére a halál nem akkora katasztrófa. Mind meghalunk egyszer, én is meghaltam egyszer. Többször nem fogok, immáron te se. - a tündér nevetett kissé. - Már ha persze bölcsen éljük le a második életünket.
- Bölcsesség és tündérek? - kacagtam fel ám mosolyom az arcomra fagyott, amikor körülnéztem. Nem voltam abban a helyzetben, hogy gúnyolódjak rajtuk.
- Néha olyat is tudunk. – válaszolt Llew mosolyogva. - A gyermeteg bolondságok időnként meglepő mélységű bölcsességet rejtenek. A legöregebbjeink is mind vidámak, s szórakozottak, de közben a felszín alatt korok bölcsessége bújik meg.
- Talán igazad van. Mióta vagy már tündér Llew? – váltottam gyorsan témát.
- Az idő furcsán telik a vidéken, számunkra pedig oly kevés jelentősége van, Syele. A kor nem visz el minket, a természet gyermekei vagyunk.
- Az idő mindenre hatással van Llew. - próbáltam okosabbnak látszani annál, mint aminek éreztem magam. - A nagyon öreg fák is meghalnak és az örökéletű köveket is elkoptatja az idő. Ha a természet gyermekei vagyunk, akkor nekünk is meg kell halnunk valamikor. Nem gondolod?
- Talán. - válaszolt Llew. - Meg tudunk halni, természetesen, mi is része vagyunk a nagy körforgásnak, de az idő vas foga eltekint halandóságunk felett. Így teremtettek minket, ez a helyünk a nagy rendben. A természet őrei vagyunk.
- Ez nekem túl magasztosnak hangzik, a sok csínytevés mellett, amelyet véghezvisztek. - kacagtam halkan, összeszorított fogakkal emlékeztetve magam, mennyire irritáló és aljas ki lények is ezek igazából.
- Való igaz, nem mondtam, hogy be is töltjük a helyünket, vagy legalábbis nem mind. - nevetett ő is, majd végül kihúzta magát. - Azt hiszem most már valóban ideje indulnunk. Készen állsz?
- Már azt hittem soha meg sem kérdezed! - pattantam fel oly lelkesedéssel, amely még engem is meglepett.
Llew csak rosszallóan mosolygott, majd füttyentett egy nagyot, mire az összes tündér elkezdett szedelőzködni. Kevesebb, mint fél óra alatt már mindenki indulásra készen állt. Tündérkísérőm ismét megfogta a kezem és egy hatalmas, öreg fa odvához vezetett a tisztás közepén.
- Azokon a pontokon tudunk bejáratokat nyitni, amik erősen kapaszkodnak a természethez. Ez a vén bükkfa pont ilyen, az erdő egyik legöregebb fája lehet, lüktetve járja át az erő.
Ekkor elengedte a kezemet és megsimította a fát, mire annak odva már nem egy sötét üreg volt csupán, hanem egy ablak, minek másik oldalán egy mesékbe illő tisztás terült el. Llew intett, hogy bátran lépjek be, s nekem több sem kellett. Amilyen gyorsan csak tudtam átlendültem az odú túloldalára, reménykedve, hogy ott találkozhatok majd Goibniu herceggel és kaphatok ruhát és fegyvert. Átlépésem viszont nem volt kellemes. Gondolataim mintha megszűntek volna és egy pillanatra elveszítettem a kapcsolatot a valósággal. Olyan érzésem volt, mintha egy hosszú álomból ébredtem volna fel, kellemetlen szédelgéssel. De ott voltam. És volt egy célom.


_________________
„Ha a gyümölcs túl magasan van…akkor csak kidöntjük a fát." - Syele Wilder
Böses Omen
(figyelembe veendő passzív)

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.