Magánküldetés: Retributio

Norven testvér magánküldetés-sorozatának a 3. része!

A hazatértünk óta eltelt négy napból kettőt átaludtam.
Ezek közül az egyik - vesztemre - éppen húshagyókedd volt: sem a folyosón sürgő-forgó népek, sem az egész napon átívelő harangozás nem volt képes felébreszteni, amikor pedig magamhoz tértem, hosszú percekbe telt rájönnöm, hol is járunk a hétben.
Nem voltam elragadtatva.
Elyra Slyph Hel démonoktól hemzsegő katonai tábora mély nyomot hagyott bennem. Még most is, hogy az ablakpárkányra támaszkodva hunyorítok kifelé, most is felderengenek a rettenetes alakok, amelyektől álmomban sem szabadultam: állandó jelenlétük túltelítette a fejem és összepréselte a tüdőmet, s bár mostanra leráztam a hasogató fejfájást és a légszomjamat is, idegzetem még érzékeny
(mintha borotvakéssel kaparták volna végig)
a szemem fehérje pedig csak félúton jár a tisztulás felé. Belső sarkában kékesfekete árnyékok ülnek, a felsőtestem csontjai pedig megszokott, szerény bőröm alá bújásuk helyett durván előrenyomakodnak.
A legrosszabb tüneteken már átestem, de még mindig úgy festek leginkább, mint aki már háromszor meghalt, és mindahányszor kiásták.

Eredetileg szóba sem terveztem állni senkivel, ameddig túl nem vagyok egy kiadós szarvassültön és két pohár vörösboron, hogy talpra állítson, hamar rá kellett jönnöm azonban, hogy ha ragaszkodom az elképzelésemhez, hát negyven napra be is foghatom a szám.
Ez már csak azért sem járható út, mert a Katedrális rogyásig megtelt mindenre rácsodálkozó, kimeríthetetlen kíváncsiságú nefilimekkel: a szomszéd épületbe sem lehet eljutni anélkül, hogy az ember odafelé tartó tíz percéből harminc ne legyen.
Az angyalok gyermekei teljesen ismeretlennek találnak mindent Veronián, azzal azonban senki sem vádolhatja őket, hogy ne igyekeznének felzárkózni.
Augustinus rendfőnök ifjú futára alighanem ennek a ténynek köszönheti a szélütés korai tüneteit, amelyeket az arcán visel, ahogy bemenekül a szobámba: megszokott, körültekintő udvariassága ugyan a régi, a hangszíne azonban elárulja, hogy a türelme igencsak próbára tétetik, valahányszor a folyosókon jár.
- A püspök hívatja, inkvizítor - szól, és látom, hogy megrezzen: alighanem az oldalát fogná, ha nem tartózkodna efféle kapálózástól a jelenlétemben.
- Máris - intek neki, hogy igyon egy pohár vizet az asztalon álló kancsóból, azután mehet a dolgára.

- Üzent értem, atyám - lépek be a megszokott bebocsátást követően a rendfőnök irodájába; Augustinus atya úgy ül az asztalánál, mintha az elmúlt tizenöt évben el sem mozdult volna onnét. Az asztalon mindenfelé tekintélyes méretű papírok hevernek; a férfi ezekbe merülve tanulmányoz valamit, mielőtt felpillantana.
- Így van, Kather - szól, majd kertelés nélkül belevág. - Nyilván emlékszik még a hamis pápai megbízólevélre.
‘Magát kell kivonni, és az enyém a hatalom.’
A hamis pecséttel felfegyverkezett Dominicus atya említése is elég ahhoz, hogy egy szemvillanás alatt megfeledkezzem minden másról: a mellkasomban keringő összes vér egyszerre szökik föl a szemem meg a homlokcsontom mögé, mert a sértés és a vele járó szégyen, amit az árulónak meg a firkálmányának köszönhetek, egyáltalán nem évültek el a szememben. Az önérzetemet durván megtiporták, és bár a legnagyobb veszedelemből maga a pápa mentett ki, mégsem adódott soha alkalom, hogy elégtételt vegyek a Heimsrothban történt gyalázatért; az átkozott Dominicus atya ugyan azóta már a Pokolban sül a tulajdon zsírjában, arra azonban sajnos nincs lehetőség, hogy még lejjebb küldjem oda.
Maradnak a hamisítók.
Annak az írásnak származnia kellett valahonnan.
- Emlékszem, uram - válaszolom fegyelmezett hangon. - Dominicus atya birtokában volt egy, Heimsrothban.
- Így van - biccent elégedetten, mintha ugyan lett volna rá bármennyi esély, hogy megfeledkezem a dologról. - Találtunk még néhányat, így egy kisebb csoportot ráállítottunk a nyomozásra. A jó hír az, hogy megtalálták a helyet. A rossz hír az, hogy azon kívül, hogy ez három személy műve, nem tudunk mást.
Úgy húzom ki magam, akár a harci mén, ha kürtszót hall.
- Kiszedjem belőlük?
- Igen. Egységesen úgy állapítottuk meg, hogy magát érte a legtöbb kár.
Ez így is van. De az alázat olyan erény, amelyet nem ártana gyakorolnom, lágyítok hát kissé a hangom zöngéjén.
- Csak a pápa Őszentsége után.
A rendfőnök szeme mosolyog, hangja azonban hivatalos marad.
- Nos, ő nem fog mozgósulni egyelőre. Új barátaink jobban lekötik.
- Végrehajtom én az óhaját, atyám.
Nem türtőzteti magát tovább a püspök, széles vigyora arra a napra emlékeztet, amikor Hellenburgba indultunk mi ketten, hogy elvegyük a protestánsoktól, ami nem az övék.
- Veheti egy engedélyezett, személyes bosszúhadjáratnak is - jegyzi meg, mert nem tettem lóvá a szerénykedésemmel. Felvonom a szemöldököm - efféle nem történik minden nap -, győzködnie azonban nem kell sokáig.
- Mennyi időt kapok?
- Amennyi jól esik. Egyelőre tűrhető a helyzet mindenütt.
- Egyéb parancs?
Augustinus rendfőnök lepillant az előtte heverő tekercsekre, de valamiért az az érzésem, nem olvas, hanem mosolyog.
- Anatot jó lenne, ha vinné. Örülnék neki, ha világot látna egy kicsit.

Szívdobbanásnyi szünet, s egy pillanatra hitetlenkedő arcot vágok: lehetetlen, hogy miután annyi energiát öltünk bele, hogy a nefilim a Katedrálisba kerüljön, most szabadjára engedjük, hadd csellengjen szanaszéjjel. S hozzá mellettem! Lehetetlen, hogy Anatot gardírozzam egy olyan küldetésen, amely csak arra irányul, hogy felkutassam és felkoncoljam az okirathamisításért és szentségtörésért felelős szélhámosokat.
De a püspök akaratával nem tanácsos szembeszegülni.
Arról nem is szólva, hogy egy kis tapasztalat tényleg nem fog ártani a nefilimnek… feltéve, ha egy darabban visszaérünk. Bölcsen félreteszem az Anattal kapcsolatos aggályaimat, hogy ne tűnjön fel a férfinak, mennyire foglalkoztatnak.
- Ki a három személy?
- Van köztük nem ember, talán több is. Ennyit tudtunk meg.
Kis, töprengő szünet, majd az ablak felé pillantok.
- Anat önfejű, akaratos egyéniség - jegyzem meg, mintegy mellékesen. - Hátha nem fogad szót?
- Magára hallgat, úgy hiszem - hangzik a válasz, mindennemű magyarázat nélkül. A férfi arca kiolvashatatlan. - Sokat segítene, ha vinné.
- Bajba keveredhet - ellenkezem tovább, alighanem elárulva, mennyire nem mellékes a kérdés mégsem.
- Meglepődne, ha tudná, milyen ügyesen védi meg magát.
Meglepett, újult kíváncsisággal nézek a püspökre, és mielőtt megfegyelmezhetném magam, már hallom is a tulajdon hangomat.
- Jól ismeri a nefilimet, atyám.
- Ragaszkodott hozzá, hogy magával tart, én pedig csak úgy engedhettem ezt, ha próbára tettem előtte. Az erőm felével harcoltam, de megkarcolni se tudtam. Ne aggódjon miatta.

Ragaszkodott hozzá!
Mégis mi az ördög folyik itt?
El nem tudom képzelni, mi lelhette Anatot, hogy éppen velem akarjon jönni: elképzelhető, hogy a kíváncsisága tehet róla, amelyet egyáltalán nem árnyékolnak reális aggodalmak. A nefilimek legtöbbje ragyogóan értelmes, gyakorlatiasságban azonban talán még egy tízéves nemeskisasszony is túltenne rajtuk.
Gyerekes bosszúságot érzek, amiért megfosztottak az élvezettől, hogy levezessem a Heimsrothban történtek miatt felhalmozódott dühömet a három gazemberen - a nefilimre, ügyes vagy sem, szinte bizonyosan vigyázni kell majd. Rá mégis képtelen vagyok haragudni, és tulajdonképpen meglep, milyen hamar megszokom a gondolatot, hogy kénytelen vagyok magammal vinni - a tény, hogy a püspök, aki ádáz harcos hírében áll, ügyesnek nevezte, vegyes érzelmekkel tölt el ráadásképpen.
Augustinus rendfőnök erősebb, mint én - ha engem tenne ugyanígy próbára, valószínűleg padlóra küldene, s rám lehetne számolni akárhányat ott helyben. Ha Anat valóban ilyen erős, az csak egyet jelenthet.
Nem én védelmeztem őt Hellenburgból hazafelé. Ő védelmezett engem.
Fogalmam sincs, hogyan érzek ezzel kapcsolatban, mert egészen összezavar és hirtelen úgy érzem, egyáltalán nincs levegő a püspök irodájában: hogy fegyelmezzem magam, nagyot nyelek és megköszörülöm a torkom, egyáltalán nem zavartan.
- Értem, uram. Köszönöm, uram.
- Induljon, amikor jónak látja - hangzik a társalgást lezáró parancs. - Deus vult!

Az udvaron találom meg a nefilimet; nem volt nehéz dolgom, mert amióta megérkeztek a többiek, Anat sokkal boldogabbnak tűnik. Nem csoda hát, hogy a társaságukban sütkérezik - e pillanatban a gyakorlótér fa korlátjának dől kecsesen, s elmerülve figyeli az odabenn gyakorlatozó prófétákat, ügyet sem vetve az összedúlt sárgödörre, amellyé azok a fél teret változtatták.
- Dicsértessék - szólok, megtorpanva úgy kétyardnyi távolságban, amire ő felém fordul: a hátam mögül ráeső napfény gombostűfejnyire húzza össze a két szembogarát, felragyogtatva az őket szegélyező színpompás cirmokat.
Sötét borostyánból való, mérműves rózsaablak meg a párja.
Megkésve azt is hallom, ahogy válaszol.
- Mindörökké ámen!
- Hallottam, hogy velem jönnél - szakítom félbe a saját gondolataimat.
- Igen. Szeretnék veled tartani, Kather.
Szívdobbanásnyi szünet.
- Miért velem? Ahová én megyek, veszélyes lesz.
- A déli emberek között veszélyesebb volt.
- Egyedül is megszökhettél volna tőlük - jegyzem meg, elfojtott félmosollyal. - Igaz? Augustinus rendfőnök elmondta, milyen erős vagy.
- Az egyetlen, amit tudok, az a menekülés - rázza meg a fejét tagadólag. - Mi, apostolok csak tárgyalni tudunk.
A lélegzetvételembe harangszó vág a roppant főhajó fiatornya felől: csepp ideig várunk, hogy a zenebona alábbhagyjon, de egyikünk sem rezzen meg. Karba fonom a kezem a mellkasom előtt.
- Velem jöhetsz, ha tényleg ez a vágyad.
Ő még jobban felragyog, ha ez egyáltalán lehetséges, és bólint, olyan boldogan, mintha valami értékes ajándékot kapott volna. Emésztő lehet a kíváncsiság, amely a Schattenschild mögötti sivatag elhagyásakor megszállta.
- Tudod-e, hová megyünk?
A válasz cseppet sem késlekedik.
- Elintézünk pár embert, akik ártottak neked.
Döbbenten pillantok rá: erre annyira nem számítottam tőle, hogy a torkomra forr a mondanivalóm. Egy másodperc elmúltán azonban megláthatja a mosolyomat is, amit igen kevesen mondhatnak el magukról.
- Mondhatod így is.
- És akkor látni fogok mágiát? - kíváncsiskodik tovább, észrevétlen előredőlve.
A fejemet rázom.
- Azt nem tudom. Fogalmam sincs, kicsodák vagy mi áll a háttérben. Azt viszont tudom, hogy majdnem megölettem magam miattuk. S a pápai pecsétet jogtalanul használni főbenjáró bűn.
- Értem - jegyzi meg, egy kissé elszontyolodva. - Azt hittem, te is tudsz mágiát használni.
Ez váratlanul ér; fel nem fogom, mégis honnan a csudából szed ilyesmit.
- Nem tudok. A papok Sacra Luxa mágia. Én nem közéjük tartozom.
- Augustinus mondta, hogy az erős inkvizítorok tudnak - nyilatkoztatja ki egyszerűen. Azután végigmér, tetőtől talpig. - Te erős vagy, igaz?
Egy pillanatig nem igazán tudom, kire is vagyok a leginkább mérges máris - Augustinus rendfőnökre, amiért ilyen felesleges marhaságokkal tömi Anat fejét, a nefilimre, amiért forszírozza a kérdést vagy saját magamra, amiért nem tudom rávágni, hogy természetesen igen, és mert egyáltalán érdekel a véleménye. Végül, hogy a dührohamtól vagy a saját, sértett önérzetemtől meneküljek, megdörzsölöm a halántékom.
- Azt nem mondta, kire gondol?
- Nem - szögezi le Anat, aztán az orrnyergét ráncolva, röviden elgondolkodik. - Abból, hogy olyan bátran mentél a déliek közé, azt kell gondolnom, hogy nagyon erős vagy. Ha nem, akkor meg vakmerő vagy bolond.

Ökölbe szorítom a kezem, de az indulataimról sokkal ékesebben árulkodnak az állkapcsomat rögzítő izmok és a feszességük. Akárki más kiérdemelt volna egy törött orrsövényt ezzel a hallatlan pimaszsággal, de talán a felével is: másfelől gyűlölöm bevallani, de roppantul megsínylené a hiúságom, ha oda lyukadnánk ki, amerre most egyre gyorsabban tartunk, így dühösen fordulok el egy pillanatra.
Ha nem teszem meg, akkor Skadi von Himmelreich Hellenburgba viszi a tieidet, és mára már csak a Katedrális elszenesedett csontváza állna itt.
- Nem volt választásom.
- Értem. - bólintja lenyűgöző lágysággal, s a vonásain olyan ártatlan mosoly jelenik meg, hogy már-már meggyőz róla, egyáltalán nincs tudatában, mit is mondott az imént. - Nos... én bízom benned.
Egészen feldühít a tény, hogy ezzel valahogy félig-meddig kiengesztelt máris: nyilvánvaló a számomra, hogy nem menekülök egykönnyen az általa teremtett helyzetekből és mert ki nem állhatom, ha nem vagyok ura a helyzetnek, elszakítom a tekintetem arról a mosolyról.
- Ha nem váltottam be a hozzám fűzött reményeidet, még maradhatsz.
Durvábbra sikeredik a megjegyzés, mint amilyennek szántam, alighanem azért, mert mostanra egészen elegem lett, leginkább saját magamból. A nefilim azonban cseppet sem sértődik meg.
- Nem, szeretnék menni.
- Jól van - fordulok felé megint, végigmérve őt. - Lovon megyünk. Légy az udvaron, ha készen állsz! Szükséged van valamire?
- Én mindig kész vagyok - nyilatkozza méltóságteljesen.
- Lovad van-e?
Ismerős fejrázás, s a vonásaira kiülő dac önkéntelen mosolyra fakaszt.
- Akkor még nem vagy kész - vágom rá a fejemet csóválva, s csípőre teszem a kezem, mert érzem, hogy fordul a kocka. - Lovagolni tudsz-e?
Apró némaság.
- Mi... Ritkán használtunk lovat - böki ki végül. - Odaát kevés fű volt.
Firtatón hallgatok, felvonva a fél szemöldököm. Úgy tűnik, mégsem egyedül vagyok hiú.
- Úgy nem mehetünk, ahogy jöttünk? - folytatja az ellenállást konokul. - Úgy a legolcsóbb.
- Ketten egy lovon? - pislogok rá értetlenül, mert az ötlete váratlanul ért. Borzalmas ötlet, de azzal nem nyerek semmit, ha az első nap lezuhan. - Mehetünk éppen…
- Nincs időm lovagolni tanulni - erősködik, és az állhatatossága erős ellentétben áll azzal a lelkesedéssel, amelyet máskor az új ismeretekkel kapcsolatban mutat. Csak nem fél...? Lehetetlen. De mert más magyarázatot nem találok, ráállok a dologra.
- Nem nehéz - felelem azért, hogy elvegyem az élét az egésznek. - Megtanítalak rá később, ha szeretnéd. De van ló, amely elbír kettőnket egyszerre; s akkor indulhatunk is.
Ezen bezzeg nem gondolkodik egy pillanatot sem.
- Mehetünk.

Adok magamnak egy fertályórát, hogy összekészüljek az útra.
Még kettőt, hogy felvértezzem a lelkemet.
Mikor az ember először ölti fel a láncokat, két napig olyan rettenetes csörömpölés kíséri mindenhová, hogy az talán magát az Ördögöt is elriasztja, ha kell, ennyi idő után azonban hangtalan mozgok mindenestül, akár a füst; a testvérek fel sem pillantanak elnyúló böjti imáikból, ahogy elhaladok mögöttük, egyenest a legbelső kápolna felé. Most is, ahogy mindig, egyszerre vagyok mélyen eltemetve a saját gondolataimban és észlelem nagyon is tudatosan a Katedrálist magam körül - teketória nélkül gázolok bokáig az ólomüvegtől színezett téli verőfény tócsáiba, hosszában vágva át a főhajó tekintélyes hűvösén. Tömjén- és gyertyafüst kísér, s az épület csendjében ott rezeg a toronyban függő harang szava még ilyenkor is, amikor pedig félálomban nyugszik a roppant székesegyház: komor, magasba vesző mennyezete alatt nem moccan se láng, se fém, se árnyék.
Egyedül én.
Nem szokás fegyverrel mutatkozni a templomban, még itt sem, és különösen ilyenkor, bűnbánat idején - magam is nagyon ügyeltem erre mindig, ez a kard azonban más. Most először nem éreztem úgy, hogy bármit is a nagykapun kívül kellene hagynom, mielőtt az áthűlt gránitkockákra térdelnék; most először kapom rajta magam, hogy már rég benne járok a fohászomban, mire felpillanthatnék a karcsú vasvályú öbleiben álló gyertyákról.
Zúg, dühöng a háború Veronián, hullámai mostanra átcsaptak a kontinens egészén; magasan a fejünk felett égzengéstől hangosak, villámlástól fényesek a szférák, a Katedrális mégis őrzi a maga békéjét. Türelmes, isteni fensége oly rendíthetetlen, amilyen egyszerű kőművesmunkáé nem lehet.
Vad és kevély ragaszkodás fog el. Házak, őrtornyok, fészerek, laktanyák, istállók, hetyke, sáncos bástyák vagy királyi paloták: silány méricskélés, sarat dagasztó, köveket faragó emberek műve mind. Gránitot és fát rakodnak egymásra, mérőlécek és vésők a gyámjai - a gazda a küszöböt és a fedelet látja bennük, a mester az aranyat. Nem is maradnak meg benne vasárnap.
Hanem az én Katedrálisom...!
Állni fog, ha eléri is a háború. Állni fog, ha ezer évig tart is.
Ha a mennyboltot is kell a Déli Királyságra szakítanom.
Keresztet vetek.
Mire eszembe juthatna bármi más, már messze járok.

Idekint, az udvaron semmi nem érzékelhető az épületegyüttes komor tekintélyéből: hunyorgó, sápadt napfény ömlik el az egész birtok szélte-hosszán s a levegő csordultig van zajjal. Toporgás, kiáltozás, szekérnyikorgás mindenütt, a műhelyben friss patkószegek csengése; jókedvűen kapom a vállamra a megjavított nyerget, amely a templomos eltulajdonított ménjére egészen pontosan illik.
Megkeresem a fattyút, aki Sixtus pápa pecsétjét üti a maga keze munkája alá, és megtáncoltatom, ahogy az akasztott embert táncoltatja a szélvihar: úgy éljek, hogy kalapálok ott helyben egy billogot a mintájára s gondom lesz rá, hogy legalább három helyütt viselje a nyomát, mielőtt megérkezik a purgatóriumba.
El ne feledje a végítéletig, hogy miről kell legelsőnek vallania.

Anat már ott vár, a ló mellett: sejtelmes, mindentudó mosollyal figyeli, ahogy felszerszámozom az állatot. Sajátos, türelemmel keveredő kíváncsisága nem fogható egyáltalán semmihez, amit ismerek: olyan, mint aki arra vár, hogy könyvből olvassanak fel neki, s ő, más dolga nem lévén, egész egyszerűen csodálhassa a hallottakat.
Megtartom a ló domború homlokú, nehéz fekete fejét, s a nefilimnek a kezemet kínálom.
- Felszállhatsz elém is. Úgy nehezebb leesned.
Úgy mered rám válaszul, mintha valami égbekiáltó modortalanságot követtem volna el: megrázza a fejét, mint aki egyúttal attól tart, nemleges választ nem leszek hajlandó elfogadni. Egy pillanatra nem tudom eldönteni, vérig sértettem-e, vagy valami mást tettem: a szavai magyarázatot nemigen adnak, arról viszont meggyőznek, hogy az eddigiektől eltérő javaslatoknak helye nincs.
- Azt hiszem, boldogulok hátul is.
- Ahogy akarod.
Megadóan ugrom fel a nyeregbe, s ő felmászik mögém, gyakorlottan átkarolva a derekam; szorosan a lapockáimhoz simítja magát és jól is teszi, mert egyáltalán nem szándékszom sok időt hagyni, amit helyezkedésre fordíthat. Kétszer bökök a sarkammal a ló véknyába egymás után, s az engedelmes poroszkálásba fog - gyorsuló, de nem veszett iramban csattognak át a friss patkók a főkapun, majd dübörögve lefordulunk a két társzekérnyi széles, Északnak kanyarodó főútról.
Seestein városa a tengerparton fekszik. Ilyen iramban jobb, ha kilépünk, mert még vágtában, egyedül is hosszú volna az út.
Az erőnkre pedig szükség lesz.
- Kather?
Anat hangja éppen a fülem mögött csendül fel; ahogy hegyes kis álla a nyakam hátulsó izmaihoz szorul a nagy kapaszkodásban, a mondanivalója kissé elmosódik, ezt pedig előrehajlással igyekszik kiküszöbölni - hozzá a kelleténél jóval erősebbet szorít a gyomromon. Odáig sem jutok el, hogy megköszörüljem a torkom.
- Hmm?
- Az az út miért szélesebb a többinél?


Sokkal jobban örülök, hogy Seesteint láthatom, mint valaha gondoltam.
Ha visszanézek az elmúlt napokra, meg sem tudnám mondani, mennyi idő telt el, mióta elindultunk; a fejem nemes egyszerűséggel egykedvű zsongásba fogott még aznap délután, pedig még a Nordenflusstól is messze jártunk. Anat felettébb elégedett volt az utak szélességére adott magyarázatommal - olyannyira, hogy újkeletű ismereteit minél több felmerülő témára igyekezett mihamarabb kiterjeszteni. Kérdezett az időjárásról, a tehenekről és a fogadókban leterített futószőnyegekről; kérdezett egy vizesdézsáról, a patakok gázlóiról, de még a tintáról is, amelyet kíváncsian a tenyerébe löttyintett egy este.
Hála az Égnek, igen gyorsan tanult, s az esze akár a futótűz, mégis mindent a leges-legelejéről óhajtott kezdeni: mostanra már az az érzésem, végigrágtuk magunkat a fél világon.
Szünet nélküli faggatózásai közt üresen tátongtak az éjszakáink: estére, akár fogadóban, akár a szabadban álltunk meg, élénk tekintete kifényesedett az álmosságtól, fogása a derekamon ellazult és a fejét éreztem a gerincem mellett a hátamra nehezedni - öntudatlanul támasztotta a lapockám meg a csigolyáim közé álmosan, s egy alkalommal, mire leszálltam volna a nyeregből, már aludt is. Halkan, szusszanás nélkül aludt máskülönben: az én fülem még csengett és fájt a fejem, de fáradtabb voltam annál, hogysem ébren tudjak maradni.
Dicsértessék az Úr! Úgy tűnik, a tegnapi volt az utolsó ilyen. A tengerparti város úgy hever előttünk, mint egy elejtett ékszer - pokolian fáradt vagyok, de még sohasem éreztem ilyen megnyugvást, amiért egy darabban eljutottam a célhoz. Ellazítom a fájdalmas görcsbe állt vállaimat.
- Megérkeztünk.
- Sós a levegő itt - felel Anat és igaza van: jól ismerem a tengeri szelet, amely sót hoz magával a nyílt vízről. Biccentek.
- A tengeri szél teszi. Ha soká fúj szemből, a só megül az arcodon. Érezni fogod, ha megnyalod a szád.
- Értem - hangzik az elszánt válasza és már látom is magam előtt, hogy próbálgatni fogja egészen addig, amíg valami más fel nem kelti a figyelmét. Sóhajtok. Tanultam ugyan az elmúlt napokból, de néha még mindig elhamarkodottan beszélek.
Ideje szállás után nézni, amíg megtudok valamit az embereimről.

Seestein ránézésre nem különbözik egyetlen kisebb várostól sem; csendes, helyes település, s az emberek ügyet sem vetnek ránk. Alighanem akad itt utazó nem kevés, nekik pedig dolguk van.
Éppen megfelelő ahhoz, hogy suttyomban okiratot hamisítsanak valamelyik házban.
Éberebbé válok, mint amennyire képesnek tartottam magam; élesen vizslatom az utcákat egészen addig, amíg meg nem állunk a fogadó előtt. Jókora rönkház, emelete és széles homlokzata egyszerre masszív és barátságos. Csak most döbbenek rá, mennyire éhes vagyok.
Leugrom a nyeregből.
- Megjöttünk - segítem le a nefilimet is, figyelve, ahogy megnézi magának az épületet. - Itt fogunk lakni, amíg meg nem oldom az ügyet.
- Szegényesnek tűnik a ti helyetekhez képest - jelenti ki, én pedig elvigyorodom.
- A Katedrális semmihez sem fogható - értek egyet vele, de azért az ajtó felé intek a fejemmel. - Mostanra meg fog felelni, meglásd.
Nem telik sok időbe, hogy két szobához jussunk, s a lovat is ellássák: jólesőn nyújtózom ki az asztalom melletti ablakánál, s az ingujjamat könyékig feltűrve éppen csak megmártom a kezem a mosdótálban, amikor kopogtatnak.
Ezer közül is megismerném ezt a kopogtatást.
- Tessék.
Anat óvakodik be a helyiségbe: fejét bájosan félrebiccenti, gyönyörű vonásain lelkesedéssel kevert elszántság ül. Értetlenségnek ezúttal nyoma sincs.
- Mikor kezded a keresést? - kérdezi azonnal, figyelve, ahogy megtörlöm a kezem.
- Most azonnal.
Ő boldogan felragyog, mint a kályha szeme, ha huzat éri.
- Rendben!
Tudom, hogy mit szeretne, arról azonban hallani sem akarok.
- Te csak várj itt, amíg nem jutok valamire - szólok, odalépve hozzá, hogy halkabbra vehessem a hangom. - Ha megneszelik, hogy valóban az Egyháznak dolgozunk, elmenekülnek, mielőtt megtalálnám őket.
- De... - kezdi - de...
- El kell hitetnem velük, hogy én is hamis papírok után járok.
- De akkor nem lenne könnyebb velem? - tiltakozik tovább.
- Te üzletelnél csalókkal?
- Ha azt mondjuk, nekem kell papírt szerezned?
- Angyal vagy! - mutatok rá, idegesen az állhatatosságától. - Miért akarnád becsapni az Egyházat?
Természetesen nem ijesztem meg.
- Annyira vagyok angyal, mint ember! - ráncolja az orrát, jelezve, hogy ennél jobb érvekkel is vitába szállna.
Nem akarok neki engedni. Éppen elég volt idáig elhozni! Túl sok elszámolnivalóm van a néhai Dominicus atya után. A türelmem egyre rövidül.
- Mégsem feleltél arra, mi okod lenne becsapni engem - söpröm félre a vitát komoran. - Tudod, mit tettek ezek az emberek?
- Augustinus mondta - bólint a nefilim. - Hamis papírral Sixtus úr embereinek adta ki magát valaki.
Az emlegetése is elég ahhoz, hogy felforrjon bennem az epe - máris dühöngök, ingerült pillantást vetve a falra Anat feje felett.
- Valakinek, akinek engedelmességgel tartozom. Adósuk vagyok egy állkapocstöréssel. Kezdetnek! - fújtatom haragosan. - Ha déliek, fel fognak ismerni. Márpedig katolikusok nem lehetnek.
- ...de azt is tudom, hogy egyházi ember volt, aki becsapott - mondja ő, és a hangjából most tovatűnik minden játékosság: sötét tekintetét komolyan a fúrja a szemembe, s tisztán csengő hangja eddig ismeretlen tónust ölt. - Talán tájékozatlan vagyok, de nem buta. Minél nagyobb egy hazugság, annál könnyebben elhiszik.
Szívdobbanásnyi - sok, erős szívdobbanásnyi - szünet, mert ellenkezni akarok vele, de a szavai és a jelenléte túl súlyosan függenek a levegőben. Éles lélegzetet veszek, hogy mondjak valamit - hogy mit, arról fogalmam sincs -, amikor a vonásai ellágyulnak; a szemében valahogyan megváltoznak a fények, mintegy mágikusan belém fojtva az egészet.
- Tudom, hogy sok mindenen megy keresztül egy olyan, mint te - szól gyöngéden, és az az érzésem támad, hogy meg akar érinteni. - Nem kell mindent magadnak elhordoznod. Engedd, hogy segítsek.
Mély csend. Még szégyellem magam, amiért hagytam, hogy megalázzanak; nemet akarok mondani, tiltakozni önzésből, mert a magam szégyenét elhordom, ha muszáj... de hogy őt belekeverjem! Ha ő is ott van, rá figyelek. Arra figyelek, hogy mikor esik baja.
De mi volna, ha megbíznék benne?
Ha elhinném, amit mond. Amit Augustinus rendfőnök is mond. Hogy tud vigyázni magára.
Képes vagyok-e ilyesmire?
Természetesen nem. Nem tehetem.
- Miért segítesz? - találok levegőt végül a torkomban, eleget ahhoz, hogy fojtottan megszólaljak; a tekintetem nem ereszti, s mosoly jelenik meg az arcán, olyan, amilyen alighanem csak az angyaloknak van.
- Istent szolgáljuk mindannyian, nem?
- De - felelek egyszerűen. - Úgy van.
- Akkor hadd segítsek, testvér!
Hirtelen rádöbbenek, hogy a közöttünk húzódó távolság alig egyarasznyira csökkent: lehunyt szemmel fordulok el, elnézve az ablak irányába. Röviden hallgatok.
Uram, csak most ne hagyj tévedni...!
- Egy feltétellel - jegyzem meg fennhangon, majd újra felé fordulok, immár tisztes távolságra lépve. - Nem sodorhatod magad veszélybe.
Az ünnepélyes hangulat egycsapásra elillan, s Anat vonásaira játékos mosoly kúszik; nyilván az afelett érzett öröme, hogy végül is velem tarthat.
- Menekülésben vagyok a legjobb! - fogadkozik, amire megdörzsölöm a halántékom, s megadó sóhajjal csípőre teszem a kezem.
- El kell hitetnünk velük, hogy hamisíttatni akarunk. Pápai pecsétet. Úgy látom, abban utaznak.
- Megmondhatjuk, hogy déli kémek vagyunk, és a Katedrálisba kell kerülnöm - vágja rá a nefilim magától értetődő természetességgel; meglepetten vonom fel a szemöldököm, ahogy újult érdeklődéssel végigmérem a megjegyzése nyomán.
- Érted a dolgod, Anat.
Elégedetten elmosolyodik, amit a gyomromban is megérzek.
- Nemes vagyok, végül is.
Ez elvonja egy kissé a figyelmem a feladatról.
- Igazán?
- A Jelenések Könyvének négy lovasáról hallottál? - érdeklődik. Aztán megint a mosoly. - Persze, kívülről tudhatod a Bibliát.
Máskor talán ráförmednék, de most csak karba fonom a kezem és biccentek; a gesztusa olyan szelíd, hogy elmosolyodom válaszul.
- Hallottam.
- Mi is tarjuk ezt a tradíciót: négy harcost közülünk kinevezünk a négy lovasnak. Isten meg is áldja őket különleges képességekkel.
- Ezt nem tudtam.
- Viszály az édesapám - mondja szelíden, félrenézve egy pillanatra. - Vagyis azelőtt születtem, mielőtt lovas lett.
Megütközve nézek rá, mintha most először látnám: az isteni fenség nemese valamelyest, még a sajátjainál is különb. Mi minden lehet még, amiről nem tudok?
- Ha egészen ember lennél, hercegnő volnál - szólok halkan, félrebillentett fejjel.
- A lovasokat félik sajnos - szomorodik el a mosolya. - A családját eltartják, de tőlük is távolságot tartanak.
- Nem a te választásod - felelem az arcát figyelve. - Az ő bűnük, ha ostoba félelmükben összemosnak az apáddal.
- Igaz... - kezdi, s aztán röpkén felpillant, arckifejezése pedig immár visszavált a megszokottra. - De feladatunk van, nem? Hol kezdjük a kérdezősködést? Kocsma?
Felvonom a szemöldököm; a hangulat egycsapásra megváltozik a szobában a nefilim visszatérő lelkesedésétől, s én felnevetek, fáradtabb lélekkel, mint valaha - mégsem bánom annyira, mint kellene.
- Ha szomjas vagy! - ingatom a fejem derűsen. - Inkább ott, ahol a jó minőségű pergament szerzik. Nem sok ilyen hely lehet, és ott muszáj megfordulniuk.
- Értem - hangzik fel a már túlságosan is jól ismert szólam megint egyszer. Az ezt megelőző atmoszféra nyomtalanul eltűnt, de mintha látnám a maradványait a tekintetében. Csakhogy most dolgunk van. Az engedélyt pedig megkapta. - Mi magunknak készítjük - magyaráz ezúttal ő, amíg én az ajtó felé intek, felkapva a beléptemkor letámasztott kardot az asztal mellől. Hátra se nézve szalad le a lépcsőn. - Gondolom, ott kellene, ahol sokféle ember megfordul... De ez a te szakterületed, szóval vezess!

Ki mondta, hogy bármihez is értek, ami a mai napon történt?
Kérdeztél volna inkább az utakról...!

Fagyos a levegő, de legalább nem esik.
Hunyorogva haladunk végig Seestein utcáin, s egyáltalán nem tart sokáig rájönni, hogy templomuk és tekintélyes, jókora forgalmat bonyolító kereskedelmi posztjuk is van. A fejemet töröm, de nem emlékszem, hogy valaha hallottam volna a település nevét: alighanem azért, mert a Katedrális gazdasági felügyeletéhez éppen nulla közöm van. Ha valaha is foglalkoztam volna akármilyen természetű szállítmányainkkal, valószínűleg pontosan tudnám, mennyi minden köt minket ide.
Így fogalmam sincs. Anatnak még kevésbé.
A nefilim különös érzékkel szünetelteti az idefelé oly lelkes kérdezősködését: arcán összpontosítás és élénk kíváncsiság elegyedik, de még ha fel is merül benne, hogy értetlenkedjen, a kérdéseit ezúttal megtartja magának. Könnyebb vele dolgozni, mint képzeltem.

Rövid, körültekintő kör után úgy határozok, a kereskedelmi poszton érdemes kezdeni: könnyedén jutok át a piactér elején lerakodott standokon meg a mögöttük várakozó szekereken, hogy körülnézhessek a rakományok közt, amelyeket ezek után továbbküldenek. A poszt nagyobb, mint amire számítottam, s akaratlanul is lenyűgöz ez az árumennyiség - egyáltalán nem csoda, hogy mindkét hadsereg pénzt és embert nem sajnálva védi a tulajdon kereskedelmi útvonalait.
Ha csak egy szekérkaravánt elveszítenek a háború közepén...
Csakhogy ez nem haditanács. Fontosabb dolgom is van, mint képzeletbeli térképek felett ötletelni.
Nem kell soká keresgélnem, hogy ráakadjak arra, amiért jöttem: a pápai megbízásoknak saját formája van, pecsétviaszból és pergamenből is csak egyfélét használnak időtlen idők óta - ahhoz, hogy meggyőzően meghamisíthassák Őszentsége parancsait, a csalóknak muszáj ugyanabból az anyagból dolgozniuk. A szavakon kívül minden másnak eredetinek kell lennie, különben az első átadásnál lebuknak.
Akkor pedig irány a kínpad.
Az Úr kegyes hozzájuk ezúttal, amiért engem küldött értük: így már biztos, hogy nem járják meg a Katedrális tömlöceit elébb, ahogy megérdemelnék. Elhoztam én a kínzókamrát magammal.
A legtöbb ládát, amely a báránybőrbe csomagolt ívkötegeket tartalmazza, le sem rakodták: a kényes szállítmány egy szekéren várja, hogy érte jöjjenek vagy továbbvigyék. A bakon hagyott szállítólevélből megtudom, hogy az a néhány láda, amely a hátulsó sarokban van, még várja, hogy érte jöjjenek. A maradék továbbutazik Észak felé.
Akárki is ez, négy helyre viszi a portékáját - Carolusburgba, alighanem Kardenal főírnoknak, Hellenburgba, ahol von Himmelreich és a főherceg tart rá igényt, és természetesen mihozzánk, a Katedrálisba. A negyedik állomás Seestein.
Mi lehetne ennél árulkodóbb? A legjobb helyen járok.

Elég háromszor körüljárnom a piacteret, hogy megtaláljam a rakomány tulajdonosát: idősebb, szikár féltünde az, s az üzletfelével hevesen mutogatva hajolnak néhány ív fölé két ökrös szekér mellett. Acélszállítmány lesz, ilyen messziről is tisztán látni.
Megvárom, amíg mind a ketten aláírják a szállítólevelet, aztuán odalépek hozzá, végigmérve a távozókat, mint aki először jár itt. A félvér fickóhoz fordulok, minden különösebb erőszakosság nélkül.
- Van egy perce, jóember?
Udvariasan biccent.
- Hogyne, inkvizítor atyám.
- A pergamenje érdekelne - bökök a ládák irányába a fejemmel. - Hamarabb kifogytunk a készleteinkből a Katedrálisban, mint gondoltuk. Arra kell kérnem, rakodjon le mindent minálunk, minél előbb.
- Hát, az nehéz lesz - vakarja meg a tarkóját az öreg. - Ma 'ste jönnek az itteniek átvenni. Ha kell, tőlük vegye meg. Sajnálom.
- Más árul ilyesmit?
- Nem tudok róla. Én a tündéktől hozatom.
- Megbízható ember maga - villantok rá egy mosolyt, mert tetszik, hogy nem ijed meg tőlem: igaz, nem is tett semmi rosszat. - Tartja az adott szavát. Ezt nagyra tartom. De hoppon maradtam emiatt, remélem, tudja!
- Há', még épp megszerezheti. Napszálltakor jön az illető, ha kéri, megmondom, hogy várja meg itt magát.
Úgy beszél velem, mintha közönséges ember lennék, és ez, ki tudja, miért, most az egyszer kedvemre van. Intek neki, mintegy köszönetképpen.
- Ne fáradjon, jóember. Messze járok én már addigra. Az Úr áldása kísérje a hosszú útján!
- Az atyát is! - emeli meg a kalapját, mielőtt a következő vevőjéhez fordulna.

- Nincs más dolgunk, mint megvárni az embert, aki felveszi tőle az árut és követni - fordulok Anathoz, ahogy kiértünk az utcából.
A nefilim érdeklődve figyelt egész végig; ahogy korábban megígérte, egyáltalán nem próbál meg beleavatkozni abba, ahogyan a munkámat végzem. Talán mégis igaza volt a püspöknek, amikor arra biztatott, hozzam magammal. Csinos arca értőn derül fel a mondanivalómra.
- Oh, ez egy jó ötlet!
Az bizony. De nem így. Töprengve nézek végig magamon.
- Meg kell szabadulnom a láncoktól, különben egy vakot sem teszek lóvá.
Aggodalmas szemöldökráncolás a válasz.
- Az a fegyvered is, nem? - kérdi tétován. - Nem lesz baj nélküle?
- Részben igen. De ezúttal kénytelen leszek a kardnál maradni, vagy azonnal felismernek.
- Értem - feleli olyan hangon, mint akit egyáltalán nem győztem meg. - A szobában leteheted, azt hiszem.
A legkevésbé sem fűlik hozzá a fogam, hogy megváljak a karcsú acélláncoktól - túlzottan hozzájuk szoktam már és nemegyszer húztak ki életveszélyből is. Az azonban bizonyos, hogy az inkvizítorokon kívül ilyesmit soha, senki más nem visel: ha megtartom őket, akár fel is írhatom a homlokomra, mi járatban vagyok.
Azt már nem.
Bezárom az ajtót - képtelen ötlet, hogy bárki is el merészelné lopni őket, de sohasem lehet tudni -, és hagyom, hogy Anat végigmérjen; nem gyakran láthat nélkülük, s a tekintete arról árulkodik, hogy a célomat elértem.
Visszafelé olyan észrevétlenül olvadok a tömegbe, mintha soha nem is tűntem volna ki közülük.

Eseménytelenül telik a várakozás a kereskedelmi poszt üres dobozainak és szekérroncsainak takarásában: megfigyelhetem, ahogy a seesteiniek jönnek-mennek fáradhatatlanul egész nap, portékáikat adják-veszik vagy éppen megkötött üzletre isznak. Kivételesen nem zavar a tétlenség: meglapulva várok türelmesen, amíg nemlátom a zsákmányt felbukkanni a főutca sokszorosan áttaposott porában.
Az árnyékaink már megnyúltak, amire megérkezik az emberem: nagydarab alak, különösebb nehézség nélkül kapja fel a rábízott három ládát - amikor megfordul és a házak felé indul, már nincs egyedül. Úgy lopózom mögötte, Anattal a sarkamban, mintha csak az árnyékai volnánk, jó néhány yardnyira lemaradva tőle, s menet közben élesen az emlékezetembe vésem a vargabetűket, amelyeket leírunk. Akárkik is ezek, semmit nem bíznak a véletlenre.
A férfi egy pincében tűnik el utoljára, háta mögött becsukódik az ajtó, azután hallom a zár kattanását. Ránk sötétedett időközben: mélykék, csillagfényes késő este van, s a pincén nem látok se ablakot, se rácsot.
Kopogtatok, gyors egymásutánban háromszor.
Mély férfihang felel.
- Ki az?
- Engedj be - sürgetem -, mielőtt valaki meglát!
- Ki vagy?
- A nevem Konrad van Eyck. A tanítóm küldött hozzátok.
- Mit akarsz itt? És ki a tanítód?
- Dominicus atya néven indult el, hogy elégtételt vegyen Heimsroth katolikusain - vágom rá türelmetlenül, mint aki minél előbb túl akar esni az ellenőrzéseken. - Ő rajtavesztett, de én tudom, hol hibázott. Nem követem el azt, amit ő elkövetett. Írásos engedély nélkül viszont addig sem jutok.
- Akkor elrontották a címzést, barátom. Én nem tudom, miről beszélsz.
- Ő sosem hazudott volna nekem! - erősködöm, mert ha most ajtót nyit, szemtelenül megkönnyíti a dolgomat. Ha nem, úgy is jó. - Tudom, hogy tudod, miről beszélek. Tudom, hogy nálad van a pergamen, amelyre az Egyház és a protestánsok egyraránt a legmagasabb székből érkező dekrétumokat vésik. Honnan máshonnan tudnám? De ha nem engedsz be, úgy is jó - apró szünetet tartok, hogy elképzelhesse, ahogy megvonom a vállam. - A te temetésed.
Az ajtó túloldalán szinte tapintható a töprengés, azután határozott válasz érkezik.
- Én csak szállító vagyok, világos? Ha azt a hármat keresed, nálam rossz helyen jársz.
- Csak tudsz róluk valamit! - folytatom töretlenül, ugyanolyan idegesítően. - Örülj, hogy nem akadt még Hellenburg vagy a Főváros a nyomodra! Van fogalmad róla, mibe kevert az a három?
- Nincs - szól tömören a férfi, és az az érzésem, meglehetősen bosszús. - És nem is érdekel, amíg kifizetnek.
- Hát csak fizessenek ki.
- Ki is fognak, nemsokára. Majd meglátjuk, nekik mi mondanivalód van!
Nekik egy egész sor mondanivalóm van, barátom! Majd meglátod te is.
- Nem várom én azt meg! - rikkantom azért, az ajtóra csapva. - Megyek, feljelentem őket a templomnál, mert látom, nem hagytok boldogulni. Akkor pedig ugrott az ezüstöd!
- Azt hiszed, ott elérsz valamit? Menj, és meglátod magad!
Eszem ágában sincs felelni neki, lábujjhegyen hátrálok vissza a lépcsőn az utcára, s megkerülöm a ház sarkát azután: csinos gúlát rakodtak a szomszédjuk előtt hordókból, ennek takarásába húzom magammal a nefilimet - közben nem tudom nem észrevenni, az ő barna bőre milyen simán olvad az éjszakába ott, ahol én versenyt világítok a Holddal.
Várunk.

Anat csillagfénytől tükrös, sötét szemétől nem szabadulok hosszan - úgy néz rám, amíg egyhelyben ácsorgunk, mint aki majd' megvész, hogy kérdezősködhessen. Halkra fogom a hangomat, mert szokatlanul nagy a csend ahhoz képest, hogy lakott területen vagyunk.
- Megijesztettem a fickót - magyarázom anélkül, hogy kérdezne. - Egyértelmű, hogy eddig titokban tevékenykedtek. Most majd idegesek lesznek mindannyian. Könnyebb lesz rajtuk ütni.
- Nem hangzott ijedtnek - suttogja ő, és valahogyan képes rá, hogy ilyen halkan is megtartsa a hangja kétkedő élét.
- Az nem baj - szólok, könnyedén legyintve rá. - Akkor még nem is volt ijedt. De most egészen a többiek érkeztéig egyedül lesz, és gondolkodni fog. Most már az - sandítok az ajtóra, és nem tudok elfojtani egy vigyort.
Mintha csak a megjegyzésemet akarná igazolni, egyszerre egy kétkezes kard hosszú pengéje vágódik át az ajtó rései között, ott, ahol a nefilim állt, mielőtt elhúzódtunk volna. Elégedett hümmögés, majd távolodó léptek hangja hallatszik bentről; én beszédes 'látod?' pillantást vetek Anatra, azután előrehunyorgok a sötétben. Szokatlan fegyver egy ekkora pallos errefelé, különösen olyanoknál, akik csak szállítmányoznak. Déli lenne? Őket is és minket is egyszerre árulnak és adnak el Seesteinben...?
Ki fog derülni.

Az előző várakozáshoz mérten alig pár perc csak, mire megpillantom a két alakot: alacsony termetűek, s a léptük üteme hamar megtörik, ahogy az egyik társa füléhez hajol, és súg valamit neki. Lassítanak, de nem állnak meg. Észrevettek, egészen biztosan. Ráadásul csak ketten vannak.
Elfojtok egy káromkodást.
Úgy nyolc lépésnyire lehetnek már csak, amikor megtorpannak.
- Ki van ott? - harsan fel a bal oldalon álló hangja. Egy nőé.
- A papjuk küldött, hogy nézzek szét - lépek ki a takarásból, ingerülten csendesebbre intve őket - Valami holdkóros siránkozott egy órája a sekrestye előtt, hogy meglopnak minket. Átutazóban vagyok... hanem a fickó őszintén rémültnek tűnt.
- Stephanusra gondolsz? - kérdi a másik. Ez férfi. - Ő küldött?
Végigmérem őket, mint akit bosszant ez az egész.
- Tartja a nevüket számon az Úr, ha egyáltalán - horkantok, megvonva a vállam. - Jó vendéglátó, de hiszékeny. Azt azért megérdemli, hogy rend legyen.
A nő súg valamit a férfinak; legszívesebben most azonnal leszúrnám.
- És mit akar tőlünk? - firtatja a fickó.
Szemlátomást habozok, lopott pillantást vetve Anatra, mintha a véleményét kérném; itt az idő belevonni őket a tervbe. De legalábbis felkelteni az érdeklődésüket. A nefilim ártatlanul, s valahogy ridegen pislog válaszul.
- Azt mondta a pap, hogy papírt loptak tőle.
- Megegyeztünk, hogy nem hangoztatod ezt rögtön elsőre! - mordulok rá félhangosan, a szememmel intve neki, nehogy komolyan vegye. - Ha megneszelik...
- Mit akartok tőlünk? - faggatózik a nő gyanakodva, felváltva méregetve engem és Anatot. Békítő mozdulattal emelem fel a kezem.
- Mi is a papír miatt vagyunk itt. Azt hallottam, ez az egyetlen hely, ahol hozzá lehet jutni a Főváros és Hellenburg írnokainak tekercseihez üresen.
- A kereskedelmi poszton van egy vén féltünde. Őt keresd.
- Már nincs ott - csóválom a fejem. - Azt mondják, korábban továbbállt... sietősre fogta, mert a Katedrálisból megsürgették. Lekéstük.
- Elég ebből a hülyeségből... - szól közbe a férfi, bosszúsan a ténytől, hogy elébe vágtam. - Honnét tudod, hogy mi azzal foglalkozunk?
Megrántom a vállam feleletképpen, mintha ez teljesen mellékes, amatőr kérdés volna.
- Hogyne tudnám. A Katedrálisba tartunk, és az ő őreiken csak egyféle menlevél csúszik át.
- Azt kérdeztem, hogy azt honnét tudod, hogy pont minket kell keresni? - kontráz a nő ingerülten, mintha az előbb is ő szólt volna. Itt valami nagyon nincs rendben. De azért csak folytatom, ugyanolyan hányavetin.
- Elég könnyű volt megállapítani, hogy a templomban rikoltozó őrült tud valamit, panasz ide vagy oda. Ő innen jött. Én csak bevártalak benneteket. Most már, azt hiszem, késő is tagadni.

- Berthold! - bődül fel a fickó olyan hirtelen, hogy ha nem kapnék észbe, már kardot rántottam volna rá. - BERTHOLD!
De csak a pinceajtó nyílik ki, s a nyílásában feltűnik a szállítmányosuk. Óriási termetű, kopasz ember. Leszerelt zsoldos lehet.
- Mi van, Irma?
Megint ez a furcsa váltás kettejük között.
- Ezek azt mondják, hogy a templomban rikoltoztál őrülten - mutat ránk a nő. - Igaz ez?
- He'?
Berthold úgy néz ránk, mintha még soha életében nem lett volna ilyen mérges, én pedig ellenállok a késztetésnek, hogy az arcom a kezembe temessem. Ezek ostobábbak, mint gondoltam. Az ostoba ravaszság olyasmi, amivel rengeteg rossz tapasztalatom volt már. Nem vagyok elragadtatva.
- Nem ez volt az - rázom a fejem egy fintorral, amely kivételesen teljesen őszinte. - Valami eszelős kölyök volt. A mesterét emlegette.
- Nem tudunk ilyenről - szögezi le a nő. - De a pap holnap felelni fog ezért. Ha hazudtatok, fölöslegesen halt meg. Berthold, a szokásos helyre, reggel.
- Jó - bólint beleegyezőn a hegyomlás, majd visszamegy a pincébe.
Elegem van a társaságból.
- A lényeget mondjátok, mert kifutunk az időből, és a zsinatelnök nem vár - reccsenek rájuk gőgösen. - Jó helyen járok, vagy csak bejáratott ügyfeleknek hamisítotok?
Ez kizökkenti a férfit.
- Mi van? A zsinatelnök küldött?
- Nem személyesen - folytatom türelmetlenül, ahogy az ember egy buta gyereknek magyaráz. - Ha láttál már nefilimet, tudhatod, hogy a hellenburgi pápa testvérhúga magával vitte a legtöbbjüket Délre. Néhány jutott az északiakhoz, ezért van esélyem bevinni őt is. De nem csevegni jöttem... ha így lenne, már kiábrándultam volna. A papírokhoz jobban értetek, remélem?
Ez használ, mert mind a ketten fegyvert rántanak: hogy el ne maradjak tőlük, csatlakozom én is, egyáltalán nem késve.
- Miért kéne a déli kutyákat kiszolgálnunk?
- Az aranyra néhol mást vernek, de attól még arany az is - válaszolok hetykén, megforgatva a kardot. - Egy jó okot mondj, hogy meghallgassam, amíg elmagyarázod, mi alapján választasz ügyfeleket...!
- A hivatalos szervekkel nem vagyunk jóban! - jegyzi meg a nő feszülten.
- Oknak megteszi - horkanok fel ugyanolyan bizalmatlanul, de lejjebb engedve a kardot. - Mit akartok? Pénzt? Befolyást? A háború el fog dőlni, és a győztes megjutalmaz majd. Ha jól választotok.
- Attól függ, mi kell pontosan - hangzik jobbról. - Az árat csak akkor tudjuk megmondani.
Itt az idő beleugrani a ködbe. Segíteni akartál, hát itt az alkalom. Lélekben nagy levegőt veszek.
- Én csak a kardot cipelem - mosolyodom el lassan. - Ő a lényeg - intek Anat felé, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. A gerincem mentén veríték csorog le, a nefilim pedig röviden koncentrál.
Azután fölszegi a fejét.
- Egy hiteles pápai megbízólevélre lenne szükségem, a lehető legracionálisabb áron - szól olyan hangon, hogy alig ismerek rá: déli akcentusa Augustinus püspökét is megszégyeníti. Szerencsém, hogy a jövevények teljes figyelme őrá irányul, mert egy pillanatra csak döbbenten bámulok. - A dokumentumnak tartalmaznia kell azt, hogy a pápa személyesen bízott meg a Katedrálisban való tartózkodás felől.
Az alakítása olyan tökéletes, hogy a nő újult érdeklődéssel méri végig.
- Holnap délben legyetek a templom mögött - feleli, eltéve a fegyverét. - Sok pénzzel.

Olyan gyorsan tűnnek el, ahogy a reggeli köd száll fel; abszolút elismeréssel fordulok Anat felé, akinek a képén - most először, mióta ismerem - önelégült vigyor világít. Mielőtt megszólalhatna, intek neki: ideje követni az új üzletfeleink példáját, még mielőtt ki tudja, mibe botlunk errefelé.
A mosolya megmarad egészen hazáig.

- Mit fogunk csinálni végül is holnap?
Anat nem várat sokáig a kérdezősködésével ezúttal sem, most azonban magától értetődő a kíváncsisága: töprengve támaszkodom a kandallópárkányra a szobámban, ráncolódó homlokom mögött igyekezve rendet tenni a rengeteg új információ közt.
Néhány percnyi felesleges fejben dámázás után töltök magamnak egy kupa vizet, és úgy döntök, a legegyszerűbb, ha mindent szép sorjában veszünk, mégpedig okkal. Vagy megelőzzük a hegyomlásnyi kifutófiújukat, vagy a seesteini pap nem éri meg a holnap delet.
Hanem a nefilim még mindig kíváncsian vár a válaszra. Megfordulok, a lapockámat vetve a párkánynak.
- Te mit tennél?
Anat ártatlanul mosolyodik el.
- Elfognám őket és kivallatnám.
Kevésbé lepődöm meg, mint az iménti éles helyzetben, mégse tudom megállni, hogy ne vigyorodjak el. Több meglepetés lappang a lelkében, mint az ember elsőre gondolná.
- Akkor elfogjuk őket. Igaz, elképzelhető, hogy hárman jönnek.
A nefilim hercegnőt nem olyan fából faragták, hogy bármitől megriadjon.
- Segítek, ha így lesz. Vagy megkérhetjük a papot.
- Vele egyébként is beszélnünk kell - szögezem le tűnődve. - Az irháját nem adom.
- Pap ő is. Csak nem olyan gyenge...
- Erős vagy sem, nem árt, ha tudja, mi folyik a városában.
- Így van, így van - bólogat a lány hevesen, s egy pillanatra meglepődöm, hogy az elmúlt néhány percben egész végig egyetértettünk.
Tűnődve mérem végig.
- Szeretnél előbb enni valamit?
- Csak ha te is eszel. Hozzászoktam ahhoz, hogy keveset egyek.
Ez a lehető legfurcsább válasz, amit el tudok képzelni, de úgy tűnik, már kezdek hozzáedződni a furcsaságokhoz, mert azon kapom magam, hogy mosolyogva intek neki a fejemmel.
- A kontinens legjobb apró halait fogják errefelé.
Ebben igazam van; még anyámtól hallottam egy fél élettel ezelőtt, s hamar rá kellett jönnöm, hogy lehet adni a véleményére. Anat visszamosolyog, mint mindig, ha újdonságról esik szó.
- Megkóstolnám.

Seestein több kikötőmenti bazárral büszkélkedhet, mint az egészséges volna: rácsozott parázstartókon szárítják a friss halat mázsaszámra mindegyikben s alacsony, rézsútos tetőik felett messze kilátni a tenger széles, téliesen ólomszürke tükrére. Nem tart sokáig megebédelnünk, s régóta nem esett semmi olyan jól, mint a nagy víz felől fújó friss, sós tengeri szél: rajongásig kötődöm a Katedrális élénk, fűszeres-füstös levegőjéért a majorságok kintről beszűrődő erdőillatával meg az udvar fém-és bőrszagával együtt, az óceáné most mégis átjár tetőtől talpig - a hullámtajték párájában feloldott sótól sűrűbbnek és forróbbnak érzem a véremet.
Serdülőkoromban vágytam a tengerre, de melyik kölyök nem?
Azt sem bánom, hogy mire végzünk az evéssel a hajamban finom sókristályok ülnek meg.

Sötét van már, mire belépünk a seesteini templomba: az utolsó szertartás is véget ért, s hogy a napi teendőinek végére ért, a pap az oltár tisztogatásával van elfoglalva. A lépteinkre föltekint, s mosollyal fogadja a látványunkat.
- Dicsértessék, testvér!
- Mindörökké! Hogy ment a vizsgálódás?
- Átkozottul össze van ez gubancolva errefelé - ingatom a fejem csípőre tett kézzel. - Meg akarnak látogatni, mielőtt holnap hajnalban találkozunk velük.
A képére zavart kifejezés ül, úgyhogy magamat megerősítve biccentek.
- Kiszedni belőled, hogy igazat mondtunk-e nekik. Ne is fáradj, hazudtunk, mint a vízfolyás. De ami ennél is fontosabb, hogy amikor Berthold eljön érted hajnalban, szépen kicakkozzuk a fülét.
Egy pillanatig mintha emésztené az elhangzottakat, aztán fölegyenesedik a tisztogatásból.
- Köszönöm, nem ártana. Miben segíthetek?
- Pápai parancsokat hamisítanak a városodban - jegyzem meg mintegy mellékesen, de a figyelmem most rászegezem kutakodón, hogy a reakcióját lássam. - Majdnem odavesztem miattuk Heimsrothban a minap.
A pap elfehéredik, megmenekülve ezzel a gyanakvásom javarésze alól.
- Uram, irgalmazz... Veszélyes alakok? Hányan lesznek?
Be kell látnom, hogy kevesebbet tudok, mint szeretnék.
- Hamisítani, azt tudnak - dörzsölöm meg az állkapcsom tűnődve. - Értesüléseim szerint hárman vannak, és van egy fickó, akit felbéreltek verőlegényül. Gyanítom, ő egyedül jön; a holnapi találkozóra azt a két embert várom, akivel ma beszéltünk.
Kis szünetet tartok, majd Anat felé fordulok, ráébredve, hogy ő még meg sem szólalt.
- Theodore testvér, ő itt Anat - intek felé előzékenyen. - Azért jött, hogy segítsen.
A fickó szemei tágra nyílnak a csodálattól, ami egyáltalán nem tetszik nekem.
- Ő egy...
- Nefilim.
- Egy megtiszteltetés - áradozik, és mielőtt bármelyikünk megmoccanhatna, előrehajolva kezet csókol neki. Anat szórakozottan figyeli, én pedig érzem, ahogy hirtelen több gallon vér tódul a fejembe.
- Igen - vágok közbe sietve, hátha így még elengedi azelőtt, hogy szájon vágnám ököllel, valahol mégis reménykedem benne, hogy nem teszi. - Mindőjük nagy megbecsülésnek örvend Veronia-szerte.
A papnak átkozott szerencséje van, mert megérezhette, hogy a légkör veszedelmesebbé vált: elengedi a nefilim kezét, és elragadtatottan rámosolyog helyette.
- Így biztos könnyű dolgunk lesz.
- Beszéljünk arról, hogy mi fog történni - vágom rá a kelleténél élesebben és a szokottnál valamivel mélyebb hangon az indulattól: hogy rohamosan emelkedő vérnyomásomon uralkodjam, a kezem gyorsan az oldalamba törlöm, mielőtt a fickó gégéjére markolnék, hogy addig szorítsam, amíg egy csepp levegőt sem képes rajta átpréselni. Se ki, se be.
Mégis azért jöttünk, hogy a bőrét mentsük.
De ki tudja. Lehet, hogy Berthold erősebb nálunk.
A szemem sarkából a nefilimet nézem, bárminemű reakció után kutakodva, hogy mégis hogyan fogadta Theodore atya gusztustalan törleszkedését, ő azonban úgy tűnik, nem is igazán érzékelt az egészből semmit; én belül közben megfogadom, hogy a visszataszító hízelkedésért megtáncoltatom még a férfit.
Ki engedte meg, hogy hozzáérj?
Kényszerítem magam, hogy a feladatra koncentráljak.
- Először is - horkantok föl -, elkapjuk Bertholdot, én jól megverem a szemtelenségéért, aztán levisszük a kazamatákba, hogy ne legyen útban.
- Rendben, egyszerűnek hangzik - bólogat Anat szemrebbenés nélkül.
- Aztán elkapjuk a megbízóit, amikor elhozzák a leveledet, és kiszedjük belőlük az egész históriát.
Theodore atya elkomolyodva figyel.
- Érthető. Mik a buktatók?
- Számos ponton elcsúszhat az egész - ismerem el vonakodás nélkül. - Nem tudjuk pontosan, kikkel állunk szemben, és a meglévő információink is lehetnek részigazságok vagy egyenesen tévesek. Mindenki jobban jár, ha nyitva tartjuk a szemünket.
Egyszerre bólintanak, katonásan röviden.
- Értettük!

A fene sem gondolta, hogy négy lánc is éppen csak elég egy ekkora ember megkötözéséhez.
A hamisítók földcsuszamlásnyi verőlegénye olyan hatalmasra nőtt, hogy a mocorgásával egyre panaszosabb nyikorgást vált ki a székből, amelyen megláncoltam: vastag izmait szorosan tartják az ezüst- és acélszemek, de keservesen megizzadtam, mire mind rákerült. Hosszan húzom meg a vizeskupámat, mielőtt mellélépnék.
- No, Berthold - kezdem, leoldva a szája elől a meggyötört bőrszíjat. - Mesélj, mit keresel itt?
- Átvertetek! - dühöngi ő, derűs vállvonásra ösztönözve ezzel.
- Kénytelenek voltunk. Szemtől szemben te vagy az erősebb.
Válaszul a padlóra köp, amit ezúttal figyelmen kívül hagyok.
- Belőlem semmit sem szedtek ki a mestereimről.
Nevetek, mert ilyesmit régen hallottam bárkitől is.
- Akarsz fogadni?
- Előre szólok: Vérben fognak fürdeni a mestereim, a tietekben. Nem fogják szó nélkül hagyni.
- Ne ezt mondjad, hanem azt, amit tudsz róluk! - csattanok fel egyszerre, elveszítve a legendásan rövid türelmemet. - Kímélj meg az időpazarlástól, és halljuk, erre várok, egy-kettő, mi lesz!
- Én? Semmit, én a kifutójuk vagyok. Nem is láttam őket vagy titeket soha.
Ki nem állhatom, ha dacolnak velem.
- Nem lesz ez így jó, Berthold fiam! - vicsorgok a férfira, felkapva a sekrestye falának támasztott ón gyertyaoltó pálcát - Elforr a vérem a dühtől, ha hazudnak nekem, s miben fürdenek majd akkor a mestereid! Utolsó esély, hogy elmondd, aztán kihúzom belőled én!
Most a foglyon a sor, hogy nevessen, amivel csak tovább hergel.
- Atya... Én úgy születtem, hogy nem érzem a fájdalmat. Mondtam: semmit nem húz ki belőlem.
- Még jobb - horkantok föl gőgösen. - Van mit tanítsak neked a tiszteleten kívül is.
Megmarkolom a pálca kormos fafogantyúját, s visszaképből sújtok vele a térdére oldalvást: most lássuk, igazat mondtál-e, te fattyú! A fickó azonban meg se rezdül, s a képemről megtorpanva fagy le a vérszomjas magabiztosság. Hanem valami csak használ rajta is...!
- Ilyen fajzatot is ritkán lát az ember - hunyorítok rá veszedelmesen, mert a néma önelégültsége sért. - Anat, láttál-e már ilyen fattyat?
A nefilim meglepő módon bólint.
- Volt egy ilyen férfi nálunk. Ő is így született. De várjunk, ő még él is, ő a Halál lovasa jelenleg.
- Ha nem mondja, hát nem mondja - fújtatom erőszakosan. - Hanem akkor minek a nyelve, nem igaz?
- Vágja csak ki, és a legkisebb esélye is elúszik arról, hogy bármit megtudjon.
Ki nem állhatom, ha feleselnek velem.
- Így sincs esélyem. Mintha ezt mondtad volna. De ne aggódj. Nem fogod látni, ahogy közelít a fogó.
- Több vért láttam már, mint te - vág vissza amaz, mert szemlátomást nem tudja, mikor veszített. - De engedd meg, hogy pontosbítsak: erőszakkal nem fog menni.
Megtorpanok a mozdulatban, amellyel a képébe akartam vágni az ónpálca végén ülő görbe, gyertyakormos harangot; hosszan töprengek most, a szemébe nézve, majd lassan, hogy megemészthesse a látottakat, letámasztom az eszközt a fal mellé.
- Hát jó, Berthold - morgom lassan. - Becsüld meg, hogy engedékeny kedvemben találtál.
Elkomolyodva, de az eddigi pimaszsága halovány maradványával kezdeményez.
- Először is, védelmet kérek.
Úgy vonom fel a szemöldököm, mint aki remekül szórakozik ezen.
- Mégis félsz? De ám legyen. Ki ellen?
- A Szürke Hajnal Társasága ellen.
Fogalmam sincs, mi az ördögről beszél, de nem is érdekel. A katolikus egyháznak senki sem ellenfél.
- Megkapod. Ha elmondod, amit tudni akarok.
- Mit akar tudni?
- Pápai parancsokat hamisítanak - vágom rá röviden, ugatáshoz hasonló modorban. - Az, hogy a pápa ezzel felettébb elégedetlen, a tények különösen szelíd megfogalmazása. Mit gondol. Mit akarhatok?
- Megtalálni azokat, akik ezt teszik, tudom.
- A Szürke Hajnal Társasága a felelős?
- Így van.
- Kik ezek?
- Nem tudom a pontos tagjait. Hárman vannak, legalább egy vámpír. Ők maguk is a vámpíroknak dolgoznak.
- Melyik vámpíroknak?
- Az összesnek.
Az összesnek...? De hiszen a vámpírcsaládok háborúban állnak egymással! Ha viszont mégsem...
A vér egy kicsit lehűl bennem.
- Mit nyernek a vámpírok azzal, ha megölnek engem?
- Nem tudom. Tényleg csak kiszállítottam a leveleket.
- Miért dolgozol nekik? Nem tudod talán, hogy a pápai pecsét meghamisításáért mi jár?
- Tudom, mi jár érte. Eredetileg nem is én dolgoztam velük, hanem a bátyám. De ő meghalt, és valakinek át kellett vennie a helyét, és ekkor keresett meg Ingrid.
Ha akarnám, megérthetném az érveit, a hanghordozása mégis fölhergel, megfontolt érettsége pedig sérti a hiúságomat. Nem hagyhatom, hogy ilyen könnyen megússza a velem való társalgást. Akármennyire is szeretné, velem senki nem lehet egyenrangú.
- Miért árultad el az Istenedet, Berthold?
- Hogy megvédjem az országot. Zsoldos voltam, van becsületem. Ha megzavarjuk a láncukat, felgyorsulnak az események, és a mesterek mindannyiunkat lemészárolnak.
- Ha vámpírok, akkor úgyis lemészárolnak - felelem dölyfösen táguló orrcimpákkal. - De én azért jöttem, hogy megöljem őket, és kicsavarjam a kezükből a hamis pecsétjüket.
- Lehet, hogy már elkéstél.
- Az lehet. De a parancsom világos. Tudod-e, ki vagyok?
- A nevedet nem, de a gyűrűd felismerem. Volt egy ilyen gyűrűs csuhás az osztagomban is régen... inkvizítor.
A tekintetünk összekapcsolódik, és most elégedetten szusszantok. Igazat beszél hát. Az esze pedig a helyén van... mert emlékszem rá, milyen ostobának tettette magát tegnap éjjel a dokkoknál.
- Akkor tudod, hogy mi a hivatásom: ítéletet mondok az emberek fölött. Fölötted is, Berthold. Ha akarom, eltöröltetik az árulásod.
- Lassítottam a terveiket. Nem árultam el soha Istent. Főként nem a húgom. Hallottam, miről suttogtak a vámpírok. Gyakran jöttek, csoportokban.
Naiv vagy, fiam! Elárultad, ha énnekem úgy tetszik. S ha a gyűrűmet felismered, magad is tudod, hogy így van.
- Segíts nekem, hogy eltapossam őket, és soha, senki nem fog téged vádolni. A Szent Hivatal óvó keze alá kerülsz.
- Emlékszel a kettőre, akiket láttál? - folytatja, s csak a szemén látom, hogy nagyon is jól érzi, erőszakoskodom vele éppen. - Jönni fognak, megint. Itt van nálam a levél, amit kértetek. De nem ez a lényeg, hozzák a pénzt és az új szállítmányt. A bal zsebemben van a kulcsom. Menjetek a pincémbe, és kapjátok el azt a kettőt, különösen a nőt.
Pillanatnyi, töprengő csendben méregetem, aztán odalépek hozzá, egészen közel. Mélységesen gyűlölöm, ha valaki megpróbálja átvenni tőlem az irányítást.
- Ha megpróbálsz becsapni, keservesen megbánod.
A férfi szemében szilaj düh lobban, s egy pillanatra olyan szemmel néz rám kihívóan, hogy biztos vagy benne, hogy képes lenne eltépni a láncaimat, amelyek a helyén tartják, aztán egyetlen mozdulattal kettétörni a gerincemet a térdén. Egy pillanatra megrezdülök, de nem mozdul.
- Tizenhárom éves a húgom - sziszegi végül, keményen összeszorított állkapcsai közt. - Ha most hibáztok, ő meghal. Én meghalok. És még vagy egy millióan biztosan. Fel sem fogod, mekkora a felelősség rajtad.
Ez a megjegyzés az elevenembe talál: legszívesebben felkapnám a gyertyaoltót megint, hogy addig verjem az arcát, ameddig felismerhetetlen, nyers masszává válik az egész. Akkor is, ha nem érezne belőle semmit.
Én érezném. És jólesne.
Nem szenvedhetem, ha tiszteletlenül beszélnek velem; a fülem alatt lüktető, kövér verőeret kidagadva megfeszülni érzem, ahogy a fiatalember arcába hajlok.
- Válogasd meg a szavaidat, ha hozzám beszélsz...! - vicsorgok rá, félrelökve az érzést, hogy kivételesen igaza lehet. - Fogalmad sincs, min mentem keresztül az árulásuk miatt és arról sem, mióta vagyok felelős mennyi emberért! Testben és lélekben.
Ingerülten fújok egyet, de nem vagyok olyan erőszakos, mint az elején, s ezt ő is érezheti.
- Tudom, hogy mi a dolgom - sziszegem a képébe, majd méltóságteljesen kihúzom magam. - Nem kell a vámpírok futárja hozzá, hogy megtanítson rá.

Egymást nézzük, s látom, ahogy a fagyos szavakra felismerés gyúl az értelmes szempárban.
- Tudom már, ki vagy - szólal meg hirtelen, tetőtől talpig végigmérve engem. - A jellemed elárult. Boszorkánypöröly, igaz?
Szavára az orromat ráncolom meglepetten, nem tudva eldönteni, sértésnek szánta-e a megjegyzést; végül mégis biccentek, karba fonva a kezem a mellkasom előtt.
- Így neveznek, ha nem hallom.
- Hallottuk mindannyian, hogy részt vett a démonok háborújában. Itt talán nagyobb veszélyt is a világra szabadíthat, mint ami akkor tombolt.
Gyanakodva mérem végig, mert az esze egyszerre tetszik nekem és int óvatosságra.
- Honnan ismersz?
- A katedrálisi futár jó barátom - feleli, és aligha hazudik. - Gyakran beszélgetünk, és egyszer elmesélte, mit hallott az ottani előljáróktól.
- Van benned mersz, hogy ezt a szemembe mondod! - szusszanok föl félig bosszúsan, mert kezdek megbízni benne, de még mindig pimasznak érzem egy kissé. - Hanem így tudhatod, hogy igazat mondtam én is. Tartom a szavamat.
- Ne hagyd, hogy elérkezzen a Fakó Napkelet - ez az, amit ők a tervük csúcsának hívnak. Bármi is legyen, meg kell állítani!
- Megállítom - felelem kihívó hangon, sokkal magabiztosabban, mint amilyennek érzem magam. - A Katedrális haragja elmossa a tervüket, még mielőtt nevet adnának a bukásuknak is.
- Úgy legyen, atya.
Egy rövid ideig a szemembe néz, aztán megenyhülve dől hátra - a szék figyelmetető, panaszos nyikorgásai többszörösen visszaverődnek a falakról.
- Azért eloldoztok, ugye?

Elégedetten vigyorodom el, a gyűrűmre pillantva.
- Ha meg tudod mondani, ki a rendem főnöke, elengedlek.
- Akkor keríts valami csinos leányt, aki a számba adja az ételt, mert a kezeim nem fognak megszabadulni.
Úgy döntök, a merészsége most az egyszer a kedvemre van.
- Hát mégse pletykálsz eleget, Berthold? - szegem föl a fejem. Igazat beszélhet, s akkor a segítsége még jól jön. - Miről ismertél meg?
- Nos, a futár szabadnapjain istállósként dolgozott, és sokat panaszkodott, hogy egy bizonyos Boszorkánypöröly gyakran csap közéjük, ha nem jól végeztek el valamit a lovakkal. Hihetetlenül durva és indulatos alaknak tűnt. Ez könnyen rád illett az elején.
- Hm - mérem végig még egyszer, aztán intek a papnak, hogy eloldozhatja. - A kis taknyos kockázni járt ahelyett, hogy lemozgatta volna a lovamat - vetem oda, hogy ő is lássa, mennyire rászolgált a cimborája a nyaklevesekre. - Hol a húgod? Gondom lesz rá, hogy baja ne essék.
- Több városnyira innét, egy lelkész feleségénél. Tőle szereztem az információkat a protestáns parancsok hamisításához. Szerencsére nem jöttek rá, hogy vakvágányra viszem őket azon a fronton.
Ha ennek vége, még hasznát vehetjük a fiúnak Északon.
- Bátor. De ideje mennünk. Anat... készen állsz?
A nefilim komolyan biccent, Berthold pedig felkel ültéből.
- Legyetek óvatosak.

- Siessünk. Bármelyik percben itt lehetnek.
A zsebemben lapuló kulcs után kaparászom a hajnal előtti feketeségbe boruló utcán: olyan közel húzódtunk a raktár ajtajához, amennyire csak lehetséges, mégis bizsergést érzek a tarkómon, mintha bármelyik percben előugorhatna a vámpír, lecsapva ránk, mielőtt még belefoghatnánk a tervbe. Hanem azért végül csak rátalálok a megfelelő kulcsra a rozsláddó vaskarikán: tompa kattanással nyílik az ajtó, zsanérjai azonban gondos olajzásról tesznek csendes tanúbizonyságot, ahogy belépünk.
Minden üres: meglepően tompa, homályos sötétség honol a helyiségben, csak elvétve látok egypár holmit a padlón, alighanem Bertholdhoz tartoztak korábban. Anat a példámat követve körülpillant a helyiségben, majd félrebillentett fejjel felém súg.
- Zárjuk be az ajtót, hogy ne legyen gyanús!
Odadobom neki a kulcsot óvatosan; már megtapasztaltam, a látszat ellenére mennyire ügyes, és nem csalódom: röptében halk csörrenéssel kapja el a csomót, elfordítva a kulcsot a zárban egy szemvillanás múlva. Magamon érzem az értelemtől izzó pillantását megint.
- Tudsz hangokat utánozni? - kérdi. - Bertholdét?
Megrökönyödött arcot vágok, aztán a hajamba túrok a tarkóm felől.
- Nem hinném. Sose próbáltam. Hasonlít a hangunk kívülről?
- Nem. De hát ti vagytok az emberek szociális rétege, képesnek kell, hogy legyetek erre... vagy talán...
Felvont szemöldökkel nézek rá; azzal még sose vádoltak, hogy efféléhez kéne értenem.
- Hová akarsz kilyukadni?
- Be kell csalnunk őket - szögezi le határozottan. - Amikor megérkeztünk, nem mentek be... miután elmentünk se. Gyanítom, hogy Berthold emiatt tudta végezni a tevékenységét eddig. Valamiért nem akarnak bejönni ide.
Jobb megfigyelő, mint gondoltam volna.
- Az egyikük vámpír - idézem föl, mintha felismerés gyúlt volna a homlokom mögött. - Valami van idebent, ami nem tetszik a fajtájának. Keressük meg!
Rövid, jellegzetes matatás következik a maga megszokott, félreérthetetlen zajaival, ahogy átkutatjuk a raktár szegényes tartalmát: pár perces kutakodás után bukkanunk rá az ezüstlapokra, a lehető legkülönösebb helyeken elszórva. Töprengő gondolkodásba telik, hogy rájöjjek, úgy vannak elhelyezve, hogy az asztalon ácsorgó kövér, robosztus gyertyák fényét az ajtó belső oldalára vessék.
- Különös - jegyzem meg tűnődve. - Az ezüstöt magában érteném, de hogy jön ide a gyertyavilág?
Anat felkiált, s bár a hangja semmivel sem csattan erősebben, érzem, hogy kiáltásról van szó.
- A fény! - pördül meg a sarkán. - Szent fény! Berthold valahogy rájött, hogyan csináljon szent fényt, és ezzel tartsa távol a vámpírt... aki jó eséllyel a nő.
Lehetséges volna? A mamlasz még sokkal találékonyabb, mint elsőre hittem.
- Azt akarod mondani - suttogom fojtott izgatottsággal -, hogy az áldott ezüstről visszatükröződő fény szent fény?
- Lehet, hogy a gyertyákat is megáldatta. De igen, ennek szent fénynek kell lennie... érzem.
- Ha ez igaz, azt nem csak te érzed - nyúlok a fény útjába egy kissé megbabonázva, hogy az végigsimítson a tenyeremen. Én, természetesen, nem érzek semmit. - Hanem a nő is. És akkor nincs az a csábítás, ami átcsalja a küszöbön.
Anat biccent, cseppet sem elkeseredetten.
- Akkor egyszerű a dolog - néz szét lelkesen. - Van itt enyv?
- Mindjárt kiderül - ugrom neki feltúrni a holmikat, holott fogalmam sincs, mire készül. Az idő azonban szorít. - Van - jelentem ki végül halkan, aztán feléje fordulok, enyhe fintorral. - Természetesen ragad a tégely is. Mit akarsz vele?
A nefilim nem pazarolja a lélegzetét magyarázkodásra.
- Kérlek, Kather, vágd össze az ezüst egyik darabját forgácsokra! Siess!
Nem figyeli, ahogy szétfaragom a kezembe akadó ezüstlapot: a kard úgy harapjaa puha, felszentelt fémet, mintha csak vaj volna, s mikor mellélépek a forgácsokkal a markomban, ő már végzett is az ajtónál: amennyire látom, annak belső oldalára enyvet kent, s az összes többi ezüstöt beleragasztotta abba. A kioltott gyertyák szaga az orromba kúszik - ők maguk fenyegetően fehérlenek a padlón, nem sokkal az összeenyvezett folt előtt.
- Mit forgatsz a fejedben?
Sokat sejttetően elmosolyodik.
- Hamarosan meglátod.
Ügyet sem vet a kíváncsiskodásomra: szögekkel is rögzíti a nagyobb ezüstöket gondosan, az ajtót pedig kinyitja, majd résnyire ki is húzza. A belső kilincset lekeni enyvvel, majd rászórja az összeforgácsolt ezüstöt. Csak a kezében tartott fáklya világít csendes sustorgással. Már éppen kérdezősködésbe fognék, amikor kintről kiáltás hallatszik.
- Berthold, gyere csak elő!
Társaságot kaptunk.

Anat kapkodva int: alighanem azért, hogy bújjak el. Ő maga az ajtó mögé húzódik.
Azon kapom magam, hogy elgyönyörködtem benne akaratlanul: így még sokkal szebb, mint tétlenül valaha... hanem azért félrehúzódom, elrejtőzve egy keskeny állvány mögé. Kérdőn nézek rá: 'Biztos vagy benne?' Ő csak bólint, a hangok pedig eközben még közelebb érnek.
- Berthold, azonnal gyere elő! Alszol?
Ez a nő hangja. A vámpír hangja.
- Bemenjek megnézni? - hallatszik rögtön a férfi is.
- Hagyd, megteszem magam. De olyat rúgok bele...
- De hát ott az a rossz érzés, amiről mindig beszélsz...
- Most nem érzem, különös módon. Mindegy, biztos valami nyavalya volt csak...
Egymásra nézünk a ragadozóként kuporgó nefilimmel, ám a nő még nem fejezte be.
- Berthold, bemegyek!
Az ajtó nyílik, meglehetősen fürgén: csaknem felszisszenek, mert majdnem hozzáér Anathoz, de az ügyesen lapul. Hanem amikor a nő bent van már, a nefilim mozgásba lendül: macskaügyességgel pattan elő, egyetlen lökéssel bevágva az ajtót kettejük mögött, s a fáklyájával fellobbantja a gyertyákat. Az áldott ezüst egyszerre fölragyog: darabjai fényüket mind a vámpírra vetik, aki keservesen nyöszörög és szitkozódik a vakító kévék közé szorultan. A férfi mögötte vadul próbál bejutni, de az elgörbült zárakon képtelen keresztüljutni.
Fölényes, gyakorlott mozdulattal lépek a nőhöz, egy mozdulattal elvéve az övébe tűzött két tőrt. Meg sem próbál ellenkezni: a szent fény gyötrelmei túl erősek a számára. Vicsorgásában elővillannak félelmetes tépőfogai.
Kardot szegezek neki.
- Sikíts és még több szentséget kapsz - fogok bele kajánul. - Hányan jönnek még a Szürke Hajnaltól?
- Mindenki - sziszegi gyötrődve -, ha nem engedtek el, ti csúszómászó, aljas alakok!
- Az meg is felel - vigyorodom el. - Annál többetektől tudom megkérdezni, ki fizessen a kezével a hamisításért. De talán egyszerűbb, ha mindenki, mit szólsz?
Elkapom az alkarját, és magam felé húzom, hogy a csuklója szabaddá váljon. Izmai rángatózva görcsölnek, de így sem ellenfél az akaratos durvaságomnak.
- Mit gondolsz, Anat? - pillantok fel. - Nálatok hol húznák a határt?
- Felénk köveznek ezért - jegyzi meg tűnődve, szokott távoliságával. - De ha karlevágás, akkor könyökből, azt hiszem.
- A pecsétet akarom - vicsorgom halkan, fenyegető hangon, még mindig a vámpír karját markolva. - A hamis pápai pecsétet.
- A vezetőimtől kéne elvenned azt. Ez pedig számotokra lehetetlen.
Ki nem állhatom, ha visszautasítanak.
- Most az. De mindjárt elmondod, hogyan találjuk meg őket.
- Ha megpróbálsz megölni, a testem elhamvad - vigyorog fanatikusan. - Tettek róla a mestereim, hogy ne legyen ebből probléma...
Megdöbbent arcot vágok. Ez remekül megy: nem először találkozom ugyanis ilyen jellegű válasszal.
- Nem foglak megölni. Meg sem ismersz? Pedig ugyanolyan nyakláncot viselek, mint te meg a fajtád - húzom elő az ingem nyakából az amalgám függőből öntött olvasót, a képébe lógatva azt. - Megtartottam emlékbe.
Elengedem az ékszert, hogy leemelhessem a vállamról az egyetlen láncot, amit elhoztam. Az ezüstözöttet.
- Kipeckelem a szádat, méghozzá ezzel, amíg már a fogaid tövében is érzed majd az ezüstöt, és elveszem a nyakláncod, hogy az agyaraid beletörjenek. Aztán meglátjuk, mit mond a komád, ha behívjuk.
A nő arcán zavarodottság vonaglik át, vonásai bizonytalan hullámzása mögül a hangja is megváltozottan szól.
- Ő... Ő már nincs itt... Elment. De... nem szedtek ki belőlem semmit! Ú-úgy van! Semmit!
Most hallgatok, felesleges tovább ütni a vasat: csak nekilátok, hogy beváltsam a fenyegetést. Ráérősen hurkolom a nyakára a láncot, hanem előbb megkötözöm a kezeit.
- Ha már most levágnám őket, nem lenne, ami helyben tartson - magyarázom neki. Aztán, hogy a szavát nem találja, fölemelem a láncot, hogy a szájába adjam, ahogy engedetlen lónak a feszítőzablát szokás - ha kellene, a saját tőrével feszíteném szét a fogait, ám a közeledő ezüstszemek láttán hirtelen, fájdalmasan felkiált.
- Ne! - szakad fel belőle sípolva - Állj! Be...Beszélek... Csak az ezüstöt... kérlek...
- Késő! - rivallok rá, mert ingerel, hogy az időmet húzza. - Nem a vásárban alkudozol! Kiadtam egy parancsot, te megtagadtad, én pedig erre kiadtam egy másikat. Miből gondolod, hogy még érdekel, amit mondasz!
A hozzállásom megriasztja, de a félelme erősebb.
- Mert... Mert csak tőlem tudhatsz meg bármit is... A Fakó Napkeletről...!
Fölmordulok, mint aki elgondolkodik, lassan ingatva a láncot előtte.
- Talán tényleg érdemes meghagyni a fogaidat - egyezek bele vontatottan. - De akkor azt ajánlom, megérje! Hallgatlak.
Bizalmatlanul, félénken méreget.
- Ha beszélek... is meg fogsz... ölni?
- Még semmit sem hallottam. Honnan tudnám, megérdemled-e?
- Mindent tudok róluk... De ha elkapnak... Akkor rosszabb lesz, mintha... mintha te ölnél meg...
- Látod a lányt? - bökök Anat felé. - Ő az angyalok hercegnője. Téged elkapott. Bárkit el tud kapni. Mondd el, kiknek dolgozol!
Megadó szünet, aztán sóhajt.
- Egy vámpír, Dornburg. Egy démon, nem tudom, milyen. És egy pap. Inkvizítor.
- Hogy micsoda?! - dörrenek rá olyan hangosan, hogy megremegnének tőle az ablakok, ha volnának. - Milyen?
- Nem ismerem a rendbéli dolgaitokat, esküszöm! - rezdül össze azonnal. - Fiatal, fakó kék szemei vannak. A nevét nem tudom, álneveket használunk...
- Hogy néz ki! Azt mondd, hogy néz ki - sürgetem, a haragomról is megfeledkezve. Ha valamelyiküknek köze van a pápai pecsétekhez, az ő lesz.
- Nem olyan magas, mint te. A haja fekete. Nagyon átlagos, kivéve a szeme... Az fakókék...
Ilyen szempárt láttam már a Katedrálisban. Nem is egyet.
- Hát a többiek? - követelem azonnal. - Hogy néznek ki a többiek!
- A démont nem láttam, mindig eltakarja az arcát... átlagos magasságú és... a keze! Az karmokban végződik.... egyáltalán nem emberi... a vámpírt pedig sose láttam még. Ő készíti az iratokat.
- A Szürke Hajnal Társasága. Azt hallottam, a vámpírcsaládok vegyesen tartoznak bele. Igaz ez?
- Nem... Nem mondtam eleget? Ha többet mondok, az ezüstnél.. sokkal.... rosszabb dolgok...
Ügyetlen, szánalmas mentegetőzése a szokottnál is türelmetlenebbé tesz.
- Igen, de azok opcionálisak. Ha úgy érzed, eleget mondtál, az ezüst biztos.
Szünetet tartok, előrehajolva.
- Van egy tizennégy éves fiam. Az ő nyakába akasztom a szemfogaidat ezüstláncon, ha el mersz hallgatni valamit előlem! Örülne neki.
Nyel egy nagyot, félelmet sugárzó tekintetébe azonban keveredik valami más is.
- Mondhatok többet, de.... Nem adnád a fiadnak, igazam van?

A kérdése összezavar, és bármennyire is nem akarom átengedni neki az irányítást, túlságosan furcsának érzem, amit mond.
- Csak mondd. Akkor nem adom.
- A vámpírok megbízására teszik... eddig nem volt kivitelezhető, de valami történt. Valami, ami miatt szabaddá vált az út a Fakó Napkelethez.
- Melyik vámpírok megbízására?
- Mindegyik - a szó súlyosan függ a levegőben. - Az összes család vezetése benne van... Érted már, miért nem mondhattam ezt el?
Nem vagyok hajlandó erről társalogni vele.
- Nem - tromfolom le durván. - Mi a Fakó Napkelet? Mi lehet olyan erős közös érdekük, hogy a többszáz éves ellentéteiken is felülemelkedjenek a kedvéért?
- Nem tudom, de az biztos, hogyha sikerül.... Akkor a vámpírok szabadon tudnak majd a napon járni...
A vér közel tíz fokot hűl bennem, de kényszerítem magam, hogy tovább üssem a vasat.
- Mit tudsz a hamis pápai parancsokról?
- Nem tudom, hová mentek, Berthold végzi a kézbesítést... Annyi biztos, hogy a terv részei. A vámpírok maguk mellett akarják a protestánsokat, ehhez kellenek a hamisítványok.
Némán tűnődöm, Anatra pillantva.
- A zsinatelnök semmire nem mond nemet, ami a haderejét növeli.
- Tudatnunk kell vele - bólint a lány. Nem hiszek a fülemnek.
- Vele? Kivel?
- A zsinatelnökkel. Hogy ne csináljon olyat, ami rossz mindenkinek. Mellesleg, ki az a zsinatelnök?
Egy pillanatig úgy érzem, a rohamosan növekvő nyomás szét fogja roppantani a fejemet. Belülről.
- Hogy te Esroniellel akarnál beszélni! - csattanok fel. - Semmi értelme. Felejtsd el! Inkább a vámpírokat kell megakadályozni, hogy keresztülvigyék a terveiket.
Újra a fogolyhoz fordulok.
- Ki a társad?
- Ő is egy összekötő, mint én...
- Az ezüsthajú férfi a zsinatelnök? - vág a szavába a félvér. - De ő biztosan sikerre viszi a vámpírokat! Figyelmeztetni kell!
- Ne most, Anat! - kiabálok rá a türelmemet veszítve. Eleget hallgattam von Himmelreichot tőle; egyáltalán nincs még egyre önmérsékletem. Egy pillanatig nem akarok mást, csak hogy befogja végre a száját, és a feszültségttől vezérelve azon kapom magam, hogy bár nem komolyan, de megfordult a fejemben, hogy itthagyjam. - Ezt te nem érted. Von Himmelreich örülne, ha a vámpírok segítenének neki lerombolni Északot! Felejtsd el őt. A vámpírokat kell megakadályoznunk. Hagyd beszélni!
Kis szünet, aztán - magamra dühösen a gorombaságomért - a vámpírra förmedek.
- Kicsoda! A nevét akarom. A fajtáját! És hogy kitől kapjátok az utasításaitokat.
- Johannes a neve, ember... - folytatja a nő engedelmesen. - Volt déli zsoldos... A parancsokat a démontól kapjuk, meg a leveleket is...
- Add elő, ami most van nálatok és mondd el, hol találkoztok vele legközelebb!
- A táskámban van, az oldalamon... Nem tudom elmondani, de meg tudom mutatni az utat...
Egyáltalán nem vagyok olyan hangulatban, hogy az efféle fogjon rajtam.
- Ravasz. De inkább talán megöllek, és kiszedem a társadból.
- Rossz ötlet - vágja rá határozottan. - Sokkal erősebb nálad.
Fehéren izzó dühömbe állatias késztetés vegyül, hogy a saját tépőfogaimat mutassam neki.
- Sebaj - mordulok rá. - Bernard von Finsterblutot fegyver nélkül öltem meg.
- Ő bolond volt - vonja meg a vállát. - Johannes csak simán erős. De nem bánom - sóhajt lemondóan aztán, ahogy megérzi az akaratosságomtól összepréselődő levegőt. - Csak Isten előtt állva ne feledd majd, hogy én figyelmeztettelek.
Ki nem állhatom, ha leckéztetni próbálnak.
- Nem példabeszédeket hallgatni jöttem, fattyú! - tombolok tovább, veszedelmesen halkan ezúttal. - Mondd, hol a démon.
- Mondanám, ha tudnám, de mágiával védett dolog! - vág vissza. Nem először tapasztalom, hogy a durvaságom beletörődő áldozatokból is előhozz a dacot. - Nem érted? Még mindig? Ezeket tudhatod, mert hagyják! Csak azt mondhatom el, amit akarnak!
Végigfut a hideg a hátamon, mert ugyanígy beszélt a templomos is, régen, amikor a kék lángokról faggattam. Csúfos bukás lett a vége.
Ez nem végződhet ugyanúgy.
- Ám legyen - egyezek bele mereven. - Tegyük fel, hogy hiszek neked.
- Holnap délben találkozom vele. Elvezethetlek, de akkor készülj fel, hogy várnak rád majd. Hiszen tudják...
Egy pillanatra összezavarodom. Ez már a második alkalom, hogy valami túlságosan furcsát mond.
- Mit...?
- Hogy odaviszlek. Mindent tudnak...
- Honnan?
- Nem tudom, a fenébe is... De mindent tudnak, mindent!
- Akkor jó - egyenesedem fel. - Tudják, hogy megakadályozom, hogy eljöjjön a Fakó Napkelet.
- Addig mi lesz? Délig...
- A hideg ráz tőled! - csattanok fel, mert ez is olyasmi, amire semmi magyarázatot nem találok hirtelen. - Miféle vámpír vagy te egyáltalán?
- Én? Csak egy közönséges Randlaufer...
Szívdobbanásnyi ideig egyikünk sem szól, aztán Anat felé fordulok.
- Mit tegyünk vele?
A nefilim csak megvonja a vállát.
- Döntsd el magad, bölcs inkvizítor.
Hitetlenkedve nézek rá. Megbántódott! A háború kellős közepén, egy egyszerű... nem is történt semmi! Késztetést érzek, hogy összenézzek a vámpírral, mert egy percig úgy találom, mindenki megbolondult. Aztán csak fújok egyet.
- El kell kapni a társát is. Ugye tudod?
- Azzal már jó eséllyel elkéstünk - von vállat megint egyszer. - Biztos holnap délben találkozunk vele ismét.
Idegesen túrok a hajamba. Miért kell még ezzel is foglalkoznom?, merül föl bennem gyerekes ingerültséggel. Egyáltalán semmi szükség rá, hogy megsértődjön, amikor millió fontosabb dolgunk van. Másfelől, egyáltalán nem fogom arra pazarolni az időnket, hogy megpróbáljam kiengesztelni.
Nevetséges lenne.

- Elviszel minket a démonhoz - fordulok inkább a vámpír felé újból, meglehetősen bosszúsan.
- El, ha elintézitek, hogy ne öljenek meg utána. Ha ez nem megoldható, kérlek, öljetek meg most.
Ez a ragályos önérzeteskedés lassan megfájdítja a fejem. De a nő rá sem hederít a belőlem áradó neheztelésre.
- Valamint lenne egy kérésem még... Ha ennek vége, szeretnék a tündékhez menni...
- Mit akarsz tőlük?
- Menedéket életem hátralevő részére.
Kényszer fog el, hogy az erőfölényemet fitogtassam.
- Miből gondolod, hogy elengedlek?
- Mi okod lenne itt tartani?
- Inkvizítor vagyok - jegyzem meg, talán gőgösebben, mint indokolt volna.
- Én pedig már megfizettem az egyháznak bőven azért, amit most tettem.
A szemét lesüti, különös, de annál ismerősebb érdeklődést lobbantva bennem.
- Mit értesz ezalatt? - vonom fel a szemöldököm hirtelen, kíváncsi gyanakvással.
- A családom nincs többé az Ordo Maellus miatt. Ahogy az egyik vesém és a fél tüdőm sem...
- A pápai pecsét meghamisításáért halálbüntetés jár.
- Én nem hamisítottam meg.
Berthold is megpróbálta kijátszani ezt a kártyát.
- Tudtad, hogy megteszik?
- Gondoltam. De tenni már nem tudtam mit. Ők mentettek meg a haláltól. Adósuk voltam és a foglyuk.
Gondterhelten fújtatok. Miért kérdeztem rá? Miért nem nyomtam a szájába az ezüstláncot, amikor kérésekről kezdett beszélni?
- Ám legyen - jegyzem meg anélkül, hogy belegondolnék, hazudok-e neki. Most még élve kell. - Elvezetsz hozzájuk. A többit megkapod, ha túléltük.
Ezúttal a hátgerincemen is érzem, ahogy a helyiség levegője megtelik a vámpírtól lassan megszokottá váló, különös elektromossággal.
- Hazudsz, igaz? - kérdezi lágyan, s a hangja meg a szemembe fúródó pillantása olyan, mintha gyomorszájon öklözött volna.
- Nem tudom - bukik ki belőlem, aztán egész egyszerűen odalépek hozzá, és jókora pofont keverek le neki visszakézből. - Felejsd el, hogy bámulhatsz...! És a fiamat is.
Túlvilági nyugalommal fordul vissza felém.
- A szemed nem hazudik, inkvizítor. Ezt ne feledd.
Egy pillanatig tehetetlennek érzem magam. Mintha kizsigerelt volna.
- Bátor vagy, hogy így beszélsz velem!
- Vagy már félig halott így is. A két dolog gyakran együtt jár.
Gyűlölöm a nyugodt méltóságát, ahogy gyűlöltem a templomosnőét is annak idején. Kis, töprengő csend, aztán enyhültebben fordulok felé.
- Mennyi időm van, hogy megakadályozzam a Fakó Napkeletet?
- Pár napod talán. Ha azt a bugyuta Bertholdot eltávolítottátok, akkor új futár lesz, aki gyorsabb. Talán egy Randlaufer. Schwärzritter lovon. Pár nap alatt befejeződne. Kevesebb, mint egy heted van.
Elgondolkodva nézem, szavai lélekharangokként csengenek a fülembe. A gyomrom tompán, lüktetve fáj, a dühöm egy része viszont mostanra elpárolgott, aggodalomnak adva át a helyét. Elkapom a tekintetét.
- Ha úgyis meghalsz - suttogom rekedten -, miért árultad el ezt?
A szeme őszintén, beletörődőn csillog.
- Én nem akarom a Fakó Napkeletet - mondja rezzenéstelenül. - Tudom, hogy nem maradnánk utána ugyanazok, akik most vagyunk. Rosszabb lenne. Sokkal.
- Mégis nekik dolgoztál.
- Nem volt más választásom. Az életem köszönhetem nekik, ennyit tudtam tenni...
Összeharapom az állkapcsom, ahogy alattomosan, a bal halántékomnál megsajdul a fejem, csatlakozva a belsőségeimhez. Kimerültem a vallatásban: most veszem csak észre, hogy a combom tövénél patakokban folyik rajtam a hideg veríték, a torkom viszont csontszáraz. Gyűlölöm, hogy nem egy átlagos vámpírról van szó. Legszívesebben most azonnal lecsapnám a fejét. Mégis megdörzsölöm csak a halántékom ingerülten.
- Jól van - jegyzem meg aztán fáradtan, reszelős hangon, de nem nézek a szemébe. - Ha túléljük, elmehetsz.
- Az igazat mondtad most - jegyzi meg felderülve. Nem kell látnom az arcát, hogy érezzem, elmosolyodott. - Köszönöm, inkvizítor. Talán te jobb vagy, mint az egyházad.
Talán nem is vagyok az Egyházam, vágja rá egy hang azonnal a fejemben. Talán sose voltam. Túl sokat változtam - de az is lehet, hogy semmit. Talán csak arról van szó, hogy ugyanaz az áruló maradtam, aki voltam, és minél jobban megbíznak bennem, annál nehezebb hűségesnek maradnom ahhoz, amit szeretek. Talán csak arra várok, mikor szúrhatom a legjobban hátba a sajátjaimat. Talán hazugnak, gyávának és testvérgyilkosnak születtem. Talán hitszegőnek és tolvajnak és házasságtörőnek születtem.
- Lehet.
Ellököm magam az asztaltól, aminek támaszkodtam, de csak félúton eszmélek fel, hogy nincs ablak, amelynél megállhatnék. Anatra pillantok.
- Mi az, Kather? - kérdezi félrebillentett fejjel: hanghordozása még távolságtartó egy kissé, de már közel sem annyira, mint mikor utoljára szólt.
- Látom, hogy mondani akarsz valamit.
- Szerintem figyelmeztetnünk kell Délt - feleli újra, csöndesen. - Ha névtelen levéllel, hát úgy. Csak felgyorsítják az eseményeket így...
- Dél boldog lesz, ha a maga oldalán tudhatja a vámpírokat.
- Nem lesz. Meg fogják érteni.
A szemébe nézek, most az egyszer mindenféle erőszakosság nélkül.
- Ezt nem engedhetem. Te is tudod.
Hosszú csend, aztán visszaemeli rám a tekintetét.
- Ha a végén nekem lesz igazam, többször eszedbe fogom ezt juttatni.
- Igen - mosolyodom el, most először egy jó ideje. - Ebben biztos vagyok.
Újabb szünet, ám a feszültség mostanra elillant belőle.
- Hát akkor tegyük, ahogy mondod - bólint végül elegánsan. - Nem fogok akadékoskodni.
- Köszönöm.

Nem kell hozzá ismernem Seesteint vagy a környékét, hogy tudjam: angyalromok várnak bennünket az ösvény végén.
Böjtelő havának kíméletlen hidege errefelé, a tenger közelében enged valamelyest, mégis érzem, ahogy a kaptatón kimelegedett testemből sietve távozik a hő a nyakamnál, ott, ahol nem takarja sál. Csaknem sextára jár az idő: a sápadt, lapos ívben ránk pislantó Nap fényt ad bőven ugyan, de meleget nem, az előttem lépkedő vámpír pedig - noha egyedül a hátát látom - alighanem természetellenesen hunyorog a nagy, csikorgó világosság közepette.
Nem néz hátra, ahogy megszólal.
- Azt mondták, hogy volt itt egy mélységi régen, de a zsinatelnök megölte - mondja, és én örülnék, ha látnám az arcát. - Ez volt a harmadik, amit elintézett...
Rövid, súlytalan szünet következik, aztán újra csendül a hangja.
- Vajon milyen ember lehet?
Felsóhajtok. Az az érzésem, lassan nem lesz más név az életemben, csak a főeretneké.
- Nagy hatalmú ember - felelem kelletlenül, mert semmi értelme nem volna, ha most acsarogni kezdenék a férfira. - Erős. Vakmerő. És makacs, mint egy átkozott szamár.
A Randlaufer - először, amióta elindultunk a városból - hátrapillant a válla felett. Talán csak úgy akarja, hogy ne mulasszam el a ravasz, derűs mosolyát. Azt ugyanis, ahogyan halkan felnevet, egyébként is hallanám.
- Hasonlít magára.
Elfehéredem a meglepett dühtől, de mielőtt bármit is szólhatnék, előremutat a romok felé.
- Még pár perc, és megérkezünk.

Nem hazudik; ahogy a nyelvemre toluló tiltakozásról megfeledkezve föltekintek, a válla felett megpillantom a fehér épülettöredékeket. Kilel tőlük a hideg, mint mindig, mióta először láttam a nefilimet héberül kiáltozva feléjük rohanni. Miféle borzalmak állhatnak rajtuk olvasatlanul?
- Köszönöm, Randlaufer - morgom halkan, magamat is meglepve. - Ha túléljük, tartom a szavam.
Már-már bajtársias, ahogy felém biccent válaszul.
- Vigyázzon magá... - fog bele, de a hangja elcsuklik: egyáltalán nem csoda, mert az alsó állkapcsa émelyítően könnyeden fittyed le, hogy aztán a földre pottyanjon, mintha csak leolvadt volna a helyéről. Az arcához kapna, de hiába: kezei is leválnak a csuklóiról, gyorsabban, semhogy elérhetné a sebet. Térdei folyékonyan megbicsaklanak. Hanyattzuhan: csak a szemét látom, tele könnyekkel, érthetetlen terrorral és rettegéssel. Iszonyatos, sikolyforma hörgés ömlik kifelé a száján, de aztán az is elhal, ahogy a torka finom hangképző műszerei szemvillanás alatt elsorvadnak. Pár másodperc csak - a szívemnek több tucatnyi eszetlen, riadt rúgkapálás -, s mire moccannék, nem marad semmi a nőből, csak egy fehéren világító csontváz és a kupacba gyűrődő ruhái.
- Bolond, bolond, bolond...
Ocsmány, hátborzongató hang úszik a fülembe, s ahogy felkapom a fejem, megpillantom a démont. Pontosan ráillik a néhai vámpír leírása: karmos kezével lassan tapsol, ahogy sétálva közelebb ér, az arcát azonban fekete színű homály rejti. Merev nyakkal pillantok fel, nyugalmat erőltetve magamra. Hullámokban önt el a hatodik érzékem vészjósló borzongatása.
- Szerződést kötöttünk, tudhatta volna, hogy ez lesz a vége - áll meg tőlem vagy tízyardnyira. - Vagy lehet, hogy tudta is? Üdvözöllek, inkvizítor.
Fojtott, izzó utálattal állom a tekintetét, kardforgató kezem a markolatgombon nyugtatva. Pontosan tudom, hogy a halálom napjáig emlékezni fogok a halántékára fordult hosszú fogú, csonka koponya vakon is ítélettől súlyos tekintetére.
- Azért jöttem, hogy halálra ítéljelek a pápai pecsét meghamisításáért.
És hogy megfizessek a megaláztatásomért, amit miattad szenvedtem el Heimsrothban, teszem hozzá magamban.
- Esetleg elmondhatod, amit tudsz, de nem áltatlak. Ezért így is, úgy is kínhalál jár.

- Csak szeretném megdícsérni, hogy ügyesen a nyomunkra akadt.
A szörnyeteg lélegzetvételnyi szünetet tart: bár nem látom, mégis biztos vagyok benne, hogy a szemembe néz.
- És figyelmeztetem, hogy minden amit mond, felhasználható ön ellen.
- Köszönöm - vetem oda neki foghegyről: az önuralmam ugyan véges, de ennyire nem. Az utóbbi időben mintha türelmesebbé váltam volna. - Mi a neved?
- Azt hiszem, neked elmondhatom, hiszen csak egyikőnk megy el innét élve - biccent gunyorosan. - Erebos.
- Dominicus atya a te embered volt? - érdeklődöm tovább, mintha csak teára hívott volna meg. - A te írásod volt nála. És lefogadom, hogy nem ez volt az egyetlen.
- Csak egy ügyfél volt. Meg egy báb. Peter úr bábja - jegyzi meg, mielőtt az arca helyén kavargó sűrű sötétséghez kapna színpadiasan. - Hoppá, túl sokat mondtam.
Talán sokkal erősebb annál, amivel érdemes volna ujjat húznom, de azt is érzem, hogy innen nincs visszaút. Muszáj vagyok legyűrni valahogy. Láthatóan összpontosítok, mintha egész egyszerűen belesétáltam volna a csapdájába.
- A Fakó Napkelet lehetővé teszi majd a vámpíroknak, hogy szabadon járjanak a napvilágnál - szólok tényközlő hangon. - Ezzel olyan fölényre tennének szert, amely minden mérleget a javukra billent. Miért hát a sok apró trükk? Feleslegesnek tűnik.
- Óh, tudja, a maguk kis "egyháza" meg az a másik elég sok fejtörést okoz így is - horkant fel megvetően. - Zsinati Gárda, Ordo Maellus... Nem is érzi talán, mekkora fenyegetést jelentenek a mi világunkra. De mi lenne, ha... csak tegyük fel - az a bizarr érzésem támad, hogy elmosolyodik - ...egy helyre gyűlne az összes, és mi addig tevékenykedhetnénk. Óh, az lenne csak a jó!
Elmosolyodom, ugyanolyan nagyképűen, amilyennek az ő gesztusát képzelem.
- A két egyházat egy helyre? - horkantok a sápadt fényű égre fölnevetve. - Fogalmad sincs, hogy milyen erős bennünk a gyűlölet egymás iránt. Erősebb, mint a te fajtád felé. Ha megjelenne itt egy templomos, annyit se törődnénk veled, mint a ruhánkba akadó bogánccsal.

- De nincs itt egy. Csak egy inkvizítor és egy nyárfalevél nefilim...
Az arcából továbbra sem látszik semmi, de azért érzem, hogy épp Anatot méregeti.
- Ha legyőzöm az inkvizítort, van egy barátom, akinél jó helyen leszel - kuncogja halkan, a félangyalon pedig hallom, hogy a saját nyelvén szidja rekedten.
- Szerencséd - jegyzem meg könnyedén, és fegyvert húzok, minden erőmmel azon dolgozva, hogy ne látsszék meg rajtam, milyen őrülten zakatol a vér a fejemben. Mi az ördögöt tudhat? - Így juthat neked is figyelmemből. De mondd tovább! Kinek dolgozol? Nehezen hiszem, hogy a vámpírcsaládok egyenlőként fogtak össze.
- Pedig elhiheted. Engem egy vámpír tanított, neki dolgozom.
- Kicsoda?
- Vannak dolgok, amiket egyelőre jobb, ha nem tudsz. Ha itt meghalsz, nem is kell majd tudnod.
Ki nem állhatom, ha ellenkeznek velem. A mellének szegezem a Justitia hegyét a távolból.
- Kicsoda?
Fájdalomittasan hördül fel, muzsikaként csiklandozva meg a fülem.
- Johannes a neve. Ennyi legyen elég.
Oldalra pillant, mielőtt reagálhatnék.
- Oh, itt is van. Emlékszik még a bogáncsos kijelentésére a templomossal kapcsolatban?
Egyszerre tekintünk a kék köpenyes, páncélos fiatal nőre, aki előlép a fák közül: ködösen homályos tekintete üresen mered a semmibe, csizmája fenyegetőn süllyed még a fagyott talajba is. Hatalmas pallost cipel. Kezén páncélkesztyű.
- Remélem, jól bírja a harcot, atya.

Egy igazi lovagnak nem vagyok ellenfél, villan át a fejemen elszórt szitkok között. Ezt alighanem tudja a démon is... és ha nincs szerencsém, akkor a bábja is. Azért hűvös, nemtörődöm pillantással szegem föl az államat.
- Megölöm, ha annyira akarod. De utána úgyis te következel. Utoljára kérdem: hol a hamis pecsét?
Hangosan nevet, amitől a hideg futkározik a hátamon.
- Nincs hamis pecsét, Kather! Az én mágiám tökéletes manipuláció. Ha egy pecsétet kipreparálok, senki nem tudja megmondani róla, hogy nem igazi.
Gyűlölöm, amikor olyanok használják a nevemet, akiknek nem mondtam meg.
- Miért ölted meg a Randlaufert? - intek a szememmel a lecsupaszított csontok felé. - Elárult nekem, de minden embered megtenné, ha a karmaim közé kerülne. Egyedül vagy. Csak még nem tudod.
- Hűséget esküdött nekem. Megpecsételte a vérével. Természetesen az árulással azt kellett elvennem, amivel hitelesítette.
Rövid ideig nézzük egymást - érzem -, aztán félrebillenti a torz fejét.
- De nem az volt, hogy nem fog velem foglalkozni? Hajrá, hajrá, menjenek harcolni!
Eszemben sincs bábokkal hadakozni, de azért megpróbálom becsapni: megugrom a templomos felé, a végén azonban felé kanyarodom élesen. Cseppet sem lep meg, hogy a manőver könnyedén beválik - mindig beválik, ha a célpontom nem elég fürge -; az azonban annál inkább, hogy a templomos a fajtájától szokatlan gyorsasággal fordul be elém. Valamilyen ördögi forrásból eleget merített ahhoz, hogy lépést tartson velem és most a kardja kéttenyérnyi széles lapjával széles ívben, veszedelmesen közelről suhint felém. A csuklóm figyelmeztetően megpendül, ahogy a rövidkarddal félreütöm a fegyvert.
- Azt mondta, hogy nem fognak velem foglalkozni - szörcsög föl nevetve a démon hangja. - Minden, amit mond felhasználható ön ellen, emlékszik?
Talán bölcsebb volna tartanom a számat, de más fából faragtak.
- Nehéz a felfogásom. Démonok ellen eddig elég volt.
Kénytelen vagyok a templomost szemügyre venni: nem harcoltam még a fajtájával, és egyáltalán nem is terveztem. Hanem ha ilyen gyors, másban is eltérhet a kasztjától. Vigye el az ördög! A karját furcsa, természetellenesen laza szögben tartja, alighanem az előző csörte miatt. Óvatosan lépek oldalt, széles félkörívben.
Úgy utánozza le, mintha a tükörképem volna.
Vágtába ugró szívvel torpanok meg, villámként cikázó gondolatokkal a fejemben. Azt visszatükrözi, amit mondok... hátha azt is, amit teszek? A Randlaufer végzete is a saját maga adta fegyver lett. Mi van, ha ez minden tudománya? Mi van... ha saját arca sincs a sötétség alatt?
Minden szál szőr égnek mered rajtam a gondolatra, de sejteni nem elég. Megforgatom a kardot a kezemben, mintha játszanék csak, vagy az egyensúlyát próbálgatnám... és figyelem a nőt.
Lomhán és kissé esetlenül, de követi a mozdulatot.

Hát erről szól az egész lényed, pokolfattya! Jó másolat, de akkor is csak másolat. Hirtelen ötlettől vezérelve rámutatok
(szolgáltass nekem igazságot)
a fogaimat összeszorítva várom a kínt én is.
Kiáltva rogy meg álltában - megfogtalak, te szörnyeteg! -, egy pillanat múlva viszont már dübörögve rohan felém.
Nincs időm örvendezni: feszülten várok, amíg elég közel ér, azát félrevetődöm előle, fölhemperedve a porban. Talpraugrom, hogy lássam, mennyire fürgén reagál. Ezúttal már sokkal lassabb; nehézkesen fordulva próbál velem szembekerülni, míg a lovaglócsizmám kemény talpával biztos fogást keresek a talaj fagyott göröngyei közt tapogatózva. A gerincem mellett veríték csorog le, vadul tologatom a fejemben a fura kirakós darabjait, de egyelőre csupa kérdőjel minden. Elképzelhető lenne, hogy a démon mágiája idővel kimerüljön? Láncot ragadok, és fürgén hurkolom az előrenyújtott pallosra, akár a villám. Közel merészkedtem hozzá a lassúságában bízva. Most melléugrom, hogy egy rántással túlhúzzam a csuklóját: a vékony szarvasbőr kesztyű nem véd meg a fémszemek horzsolásától egészen, szorításukban összenyomorgatott ujjaim kegyetlen fájdalma pedig arra kényszerít, hogy lazábbra vegyem a fogást a láncon. Ha megfojtani akartam volna, ez most az életembe kerülne, itt azonban fikarcnyit sem számít: ordítva ejti el a kardot, és én azonnal tudom, hogy győztem.
Tökéletes szögben állunk ahhoz, hogy teli talppal megrúgjam a térde oldalát: én is tudom, hogy a páncél nem engedi majd összeesni, ahhoz azonban elég lesz, hogy a kardot a sisakja alatti résbe döfjem, ott, ahol nem takarja a torokvédő. Hanem a templomost sem kell félteni - már éppen elérném a páncélja rését, amikor felém nyúl. Szabad kezével megragadja a pengét, és akkorát csavarint rajta, hogy felkiáltok: nem fogtam elég lazán a markolatot (minden oktatás ellenére a kegyelemdöfés előtt sokkal szorosabbra fogom, mint kellene), s a csuklóm úgy tekeredik meg fájdalmasan, ahogy az övé tehette az előbb. A Justitia azonban éles, sokkal élesebb, semhogy büntetlenül meg lehessen fogni; aprólékos gonddal köszörült pengéje a nő kezébe mélyed a kesztyűn keresztül is, a mozdulatra pedig úgy harapja le az egyik ujját, mintha csak nehezményezné, hogy eretnek kéz érintette.
A nő rá sem hederít a csonka kezére; a döbbenettől földbe gyökerezve figyelem, ahogy kinyúl a fejem felé. Az utolsó pillanatban rándulok hátra előle, de teljesen eltáncolni már nem marad időm: ő melléfog, érzem az erős markát összezárulni a grabancomon.
Ez megijeszt. Pontosan tudom, milyen rettenetes erő lakozik a fajtájában: hogy szabaduljak, rábízom a teljes testsúlyom a karjára, és páros talppal rúgok a térdébe megint. Elzuhanunk, ő pedig estében elenged: amíg feltápászkodni próbál, négykézláb vetődöm a kard után, amit elvett tőlem. Föltérdelek, hogy a nyakát keressem megint, és hiába utánoz tükörképként még mindig, messze elmarad tőlem: diadalmasan emelem föl a fegyvert, és már épp a sisakja alatti résbe döfném...
Ehelyett minden gyorsaságomat beleadva megpördülök, és felugorva a démon felé vetődöm.
Most nincs aki megvédjen, fattyú...!
A szörnyetegen a sor, hogy meglepődjön: leesik a szikláról, alig egyhüvelyknyivel kerülve el a csapást. A földön hátrál, de ezzel egy időben csörömpölést is hallok; a lovag, mintha valami elképesztő erő rángatná, közeledik a földön kúszva. Eszemben sincs megölni, abbéli félelmemben, hogy valami pokoli fricskaként a démon a semmiből egy újabbat húzna elő - meg kell bíznom abban, hogy gyorsabb vagyok.
Ahogy abban is, hogy nem tartogat újabb meglepetéseket.
Teljes erővel vetem a féreg után magam és közben, mint ahogy fény gyúl a gyertya kanócán, úgy jut eszembe, mit is kell mondanom őelőtte.
- Noctem quiétam et finem perféctum concédat nobis Dóminus omnípotens.
Ezt fordítsd ellenem, ha tudod...!

Láttam már démonokat meghalni, valahogyan mégis Erebos a legvisszataszítóbb, ahogyan a felszentelt karddal a mellében vergődik a földön: sziszegve vonaglik, akár a giliszta, ha rátaposnak, én pedig ridegen várom, hogy végre kilehelje a lelkét.
Elvégre mióta az a bolond áruló megütött, csak idő kérdése volt, hogy lemészároljam azokat, akiktől az átkozott papírjait kapta.
Erős ujjak kulcsolódnak a bokámra: a templomos utolért végre, végigvonszolva magát a dermedt talajon. Kirántanám a kardot a sebből, amikor a démon végre megdermed: elszáll belőle minden erő, rút mozgolódása abbamarad és mintha csak erre várt volna, a csizmámat markoló kéz is elernyed.
A nő elájult.
Anatot keresem a tekintetemmel: kisvártatva megpillantom vagy negyven yardra tőlünk. Egy terebélyes fa mögé húzódott, talán már akkor, amikor elkezdődött a harc.
- Meghalt - mondom, aztán különös pillantást vetek rá. Nem láttam még félni. - Ugye nem féltél tőle?
- De... - hangzik a halk, határozott válasz, ahogy előmerészkedik és felém indul. - Nem volt közönséges démon...
Nekem mind egyformák.
- Mi volt?
- Mintha... nagyon sok minden lett volna... nem ember, nem démon, nem vámpír, hanem ezek mind...
Megrázkódik, és én röpkén a földön heverő hullára pillantok. A fekete massza nem takar el semmit az arcából. Ez az igazi arca.
- Talán nem volt egyik sem teljesen. Talán csak... - Légió, jut eszembe, és ettől egy pillanatra elhallgatok. - Nem érdekes. Elpusztult.
A templomos mellé guggolok, és leoldom a sisakját.

Ez nem nő, fut át a fejemen az első gondolat. Ez csak egy lány.
Tizenhét évesnél nem lehet több a kölyökarc, amely előbukkan a vésett fémsisak árnyékából: most, hogy nem csak a nyitott rostélyon át látom, megdöbbent, milyen fiatal. A lányom lehetne.
Honnan és milyen ördögi praktikával rángathatta ide a démon?
Tanácstalanul nézem az arcát. Meg kellene, hogy öljem, de már korántsem vagyok olyan biztos semmiben, mint eddig. Dühös vagyok rá, amiért elájult. ha még támadna, lelkiismeret-furdalás nélkül levágnám.
Anat is nézi őt, a vállam felett áthajolva.
- Talán segíthet.
- Egy egy protestáns kutya! - hördülök föl, és magamnak sem vallanám be, valahol mégis magamat győzködöm. - Soha nem segítene. Amit mondtam, igaz volt.
A nefilim nem tágít.
- Kötözzük ki és valahogy ébresszük fel. Nyommal szolgálhat, ha mást nem.

Egy darabig nézem a foglyot, mielőtt ébresztgetni kezdeném, sima képe azonban nem árul el semmit: karjait hátraláncoltam a fa törzse mögé, amelynek féloldalasan nekidől most, és egy pillanatra újra eltűnődöm, vajon mikor szaladt el felettünk ennyire az idő. Ez a kölyök még csak járni tanult, amikor a háború kitört: annak árnyékában nőtt fel, és most már fegyvert forgat egy olyan eszme oldalán, amelyet csak az idősebbek elmondásából ismer.
Inkább megpofozom, tőlem szokatlanul szelíden.
Csak az arcára fröcskölt víztől tér magához: pillanatra kábán pillant körbe, reszelős hangokat hallatva. Aztán végre megakad rajtunk a tekintete.
- Áh! - hökken meg, mint aki mást várt. - Ti kik vagytok? És hol vagyok? Ez nem a mocsár...
- Norven Kather vagyok - egyenesedem föl, karba fonva a kezem a mellkasom előtt. - Öt perce sincs, hogy megpróbáltál meggyilkolni egy démon parancsára.
Összpontosít, mint aki az emlékei közt kutakodik.
- Én... Nagyon sajnálom! - borzad el aztán. - Nem akartam egy ártatlan civilt...
Akkor sem lephetett volna meg jobban, ha héberül szól. Felszalad a szemöldököm.
- Ki vagy? - szegezem neki, és ő büszkén, magabiztosan húzza ki magát.
- Melissa von Steinbrück, templomos lovag. Ne féljen, jóember, mostantól a protestáns egyház védelme alatt áll!
Ezzel kapcsolatban azért vannak kétségeim, Melissa von Steinbrück, templomos lovag.
Összenézek Anattal, mintha mulattatna a dolog.
- Von Steinbrück lovag, maga kikerült már a kaszárnyából? Fiatalnak nézem.
- Tizenhét vagyok, igen uram, nemrég vizsgáztam. És jobb eredményeim vannak Brynhildr von Himmelreichnál is!
Büszkén, katonásan néz fel rám, a felismerés leghalványabb szikrája nélkül. Leguggolok eléje, hogy a szemünk egy vonalba kerüljön.
- Mondja... felismer?
- Nem, uram - kámpicsorodik el. - Ezek szerint kellene... Maga egy tiszt lenne?
Mit lehet erre mondani?
- Olyasmi - biccentek egy kissé habozva, aztán végigmérem. - Hogy kerül ide, katona?
- A mocsárban őrjáratoztam, egy lelkész vezetésével... Mi is volt a neve? Valami gyanús képű, fakó szemű fickó volt, nem sokkal idősebb nálam... Áh, megvan, Erich! Aztán ő eltűnt, és... Gondolom, én is?
A szám belsejét rágva figyelem: nem tud ez semmit, csak egy kölyök, aki démonkézre került, aztán jól el is vertem. Végignézek rajta még egyszer. El kellene vágnom a torkát. - Eltört a lába?
- Úgy érzem, hogy csak kificamodott. A démon sebesített meg?
Egy pillanatra megáll, mint aki megfeledkezett róla, hogy elveszítette az egyik ujját.
- Én tettem - felelem, egy pillanatig nem is értve, miért nem fogom a lényre. - A démon csak megszállta.
- Maga nem sérült meg? Hívjak segítséget?
Különös érzés, hogy nem viszonyul hozzám ellenségesen: sem a láncokról, sem a gyűrűről, sem az akcentusomról, de még az arcomról sem ismer fel. A fejemet csóválom.
- Én jól vagyok. De messze vagyunk Északon. A helyében elkerülném a lakott területeket.
Mit művelsz, bolond?, villan át a fejemen, mégsem mondok mást. Csak nézem a lányt - mert nem nő ez még -, mintha életemben először látnék protestánst.
- Köszönöm, uram - bólint mosolyogva, majd zavarttá valik az arca. - Izé, kérem, el tudna oldozni?
Anatra tekintek.
- Ez csak gyerek.
- Nem fog ártani neked - bólintja ő. - És a fakó szemű lelkészt keressük, szóval jó nyomon leszünk.
Egy hosszan elnyúló pillanatig farkasszemet nézünk, aztán féltérdre ereszkedem a fa mellett. Ott, ahol összefogtam a láncok végét.
- Nagy ember vagy mától, Melissa von Steinbrück - biccentek a templomos felé, ahogy eloldozom -, ha emlékszel a nevemre. És okos, ha elhallgatod odahaza.
Talpra emelkedve figyelem, ahogy a sérült kezével felmarkolja az elejtett kardját a földről.
- Köszönöm, Kather úr! - mosolyodik el barátságosan, én pedig nem mozdulok. Hagyom, hogy a visszafelé vezető útra lépjen. - Vigyázzanak magukra és Isten óvja önöket!

Némán várom, hogy eltűnjön szem elől.
- Micsoda bolond - húzom el a szám végül, ahogy alakja lassan a távolba vész. - Úgyse hisz majd neki senki. Már, ha szerencséje van.
Hallom, ahogy a nefilim mellém lép: már épp feléje fordulnék, amikor a legnagyobb meglepetésemre belém karol. A hangja lágyan zeng.
- Ez egy olyan döntés volt, aminek a hozójára Isten jó inkvizítoraként tekinthet, Kather.
Egy pár szívdobbanásnyi ideig szóhoz sem jutok, de aztán megcsóválom a fejem.
- Nem vagyok biztos benne, hogy jó döntés volt. De a zsinatelnöknek kétszer meg kéne gondolnia, mielőtt ilyen taknyosokat küld a csatába.
- Mintha mi mások lennénk! Gondolj csak Jozefre.
- Őt nem engedtem el! - horkanok föl sértetten, de a félvérről már lepereg minden efféle.
- Vele is volt egy kísérő, nem tudhatták, hogy épp egy hatalmas összeesküvés tagja az illető...
Sóhajtok, ellépve mellőle. Szokás szerint felesleges vitázni vele.
- A mocsárvidéket kereste a kölyök. Ott találhatnánk a fickót... ha nem tűnt volna el. Hová tűnhetett?
- Ha a lány itt volt, sejtem a romokban lehet. Jobb lesz, ha sietünk.

Én megyek elöl.
Nem sietem el: most, hogy a démon és a Randlaufer földi maradványai már ott hevernek az ösvényen, úgy érzem, a Szürke Hajnallal kapcsolatos kérdéseimre szerezhető válaszok egészen közel vannak. Fertályórába sem telik, hogy felkaptassak a sekély lankán: a tarkómon rövidre nyírt szálakat borzoló szél ural itt mindent közel s távol, s - ahogy az szélviharos környéken lenni szokott - csak kopár, köves gerince látszik a földnek, itt-ott tömött csomókban egymáshoz bújó, hajbókoló fű szálaitól benőtten.
Az ösvény elágazik.
Bal ága lefelé kanyarog szerényen, talán egy másik falu irányába, a jobb csapa azonban elkanyarodik a szélvakarta sziklák közt, messze Északnak, a hegylánc csorba csigolyameredélyei felé; kell pár szívdobbanásnyi idő, hogy szemügyre vegyem őket hunyorogva. Azután azonban valami különös, magabiztos ösztöntől vezérelve elfordulok jobbra.

Gyorsan sötétedik, gyorsabban, mint az természetes lenne, hasít belém a felismerés, ahogy a kanyargó, poros ösvénykén lépdelek felfelé. Sokkal gyorsabban.
Különösen ahhoz képest, hogy dél van.
Kopár, légmozgástól csonkára sepert szirten ér utol a teljes, éjféli sötétség: szélesen elnyúló, méltóságteljes panoráma nyílik a tenger nyugodt, feketéllő vizű öblére alant. Felettünk csontszín, groteszk tökéletességű telehold.
Anatra nézek. Az arca színtiszta rettegést tükröz.
- Érzel valamit?
- Rosszat - suttogja rekedten. - Valami nagyon rosszat...
A nyakszirtemen felborzolódik a haj. Te soha nem félsz.
- Márpedig nincs visszaút - szögezem le határozottan a bennünket körülvevő mesterséges éjszakának. - Azért jöttem, hogy ezt megoldjam: hát most már a végére járok, ha maga az Ördög előszobája is ez.
A fogadkozásból a nefilim zökkent ki.
- Kather, az mi?
A földre mutat. Mögöttem.
Megfordulok, kezem a kardmarkolaton: félig-meddig valami irtózatosra számítok, de csak valami körfélét látok. Talán varázskör lehet, vagyis annak egy kisebb darabja. Az írást nem ismerem fel, csak a nyelvét. Tündéül van.
- Fogalmam sincs.
Leguggolok mellé, hogy szemügyre vegyem: sötét tündékre utaló, halványkék színe van. Talán ez felelős a szokatlan, hátborzongató holdtöltéért a fejünk felett. Különös belső indíttatástól vezérelve bolygatom meg; magam sem tudom, mire számítsak.
A jeltöredék felizzik, a hátam mögött pedig ismeretlen, selymes férfihang csendül.
- Nocsak, Norven Kather - búgja. - Végre személyesen.
Torkig vagyok azzal, hogy mindenki a nevemen szólít. Indulatosan ugrom fel, majd megpördülök a sarkamon.
- Ki az ördög vagy? - kiáltom a mesterséges sötétbe.
A hang pedig válaszol.
- Csak egy Dornburg vámpír.
Fölnézek.
Egy férfi lebeg pár méterre a szirt szélétől a víz fölött. Karcsú, nyúlánk alakja egy kissé nőies; arca finom, előkelő vonású. Magas járomcsontjai hosszú évszázadok körültekintő tenyészmunkájáról árulkodnak.
- Nem ismerlek.
- És ez így van rendjén. Úgyis meghal most.
Hatásvadászabb, mint az imént a démon... annak ellenére, hogy ez egy meglehetősen nehéz feladat.
- Ennyire vártál, és most csak úgy megölnél?
- Arra vártam, hogy megöljem. Szálka volt a szemünkben kutatásaival.
A vámpír feljebb emelkedik, pontosan a Hold egészségtelenül telt korongja elé. Árnyéka kíséretiesen vetül alá, sötétbe borítva az arcomat.
- Minek ez az éjszaka? Azt hittem, a nappal már nincs hatással a fajtádra.
- Amíg nem győzzük le a Napot, ez a legjobb megoldás - ereszkedik lassan felém, olyan egyenesen, mintha fonálon húzná magát az irányomba. Kihátrálok az árnyékából.
- Ha megölsz, jön más.
- Aki bolondabb magánál - feleli, vámpírtól szokatlan kecsességgel érve talajt. Alig nyolc lábnyira lehet.
- Nálam? - vigyorodom el annak ellenére, hogy egyáltalán nem találok semmit sem mulatságosnak. - Ezt erősen kétlem. De miért akarsz megölni? Dolgoznak emberek a tieidnek. Meglep, hogy fel se ajánlod.
A gúny teljesseéggel lepereg róla.
- Nem dolgozna nekünk - állapítja meg méltóságteljesen, hegyes állát felszegve. - Ebben biztos vagyok.
Csak most tűnik fel, ami rögtön az elején szemet szúrhatott volna: ez az első vámpír, akit valaha páncélzat nélkül látok. Számtalan redőt vet rajta a folyékonyan hullámzó, híres-neves dornburgi szövet tetőtől talpig és most, hogy felém moccan, lecsüngő ruhaujjai különösen elnyúlnak. Többé már egyáltalán nem úgy festenek, mint egy előkelő szabású köntös ujjai. Inkább úgy, mint két kardpenge.
A szörnyeteg léptei táncosan csendesek, de látom a kifejezéstelen, vonzó arcot közeledni.
- Valóban nem - felelem könnydén, igyekezve valami másra figyelni a hátamon meghűlő veríték helyett. - De ti, vámpírok, nagyon szerettek beszélni. A végeredménytől függetlenül.
Kardot húzok, ő pedig nem válaszol. Támadni készül. Koncentrálok én is. Aztán - ez az imént, a démonnal is bevált - rászegezem a kardot, és kérdezek.
- Mi a neved?
Öltözéke, mintha csak magától mozdulna, különösen élőn takarja el az arcát.
- Gladiole - hallatszik mögüle a válasz, aztán meglendíti a karját, félelmetes visszakezes csapással vágva felém.
- Örvendek - jegyzem meg, ellent vágva neki: valójában sokkal bölcsebbb volna kitérni előle, de muszáj megtudnom, milyen erős. A kicsorbuló fém jellegzetes, sírós zöreje hangzik föl, mielőtt villámgyorsan visszahúzódna, hogy egy fürge kitöréssel felém szúrjon.
- Ez a ruhám neve volt. Az enyémet soha sem tudod meg.
Ijesztően erős, de még annál is gyorsabb. Emberemre akadtam.
- Te vagy az utolsó a hamisítók közül, Dornburg - lépek előre, hogy a nyaka felé vágjak. - Mindenki mást megöltem.
A csapást minden nehézség hárítja a különös öltözék, látszólag a vámpír közreműködése nélkül.
Fáradok.
- Mielőtt találkoztunk... - feleli az ellenfelem idegesen - ...elküldtem Erichet, figyelmeztetni a többieket. Hazudsz.
Bal ruhaujja fenyegetően, kígyóként indul meg a nyakam irányába. Lebukom előle és szúrok, átlósan felfelé, egyenesen a májának.
- Higgy, amit akarsz. Mindet megöltem. Csak ehhez értek. Meg foglak ölni téged is.

Mintha csak a szavaimat akarná igazolni, a döfésem hirtelen eleven húst ér: éhesen tolakszik a férfi bordái alá vagy kéthüvelyknyi mélyen, mielőtt kitáncolna belőle. Az ő fegyvere válaszképpen lefelé mozdul, és én hiába kapom félre a fejem: pengeéles szövetsarka eltalál a bal szemöldököm legszélén, hosszú csíkban lefutva a pofacsontom alá. Vér szalad le a nyakam oldalán, a férfi pedig teljes erejéből a vállamba markol: eszelős vigyora hátborzongatóan széles és sok, túlságosan is sok csontfehér fogat enged látnom. Mintha egy oroszlán vagy sárkánygyík szájába néznék.
- Mintha képes lennél rá, atya... - sziszegi: szavaival együtt hosszú, hajlékony nyelv kígyózik elő a szájából.
Végigfuttatja a friss vágáson, aztán teljes erőből hátrataszít.

Kiáltva tántorodom hátra: csak most döbbenek rá, hogy amilyen közel volt, akár meg is haraphatott volna. Játszik velem. Ami azt jelenti, hogy vagy sokkal többet tud, mint én... vagy csak sokkal elbizakodottabb. Az oldalába döfött ezüstre sem reagál. Bajban vagyok.
- Azt remélted, a hamis parancs lesz a vesztem - szólítom meg, leküzdve a késztetést, hogy a sebembe kent nyálát letöröljem. - Igaz?
Erősen koncentrálok a ruhája kavargó hullámaira, hátha észreveszek az egészen valamiféle rést vagy hasonlót, és ez egyáltalán nem várat magára: a gyomránál, ahol az imént megszúrtam, rojtosan, szakad szélűn csüng a bűvös anyag.
Tehát mégsem áll ellent akárminek!
Kár, hogy a kelme önálló életet él. Örökké tartana megszabadítani tőle... legalábbis akkor, ha számít rá. Előreugrom, ismét a hasa felé döfve a jobbommal: ő legörnyed, hogy háríthasson, szabadon hagyva a széles, puha gallérját. Ha a ruha megneszeli, mire készülök, elbúcsúzhatok az ujjaimtól, mégsincs választásom: vadul markolok a fekete anyagba a kulcscsontjánál, és teljes erőből megrántom.
Fenyegető, dobhártyaszaggató reccsenés, ahogy a kelme végighasad, olyan könnyedén, ahogy téli jégkéreg rian a belévert acélékek mentén: hosszan szakad be a férfi rekeszizmáig, felfedve annak holdfényben fürdő fehér vállát és oldalát. Csiklandós, hosszú fájdalmat érzek a combom külső oldalán, ahol az óvatlan vergődésben újra megvágott a vadul vonagló, átokkal szegett ruha.
Észre sem veszem a döbbenettől.

Alant, a csípőjén meg a dereka legkarcsúbb hajlatában gondos, szakértő kezekről árulkodó öltések fogják össze őket, a vámpírt és a sokredőjű, önállón fodrozódó förtelmes lepleit: eleven vértől duzzadó, erős karmazsinvörös szálak. Kuszaságában is valamiféle rendszerről mesélő szövedékük olyan idegen és hátborzongató látvány a szabad levegőn, mintha a gyomrát hasítottam volna föl, hogy a belei közé tekintsek.
Ő úgy ordít, akár egy sebzett vadállat.
- Te... Te... Te kutya! - süvölti artikulátlan, izzó hangon, mint az üres palackba fújó viharos szél.- Nézd, mit tettél!
Elborzadva bámulok az eleven öltésekre, egy örökkévalóságnak tűnő másodpercig, szavai messziről érkező visszhangok csupán a fejemben, a mozgásra azonban föleszmélek. Átlósan vág mindkét ujjával, kétfelől.
Nincs időm gondolkodni: még sokkosan, döntésképtelenül ugrom feléje, hogy elsodorjam és mindketten fölhemperedjünk, ő azonban erős, erősebb, mint én, és átkozottul biztosan áll a lábán. Ahogy megakasztja a lendületem, egyszerre elengedem a kardot, és a félelemtől meg az adrenalintól félvakon megkapaszkodom a szabaddá vált anyag rojtos széleiben.
Aztán minden erőmmel szaggatni kezdem.
Üvöltve tombol, akár a hegyi vihar: fejét hátravetve, fájdalmasan sikoltozik, hogy belelátok a szétfeszülő szájába. Hosszú agyarai tisztán, félelmetesen villognak az idegen hold aláömlő fényében. Olyan közel, hogy ha akarnám, megszúrhatnám rajtuk az ujjam.
Olyan közel, hogy ha akarná, leszakíthatná velük a fél arcomat.
Egyetlen szemvillanás csak, amíg farkasszemet nézünk: olyan nyílt, indulatosan fortyogó katlan a tekintete, hogy azon át egyenest a ragadozó szívébe látok. Vérszomj és indulat keveredik fájdalommal az arcán, s most - rövidke pillanat törtrészéig csak - félelmet is látok rajta. Félelmet attól, amit ő lát énbennem: az első ember vagyok, amely nem a zsákmány szemével néz rá. Dübörgő vágtába kezd bennem a vér és most először tudatosul bennem, hogy a fülsüketítő éjféli csöndben megfordult velünk a világ.
És ha hagyom, hogy harapjon, azzal visszafordítja. Azzal megöl és felfal.
Azzal győz.
Mindkét kezem foglalt, s ahogy a veszedelmes agyarait fölvillani látom, magam sem tudom, hogy melyik ösztönöm a leghangosabb. Hogy melyik az a sok közül, amely arra indít, hogy a mozdulatát megelőzve előrehajoljak, és a fogaimat teljes erőből összezárjam a nyakán, pontosan az állkapocsszeglete alatt. nem tudom, de nem is számít: mindig úgy képzeltem, esélyem sem volna egy igazi ragadozó ellen foggal-körömmel, a férfi lágy bőrű torka azonban úgy hasad be, mindenféle ellenállás nélkül, mintha én volnék az, aki erre teremtetett. Az egész fejemben visszhangzik a szakadó bőr és a kövér erek meg a vastag inak eleven ropogása, a húsa undorítóan meleg, bőrén vékony rétegben sós veríték telepedett meg. Mintha gallonszám ömlene a számba a vére. Fuldokló, morgó hangokkal csüngök az álla alatt, ő sziszegve dobálja magát és vérfagyasztón rikoltozva szabadulni igyekszik: a kezem marékszám szaggatja róla a vérrel átszőtt, mesteri öltések táplálta öltözék maradványait. Az összes fogam fájdalmasan sajog, a gyomrom tótágast áll, mégis képtelen vagyok elengedni: abbéli félelmemtől vezetve, hogy esetleg felülkerekedhet, embertelen erővel tépem tovább, míg ő meglepett haláltusájában több tucat apró vágást ejt rajtam, ahol csak ér. Visítva kapálózik, mint a nyestek nyúzás előtt.
Olyan lehetek, mint a véreb, amelyhez a rossz nyelvek hasonlítanak. Most nincs közöttünk különbség.
Semmi az égegyvilágon.

Véres, pokoli örökkévalóságnak tűnik, amíg végre kiszenved: mintegy varázsütésre száll ki belőle minden erő és én végre elengedem, tetőtől talpig remegve. Elterül a földön, akár valami irtózatos tortúra áldozata: véres, összemarcangolt tetemébe még kapaszkodik az elátkozott lélek, a szemhéja rebeg, lélegzete riadt kapkodással szökik el az orrán. Menekül az elől az iszonyat elől, amely az imént lejátszódott.

Kábán bámulok rá, nehezen lélegezve, amíg megszűnik mozogni teljesen: megfeledkezem a vágásokról, a vérről a nyakamon, az államon és a számban. Letérdelek mellé, hogy lássam, mit hordhatott magánál. Elszaggatott, megcsonkított öltései elevenen mozgolódnak, a feléje nyúló kezem irányába: csak akkor húzódnak el borzongva, amikor az ezüstözött láncot a kézfejemre csavarom.
Nem találok semmit. Ilyen rettenetes holttestet azonban keveset láttam eddig. Zsibbadtan tápászkodom fel.
- Megmondtam - motyogom döbbenten, nagyrészt a sokktól és az undortól; mindenről megfeledkezve pillantok föl az égre. Aztán Anatra. - Meghalt.
Érzékelem, ahogy a nefilim odasiet, látom, hogy mormol magában: érzem, ahogyan a rajtam esett számtalan vágás egyszerre húzódik össze és forr be nyomtalanul.
Hatalmas, vakító villanás vág a szemembe; a telihold egyszeriben mintha égő fáklyává változott volna. Aztán megszűnik az illúzió, s a helyébe egy egyszerű, kopárra gyalult szirttető nyomakodik. Odafenn fényesen, diadalmasan ragyog a Nap. A varázskör újra felizzik, majd - mint aki jól végezte dolgát - nyomtalanul felszívódik a semmiben.
Maradok én egymagamban, a vámpír vérével a számban.
Most jövök csak rá, mi is történt valójában, és a nefilimtől elfordulva köpni kezdek; nehéz, fűrészelő lélegzettel szorítom össze a szemem, hogy ne forduljon fel teljesen a gyomrom. Vagy legalább ne most azonnal.
- Nem tudom, mi történt... - prüszkölöm felé gyöngén. El sem tudom képzelni, milyen lehetett ezt végignézni. Olyan voltam, mint ő. Egy pillanatra... egy teljes, kerek pillanatra pontosan olyan.
Volt-e egyáltalán különbség közöttetek valaha?
Tetőtől talpig reszketek, amikor a félvér átölel.
- Nyugalom - duruzsolja, mintha csak rémálomból keltegetne. Érzem a tenyerét a hátamnak nyomódni. - Minden rendben... Minden rendben...
Belekapaszkodom hosszan, amíg összeszedem magam. A szívverésem ütemesen lassul, mint ahogy egy megriadt ló eszmél fel a tombolásból.
- Ne haragudj - mondom végül és elengedem őt, letörölve az államat. - Hátravan még a lelkész. Erich.
- Kather, mi volt ez a fény? - harsan fel egy ismerős hang az ösvény felől. - Minden rendben?
Berthold az, és nincs egyedül: nyomában ott üget a seesteini pap, az ő nyomában pedig nem más, mint Melissa von Steinbrück templomos lovag. Egyetlen szál fegyver nélkül. Zavartan pillantok Anatra, akivel az imént összekapaszkodva álltunk, aztán az újonnan érkezők felé fordulok, megköszörülve a torkomat.
- Vámpír mágia. Azt hiszem. Egy Dornburg volt, de már... már meghalt.
- Istennek legyen hála - szól Theodore atya. - Volt még egy lelkész is, de pont nem kaptuk el. Már a város határában volt. Gyanítjuk, hogy délre ment, így a lány küldött egy levelet mindkét fél határőrségének, hátha időben elkapják.
Na igen. A lány.
- Maga mit keres itt, katona? - pillantok rá bosszúsan. - Nem megmondtam, hogy vigyázzon az északi városokkal? A zsinatelnök elmarasztalja, ha meghallja.
Végignézek rajtuk, és Bertholdon állapodik meg a tekintetem.
- A Randlaufer meghalt. A démon meghalt. A vámpír meghalt. Lóháton utolérem a lelkészt.
A férfi csak a fejét ingatja.
- Nem fogja, alig áll a lábán. Úgyis elkapják a dupla határon, madarakkal küldtük a levelet.
- Eddig sem kapta el senki!
- Mert nem tudtuk, hogy veszélyes! - vág vissza a templomos. - Így könnyű dolgunk van már.
Helytelenítő arcot vágok. Aztán sóhajtok csak.
- Nem tudtam kiszedni belőlük semmi mást - pillantok újból Bertholdra.
- Maga mindent megtett, atya. Ez már elég. Köszönöm.
- Azt javaslom, pihenjenek egyet, és sürgősen jelentsenek a Katedrálisban, már ha... szabad javaslatokat tennem, inkvizítor - kockáztatja meg a pap. Még mindig harapósan nézek rá a korábbi miatt, de túlságosan fáradt vagyok a vitához. Biccentek, a protestánsra sandítva. Ennyit arról, hogy boldog tudatlanságban tér haza. - Levelet kell küldenem Őszentségének.
- Magam viszem el - biccenti könnyedén Berthold.
- Vele mész, Anat?
A nefilim megütközve pillant rám.
- De akkor itt kell hagyjalak...
- Nem kell, ha nem akarsz.
- Maradnék inkább.
Töprengve nézem, lehetetlenség kiigazodni rajta; azért csak biccentek, s visszafordítom a figyelmem a többiekre. - Menjünk vissza a fogadóba - emelem fel az elejtett kardom a földről. - Berthold, milyen gyorsan utazik?
Elvigyorodik, mint amikor egy mesterembert a szakterületéről kérdeznek.
- Tudok rövidítéseket. Négy nap alatt odaérek.
Felvonom a szemöldököm, most az egyszer elismerőn.
- Talán magával kellene tartanunk.
- Nem menne, atya, ilyen állapotban nem bírná. Meg amúgy is, maga a határra készült, nem?
Sértőnek érzem a vigyorát, úgyhogy karba fonom a kezem a mellkasom előtt.
- Azt mondja, hogy nem bírnám tartani a lépést?! Vigyázzon, fiam. Még kiderül, hogy érez fájdalmat, csak nem próbálkoztam elég kitartóan.
Horkantok, aztán megdörzsölöm a halántékom.
- De valóban. Nem nyugszom, amíg nincs meg Erich.
- Ha visszamentünk, írja meg gyorsan, és már indulok is.
- Javaslom is a hazatérésünket. Ki tudja, mi leselkedik itt ránk. Egy mélységi is lehet akár...
- Az nem, azt von Himmelreich megölte! - mondja büszkén a protestáns, Anat pedig helyesel.
Olyan sok minden azért mégsem változott.
- Megölhette volna ezeket is, ha már erre járt - mordulok föl gorombán, a szememet forgatva, aztán Melissára nézek. - Újra kérdem: maga mi a fenét művel itt?
Szokásosan naiv feleletre számítok, ehelyett könnyedén húz elő a zsebéből valamit. Kis, háromszínű szalag. Zavartalan mosollyal felel.
- Jelenleg a protokollt követve félreteszem ellentéteinket egy nagyobb gonosz legyőzésének érdekében, uram.
Elhűlve villantom a tekintetem a Zsinati Gárda rangjelzésére, aztán az arcára.
- Valóban jók az eredményei... ugye?
- Kiválóak, uram.
Kölyökképe egy merő ártatlanság.
- Tényleg azt hitte, hogy civil vagyok, vagy csak a bolondját járatta velem... amiért haragos szoktam lenni?
- Fogalmam sem volt, hogy ki maga, de tényleg - mentegetőzik egészen őszintén. - Ha tudom, nyilván elkerülöm. Bár amint megláttam a láncait, nyilvánvaló lett, hogy inkvizítor.
- Az ujját saját maga vágta le. De amondó vagyok, olcsón megúszta... és azt is mondom, hogy most az egyszer futni hagyom. A határhoz készül?
- Igen, vissza szeretnék térni délre. De gondoltam, hogy baj van, így a templomhoz siettem előtte, és az urak tájékoztattak is a helyzetről. A kardom a kovácsnál hagytam.
- Ám legyen. Ahogy nézem, Seesteinben szívesen látják, lovag. Ha már olyan fáradt, maradjon éjszakára - mormogom engedékenyen. Azt hiszem, már mindegy. Nyakig belegabalyodtunk az egészbe... és az igazság az, hogy bármire szívesebben gondolok, mint a vámpír torkára a fogaim között. Ilyen vajon az az érzés, amire úgy vágynak, elátkozott életük minden pillanatában...?
Kiráz a hideg. Ha mozgok, kevésbé látszik; fáradtságomban is fürgén intek a többieknek.
- Indulás.

- Kather atya! Ha szeretne felkerekedni, bármikor megteheti.
Jellegzetesen csípős mosoly fészkel a szemem sarkában, ahogy végigmérem az előttem ácsorgó Theodore atyát: óvatos, de nem különösebben ideges arckifejezése azt sugallja, bár továbbra is tart tőlem, mostanra képes volt valamennyire megszokni a közelségemet. A jókedvem láttán megrezdül, majd - pár hosszú másodpercnyi hallgatás után - áthelyezi a testsúlyát a bal lábára. Ami azt illeti, egészen sokáig bírta: arról se feledkezzünk meg, hogy már második napja, hogy Berthold útnak indult a jelentésemet tartalmazó levéllel a Katedrálisba.
Úgy döntök, nagyvonalú leszek. És ami azt illeti, igaza is van.
- Talán ideje volna.
- A lova egy percen belül kész lesz, és szólok Anat kisasszonynak is.
Ekkora készségesség felett mulasztás volna elsiklani.
- Alig várja, hogy visszakapja a városát, mi? - vigyorgok a papra.
Amaz a nyakát behúzva ingatja a fejét.
- Na de atya, kérem...! - szól egy kicsit zavarban. - Csak azt szeretném, hogy minden békés legyen újra.
- Megértem - felelek neki, szokatlanul engedékenyen. - Remélem, megkapja az Úrtól.
- Az atyának pedig sok áldást a küldetéséhez!
Meghajol előttem.
Én pedig biccentek.

Nem kell sokat várnom a söntéspultnál, hogy kenyeret, kemény sajtot, bort és szárított húst készítsenek össze nekünk némi hagymával; a csapos vászonzsákba csomagolja őket, s még csak rá sem harap a váltókra, amikor elveszi őket. Mégiscsak Északon vagyunk.
Felszerszámoznám a lovat, de Theodore atya már intézkedett előttünk: a jókora, széles hátú nyárifekete mén már kíváncsi türelmetlenséggel rágja a zabláját az istállóban. Mellette ott álldogál Anat, a fényesre csutakolt, ápolt szőrt csodálva.
Melléjük lépek, a zsákot a nyeregtáskámba süllyesztve.
- Kipihented magad?
- Nem én vagyok a kérdés, sokkal inkább te.
Felrémlik előttem, ahogy a vámpír gurgulázva vergődik: hörgő lélegzete rezgését éreztem a nyelvemen. Elfojtom a rám törő borzongást.
- Én jól vagyok. Elég időt elvesztegettünk rám így is.
- Akkor siessünk. Két nap alatt a határnál lehetünk, azt mondták a helyiek.
A fejemet csóválom.
- Ha ez alatt a két... sőt!, három nap alatt nem csak a lábát lógatta, a fickó már árkon-bokron túl jár.
- Szerintem csak át kell majd venni a határon.
- A gárdista - jut eszembe, és körülpillantok, mintha egyébként elmentem volna mellette. - Mintha azt mondta volna, velünk akar tartani.
A nefilim készen áll a válasszal.
- Előrement az éjszaka - mondja töprengő hangon.
- Honnan tudod?
- Láttam, magam.
Egy cseppet eltűnődöm, mégis minek maradhatott ébren éjszaka, aztán végül inkább csak ráhagyom. Kezdek egyre kevésbé fennakadni a furcsaságain.
- Nos, a határon még beérhetjük - ugrom nyeregbe. - Induljunk.

Az úton esteledik ránk: meg voltam róla győződve, hogy elérhetünk valami falut még azelőtt, hogy teljesen besötétedne, de nem lett igazam. Odafent, az égbolton a késő téli alkonyat már visszahúzta lenge felhőit szemérmesen, az éjszaka pedig pőrén terül el a helyében csillagfénytől pettyezett, hajlékony tagjaival szertenyújtózva.
Tüzet rakok a tisztás szélén; magamban nevetnem kell, mert akárhány mérföldet is tettem meg az elmúlt tizennyolc évben, tábort ütni még mindig nem tudok tisztességesen. Anat nem bánja: ahogy letelepszünk a tűz átellenes oldalán, az egész tartása, a lélegzetelállítóan gyönyörű vonásai mind-mind szokatlan feszültségről árulkodnak.
Egy ideig hagyom, hátha a pihenéssel elillan a feszültsége: csendben eszünk, aztán a könyökömre támaszkodva pillantok föl, át a sárga lángok csúcsívei felett.
- Mi a baj? - szólítom meg. - Látom, hogy valami bánt.
Megrázza a fejét.
- Csak olyan... rossz érzésem van...
- Soha nem szoktál ilyen nyugtalan lenni.
- Nem is tudom... Valami rossz fog történni...
Riadt szorongása még úgy is átragadóban van rám, hogy egyébként nem vagyok hajlamos az effélére. Inakat érzek bizseregni a lábszáramban.
- Ha félsz, továbbmegyünk.
- Ne, nem szükséges, csak... Olyan furcsa...
Már döntöttem. Úgy ugrom talpra, mintha nem is ő volna ideges, hanem én.
- Talán igazad van. Jobb, ha továbbmegyünk.

Elkéstem.
- Ka...Kather...! - kiáltja elfúlón, alig hogy megmoccantam; remegő kézzel mutat a diadalmasra hízott, sápadtan fénylő telihold felé. Tökéletes. Vagyis az lenne, ha nem vetne egy bizarr árnyékot az előtte ellebegő csápos valami a messzeségben. Összehúzott szemmel figyelem a különös jelenséget; mozgása úszáshoz hasonlatosan nehézkes a metszőn hideg levegő magasában. Semmi jel nem utal arra, hogy esetleg észrevett volna, a beleim közé mégis ősi, ész nélkül való rettegés markol. Az istentelen szörnyeteget - mert mi más lehetne - apró, lebegő pontok kísérik szokatlan égi útján.
Csak vámpírok lehetnek.
Úgy ragadom meg a nefilim felkarját, mint aki parázsba lépett.
- Indulunk, Anat! - sziszegem, meg sem próbálva palástolni a hangomban bujkáló rettegést. - Csendben, mint az árnyék. A tüzet itthagyjuk. Lóra!
Szótlan remeg, akár a nyárfalevél: nem szakad el a tekintete a Holdra ágas-bogas árnyékot vető csúf lénytől.
- Elkéstünk - lendítem a nyereg végébe az összecsavart pokrócot, felugorva elé. A kezemet nyújtom Anatnak. - Felejtsd el a határt! Hazamegyünk.
Mintha csak valami álomból kelne fel, megrázza a fejét, úgy lép át kecsesen az állat felett.
- Kather, ezek ők... Azok, a fenevadak...
Nincs merszem felpillantani.
- Nem tudom, mi volt - rázom a fejem halkan, megfordítva a lovat. - Az viszont biztos, hogy fontosabb, mint a lelkész, akit már elkaptak a határon... vagy nem. Akkor pedig már túl mélyen jár a Déli Királyságban.
Sarkantyút vágok a nyárifekete véknyába, ő pedig azonnal tudja, hogy komoly sietséggel kell nekilendülnie. Előreszegi a fejét. Ahogy megindulunk, még hallom Anat riadt motyogását az állat hatalmas patáinak félelmetes dobszólóján át.
- El fognak emészteni mindent... mindent...
Feszesre húzom a kantárt, és önkéntelenül is lejjebb szegem a fejem, mintha ugyan így kevésbé lennék szem előtt odafentről.
- Dehogy fognak - mormogom sötéten, megszorítva a mént a térdemmel. - Nem fognak.
Nem azért ittam vámpírvért, hogy utána veszítsek.
- Kather... - szól a lány aztán, néhány mérföld félős csend után. - Ígérd meg, hogy nem mész ezek közelébe...
Ez olyasmi, amit nem kellene megígértetnie velem. Ha csak rólam lenne szó, sosem tenném.
- Lehet, hogy muszáj lesz.
- De...  - fog bele hevesen, aztán egyszerre elcsendesedik. Nyomást érzek a mellemben.
- Magamtól kerülni fogom őket. Ezt megígérhetem.
- Siessünk Sixtus úrhoz...
Mintha a gondolataimban olvasna.
- Mm-hmm.

A hazaút hat napja gyötrelmesebb, mint azt valaha képzeltem volna: Anatot annyira megviselték az éjjel látottak, hogy gyakran úgy érzem, magához sem fog térni. Nyugtalanul kapkodok a fejemben elszabadultan kavargó gondolatszálak közt, mindenféle számottevő eredmény nélkül: lassabban haladunk, mint szeretném és a gondolat, hogy éppen két szék közt a padlóra esni készülök, egyre inkább beleeszi magát a fejembe.
Igyekszem tekintettel lenni a félvérre, de az istápolása nem veheti áta sietség helyét.
Kavargó gyomorral, elcsigázottan vágtatunk át a Katedrális nagykapuján; éppen csak hogy leugrom a nyeregből, hogy lesegítsem őt, amikor futár fékez le a deres füvön mellettem lihegve.
Alig érteni a szavát, a lényeget azonban még nehezebb volna nem kihallani a kifulladt hadarásából.
Őszentsége látni akar bennünket. Most, azonnal.

Olyan jól ismerem a Katedrálist, hogy szinte semeddig sem tart a legrövidebb egérutakon átcikázva a fogadóterembe érni: Anat kérdés nélkül tartja velem a lépést az épületszárnyak váltakozó hűvösségű, fényes, félhomályos és árnyékba mártott helyiségein át. A levegőt kapkodni is elfelejtem, amikor végre megpillantom a pápát.
A kezében tartott papír nem lehet más, csak a levelem: ennyire nem éles a szemem, de a pecsétviasz vörösére ráismerek, a belenyomott címer pedig aligha lehet más, mint az én hivatali gyűrűm aranyvésete.
Bertholdnak jóval ezelőtt ide kellett volna érnie.
- Uram? - nézek Sixtusra döbbenten.
- Kather, jó hogy jön! - kiált fel ő. - Már vagy hat napja gondolkodunk, hogy mit is jelentenek a dolgok, amiket írt... Foglaljanak helyet, meséljen!
Nem érzem a késztetést, hogy leüljek, de a pápa szavára ráeszmélek, mennyire elfáradtam az úton. Elhelyezkedem az egyik karosszékben a jobbján. s az egyik térdem keresztbe vetem a másikon.
- Szentatyám... - fogok bele, igyekezve kiölni a megkönnyebbülést a hangomból, ahogy a lábizmaim bizseregni kezdenek a pihenés első jeleire. - A hamisító egy démon volt. Valamilyen különös fajta. Egy vámpírral dolgozott együt, Randlauferrel, meg egy áruló lelkésszel. A parancsaikat egy Dornburgtól kapták. A nevét nem tudtam meg.
Kis szünet. Nem nézek Anatra.
- Csak a lelkész tudott elmenekülni előlünk.
XIII. Sixtus értőn méreget bennünket.
- Pontosan mi ez az egész, Kather?
- Nem tudom, uram. A Fakó Napkelet elhozására törekvő, családokat összefogó vámpír-összeesküvésnek tűnik, arról azonban elképzelésem sincs, hogy pontosan mi a céljuk. A Dornburg csak úgy nevezte: 'amikor legyőzzük a Napot'.
- Ez komolyabb is lehet, mint gondoljuk... De persze nem mehetünk Délre, mert elkapnak minket von Himmelreich emberei.
Töprengve mered maga elé, amíg Anat sötét, félelemtől csillogó szemét rám nehezedni érzem. Rövid szünetet hagyok, mielőtt megszakítanám az elmélyülő csendet.
- Van más is.
Az uralkodó megfontolt érdeklődéssel pillant fel.
- Mi lenne az, fiam?
- Először Délnek mentünk, hogy elkapjuk a lelkészt - fogok bele a szemöldökömet ráncolva. - Aztán... aztán egy éjszaka láttunk valamit.
Anatra nézek, de Sixtus szólal meg.
- Mit látott? - dől előrébb ültében. Kellemes vonásai megfeszülnek.
- Én... nem is tudom - felelem gondterhelten. - Valami nagyot. Fent az égen. Vámpírok kísérték.
- Biztos nem csak képzelődött? Vámpírok kísértek valami nagyot az égen?
- Anat vette észre - sandítok a lányra.
A félvér, mintha eddig erre várt volna, magához veszi a szót: héberül szól, és bár az, amit mond, ismerősen cseng, érteni mégsem értem. Talán megint a fenevadakat emlegeti. A pápa arcán elömlő gyanakvó kifejezés arra enged következtetni, hogy nem tévedek.
- De ez borzasztó!
Kérdőn nézek rájuk, elfojtva a belülről mardosó türelmetlenségem.
- Mi lehetett?
- Egy bukott angyal - feleli Őszentsége késlekedés nélkül. - Egy mélységi...
- A vámpírok, úgy tűnik, kedvelik a fajtáját.
- Kétlem. Ők nem kedvelnek semmit. Már a mélységiek.
- Márpedig valami kísérte.
- Mindegy, hatalmas a gond - szögezi le, elhessegetve a megjegyzésem. - Fel kell lépnünk ellenük, ha eddig nem is tettük. Most, hogy az egyházak kapcsolata jó, talán az ő segítségét kellene kérnünk...
Elhűlve pillantok rá is, meg Anatra is. Kinyitom a szám, hogy tiltakozzam, aztán inkább csak becsukom.
- Valami ellenvetése van, Kather? Maga is jól bánt egy templomossal nem olyan rég.
Tessék! Tudtam, hogy el kellett volna vágnom a torkát.
- Csak a bőréből nem fordítottam ki éppen. Jó nem voltam hozzá - tiltakozom morogva, aztán megdörzsölöm a tenyeremmel az állkapcsom. - Én nem bízom meg a protestánsokban.
- Én sem - rázza a fejét Sixtus, és vaknak kellene lennem, hogy nem lássam, mennyire gondterheltnek tűnik. - Az elődöm megölték. Majdnem engem is. Félek, de reménykedem, hogy az Úr adott nekik annyi észt, hogy felismerjék, ki a barát és ki az ellenség, ha vészhelyzet van.
A legkevésbé sem osztom az optimizmusát.
- Ha nem adott?
- Akkor összezúzzuk őket, helyben.

Szusszanok. Szép elgondolás, de úgy érzem, túlságosan is leegyszerűsítve értékeljük a helyzetet.
- Biztos ebben, uram?
- Biztos. Isten velünk, szóval nem foghat ki rajtunk pár korábbi áruló. Ha meg segítenek, annál jobb.
Sóhajtok, hang vagy arckifejezés nélkül. A pápa szemlátomást döntött: az akadékoskodás csak rontana a helyzeten.
- Értettem. Parancs?
- Pihenje ki magát. Vagy én, vagy más hamarosan megkeresi. Tegye azt, ami a legjobb az egyházunknak.
Szünet következik, mert nehezen szakadok el a késztetéstől, hogy hangot adjak a nemtetszésemnek. Végül csak ő beszél.
- Bízom magában, fiam.
- Igenis.
Jelentőségteljes csend ereszkedik alá, azután a pápa fáradtan int.
- Hogy pont erre kerüljön sor... Isten áldja, fiam, és a jutalmáról hamarosan gondoskodom.
Elkapom a tekintetét.
- Tudja, hogy nem a jutalomért teszem, igaz?
Elmosolyodik, először azóta, hogy beléptem a terembe.
- Tudom, de "méltó a munkás a bérére", nem?
Viszonzom a mosolyát, leginkább a gesztusa felett érzett megkönnyebbülésből.
- Igen, azt hiszem. Köszönöm.

Sóhajtva lépek a folyosóra: hirtelen az elmúlt napok összes sokkját és gyötrelmét érzem a vállamra meg a mellemre nehezedni, s elnehezülő lépteimből magam is kihallom, hogy másnap át fogom aludni a reggelit. Alighanem a sextára hívó haranggal együtt.
Anat csendesen lépked mellettem: árnyékba borul az elágazás, ahol balra kell fordulnia, hogy nekivághasson a szobáihoz vezető lépcsősornak. Biccentek, hang nélkül, de a jobbra húzódásban megállít a vállamra tapintó keze.
Rápillantok. A szeméből őszinte félelem néz vissza rám.
Vagy legalábbis valami, ami nagyon hasonlít rá.
- Kérlek, ha mész valahova... - fog hozzá gyengéd hangon - Nagyon vigyázz. Nem akarlak téged is elveszíteni miattuk, mint a kultúránk...
Rég láttam ennyire zaklatottnak, ennyire bizalmasnak meg soha. Nézem egy darabig, aztán bólintok, a kezére téve a kezemet finoman.
- Nem fogsz. Nem hagyom magam.
Talán csak képzelődöm, de mintha egy kicsit nyugodtabb volna, ahogy bólint ünnepélyesen.
Mintha az ilyesmi egyedül rajtam múlna.

Nagyon szép küldetés volt, egy élmény volt mesélni is. Köszönöm szépen a részvételt!

Jutalmad 200 xp, valamit:

Név: Maellus Maleficare
Típus: Inkvizítor-specifikus fegyver kiegészítő
Ár: 1000 váltó
Leírás: Két rombuszt formáló, egyenként közel húsz centi hosszú és félkilós nehezék, amelyet ezüsttel vontak be és igerészletekkel díszítettek. Úgy van kialakítva, hogy inkvizítorok láncaik végére csatolhassák őket, így növelve harci hatékonyságukat démonok, vámpírok és élőholtak ellen.

Köszönöm a játékot!