Magánküldetés: Gyöngyszemek

Rotwald abszolút nem egy híres erdő. Aprócska, jelentéktelen hely, így nem is lenne csoda, ha sose hallottatok róla - még vándorként sem. Elvégre ki jegyzi meg azt a rengeteg nevet, ahol áthaladt? Mindenesetre most ide vezet utatok, de hogy miként? Következzenek hát az okok és indokok.
Hogy hol vagytok jelenleg, magatok találjátok ki: lehettek egy kocsmában, egy másik erdőben, egy városban, mezőn, bárhol. Lehettek még akár Veronia másik végén is, akár a Tünde-erdőben is irthatjátok a népet nézelődhettek, de nem érdemes - jobb, ha Rotwald környékén maradtok pár napnyi járóföldre. A körülményeket is rátok bízom, elvégre az még nem az általam vezényelt küldetés gyökeres része, viszont ahogy kapcsolódni fog hozzátok Rotwald, az már igen:

Rin: Járod az utadat, legyél bárhol, azt hallod vagy olvasod, hogy egy valamivel magasabb rangú személy kislányának nyoma veszett - bizonyára elszökött otthonról. Nem kis pénzt ajánlanak a megtalálásáért és épségben való visszahozásáért, így lehet, érdemes lenne ellátogatnod Rotwald rengetegébe, főként azért, mert úgy hírlik, arrafelé banditák ütötték fel a fejüket, így nem kicsit veszélyes egy csöppnyi lánykának arrafelé. Lehetséges, hogy elrabolták?

Borkagar: Ahogy korábban említettem, legyél bárhol, füledbe jut, hogy bizony egy erősebb banditacsapat állja útját Rotwald kitaposott ösvényén a kereskedőknek nem kevés gondot okozva, rengeteg portékát felhalmozva. Lehet, érdekel az általuk összeszedett kincsekkel teli zsákok tartalma, lehet, csak a csatározás az, ami vonzani kezd téged, mindenesetre szeded a sátorfádat, és elindulsz az erdő irányába.

Posztotok tartson addig, míg meglátjátok egymást Rotwald fái közt, közelebb is mehettek egymáshoz, ha ellenségesnek hiszitek a másikat, akkor nyugodtan indítsatok támadást egymás ellen, de (!) még ne érjetek a másikhoz: csak a szándékot írjátok le, cselekedet egyelőre ne teljesüljön.
Valamint tartalmazza, honnan értesültetek minderről. Kérdés-kérés esetén megtaláltok üzenetben is, ha kell skype, facebook, azt is átküldöm, csak körmöljétek le, mire van szükségetek, igyekszem a lehető leghamarabb válaszolni.

Mint mindig most is a poros utakat jártam mivel óra nem futotta a picinyke vagyonkámból. Nem is olyan régen egy falun vágtam keresztül ahol az emberek elég izgatottnak tűntek. Engem azonban egy csöppet sem érdekelt miféle gondjuk lehet elég volt a sajátom. Hozzám sem jött oda senki, hogy megoldja helyettem a problémáimat. Csak pár percre álltam, meg míg a kútból ittam pár kortyot és már tovább is álltam. Valami oknál fogva nem szerettem, ha sok ember vett körül, mert úgy gondoltam mindenki engem bámul. Sokkal jobban kedveltem az erdőket, és ha beszélgetni akartam, akkor felkerestem egy temetőt és a holtaknak nyugodtan elmesélhettem bánatomat, örömömet. Szóval éppen Rotwald közelében jártam mikor hirtelen egy sas szállt alá az égből.  Arra gondoltam bizonyára vadászik azonban mikor ismételten felröppent nem volt semmi a karmai között ám ahelyett, hogy bosszúsan távozott volna inkább csak körözött. Megmagyarázhatatlan okból leültem egy-egy nagyobbacska fa alá és figyeltem mi fog történni. A madár ismételten lecsapott és újfent nem járt sikerrel ám ezúttal láttam, hogy mire vadászott. Egy szürke bundás nyuszika rohangált a dús lombú fák között. Tudtam, hogy ha nem nyúlik el a szőrpamacs előbb utóbb vacsora lesz belőle. a rágcsáló addig szlalomozott, míg végül neki nem rohant az egyik fának. Nagy koppanás kísérete mellett elterült a földön a ragadozó nagy örömére. Azt gondolván, hogy végre bekebelezheti áldozatát ismét támadásba lendült ezúttal utoljára, ám mikor már csak egy karnyújtásnyira volt tőle váratlanul beragadt egy faágba. Pontosabban nem egy faág volt, hanem egy frissen megidézett csontváz csontos keze. Tisztában voltam vele, hogy a természet törvénye szerint az erős megeszi a gyengét ám én úgy döntöttem köpök a szabályokra. Megvolt a hatalmam és a hangulatom a beavatkozáshoz ezért hát megtettem. A hátam mögül tapsot halottam hátranézve Ameliát találtam ott. Egy hófehér bőrű szépségről van szó, aki vámpírnak vallotta magát. elmondása szerint arra kárhoztatott, hogy emberként éljen addig, míg nem segít másoknak. Úgy tervezte, hogy mindenhová követ és minden tettemet kritizálja.
- Megmagyaráznád, hogy miért tetted ezt? Semmi okod nem volt beleavatkozni.
- Nem.
- Még mindig nagyon goromba vagy.
- És?
- Így egyetlen, hölgy szívet sem fogod tudni elnyerni.
- Nem érdekel.
- Hazudsz, de ez most nem számít. Az egyik faluban hallotta, hogy egy kislány eltűnt. Lehet, hogy elrabolták. Azt akarom, hogy menj és keresd meg.
- Nem akarom.
- És miért nem? Egy nyulat megmentettél, de egy ártatlan gyermekért nem teszel semmit?
- Pontosan. Nem az én dolgom.
- De megkeresed, vagy ha nem pokollá fogom tenni az életed. Egy perc nyugtot sem hagyok a számodra.
- Rendben van, megteszem.
- Ezt jó hallani. Azt ajánlom, hogy Rotwaldba kezd a keresést. Úgy hallom valaki jön, ezért most távozom.
Oldalra nézve megpillantottam a közeledő idegent. A csuklya miatt nem láthatta, hogy őt nézem azonban nem volt nehéz kitalálni. Csak álltam egy helyben várva mit fog ő tenni vagy rám támad vagy továbbáll.
/A csontvázat rögtön az akció után eltüntettem. Halhatod, hogy valaki magában beszél./

Mostanában nem igazán kedvelik őt. Valószínűleg leginkább a kinézetéhez van köze, hisz első ránézésre süt róla, hogy miféle szerzet is ő. Aki pedig ránéz, az bizony kénytelen tudomásul van, hogy mindennek megvan az ára, még ha azonnal nem is kell azt megfizetni.
Így amikor betér a közeli kocsmába - kicsit nyomott hagyva az ajtóban felső lécén, - és felnéznek a helyiek, azonnal abbamarad a csevej és mindenki leplezetlen félelemmel és bizony gyűlölettel néznek az új jövevényre. Legtöbbükben viszont a félelem kerekedik felül és gyorsan a távozás mezejére lépnek.
Azért még hall ezt-azt kifelé menet, ami megüti a fülét.
- Biztosan közülük való. – súgja az egyik földtúró paraszt a másiknak.
- A bandítákra gondolsz? – kérdez vissza fojtott hangon.
- Persze. – sziszegi a fogai között. – Nem véletlenül erősödtek meg, hisz még démonokkal és képesek lepaktálni.
Erre már kicsit félre fordítja busa fejét és ránéz arra a kettőre, aki épp kilép az ajtón. Érdeklődés csillan a szemeiben, majd ránéz a pultosra, aki lenne bárhol másutt, csak itt nem. Így hát elindul Borkagar is a pulthoz.
- Itt n…nem sz...szolgálunk ki maguk fajtákat. – dadog a félemtől a jó húsban lévő fogadós. – K…k…kérem…
- ’eddig mér asszt hittem. – szólal meg a furcsa kiejtésével. – No mindegy issz. Érdekelnének ezek a bandíták.
Fojtatja tovább a beszélgetést. Tekintetét a fogadós apró szemeibe fúrja, majd elkapja a grabancánál fogva és szinte kirántja a pult mögül.
- Tudni akarok mindent! – sziszegi a képébe bele, mire arős vizeletszag kezd terjengeni a levegőben.
Széles vicsorgó képe, ha lehetne most vigyorba torzulna, de mivel nem rendelkezik börrel az arcán, így effélére képtelen. Marad hát a vicsorgás.
Eképpen tudta meg Borkagar, hogy közeli erdőben, alig egy napi járófölre, bizony bandíták vertek tanyát, akik már sok borsot törtek az itteniek és a kereskedők orra alá. Így szép kis summát sikerült összegyűjteniük, míg a helyieket egyre inkább elkerülik a kereskedők. A híres lovagoknak meg se híre, se hamva.

Amint beér az erdőbe megüti az élet zaja. Madarak csicseregnek a fék ágain, míg jobbra tőle rémült őz üget arrébb. Majd valahonnan beszédhang üti meg  a fülét. Jobb nyom híján el is indul az irányába, talán szerencséje van és máris rájuk akadt.
Amint kiér egy fa mögül meg is pillantja a hangok forrását. De úgy tűnik a füle becsapta, hisz csak egy alakot lát. A másik talán elbújt volna? Vagy egy őrülttel hozta össze a sors? Így egy pillanatig csak szemez a köpenyes alakkal. Majd elindul felé. Hátáról lekerül jókora pörölye is, míg keresi a másiknak a tekintetét, hiszen a köpeny szinte egész alakját takarja.

A nap egyre lejjebb kerül az égen, narancsossá és vörössé varázsolva a környezetet, a két utazó pedig összekerül. Borkagar fenyegetőn halad Rin felé, ám még mielőtt bárki is nagyon belelendülne az akcióba, a kialakuló verekedésbe, váratlanul gúnyos nevetést hallotok meg, ami bizonyára megállásra késztet mindenkit. A hang magas, talán egy gyerekhez lehetne társítani, de ebben nem lehettek biztosak. A kacagás visszhangzik ezen a helyen, így még csak azt sem tudjátok megállapítani, honnan származik, és ez nem minden: beszélgetésbe elegyedik veletek.
- Újabb utazók jöttek, hogy segítsenek az elesett, szánalmas kereskedőknek? - érkezik a kérdés csilingelő hangon, és még mindig érezhető rajta, hogy igencsak jól szórakozik. - Mi lenne, ha titeket is kifosztanálak? - folytatja a kérdezősködést nagy magabiztossággal, de ezt a kérdést inkább lehet költőinek tekinteni, mint megválaszolandónak. - SZOLGÁIM! - hallatszódik a határozott felszólítás, mire négy csontváz jelenik meg a semmiből: kettő Rin mögött jobb- és baloldalt, és ugyanígy van Borkagarnál is: kettő valamivel mögötte. Mindegyik kezében egy-egy kard található, amelyen mérgező anyag van - ez Rin számára egyértelmű lehet, Borkagarnak nem feltétlen, attól függ, mennyire ismeri a nekromanta fortélyokat. De mit is érdekelheti egy háborúdémont ez?! Gyakorlatilag harcba hívtak titeket, efelől semmi kétség sincs: a megidézett lények zörögve, lassan haladnak felétek, megemelve fegyvereiket. Mihez kezdtek?

//Elnézést a késlekedésért, ismét összecsúsztak a dolgok, de előreláthatólag ilyen nem lesz egy ideig, gördülékenyen folytathatjuk
A küldetés végéig érvényben van, hogy bármikor felkereshettek, a harcot közösen meg is beszélhetjük, délutánonként elérhető vagyok.//

/Bocsánat a késésért./
Először csak a körvonalait láttam meg ám amint egyre közelebb ért annál többet láttam belőle és kissé idegessé tett. Arra számítottam, hogy egy békés erdőjáróval akadok össze vagy egy pénzéhes banditával, de ehhez foghatóra egyáltalán nem gondoltam. Fogalmam sem volt milyen lény lehetett, mert soha nem találkoztam hozzá hasonlóval. Tisztában voltam vele, hogy nem lehet vámpír sem pedig tünde. Az a valami olyan magas volt, hogy szabályos kisebbségi komplexus alakult ki bennem, ha huzamosabb ideig bámulnom kellett volna biztosan megfájdult volna a nyakam. Az egész lény mintha egy csomó izomból pakolták volna össze. Lemertem volna fogadni, hogy ha tiszta erőből rátámadtam volna a botommal, nagy valószínűséggel észre sem vettem volna. Mikor megpillantottam a feje tetején azt a két szarvat valami elkezdett derengeni egy régi mese. Homlokomat ráncolva igyekeztem mélyre ásni az emlékeimben és csodák csodájára sikerrel is jártam. Ezeket a kecskeszarvú lényeket úgy hívták, hogy démonok bár nem mindegyik rendelkezett ilyen fejdísszel. Fogalmam sem volt róla mi a szándéka azonban nem éppen barátságosan méregetett engem ezért erősebben megmarkoltam a botomat. Mikor levette a hátáról azt a pörölyt igyekeztem felkészülni, hogy bármelyik pillanatban félre tudjak ugrani. erre viszont nem volt szükség ugyanis egy gyerek hangja betöltötte az egész erdőt. Valami oknál fogva azt hitte, hogy egy kereskedőnek akarunk segíteni és ezt nagyon vidáman mondta. Majd támadási parancsot adott, aminek következtében négy csontváz került elő a semmiből mindkettőnk háta mögött kettő-kettő. Kissé megnyugodtam, mert a csontvázakat jobban ismertem, mint a démonokat ráadásul azok sokkal könnyebb ellenfélnek tűntek, mint az a hegyomlás. Gyorsan megfordultam és magam elé tartottam a botomat. Nem volt kedvem a saját szolgámat előhívni inkább saját kezűleg akartam elbánni azokkal a selejtekkel. Jól tudtam, hogy a kardjuk mérgező ezért azokra nagyobb figyelmet szenteltem. Azt terveztem, hogy a hozzám legközelebb álára rárontok, vagyis egy függőleges csapásat mérek a mellkasára teljes erőbedobással hátha sikerül felborítanom. Ha ez megtörtént újabb nagy erejű csapással igyekszem eltörni a gerincét. Egyszerre csak egy ellenfélre támadok, de azért igyekszem mindkettőt szemmel tartani. Jól tudom, hogy négy lény irányítása nem olyan egyszerű, ami a mi malmunkra hajthatja a vizet.
/A terv addig ütöm az egyiket, míg ki nem fekszik, majd jön, a következő bár azért mindegyik elől igyekszem kitérni./

/Rotwald erdeje tele van meglepetésekkel. Azon felül hogy szemmel láthatóan szinte érintetlen, még kellőképpen varázslatos hangulatot is árszt magából. A tölgyek többsége olyan öreg, hogy szinte összefonódik a koronájuk a fejünk felett, és csak itt-ott engedik át a napfényt. A fák sűrűsége miatt a szél is érezhetően kisebb az erdőn belül, mint kívül. Csodálatos, és szívet melengető volt Etrigen számára. A föld telis tele volt a tölgyekről lehullott makkal, és a varázsló jól tudta hogy jobb híján a makk is megfelelő vacsora, főleg ha sok van belőle, de az a szépen megnőtt vargánya amit a tölgy tövében talállt, na az különösen finom. A derekára kötött, ütött-kopott kis zsákocskát félig meddig megtöltötte makkokkal, beletette a gombát, és némi papsajtot, azután a fák közt pislákoló, halovány fény felé vette az irányt. A fény forrása egy fogadó volt, a fogadó pedig egy keresztút közepére épült, erre felé már olyannyira zárt volt a lombkorona hogy szinte éjszakai volt a sötétség, ezért nem csoda hogy fogyott a lámpaolaj a környéken. A fogadó, a Félszemű Patkány nevet viselte, az istállónál fiatal, vörös képű fiú pucolta a lovakat. Etrigen barátságosan köszöntötte a fiút./
-A legszebb napot kívánom neked barátom! Bocsáss meg hogy megzavartalak, de hosszú ideje menetelek már. Vándor volnék és csak szállásért esedezem, mert rég nem volt már tető a fejem felett.
/A vörös lassan végigfuttatta tekintetét a férfin, lassan végig nézve annak viselt rongyain, köszös képén, kócos, hosszú haján…arcára kiült az undor mert hát meg kellett mondani, a lószar is csak büdös de a Vándor sem volt rózsa illatú. Tekintete megakadt a mágus barátságos arcán és nyilt, őszintén csillogó tiszta kék szemén. Annak láttán mintha enyhült volna a szíve, és vörös arca furcsa, felemás mosolyra húzódott mintha azt mondta volna. *Tudom én hogy nincs neked pénzed Ravenwood, de fene elvisz, akkor is megalszol valahol.*/
-Na ha csak vándor volnál akkor tartson meg az ördög. Pénzed az látom nincs semmi sem, de ha lepucolod ezeket a lovakat, és esetleg ki is trágyázol alóluk akkor megalhatsz a szénásban, sőt meglehet hogy valami köröm pörkölt is marad neked miután elfeküdtek a részegek.
/Etrigen múlhatatlan nyugodt mosollyal elvette a kefét a fiú kezéből, azután elvégezte a kívánt feladatokat és ledőlt a szénára. Pörkölt az ugyan nem jutott, de a levesből került némi csont, és főtt hús is akadt rajta, nameg aztán a csontvelő is jó volt kenyérrel meg azzal a hideg kútvízzel.  Aztán elnyomta az álom…..
Reggel arra ébredt hogy a szél a képébe sodort egy gyűrött, sárga papír lapot amire egy kislány arcát rajzolták. Alatta a következő felirat volt olvasható: ELTŰNT HERR GRINDELWALD EGYETLEN LEÁNYA, A MEGTALÁLÓNAK HATALMAS JUTALOM ÜTI A MARKÁT!!! Továbbá címek, segítség,  hol látták utóbb, stb. Etrigennek ugyan nem igen kell a jutalom, de a kislány az kislány, és annak a szüleinél a helye, úgy gondolta megkeresi. Még reggel megköszönte a szállást és az ételt, majd útjára ment. Mielőtt elment volna, a Vörös képű istállófiú szólt neki hogy vigyázzon az erdő nyugati részén, mert kétes alakok járnak arra, banditák, démonok… a minap is volt itt egy hatalmas szarvakkal a fején, és majdnem megölte az apját olyan a szorítása. Az is a banditák felé távozott innen, és Ő maga azt hiszi hogy azok közé akar állni. Így sem jutnak át kereskedők onnan ide, nem még ha egy olyan hegyomlás is közéjük áll. Etrigen vállat vont, és búcsúzóul, nemes egyszerűséggel ezt mondta. „Egyszer meg kell halni.” Az erdőben haladva furcsa, hatalmas lábnyomokra lett figyelmes, ezek a nyomok nem csak óriásiak voltak de mélyen bele is nyomódtak az erdő talajába, bármi is legyen az ami hátrahagyta őket, az biztosan nem volt kis teremtés, Etrigen úgy érezte követnie kell az irányt. Egy vastagabb fa mögött megbújva vette észre a démont, a csuklyás alakot, és a négy csontvázat. A különös párosról csak annyi derült ki, hogy nyilván nem ők a banditák…. legalábbis a megérzései ezt súgták, a másik hogy a csontok ellenük vannak. A harmadik pedig az, hogy ezt nem hagyhatjuk annyiban. A fegyverek mérgezettek, és négyen vannak kettő ellen. A pokoli torony hatalmas az igaz, de 1 vágás az 1 vágás, és a méreg is méreg szóval nem érdemes kockáztatni. A másik fa mögött megidézte szolgáját és az egyik csontváz felé irányította hogy elterelhesse a figyelmüket lehetőséget adva a párosnak hogy könnyű szerrel szétverhessék mind a négyet. Ő maga pedig a fa mögött maradt./

- Biztos hogy erre kell menni, apa ? - kérdezte Mika miközben a kardjának markoltát piszkálta. Jogosan tette fel ezt a kérdést. Én vetettem fel hogy ismerek egy rövidebb utat, erre tessék eltévedtünk. Eltévedtél. Igen, ez is jogos, mert hat te tudod az utat, akkor mutasd. Az ösvényt már benőtte az aljnövényzet, a fák alacsony ágai pedig eltakarták a kilátást, alig láttam messzebbre az orromnál. Ha ez még nem lett volna elég itt ott pókhálók szegélyezték az utamat, amit finnyásan fintorogva a korbácsommal szedtem le.
- Igen erre, kincsem. Bízz a jó öreg apádban. - feleltem magabiztosan, noha magam sem tudtam, vezet-e ez az ösvény valahová. Bár rémlett valami, ám mégiscsak megvolt pár éve hogy ezt az utat választottam volna. Vajon miért is jöttem ide ?
Még a faluban járva hallottam hogy eltűnt a igencsak tehetős család édes kicsi lánya. Állítólag valami oknál fogva elszökött. Egek, manapság hogy nevelik a gyermekeket ? Nem úgy mint te. Miért bajod van vele ? Én jó apa vagyok !
- Drágám, mit szólsz apád nevelési módszereihez ? - bukkant ki belőlem a szó.
- Ugyan ne piszkáld már őt, megint Frya. Apa jó ember. - válaszolta Mika. Kicsit közelebb lépett, és szorosan átölelve kissé meghúzta a hajam. Bárki másnak kitéptem volna a szívét ezért. Tőle viszont teljesen ellágyultam. Mindig tudta, hogy hogyan vegyen le a lábamról. Ezt még Frya sem tudta letagadni.
- Démon...démonok vagyunk... - hozta fel még utoljára, s éreztem hogy megsértődöm. Vagyis megsértődik. Mivel mindent együtt érzünk, ezért elég zavarosan keringett bennem ez a bosszús boldogság. Gyengéden lefejtettem a karját, majd kissé legörnyedve átbújtam egy faág alatt. Néhány lépés után az út tisztulni kezdett, és én már majdnem felujjongtam hogy mégiscsak rövidebb az út, ám ekkor megláttam valami igencsak kellemetlent. Nem volt több, csupán kellemetlenség, ez igaz.
Egy csuhást láttam, ám a botjából ítélve nem volt szerzetes. Szerzeteseknek nincs ilyen. Bábjátékos lehet. Két csontvázat látok előtte, amelyek kétségkívül nem az övéi. Akkor kié lehet ? Fogalmam sincs, de a fickót felismerem. Ez Rin Tarden az alkimista. Jó lenne nem meghalni hagyni.
- Mika. - mondom csendesen, miközben kinyújtva a kezem varázsolni kezdek. Egy lángoszlopot idézek meg, a két csontvázat célzom meg, pontosan úgy hogy mindkettőt elérje, de a bábjátékos ne kapjon belőle. Mika már lendül is mellettem, hogy a hozzán közelebb álló csontvázra sújtson leg hatalmas kardjával...

Béna kistérkép a felállásról, amit nem kéne félreérteni:

Rin, a csontvázak közelítenek feléd zörögve, kardjukat fenyegetőn megemelve, lesújtásra készen, és logikusan átgondolva nem a legjobb döntés megtámadni őket egyedül a botoddal, te mégis így cselekszel. Mielőtt azonban odaérhetnél, hogy az első csapást a csontvázra mérhesd, váratlanul egy lángoszlop csap fel a földből, teljesen elsodorva célpontodat, a másik csontvázat is félig-meddig eltalálja, de ő még képes mozogni utána. Itt sem tudsz sokkal többet cselekedni, hiszen ahogy eltűnt az oszlop, egy szőke nő hatalmas kardjával lecsap ellenfeledre.

Etrigen, csontvázad meg is jelenik pillanatokon belül, amelyet észrevesz az egyik ellenséges élőholt. A hatalmas háborúdémon így megszabadul az egyik ellenfelétől, hiszen az az egy szem csontváz, ami közelebb áll hozzád, elindul a tiéd felé, hogy csontvázharcot vívhasson vele. Angard!
Tekintve, hogy valaki elég látványos parádét csap, felfigyelhetsz még a váratlanul felcsapó lángoszlopra is, amely a számodra még ismeretlen csuhást megtámadó szolgák egyikének felét gyakorlatilag elporlasztja, a másiknak csak a pont belecsúszó karját. Ha kikukucskálsz a fa mögül, még azt a kedves tüneményt is megpillanthatod, aki a lángoszlopot túlélő csontvázat pillanatok töredéke alatt levágja.

Yrsil, Mika, összjátékotok remek, így Rin Tarden alkimistát megszabadítottátok támadóitól, így már nem kell félnetek attól, hogy esetleg kedves barátotok megtalálja itt a végzetét. Ugyan korábban leírtam, de a ti részetekben is meg kell említsem: Yrsil, a lángoszlopod a távolabbi csontvázat gyakorlatilag teljesen elporlasztotta, a másiknál pedig szükség is van Mikára, mivel ott csak az egyik karját találtad ezzel el. Lányod természetesen ügyesen forgatja a kardot, így egy csapással elintézi a megmaradt, zavarodott lényt is.

A démon, akinek egyik ellenfelét Etrigen elcsábította, dühödten felüvölt, már-már beleremeg a föld is, ahogy haragosan dobbant egyet, lábnyoma ott is marad a talajban, körülötte repedésekkel, és hatalmas fegyverét meglendítve töri szét szerencsétlen idézett nekromanta szolgálót. A csontok leesnek a földre, ám egyetlen rész a nagy kézben marad: a koponya, amelyet puszta kézzel tör darabokra. Bizonyára nem akartok ugyanerre a sorsra jutni, így jobb, ha nem haragítjátok magatokra a melákot.
Fújtatva az elsétáló csontváz felé fordul, és megrohamozza mind az ellenséges, mind az újonnan felbukkanó holtat (amely Etrigené), és egy súlyos mozdulattal töri el a gerinceket, bordákat.
- MIND LEGYŐZÖM! - üvölti barbár módra. - TI! - mutat először Rinre, aztán Mikára, végezetül Yrsilre (Etrigent nem látja). - ELLENSÉG?! - kiabál tovább.