- Legalább pontos, Kather.
Dominicus atya utánam érkezett vissza: most, hogy a szobába lép, már látom is, hogy a maga útját járhatta időközben, valaki ugyanis cakkos vágást nyesett a képébe. Szerencséje lehetett: ha én valaha egy csepp vérét is kiontom, Isten bizony még abban a fertályórában bele is fogom fojtani.
- Uram.
- Kövessen, és közben elmagyarázom, mit kell csinálnia. Remélem, megérti.
Az a benyomásom, a férfi minden eltelt perccel egyre elviselhetetlenebb: én mégis felzárkózom mellé, rá sem hederítve a sértegetésre.
Bele akarok rúgni magamba érte.
- Hallgatom, uram.
- A nő, mint mondtam, egymaga lesz. Láncai tán magának is vannak?
- Jól tudja kegyelmed.
- Hát a lángoktól ne féljen, majd imáim által elkerülik azok magát. Akkor odamegy, és lekötözi.
Szívdobbanásnyi csend: magamba fojtom a feltörő értetlen pillantásom. Ha az atya ilyen jól értesült, hogyan lehetséges, hogy nem tudja, nem fognak a lángok? Elképzelhető lenne, hogy másokat megégetnek?
Habozok.
- A kék lángok, uram...?
- A kékek, igen - feleli szórakozottan: alighanem fel sem tűnik neki a töprengésem. Eszemben sincs felvilágosítani.
-...értettem, uram. Más parancs?
- Nincs. Várjon a parancsomra, amint odértünk.
Szó nélkül követem, követem a terebélyes bükkfa törzsének takarásába, ahonnét rálátunk az útra: gyűlölök a közvetlen közelében lenni, de nem kell sokáig tűrnöm, mert a földes ösvényen fel is tűnik nemsokára Brünhilda.
Valami nincs rendjén vele: bizonytalannak, rémültnek tűnik, s észrevétlen megborzongok, ahogy a mozgását figyelem. Mintha egy teljesen más ember volna a bőrében.
- Kather, készüljön! - hallom Dominicus hangját és megfeszülök: a következő kiáltására - Deus Vult! - szinte már félúton járok a leány felé. Még egy yard, és találkozom a lángjaival: ahogy a Katedrálisban, most is ártalmatlanul ömlik végig rajtam a kék tűz, s hiába szítja rémülten. A lángjai nélkül könnyebb elkapni, mint rókának az egeret: egy perc sem telik belé, és a földön hever megkötözve.
Hátrafordulnék a felhangzó taps nélkül is, így viszont sebesebben teszem, mint amúgy: az inkvizítort látom az út szélén állni, félrebillentett fejjel.
- Remek munka, Kather, magam se csinálhattam volna jobban - jegyzi meg, majd rövid, töprengő szünetet tart. - Tudja, én matematikát is tanultam. Ha ez egy egyenlet, már csak egy dolgot kell egyszerűsíteni, és kivonni. Tudja, mi lehet az?
Valami változóban van körülötte: a megjegyzése olyannyira eltér a megszokottól, hogy még az eddigi gyűlöletes egyensúlyt is megbomlani érzem. Van valami a levegőben, ami eddig nem volt jelen és hirtelen úgy érzem, mintha a lábam alatt veszedelmesen megbillenne valami.
- Mi az, uram? - kérdem, s fel sem tűnik, hogy hátrálok egy lépést.
- Maga az, Kather - jelenti be olyan hangon, amilyenen az elkerülhetetlen változásokat szokás. - Magát kell kivonni, és az enyém a hatalom. Az enyém, amit az eretnekek összehordtak. Ami már majdnem a kardé.
- Kivonni? - ismétlem ostobán, pedig tudom ugyanúgy, ahogy ő, mit ért ezalatt: hátrálva kapok a kardom után, amíg folytatja.
- Igen, kivonni. Eltörölni. De ezt nem én fogom - emeli fel a kezét: ismerős zaj kíséri a felfegyverzett templomosokat, akik az erdőből lépnek ki. - Balasetnek tűnik majd. Viszlát, Kather, örültem.
Döbbent csend, amíg felzúdul bennem a diadalmas harag: hát mégsem parancsol nekem Dominicus atya! Eretnek ő is, ahogy a többi söpredék.
Én vagyok az úr Heimsrothban. Mindvégig én voltam.
Éreztem, hogy hazudik, mégis hagytam magam becsapni és megalázni.
- Tudhattam volna, hogy meg kellene bíznom az ösztöneimben! - csattanok fel haragosan, ahogy fegyvert húzok, inkább a megérzéseimtől, mint a logikámtól vezérelve.
Előttem ő maga, körülöttem a kísérete. Legalább tízen vannak, vele meg a leánnyal szám szerint tizenketten.
Ütött az utolsó órám.
Támadnom kellene, mégis riadtan pillantok a legközelebbi lovagra: el sem tudom képzelni, milyen lehet ennyi mindenkivel küzdeni egyszerre. Ezekkel az emberekkel nem bírok el. A felével se bírnék.
Az atya mozdul először: meginog álltában egy kissé. Egy emberként fordulunk feléje, s így mindannyian tisztán látjuk a szegycsontja mellett felbukkanó acélhegyet; ő éles lélegzetet vesz, mint aki mondani akar valamit, aztán összecsuklik.
Dermedten bámulok a fölötte álló férfira: volt alkalmam korábban is szemügyre venni már, de még sohasem ilyen közelről. Elégszer láttam hozzá azonban, hogy ne kelljen se aláírás, se pecsét a felismeréséhez.
- Szentséged...
XIII Sixtus visszanéz rám - moccanatlan bámulok rá, a földbe gyökerezett lábbal. Az imént meg voltam róla győződve, hogy végem, s félig még most is meg vagyok: talán ez az oka, hogy atyai mosoly jelenik meg a vonásain.
- No, Kather - szólal meg kedélyes, csitító hangon -, hát úgy nézend ki, mint aki lidércet lát.
Ez egy kissé ráébreszt a helyzet valóságára: sietve lépek elébe, hogy féltérdre ereszkedjem, ha megkésve is.
- Én... - kezdek bele máris, de a fejemben összerázódnak a gondolatok; meg kell köszörülnöm a torkom, hogy folytassam. - Bocsásson meg szentséged, én csak... nem számítottam rá, hogy itt látom.
- Hát, eredetileg nem is szándékoztam erre jönni, de drága unokaöcsém szólt, és jöttem, ahogy tudtam - feleli könnyedén, és látom, ahogy a vigyora kiszélesedik. - Keljen már fel, mi az emberek szemébe nézünk, ha beszélünk velük.
Elég tapasztalt vagyok, hogy semmi se hozzon zavarba, a pápának most mégis sikerül: feltápászkodva hirtelen újra fiatal fiúnak érzem magam, aki a tanítója szaván csüng.
- Parancsoljék velem szentséged - biccentek neki. - Dominicus atya...
Elhallgatok: ő alighanem többet tud az egészről, mint én.
Nem tévedek.
- Ja, ez? - legyint a férfi holtteste felé. - Hagyja már, régen tudtuk, hogy eretnek. Fivérem rohamosztagában szolgált, de el kellett küldeni onnét. Nem gondoltam, hogy itt bukkan fel megint. Még jó, hogy erre járt, testvérem gyermekével együtt.
Hagyom, hogy a vonásaimra kiüljön az értetlenség, ő pedig felvonja a szemöldökét.
- Nem találkozott tán unokaöcsémmel? Ő azt mondta, igen.
- Azt hittem, ő az - vallom be késlekedés nélkül, mielőtt sóhajtva megdörzsölném az orrnyergem. Ideje megadnom magam. - Úgy tűnik, túljárt az eszemen. El vagyok veszve, szentatyám... bevallom.
- Semmi gond, Kather - ingatja a fejét egy mosollyal. - Maga igazán szépen helytállt. Itt és most dícséretben részesítem, és megáldom az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek, a Szentháromság egy igaz Istenének a nevében. A maga dolga itt véget ért. Ha gondolja, tehet ezt-azt, de ez már magán áll. Isten áldja, testvérem!
Olyan gyorsan hangzanak el a szavai, hogy felfogni sincs időm őket: van bennem annyi méltóság, hogy az erősödő döbbenetem ellenére könnyedén fogadjam a mondanivalóját. Hanem ő elindul és én, mint a szalmaszál után kapkodó fuldokló, szokásos türelmetlenségemmel lépek egyet magam is a nyomában: csak akkor torpanok meg, amikor ő is megáll.
- Vagy netán kérdése lenne?
- A rendfőnököm Mondhofba küldött, hogy kiderítsem, mi történt ott - vágom rá udvariatlanul, a kíváncsiságom elsöpörte protokoll mögül. Kezdem érezni a kudarc fájdalmát: képtelen volnék egy szó nélkül visszavonulni.
- Áh, öreg Augustinus, még jó az orra - mosolyodik el a pápa. - Hallottam, valami kék lángok vannak itt elterjedőben. Mik ezek?
- Az eretnekek új fegyvere saját maguk ellen... és ellenünk, a saját bevallásuk szerint, szentséged. Őket megégeti, de minket... engem nem. Uram.
- Az érdekes, de ez megmagyaráz néhány dolgot - hordozza körül a tekintetét: csak most ébredek rá, hogy a templomosok most is ugyanúgy körbevesznek minket, ahogy először. A fenyegető atmoszférának azonban nyoma sincs. - Ez a fegyver tökéletlen. Azért nem égetett meg, mert te valódi meggyőződéssel hitted, ha nem is tudatosan, hogy holmi lángok nem árthatnak neked. Isten pedig megvalósította a meggyőződésed. Ezt nem tudják átlépni csak úgy, már látom. Az igaz hívőket nem sértheti a tűz.
Szívdobbanásnyi szünet. Összenézünk.
- Kívánja, hogy visszatérjek a Katedrálisba és jelentést tegyek? - ajánlom fel, immár hivatalosabb hangnemben, Őszentsége azonban megtartja a maga könnyedségét; a fejével int csak, ahogy továbbindul.
- Igen, miért is ne? Úgy sincs kíséretem. Jer velem, Kather, unokaöcsém átveszi a dolgokat itt - jegyzi meg, s én követem a tekintetét egészen Torseg Storz keresztesi öltözékbe bújtatott alakjáig. Hát persze. - Maguk meg menjenek az ördögbe, és mondják meg a zsinatelnöknek, hogy jön a kincstárnak egy fegyverzettel! - hallom utolsónak; a templomosokra nem figyelek, anélkül is tudjuk mind, hogy elkotródnak, ha tehetik. - Mindegyiknek ezt mondom, akit elküldök, hátha egyszer visszakerül.
Elindulunk, én felzárkózom mellé és ő mintha a gondolataiba mélyedne: nekem is ideje volna rendet tennem a fejemben, de úgy tűnik, Őszentsége jobban ismer, mint elsőre gondoltam volna, mert bátorítást csempész a hangjába a jókedv mellé.
- No, fiam. Nyilván vannak kérdései. Tegye fel nyugodt szívvel, és még audienciára se kell várnia.
Az érzés, amely azóta jelen van, hogy először megszólított, nem akar múlni: kell pár pillanat hozzá, de a fagyott barázdákról felpillantok rá.
- Amikor Augustinus atya megbízott a feladattal, abban a hitben indultam el, hogy Heimsroth csak egy állomás lesz az úton... a javarésze előtt. Itt lenne a vége, szentatyám?
- Mondhofból rossz híreket hallottam - ráncolja a szemöldökét válaszul. - Ott nem volt ilyen erős a hite a testvéreinknek. Nem küldöm a biztos halálba magát is.
- Augustinus atya keresztesosztagot akart ideküldeni, mielőtt meggyőztem róla, hogy engedjen előre magamban - vallom be hirtelen, magam is meglepve kissé, aztán pillanatnyi szünetet tartok. - Lehet, hogy igaza volt?
- Talán - feleli olyan hagon, amely arról árulkodik, nem is számít egyáltalán. - Ezt magam sem tudom, fiam. De biztos jól van így, ha Isten is így hozta. Na meg magam egy osztagot is kiteszek, szóval be is teljesült - nevet fel, s csak ekkor kapok észbe.
- Szentségednek köszönhetem az életemet - szólok, tőlem szokatlan szelídséggel ezegyszer. - Megtiszteltetés. De az unokaöccsét nem ismertem fel.
- Istennek köszönheted, nem nekem. De örülök, ha egy juhomért is ott hagyhattam a kilencvenkilencet - jegyzi meg, a végén egyetlen, köhintésszerű hangot hallatva. - Mindig cseles az ifjú. Templomszolga... még ilyet! De az apja az egyik legyjobb lovagja a vén királynak. Kiváló ember, ahogy a fia is.
- Dominicus atyának pápai parancsa volt rá, hogy felülvizsgáljon - jelentem most tényközlő hangon, kíváncsian várva a válaszát. - Valódi volt?
Most először sikerül meglepnem: a szeme döbbenten kerekedik el.
- Volt neki? Honnét, a fene vigye el! Valaki jól tud hamisítani!
- Sohasem hallgattam volna rá máskülönben - horkantok fel, megfeledkezve magamról egy kissé. - Fogalmam sincs, honnan szerezte, de valódinak tűnt.
Tűnődő csend, amíg Őszentsége rám sandít oldalvást. A tekintete csupa szikrázó gondolat.
- Hm. Egy rövid pihenő után, lehet, meg is lesz a következő feladata valamelyik jó emberünknek - jelenti ki, s a mosolya ezúttal csak a szeme körül bujkál, mintha a pimaszságom szórakoztatná. Megveregeti a vállam, ahogy az apák túlbuzgó fiaikét szokták. - Nyugodt legyen, hűségében nem kételkedem.
- Gondolt valakire szentséged? - pillantok rá, mindent elkövetve, hogy szerényen érdeklődőnek tűnjek; alighanem ha akarnám, sem tudnám becsapni, ez most mégsem zavar.
- Hát, feltétlen megbízható ember kell - válaszolja tűnődve. - Aki ügyes, és akár be is tud épülni közéjük. Olyan kell, aki már ismeri őket valamennyire, és akinek nem árt a kék láng - Látványos töprengésén akár meg is sértődhetnék, de a kíváncsiságom jóval erősebb. - Tud ilyen testvért, Kather?
Hosszan várok, de a türelem sohasem volt erős oldalam.
- Csak bólintson és indulok, még aznap, hogy visszaértünk, atyám.
- Egy nap pihenőt kap - szögezi le. - És tőlem valamit. Személyesen.
Az elmúlt órákban jobbára megfeledkeztem az érzéseimről, amelyek az elejétől fogva gyötörtek, a nagylelkű megjegyzésre azonban visszatérnek. Be kell látnom, hogy alkalmatlanná tehetnek a feladatra: ha ez így van, nem való, hogy újabbat bízzanak rám.
Önkéntelenül szegem le a fejem egy kissé.
- Ha ettől meggondolja magát, legyen, de... amikor ideértem... kételkedtem - vallom be. Fel kell készülnöm rá, hogy újra megtörténhet, és a legjobb módja ennek, ha nem bíznak rám olyasmit, amely ezen áll vagy bukik. Túl sok minden múlhat rajta.
- Kételkedett?
Inkább érzem, mint látom, ahogy felvonja a szemöldökét: most már, ha elkezdtem, ideje végigmondani.
- Magamban - jegyzem meg, halkabban a szégyentől, mint szeretném - Siettem elvállalni, amikor ideértem, mégis...
- Zavart volt? - vág a megtorpant csendembe. - Nem értett semmit? Talán félt is?
Nincs bennem annyi, hogy a szemébe nézzek.
- Így volt, atyám.
Hosszadalmas csend, a mély lélegzetvételét is hallani: kényelmesen lassan indul meg, s ahogy önkéntelenül is felnézek, látom, hogy a vonásai mit sem változtak.
- Tudja, Kather, sok csatában részt vettem ifjú koromban - kezdi, s a hangszíne éppen olyan, mint amikor először szólott hozzám. - Mind apróságnak tűntek ahhoz képest, amikor tizenöt éve kitört ez az egész, az előző pápa Istenhez tért, és én kaptam a vezetést - Egy kissé elréved, s én rezzzenetlen halllgatom. - Von Himmelreich betört a katedrálisba, kirántotta a kardját, és összecsaptunk. Tudja, milyen félelmetes ellenfél volt? Olyan gyors csapásokkal még nem találkoztam. Futni akartam. Féltettem az életem. De Istennek más terve volt. Hazatért néhány püspök, pont akkor egy követségből, kiszorították von Himmelreichet a katedrálisból, és volt időnk az újba költözni - mosolyodik el röviden, aztán újból felém fordul a figyelme, s én ezúttal nem nézek félre. - Én is féltem. Hiszen ember vagyok magam is.
Némán hallgatok. Mit lehet erre felelni?
Nem sokat.
- Mindent el fogok követni, hogy rászolgáljak a bizalmára.
A mély feszültség elillan; a pápa komolyságába visszalopózik az a bizonyos kedélyesség, amely alighanem veleszületett vonása.
- Köszönöm, Kather, jó látni, hogy vannak még jó embereim.
- Miért jött el Heimsrothba, uram?
- Egy jó barátom esküvőjén voltam - felel szórakozottan. - Az unokaöcsém rohant, hogy segítséget kérjen. Aztán jöttem.
- Az unokaöccse túljárt az eszemen, atyám - viszonzom a mosolyát, most először. - Ügyes. Bátran viselkedett korábban.
- Kiváló férfi lesz. Bár néha elég csapodár, de a hite igaz.
Lélegzetvételnyi csend: egyáltalán nem vagyok felkészülve rá, hogy megvitassam bárkivel mindazt, ami erről eszembe jut. A Főváros bíráját, a feleségét meg a két szép fiát: úgy mondják, senki nem olyan büszke a családjára, mint ő.
- Megnyugszik, ha idősebb lesz - csóválom meg a fejem elnézőn.
- A kor sokat formál rajtunk, testvér. De a legtöbbet Isten. Kérjük a kegyelmét bőségesen mindannyiunkra!
- Ámen, szentatyám.