Magánküldetés: Whispers

A Köderdő nyikorgó, fekete törzsű fái és világító gombáktól bizarr tájai sok pletykát szülnek, ám vannak amik messzebbre érnek a hegyesfülű éjfik társaságánál. Az egyik ilyen monda, hogy állítólag egy Rookdam nevű faluban egy ősi szektára derült fény, aki minden vallás alapját megrendítheti az általuk őrzött titkokkal.

Egan: Te szabadon választott módon hallod a pletykát, és a hír szerint a holdvallás sincs biztonságban a Rookdami eretnekek titkaitól. Hogyan reagálsz?

Jozef: Te épp egy rutin északi határmenti körúton vagy több novíciussal egy csapat keresztes társaságában, amikor is három faluba menesztenek szét titeket a helyi papoknak segíteni. Az a kis falu, amelyikbe te jutsz vana legközelebb a Nebelwaldhoz így ide ér el leghamarabb a pletyka és egy futtában érkező inkvizítor a hivatalos állásponttal: az Egyház nem tud fokozott figyelmet fordítani az ügyre számos egyéb esemény miatt, így bárki, aki magában bátorságot érez rá csatlakozhat az említett inkvizítorhoz a dolog felgöngyölítésére.

Iria: A te verziódban egy érdekes új infót is csempésznek a sztoriba, miszerint a szekta nem csak titkokat, de egy erőt is elrejtett. Egy nagyon öreg, szinte elfeledett erőt, amely arra vár hogy tombolhasson ha az ajtó megnyílik. Reagálj valamit és dönts, mit teszel.

Határidő: Két hét (Jún. 10)

Mindig örülök, ha kimozdulhatok a négy fal közül és főleg annak, ha közben Tintapacát is megfuttathatom, vagyis mindkettőnket, mert mióta Atyám megszerettette velem a lovakat és a lovaglást, soha nem szűntem meg rajongani a vágtázás adta szabadságért, ahogy a száguldás szele kifújta belőlem még a gondolataimat is.
Persze ez nem ment minden vita nélkül, mert nem magamban voltam, hanem egy csapat része és sem novícius társaim, sem a mellénk rendelt keresztes lovagok nem viselték jól, ha időnként eltávolodtam tőlük és a maga módján hódoltam a kedvtelésemnek”, amit, ha tudták volna milyen boldogsággal, vad mámorral tölt el, minden bizonnyal a bűnös élvezetek közé sorolták volna.
Így nem is igazán lepődtem meg, amikor kissé csapzottan visszaértem a társasághoz és a menetet vezető keresztes, név szerint Kruger testvérfelcsattanó hangja fogadott.
- Jozef novícius! Hol a po……..bocsáss meg Uram, még a végén elkárhozom emiatt a legény miatt! – emelte az égre egy pillanatra a tekintetét, majd vissza rám. - Hol süttette a hasát! Amint látja mindenki csak magára vár!
Hát igen, a nagy lelkesedésemben nem is vettem észre, hogy a csapat háromfelé oszolva várakozott és mindenki engem bámult. Volt aki alig titkolt vigyorral, volt aki rosszallóan vagy türelmetlenül és volt aki haragosan.
- Parancsot kaptunk, hogy segedelmet nyújtsunk három helyi plébánosnak. Maga Otto val tart Hunvall faluba és addig a keze alá dolgozik az ottani atyának, míg más utasítást nem kap.
Pattogó szavai nem hagytak semmi módot a vitatkozásra, vagy az ellentmondásra, na nem mintha szándékomban lett volna, mert azt hiszem jobb, ha most meghúzom magam egy kis időre és a jó kispapot játszom.
- Az Urat szolgálom! – tettem össze a kezem ájtatosan.

Már egy hete unatkoztam a poros faluban, ministráltam Fitzbor testvérnek, takarítottam a templomot és készítettem elő a szertartásokat. Komolyan, annyira untam már a semmittevést, hogy ennél még a Kollégiumi kemény élet is kezdett hiányozni, a végén még azon kapom magam, hogy visszasírom Gabriel atyát.
Csak egy dolog piszkálta a csőrömet és tartotta bennem a lelket: egy pletyka, egy szóbeszéd, amit egyre többször hallottam a misék után pusmogni.
Egy Rookdam nevű települést emlegettek, meg valami vallási szektát, akiknek olyasmi van a birtokában, olyan titok, amivel nem csak a katolikus, hanem a protestáns hitet is megrengethetik.
Na persze, ez elég hihetetlenül hangzott, de azt tartja a mondás, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél……..
Pár napra rá éppen a gyertyákat vágtam vissza, hogy a kanócokat meg lehessen gyújtani, amikor egy lovast hallottam érkezni. Gyorsan kisiettem, hiszen itt minden látogató esemény számba ment, de ez aztán végképp….
Egy inkvizítor ugrott le a lováról és mikor meglátott odadobta nekem a gyeplőt.
- Hol van az atya?
- Odabenn a lakban – intettem a ház felé, de Fitzbor testvér már jött is kifelé.
- Dicsértessék Atyám! – biccentett felé az érkező.
- Mindörökké, fiam! – jött a halk válasz, majd a kérdő tekintet, hiszen egy inkvizítor itt nem mindennapi jelenség volt.
- Halott-e atyám a Rookdam-ban történtekről? – kérdezte az inkvizítor azonnal a jövetele közepébe vágva.
- Igen hallottam valami susmorgást, de az csak paraszti pletykálkodás.
- Lehet, hogy az, de biztosra kell mennünk. – vágott a pap szavába a másik. – Mivel számtalan más fontos dolog is leköti a Szentszék figyelmét, így engem küldtek a dolog felfedésére, de felhatalmaztak rá, hogy bárki segítséget magam mellé vegyek, aki késztetést érez az igazság kiderítésében.
- Hát, fiam….-sóhajt az atya. – Mint látod magam már nem vagyok fiatal és a falut sem hagyhatom magára, pár földművessel, meg nem hiszem, hogy sokra mennél.
- ÉN! – lépek előre csillogó szemekkel, hogy végre kimozdulhatok a semmittevésből és talán még valami izgalomba is keveredhetek. – Én megyek!
- Jozef! – ingatja meg a fejét az atya. – Te csak egy fiatal novícius vagy!
- Már nem sokáig, atyám! És jól forgatom a fegyvert!
Az inkvizítor végigmér és talán úgy gondolja, egy pletyka kiderítésében, ami minden bizonnyal amúgy sem igaz, egy kölyök sem hátráltatja.
- Tőlem jöhet!

A legendák, akárcsak egy mese, legtöbbször hamis dolgokat állítanak. A Kőerdő meséit is sokszor hallottuk már. A sűrű lombkoronák, a gombák és egyéb fantasztikus állatok, mind arra sarkalják az emberi lényeket, hogy sustorogjanak és kitaláljanak olyat, ami nincs. Rookdam falu legendáját már sokszor hallottam, ám mostanában új hírek reppentek fel róla. Az egyik hívő mesélte, hogy a faluban valamilyen nagy és régi erő lakozik.
Mindannyiunk szeme fellángolt az izgalomtól és mohón, becsvágyóan szőttük terveinket a jövőről. Úgy döntöttem, érdemes megnézi vajon igaz-e ez a mendemonda, mert ha igen, az teljesen új nézőpontba helyez mindent.
Mielőtt elindultam, kértem Khal'durt adjon erőt és belátást, hogy az akciót sikeresen véghez vihessem. Kedvére egy újszülött ember gyermeket áldoztam fel, s ittam annak véréből. Remélem elnyeri e kegy a tetszését. A híveim nem jutottak egységes álláspontra, valakik támogatták az akciót és sokan nem. Jómagam döntöttem és úgy látom jónak, ha megpróbálom. Egy gyors búcsút követően elindultam utamra.

A fák közt nincs szellő, legalábbis nem érezem. Halk léptekkel menetelek fekete lovam hátán, s reménykedve kutatok a jel után. A falú ha létezik bizonyára nagyon nehezen megközelíthető és bizonyosan valamilyen varázslat védi, hogy ne lehessen megtalálni. Bár ebben az erdőben nem sokszor járkálnak, hiszen nagyon veszélyes. Amennyire lehet és a köd engedi, a szememmel végigpásztázom az elém kerülő tájat és felkészülök mindenre, hogyha támadás ér ne érjen váratlanul.

A célom  felé lassú, nyugodt tempóban haladok, miközben körülöttem  lévő Nebelwald-i erdőt méregetem. A közeli faluba sietek, hogy ott pár napot eltöltve felmérjem az ott található vallási helyzetet. A holdvallás híveinek számát szeretné megtudni a Főpap, s ehhez készséges és segítőkész holdpapokra van szüksége, mint amilyen én vagyok. Gyaloglásom folyamán megpillantok egy fa lábánál görnyedten ülő, s remegő alakot, akinek a szája jár. Azon veszem észre magam, hogy módosítom az irányt és felé kezdek el haladni. Hamar kiszúr, ám az első furcsaság, ami rajta látszik, hogy ki vannak kerekedve a szemei.
Ezt meg mi lelte? Miért néz rám  így? Rögtön feléled bennem a segítségnyújtás, annak ellenére, hogy egy fajtárs férfi ül előttem.
- Üdvözöllek testvérem a Holdban! – ám ő hátrahőköl a  fa törzséhez, s rögtön egy szót kezd el motyogni.
- Rookdam..Rookdam...Rookdam…. – szemöldököm megugrik a falu említésére, ám fogalmam sincs, hogy ezzel mire akar célozni. Nem közelítek hozzá, mert a viselkedéséből arra tudok következtetni, hogy tart tőlem, bár az okát még nem tudom.
Hogyan tudnám szóra bírni? Mi ennek a viselkedésnek a kiváltója?
- Mi történt ott? – karba fonom a két kezem magam előtt, abban a reményben, hogy tán a kinézetem barátságosabb lesz számára.
- Nem! Neeeem! – emeli meg a hangját, miközben a kezével megálljt jelez, hogy ne csináljak semmit. Ennek módja szerint elhallgatok, s tovább figyelem fajtársam, végül nagy nehezen erre kérem.
- Testvérem nézz fel a Holdra, tőle mindig kaphatsz útmutatást. – alig fejezem be ezen szavaim, mert rögtön közbeszól.
- Nem vezet az sehová! Csak téveszme, amit magunknak mondunk be! – összeszűkül a szemem, s most már meg vagyok bizonyosodva róla, hogy valami olyasmit hallhatott, ami teljesen megrendítette a hitében.
- Miért? – sóhajtok fel, ám nem kapok választ a kérdésemre.
- Rookdam..Rookdam...Rookdam….   – tagadóan ingatja a fejét, de ennél többet nem árul el nekem.  A kíváncsiságom egyre növekszik, ahogy egyre több kérdést felteszek magamnak, s nem kapok rá válaszokat. Túlságosan tudni szeretném, hogy Rookdamban ezt a sötét tünde férfit mi forgathatta ki magából? Miért nem képes a Holdhoz fordulni segítségért?
Utána kell járnom! Hagyom magára, majd ezernyi kérdéssel a fejemben veszem az irányt új célom felé. Veszélyben van a Holdvallás, úgy vélem.[/b]

Mindhárman megérkeztek hát, ki-kinek a társaságában vagy egyedül. Rookdam egy pici, sáros falu a Köderdő határától félnapnyi járásra, és annak is öreg. Mintha minden fából lenne de nem úgy, ahogy Elatha szépen faragott, holdmotívumos épületei, Rookdam gyakorlatilag teljesen cölöpökből épült. A helyiek komorak és barátságtalanok, a fogadó piszkos és apró, két szobája van csak kiadó. A híres kultusznak egyelőre nem látjátok hírét, ha utánakérdezősködtök elzavarnak titeket. Azonban elég kérdezősködés után mindannyian ugyanúgy jártok: a semmiből szúró fájdalmat éreztek a bőrötökön, változatos helyen, és mire odakaptok egy nagyon gyorsan kivitelezett karcrajzot láthattok rajta: egy egyenes vonal és annak végéből előre induló görbe, ami horgasan csavarodva ér véget. Senkit nem láttok, aki rátok karcolhatta volna, ám a fájdalomból ítélve nem lehet illúzió.

A körben találkozhattok ha szeretnétek, ezt rátok bízom, megbeszélhetitek skypeon vagy egyéb módokon, ehhez jelenleg én nem kellek. Határidő ezúttal is két hét, hajrá!

Azt hiszem jól fog jönni nekem, ha egy másik inkvizítor atya mond majd jókat rólam, így nem érhet az a vád – ami már adott némi pletykára okot a Katedrálisban, - hogy esetleg kivételeznek velem, mert Norven püspök a mentorom.
Persze én tudnék erről mit mesélni…..mármint az ellenkezőjéről, de hát úgy sem hiszi el senki.
Ez a küldetés azonban jó lehetőséget nyújtana a bizonyításra.
Az út eseménytelenül telik, Herbert Trudin inkvizítor testvér ráadásul nem az a bőbeszédű fajta, én meg igyekszem jó novíciusként viselkedni.
A pihenőkben tűzifát gyűjtök, megrakom a tábortüzet, elkészítem az ételünket, ellátom a lovakat, szóval mintatanítványként viselkedem, még akkor is, ha majd szét vet az izgalom, mit fogunk a célunknál találni.
Aztán csak elérjük Rookdam-ot, ami enyhén szólva is csalódást okoz a látványával, még akkor is, ha a félelmetes hírű köderdő szinte egy ugrásra van csak innen és ez némi izgalomra adhatna okot.
Mintha ezen a településen megállt volna az idő. Ódon, néhol kissé roskatag faépületei megfeketedve a kortól és a kosztól meredeztek cölöplábaikon, a z épületek homlokzatainak faragásai régi időket idéztek, amik azonban mára már megkoptak, megfakultak, megrágta őket az idő vasfoga.
Alapjában véve komor képet mutattak és lelkesedésem igen csak sokat veszített.
Trudin testvér intézte a fogadóban a szobáinkat, míg én bekötöttem a huzatos istállóba a lovainkat, mert nem volt senki, akire bízhattam volna. Na meg a bizalmatlan tekintetek miatt valahogy nem is volt kedvem kiadni őket a kezemből.
Találtam a sarokban egy adag száraz szénát, ami gyorsan eléjük halmoztam, majd lenyergeltem őket, mielőtt felmentem a szobába, ahová már Herbert lepakolt.
- Ezt az egyet tudtam csak kivenni, de legalább van benn két ágy. – mutatott a fekhelyekre, amin a szalmával tömött ágybetétre már jócskán ráfért volna a tömés és a huzat is elbírt volna egy mosást.
Az egész helyiségre ráfért volna egy alapos takarítás.
- Azt hiszem a köpenyemben alszom. – húztam el a szám, pedig aztán Isten lássa lelkem, nem vagyok nagyon finnyás.
- Remélhetőleg nem maradunk sokáig, hamar a végére járunk a dolognak. Már ma elkezdjük a kutakodást. – bólint az inkvizítor.
Bár nagy bizakodással néztem ennek a küldetésnek elébe, most mégis egyet kell vele értenem, ez a hely kiszívja az emberből az életkedvet.
Hamarosan már a falu utcáit járom, hogy meg-megállítva a dolguk után járó népeket kérdezősködjek a szekta után, míg Herbert testvér a fogadóst igyekszik szóra bírni. Azonban nem csak a hely, a lakosai is több, mint barátságtalanok Rootdam-nak.
- Ne tarts fel!
- Nincs jobb dolgod, mint feltartani!
- Ostobaságot beszélsz, kölyök!
- Ki vagy te, hogy itt kutakodsz?
- Hord el magad!
Ilyen és ehhez hasonló válaszokat kapok, vagy egyáltalán semmilyet, csak levegőnek néznek.
Egyre mérgesebb leszek és megfogadom, hogy a legközelebbi emberből ha törik, ha szakad kicsikarok valami értelmes választ, amikor a kézfejembe szúrú fájdalom hatol.
Szisszenve kapok oda, azt gondolva, hogy valami bogár csípett meg, amikor kerekedő szemeim előtt egy minta rajzolódik ki a bőrömön, mintha egy láthatatlan kéz karcolná bele a csavarodott mintát.
Azon kívül, hogy a közelemben sincs senki, éget, mint a veszett fene!
Ez nem csak valami látomás, ez igazi!
Még egyszer gyorsan körbenézek, aztán nyakamba kapom a lábam és fürgén a fogadó felé rohanok, hogy értesítsem az inkvizítort.
Mi más lehet ez, mint a rejtőzködő szekta figyelmeztetése?

Hamarosan megérkezek Rookdam nevezetű faluba. Nem mindennapi látvány tárul elém, s ennek rendje és módja szerint, kezdem el alaposan vizsgálni. Sár mindenütt, amitől a járás nehézkessé válik, s elfárad tőle bárki lába. Az épületek jellege, s formái szintén eltérőek. Rögtön próbálok értelmet keresni benne, de nem találok. Cölöpökből épült az egész? Nos ez csak még inkább rátesz egy lapáttal az egészre. Mint ha a helyiek nem ismernének más anyagokat ezen kívül. Tovább haladok, hiszen ez csupán egy dolog, hogy itt milyenek a házak. Beljebb érve komor képű lakókat látok, akik eléggé méregetnek engem. Az barna hajú nő lép el mellettem, miközben a következőt mondogatja.
- Rossz, idegen! Mit akarhat? Nincs más dolga? –  meglepődök, hogy idegent említ. Annyira nem hagy nyugodni ez a tény, hogy megszólítom.
- Ezzel meg mire akar célozni? – fordulok utána, mire az megtorpan, aztán hátranéz.
- Csak menjen innen el! – hangja hűvös, aztán sétál tovább. Döbbenet ül ki az arcomra, de azzal áltatom magam, hogy biztosan rossz személybe botlottam bele, s ez egy másiknál nem így fog történni. Tovább haladok a falu közepe felé, ahol összefutok egy újabb helybélivel.
- Testvérem a Holdban! – mondom tiszteletteljesen a fajtársamnak, aki ahelyett, hogy hasonlóan cselekedne, inkább leköp.
- Nem érdekel Hold, sőt ne zavarj többé, ha jót akarsz! – fenyeget meg, mire én rögtön visszavonulót fújok. Látom az övén azt a vadászkést, amit nem csak díszként visel. Megindulok újra, de a kezdeti jókedvvel ellentétben, most már kevesebb kíváncsisággal. Megpillantok egy lány gyermeket, aki nem különbözik az utóbbiaktól. Közelebb lépek hozzá, s megszólítom.
- Zavarhatlak? Tudnál nekem válaszolni pár kérdésemre?
Elkezd fújtatni, akár egy bika.
- Miért kell zavarni egy gyereket játék közben?! – ordít le engem, mire teljesen elképedek. Egyáltalán miféle játékot játszhatott, mert én nem vettem ki távolról. Mindenesetre nem erőltetem a beszélgetést, s csak most figyelek fel arra semmiből jövő fájdalomra. Meg is nézem, hogy azon testrészemen mi a gond? Mikor megpillantom a karcrajzot, akkor meglepődök, ma már nem az első alkalommal. Sóhajtok egyet, s a kocsma irányába indulok. Bár úgy vélem, hogy ott sem lesznek oly kegyesek hozzám, hogy leálljanak velem beszélgetni.

Jozef: Az inkvizítor csak elgondolkodva hümmög a kezeden lévő jelre.
- Talán ha a saját módszerem szerint kérdezem ki őket készségesebbek lesznek. Jozef novícius, addig kérlek menj vissza a fogadóban és tartsd nyitva a füled bármi pletykára vagy elejtett, rejtegetett titkokat sejtető szavakra a vendégek között, egy kormos kölyökben csak jobban megbíznak és biztosan nem sejtik, hogy a legélesebb eszű és leglelkesebb egyházi novícius az idényben. Addig én körbejárok, ha nem érnék be esteledésig térj nyugovóra nélkülem. Csak a zsolozsmát el ne felejtsd! - azzal magadra hagy; ha követed az utasításait, a fogadó, ami a Csonka Varjúhoz van címezve egy, a többihez hasonló cölöpépület, ám belül száraz és viszonylagos meleg fogad; a helyiek meglepően szótlanok itt is, néhány halk szó esik a munkáról az erdőben (látszólag az itteniek fakitermeléssel foglalkoznak), ám ahogy valaki észreveszi a kezedre karcolt jelet sanda szemek kezdenek méregetni; az inkvizítoratya éjszakáig nem ér haza, téged meg leküzd az egész napos izgalom, bár a helyiek láthatóan eltolva élik az életüket és van aki csak most kezdi el a napját, nyilván a közeli sötét tündék életmódjához igazodva, akikkel feltehetően üzletelnek; amikor azonban felkelsz nem a fogadó ágyának szalmáján találod magad, hanem egy vaksötét helyen, egyedül a hátad alatt érződő kő és a távolban víz halk cseppenése fogad.

Egan: A kocsma a Csonka Varjúhoz címzett fogadó előtereként funkcionál, és a helyiek nem épp a legbarátságosabbak itt sem. Maguk közt is alig-alig beszélgetnek a munkáról az erdőben (láthatóan a helyiek favágásból és feldolgozásból élnek), a kereskedelem alakulásáról és a sötét tündékről; fajtád tagjai közül is elcsíphetsz néhányat, a falu láthatóan eléggé kevert lakosságú; azonban ahogy meglátják a kezeden a jelet hirtelen sanda pillantások kezdenek követni, suttogó megjegyzések amelyeket nem értesz és még nagyobb távolságtartás, még a tekintetedet is kerülik; így köszönt rád az este, bár sötét tünde voltad miatt nem zavar annyira, ám az egész napos járás és kérdezősködés rajtad is erőt vesz így pihenőre térsz; akár alszol, akár meditálsz egy ponton mély, álomtalan állapotba kerülsz, és mikor bizonytalan idő után felébredsz már nem ott vagy, ahol eredetileg; vaksötét fogad, nyirkos kő a hátad alatt, és halk vízcseppenés a távolban.

Iria sajnos valószínűleg eltűnt, így haladunk tovább nélküle. Határidő Júl. 12

Azt hittem, hogy az inkvizítor sokkal izgatottabb lesz, ha meglátja mi történt velem, de csak elgondolkozva fürkészte egy darabig, megnézte innen-onnan, míg én idegesen és valljuk be, gyomromban némi félelemgörccsel toporogtam egyik lábamról a másikra. Hiszen ki tudja, hogy ezzel a jellel milyen átkot vagy egyéb rondaságot szabadíthattak rám.
Persze korábban kell felkelniük ezeknek a patás, kénkövet lehelő (Jozef képzelete határtalan ) szektásoknak, hogy engem eltántorítsanak!
- Talán ha a saját módszerem szerint kérdezem ki őket készségesebbek lesznek. Jozef novícius, addig kérlek menj vissza a fogadóban és tartsd nyitva a füled bármi pletykára vagy elejtett, rejtegetett titkokat sejtető szavakra a vendégek között, egy kormos kölyökben csak jobban megbíznak és biztosan nem sejtik, hogy a legélesebb eszű és leglelkesebb egyházi novícius az idényben. Addig én körbejárok, ha nem érnék be esteledésig térj nyugovóra nélkülem. Csak a zsolozsmát el ne felejtsd!
Hát erről meg volt a véleményem, de annyi józan ész már szorult belém, hogy ne álljak le vitatkozni a felettesemmel (persze ezt nem mindig tudom betartani, de hát elég keménykötésűnek nézett ki, hogy ne akarjak tőle egy-két fülest).
Először is, ezek a falusiak nem úgy néztek ki, mint akiket megrémít egy szál magában lévő inkvizítor fenyegetése, másrészt meg pont bennem bíznának meg? Igaz, hogy itt a határ szélén nem szokatlan egy-egy kormos arc, de a rossz tapasztalatokat nehéz sutba dobni egy-két nap alatt.
~ És mi van, ha ez az izé…. – töprengek magamban, miközben dörzsölgetem a kézfejemen égető billogot és nézem az elsétáló testvért, - ha ez csinál velem ……valamit? ~
De megtartom magamnak a kétségeimet és bólintok, hogy mindent értettem, mert a végén még nem tartana olyan éles eszűnek és lelkesnek, hanem gyáva nyúlnak.
A fogadó csak nagyságában tér el a többi cölöp épülettől, legalábbis kinézetére, de bent legalább nem a mindent átható nyirkosság az úr.
Mivel az inkvizítor atya már minden bizonnyal mindet lerendezett, kikérem a vacsorámat és meghúzom magam egy sarokban, igyekezvén minél láthatatlanabbá válni. Utazó ruhám annyira nem rí ki és egy fiatal, tejfeles szájú kölyökről is könnyű megfeledkezni, ezért remélem, hogy tényleg hallok valami érdekeset.
Hát nem! A legérdekfeszítőbb beszélgetés az volt, mikor az egyik favágó, mert az ivóban jórészt azok múlatták az időt, elmesélte, miként vágta le egyik társa lábát, hogy kiszabadítsa a rádőlt fa alól.
Ám egy óvatlan mozdulat után, amikor a kupámért nyúltam és a lángok megvilágították a kezemen lévő jelet, mindenki sandán kezdett rám nézni és úgy lehalkították a hangjukat, hogy még az én éles tünde hallásom sem tudott elcsípni csak hangfoszlányokat.
Aztán elkezdtek elköszönni a fogadóstól, mondván kezdődik a munka.
Érdekes volt számomra, hogy este indultak dolgozni, de aztán erre is magyarázat került, mikor annyit még sikerült elcsípnem, hogy népem egy-egy csoportjával sokszor üzletelnek és most is készülnek egyre.
A testvér nem tér vissza, én meg meguntam a hiábavaló ücsörgést, így megkérdeztem melyik a szobánk és felmentem elvackolni magam a következő napra.
A folyamatos csepegés ébresztett fel valószínűleg és mielőtt még kinyitottam volna a szemem azon kezdtem el töprengeni, hogy nem hallom, hogy eső verné a fogadó tetejét…..
És ha már itt tartunk, mitől lett ennyire kemény és hideg a fekhelyem?
Hirtelen pattantak ki a szemeim, csak épp nem láttam semmit. Felkiáltottam ijedtségemben, mert azt hittem elsőre, hogy megvakultam.
- A jel! Biztos az csinált velem valamit! – szorult el a torkom.
Persze ez igaz lehetett, csak nem épp vakságot okozott, erre azért hamar rájöttem, mert ha közvetlenül a szemem elé emeltem a kezem, halványan érzékeltem ujjaim mozgását.
~ Hjahh! Csak sötét van. ~ esett le egy szikla a mellkasomról, ám nem tartott sokáig a megkönnyebbülés, hiszen egy biztos volt: már nem a fogadóban vagyok, hanem egy sötét, nyirkos, hideg helyen.
~ Talán egy barlang? ~ tapogattam körbe a köveket, hátha találok valami utat kifelé.
Nagyon igyekeztem hangtalanul mozogni, úgy gondoltam addig a legjobb, míg senki nem tudja, hogy már magamnál vagyok.
Azért magamnak azért nehezen de elismertem, hogy egy zabszem sem fért volna el a hátsómban.

Ebből a küldiből is szóló lett, Skypeon kereshetsz Jozef amikor ráérsz (én általában négy után vagyok elérhető)

Még javában tapogatózom a sötétségben, arra gondolva, hogy talán örökre itt ragadhatok és ettől tagadhatatlanul nő bennem a pánik (amit természetesen még magamnak sem ismerek el), ám ahogy a szemem egyre csak erőltetem, mintha világosságot látnék a távolban. Talán kijárat! Arrafelé vetem magam, de még időben észreveszem, hogy a derengés közeledik, így nem lehet kijárat. És hamarosan már azt is láthatom, hogy egy nő az, aki ezt a sejtelmes fényt magában hordozza, méghozzá egy ......csodálatosan gyönyörű.
Félelmem ellenére leesik az állam, úgy nézek fel rá.
- Khmm......Ki vagy? Te hoztál ide?......Miért? Hol....Hol vagyok?
Dadogva indul meg a nyelvem, de aztán csak győz a kíváncsiság.
- Ne félj. - mondja a jelenés megnyugtató hangon, de érzelemmentes arccal. - Nem én hoztalak ide, én sosem hagytam még el ezt a helyet. A nevem Anaiel.
Könnyű azt mondani, hogy ne féljek! Itt vagyok egy hideg, sötét, nyirkos helyen, megjelölve valami ismeretlen szimbólummal és ne féljek!
Igaz, hogy nehezen tudom elképzelni erről a ragyogó szépségről, hogy bántana, de hát.........láttam már ennél nagyobb képtelenségeket is.
Szavaira mégis inkább kíváncsian nézek rá.
- Hogy, hogy nem? De hol vagyunk egyáltalán? - kérdezem önkéntelenül. - Szép neved van, Anaiel, én Jozef vagyok. És ha nem te hoztál, tudod, hogy ki és miért? Jó lenne kijutnom innen, segítesz?
- Akik előtted voltak úgy hívták ezt a helyet Ir-Elnatan, akik utánuk jöttek úgy, hogy Cave of Whispers. És nem juthat ki csak az, akinek elég erős a hite.
Hát elég baljóslatúan hangzott a hely neve, bár ezt lehet csak a képzeletem tette hozzá, mivel nem is értem mit jelent, meg mégis csak egy legény voltam, még ha harcos papnak is akart látszani. Azonban, amikor a hitet kezdi emlegetni, halvány remény kezd éledezni bennem.
- Nekem erős a hitem! - mondtam meggyőződve. - De ti itt keresztények vagytok? - tettem hozzá elbizonytalanodva.
- Az emberek keresztények, Jozef. Mi igazabb hitet vallunk. És biztos vagy benne, hogy erős a hited?
~ Igazabb hitet? Ez eretnekség! ~ futott át az agyamon, de azért kivételesen volt annyi eszem, hogy ezt most ne mondjam ki hangosan. A kérdése azonban rossz érzésekkel töltött el.
- Ha kell kiállok a hitemért! - erősítettem meg azért és még bólintottam is hozzá.
- Meglátjuk. - mosolyodott el Anaiel. - Tudod mi töri meg a hitet, Jozef?
Összeráncoltam a homlokom, hogy megpróbáljak okos dolgot mondani, de nem voltam biztos a válaszban.
- A halál? Vagy valamiféle kínzás?
- A tudás. Mert a hit biztosíték nélküli, bizalomra alapul, de a tudás megerősíti a biztosítékot így kioltja a hitet. Ha a tudás a birtokodban van és mégis tartod a hitedet, akkor igazán erős. – világosított fel szelíden.
Belegondolva igaza volt, de mivel kiskölyök korom óta a hitre neveltek, nem tudtam elképzelni, hogy bármi is megingatná azt.
Megvontam a vállam, nem tudva és persze saját érdekemben nem is akarva vitatkozni vele.
- Értem, vagyis nem igazán......milyen tudásra gondolsz?
- Miben hiszel, Jozef? – jött azonnal a kérdés.
- Az Úr szavában és iránymutatásában! - mondtam határozottan.
- Szólt már hozzád valamikor az Úr?
Először értetlenül néztem rá, aztán zavarba jőve ráztam meg a fejem.
- Nem, dehogy! Én még csak egy semmi novícius vagyok. Nem vagyok én méltó rá, hogy közvetlenül szóljon hozzám, de ha imádkozom, akkor meghallgat.
- Hogy hihetsz az Úr szavában ha sosem szólt még hozzád? – próbált meg kétségeket ébreszteni bennem, vagyis csak erre tudtam gondolni a kérdésére.
- Nem kell hallanom ahhoz, hogy tudjam odafenn figyel minket és vezet az úton. - nézek rá okítóan, hogy még ezt sem tudja.
- Tehát vakon mész amerre jónak látod és úgy hiszed az Úr ezt akarja tőled?
- De hát nem vakon megyek, vannak vezetőim, akik tolmácsolják az Úr akaratát. – kissé mérgesebbre sikerült ez, mint akartam,de arra gondoltam, hogy most teszi próbára a hitemet, így próbáltam nyugodt maradni.
- Tehát másoknak hiszel. Mások szavának.
Kezdtem egyre jobban méregbe gurulni, hogy állandóan kiforgatja a szavaimat.
- Olyanoknak hiszek, akik elnyerték már az Úr kegyét és földi helytartói, miért kételkednék, hiszen ha nem így lenne, az Úr már lesújtott volna rájuk.
- Azt gondolod, hogy az Úr lesújtana arra, aki nem nyerte el a kegyét mégis a szavát hirdeti? – nyaggatott tovább.
Erre már könnyebben válaszoltam, hiszen biztos voltam benne.
- Igen, úgy gondolom, hogy az úr valamilyen módon lesújt a bűnösökre, ha mást nem kinevezett kardjai, az inkvizítorok által.
- Az inkvizítorokat ki nevezi ki az Úr kardjainak?
- Természetesen a pápa őméltósága! - vágtam rá. magabiztosan.
- Nagyra tartod az Egyházat, Jozef. Ez lesz az első próbád. - mondja, majd …….egyszerűen eltűnt.
-Hééééé! Ne hagyj itt! – kiáltoztam utána, mert belém markolt a félelem, hogy itt maradok örökre, nem értve azt sem, milyen próbát kellett vagy kell-e kiállnom.

A sötét hirtelen megint szinte fájóan sűrű lesz, azt sem látom, ami közvetlenül előttem van, míg a távolból valahonnan vöröses fény nem jelenik meg, és csigalassúsággal elkezd felkelni a nap.
Ahogy a szürkület elég világos lesz ahhoz, hogy körülnézhessek, észreveszem, hogy egy mezőn vagyok - egy csatamezőn!
Körülöttem mindenhol feltépett mellkasú vagy átvágott torkú, ránézésre vámpírok hevernek, köztük elvétve sötét tündék, akik egytől egyig kormosak és koromfekete hajjal, véresen fekszenek a holtak között, csak ketten vannak állva, akik mindketten vámpírnak néznek ki.
- Szent Ég! – nyögök fel, amikor a gyanús halmok árnyakából bizonyosság lesz és hideg veríték kezd csorogni a hátamon. - Hol vagyok? Mi ez? - suttogom magam elé.
Nem vagyok bolond, így a még állva lévő vámpírokat figyelve, nem nagyon igyekszem magamra hívni a figyelmet.
Jobb, ha először tájékozódom, mik a lehetőségeim, mire készüljek fel. Önkéntelenül összerezzenek, ahogy meghallom a hangot magam mellett, de szerencsére hamar felismerem a nőt.
- A tieid úgy hívnák ezt a helyet, Hellenreich. - hallom Anaiel hangját; a nő mellettem áll, ugyanazzal a nyugodt arccal, mint amikor az előbb még a barlangban beszélt hozzám. - Az ott... - mutat keletre, egyenesen a kelő nap felé, ahol fehér színű, romoknak tűnő épületdarabokat látok. - az a föld az, amit később az emberek Hellenburgnak fognak hívni és falakat és templomokat húznak fel rá.
- Később? Hogyan? - kerekednek ijedten a szemeim. - És mi történt itt? Kik ők? - intek körbe, aztán a még álló vámpírokra
- Gyere. Meg fogod tudni. - mondja, majd közelebb lép a két vámpírhoz, de azok látszólag nem foglalkoznak vele; az egyik épp nagyon liheg, kezéből kifordul a szekerce és nagyot toccsan egy vértócsában, az arcát pedig az égre emeli
Össze vagyok zavarodva és Anaiel nem könnyíti meg a dolgom. Nem bízom benne, de mit tehetnék, sejtem, hogy az ő keze van abban, hogy most itt vagyok és nem nagy erőfeszítésébe telne, hogy akár rosszabb helyen is legyek, így aztán elindultam utána.
A vámpírok látszólagos érdektelensége gyanús lett és végignéztem magunkon.
~ Talán nem látnak minket? ~
- Nem látnak minket? - kérdezek rá hangosan is, míg eloldalazok a holtak mellett, nagyokat nyelve.
Láttam már persze elég hullát, de ez a mészárlás azért sok.
- Nincsenek itt. Rég halottak, ezek csak a visszhangjaik. Mi úgy hívjuk, a Suttogásuk. - feleli a nő, miközben odaérek mellé.
Az egyik vámpír ráteszi a kezét a másik, erősen ziháló társa vállára.
- Pirkad, Karol. Mennünk kell.
- Nem, elegem van, Daire. - ahogy jól megnézem, látom, hogy a vámpír szeméből patakzik a könny. - Miért kell még ezt elviselnünk? Mivel érdemeltük ki ezt?
- Jól tudod te azt, Karol. Tudod, hogy megérdemeljük.
~ Suttogások..... ~ visszhangzik a fejemben a nő szava és most már bátrabban nézek körül, de aztán magára vonja a figyelmemet a két még talpon lévő vámpír megnyilvánulása.
- Miről beszélnek? - járom körül őket kíváncsian. - És milyen csata volt itt? - faggatom a nőt.
- Jelentéktelen csata. Egy a sok közül abban a fél évszázadban, mikor minden nap vér hullott. Legalább is a ti fejetekkel számolva. - feleli Anaiel.
- Nem, Daire. Nem tudom. Megszenvedtünk már minden csepp kiontott vérért legalább annyival, miért büntetnek még minket? – rogy térdre láthatóan teljesen elkeseredve a Karol nevű vámpír és tovább zokog a földön.
- A tieid számítanak rád, Karol jarl. Talpra!
- Kegyetlen vagy, Daire. - feleli a vámpír, de azért feláll, tekintete fásult és megtört. - Lassan nem érzem magam jarlnak. Nem érzem magam semminek a fenevadon kívül, amivé a ti istenetek tett.
Körbe nézek a tengernyi halottal takart mezőn és nem értem, hogy lehet ennyire közömbös kísérőm és hogy mondhatta, hogy ez csak egy jelentéktelen csata volt.
- Hisz rengetek itt a holt és a vér. - suttogom, míg a vámpírok szenvedését figyelem.
- Milyen istenről beszél Anaiel? Azt hittem egy sereghez tartoznak vagy nem? - értetlenkedem. - És miért hoztál egyáltalán ide? – kérdeztem, mert kezdek megcsömörleni a látványtól.
- Hogy megtapasztald az Egyházad születését, amiben annyira hiszel. A szentatyáid, pápáid, püspökeid gyökereit. - mondja a nő, miközben a két vámpír elindul. - Nem egy sereg. Már nincsenek seregek, Jozef. Itt már csak Átkozottak vannak. Amit látsz... - mutat körbe. - ... az az Ötven Sötét Év, ahogy a te néped hívja.
Döbbenten nézek körbe, mintha eddig nem láttam volna mindent, de sajnos láttam és most is látom.
Az előbb, mikor mondta, tudomásul vettem, hogy valahogy a múltba "hozott" vissza, de igazából nem gondoltam volna, hogy ......ennyire.
- Átkozottak? - Szóval itt.....kezdődött?
A két vámpír eközben botorkálva megindul, a Daire nevű pedig felel is az előzőleg feltett kérdésre.
- A te istened is, Karol. Azért bűnhődünk, mert nem ismered el. Sem te, sem a többi északi társad. Már nem Thor vigyáz rátok, nem Odin vezet csatába és nem a Valhalla vár.
- De... - kezdi habogva Karol. - Mi lenne, ha megtérnénk? Ha mindannyian megtérnénk, Daire? Ha egyházat csinálnánk, mint ti a ti földeteken?
Ránézek a két túlélőre.
- Az egyik vámpír, az a Daire már megtért? Akkor egymással is harcoltak?
- Daire sosem volt pogány. Szent Patrik óta már egyetlen ír sem pogány hitben nevelkedett, így akár ellenségei is lehetnének egymásnak. De nem, ők jó barátok. De figyelj. - lép előre a két vámpír nyomában és én kényszeredetten követem.
- Mégis kire építenéd az egyházat, Karol? Nincs már senki, aki szegletkő lehetne. - ahogy Daire válaszol az egyik, földön fekvő vámpír megmozdul és fajtársai felé nyúl.
- Ke... kegye... - mondja, de elakad a szava.
- Te püspök voltál a tieidnél, nem, Daire? - kérdezi Karol, és a szemében a határközeli őrület jellegzetes csillogását vélem felfedezni. - Ha összeszednénk a püspököket, akkor segíthetnének! Biztos vagyok benne! Daire, hallasz? Mi is volt a neved? A keresztyén neved.
- Sixtus. - feleli Daire, ahogy megforgatja a lándzsáját és belevágja a haldokló vámpír torkába.
Tudom, hogy most olyan dolgoknak vagyok szemtanúja, ami nagyon keveseknek adathatott meg, ezért minden figyelmem a nőé, ám aminek aztán szemtanúja leszek, cseppet sem tölt el elégedettséggel, sőt a döbbenettől szinte megdermedek.
- Uram segíts!
~ Ez nem lehet! És.....Sixtus ....vámpír volt? ~
Ebben a pillanatban a látomás megszakad, és újra a sötét barlangban találom magam, velem szemben a ragyogó nővel.
- Miért mutatsz nekem ilyen hazugságokat! - kiáltok aztán dühösen és hullok térdre, ahogy ismét a barlangban találom magam. - Mit akarsz ezzel elérni?
- Amit láttál nem hazugság, Jozef. A múltat láttad, úgy ahogy az történt. Ez az egyházad keletkezése, két Átokkal sújtott, bűnös ember kétségbeesett utolsó próbája. Még mindig elhiszed, hogy az egyházad az Isten szavát közvetíti?
- IGEN! IGEN! IGEN! - fogom közre két tenyeremmel a fejem, mert a képek, ahogy a szerencsétlen torkába mélyed a lándzsa, tovább keringenek a gondolataimban. - Ezzel nem bizonyítottál semmit! Isten irányt mutathatott a kiúttalanságból, ez vezethette őket később.
- Nyugodj meg, Jozef. - szól lágy hangon és felém nyújtja a kezét. - Azt állítottad az Úr lesújt arra, aki a nevében beszél és még sem nyerte el a kegyét. Szerinted Daire - I. Sixtus pápa - elnyerte az Úr kegyét?
- Biztos oka volt rá, hogy úgy tegyen, ahogy tett.......- emeltem rá nedvesen csillogó tekintetem, de hangom közel sem éreztem olyan meggyőzőnek, mint szerettem volna. - Csak kiragadtál a múltból egy pillanatot és most ezzel akarsz meggyőzni? Ha az Úr nem sújtott le a pápára, akkor ő az akarata szerint cselekedett. Az Átkozottak minden bizonnyal kivívták Urunk haragját.
Épp ahogy Szodoma esetében, ahol megbüntette az egész várost, hogy mások okuljanak belőle.
- Homo homini lupus est (Ember embernek farkasa). Sixtus is Átkozott volt, Jozef. Tisztább-e a bűnös aki öl, mint a tisztátalan akire lesújt?
- Ha az Úr akaratából cselekszik, nem terheli bűn és hallhattad te is, hogy lehetőségük lett volna a többieknek is megtérni. - kapaszkodom makacsul a hitembe, hiszen csak próbára akar tenni......igaz?
- Szerinted az Úr akarata volt végezni egy kegyelemért könyörgővel? Nem beszélt nektek eleget a Fiú az irgalomról? - kérdezi Anaiel, de közben óvatosan megérinti az arcomat, amire a bennem dúló vihar mintha elcsitulna. - Ne félj, ez a próba véget ért, Jozef. Látom már hogy a hited vak és megkérdőjelezhetetlen. Rideg vagy mint a vas, de vajon jobb vagy-e a farizeusoknál? Látod-e a szeretetet, vagy csak a törvény betűit?
Megrándulok az érintésétől, de valamennyire csitul bennem a harag, de nem múlik el.
- Igazságtalan vagy! - kiáltok rá villogó szemmel. - Rám zúdítasz egy olyan történetet, ami lehet csak a te koholmányod és azt akarod, hogy suttba dobjam egy évtized hitét, azt ami értelmet adott nyomorult életemnek? És én vagyok rideg? Mit vársz tőlem Anaiel? Te ennyitől is megtagadnád a hited? - kérdezem jóval halkabban.
A nő elmosolyodik.
- Nem várok semmit tőled, Jozef. Nem nekem felelsz. A hited pedig csak neked egy évtized, egy olyan hitet hordozol, ami egyidős a teremtéssel. Ez felelősséggel is jár. - ellép tőlem, majd egy pár másodpercig csak szótlanul néz. - Kit szeretsz a legjobban, Jozef?
Attól függetlenül, amit neki mondtam, a gondolataim nyugtalanul pörögtek és valószínűleg sok töprengeni valót hagy majd maga után, amit Anaiel mutatott nekem, még ha kétségbeesetten tagadtam is azt, hogy hitelt adnék annak, amit mutatott.
Egy kis ideig hallgatásba burkolózom, mert ez egy fogós kérdés. Hiszen többen is voltak, bár meglepődve vettem tudomásul, hogy ha így végig gondolom......
- Azt hiszem........- belepirulok az igazságba, de a sötétben remélem nem látszik, - Loreena hercegnőt.... - suttogom alig hallhatóan, - de természetesen Norven atyát is és az Urat is! - teszem hozzá hevesen, mert igazából mindegyiket másként szeretem.
- Loreena hercegnét, Jozef. Armin Fairlightnak, a sötét tündék kilencedik hercegének feleségét. Tudod-e mit íratott az Úr Mózessel a kőtáblákra?
A kiigazításra csak nyeltem egyet, de nem reagáltam rá.
- Természetesen! - vágom rá. - A Tízparancsolatot!
- Hogy szól az Úr kilencedik parancsolata?
- Jaj, nem úgy szeretem! - döbbenek meg, ahogy rájövök mire gondolhatott az előbb. - Mit gondolsz rólam, soha nem akarnék semmi rosszat Loreenna úrnőnek, ő szereti a herceget. Úgy szeretem, mint a......nővéremet......Ő nagyon jó volt hozzám és kedves.
- Ahogy mondtam, nem nekem felelsz, Jozef. - mosolyodik el halványan. - De a kérdés még mindig áll, mit kíván az embertől az Úr kilencedszerre?
A zavartságot méreg váltja fel, ahogy meglátom az arcán a mosolyt és ezért dacosabban válaszolok, mint amit a helyzet megkíván.
- Felebarátod házastársát ne kívánd!
- Tudod-e, hogy akit említettél, Norven atya kit szeretett?
- Norven atya szeretett egy nőt? - kapom fel erre a fejem és nézek Anaiel-re kérdőn.
- Legyen hát a következő próbád ez. - mondja, majd ismét eltűnik, én meg csak meredten nézem a hűlt helyét.

A sötétség alattomosan begyűrűzik a gyomromba, mert rossz előérzetem van azzal kapcsolatban, amit a nő mondott. Hiába próbának említette, nekem inkább valahogy fenyegetésnek tűnt.
Hirtelen és fájdalmasan újabb helyszín tárul a szemem elé: egy apró kápolna, a stílusából ítélve északi, vagy a Katedrálisban vagy Karolusburgban lehet.
Ez az újabb látomás, vagy nem is tudom minek nevezzem már nem ér annyira váratlanul, de azért bennszakad kicsit a lélegzetem, hiszen a hely megnyugtató lehetne ugyan számomra, azonban már most éreztem, ahogy a verejték gyülekezni kezd a homlokomon. Vajon most mi lesz, mivel igyekszik próbára állítani?
A szentély lépcsőin egy nő térdel, a hátam mögül pedig nevelőatyám jól ismert hangja szólal meg.
- Nincs ma éjjel vigília.
Megperdülök, bár tudom kit fogok látni. Norven atya úgy tűnik ismeri az asszonyszemélyt, akinek azonban ezek szerint nem kéne itt lennie?
Ösztönösen előrébb lépek, hogy köszöntsem, de aztán rájövök, hogy nem lát. Nem tehetek mást csak idegesen várom, vajon mit tartogat számomra ez a jelenet.
A világítást csak a gyertyák alkotják, ezért csak most, hogy az atya közelebb lép látom, hogy sokkal fiatalosabb a külseje, mint ahogy én megismertem. Ebből már tudom, hogy megint visszautaztatott Anaiel az időben, bár, hogy mennyit azt nem tudom, a nő szavaiból csak annyit szűrök le, hogy valamikor egy nagyböjt idejében lehetünk.
- Nehezen alszom nagyböjtben - feleli a válla felett hátrapillantva a nő. - Még két nap, amíg a férjemet láthatom.
- Herr Wenger a palota melletti rendházban tölti a nagyböjti időszakot - jegyzi meg Norven. - Ez mindig így volt?
Wenger asszony ajka puhán megrándul.
- Mindig - feleli kurtán, s válaszából lehetetlen nem kihallani a helytelenítést. - Azt mondja, ahogy a böjt jót tesz a léleknek, úgy a testnek is.
Végig nézve a lenge hálóöltözékben szinte szégyentelenül mutatkozó nőn, gyönyörű, kissé törékeny alkatán, szeme érdekes zöld kacérságán, egyet tudok érteni vele, amiért értetlenség bujkál a hangjában férje távolságtartása miatt.
Buzog bennem az ifjúság heve ezért önkéntelenül buknak ki a szavak a számon, igaz úgy sem hallják.
- Bolond az az ember!
Aztán gyorsan elszégyellem magam és keresztet vetek, hogy ilyen gondolataim vannak Urunk házában. De láthatóan mentoromat is érdekli a nő.
~ Tudta vajon, hogy itt lesz? Vagy csak véletlenül lelt itt rá? Valami oka azonban biztos van, hogy Anaiel pont ide hozott. ~ csaponganak gondolataim és a feszültség a gyomromban egyre nő.
Mintha csak ez vonzaná ide, a megkísértőm meg is jelenik mellettem és felsétál a lépcsőkön, lenézve a térdelő nőre és a lassan mellé térdelő Norven atyára.
- Bizonyosan igaza van - feleli az inkvizítor atya a nőnek.
Követem az atyát, ahogy közel megy a nőhöz. Kíváncsian kutakodom az asszony arcában, hogy mik lehetnek a szándékai, Talán Istenhez fohászkodik, hogy változtassa meg férje urát? Ám, ami következik még Anailel baljós megjelenéséről is eltereli a figyelmemet.
- Nincs! – késlekedés nélkül, dacosan vágja rá és ezzel az atya mellkasára teszi a kezét és lassan közelebb hajol hozzá. - A férjemnek sosincs igaza. - suttogja Norvennek nagyon közelről, hogy szinte összeér az arcuk.
- Óóóó, ne! - kiáltok fel kikerekedett szemekkel, hiszen bár én tapasztalatlan tacskó vagyok a nők és férfiak szerelmi dolgában, mégis nyilvánvaló, hogy mik a szándékai most.
Már előre összehúzom magam Norven atya várható kitörésére számítva, aki elképzelésem szerint minden bizonnyal alaposan rendre utasítja majd a magáról elfeledkező fehérnépet.
A nő mozdulata hirtelen, ahogy szinte felugrik a térdelő helyzetből Norven felé, mint egy megvadult vámpír és amire én is ugrom egyet hátra, önkéntelenül felkiáltva.
De aztán legnagyobb megdöbbenésemre nem azt látom, amit várok, hanem valami egészen mást.
Atyám a felháborodás helyett, kapkodva tűri fel az asszony hálóinge alját és markol a combjába, aki eközben vadul megcsókolja.
A hálóing zsinórja megereszkedik, az pedig lecsúszik a nő fél válláról, aki lábaival eközben átfonja az inkvizítor derekát és ruhájának gombjaival szöszmötöl, miközben az atya nem tanúsít semmiféle ellenállást, inkább arcát a nő nyakába temeti míg az apró, kéjes nyögésekkel el nem helyezkedik fölötte és lassú tempóban ringatni kezdi a csípőjét. Hála az égnek ruháik fodrai jótékonyan eltakarnak minden olyat, amit nem szeretnék látni, de még számomra is egyértelmű, ahogy vad orgia bontakozik ki a szentély lépcsőjén, aminek tevékeny résztvevője mentorom és példaképem. Felhördülök, mint egy farkas, akit szíven lőttek.
- Ez már túl megy minden határon Anaiel! Azonnal hagyd abba! Ezt úgy sem hiszem el! Csak meg akarsz kísérteni te démon. - fordulok el a látványtól, ám a hangok továbbra is velem vannak, a fülembe hatolnak.
Azonnal és zsigerből elutasítom a lehetőségét is annak, amit kísértőm rám akar erőszakolni.
- Talán a te Norven atyád nem volt-e fiatal, Jozef? Talán a te atyád nem volt-e bűnös, meggondolatlan? Talán nem rá vallana ez?
- Nem! NEM! - vágom rá gondolkodás nélkül, aztán habozva hozzáteszem, hiszen azért nem vagyok annyira naiv kölyök már. - Persze, hogy volt fiatal és biztos lányok is voltak az életében, ez még nem bűn, de, hogy itt......és így, egy másik férfi asszonyával..........aki közben buzgón imádkozik…..- továbbra sem nézek arra, csak a szemem sarkából érzékelem, hogy a jelenet a szentély lépcsőjén közben folyik tovább. - Az atya nem tett volna ilyet! - szögezem le.
~ Legalábbis nem tudom elképzelni........nem.........nem lehet! ~
- De tett! Nem egyszer, nem csak ezzel a nővel. A tagadásod már nem hűség, Jozef, csak ostobaság. - közben a kép szétoszlik, újra a sötét barlangban vagyunk.
Szíven ütnek a szavai, mert azt sem hihetem, hogy egy félangyal, akinek a nőt sejtem, ilyen hazugsággal piszkolná be magát, de közben meg azért is elszégyellem magam, hogy ilyen kevés is elég, hogy meginogjak az atyába vetett hitemben.
Nem…..Nem az volt a bajom, hogy engedett a vágyainak, hiszen hogyan is ítélhettem volna épp őt ezért, mikor én is alig bírtam buzgó véremmel, de hogy egy olyan nővel tegye, akinek férje ájtatosan imádkozva tölti a böjtöt és ráadásul az Úr házában, szinte az orra előtt..........
- Nem vagyok ostoba! – csattanok fel, csalódott, tehetetlen dühömet ráeresztve. - Miért kéne ezt - intettem az enyelgőkre, - elhinnem? Csak mert te ezt mondod? – dacoltam egyre gyengülve, mert a kétség már gyökeret vert bennem.
- Mert igaz, Jozef. Amit itt látsz mind igaz, mint Veronia történelme. Vagy az sem igaz, hogy kikötöztek egy kúthoz amikor először elszöktél és kis híján múlt az életed? - ahogy beszél a kép homályosan megváltozik, felfedve a régi emléket mikor Norven inkvizítor mentett meg egy faluban. - Vagy az sem igaz, hogy íjjal lőni tanított Loreena hercegné, akit te a legjobban szeretsz? - mondja, majd ez is elősejlik a sötétből majd el is tűnik. - Még mindig nem hiszel nekem, Jozef?
Az emlékek, amiket elém vetít, annyira valósághűek és tagadhatatlanul igazak, de akkor sem tudom elhinni, hogy az általam ismert és mindig a hűség, becsületesség, hit mintaképének tartott személy alakja szertefoszoljon ilyen módon, szinte megbecstelenítve a hozzá való ragaszkodásomat.
- Miért? Miért akartad, hogy ezt lássam, miért akarod, hogy megrendüljek benne? Hiszen biztosan tudod, hogy szeretem őt. - ráemelve az arcom láthatja, hogy szégyentelenül csorognak a könnyeim.
- Hogy próbára tegyelek, Jozef. - feleli Anaiel. - Felelj hát nekem, miért követed ezt az embert?
- Mert ha lett volna apám, akkor olyat akartam volna, mint ő. Megmentett, jó volt hozzám, törődött velem.
- Ezért hálásnak kell lenned, ahogy Ő parancsolta. De nem kell követned. Miért követed?
A szomorúság szinte a gondolataimat is eltompítja, így aztán értetlenül nézek rá.
- Mert ő az Úr meghosszabbított keze, a kardja és megbünteti azokat, akik Isten ellen szegülnek. Mert azt gondolom, hogy bátran megteszi azt, ami elől mások elbújnak. - válaszolom halkan, ahogy erőmet megfeszítve megpróbálom összeszedni magam.
- Ezt miért gondolod? Ki nevezte ki őt az Úr kezének?
Ismét zavarodottan érzem magam, hiszen ezt mindenki tudja, nem?
- Hát a pápa őszentsége.
- Sixtus pápa nem az Úr, Jozef. Csak inkvizítornak nevezte ki Norven Kathert és püspöknek, földi egyházának egyik címével amely az Úr szemében nem fog jelenteni semmit. Tudod mit tesznek az inkvizítorok?
Teljesen össze vagyok keveredve, mert soha eddig nem vonta kétségbe senki, hogy a pápa az Úr földi helytartója és, hogy amit tesz az nem helyes, nem Isten akaratát testesíti meg és most egyik kétségből a másikba kerget ez a nő, akinek a szándékai rejtve vannak még mindig előlem. Talán a lelkemet akarja? Azt nem kapja meg!
Magamban imádkozni kezdek, hogy megerősítsem magam.
- Érvényt szereznek az Úr akaratának és megbüntetik azokat, akik ellene szegülnek. - emelem fel az állam, hogy a szemébe nézzek.
Meglepetésemre a félangyal elmosolyodik.
- Megölik és megkínozzák, akire az Egyház parancsot ad nekik. Legyenek azok bűnösök, eretnekek, boszorkányok vagy félreértett ártatlanok.
Tudom, hogy ebben van némi igazság, hiszen az első leckét is hasonló helyzetben kaptam az atyától, de mindig azzal nyugtattam magam, hogy azok, akikre az egyház haragja lesújt, megérdemlik, még ha ez szenvedéssel is jár és csak még én nem nőttem fel a feladathoz.
- Meg kell bánniuk a bűneiket és vannak akik nem hajlandók erre.... - mondom kényszeredetten, mert lelkem mélyén ezzel sosem értettem egyet, bár neveltetésem során végül elfogadtam, hogy ez szükséges rossz, amit az inkvizítoroknak, lelküket kockáztatva, fel kell vállalni. - Ezért kell erős lelkűnek és erős hitűnek lennie, akiket erre a feladatra kineveznek. - veszem védelmembe is azonnal Norven atyát, bár a lépcső felől jövő hangok, azonnal lecsapnak rám és elhallgattatnak.
- Gőgösnek és önigazságúnak kell lennie. Vagy lelketlennek és hidegnek. Ki vagy te, Jozef, hogy kikényszerítsd a bűnbocsánatot mikor a Fiú sem tette soha? Ki Norven Kather? Ki a pápa?
- Ő nem lelketlen és nem hideg! - rázom meg a fejem a nő felé villogtatva a szemem.
Dühös vagyok, hogy ilyet tesz velem, hogy megingatja a hitem és megpróbálja elvenni az egyetlen embert, aki kölyökként emberszámba vett. - Megadta nekem a lehetőséget, megvédett, tanított, tőle kaptam az első ajándékomat. - ismét könnyek lepik el az arcom, ezért még dühösebb leszek. - Istenfélő jó emberek.........jó emberek, akik vigyáznak a lelkünkre. - suttogom és térdre esve két kézre fogom a fejem, ami úgy érzem mindjárt szétszakad a szívemmel együtt.
- Miért kínzol engem Anailel, mit vétettem? Én csak ......jó akarok lenni!
- Nem kínozlak. Próbára teszlek Jozef, ahogy legelőször mondtam. Mert ez ennek a helynek a feladata. Ezt bízták rám. Olyan akarsz lenni, mint Norven Kather?
Lassan csendesednek bennem az érzelmi hullámzások és tompa fájdalom honol helyette a mellkasomban. Kérdésére most némán magamba nézek és pár perc után,lassan megrázom a fejem.
- Nem tudok másként érezni iránta, attól sem, amit mutattál, de.......én nem vagyok olyan.......erős - szándékosan nem rideget mondtam, - mint ő. Én harcolni akarok a hitért, mint ő, de nem tudnék .....megkínozni senkit. - hajtom le a fejem. - Tehát a kérdésedre igenis, meg nem is a válasz.
A nő közelebb lép és a vállamra teszi a kezét, amire összerezzenek, de mikor felnézek, látom hogy kedvesen mosolyog rám.
- Helyes, Jozef. Így gondolkozik egy férfi. Így gondolkodott a Fiú nevelője, a névadód, az ács. Ismerd magad, ismerd a gyengéidet, kövesd a jó példát és ismerd fel annak rossz oldalait. A többit pedig bízd rá az Istenre.
Meglep a lágy hang, a szavai, hiszen úgy éreztem, hogy elbuktam, nem voltam képes kitartani és elárultam azt, akihez hűséggel, tisztelettel és szerető ragaszkodással húz a szívem.
- Egyáltalán nem érzem magam férfinek, sőt .......- habogom, - most inkább egy ostoba kölyöknek érzem magam. Ha az Úr lát most, biztosan csalódott bennem.
- Tudod, mi vagy ebben az univerzumban, Jozef? - kérdezi, mire hirtelen körülöttünk apró, tűfejnyi fényes pontok jelennek meg, egyre több és több, egyre fényesebb, és amikor már az egész látóterem beterítik szemkápráztató fényességgel egy csillagos éjszakai égboltot látok minden irányban, mintha nem is a földön állnék, hanem a csillagok között.
A távolság, ami körülvesz szívremegtető, szinte érzem a teremtés nagyságát magamhoz képest. Porszem vagyok, apró és eltörpülő.
A gyomrom, a torkom összeszorul. Levegő után kapkodva, de a csodálattól ragyogó arccal nézek körül, elnyomva félelmemet.
Úgy érzem, mintha maga az Úr lenne velem és Anaile az ő hangja, a megtestesülése.
- A ti egyházatok azt mondja a legnagyobb erényetek az alázat, és igaza van. Ha tudod, mennyire esendő vagy az az első lépés ehhez. De a következő az, ha tudod, hogy mindenki más is az. Nincs ember, aki tökéletes, nincs ember, aki bűntelen. De mind a Teremtő csodás alkotásai vagytok. - tér vissza a kép a barlangba. - Egyedi, megismételhetetlen a hibáitokkal együtt, ezért vigyáz rátok, mindig és mindenhol. Érted már ennek a leckének a tanulságát?
A barlang megjelenése szinte letaglózó, a ragyogás hiánya bánatossá tesz.
- Azt hiszem........- válaszolom rekedten, mert alig jön ki hang a torkomon. - Talán az, hogy nem az emberek, hanem az Úr dolga ítélkezni, hiszen, ahogy mondtad, senki nem bűntelen és, hogy soha nem legyen a hitem.....fanatikus?
- Egyrészt. - feleli a nő. - A másik pedig az, hogy kövesd a jó példát de tanulj a rosszból és törekedj jobbnak lenni. Norven Kather nem tökéletes, nem mesehős - de egy jó ember a maga nemében. Ameddig az erényeit akarod elsajátítani és nem magasztalod a bukásait nem leszel gondban.
Majdnem, hogy hálás vagyok a nefilimnek, hogy ezt mondja, mindazok ellenére, amin keresztül vitt.
Hálás vagyok, hogy a rám zúdított, kiábrándító emlékek ellenére, mégis megerősítette hitemet az atyában, miután majdnem összetörte velük a szívemet.
- Igen, tudom.....én tudom, hogy ő egy jó ember. De most már azt is felfogtam, hogy ne legyek vak a hibáira, de ő mindig az én.....atyám marad. – mosolyodok el halványan, még ha tudom is, hogy az amit Anaile mutatott az előbb, már örökre velem marad és még emésztenem kell.
- Azt hiszem kiálltad a próbát, Jozef. Ezúttal az én próbám jön, és a te jutalmad. Most te kérdezel tőlem, én pedig válaszolok.

Ahogy kimondta Anaiel, hogy vége a próbámnak és ráadásul ki is álltam, olyan megkönnyebbülés fogott el, hogy minden épkézláb gondolat ki is röppent a fejemből, pedig eddig jóformán csak kérdések hömpölyögtek az agyamban.
- Te nem olyan vagy, mint azok a nefilimek, akikkel eddig találkoztam. Ki vagy te?
Ez volt az első kérdés, ami viszont rögtön ez után eszembe jutott.
- Nem vagyok nefilim, Jozef. Egy visszhang vagyok, egy lenyomata Anaiel angyalnak, aki ehhez a barlanghoz kötve várja, hogy teljesíthesse a feladatát.
A válaszára várva, már a következő kérdésen töprengtem, de most leesett az állam és kikerekedett szemekkel bámultam az előttem álló női alakot.
- Angyal? Te egy angyal vagy, akarom mondani......mi az a lenyomat? Valamiféle másolat vagy mi? - jöttem zavarba, de attól még a döbbenetem nem sokat csökkent. - De, ha te olyan másolatféle vagy, akkor, milyen az igazi, mármint, milyen egy angyal? Van glóriád, vagy lángoló kardod?
Igen csak izgatott lettem és ez kezdte elnyomni az áhítatot, különben is ő mondta, hogy kérdezzek........
- És.....én voltam a feladat? Honnan tudtad?
Anaiel felemelte az egyik kezét, mire a barlang egy pontján erős, egyirányba mutató fény gyulladt, egyfajta árnyékot vetítve a falra rólad
- Tegyük fel, hogy te vagy az angyal, Jozef. Te vagy az eredeti Anaiel. - mondta, majd ujjával az árnyékom felé mutatott, amely ettől megelevenedett és szembefordult velem, hóbortosan integetve. - Az vagyok én. Az árnyék, amelyet hátrahagytak. Külalakra olyan lehetek, mint az eredeti vagy egészen torz mása, az csakis a fénytől függ. Még sem látod bennem a színt, a formát, amely az igazit igazivá teszi. Ez vagyok én. Árnyéka az igazinak. És nem, a feladat nem te voltál. A feladatom Bet'Sohar.
A hirtelen erős fénytől egy pillanatra behunytam a szemem, aztán viszont figyelmesen néztem, amit mutatott nekem. Bár sötét elf vagyok, és sosem voltam egy mintakölyök, de a felfogó képességemre sosem volt panasz. Hamar megértettem, hogy miről beszélt és sűrűn bólogattam. Amikor azonban az árnyékom önálló életre kelt, kissé ijedten hököltem hátra, de aztán kissé tétován visszaintegettem: Az ismeretlen szóra azonban ismét Anailre kaptam a tekintetem.
- Bet'Sohar? Az ki? Ezek szerint én csak valahogy bekeveredtem ide?
Pedig jó lett volna azzal büszkélkedni, hogy egy angyalnak én voltam a feladata, de hát a nagyravágyás is bűn, nem igaz? Viszont nagyon kíváncsivá tett.
- Bet'sohar nem egy ki. Bet'Sohar a hely a talpad alatt. A hely a földjeitek alatt. A hely a tengereiteken túl és a hegyeitek túloldalán. Bet'Sohar a hely, amelyre száműzött titeket Ő.
Döbbenten hallgattam, amit mond, hiszen erről soha nem hallottam, pedig az emberek és az atyák között sincs olyan titok, ami előbb-utóbb ki ne szivárogna, de ez...........
A kétség megint felütötte a fejét bennem, hogy talán ez csak valami otromba tréfa és lehet, hogy még mindig a hitemet próbálgatja vagy a tudásomat.
- Veronia Bet'Sohar? Az, ahová a Paradicsomból kiűzött az Úr angyala? És mi vele, ezzel a hellyel….mi a feladatod? - néztem rá értetlenül, mert most itt van a lábam alatt vagy túl a tengereken és hegyeken?
- Nem. - rázta meg a fejét Anaiel. - Bet'sohar a hely, ahonnan Terráról száműzött titeket a Seregek Ura, a nagy Ítéletkor, amit ti Szakadásnak hívtok. Ez Bet'Sohar. - illesztette össze a tenyerét, majd mintha a barlang hirtelen tágulni kezdett volna, az alattam lévő talaj pedig összemenni, míg ott nem álltam egy enyhén lejtő dombszerű helyen, amely szinte szabályos gömbalakban kanyarodott és a végei a horizont mögé vesztek. Az egész fehér volt, mint az angyalromok Veronián, és néhány helyen apró, világító kék pontokat is láttam.
- Az a feladatom, hogy megfigyeljem. Hogy feljegyezzek mindent, mai történik.
A gyomrom megint liftezett egyet, ahogy Anaiel varázslata által megváltozott körülöttem a tér.
- Ez........ez .....félelmetes és .....nagyon szép is....- nyögtem ki, mert hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy féljek vagy csodálkozzak, szemeim az apró kék fényekre tapadtak, hogy legalább valami biztos pontba kapaszkodhassak. - Mik azok? És végül is én, hogy kerültem ide vagy oda, …..bocs, de már egészen összezavarodtam, hogy én most akkor hol is vagyok.
Az is eszembe jutott, hogy lehet, hogy már nem is élek, de ezt egyelőre nem mertem megkérdezni, mert féltem, hogy nem tetszene a válasz.
- Akkor te, olyan Krónikásféle vagy?
Így érthető, hogy milyen sok mindent mutatott nekem. Bele sem mertem gondolni, hogy valószínűleg ő maga ezt mind a saját szemével látta.
- Mindig is itt voltál, Jozef, csak most közelebb vagy hozzá, mint általában. Veronia földje alatt ott húzódik Bet'Sohar, így most, hogy lehoztak a barlangba a talpad már annak kövét érinti. - felelte, majd tekintete a kék fények felé fordult. - Azok bilincsek. Börtönök, olyan foglyokkal, amelyeket a te értelmed nem foghat fel, amelyeknek puszta létezése is arcátlanság az Ő neve felé. És igen, így is mondhatjuk. Én vagyok Bet'Sohar történetmondója.
Most már kezdtem érteni és bár továbbra sem voltam biztos benne, hogy azzal, hogy itt álltam, nem-e pecsételtem meg a sorsomat, azonban a kíváncsiságom nagyobb volt, így tovább kérdeztem. Azonban nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy azt mondta lehoztak.
- Kik hoztak le? - csaptam le a szavaira, de az említett kék fények továbbra is vonzották a tekintetem. - Azok a börtönök, talán az angyalromok és a foglyok a Mélységiek? - csillogtattam meg, hogy talán mégis tudok valamit, nem csak állok ott leesett állal. Teljesen logikus lett volna.
- A helyiek. De ne haragudj rájuk, úgy hiszik mindenkinek így a legjobb. - felelte az első kérdésemre. - És igen, te így neveznéd őket. A Bukottak, a Mélységben Senyvedők, az Engedetlenek.
- A falusiak tudják, hogy te itt vagy? - hökkentem meg annyira azon, hogy be vannak avatva, az Egyház meg nem tud semmiről semmit,
- Tudják. Nem hiszik, hogy angyal vagyok, néhányan a Holdanya szellemének, néhányan egy itt ragadt kísértetnek hisznek, de tudnak rólam.
Egyáltalán nem látszott, hogy ez bármennyire is zavarta volna.
Sok minden kavargott ezért a fejemben, így a második kérdésemre adott válasza kis késéssel ért el az agyamig, de hallatán elégedett mosoly villant át a képemen. Legalább ebben nem bizonyultam tudatlannak, viszont aztán összeráncoltam a homlokom.
- De azt ugye tudod, bár ostoba kérdés biztos tudod, hogy jó pár .......fogoly kiszabadult? Az Úr majd küld valakit, egy másik angyalt, hogy ismét bezárja őket?
Elsötétedett Anaiel tekintete.
- Ha olyan fogoly szabadult volna el, amelyért Ő angyalokat küldene a földre már nem lenne ezen a földön, aki boldog és gondtalan.
- És akikért nem küld? Hiszen ha látsz mindent, akkor azt is tudod, hogy milyen hatalmasok így is. Hogy vehetjük fel velük a harcot? Már külön szektájuk is van, akiket pokoli hatalommal látnak el. - mondtam dühösen.
- Felveszitek, Jozef. Megadja nektek az eszközöket hozzá. - felelte mosolyogva.
Nagyon meggyőző volt, de én mégis tele voltam kételyekkel.
Persze a dühöm abból is táplálkozott, hogy mennyire közömbös volt számára, hogy egyszerűen csak elragadtak......Hmm......na jó, talán pont ezért küldtek minket ide az inkvizítor atyával, hogy ezt kivizsgáljuk, amit azért nem pont így terveztem és …….még mindig féltem.
- Ezek szerint te felelsz az eltűnésekért? Életben - nyeltem egyet, majd még egyet, - életben vagyok még?
Közel hajolt hozzám, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön és közben megérintette az arcomat
- Ne aggódj, élsz és jól vagy. Jobban, mint amikor lehoztak. Ha elindulsz előre és nem térsz el se jobbra, se balra megtalálod a kivezető utat.
Mérhetetlenül hatalmas volt a megkönnyebbülésem, ami biztosan az arcomra is kiült, ahogy biztosított róla, hogy éltben vagyok és nem valahol a mennyország küszöbén beszélgetünk. Jól esett az érintése, annyira, hogy szinte vágytam volna még többre is, de elhúzta a kezét és még az útirányt is megkaptam. De, ha már ilyen csodában volt részem, akkor minden lehetőséget ki akartam használni, hogy kiderítsem, mit tud és milyen előnyökre tehetünk szert, amíg hajlandó válaszolni.
- Elmondod, hogy mik azok az eszközök? Mivel lehet visszataszítani a Bukottakat oda, ahol eddig voltak? Én meg akarom védeni az embereket e szentségtelen lényektől, minden segítség jól jönne. - néztem rá reménykedően.
- Te is jól tudod, Jozef. Ezek azok az eszközök. - mondta mosolyogva, miközben egyik ujja sorra megérintette a homlokom, a mellkasom és a két kezem. - Hit... Remény... és szeretet.
Elvörösödtem, ahogy megérintett és elmondta a felsorolást.
- Persze, de mikor a Mélységi összezagyválja az áldozata agyát, hogy csak egy nyáladzó állat lesz belőle, akkor ezek, csak ezek nem segítenek. Mi lesz, ha ők győznek? Mi lesz Verona-val? - kérdeztem leküzdve csalódásomat.
Elnéztem arra, ahol a kijáratot mutatta. Sejtettem, hogy ez a beszélgetés már nem tart sokáig, hiszen így is hihetetlen, hogy egy angyal, még ha az csak egy …….kivetülésféle is, szóba állt velem. Velem! Egy átkossal! És erről eszembe jutott Norven atya. Nagyot sóhajtottam
- Kik engedték el a Bukottakat, Jozef? - kérdezte Anaiel érzelemmentes arccal.
- Nem tudom. - vallottam be. - Talán csak meggyengültek a börtönök, hiszen már csak romok. - ötleteltem.
- Ti voltatok, Jozef. A romok csak a te szemednek azok. A mindenható Isten teremtette tökéletes börtönök nem képesek maguktól meglazulni, csak ha valaki kinyitja őket. Ti. Az emberek, a tündék, a démonok, még a nefilimek is. Ti.
Már számítottam arra, hogy valami ilyesmit fog mondani, valahogy a hangsúlyából éreztem, hogy ez egy újabb lecke.
- Értem. Ezek szerint vagy helyrehozzuk, vagy.........- nem mondtam ki, de biztos voltam benne, hogy magától is kitalálta. - Köszönöm Anaiel, hogy ......szóval szóba álltál velem. Gondlom, most már mennem kell. - néztem a szemébe.
- Nem kell semmit tenned Jozef. Nem tudlak megakadályozni de nem tudlak kényszeríteni sem. Én csak a krónikás vagyok. - mosolygott az angyalárnyék
- Igen és remélem ha legközelebb találkozunk, csupa jó hírrel szolgálsz. - mondtam neki búcsúzóul még. - Az Úr legyen veled Krónikás! - hajtottam meg felé a fejem és aztán felemás érzésekkel a barlang kijárata felé indultam.
- Viszlát, Jozef. Ne feledd, amit itt tanultál. - felelte az angyal búcsúzóul.
Egy szűkülő és enyhén felfelé haladó járaton keresztül végül Rookdam falujától száz-százhúsz méterre bukkantam fel egy bokroktól fedett lyukban, ami épp akkora, hogy nagy nehezen kipréseltem magam rajta.
Nagy levegőt vettem és körül nézve már most azon gondolkoztam, hogy mennyire hihetetlen az ami velem történt. Hogy fognak egyáltalán hitelt adni a szavaimnak?
Még sem hozhatom fel Norven püspök ….khmm……viselt dolgát azzal az asszonnyal, hogy bizonyítsak!
Nem! Nem, azt sosem mondanám el másnak……ám, ha ezt felhozom neki, akkor ő el fogja hinni a többit is és talán akkor ő elmondhatja a rendfőnöknek vagy egyenest a Pápának.
Persze azt már valószínűleg úgy sem élném meg, mert addigra agyonütne, mielőtt még további magyarázatba fognék…….
~ Ajaj! Most légy eszednél Jozef! ~
De tudtam, hogy az angyallal való beszélgetést el kell mondanom fogadott atyámnak. Akármennyire is adtam a nagy menőt a többiek előtt, azért tisztában voltam vele, hogy a történtek vizsgálatához én még nem vagyok elég ……felnőtt. Na és persze nagyon, de nagyon kíváncsi voltam, hogy miként reagál……Elismeri? Letagadja? Vagy egyszerűen kihajít? Vagy rosszabb....
Minden esetre Herbert Trudin inkvizítor testvérnek ki kellett találnom valami jó kis mesét, hogy hová tűntem el. Azt hiszem ő nem okoz gondot, nem ismert engem, így könnyű lesz lóvá tenni.

Ennek a küldetésnek is vége, köszönöm a részvételt, remélem így szólóban is élvezhető volt. Nem maradsz jutalom nélkül, a kis kaland alatt 200 TP-vel és 2000 váltóval lettél gazdagabb, valamint a következő kis aprósággal.

Név: Forró sóhaj
Leírás: Egy apró, kerekded fehér kő, ahhoz hasonló amelyből az angyalromok állnak. Kalandonként egyszer ha bármilyen kőzethez érinted fél perc erejéig megjelenik előtted Anaiel, akitől ez idő alatt kérdezhetsz. Hogy az angyalárnyék miként válaszol a mesélőtől függ. (Megjegyzés: Az általam vezetett küdletéseken tudom ígérni, hogy történik valami, a többiek dönthetnek úgy hogy az angyal morcos és nem is felel a hívásodra.)