Magánküldetés: Necropotentia (II.)

A régi-új nekromantás magánküldetés újraindítása, most Murak Grimridr főszereplésével!

Murak Grimrider felkapta a fejét. Éppen kísérleteibe temetkezett (a ”vándorszínészek” maradékát alakította át zombivá), mikor kopogtak ajtaján. „Talán a polgármester az? Megüzentem, hogy nem kell semmilyen köszönet”. A nekromanta sopánkodva kelt fel a hulla mellől, majd az ajtóhoz ment. Szokása szerint eloltotta ilyenkor a fáklyákat, és a sötétből, résnyire nyitotta ki az ajtót.
Koromfekete páncélba öltözött férfi állt előtte, arca holtsápadt volt, és csak úgy ömlött belőle a nekromantákra jellemző varázserő. Halkan megszólalt.
- Murak Grimrider?
Sokkal inkább volt kijelentés, mint kérdés.
- Ki kérdezi? - veti vissza a sötételf, és lélekben már felkészült, hogy csontvázakat idézzen a gyanús idegenre. Eddig még nem találkozott másik nekromantával, vagy olyannal, aki őket szolgálja, így sok lehetséges forgatókönyv pörgött le a fejében a következő párbeszéddel kapcsolatban.
- Senioris, a Sötét Apostol ghoulja.
A válasz tömör volt, kellő fenyegetéssel keverve.
A nekromanta magában füstölgött: „ Hogy a jó ég szakadjon bele az Apostolba, és vonszolja végig a görcs egész Veronián. Hogy a pokolba talált meg? A múltkori incidens után az óriásokkal nem is mozdultam ki!” Majd a lehető legnagyobb nyugalommal a hangjában megkérdezte:
- És miért keresett fel engem ENNYIRE messzi otthonomban?
- A készségesség hiánya nyilván azt jelzi, hogy távol áll öntől egy jó adag friss információ és barátságos mennyiségű pénz megszerzése.
Sóhajtott a ghoul, miközben a homlokát ráncolta.
„Nocsak, egy ghoul szarkazmussal… Ez is valami”
- Már megbocsásson, de eddigi tudomásom szerint 2-3 emberen kívül senki nem tudta, hogy ki vagyok és hol lakom. - mondta Murak, majd kijjebb nyitotta az ajtót. Ha a ghoul meg akarta volna támadni, más lehetősége is lehetett volna, és egyébként is, jelenleg most Murak volt hazai pályán, már amennyiben ez ért valamit egy ghoul ellen.
- Ne húzzuk tovább egymás idejét, mondja el, miért küldte a mestere!
- Ne gondolja, hogy bármelyik nekromanta elrejthet valamit az apostola elől. Én pedig az ő akaratának megtestesülése vagyok.
Ezeknek a szavaknak több fenyegető értéke volt, mint az inkvizíciónak úgy általában. A ghoul egyszerűen félretolta Murakot, és besétált a kazamatába.
- Hallott már a Codex Necromantis Major-ról?
A sötételf tovább mérgelődött magában. „Hogy a ragya szakasztaná meg...” Majd követte a be nem invitált élőholtat. Amaz a fő helységbe ért, ahol Alea festménye is ki volt rakva. Murak ott anno elhelyezett egy asztalt pár székkel, hogy ha legrosszabb esetben beesik pár vendég, legyen hova ülniük. Mégiscsak nemesi neveltetést kapott. A ghoul itt kérés nélkül helyet foglalt, Murak pedig sorsába beletörődve, vele szemben szintén A kódex említése kíváncsiságot ébresztett benne.
- Nem hallottam. Mit kell róla tudni?
- Azt, amire gondol. Az első nekromanták írták, tele ősi tudással a nekromanciáról.
Tartott egy pillanat szünetet.
- Csak hogy ez egy inkvizítor kezében van épp.
Murak megpróbálta fékezni izgalmát az első mondat után. Megőrizve hidegvérét, mondta a ghoulnak:
- Ajj, az bizony nem a legszerencsésebb. Talán nekem kellene ez ellen tenni?
- Dehogy, esélye nincs. A Boszorkánypöröly pillanatok alatt kivégezné. Van azonban egy másik könyv.
- Éééés feltételezem... ehhez lenne nekem közöm...
- Így van.
Murak elbizonytalanodott. Minek kellene a Sötét Apostolnak egy olyan nekromanta segítsége, aki nem tartozik hozzá, és a sleppjéhez. Biztosan így akarja „jobb belátásra téríteni”, vagyis beszervezni a sötételfet. Ehhez természetesen semmi kedve nem volt Muraknak, viszont mindenesetre a kódex megszerzése kiváló alkalom lenne az első nekromanták mágiájának, gondolatainak tanulmányozására.
- És hol található ez a másolat?
- Északon, messze, van egy település, Unterbergen. Ettől északkeletre, néhány óra sétára van egy megközelítőleg ezer éves templom, vagyis annak a romjai. Ott kell lenni a könyvnek.
Murak egy pillanatra úgy tett, mintha elgondolkozna, de fejében már meg is szülte válaszát. Természetesen el fog menni a kódexért, és még ha át is kell adnia az Apostolnak, addig is jegyzetelhet a könyvből. Eloldalogni vele nem érdemes, az apostol, ha itt megtalálta, máshol is meg fogja, úgyhogy igazából mindegy. Viszont nem kívánt jobban belefolyni a sötét ügyleteibe, így a lehető legtávolabb akarta tartani magát attól a hatalmas nekromantától.
- Rendben van, elmegyek érte. Viszont említett valami jutalmat is...
- Igen. Méltányos mennyiségű váltó, valamint öt napot eltölthet a könyv tanulmányozásával.
- Rendben, vállalom. Esetleg megkínálhatom valamivel? Bor? Formaldehid?
- Maga kifejezetten humoros. Vigyázzon, nehogy ez egyszer a kárára váljon.
Mondta hidegen, majd felállt, és elindult a kijárat felé.
- Unterbergenben keressen egy Erik von Oberstdorf nevű férfit, és mondja meg, hogy én küldtem.
- Egyet még nem mondott. Hova vigyem utána a könyvet, és hol kapom meg a jutalmam? Vagy talán ismét vendégül fogom önt látni?
- Felkeresem. Sok sikert, Murak Grimrider.
Ezek után a sötételf kikísérte a ghoult, és elindult felkészülni a nagy utazásra, miközben magában továbbra is a Sötét Apostolra mondott cifrábbnál cifrábbakat...

Murak Grimrider a nyár közepén teljesen átfagyva érkezett meg Unterbergenbe. A város annyira északon tartózkodott, hogy a meleg évszakban is apró pelyhekben hullt a hó. A nekromanta azon is csodálkozott, hogy lova, Grimrider, nem fagyott össze ízületeiben. Elhatározta, hogy kutatását Erik von Oberstorf után a legközelebbi fogadóban kezdi.
A fogadó, minthogy munkaidőben érkezett, relatív üres volt. Néhány favágó vagy vadász épp akkor fogyasztották kései ebédjüket, a fogadós pedig a szokásos helyén, kőkorsóit törölgetve nézett fel rá, mint új érkezőre.
- Adj' Isten, tünde. Mi járatban?
- Ha van valami kész és meleg étel, és mellé forralt bor, akkor kérnék belőlük. - mondta a sötételf, majd leült a pultnak a tűzhöz legközelebb eső részén.
- Egy illetőt keresek, talán tud segíteni. A neve Erik von Oberstorf.
A fogadós hátrament a konyhába, és egy tál meleg pörkölttel és egy kupa gőzölgő itallal tért vissza, majd a sötételf elé teszi.
- Az ételt is írjam Oberstdorf és szervezete számlájára? Maga is velük van?
- Nem tartozom semmiféle szervezethez. Mindössze beszélnem kell vele. - Mondta Murak, majd nekilátott a pörköltnek - Megmondaná, hol találom?
- Hát akkor keresse a pásztor kunyhójánál a falu szélén.
Murak furcsának találta a választ, de hát az élet tele van furcsaságokkal. Befejezte az ebédjét, fizetett, hozzáadva egy kis borravalót, majd elindult a pásztor-kunyhóhoz, magára húzva fekete csuklyáját a hűvös idő ellen.
Az illető épületre azt mondani hogy kunyhó, határozott túlzás lenne, a hely egy faviskóra épp emlékeztetett. Olyanra, amiben a szerszámokat szokás tárolni. Egy alacsony, háromlábú faszéken egy hamuszürke csuhás alak üldögélt az épület előtt.
- Üdvözlöm – mondta a sötételf a csuhás fölé állva.- Erik von Oberstorfot keresem.
- Menj be - intett az alak a viskó felé. Ez is élőholt, egyértelműen látszott.
Murak kissé meglepődött, hogy az ajtóban is egy élőholt fogadta. "Többet kellene kimozdulnom, és más nekromantákkal találkoznom. Egyeseknek milyen szokásaik vannak..." -  gondolta. Követve az útbaigazítást, bement az épületbe.
Bent, Muraknak háttal egy ismét hamuszürke csuhás alak állt, viszont ez alacsonyabb, mint a kinti, és az asztalon matatott valamit. Az épület kicsinysége miatt olyan közel volt, hogy a sötételf akár meg is érinthette volna.
- Üdvözlöm. Gondolom, von Oberstorfhoz van szerencsém - mondta az alaknak a sötételf - Van egy közös ismerősünk. Senioris.
- Tehát magát küldték.
Murak legnagyobb meglepetésére a hang egy nőé volt, ráadásul amikor megfordult, kiderült, hogy még egész csinos is. Kételkedve mérte végig a sötételfet.
- Maga valami specialista?
- Nem is tudtam, hogy az Erik egy női név! - mondta Murak kihívó hanggal, és pengebotját köpenye alól elővette, majd rátámaszkodott. Gyanús volt számára a helyzet.
- Női álnév. Nem gondolja, hogy az igazi nevemmel fogok dolgozni...
Tartott egy pillanat szünetet Murak mozdulatára, majd folytatta.
- Mellesleg, illendő lenne válaszolnia.
Murak mosolyra húzta a száját. Most vagy átverik, és a Sötét Apostol terve nem jön össze, vagy nem verik át, és nyugodtan folytathatja a küldetést. Mindenképpen jól jár, ha továbbra is vigyáz magára.
- Attól függ, hölgyem, mit tartunk specialitásnak. Engem csak felkeresett nemrég egy ghoul, és kijelentő hangsúllyal megkért, keressem fel.
- Megteszi. Mennyit tud?
- Hogy egy kódex-másolatot kéne megtalálnom, ami a környéken, egy romos templomban található.
- És nyilván azt is nagyon jól tudja, mi ez a kódex és milyen jelentősége van.
- Bár Senioris nem bőbeszédű, erre is kitért.
- Nos, akkor egyből rátérhetünk a lényegre.
Ismét tartott egy pillanatnyi szünetet és végigpillantott Murak botján - Harcolni tud?
Murak szórakozottan letekintett pengebotjára, s mint egy gyönyörű nő combját, végig simította.
- Ha nem is a harctudásomról vagyok híres...
- Kiváló. Senki nem volt abban a templomban olyan hatszáz éve. Annak idején az első nekromanta rendek egyikéhez, a Nappali Virrasztókhoz tartozott, akikről a nevükön kívül semmit se tudunk. Készüljön fel mindenre. Szó szerint.
Murak visszacsúsztatta a pengebotot a köpenye alá, majd csuklyáját még lejjebb húzta.
- Hmm. - mondta, mintegy megállapítás, beleegyezés, és indulásra készség jelzése képen.
- Induljon alkonyatkor, akkor nyílik meg a belső szentély ajtaja. Óvatosan.
- Maga nem csatlakozik? - kérdezte a sötételf kissé csipkelődve.
- Ha meghal, mégis ki fogja számon tartani magát? Nem.
- Remélem, az előző ”önkéntes” nem az a vidám fickó volt a széken! - Murak még egy mosolyt megeresztve a hölgy felé, kilépett az ajtón, tettre készen.
A fogadóban várta meg az estét, egészségesen belakva, forró teát iszogatva, majd elindult a templom felé az éjszakában. Mivel az nem volt messze, így a fél órás utat még ebben a hidegben is ki tudta bírni. A romokhoz közeledve látta, hogy a romok viszonylag jó állapotban is vannak. Viszont valami nagyon zavarta, a tudata legmélyéről…
Amikor Murak közelebb ért, kövek súrlódását hallotta bentről. leszállt lováról, varázskönyvét, és pengebotját készenlétben tartva, beljebb merészkedett, mindenre készen, ahogy Erik, a hölgy tanácsolta.
„Túl nagy a csönd...”
Amikor belépett az épületbe, nem látott senkit. A templom nagyon réginek tűnt, mégis fel lehetett ismerni az oltárt benne. A mellett pedig Murak egy lefelé vezető lépcsőt látott meg.
"Túl könnyű..." - gondolta, és csapdát sejtve, minden lépésére ügyelve, lassan leereszkedett a lépcsőn, végig a fal mellett, takarásban maradva.
Az ajtó egy gigantikus terembe nyílt, ami lehetetlen, hogy elférjen ott, ahol Murak lement. Egyszerűen fizikailag nem fér be egy akkora terem azon a néhány méteren. A falon sorakoztak a világító kristályok, és egy zavaró, egyenletes kattogás töltötte be a levegőt. Szinte végtelennek tűnt a helyiség.

Murak leért a látszólag végtelen hosszú terembe. Valami kattogott, hideg volt és épp hogy látott valamit. A sötételf elkezdte kutatni a kattogó hang forrását. Volt vagy hatvan méter is a terem másik végéig, ahol egyetlen nagy ajtó vezetett át jó eséllyel a következő helyiségbe. Murak egyre közelebb ment a hang forrásához, mire rájött, hogy az a fal túlsó oldaláról érkezik, a nagy faajtó mögül. Először megpróbálkozott egyszerűen kinyitni az ajtót. Miután az nem mozdult se ki, se be, a sötételf figyelme a mellette lévő kallantyú felé terelődött. Kézenfekvő, talán túl kézenfekvő… Éppen ezért a nekromanta megpróbálkozott azzal, hogy végigkopogtatja a falat, a belső mechanikát keresve, csapdák után kutatva, és hogy vajon tényleg az ajtót nyitja-e a kallantyú. Nem volt szakértő, de az ajtót biztos nyitja. Minek utána Murak mindent átvizsgált a faltól elkezdve a padlóig, a sötételf úgy találta, hogy a kallantyú mást is működtet, mint az ajtót. Így úgy határozott, hogy megidéz egy csontvázat, és azzal húzatja meg azt. Meg is tette, ő maga pedig tisztes távolságból adott jelt élőholt szolgájának. Ez jó döntésnek bizonyult, ugyanis a falból egy hatalmas penge csapott ki a mit sem sejtő csontvázra, és lemetszette egyik karját. Az ajtóban pedig egy másik csontváz várakozott. Murak gyorsan megidézett még kettő csontvázat, és a sérültet is maga elé rendelte. Várta az idegen élőhalott reakcióját. Még három hasonló csontváz jött elő, de ezek jobban hasonlítottak az akolitusok páncélozott élőholtjaihoz. Amikor mozogtak, mintha lánccsörgést hallott volna. Murak még mindig kivárt. meg akarta látni, mi jön előtte, és hogyan reagálnak a csontvázak. illetve hátha jön még valaki... Egy idő után, miután megunta a várakozást Murak előre, az ajtón túlra küldte próba képen a sérült csontvázat. Meglepő módon nem támadták meg. A csontváz gond nélkül átjutott. A sötételf utána ment, tartva a távolságot az idegen csontvázakkal. ez nem is ártott, ugyanis éppen ki tudta kerülni azok egyikének felé tartó pengéjét. Murak a csapás után visszatáncolt. Megunva az eddigi óvatoskodást, három csontváza mellé idézett két zombit, és támadásra indította őket.Ádáz csata indult meg az élőholtak között. A két zombi azonnal ízzé porrá zúzta az első csontvázat, viszont a másik kettő Murak csontvázait támadta. Bár harci tehetségük, stílusuk hasonlított, az idegen élőholtak szívósabbnak bizonyultak valami miatt. A gerincükre mért kardcsapások valamiért nem igazán hatottak. Végül Murak csontvázai húzták a rövidebbet, viszont a zombik hatalmas ereje eltiporta az ellenséget. A csata után, miután Murak szusszant egyet, megvizsgálta az idegen élőholtak maradékát. Észrevette, hogy gerincükben lánc van végigfuttatva.
„Hmm, ez megér még pár kísérletet” majd megfogta az egyik láncot, és kisebb üggyel bajjal kihúzta a gerincből, majd táskájába tette. Ezek után két megmaradt zombijával bement a következő szobába.
Nagy terem tárult fel előtte, több méteres csonthalmokkal két oldalt. Itt-ott látott megkezdett, félkész csontvázakat, de azok nem voltak "működőképesek". Amikor továbbhaladt, hirtelen zörgést hallott maga mögül néhány méterre. Lánccsörgést. Miután megfordult, látta, hogy a három csontvázból kettő összeállt. Észrevette viszont, hogy amelyiknek kiszedte a láncot a gerincéből, az halott maradt...  Murak meglepődéssel vegyes örömmel veszi észre, mekkora szerencséje volt a lánccal (és ezzel együtt millió új ötlet kezdett megfoganni elméjében). Zombijaival ismét rájuk támadt, de ezúttal ő maga is harcba bocsátkozott. Míg egy-egy zombi frontálisan ment az ellennel harcba, a sötételf hátulról, a láncokra célozva támadt, pengebotjával a gerincre célozva. Bár a harc végén csak egy zombi maradt életben, a sötételfnek sikerült elpattintania az összes láncot az élőholtak gerincében. Ezután továbbindult a csonthalmok között, míg egy ajtóig jutott. Murak az ajtóban egy alakot látott meg. Volt pár tippje, ki- és miféle lehetett amaz… Mivel bizton hallotta az előbbi csetepatét, így nem volt értelme lopózni. Megszólította:
- Mutasd magad idegen!
- Érdekes, nem emlékszem, hogy vendégeket vártunk volna...
Mondta amaz, és megfordult. Szellem.
- Nem is volt illő vendégfogadás, kísértet! Viszont megbízásom e helyre szól. Ne állj az utamba, nem kívánok fölösleges harcba bocsátkozni!
- A megbízásod mellékes. Vendég vagy itt.
Mondta a szellem, nem mozdulva.
- És a vendégeket karddal szokták erre fogadni? Viszont ha vendég vagyok, akár körbe is vezethetnél!
- Azzal, amivel megérdemlik. A halál amúgy se visszalépés, nem igaz? Bár nem hiszem, hogy pont neked kellene erről beszélnem...
majd végignézett a sötételfen. Se a hangjáról, se a kinézetéről nem lehetett eldönteni, hogy nő volt-e vagy férfi.
- Körbevezetést nem vállalok. Ha olyan fontos a dolgod, akkor ahogy mondtad, magad találod meg. Kísérni viszont foglak.
- Akkor kísérj! - mondta Murak a pökhendi szellemnek, majd elindult az ajtó felé, amin benyitott. Közben fél szemmel a szellemet fürkészte, gyanús mozdulatok után.
A szellem nem tett semmit, és ahogy Murak benyitott, egy újabb nagy terem fogadta. A dögszag kegyetlenül megütötte, és mindenhol oszlásnak a nyomait látta. Egy hatalmas asztal volt középen, rajta egy nagy terítővel letakarva valami.
- Látom, nálatok is régen volt takarítva - jegyezte meg gúnyosan a sötételf - az én laboratóriumomban bezzeg mindig eltakarítok kísérletezés után. Nem igaz, zombi? - Amannak erre a helyeslés, és gazdájának csodálata csillant a szemében. Vagy talán csak egy légy repült bele... A nekromanta továbbindult, vissza-vissza nézve a mögötte haladó szellemre, hátha valamit ellenezni kíván. Az asztalhoz érve, a szellemhez fordult: - Szabad? - kérdezte mintegy félvállról.
Amaz vállat vont.
- Hát persze. Ha maradt a mai fiatalokban műkedvelő lélek, értékelni fogod.
Murak leemelte a terítőt, ami egy jó adag dögszaggal megtoldott léghullám mellett felfedett egy hatalmas humanoid testet, milliónyi varrással és forrasztással összerögzítve. Arca nem volt... Leginkább egy gólemre hasonlított.
Teljes tudományos kíváncsisággal a hangjában kérdezte Murak, mintegy elgondolkodva, de mégis a szellemnek címezve:
- Ez micsoda?
- Húsgólem - felelte az, főként közönnyel, de azért az elfojtott lelkesedés szikráival.
- Ami kőből van, az lehet hús is. És fordítva.
- Nagyon érdekes. Ki készítette?
- Nem volt neve. A rendünkben senkinek. Egy hatalmas test voltunk, a Nappali Virrasztók.
- Mesélj még, mi lett a renddel?
- Milyen kíváncsi vendég - Jegyezte meg rosszallóan a szellem.
- Nem lett vele semmi, a mai napig működik.
Murak erre nem mondott semmit. Körültekintett még a szobában, további útvonal után. 3 ajtót számlált, amik még nyíltak ebből a szobából.  Más hangok után kezdett fülelni, ezzel együtt pedig megnézte, melyik ajtó tűnik a leghasználtabbnak, melyen járhattak át sokan az utóbbi időben. nem hallott semmit, ám a bal szélső ajtót mintha sokat használták volna.
- És mondd csak, szellem, ez már egy befejezett húsgólem, vagy még dolgozik rajta a megalkotója? Pusztán szakmai szempontból kérdezem, mert ilyet még nem láttam...
- Már kész, csak semmi módot nem találtunk, hogy elindítsuk. Ilyen ez a szakma.
- A trükkös része a dolognak itt a különböző testrészek összehangolása... Gondolom, nem egy testből van megalkotva... Tehát a különböző részek nincsenek összeszokva! A Nekromancia nagyban épít a szimpatetikára. Ami összetartozik, az mindig össze fog tartozni. ezért könnyű a csontvázakkal. Azok egy ember csontjaiból vannak, tehát a csontok "ismerik" egymást. Itt viszont a különböző részek nem, és itt lehet a probléma gyökere... - mondta mintegy tanításként Murak, körbe-körbe sétálva, miközben még mindig a hangokra figyelt. Gyanús volt, hogy senki élővel még nem futott össze...
- Áh, legalább tanult vagy. Ez nem rossz pont. - bólintott a szellem - Miért jöttél ide?
-Áh, érdekel, miért jött ide a vendég? Hiszen már elmondtam!
- Nem szoktak csak úgy megbízások nyomán bekóborolni nekromanták.
- Nos, keresek valamit! - mondta Murak, miközben elindult a balszélső ajtó felé. A szellem hangtalanul lebegett utána. A sötételf benyitott az ajtón, óvatosan, lassan, és a lehető legkevesebb hangot kiadva. Egy hosszú folyosó tárult elé, számtalan mellékajtóval.
- Ez volt a szálló. Itt aludtak a rend tagjai.
- Miért, most hol vannak ezen a esti órán?
- Alvásra az élő embereknek van szüksége.
- Akkor feltételezem, ők már nincsenek az élők sorában... - mondta Murak. Végigment a folyosón, benézve a szobákba, hátha talál valami érdekeset.