Magánküldetés: Intrikák

Magánküldetés Alicia Zharis és Astonien Michelleberger részére.

A körök a külön megbeszélt részek alapján haladnak!

Számtalan településen járt már, most ismét megismekedhet eggyel. Fogalmas kis környékről van szó, és ezen nem is csodálkozik: mégiscsak a főváros közelét tűzte ki átmeneti pihenőhelyéül. Meglehetősen veszélyesnek tartja ezt a döntését, viszont néha kénytelen errefelé is megfordulni, hátha talál pár érdekes dolgot, amik előrébb viszik. Elővigyázatosságát nem teszi félre, sőt, igyekszik a megszokottnál még jobban odafigyelni, mit csinál, hiszen néhai mestere is Carolusburgtól nem messze halt meg. Különös erre gondolni, különösen régen is volt, és ezidáig semmi sem változott, most viszont…
Ahogy megpillantja az első épületeket, felnéz az égre, és a hatalmas, fehér, itt-ott feketén pettyezett szárnyak, valamint a hosszú karmok láttán halványan elmosolyodik. Ezúttal már társa is van, méghozzá meglepően jó. Sosem gondolta volna, hogy efféle segítőre bukkanhat, de ha már így alakult, nem üldözte el maga mellől. Talán mintha még kedvére is lenne, hogy mellette van valaki.
Nebelvoile könnyedén siklik a levegőben, megelőzve a nekromantát, de mindig visszafordul, ha túlságosan távolra került. Néha a sötét tünde karján letelepedve pihenteti tollas tagjait, majd pár csapás után ismét felemelkedik a magasba. Nem hagyja magára a nőt, ezt számtalanszor bebizonyította, Alicia pedig csak remélni meri, hogy hosszú évekig bosszanthatják még egymást.
Amint lehet, betér az egyik fogadóba. Baglya repülve követi őt, és amelyik épületbe belép gazdája, annak a tetejére száll rá. Tollászkodik párszor, behunyt szemekkel pihenget, majd minden ajtónyitódásra kinyújtja nyakát, hogy meglesse, ki lépett ki az építményből, azonban sokat kell várnia, mire a tünde alakját újra megpillanthatja.
Az ajtó feltárását követően Aliciát azonnal megcsapja a kocsma italai és ételei szagának kavalkádja. Eléggé rossz ez a változás a tiszta levegő után, és egyelőre még nincsenek sokan sem, de létszámtól függetlenül is hangos társaságba keveredett. Eleinte ezek kissé zavarják a csendes utazást követően, de hamar megszokja, és rászánja magát, hogy némi ételt és italt kérjen. Mégsem kéne éhgyomorral kutakodni és informálódni ezen a helyen.
Az egyik asztalhoz leülve falatozik, szegényes ebédével hamar végez, és a hideg vizet kortyolgatva méri fel a jelen lévő személyeket. Mindegyik olyan átlagosan néz ki…
Mielőtt túlságosan belemerülhetne a vizsgálódásba, hirtelen valaki a vállára teszi a kezét.
— Nagy veszélyben van — hallatszódik mögüle. Bizonyára ez a kéz tulajdonosának hangja.
— Veszélyben? — fordul az illető felé. Érződik rajta, hogy nem hisz neki, hiszen még alig érkezett meg, még csak nem is csinált semmi feltűnőt. Egyszerűen csak megebédelt, ez miért lenne akkora bűn, hogy felfigyeljenek rá? Na meg… Mindenütt veszélyben van, erre nem kell külön felhívni a figyelmét.
Egy pillanatig eltűnődik rajta, hogy ez a férfi egyszerűen csak koldulni jött, és ilyen butaságokkal próbál pénzt kicsalni mások erszényéből. Még az is lehet, hogy tolvaj, aki eltereli a figyelmét, míg a társa lelopja róla a kellő értékeket. Nem mintha Aliciának lennének efféle értékei: nincsen ékszere, és még váltója is alig-alig akad. Kopottas, kifakult ruhája miatt ez egyértelművé is válhat bárki számára, hogy nem épp a nemesi vér örököse.
— Keresik magát. Azt mondják, nekromanta.
Ez igencsak nagy meglepetésnek bizonyul Alicia számára. Nem változik arcán semmi, de megannyi kérdés merül fel benne abban a pillanatban, ahogyan ezt az ismerelen kimondja. Emlékei szerint nem tett semmit, amivel magára vonhatta volna a figyelmet, semmiféle olyan eseménybe nem keveredett, ahol kiemelkedett szerepet kapott volna ő és nekromantasága.
— Valóban? — teszi karba a kezét, felsőtestét a másik felé fordítja. Furcsa neki ez az egész.
— Nézze... ha az is, én nem bánom. Az egyház szabadon garázdálkodik itt, ha maga ellene van, hát én segítek. Jöjjön gyorsan, míg nem késő!
Mindene azt sikoltja, hogy nem szabad hinni ennek az illetőnek. Mi oka lenne segíteni egy Aliciához hasonlónak? Aki tudja róla, hogy hullákkal foglalkozik, még véletlenül sem próbálna meg kapcsolatba lépni vele, hiszen még a végén az egyház azt mondaná róla, hogy segítője volt.
— És ha pont maga akar tőrbe csalni? — szegezi neki a kérdését kétkedőn, mire a másik az egyik asztalhoz mutat.
— Figyeljen! Az az ember ott egy egyházi ügynök. — Alicia odafordul, és valóban úgy tűnik, hogy a hívők egy tagja ücsörög azon a széken. — Nemsokára idejön, és magának lőttek. Ha jót akar, velem jön.
A nekromanta visszafordul a beszélő felé. Még mindig nem hisz neki. Túlságosan gyanús neki ez így, viszont ha az az egyházi meg valóban idejön... Nem lenne túl szerencsés végkimenetel. Vagy egy egyértelmű tőrbecsalást választ, vagy pedig megvárja, míg elkapják. Talán az előbbi sokkal jobb, abból még nagyobb eséllyel ki is kerülhet, mintha várakozna egészen addig, míg körbekerítik ezt a kocsmát az inkvízítorok.
— Fogjuk rá, hogy hiszek magának — sóhajt beletörődőn, majd lassan, ráérősen felemelkedik asztalától. — Vezessen — fordítja tekintetét a másikra.
— Jöjjön! — sietteti a férfi, majd elindul. Alicia nem néz abba az irányba, ahonnan egy figyelő szempár kíséri egészen addig, míg ki nem lép a fogadóból. Baglya amint meglátja a tetőről a nő ismerős alakját, felborzolja tollait, szárnyait kitárja, majd néhány csapás után levegőbe emelkedik, elengedve az épület tetejét karmaival. Föntről követi gazdáját és a férfit, aki az eddig közepes méretűnek megítélt kisvárosban sikátorokon keresztül vezeti. A nekromanta amilyen gyorsan csak tudja, követi, néha gyanakodva körbenéz, mivel nem bízik az ismeretlenben és segítő szándékában, de sosem veszti szem elől. A tündének bűzlik az eset, nem kicsit.
— Ha annyira kergetnek, nem fogják akkor magát is keresni, csak mert segít? — érdeklődik, finoman hangot adva kétkedésének.
— Oh, már rég keresnek.
Jó vicc. Ha keresik az illetőt, nem fog még nagyobb súlyt magára venni csak azért, hogy megmentsen valakit. Inkább elmenekül, máshol keres nyugalmat, ahol nem érhetik el a vádak.
— Igaz, akkor végül is mindegy — ad egy átlátszó választ, majd némi szünetet tart. — És az okok? Nem úgy emlékszem, mintha bármi feltűnőt, említésre méltót tettem volna — utal részben keresettségére, részben a segítség nyújtásának miértjére.
— Oh, nagyon könnyen észre lehetett venni, hölgyem.
Mivel a másik elöl halad, így nem láthatja, amint a megnevezésnél Alicia megforgatja szemeit. Finomság? Ugyan már. A keresettek aligha ismerik azt a fogalmat, hogy finomság és udvariasság, és hogy miért segít neki, arra természetesen nem kap választ. Rossz előérzete támad ettől, és szívesen hagyná faképnél az illetőt.
— Figyelő szemeknek biztos — jegyzi meg halkabban, inkább magának. Egyéb kérdést nem tesz fel, de bizalmatlansága így is megmarad: ennyivel nem sikerült a másiknak meggyőznie a tündét.
Még mindig haladnak, amikor Nebelvoile váratlanul leszáll. Már ránézni is bőven elegendő, hogy Alicia megállapíthassa: az állat akar valamit. Hogy mit, arról sajnos fogalma sincsen, ha a karjára akarna szállni, akkor azt másféle jelekkel adná tudtára. Ilyen nem volt még, bár amilyen kevés ideje vannak egymás mellett, nem csoda, ha még nem ismeri fel minden mozdulat jelentését.
Némi gondolkodás után megáll, gyors mozdulatokkal leguggol, karját nyújtja, hogy felmászhasson rá, ha esetleg az lenne kívánsága. Voile azonnal meg is teszi az ügyetlen lépteket, belekapaszkodik a sötételf karjába, aki ekkor felegyenesedik, és ahogy felpillant, zsákutcában találja magát.
Zsákutca… Ebből baj lesz. Mindenesetre megőrzi higgadtságát.
— Biztos erre kellett volna jönni? — érdeklődik a másikra pillantva, aki szintén az előttük magasodó falat figyeli. Alicia közben beletúr a bagoly tollaiba mellkasi részen.
— Oh, igen. Itt senki sem találja meg. — A férfi beszéde a nő eddig szinte biztos elképzelését ténylegesen biztossá teszi, ráadásként Nebelvoile is hirtelen összehúzza magát és remegni kezd. Valamit egyértelműen észrevett, és ahogy óvatosan a madárra sandít, tudja, hogy mögötte található a veszély forrása. Madara reakcióját némileg furcsállja, hiszen vakmerő és makacs egy állat, de nyilván nem megy neki olyannak, amibe belepusztulna, csak akkor, ha Alicia élete forog kockán. Ez most elhárítható ezek szerint.
Egy hirtelen mozdulattal meglendíti baglyos karját, mire a tollas felszáll, botját így már két kézben fogja, és azt maga elé tartva védekezve fordul meg. Fogalma sincs a fordulat pillanatában, hogy mégis kivel vagy mivel áll szemben, de amíg nem tudja biztosra, mekkora erővel kell számolnia, nem fog idézésbe kezdeni. Pláne nem úgy, hogy elvileg keresett. Akkor lenne ám nagy baj, hiszen egyetlen varázslattal bizonyítékot adna az állítás igazságáról, miszerint ő nekromanta.
Két magas alak állja el az utat, köpenybe burkolózva, hátukon kétkezes kard található. Nem jellegzetes ez északon, de nem is mondaná biztosra, hogy déliek lennének, de azért megadja ennek az esélyét, és máris némileg nyugodtabbá válhat. Ha idáig eljöttek, akkor bizonyára nem azért, hogy pont Aliciát akarják elkapni. Azt akkor elintézte volna észak inkvízíciója.
Finom félmosoly jelenik meg arcán, néhány lépést óvatosan hátrál. Szórakoztató tud lenni a túlerő, de közel sem olyan vicces, ha tudja a végkimenetelt. Márpedig erre számított.
— Szóval? Jöttek elfogni? — érdeklődik enyhe gúnnyal, miközben lassan hátrafelé lépdel.
— Csak egy pár kérdésünk van, amire szeretnénk, ha válaszolna — válaszol a mögötte lévő férfi, aki idáig vezetett. A következő hátráló lépésnél megérzi azt a hegyes dolgot, ami gerincének nyomódik, így meg is áll. Egyértelműen fegyver, de hogy miféle, kard-e, tőr-e, nem tudja megmondani. Jelen esetben úgyis egyre megy: ha nem hajlandó válaszolni, könnyedén húsába nyomhajta az illető, ezzel kivégezve őt, szóval a lehető legjobb kislánynak kell lennie. Személyisége mondjuk nem olyan, ami engedné az erre való megszelídülést.
— Nem csalódtam magában sem — jegyzi meg gunyorosan, válla fölött hátrapillantva. — Tudják, rettenetesen udvariatlan egy nőt ily módon beszédre bírni.
— Sajnos a körülményeink nem engedik meg az udvariasságot — szólal meg ez egyik kardos, kinek női hangja van. Micsoda véletlen! Mintha az élet és a sors tréfát akarna űzni vele.
— Ez valóban sajnálatos — felel ennyivel még megtartva az enyhe gúnyt hangjában, majd botját teste mellé engedi, hiszen úgyse érhet el semmit jelen helyzetben vele. Mielőtt megidézhetne egy csontvázat vagy egy zombit, már halott. Engednie kell, még ha nem is fűlik hozzá túlságosan a foga.
— Mik lennének a kérdések? — beszél már hidegen és komolyan. Érezhetően nyílik az engedelmesség felé, de ha nem lenne már-már a hátában egy éles penge, egyértelműen elutasítaná ezt a rettentően kedves társalgást.
— Valóban nekromanta? — teszi fel kérdését a másik kardos, aki hangjából ítélve egy idős férfi. Erre Alicia nem bírja megtartani a jeges maszkot, szája elé kell emelnie kezét, nehogy hangosan elnevesse magát.
— Most erre válaszolhatnék nemmel és igennel egyaránt, úgyis kivégzés lesz a vége, szóval nem mindegy? — Mintha jókedvűen mondaná ezeket a szavakat. Tény, ez azért szórakoztatja valamennyire, hiszen egyszerre van veszélyben és egyszerre biztonságban, minden csak válaszaitól függ.
— Nem áll szándékunkban megölni önt. Akkor sem, ha nem működik együtt — hallja meg a mögötte lévő hangját. Ezen ugyanúgy kacagnia kell.
— Sejtem. Azért nyom egy pengét a hátamba — néz ismét hátra válla felett.
— Deréktól lefelé megbénulni is opció. A legrosszabb a maga részéről. — Erre halk kuncogás a válasz. Tetszetős ez az egész. Nem akarják megölni, de a lebénulást még választhatja, ha nagyon nem akar segítőkész lenni. Igazi komédia!
— Különösen toleránsak az átlaghoz képest. Miért olyan érdekelt tény, hogy nekromanta vagyok-e vagy sem? — pillant ezúttal a másik kettőre, tőlük várva a választ.
— Nos, ezt csak akkor mondhatom el, ha maga is válaszolt.
— Akkor tegyük fel, hogy nekromanta vagyok — teszi karba kezét, botja így a másik oldalára kerül. Tartásában nincs semmi, ami ellenségeskedésre vagy éppen támadásra engedne következtetni. A helyzethez mérten eléggé nyugodt, amit talán annak köszönhet, hogy van kiút ebből a szituációból. Bár… Nem venne mérget rá, hogy valóban kikerül innét. Nem becsülték alá, azt meg kell hagynia. Hárman egy ellen? Nem olyan erős azért, hogy ennyi személy kelljen az elfogásához.
— Ha maga nekromanta, akkor egy tisztességes összeget ajánlunk fel a segítségéért. — Ennek hallatán Alicia enyhén megemeli szemöldökét.
— Kissé különös, hogy egy nekromantát kérnek fel feladatra. Találtak valami piszkos munkát, amit a nálunkénál tisztább kezek nem bírnak elviselni? — vonja le azonnal a következtetést. Persze, amilyen bűnös feladat csak létezik, azt lehetőség szerint a nálukénál terhesebb lélekre teszik, ezzel elhitetve saját magukkal, hogy nem csináltak semmit. Valóban nem, csak ők a forrásai az egésznek, ők azok, akiket igazán érint a tettek súlya. Csak a szokásos önmentés.
— Mondhatjuk úgy is. El kell terelnie néhány személy figyelmét.
Itt megakad a részéről a tudás. Figyelemeltereléshez mégis minek kell a segítsége? Azt biztosan meg tudnák ők is oldani egymaguk. Egy nekromanta ehhez a feladathoz mégis minek kéne? Nem igazán tiszt a számára a helyzet.
— Eddig túl könnyűnek hangzik. Kikről lenne szó? — Ezzel egyértelműen mutatja, hogy nem fogja elutasítani a feladatot.
— A város öreg papjáról és egy fiatal gyakornokról, akit most helyeztek ide — magyarázza a vén csuklyás. — Az öreg meghalhat, okozott ő már elég kárt. A fiatalt viszont hagyja életben! És ha lehet, mindent úgy állítson be, mintha baleset lenne.
Láthatóan nem tisztelik az egyházat és tagjait. Ezek szerint valóban déliek lennének? Ők nem kedvelik az északiakat tudomása szerint, de… végül is ez teljesen lényegtelen. Mostanra már tiszta, miért is fordultak hozzá ilyen feladattal: szimplán egy pap vérét a kezeiken nem bírják elviselni.
— És mi ennek a feladatnak a célja? Egy kézzel fogható ok bizonyítékokkal a kivégzésemre? — érdeklődik, részéről ez teljesen mellékes. Mintha a nekromantaság nem lenne elég indok arra, hogy kivégezzék… Ennél többet nem is kéne elkövetnie, hogy a halál tornácára kerüljön.
— Az a helyzet, hogy ki akarunk vinni valamit a városból, de ez anélkül, hogy valami ne vonná el a papok figyelmét, lehetetlen.
— Minden világos. Lényegében rablásról szól az egész — vonja meg a vállát kissé érdektelenül. Mintha annyira nem bánná, hogy egyesek ilyesmire vetemednek.
— A részemről rendben van. Esetleg határidő van? — Ha már eddigi precíz megbeszélésnek voltak részesei, a végéig maradjanak azok. Pár kérdés még nem fog ártani, csak hogy a lehető legjobban teljesíthessen, nehogy még a végén panaszkodjanak a felbérlői, és elküldjék pár fanatikus istenfélőhöz.
— Mihamarabb. Ma este lenne a legjobb.
Hamar kell akkor cselekednie. Fogalma sincsen, hogy néz ki az a templom, ahol az öreg pap lehet, hogy miket tud használni, hogy hogyan közelíthesse meg. Nem bérgyilkosnak képezték, a nekromantaság pedig nem egyenlő az előbbivel, némileg több időre lenne szüksége, hogy ilyesmit megcsináljon. Ezt sokan el tudják felejteni. Mindemellett nem garantálja azt se semmi, hogyha valamit véletlenül elszúr, ha véletlenül felhívja valakinek a figyelmét egy-egy cselekedetével, azt meg is ússza. Sőt, kinézi ezekből a személyekből, hogy nem fogják kisegíteni, ha bajba kerülne, még akkor sem, ha számukra fontos a küldetésük végrehajtása.
— Meglátjuk, mit tehetek addig. Gondolom, úgyis értesülni fognak arról, ha megboldogult. Egyéb kérés, ha már eddig ilyen alaposak voltunk?
— Ennyi lenne. Ha végzett, a városkapun kívül felkeresem és kifizetem.
Kérdés, mennyi lesz a fizetség, mert egy ilyenért nem csak néhány váltót szokás adni. Kicsit reméli, hogy busásabb összeget kap, amivel egy ideig eléldegélhet. A váltó amúgysem jön rosszul sosem, és már régen nem érez semmi negatívat, ha ilyen mocskos munkát kell elvégeznie érte. A pénz pénz, valamiből meg kell élni, főleg, ha a tündének olyan célja van, amelyet egykönnyen úgyse lehetne elérni. Ha ennyivel nem birkózik meg, akkor semmivel sem.
— Lehetőleg ne néhány penge legyen — mondja afféle végszóként, és ismét hátrapillant, jelezve, hogy a mögötte lévő tegye el a fegyverét. Ő így is tesz: visszacsúsztatja a pengét biztos helyre, majd ellép mögüle, és társaihoz sétál.
— Mi most távozunk. De ne feledje: Figyeljük!
— Nem mintha bármit is titkolnom kéne — húzódik arcára egy halvány félmosoly, majd az egyik épület tetejére emeli pillantását, ahol Nebelvoile végig figyelte őket. Megemeli karját, mire a madár pár szárnycsapást követően lesiklik, és belekapaszkodik a nyújtott tagba. Alicia a madár súlyát hamar megérzi, végigsimít Voile fehér fején, majd a felbérlőkre tekint, akik azonban már nincsenek a helyükön. Mintha kámforrá váltak volna.
— Ideje munkához látni, Voile — intéz pár halk szót társához, majd a sikátort elhagyva felkeresi a templomot. Remélhetőleg nem lesz sok gubanc, bár a fiatal paptanonc nem túl sok jóval kecsegtet. Ő ígérkezik a legfőbb problémának, hiszen egyértelműen végig az öreg kecske nyomában lesz.

Valahogy van a misézésnek egyfajta áhítatos hangulata.
...igaz, nem nekem.
De azért, még ha csak szórakozásból csinálom is, bizonyos értelemben élvezem. Talán túl sok ideig verték belém a Biblia tanításait, vagy más miatt van, mindenesetre olykor jó érzés... természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne tekinteném az egészet játéknak. Ó, dehogynem, csak gúnyt akarok űzni az egyházból, ez csak természetes. Azért annyira nem gyengültem el.
Kilépek a templomajtón, és nagy levegőt veszek. Most azt csinálok, amit...
Ekkor látom meg. Öltözete alapján is egyértelművé válik, de már találkoztam egyszer ezzel az alakkal. Püspök, az Egyház egyik magas rangú tagja, mit akarhat itt? Ráadásul azt már most látom, hogy engem vár... fogalmam sincs, mit akar.
Itt az ideje kideríteni.
- Astonien atya, igaz?
Nocsak, nocsak.
-Püspök atyám! Az vagyok, de mivel szolgáltam ki a személyes látogatását? - a nevén szólítanám, de igazság szerint arról fogalmam sincs. Azért eljátszom valami csodálkozásfélét, legalább a szándék meglegyen.
- Nos, egy áthelyezésről lenne szó.
-Áthelyezésről? - ezúttal valódi a meglepettség arcomon, de gyorsan magamra erőltetem a tiszteletteljes vonásokat. - Ahogy az egyház érdeke kívánja.Hova kerülnék át?
- Egy közeli kisvárosban fogja a helyi atyát kisegíteni, ugyanis mint kiderült, protestáns kémek vannak ott, és nincs szabad inkvizítorunk.
-Hogy protestáns... - elakad a szavam.
Nem érdekel senki vallási hovatartozása. De ha kémekről van szó, akkor valószínűleg nem lesz nyugodt életem ott. Márpedig ha veszélyről van szó.. az... az...
...az felettébb izgalmas. Kezd érdekelni az egész.
Újra felöltöm a tisztelettudó maszkom, hisz mégiscsak egy püspökkel beszélek.
-És az én dolgom lesz védelmezni az atyát? Netán más lesz a feladatom?
- Egyelőre ennyi, egy hetet kell ott töltenie. Még ma este indul.
-Értettem, Atyám. Ígérem, megteszek mindent, amit tudok, hogy ne okozzak csalódást. - túlléptem a hirtelen meglepetésen, ismét tökéletes a színészkedés. Igaz, hogy most látom másodszor ezt a fazont, de attól még püspök... úgy kell tennem, mintha érdekelne. Pár üres ígéret pedig soha nem jön rosszul.
- Isten áldja, atya!
-Isten áldja! És köszönöm a megtiszteltetést, hogy személyesen tájékoztatott!
Beképzelt barom.

Végre itt vagyok, pont, mielőtt leszállt volna az éj sötétsége. Lovaglás közben bőven volt időm átgondolni a helyzetet, és merengeni azon, mennyi igaz a kémveszélyből. Szerettem volna kérdezősködni, tényleg nincs-e szabad inkvizítor, avagy mennyire őrzött az a kisváros, de nem akartam, hogy bárki is gyanút fogjon. Igaz, ha egy frissen felszentelt papra bízzák az őrzést, akkor nagyon szűkében lehetnek az erőforrásnak...
...vagy átverés az egész. Esetleg csapda. De miért akarnának ilyesmit kiötölni a számomra? Jelentéktelen vagyok az Egyház életében, és ez egyelőre jól van így. Elég lesz akkor kitűnnöm, mikor úgy látom, jól jön a szórakozásomhoz.
A város békésnek tűnik. Különös, hogy pont ide akarnának beférkőzni a protestánsok, hisz itt nem jut nekik más, mint egy kis templom egy békés pappal. Így akarják felforgatni Északot?
Na mindegy, nem az én dolgom. Idejöttem, mert azt mondták, a többit pedig majd megtudom, ha itt az ideje.
-Astonien atya, ha nem tévedek. - megszólalni sincs időm, az idős férfi már észre is vesz, és elindul felém. Figyelemreméltóan kedves hangja van, s mintha rögtön megbíznék benne. Fura, nagyon ritkán történik ilyen, mégis... ez az ember jóindulatú.
-Így van, Atyám, Istenünk kegyelme legyen önnel! - hajtom meg a fejem.
-Szintúgy veled is, fiam, szintúgy veled is... - közeledik mosolyogva. - [/color]Mathias vagyok, eme kisváros papja, és örömmel tölt el, hogy az Egyház segít nekem.[/color]
Mert önszántamból teszem, valóban. Úgy könnyű segíteni, hogy valaki mást odaküldenek. Főleg, ha egy ilyen nélkülözhető alakot, mint én.
-Én pedig örömmel állok a rendelkezésére, már amennyiben képes leszek rá.
-Biztos vagyok benne, fiam. - mintha kuncogna közben. - De miért álldogálunk itt? Gyerünk, megmutatom a szállásod.
-De nem zavartam meg semmiben, Mathias atya? - gondosan ügyelek arra, hogy ne kerüljön túl sok hamis aggódás a hangomba. Csak egy kevés... úgy fejti ki legjobban a hatását.
-Ugyan, fiam, ugyan. Hisz amúgy is rád vártam.

Az este további része már eseménytelen volt. Néhány érdektelen kérdéstől eltekintve nem faggattam ki az atyát a helyzetről; elfáradtam, és van még egy hetem, miért ne pazarolhatnám az időt? Inkább lepakoltam a szobában, majd egy gyors elköszönés után megmosdottam, és kipróbáltam az ágyat.
Úgy aludtam, mint a bunda.
Egész furcsa az új környezetben felkelni és felöltözni. Rossznak viszont egyáltalán nem rossz; mikor végeztem a Bibliába rejtett Rosarius előkészítésével és a buzogányom övemre csatolásával, rájövök, hogy ez a kisváros tetszik. Annak ellenére, hogy nincs meg benne Carolusburg pörgése, egész elviselhető lenne itt élni.
Kilépek az utcára. Nem láttam ma az atyát, de egyedül akarom felfedezni a környéket. Azzal se lesz gond, ha megismerek pár helybélit - nem akarom rejtegetni magam, már csak azért sem, mert Mathias valószínűleg értetlenül nézné. Nem, ezt a feladatot máshogy kell megoldanom.
Gondolataim fonalát egy különös látvány szakítja meg. Egy baglyot látok meg az égen, s bár ez nem lenne annyira érdekes, a madár a házak felett köröz. Vadon él? Nem hinném.
Vaklárma vagy nem, érdekel az atya véleménye. Nem futok, de azért némi sietséggel indulok el a templomba, és szerencsém van: ahogy belépek, rögtön szembetalálom magam az idős férfival.
-Hova ilyen sietősen, fiam?
-Atyám! - fura úgy kimutatni az örömöm, amiért megtaláltam valakit, hogy ez az érzés valódi. - Van ebben a városban valakinek baglya?
-Baglya? - húzza össze a szemeit értetlenül. - Nem, nincs. Miért érdekel?
-Itt köröz egy a közelben! - nem gyakran hadarok, most mégis önkéntelenül ezt teszem. - Nem csak véletlenül tévedt a házak fölé, azt már látom!
Mintha magában nevetne.
-Az csak egy madár, fiam, nem kell idegeskedned miatta... de ha annyira kíváncsi vagy rá, nézz körül arrafelé. Majd addig vigyázok én a kápolnára, ne félj.
-Köszönöm, atyám! - beszéd közben már fordulok is ki a templomból. Nem érdekel, hogy nem ért egyet velem, nem látta azt, amit én... s ha már protestáns kémek után kell kutatnom, inkább megyek tévútra, mintsem elszalasszak egy lehetőséget.
Sietve indulok hát meg arra, amerre látom a madarat. Ahogy azonban a közelébe érek, lelassítok, és igyekszem a házfalakhoz lapulni... nem valószínű, hogy el tudok bújni előle, de egy próbát megér. Közben persze hallgatózom, hátha észreveszek valamit.
Milyen fura úgy bujkálni, hogy közben nem rejtegetem pap létem. Azt csinálom, amihez értek, mégis az Egyházat szolgálva ezzel; nem hittem volna, hogy ez is megtörténik. De az álcámért mindent.

Lezárnám ezt a dolgot, mindketten 500 váltós részvételi díjjal gazdagodtok.