[Magánküldetés] A Démonvadász

Az arcomat a falnak nyomja.

Megöl. A vágy. A hiány. Ez a furcsa, megmagyarázhatatlan, ok nélküli üresség, ami a bensőm legmélyén tombol, amit talán el se érek, amit nem is érzékelek igazán, a maga sötét, végeláthatatlan, megfoghatatlan valójában, talán csak éppen a külsejét, valami szinte már jelentéktelen mezsgyéjét tudom csak tapintani. Mégis csak ott van. Ott van mindenhol, mint valami apró, kipiszkálhatatlan szálka, mint az a befelé hajló szempilla, amit az ember nem is tudatosít, éppen csak úgy, hogy valami zavarja a tökéletes látást. Valami ilyesmi szerepe van a férfiaknak az életemben. Amit tudatosítani tudok az csak annyi, hogy frusztrál, ha a közelemben vannak, de erre a megmagyarázhatatlan érzésre rárakódik egy csomó minden, amit expliciten képtelen vagyok érzékelni, csak az érzés van ott, de fogalom nincsen rá.

Beleharap a fenekembe.

Érzem. Nemcsak az emlékeim halvány, fodros szélű, megfoghatatlan ködösségén át, hanem tényleg érzem, újra és újra, ahogy az ujjbegyeik a mellemen táncolnak végig – libabőr szalad végig a mellkasomon −, a nyelvük hegye a nyakamon siklik végig, a fenekembe markolnak, a testembe hatolnak, az ujjával. Az első éjszakát, az összes többit, a nappalokat, a lopott perceket, a futó csókokat, az ágyak melegét, a padló keménységét, a közterek izgalmát. A boldogság, amikor az övék vagyok, nem mérhető semmihez. Nemcsak a testem volt az övék, a gondolataim, a szavaim, az egész végeláthatatlanul sötét lényem. És már majdnem az enyémek ők is. Már majdnem éreztem a torkomban, a mellkasomban remegni, már majdnem az ujjaim között tarthattam a szívük, már majdnem az enyémek voltak a legféltettebb titkaik. Akkor dobnak el. Akkor, mikor a legnagyobb szükségem lett volna arra, hogy kizárólagosan az enyémek legyenek. Gyűlölöm őket. És ez még mindig ezerszer több, mint amit megérdemelnek, hogy érezzek irántuk.

Két férfitest közé préselődök.

Végül úgyis magunknak kell eldöntenünk, hogy még mennyi bűnnel vagyunk képesek együtt élni. Tenni a mindennapi apróságokat. Felkelni. Tükörbe nézni. Megmosdani. Ruhát választani. Kimenni az utcára. Mások szemébe nézni.

Huszonhat. Huszonnyolc. Harmincegy. Harmincöt. Harmincnyolc. Huszonkettő.

Pontosan… vagy inkább pontatlanul, ennyi repedés szeli át a szoba plafonját. Valamilyen szinten már bosszantó, hogy ennyi éjszakája figyelem, ám még mindig nem tudtam pontosan összeszámolni, és akárhányszor próbálom leellenőrizni az eredményt, mindig más számot kapok. Nem mondanám, hogy minden vágyam kicsúcsosodik a létezésnek ebben a jócskán kiszolgáltatott, javarészt másoktól függő állapotában, de a jelen helyzetemben a leglogikusabb, s ehhez mérten a legjobb döntést is jelentette csatlakozni a bordély legénységéhez.
Jobb szeretném persze a szabadság, a függetlenség ízét, de egy ilyen ifjú, és tapasztalatlan csábításdémon számára nem árt némi megrengethetetlen alap, amit jelenleg biztosít a bordély. Mármint… biztosított. És én mondanám, hogy tiszta szívjóságból döntöttem úgy, hogy a tettek mezejére lépek, de ebben a formában ezt kijelenteni talán enyhén merész lenne. Nem állítanom persze azt, hogy a lojalitásra nincs képességem, inkább csak hajlandóságot nem mutatok. A fajtársaim eltűnése és feltételezhető halála nem törte szilánkosra a szívem, nem sírtam tele kispárnákat, és misét se mondattam értük, de tagadhatatlanul érzéseket váltott ki belőlem, még akkor is, ha teljesen önzőeket. Féltem az életem, ez az igazság. Elvégre nincs szerencsém még olyan régóta ebben a formában tapasztalni a létezést, hogy azt merném állítani, ismerem minden mozzanatát, és tudjátok… amit a vének szoktak mondani, hogy ők már eleget éltek, és már nyugodtan meghalhatnak.

A bűnt elkövetni egyébként a legegyszerűbb dolog a világon. Tényleg az. Még a leghatalmasabbakat is. Belénk van kódolva, a jellemünk takarásában, az ösztönökre ránevelt erkölcs és tisztesség árnyékái között húzódik meg a hajlam. Még a szent emberek is könnyűszerrel elcsábíthatók, ha úgy érünk hozzájuk, ahogy fogékonyak rá. A vágyaink a hátunkra vannak írva. Leginkább azért, hogy mi magunk nem láthassuk őket. Csak mások.
Nem hiszem, hogy az emberek egy percig is attól félnének, mi történik abban a percben, amikor átvágod valaki torkát. Belerúgsz egy ártatlanba. Lehámozod magadról a drága selymet. Az igazán lényeges momentum az azt követő pillanat, aztán a másnap reggel, a következő hét. Nem kell ahhoz tehetség, hogy az ember beleharapjon a bűnbe, ahhoz kell szakértelem, hogy megrágja, lenyelje és megeméssze.

Napok óta nyugtalanabb vagyok, mint máskor. Nem érzem magam biztonságban, egy szajhának egyébként is túl nagy luxus lenne efféle illúziókba ringatnia magát, ámde a közvetlen veszélyhez mégse vagyok hozzászokva. Az elején könnyű volt meggyőzni magam arról, hogy a démonvadászról szóló pletykák buta kis mesék, aztán ahogy sorra tűntek el a démonok… Már nem lehetett tovább hazudni magadnak.
Nem áltatom magam azzal az illúzióval, hogy képes lennék hatástalanítani bárkit is, aki akkora hatalommal rendelkezik, hogy nálam jóval idősebb és jóval erősebb háborúdémonnal is elbánt, ámde nem is feltétlenül az a célom. Egyszerűen csak szeretném ismerni az ellenségem, már csak is kiindulva, hogy távol tudjam tartani tőle magam, ami elég indokolt tekintve, hogy rövid idő alatt három csábdémon is eltűnt mellőlem nyomtalanul. Gondolom, teljesen érthető, ha nem szeretnék a következő lenni.

Legelsősorban azt kell eldöntened magadban, hogy a lelkednek mennyi részét vagy hajlandó eladni. Valahol mindannyian az ördögé vagyunk, csak nem mindegy, hogy mekkora mértékben. Azt is tudnod kell, hogy egy morzsányi darab után az ördög egy újabbat fog majd kérni, aztán egy következőt, aztán még egyet. Ha a lelked eladásáról van szó az olyan, mint amikor édességet eszik az ember: lehetetlen egy darabnál megállni.

A madame-ot általában nehéz elérni, elvégre elég sok dolga van, így egy ideje a bordély alsó szintjén ücsörögve várok arra, hogy meglássam valahol felbukkanni, hátha válhatnék vele pár szót. Közben néhány kéretlenül kuncsaftot visszautasítok halvány, de megfellebbezhetetlen mosollyal, mígnem a terem másik végében meglátom felbukkanni a várt személyt. Azonnal elindulok az irányába, s nagy sietségem okolom, amiért nem veszem észre a kinyújtott lábat, amiben sikeresen megbotlok. Miközben arccal közeled a padló felé, jobb ötlet híján balra nyúlok, valaki jobbjába kapaszkodva akadályozom meg, hogy orra essek, s immár a vállain nyugvó tenyerekkel pislogok fel a veszélyesen, és talán pont ezért olyan kívánatosan villanó acélszürke szemekbe. – Bocsánat – szabadkozok zavartan. A zavar egyelőre inkább magamnak szól, utálok bénázni. – És köszönöm! De most, ha megbocsát… Beszélnem kell a madame-mal – aztán, ha enged, valóban indulok az említett felé.

Ha már elindultál a lejtőn, tudnod kell, hogy meg akarsz-e egyáltalán állni. Jobban kell ismerned magad, mind a tenyeredet, mert tudnod kell, hogy mennyit bírsz ki, vagy ki kell szállni. Ha nincs lehetőséged rá, hát, teremtesz magadnak, de teljes sebességgel száguldani végső soron nem is olyan rossz dolog. A lelkiismeretet pedig nem könnyű elhallgattatni, de nem is lehetetlen. Csak az első reggel nehéz.

Libabőr szalad végig a karomon a férfi érintése mentén, aztán kénytelen vagyok engedni a csuklóm köré kulcsolódó ujjak irányításának, felé lépek, s ahogy magához von, hozzásimulok, a tenyerem a mellkasának támasztom. Azzal nyugtatom magam, hogy utóbbit csak azért teszem, hogy bármikor el tudjam lökni, de a dolognak az lesz a vége, hogy míg a dér csókolta liliom színére emlékeztető tekintetbe mélyedek, teljesen önkéntelenül ökölbe szorítom az ujjaim, észre sem véve, ahogy belemarkolok a ruhája anyagába. A nyelvem hegye végigsiklik az ajkaim között.
Halványan érzékelem csupán köröttünk az embereket. Érezem a tekintetüket a bőrömnek feszülni, úgy égnek a testemen, mint valamiféle bűnös stigmák. Tudom, hogy sutyorognak, hogy holnap pletyka tárgya lesz, hogy megint kivel kerültem össze. Nem tudtam volna megmondani, hogy mióta is játszom ezt. Mintha valami ördögi táncot járnánk valami megbűvölt zenére, ami örökké tart, és nem tudom soha abbahagyni. Vagy lefelé zuhannék egy feneketlen kútban, amiben nem látok semmit, csak a sötétség ölel körül, és hiába kapálózok, soha nem érnek falat az ujjaim. Soha nem lesz vége. Hiába próbálom elfelejteni, hiába próbálom betölteni az űrt, hiába akarok tiszta lappal indítani, hiába akarok egy új esélyt. Az ember sose tud túllépni olyan dolgokon, amik meghatározó sebet ejtettek rajta.
Aztán ugyanolyan ösztönösen engedem el, ahogy belekapaszkodtam. Bosszúsan fordulok utána… Már elnézést, de engem nem szoktak csak úgy faképnél hagyni, úgyhogy a pillanatnyi dühöm gondolom, teljesen érthető.
Letörölve az arcomról minden érzést, hogy egy csábos mosoly álarcát öltsem magamra, a nyomába szegődök, azzal a határozott céllal, hogy visszaférkőzök a figyelmébe, és az este folyamán birtokolni fogom osztatlanul. A démonvadász igazán kibír még pár órát anélkül, hogy a kilétét próbálnám felfedni. Egy pillanatra megtorpanok, mikor ráeszmélek, hogy a Madame társaságát keresi ő is, és habár szívem szerint most jól megmondanám, hogy nekem előbb volt szándékomban az említettel néhány szót váltani, meg egyébként is hölgyeké az elsőbbség… inkább feltűnésmentesen osonok utána, mintha éppen arra lenne dolgom, teljesen véletlenül. Elvegyülök mellettük egy kisebb társaságnál, de nem zavarok túl sok vizet, egyszerűen csak onnan tudom a legegyszerűbben kihallgatni a beszélgetésüket. Ami igazából nem is tudom, miért érdekel pontosan, de valami megmagyarázhatatlan előérzetem van a férfival kapcsolatban, hogy neki valamiért és valahogy fontos szerepe van ebben a történetben. Így hát, habár nem illik, de hallgatózok. Már persze, ha nem sétálnak arrébb. De kétlem, hogy ebben az esetben ne tudnék kitalálni gyorsan valamit, hogy pillanatokon belül ismét hallótávolságon belül legyek.

A zihálás rendszerzett ritmusú légzéssé szelídül. Az izmok remegése elmúlik. A levetett ruhákat felszedik a padlóról. Az elfolyt smink letörölhető. A könnyek megszáradnak. Csak a betömhetetlen üresség marad odabenn. A fájdalom az egyetlen maradandó érzés.