[Magánküldetés] Diachonia

Magánküldetés Gloria nővér részére.

Kellemetlen nyári hőség ül az egyébként a hadmozgások miatt üres katedrális Szent Brünhilda rendházán. Éppen csak eltávot kaptam a frontról, néhány nap pihenőt, de a szürke falak nyomasztottak, a másoló szobákban nem sercegett penna a pergamenen, és még az istállókban is csak egy-egy sovány gebe ácsingózott, unottan ropogtatva az elé tett abrakot. Talán maga a pápa sem volt már itt, csak az a néhány nővér és pap, akiknek valóban semmi hasznát nem vették a fronton. A szobámban teregettem ki a ruháim, és bár az alvadt vér már eltűnt róluk, hiába nem láttam, pontosan tudtam minden folt helyét.
Próbáltam visszaemlékezni a vérfolt gazdáira, de túl sokan voltak, így már nem tudtam pontosan melyik piszok mikor került rájuk. Csöndes mélázásomból kopogtatás ébresztett fel.
- Szabad!
Az ajtó panaszos nyikorgással tárult ki, és Corona priorissza sétált be rajta. A ruhája szakadt volt, a haja zilált, ahogy mindig, és valamiért nem szeretett cipőt hordani, de különös módon nem éreztem rajta a már a bőréből is kipárolgó alkohol szagot. A járása egyenes volt és a tekintete is egészen tiszta, mint aki józan… Szinte azonnal helyet foglalt a kis sámlin, ami az ágyamon kívül az egyetlen ülőalkalmatosság volt a hálócellámban, és fáradt hangon köszönt rám.
- Laudetur, Gloria nővér. Hogy szolgál az egészsége ebben az istentelen hőségben?
- In aethernum, priorissza. Sokat kell innom, de ha vizem van bírom a munkát.
Valamiért nyugtalansággal töltött el a jelenléte és a szokatlan összeszedettsége.
- Az jó, az jó. Ilyen fiatalon, mint maga, én is ilyen buzgó voltam. Most már minden kimerít...
Néhány másodperces szünetet tartott, majd folytatta.
- Mivel foglalatoskodik mostanában, nővér?
- A fronton szolgálok, anyám. Ott vagyok, ahova kirendelnek, többnyire az ispotályban, ritkábban a csatatéren. Valójában most is csak a parancsot várom. - válaszoltam türelmesen, pedig tudnia kellett volna, hogy a rend összes gyógyítóját kivezérelték a sebesülteket ápolni. Valahova ki akart lyukadni, nekem viszont türelmesen kellett várnom, hogy mégis hova. Nagy tiszteletlenség lett volna sürgetni, vagy akár félbeszakítani.
- Szeret a fronton lenni, Gloria nővér?
Meglepetten bámultam a priorisszára. Ez meg miféle kérdés volt? Szeret bárki a fronton lenni a vérgőzös katonákon kívül? És még talán ők sem.
- A háborút senki sem szereti, priorissza. De megteszem, amit tudok, hogy életet mentsek. - adtam neki kitérő választ. Az egyetlen helyes választ, amit vártak tőlem.
Ismét néhány másodperces csend telepedett közénk. A priorissza tekintete most komoly volt, egészen olyan, mint amilyen egy igazi rendházfőnöknő. Bár az egyházban sokan tartották bohókásnak, nagyhangú volt és néha agresszív, tudtam, hogy belül jóval megfontoltabb volt, mint amilyennek tűnt. Másképp el sem juthatott volna eddig a rangig, még ha mindenki tudta is, hogy eredetileg keresztes nővér volt.
- Ha kapna egy ajánlatot, hogy a frontvonaltól távol mentsen életeket, visszatérne a harcmezőre?
Kezdett körvonalazódni a fejemben, hogy mire akar a nő célozni. Létezett ilyen ajánlat, most csupán puhatolózott, hogy megérte-e előállni vele. Egy újabb teszt. Ugyan olyan teszt, mint amikor pénzért küldött Institoris püspökhöz, vagy amikor a kérdésem nélkül engem ajánlott Emilia, Kristin és Androméda nővérek mellé.
- Oda megyek, ahova küldenek. Természetesen elfogadnám az ajánlatot, hiszen a fronton sokan szolgálunk. De dolgom végeztével természetesen visszamennék segíteni a nővéreknek. - válaszoltam. Úgy döntöttem megvárom, ameddig magától hozza fel azt a bizonyos ajánlatot. Szerencsére nem kerülgette tovább a témát.
- Megkeresett ma az Ordo Maellus, és felhívták a figyelmem egy problémára, amit csak mi tudunk elvileg megoldani, hiszen mi az emberek között jótékonykodunk, nem úgy, mint, nos, ők. Ez a probléma pedig az, hogy több száz démon jár-kel Északon, mindenféle hovatartozás nélkül, nagy félelmet keltve a népben. Eddig csak elbántak velük, egy ideje azonban válaszul Dél kollektivizált mozgósítására, mi is elkezdtünk kísérleti jelleggel démonokkal együttműködni. Az emberek viszont ezt nem nézik jó szemmel.
Fél percig hallgattam. Emésztenem kellett az információt, végül azonban érdeklődve ültem le én is az ágyam végébe. Démonok. Nem osztottam velük kapcsolatban a papok általános véleményét, és az Ordo Malleus gyakorlatával sem értettem egyet, de ezt nem szoktam hangoztatni. Ami azt illeti, nem számítottam rá, hogy észak valaha is együttműködne velük hiszen ez… Voltaképpen megtagadása a korábbi elveknek. Ellenben egy olyan változás, ami talán valódi eredményeket hozhatott.  
- Mit szól ehhez őszentsége?
- Sixtus úgy véli, hogy minden, amit Isten teremtett jó, és ezzel a démonoknak is lehet jó aspektusuk. A feladat már csak az, hogy ezt hitessük is el az emberekkel.
Elgondolkozva néztem ki az ablakon. Tehát Sixtus velem értett egyet, vagyis én a szentatyával, ez pedig jó kezdet volt. Kár, hogy egy háború kitörése kellett ahhoz, hogy konkrét lépések szülessenek az ügyben. Démonok a katedrálisban. Ez akár egy évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna.
- A papok nagyrésze, és a szent hivatal nem fog ezzel egyet érteni. Ha pedig az egyszerű plébánosok nem állnak az ügy mögé akkor a nép sem fog... - gondolkoztam hangosan. - Mi lenne az én feladatom?
- Maga a Szent Brünhilda gyógyítórend tagja. A hétszázhatvanhatodik évi einburgi egyetemes zsinat döntése alapján a rendek programjaikban szabad kezet kapnak, és csak a pápa áll fölöttük. Nos, Sixtusnak nincs ellenére, hogy a jószándékú démonokat befogadjuk.
- Nem így értettem, priorissza. Hanem hogy ön milyen feladatot bíz rám konkrétan.
- El kellene menni, és idehozni néhány démont. Azt mondta, hogy ön csak életeket akar menteni. Hát itt a nagy lehetősége.
Bólintottam a felkérésre.
- Rendben. - mondtam tömören.
A nő elmosolyodott.
- Örülök, hogy számíthatok a segítségére. Itt állomásozik egy felderítő az Éjféli Őrségtől, ő többet tud elmondani a démonok helyzetéről északon. A neve Johanna von Bauer lovag.
- Igenis. Mikor kell találkoznom vele?
- Amint csak tud.
A priorissza felállt és búcsút intett.
- Isten óvja, Gloria nővér!
- Isten óvja, priorissza. - válaszoltam, majd elkezdtem összecsomagolni. Nem akartam egy pillanatig sem késlekedni. Ez volt a legfurcsább feladat, amit életemben kaptam, valami olyan, amilyet még nem láttak Északon. És mégis… Tudtam, hogy a világnak meg kell változnia. Nem volt fontos, hogy én változtassam meg, de ki más? Valaki egyszer azt mondta, hogy a gonosz győzelméhez annyi is elég, hogy a jók tétlenül maradjanak. Egészen eddig az emberek életéért küzdöttem, de emögött volt valami más is: az élőknek volt esélyük elnyerni az üdvösséget. A démonok pedig éltek, de őket nem akarta megmenteni senki. Az ő lelkükkel, az ő üdvözülésükkel nem törődött senki, pedig az Úr azért küldte vissza őket erre a világra, hogy megleljék azt. Hogy megleljék Őt. Nem volt értelme várni a csodát, hogy ez magától megtörténik, hogy jön majd egy pap, aki kézbe veszi az ügyeket. Isten rajtunk keresztül munkálkodott, és esélyt kellett adnom, hogy rajtam keresztül is munkálhasson.
A táskámba eltettem a felszerelésemet, az öt injekciós tűt, a gyógyitalokat és az élénkítő italt, ami valami csoda folytán még megmaradt. Eltettem Fenrirt és Gungnist is, mellé tizenöt-tizenöt golyót, a láncingemet, majd lementem némi elemózsiáért a konyhára. Készen álltam, hogy megkeressem az Éjféli Őrség felderítőjét.
Szerencsére ez nem volt túl nehéz feladat, ugyanis, ő volt az egyetlen az Éjféli Őrség követségén. Egy erősen napbarnított bőrű, vidám arcú fiatal nő volt, aki fehér-fekete tarka lovával szórakozott egy fonnyadt sárgarépa segítségével.
- Dícsértessék a Jézus Krisztus, Johanna nővér. - szólítottam meg, mikor végül megtaláltam.
A nő meglepett arccal fordult felém, a lova pedig kapva az alkalmon jókorát harapott a répába, és ezzel együtt a lovag azt tartó kezébe. Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. Nem kellett hozzá szakértőnek lenni, hogy rögtön látszódjon a nő és a lova közötti különleges kapcsolat. Egy meglepően magas sikoly és egy lóorrra-csapás után, Johanna nővér sajgó kezét rázva végül visszaköszönt.
- Mindörökké ámen. Ki lenne a nővér?
- Gloria nővér vagyok, a Szent Brünhildától. Corona von Reinburg priorissza küldött önhöz.
- Tehát információra lenne szüksége, ha jól sejtem. Mit keres?
- Tisztában van a feladatommal, Johanna nővér? - nem tudtam mennyit oszthattam meg vele, és nem akartam egy esetlegesen titkos küldetés részleteit kikotyogni.
- Ötletem nincs. Csak épp itt állomásozok, és várom a parancsom.
Hogy ez mennyire volt igaz, abban persze nem lehettem biztos, de akkor eszerint kellett fogalmaznom.
- Az északon lévő démonokról lenne szükségem.... Minden létező információra, amit csak meg tud velem osztani.- foglaltam össze akkor röviden, anélkül, hogy beavattam volna a konkrétumokba. Egy fél percig hümmögött, és bólogatott, majd belekezdett, mielőtt elvesztettem volna a türelmemet.
- Nos, általánosan annyit sejtünk, hogy a démonkirály jelenleg Északon él, és mivel itt van, egy halom démon integrálódott a társadalomba, de ők csendben is vannak. Vannak olyanok is persze, akik az ösztöneiket követik, és garázdálkodnak, de őket általánosan kordában tartjuk. Aztán vannak békésebb fajták is, de őket jelenleg egy inkvizítor szétzavarta.
Bólintottam. Tehát egy inkvizitor… De reméltem, hogy nem lesz vele probléma.
- Értem. Mit gondol... Van olyan, aki hajlandó lenne akár hivatalosan is együtt működni a királysággal, vagy akár az Egyházzal?
- Mindenképp. - Vágta rá hezitálás nélkül - Főleg az utóbbiak maradványai.
Ez jó hír volt, legalábbis kezdetnek. Az együttműködés amúgy is a békésebb fajtákkal volt könnyebb.
- Még akkor is, ha egy inkvizitor zilálta szét őket?
- Nem hiszem, hogy érdekli őket. Eddig is kapcsolatot kerestek, csak süket fülekre találtak. Ha nyitunk, nyílván sikeresek leszünk.
Végülis... Talán eddig is csak rajtunk múlt. Nem mintha ezt nem tudtam volna a lelkem mélyén eddig is.
- Akkor már csak egy dolog maradt hátra. Hogy lehet velük felvenni a kapcsolatot?
Johanna von Bauer megvonta a vállát.
- Felderítő vagyok, nem tudom. Ha beszél velük, az nyilván egy jó kezdet.
- Úgy értem, hogy hogyan tudnék velük beszélni?
- ...Németül? Mire gondol, Nővér?
Legszívesebben a kezembe temettem volna az arcom. Valóban ennyire értetlen volt, vagy csak megjátszottak?
- Egy címre, ahova levelet küldhetek, vagy ahol felkereshetem egyiküket, legjobb esetben a képviselőjüket. Erre.
Mintha a szeme mögött lámpást gyújtottak volna, szinte látszott, ahogyan az elméje megvilágosodott.
- Áh. Nos, nem egységesek, de azt hiszem három nagyobb csoportosulás van. Ezeknek a helyét elmondhatom, de... Nos, mennyire jól navigál?
Az embereknek velük született tehetségük volt a csillagok olvasásához, és szerencsére én is örököltem az édesanyámtól ezt a tehetséget, ráadásul a fiúkkal együtt engem is megtanítottak a tájékozódás alapjaira. Ismertem az irányokat, bizonyos csillagképek és vezércsillagok helyét… Valamennyire a térképet is, ennyi elég kellett, hogy legyen.
- Szerencsére elég jól tudok tájékozódni, de hasznát venném egy vezetőnek.
És egy testőrnek. Egy dolog volt a hit és egy másik a bizalom, ráadásul egyházi voltam. Ha nemrég támadták meg őket, akkor lehetséges volt, hogy minden közeledő pappal agresszívabban viselkednek majd, mint egyébként.
- Ha szerez nekem egy parancsot, én szívesen navigálom. Addig se kell mást csinálnom.
- Kitől tudok olyat kérni?
- Bárkitől, aki a felettesem. Azt hiszem van itt valami ficsúr kinézetű püspök, na ő lesz az.
Bár ez nem volt túl sok segítség, valamiért úgy éreztem Johanna nővérből nem fogok többet kihúzni.
- Jól van. Megkeresem.
Kérdezősködtem egy ideig, míg végül egy elképesztően puccos, csicsásan díszített irodához küldtek. Nem hittem volna, hogy a katedrálison belül létezik ennyire hivalkodó magániroda. Odabent egy pödört, vékony bajszú embert ült, brokátinge tökéletesen harmonizált a fal arany díszítésével, és a nyakában lógó hatalmas drágakövekkel kirakott aranylánccal. Hyrcanosnak hívták mint megtudtam, és inkvizítorok ügyeivel foglalkozott alapvetően. Jobban hasonlított pedig egy királyi írnokra, semmint egyházi méltóságra. Egy kicsivel kevesebb csillogó arany, és egyébként még meg is dícsértem volna a kiváló kelmeválogatását, de sajnos túlzásokba esett.
- Laudetur Iesus Christus. Mit akar?
A hangja bántóan magas volt férfi létére.
- In aethernum Hycarnus atya. Gloria nővér vagyok a Szent Brünhilda rendtől, és azt mondták önt keressem. Szeretném megkérdni, hogy engedje el velem Johanna von Bauer lovagot, egy fontos megbízásra, mint kísérőm.
Hyrcanos szeme elkerekedett, majd megrázta a fejét, hogy csak úgy beleremegtek a göndör fürtjei.
- No de mégis hová?
Még affektált is. Mostmár biztos voltam benne, hogy a királyi udvarból szalajthatták eredetileg. Ez sehol máshol nem lehetett divat.
- Sajnos nincs felhatalmazásom elárulni annál többet, minthogy a Szentszék bízott meg egy fontos feladattal.
Arca látványosan megkönnyebbült és széles mosolyra húzta a száját.
- Miért nem ezzel kezdte! Láthanám az engedélyét? Egy pillantás, és már mehet is.
Megütköztem. Corona priorissza nem adott nekem semmilyen engedélyt, pedig így belegondolva, hivatalos okmány nélkül mondhattam volna akármit.
- Sajnálom, nem kaptam írásos parancsot, de ha felkeresi Corona von Reinburg priorisszát, ő majd igazol. - nem volt jobb ötletem. Az atya összevonta a szemöldökeit.
- Corona? Az a részeges nő? Maga akkor gondolom Szent Brünhilda rendi.
- Így van. - húztam ki magam büszkén. Nevezhették részegesnek, harsánynak, de az én priorisszám volt és büszke voltam rá, hogy az irányítása alatt szolgálhattam.  Hyrcanos atya drámaian a kezeibe temette az arcát, majd elővett egy ív papírt, és írt egy hivatalos engedélyt, amit azonnal át is nyújtott.
- Ha bármi is történik emiatt, mosom kezeim, én ártatlan vagyok. Von Reinburg viszi a balhét.
Tehát tudott a tervről. Elégedetten bólintottam.
- Köszönöm, atyám. Isten óvja. - köszöntem el majd futottam is vissza Johanna nővérhez.
A lovag elégedett mosollyal vette át az eltávját, majd gondosan begöngyölte, és eltette.
- Kiváló. Nos, három helyen vannak, nagyjából egyforma távolságra. Legelőször is egy Waldblume nevű kis település melletti erdőben innét keletre, másodszor egy elhagyatott kastély romjában délre, harmadszor pedig délkeletre egy mészkőbarlangban. Melyikkel kezdené?
Nem gondoltam, hogy bármelyik is jobb lenne a másiknál.
- A legközelebbivel.
A nő egy kicsit gondolkozott, osztott-szorzott, hogy vajon melyik a legjobb döntés… Legalábbis reméltem, hogy ez állt a gondolkodása mögött.
- Az a barlang lesz akkor. Így is egy napnyira van lovon, szóval készüljön fel jól.
Elbizonytalanodva néztem rá.
- Nincs lovam Johanna nővér.
Johanna egy röpke pillanatra mintha gúnyosan vigyorodott volna el, de aztán az arca azzal a lendülettel átváltozik egy sajnálkozó mosollyá, mintha az előbbi csupán érzékcsalódás lett volna. Reméltem, hogy valóban az volt, de a gyomrom így is ökölnyire zsugorodott.
- Az bizony hosszú lesz úgy. Nem tud bérelni, vagy valami?
- Nem tudom. - haraptam bele az ajkamba. - Sajnálom. - tettem hozzá. Nem tűnhettem túl kompetensnek.
- Nincs mit tenni, mögöttem fog ülni. Bár így csak jóóóval lassabban tudunk haladni, mint szeretnénk.
- Sajnálom. - ismételtem meg csöndesen. Mi mást tehettem volna? Ha ledob a ló, az sem lett volna jobb, és jelen esetben azt se tudtam, kitől kellett volna hátasért folyamodnom. Mindegyik a fronton volt, ráadásul öt éve nem lovagoltam.
- Nos ez így alakult. [/]Sajnos[/i] így nem tudok addig más munkát végezni, de hátha addig nem is lesz rám szükség. Mikor indulunk?
Sejtettem, mennyire sajnálta.
- Most. Ha nincs ellenére. - tettem még hozzá. Johanna von Bauer ismét kínosan mosolyodott el, ami újra olyan volt, mintha gyomron vágott volna. Nem éreztem úgy, hogy túl kellemes utunk lesz. És akkor még a démonokig el sem jutottunk.
- Ahogy maga gondolja, maga jelenleg a főnök.

Elindultunk, bár meglehetősen lassan így, hogy a lónak kettőnket is cipelnie kellett. Johanna nővér néha tett egy-egy megjegyzést a tempóra, amit én jótékonyan elengedtem a fülem mellett, és igyekeztem nem a szívemre venni. Ha több ilyen feladatot szánnak nekem, előbb vagy utóbb óhatatlanul be kellett szereznem magamnak egy lovat, vagy legalábbis igényelnem egyet a rendtől.
A szavai ellenére viszont a nővér nem úgy tűnt, mintha annyira bánta volna a dolgot, sőt, kifejezetten úgy tűnt, hogy szerette a munkát a könnyebb végén megfogni. Nem hibáztattam érte, határozottan jobb dolog lehetett a vezetőmnek lenni, semmint a fronton harcolni vérben és verejtékben.
Egy teljes napig lovagoltunk, mire megérkeztünk néhány közepesen magas mészkődombhoz. Egyiken egy jókora hasadék tátongott, talán valami barlang féle lehetett.
- Az lesz ott. - mutatott rá Johanna nővér. - És bár így-vagy-úgy tűrhető démonok ezek, a környékbeli falvakról egy halom eltűnést jelentettek. Mit szándékozik tenni?
Leszálltam a lóról. Igazából fogalmam sem volt, mit fogok tenni, teljesen vesztes pozícióból indultam. Nem volt semmi konkrétum, amit ajánlhattam volna nekik.
- Tudjuk, ki itt a vezetőjük? - kérdeztem egyenes válasz helyett.
- A helyiek gyakran megemlítenek egy nagydarab, sziklaszerű alakot, ami másfélszer akkora, mint egy ember. Ha tippelnem kell, egy háborúdémon.
Bólintottam.
- Nevet tudunk?
- Ha csak tehetik, messziről kerülik ezt a helyet. A pokol kapujának tartják, elég találóan.
Tehát nem tudtuk a nevét, csak hogy egy hatalmas háborúdémon. De abból kellett főznünk, amink volt, és úgy tartották, hogy „Segíts magadon, az Isten is megsegít.”, most pedig különösen nagy szükség volt a közbejárására. A gyomrom öklömnyire zsugorodott, de nyugalmat erőltettem magamra. Nem veszíthettem el a fejem,
- Nos Johanna nővér, ez esetben mi leszünk az elsők, akik Krisztus nyomdokaiba lépnek, alászállnak a pokolba és vissza is jönnek onnan. - azzal határozottan megindultam a hasadék felé.
- M-mi...? - kérdezett vissza a nővér, de utána csak sóhajtott egyet, leszállt a lováról, és követett. Egy rövidkardja volt, aminek idegesen szorongatta a markolatát. Ahogy közeledtünk a bejárathoz a bejárathoz, egyre erősebb lett a kénszag, bentről pedig halk beszédfoszlányok szűrődtek ki.
- Tegye el a kardját nővér, kérem. - néztem Johannára. - Nem akarom, hogy megijedjenek.
A nő rémülten pislogott néhányat, de engedelmeskedett. Nem akartam, hogy azt higgyék, harcolni jöttünk, és bíztam a lovagnő képességeiben, hogy gyorsan fog kardot rántani, ha mégis probléma adódna. A benti félhomályhoz még nem szokott hozzá a szemem, de néhány alakor így is ki tudtam venni a szikláknak dőlve. Hullámokban tört rám a migrén. Ez is csak azt árulta el, hogy rengeteg démon lehetett odalent, és minél közelebb értünk, a fájdalom annál inkább erőt vett rajtam. Nagy levegőt vettem, majd felemelt kézzel az ülők felé közelítettem.
- Békével jöttünk. A vezetőjükkel szeretnék beszélni! - szólaltam meg már messziről.
Két, elképesztően lefogyott démont vettem észre először. Az egyiknek jókora szárnyai voltak, a másiknak pedig az egész testét pikkelyek borították, mintha valami túl nagyra nőtt gyík lett volna. A hangomra megriadtak.
- N-Ne közelítsetek! El innét! - kiáltott felém a pikkelyes.
- Szeretnék beszélni a vezetőjükkel. Az is megfelel, ha kijön. - ismételtem meg türelmesen és kedvesen. Még egy kis mosolyt is megengedtem magamnak.
A pikkelyes feltápászkodott, és egészen állatias mozgással indult meg felém.
- Azt mondtam kotródjatok, amíg szépen mondom! Nem féltek, hogy széttéplek titeket? Falánkságdémon vagyok!
Rezzenéstelen arccal néztem fel rá, és nem mozdultam, sőt, készen álltam arra, hogy Johanna nővért is visszatartsam ha kell. Ha meg akart volna támadni egyszerűen megöl, nem pedig szájal, vagy próbál elijeszteni. Innen már tudtam, hogy csak azt akarta, hogy elmenjünk, nem pedig vérontást.
- Nem félek. - néztem egyenesen a démon arcába. - És ami azt illeti elég csontos vagyok, nem hiszem, hogy ízelnék. De van egy almám. - nyúltam be a táskámba és nyújtottam felé a vacsorámnak szánt gyümölcsöt. Ha falánkságdémon volt, akkor bizonyára örökké éhes, így reméltem, hogy ez jó indítás lesz. Tévedtem.
A démon egy hirtelen mozdulattal tört ki előre, és karmainak tompa részével ütötte ki a kezemből az almát, aztán gyorsan visszaugrott az árnyékok közé. Megingott, mint akinek ez az egyetlen mozdulat is rengeteg energiájába került volna. Talán igaz volt, amit mondtak, hogy akik nem éltek a bűnnel, azok a démonok nem is voltak képesek használni az erejüket és szépen lassan elsorvadtak. Szörnyű kínzás volt ez azoknak, akik Istennel akartak élni. De talán nem is kínzás… Talán inkább vezeklés volt ez, hogy visszatérhessenek a kegyeibe.
- Én... Én kegyelmes voltam, de... De a vezetőnk nem lesz. El innét, mielőtt visszatér, és darabokra tör titeket, halandók!
Azért elszomorodtam. A békeajándék nem jött be, és még a vacsorámat is elvesztettem. Felsóhajtottam.
- Tehát nincs itt. Nem baj. Megvárjuk. - közöltem, és letelepedtem ott ahol voltam.
- Bolondok!
Üvöltött ránk a másik is, fenyegetően kitárva denevérszerű szárnyait, mintha úgy próbált volna nagyobb lenni és félelmetesebb, de ez a szekér, vagy hajó, vagy hogy is mondják, már elment.
- Azt gondoljátok, hogy tudtok bármit is kezdeni ellene? Hogy képesek lesztek csak úgy elzavarni innét? Ne reménykedjetek! Közel nem vagytok a szintjén!
A fejemet hátradöntöttem a sziklának és kicsit felnevettem.
- Ilyesmiben egyáltalán nem reménykedtem, de nincs is ilyen szándékunk. Ha nektek jó egy kénköves barlangban lakni, tegyétek. Tényleg csak beszélni akarok vele.
A démon szeme elkerekedett. Most értette meg, amit eddig beszéltem, de jobb későn, mint soha. Legalább haladtunk. Valójában elképesztő lehetett nekik, hogy tényleg beszélni jöttem, annyira, hogy elsőre meg sem hallották, vagy ha igen, az elméjük képtelen volt felfogni.
- Beszélni? Mégis mitek lehet, ami érdekelheti őt?
Erre elbizonytalanodtam kicsit. Valóban, mim volt, amivel alkudozhattam?
- Garantálni tudjuk a biztonságotokat. Cserébe pedig csak néhány követet szeretnék, aki eljön velem. Szerintem ez jó alku. - ez volt az igazság. Nem akartam őket olyasmivel kecsegtetni, amit utána nem tudtam megtartani.
A pikkelyes hangosan felnevetett.
- Biztonság? Hol lehetnénk nagyobb biztonságban, mint Al-Haz-Ulasht tábornok védnöksége alatt, emberfajzat?
Mondta fennhangon, ahogy egyre közelebb sétált, majd amikor közel ért, annyira, hogy suttogni tudjon megszólalt.
- A démonkirály embere, és szoros zár alatt tart minket. Nem lesz elég.
- Zár? Miért? - suttogtam vissza. Na ezzel már lehetett mit kezdeni.
- "Rendes" démonokat akarnak nevelni belőlünk.
Majd, ahogy kiegyenesedett, folytatta a mondókáját egész addig, amíg vissza nem tudott ülni a korábbi helyére.
- Semmi esélyetek a hatalmassága előtt. De ha maradni akartok, hát legyen. Jó reggeli lesz belőletek.
Rendes démonok. Milyen volt egy rendes démon? Azt gyanítottam, hogy olyanokra gondoltak, akik a bűnüknek éltek, pedig nem hittem, hogy kevésbé sokfélék volnának, mint az emberek. Szívesen beszéltem volna még vele, de láthatóan nem mondhatott többet. Csak várhattunk, de ameddig csöndben ücsörögtünk, addig egyre erősebben ért meg bennem az elhatározás: meg kellett őket mentenem. Senki sem érdemelte meg, hogy az erősebbek rettegésben tartsák őket, csak azért mert másképp gondolkoztak, és nekem apácaként pedig főleg meg kellett védenem azokat, akik tiszta életet akartak élni, együtt Krisztussal.
Nem tudom mennyi idő telt el, de egyszer csak a szárnyas és a pikkelyes elrohant mellettünk, egyenesen a barlang szájához, és meghajoltak.
- Nagyúr! Látogatói érkeztek!
Mondta 'szárnyas', mire egy mély hang válaszolt. Odapillantottam. Egy hegyomlásnyi démont állt a bejáratnál. Bőrét számos, sziklához hasonló kőlap borította, kezében pedig egy hatalmas, véres bárdot szorongatott.
- Csak nem ez a két ember? Mi a frászt akartok itt, meghalni?
Na ő tényleg félelmetes volt. A torkom összeszorult, a gyomrom is, szerettem volna elbújni... Aztán valami hirtelen eszembe jutott. Az anyám volt az, de csak halványan emlékeztem vele. Valaki, egy nagyon nagy ember üvöltött vele, ő előttem állt, egyenes derékkal és felszegett fejjel... Nem is tudtam, hogy volt ilyen emlékem. És mégis, erőt tudtam meríteni belőle. Felálltam, kihúztam a derekam, és felnéztem egyenesen a démon arcába. Csak az arcába, hogy ne is lássam se a véres bárdot.
- Nem terveztem ma meghalni, de egyedül Isten dönti el mikor hív magához. A nevem Glória, a Könyörületes Szent Brünhilda rend apácája vagyok, és tárgyalni jöttem.
A nevetése a büszkeségem helyett inkább a fülemet sértette. Nagyjából tíz másodperc után, miután letörölte a könnyeit, még félig nevetve válaszolt.
- És mégis mit akar itt egy apáca? Miről akar 'tárgyalni'?
Legalább megnevettettem. Máskor végtelenül megalázónak tartottam volna a helyzetet, de most küldetésem volt, és ameddig nevetett addig talán nem ütött le a hatalmas bárdjával.
- Sok mindenről, ami azt illeti. Tudja, uram, az Egyház és a démonok kapcsolata nem felhőtlen, de vannak, akik szeretnének ezen változtatni. Hogy ne legyenek többé számkivetettek és ne kelljen többé kénköves barlangokban lakniuk.
A démont egyelőre szórakoztatta a helyzet, és egyelőre nem tűnt úgy, hogy támadni akart. Legalábbis reméltem.
- Változtatni. És aztán hogy, keresztelkedjünk meg? Járjunk misére? - ismét nevetésben tört ki. - Misére... Misére...
Megráztam a fejem.
- Természetesen nem. A misén sok a szentség, nem bírnák ki fájdalom nélkül. És a gyerekeket sem úgy tanítják úszni, hogy bedobják őket a Nordenflussba. - válaszoltam neki teljesen komolyan. Tudtam, hogy gúnyolódik velem, de nem hagyhattam elveszteni a fejem, hiszen ez volt a célja. - Valójában első lépésként csak szeretnék valami közös nevezőre jutni. Egy kezdetleges békére. Esetleg néhány démont, akit haszontalannak tart, vagy nélkülözni tud, elvinnék magammal a Katedrálisba. Utána meg vissza is hoznám őket élve és egy darabban természetesen. - tettem hozzá gyorsan.
A háborúdémon felhúzta a köves szemöldökeit.
- Haszontalannak tartok? Olyan démonok?
Kérdezte színpadiasan, majd bekiáltott a barlangba.
- Hé! Aki haszontalannak érzi magát, az álljon elő!
Az első néhány másodpercben semmi sem történt, de aztán előlépett néhány csontra soványodott démon belülről. Olyan harmincan lehettek, még Pikkelyes is odament hozzájuk. Tulajdonképpen én voltam a legjobban meglepve azon, hogy voltak jelentkezők. Bátrak voltak és ezért büszke voltam rájuk.
- Nocsak, több kutya van itt, mint sejtettem.
Rázta meg a fejét. A hangja viszont semmi jóról nem árulkodott.
- Most csak úgy el kellene engednem ezeket a nyomorultakat?
Félrebillentettem a fejem.
- Ha haszontalanok... Akkor miért tartanád őket itt?
Egy pillanatra elgondolkodott, de aztán szélesen elvigyorodott.
- De hát abban semmi szórakoztató nincs.
Felénk intett a csatabárdjával.
- Álljatok közéjük.
Rosszat sejtettem, de volt tervem, így odasétáltam az előálló démonok elé, majd előkészítettem a fejemben a keresztpajzsot, hogy mielőtt meg tudjam idézni, kivédve ezzel egy lehetséges csapást.
De nem mozdult, inkább támadó pozícióban állt, tőlünk tizenöt méternyire a barlang bejáratában, és a vállára támasztotta a bárdját.
- Aki el tud jönni mellettem, szabad. Hajrá.
Mostmár tényleg féltem. Szinte teljesen elállta az ajtót, és tudtam, hogy nem hatnak rá az érvek. Csak szórakozásból csinálta.
- Van bármije ami segíthet, Johanna nővér?
A lovagnő megrázta a fejét.
- Én magamat tudom csak kijuttatni innét. Ezt mondjuk teljesen biztosan.
Közben pedig egy elég gyengének tűnő démon elüvöltötte magát, és futásnak eredt. A főnök villámgyorsan suhintott a bárdjával, nem tudtam ez, hogy volt lehetséges egy ekkora fegyverrel, és a démon kétfelé esett a bejáratnál.
- Hajrá. - ismételte meg.
Hirtelen támadt egy ötletem.
- Álljatok körém! Amilyen szorosan csak tudtok.
Szerencsére eléggé megrémültek ahhoz, hogy engedelmeskedjenek. Halkan imádkozni kezdtem:
- Ave Maria, gratia plena, Dominus tecum, benedicta tu in mulieribus, et benedictus fructus ventris tui, Jesus. Sancta Maria, Mater Dei, ora pro nobis, peccatoribus, nunc, et in hora mortis nostrae. Amen.
Szűzanya fátyla felragyogott a fejem felett majd lassan beterített engem és a körülöttem állókat. Diadalmasan néztem a háborúdémonra.
- Indulás, egyszerre mindeki, MOST!
És futásnak eredtem. A többiek pedig követtek, tudták, hogy ez volt az egyetlen esélyük. Amikor a démon elé értem megtorpantam, hogy előre engedjem a többieket és addig is magunkon tartsam a pajzsot. A háborúdémon rögtön lecsapott, de az ütése lepergett a riadt démonok kis seregéről. A második csapás már csak engem ért, a többiek ez alatt átértek.
Hála az Úrnak…
A harmadik csapása egy lángoszlop volt, de addigra már Johanna nővér is kijutott. Már csak én álltam előtte, védelem nélkül.
- Maga mondta, elengedi, aki kijut. Állja a szavát. - szólítottam fel, de a nyelvem hegyén már ott volt a némítás, hogy bármilyen varázslatát megállítsam, és reménykedtem, hogy amúgy gyorsabban futotta, mint ő.
- Te még nem jutottál ki. És nem is fogsz.
Láttam, hogy varázslatra készült, de én gyorsabb voltam. A silentio ezt megakadályozta a mágiát, de azon nem segített, hogy egy sok csatát megjárt veteránnal álltam szemben. Szinte azonnal függőleges csapásra emelte a fegyverét, de ezt már nem akartam megvárni. Sarkon fordultam, és amilyen gyorsan szoknyában csak lehetett rohantam kifelé.
Sajnos nem voltam elég gyors. A fájdalom élesen hasított a hátamba, de csak egy apró nyögés hagyta ez az ajkaim. Éreztem, hogy nem olyan súlyos, amint volt néhány másodpercem rögtön nyom nélkül el tudtam tüntetni.
A démon elégedetlenül, már-már csalódottan nézett utánunk.
- Mi a neved, apáca?
Zihálva néztem vissza rá.
- Már bemutatkoztam. A nevem Glória. És a magáé?
- Al-Haz-Ulasht tábornok. Jegyezd meg, mert egyszer még levadászlak! Vidd ezt a hasztalan csürhét! - Mondta, majd becsörtetett a barlang mélyére.
Végignéztem a kijutott démonokon. Harmincan... Bőven több, mint amire számítottam, bár Corona priorissza csak annyit mondott, vigyek néhány démont. Hát most több mint két tucat lesz az a néhány.
- Akik jönni akarnak, azokat elvisszük a katedrálisba. Lovon egy nap, gyalog hosszabb lesz, de nem baj. - fordultam a csapathoz. - Aki nem akar jönni, az szabadon elmehet.
Pikkelyes előlépett.
- Gloria. Ha amit mondtál igaz, mi szívesen csatlakozunk. Szükségünk van azonban a vezetőnkre, és egy biztonságos helyre, hogy megfelelő képviselettel állhassunk meg a te vezetőid előtt.
Bólintottam.
- Ez ésszerű. Hol a vezetőtök?
Megrázza a fejét.
- Nem tudom melyik csoporttal maradt, de a neve Ormendhal En-Dal Ascaris, vagy lehet, hogy úgy fognak róla beszélni, mint az "Egyszerű Hercegnő". Egy meglepően kicsi termetű csábdémon. Hol legyünk, amíg előkerül?
Elgondolkoztam. A falvakba nem mehettek, nélkülem a katedrálisba sem… Meg kellett húzniuk magukat, ameddig odaértünk hozzájuk, és a barlangba sem mehettek vissza.
- A katedrális melletti kiserdőben legyen a gyülekező, de szeretném ha páran velem maradnátok, hogy gördülékenyebben menjen a többi. - hoztam végül döntést. Egyszerűen nem volt jobb ötletem. - Johanna nővér, mi a következő úticélunk?
Pikkelyes intett a többieknek, hogy menjenek az erdő felé.
- Magával tartok, Gloria.
A démonok erre elindulnak, megköszönve a kiszabadítást. Örültem, hogy a Pikkelyes velem maradt, egész megkedveltem. Johanna nővér megvonta a vállát.
- Mindkettő egyenlő távolságra van, maga a főnök.
- Akkor menjünk a kastélyromhoz. - válaszoltam neki, majd a démonhoz fordultam. - Hogy hívják?
- Mahel-Shalal Hasheb vagyok, falánkségdémon. Társaim nevében is köszönöm a munkáját, Gloria.
Johanna a lovára nézett.
- Ennyi helyem már bőven nincs, szóval gyaloglunk.
- Ez a dolgom, Mahel. - mosolyogtam rá. - Akkor ne vesztegessük az időt. Tényleg nem szereti az almát?
Mahel megrázta a fejét.
- Voltak bent kutyái a tábornoknak, meg kellett játszanom magam. De az a magáé, szóval egye meg nyugodtan.
- Ottmaradt. Csak kíváncsi voltam. - mondtam egyszerűen.
Johanna néha lapos pillantásokat vetett Mahelre, de végülis békében nekiindultunk. Csak reméltem, hogy azzal a bizonyos Egyszerű Hercegnővel könnyebb dolgom lesz majd, mint Al-Hazzal.

Kényelmes tempóban haladtunk, hogy elérjük a második, remélhetőleg békés démoncsoportot, akik egy kastélyromban húzták meg magukat, alig egy napnyi járóföldre a barlangtól. Távolról már látszott a kastély félig leomlott magas tornya, de hasonlóan nyugtalanítóan emelkedett egy másik, szintén magas rúdra tűzött lobogó is. Vörös alapon fehér lovagkereszt díszítette a vásznat melyre festették, az Ordo Maellus félreismerhetetlen címere talán még egy seregnyi démonnál is rosszabb volt.
Megelőztek.
Nagyot sóhajtottam és először Johanna nővérre néztem, majd Mahelre. Nem tudtam mi lett volna jobb döntés, ha elküldöm, hogy bújjon el, kockáztatva, hogy egy járőr elkapja és azonnal kivégzi, vagy tartsam magam mellett? Nagy levegőt vettem.
- Maradjatok hátul, és együtt. - parancsoltam rájuk, és előre léptem, a bejárathoz.
Johanna és a démon bólintottak, te pedig amilyen határozottan csak tudtam a lobogóhoz sétáltam. Hat, páncélos-fegyveres lovag pihent egy fa árnyékában, készenlétben, de egyelőre nem úgy tűnt, mintha nagyon rohamozni készülnének. Nem láttam több lovat kipányvázva, úgy tűnt csupán ez a hat lovag tervezte bevenni a vérengző démonok veszedelmes tornyát. Még a kapuval sem kellett bajlódniuk, a kétszárnyú kaput már betörte előttük az idő vasfoga. Nem igazán festett úgy, mint amin kopogtatni szokás, így a fa felé indultam, aminek a tövében a lovagok pihentek, lassan, időt hagyva hogy észrevegyenek.
Hamar megpillantott egy láthatóan magasabb rangú tiszt, meg egy könnyebben vértezett, jóllehet őrszem-lovag. Sajnos nem értettem a katonai rangjelzésekhez, így csupán a páncéljuk díszítettségéből próbáltam következtetni. A tiszt egy idősödő férfi volt, míg az őrszem egy nálam fiatalabb suhanc kinézetű fiú. Az Ordo Malleuson belül egészen biztosan újonc volt, ennél fiatalabbak talán nem is jelentkezhettek… Kivéve talán Emilia nővért. Egyelőre, csak figyeltek, így nekem kellett kezdeményeznem. A gyomrom öklömnyire zsugorodott, de igyekeztem nagy levegőket venni és nyugalmat erőltetni magamra. Nem elég, hogy idegenek voltak, nagyon sok lapáttal tett rá a rendjük és a rangjuk is az alapvető szorongásomra.
- Laudetur Iesus Christus, uraim. - köszöntem, mikor odaértem hozzájuk. - A nevem Gloria nővér, a Szent Brünhilda rendtől, megtudhatom, hogy mi történt itt?
- In aethernum amen, Gloria nővér.- viszonozta a köszöntésem tiszt a jól bevált formulával.- Találtunk egy kisebb falkányi démont, most pedig felkészülünk a semlegesítésükre. Ne féljen, az Ordo Maellus biztonságot teremt, hogy a gyógyító rendek békében működhessenek.
- Ezek szerint még nem tisztították meg a tornyot?
Nagyon nehezmre esett leplezni a reményt a hangomban.
- Még nem. Nem tudjuk pontosan mennyien vannak, de ha jól felkészültek, veszteségek érhetnek minket, így az erősítést várjuk.
Bólintottam, majd előhúztam a papírt, amit a katedrálisban írtak.
- Ez esetben, pápai parancsom van rá, hogy ezeket a démonokat békésen átszállítsam máshová. A Szentatyának és az egyháznak tervei vannak velük.
A lovag elvette a papírt, majd összehajtotta, és a nyeregtáskájába tette. Éppen csak egy pillantást vetett rá.
- Köszönöm, hogy értesített, de az Ordo Maellus fennhatóságával és a rangommal felülírom a parancsot. Menjen békével, nővér.
Felvontam a szemöldököm.
- A Szentatya parancsát nem írhatja felül egyetlen egyházi személy sem, de még maga Gustav király sem.
- Ha ex cathedra teszi ezeket a parancsokat. Sajnos Szentatya őméltósága a rossz információáramlás miatt nem láthatta teljesen tisztán ezt a helyzetet.
Erre nem számítottam, főleg nem egy Ordo Malleus tiszttől. A szentatya szavát megkérdőjelezni az egyház szolgájaként már majdhogynem eretnekséggel ért fel.
- Jól értem, hogy megkérdőjelezi a Szentatya döntését?
- Én a Szentatyáét? Soha. Ezen a levélen viszont csak valami püspök rendelkezett, hogy egy Éjféli őrséges lovagot mozgasson.
A kezembe temetem az arcom. Így már világos volt, miért nem szentelt neki nagyobb figyelmet. Corona priorisszától kellett volna írásos parancsot kérnem, de ki számított az Úr Pörölyére? Ráadásul a rendem főnöknője sem épp az összeszedettségéről volt híres.
- Nem mondja, hogy az a félkegyelmű... - motyogtam, majd nagyot sóhajtottam. Ennek nem lesz így jó vége. - Johanna nővér idejönne kérem? - kiáltottam hátra de csak imádkozni tudtam, hogy neki legyen valami parancsa... Valószínűleg nem volt. Szerencsére rögtön meghallotta a hívásom és gyors léptekkel közelített, de ameddig ideért addig az ordo malleus tiszthez fordultam.
- Megkérdezhetem a nevét és a rangját?
- Einmerich von Nordenburg vagyok, Ordo Maellus, hadnagy.
Közben a lovagnő is ideért, és zavartan tekintett körbe.
- Laudetur. Mi lenne a gond?
- Ohh, Emilia nővér bátyja? - kérdeztem félrebiccentett fejjel, majd felvázoltam Johanna nővérnek a helyzetet. - Nos, az urak nem értesültek a feladatunkról, és sajnos a püspöke csak az ön elbocsájtásáról adott írásos parancsot, arról, hogy a torony démonait a katedrálisba vigyük nem....
- Emilia? Áh, a tizedes. Nem, a nagybátyja vagyok. Ezek szerint ismerik.
Johanna nővér csak megrázta a fejét.
- Tényleg nincs írásos parancsuk. Nem a rendjének az autonóm fennhatóságán cselekszik?
A lovagnőre néztem.
- Corona priorissza őszentsége Sixtus pápa nevében bízott meg. De legalábbis mindenképp az áldásával.
Tehát nekem egy részeges rendfőnöknőm volt, aki nem adott írásos parancsot, Johanna nővérnek meg egy pojáca aki szintén nem. Közben újra a hadnagyhoz fordultam, de a beszélgetés csak időhúzás volt.
- Igen hadnagy, az unokahugával együtt voltam egy küldetésen, amiben fényes Hildegard kriptáját térképeztük fel, és hoztuk ki a még megmaradt ereklyéit.
Gondolkozz Nelli, gondolkozz! Az ordo malleust meggyőzni lehetetlen, ha démonokról van szó...
- Örülök, hogy közösen szolgálhatták az Úr ügyét. Pont emiatt külön megkérném, hogy távozzon, hiszen nem örülnék, ha a kedves unokahugom barátnőjének baja esne.
Megráztam a fejem, és egyelőre nem kezdtem el azon morfondírozni, hogy Emilia nővért vajon a barátnőmnek nevezhettem-e. A visszahúzódó tizedessel nem volt könnyű barátságot kötni.
- Nem fog. Tudom, hogy csak a dolgukat végzik, de itt most jóval többről van szó, mint egy szokásos démontanyáról, amit ki kell takarítani. Ezek a démonok az egyház megítélése szerint különlegesek, ezért más elbánásban kell részesülniük. - Johannára néztem, hogy segítsen. Ő volt a felderítő. Mi volt a parancsa? Csak alá tudta támasztani, amit mondtam.
A nővér bólintott.
- Megerősíthetem ezt az információt.
Ezzel nem segített sokat… Részletek jöttek volna jól. Einmerich megrázta a fejét.
- Nonszensz. Démonokkal nem lehet egyezkedni. Ezt nálunk senki sem tudja jobban. Nem azért nem kedveljük őket a rendünkben, mert nem akarjuk, hanem mert nem lehet. És ez az általános meggyőződés. SENKI nem akar közösködni velük, aki már tényleg találkozott is egyel.
- Megértem az aggályait hadnagy. De a Délről jövő fenyegetés miatt muszáj az egyháznak is kísérleti eszközökhöz nyúlnia, a toronyban élő démonok pedig hasznosak lehetnek. Ha közönséges démonhordáról lenne szó, már itt sem volnánk, hagynánk, hogy végezze a dolgát, de itt nem ez a helyzet.
- És csak azért, mert Dél folyton istentelen őrületekhez nyúl, mi is tegyük ezt? Még ha nem közönséges démonok is, mi gátolja meg őket, hogy bármelyik pillanatban széttépjenek egy kereskedőt?
- Az, hogy nem képesek rá. - jelentettem ki teljes meggyőződéssel. Végre talán volt esélyem a saját előnyömre fordítani ezt a beszélgetést. Ez volt az egyetlen adu a kezemben.
- Na és azt meg hogy?
Gúnyt éreztem volna a hangjában? Hitetlenséget?
- Nem tudjuk biztosan, feltételezésekkel meg nem áltatnám. De tény, hogy nem képesek, rá, nem ez a torony az első hely, amit meglátogatok.
- Persze, következőnek meg tegyünk a kezünket egy falánkságbestia szájába.
Ez már egyértelműen gúny volt, de nem is sejtette, hogy ezzel adott nekem egy ötletet. Egy borzalmas, de működőképes ötletet.
- Ha megteszem, hisz nekem?
- Bizonyítana valamit talán? Ha olyan állapotban van egy ilyen, hogy megengedje, akkor az azért van, mert tart attól, hogy lerobbantja a fejét.
Elmosolyodtam.
- Arra pedig én nem vagyok képes. Gyógyító vagyok, nem harcos.
Nem hitt nekem. Láttam a szemében, hogy feleslegesnek tartja az egész társalgást, de amikor elküldött nem mentem, így kénytelen volt kezdeni valamit a helyzettel.
Hinni fogsz nekem.
- A maga karja... Már ha talál egy kószáló falánkságdémont. Nem olyan gyakoriak, hála Istennek és a munkánknak.
- Hála az enyémnek mégis van egy. Mahel előjönnél? - szóltam neki hátra.
A démon óvatosan előre sétált, a maradék négy lovag pedig villámsebességgel vette körül őt, minden oldalról fegyvert szegezve rá. Mahel összehúzta magát, és borotvaéles fogaival vicsorgott rájuk.
- Gloria.... Mi ez?
Betörtem a lovagok gyűrűjébe és a démon elé álltam... meg a fegyverek útjába. Mi a fenét műveltem? Valóban annyira bíztam Mahelben, hogy az életemet kockáztassam érte? Eretneknek is titulálhattak, vagy akár ledöfhettek volna itt helyben. Szomorúan döbbentem rá, hogy egy falánkságdémonban jobban hittem mint az Ordo Malleusban… De első sorban mégiscsak Istenben hittem, és abban, hogy a küldetés amit rám bíztak valóban szent volt.
- Nyugalom. Mindenki nyugodjon le. Hadnagy, remélem állja a szavát. Mahel falánkságdémon, és megbízom benne annyira, hogy betegyem a kezem a szájába, de akkor hívja vissza az embereit, és ha a kezem a végére is ép marad akkor hagyja, hogy végezzem a dolgom.
A tiszt összehúzta a szemöldökeit, és éreztem, hogy a démon is nyugtalanul mocorgott mögöttem. Nem tudtam érte hibáztatni.
- Gloria nővér. Tudja nagyon jól, hogy ettől függetlenül, amit most csinál, nagyon könnyen minősülhet árulásnak, igaz?
Megráztam a fejem.
- Mivel még mindig őszentsége parancsait hajtom végre, itt nem én vagyok az áruló, hanem maga, ha feltart.
Einmerich felvonta az egyik szemöldökét.
- Őszentsége állítólagos parancsait. Csinálja.
A szemem sem rebbent, mikor a falánkságdémonra néztem. Ez volt az egyetlen esélyünk, hogy békésen rendezzük a helyzetet, és mivel már körbevettek minket, talán arra is ez volt az esély, hogy túléljük.
- Én megbízom benned. Kérlek te is bízz bennem.
Mahel kinyitotta a száját, én pedig előre nyújtottam a karom a pengeéles fogak közé. Még a nyelve is olyan volt, mint egy macskának, csak nagyobb, és a tüskék is nagyobbak voltak. Hacsak megnyalta volna a karom, már azzal lefejtette volna a húst a csontról. Nagyon ügyeltem, hogy ne csukjam be a szemem, és véletlenül se gondolják, hogy imádkozom. Az tönkretette volna a csodálatos megrendíthetetlen imázsom.
Hirtelen égő fájdalmat éreztem a bőrömön. Nagy levegőt vettem. A nyála... Biztosan savas volt, de ki kellett bírnom, noha az arcom minden bizonnyal megrándult. A hadnagyra néztem.
- Ennyi elég lesz?
Einmerich egy örökkévalóságon át figyelt.
Csöpp… csöpp…
Mintha tűzbe tartottam volna a kezem. Beharaptam az ajkam, hogy ne nyögjek fel kínomban. Krisztusra gondoltam és a keresztre. Az Úr szenvedéseire a kereszten, hogy a bűnök megváltódjanak. Ha ő elviselte a kínokat, nekem is el kellett viselnem ennyit a saját küldetésemért, s hol volt összemérhető a kettő!
- Elég.
Einmerich lovag hangja túl későn hozta el a megváltást. Szinte kirántottam a karom a démon szájából, majd azonnal rá is húztam a ruhám ujját. Nem akartam látni, hogy nézett ki. Még nem. Mahelre mosolyogtam.
- Köszönöm. Ügyes voltál. - majd a hadnagyra néztem. Kihúztam a derekam és felemeltem a fejem, ahogyan az anyámtól tanultam. Egy úrinőnek uralkodnia kellett az érzésein, a haragján a szomorúságán és a fájdalmán akkor is ha a lelkét érte, és akkor is ha a testét. Legalábbis ameddig látták. - Mostmár hisz nekem? Ezek különleges démonok, különleges elbánás alatt.
A férfi elfintorodott.
- Különleges... És mit akar csinálni velük egész pontosan?
- A katedrálisba viszem őket a vezetőjükkel együtt, ahogy a feladatom szól. Onnantól pedig már nem rajtam múlik.
A tiszt majdnem leesett a lováról, úgy meglepődött.
- A KATEDRÁLISBA? az egyházunk szívébe? Megőrültek?
- Talán igen, hadnagy, de látja, ha úgyis a katedrálisba megyünk, magának nincs mitől tartania. Bölcsebb emberek vannak ott minálunk. - mosolyogtam rá angyalian.
Einmerich fintorában egyszerre volt undor, hitetlenség, helytelenítés… És még nagyon sok minden. Biztos voltam benne, hogy még lesz visszhangja ennek a találkozásnak.
- A maga felelőssége, nem az enyém innentől. Ha mozgósítanak minket a maga démonparádéja miatt, nem fogok társalogni, hanem egyből támadunk.
- Ha miattuk mozgósítani kell, el is várom hadnagy, hogy támadjon.
Intett a lovagoknak.
- Megyünk. Indulás!
Miután mind lóra ültek még visszafordult.
- Jól vigyázzon, Gloria nővér. Nem tudom, kitől jött az utasítás vagy az ötlet a pápának, de nem bíznék meg bennük.
Kidobta a papírt, amit Johanna nővér kapott a táskájából, majd elvágtattak, én pedig hagytam. Amint eltűntek a láthatáron kiszállt a térdeimből az erő és nemes egyszerűséggel letottyantam a földre. Szédültem. Alig hittem el, hogy ez tényleg megtörtént, és kellett fél perc, mire összeszedtem magam annyira, hogy ránézzek a karomra. Még mindig fájt, de a látvány talán szörnyűbb volt a kínnál is. A bőröm szinte elolvadt, alatta a hús véres-vörösen fénylett egy része pedig már elkezdett szövetnedvet ereszteni, hogy megtisztítsa magát. A szemem sarkából láttam, hogy Johanna nővér aggódva pillantott le rám, Mahel arca viszont nem tükrözött érzelmeket.
Lehunytam a szemem és halkan imádkoztam, hogy begyógyuljon. Szerencsére ezzel még elbírt az Úr szent ereje, ami ilyenkor átjárt. Éreztem, ahogyan a fény hűvös enyhülést hozott, a kín lassan csökkent, majd teljesen meg is szűnt. A súlyosabb részeken apró hegek maradtak a bőrömön, de nem bántam. Corona priorisszáé sokkal csúnyább, és ha olyan lenne akkor is csak mosolyogva büszkélkednék azzal, hogy hasonlítok rá. Próbáltam összeszedni magam és kicsit megnyugodni. Valahol mulattságos volt, hogy a hadnaggyal való tárgyalás jobban megviselt, mint korábban a baltás démon elleni akció.
A romokból egy nyurga, fürge démon bújt elő óvatosan. Nőnek nézett ki, de nagyon szakadt ruhákba, vagyis inkább rongyokba bugyolálta magát. Aggódva nézett ránk, de amikor megláttam felálltam és integettem neki, barátságosan, amennyire tudtam, majd intettem Mahelnek és Johannának hogy jöjjenek velem. Még szerencse, hogy a falánkságdémon tényleg úgy is nézett ki. A másik démon jelenléte sokat segíthetett, mert a kis szakadt nő szeme köztem meg Mahel között ugrált egy ideig, de végül közelebb jött.
- Kik vagytok? - szólalt meg halvány hangon, mint egy haldokló.
- A nevem Glória nővér. Mellettem a lovag Johanna nővér, ő pedig Mahel. A hercegnővel szeretnénk beszélni.
A démon megrázta a fejét.
- Nincs velünk Ormendhal hercegnő. De akkor ezek szerint veletek sem. - mondta Mahelnek címezve, mire ő megrázta a fejét. Nem estem kétségbe, szerencsére még volt egy harmadik helyszínünk is.
- Ki itt a vezetőtök?
- Nincs vezetőnk, egyelőre próbálunk életben maradni. Bár azt hittük, hogy most itt a vég, szóval köszönjük a segítséget.
- Szívesen. De ha nem akartok tovább ebben a romban küzdeni azért a bizonyos életben maradásért, talán tudok segíteni.
Mintha egy ökölvívás második menete miatt léptem volna újra ringbe. Az első ellenfelem Einmerich hadnagy, most pedig jöhet a démoni oldal.
A démon szeme felcsillant.
- Igen? Mi lenne az?
- Tudjuk garantálni a biztonságotokat, ha velem jöttök a katedrálisba. Az Egyház szeretne tárgyalni veletek... vagyis minden olyan démonnal, aki osztozik az életmódotokban.
A nő összerezzent, arcára pedig rémült kifejezés költözött.
- A Ka-Katedrálisba? De hát ott tele van minden olyanokkal, mint ezek a lovagok...
- Vannak olyanok is igen. - mosolyodtam el szomorúan. - Ahogyan vannak olyan démonok is, amilyenek ellen a lovagok küzdenek. De a katedrálisban vannak olyanok is, akik szeretnének valami kapcsolatot teremteni, ahogyan a démonok között is van olyan, mint te és Mahel.
Egy pillanatra elgondolkodott, majd kérdőn nézett Mahelre, mire falánkságdémon vállat vont. Hálát adtam az Úrnak az ötletért, hogy jöjjön velünk ő is.
- Megvárjuk, hogy a hercegnő megkerüljön. Addig a Katedrális melletti erdőben várunk. Csatlakozhattok ott a másik csoporthoz.
Aztán a vékony démon kérdőn néz rám, megerősítésre várva, így bólintottam neki.
- Ahogy Mahel mondja. Mi tovább megyünk megkeresni a hercegnőt.
A démon hezitált egy ideig, de végül belement a dologba.
- Rendben, akkor ott várunk. Sok sikert! - mondta, majd visszasietett a romok közé, valószínűleg értesíteni a többieket.
Még megvártam, hogy kijöjjenek, mielőtt tovább indultunk volna. Nagyjából annyian voltak, mint a barlangokban. Aggasztóan elgyötörtek voltak, koszosak és szakadtak, majd mint a patkányok a csatornában, olyan gyorsan és vigyázva tűntek el a katedrális irányába, hogy a kis erdőben várakozzanak. Az eredményeinkkel viszont határozottan elégedett voltam.
- Johanna nővér. Indulhatunk az utolsóm állomásra.
A lovagnő bólintott.
- Remélem ennél simább lesz...
Felnevettem.
- Ugyan nővér. Sima ügy volt...

Waldblume felé siettünk, ami egy különösen is szép erdőrészen terült el. A levelek smaragd színűek voltak, de többször törte meg a törzsek monotóniáját egy-egy apró tisztás színesen nyíló vadvirágokkal. Ha nem németül hívták volna a kis falut, azt lehetett volna hinni, hogy tündék lakták. Aprócska házak álltak sorban, néha körben. Alig lakhattak többen benne háromszáznál a gyerekekkel együtt. Mielőtt azonban beértünk, Johanna nővér megállt, és összehúzott szemmel nézett a fák közül kiemelkedő házakra.
- Gloria nővér. Engedd meg, hogy előre menjek.
- Valami bajt érez, Johanna nővér?
Nem tudtam volna elhinni, hogy ebben a tündérországban bármi baj történhetett.
- Azt is. Meg hallottam néhány aggasztó hírt a kollégáimtól erről a környékről, amit szeretnék leellenőrizni.
- Megosztaná velünk is, kérem? Csak ha látnánk valamit...
Ennyit Tündérországról…
- Csak néhány jelentés eltűnésekről.
Johanna nővér nagyon rejtélyes volt, és ez nem tetszett, de végül ráhagytam. Bíznom kellett benne, eddig pedig még nem kellett csalódnom. A lovagnő nyeregbe szállt, mi pedig Mahellel gyalog folytattuk az utunkat. Nem kellett sokat várni, még egy fertályóra sem telhetett el, mire Johanna nővér visszatért.
- Jól gondoltam. Jónéhányan eltűntek, és tudnak a démonokról is. Mondanom se kell, összekötötték a két dolgot fejben.
Várható volt, meg sem lepődtem rajta, de csak reménykedni mertem benne, hogy ez nem fogja túlságosan megnehezíteni az ügyünket.
- Falusiak tűntek el?
A nő bólintott.
- Is. Elvileg katonai őrszemek és futárok is.
Megmasszíroztam a homlokom. Kizártnak tartottam, hogy amilyen gyengék voltak katonákat raboljanak el. Legalábbis azok a démonok, akiket mi kerestünk.
- És most?
- Szerintem információkat kell szereznünk. Nekünk bent, barátunknak pedig a démonok között.
Bökött a fejével Mahel felé. A falánkságdémonra néztem.
- Te mit gondolsz? Ismered, akik itt vannak?
- Hát, ha más nem a hercegnőnek itt kell lennie. Innéttől kezdve már lesz kivel beszélnem. - vonta meg a vállát.
Bólintottam.
- Rendben. körbe tudnál akkor kérdezősködni kérlek?
A démon is bólintott
- Napnyugatkor ugyanitt. - szólt még vissza, majd a falut megkerülve eltűnt a fák között.
Ez után Johanna nővérhez fordultam.
- Mi hol kezdjük? Vannak itt Éjféli őrség állások?
A nővér megrázta a fejét.
- Mivel közel van a katedrálishoz, soha nem volt nagy prioritású település. Szerintem az előljárók a legjobb esélyeink.
- Jól van, menjünk akkor. És lehet fel kéne deríteni a tetthelyeket is... - vetettem fel, de előbb tényleg mindenképp a falu vezetőjével kellett beszélnünk.
A lovagnő helyeslően bólintott, majd megindultunk a faluba. Néhány gyanakvó pillantástól eltekintve semmi különöset nem láttunk, az élet pont ugyanúgy zajlott, mint bármelyik átlagos, szürke hétköznapon. Mintha ide nem ért volna el a háború szele sem. Az előljáró háza nem sokban különbözött a többitől, talán egy kicsivel nagyobb volt, tetejét pedig zöld moha fedte be. Egy középkorú férfi fogadott minket, meglehetősen szívélyesen.
- Dicsértessék! Mi járatban vannak a nővérek? Csak nem az eltűnések nyomán?
- Mindörökké, ámen. Valóban az eltűnések miatt érkeztünk, szeretnénk kinyomozni mi történt pontosan.
Láthatóan megörült ennek a hírnek.
- Hála legyen Istennek, hogy végre küldtek valakit! Már tizenketten eltűntek csak a faluból, de hallottuk, hogy bárki, aki erre jár veszélyben van. Már tíz éve felügyelem bátyám birtokát, de ilyen problémával soha nem kellett szembenéznem. Ennek is biztos a démonok az okai... - tette hozzá halkan morogva az utolsó mondatot.
- Ki fogjuk nyomozni. - válaszoltam a lehető legdiplomatikusabban. - Mikor kezdődtek az eltűnések? És a megfogalmazás alapján gyanítom testeket nem találtak.
- Két hónapja. Amikor átkutatjuk a helyszínek környékét, akkor mindig csak démonokba botlunk.
- Tudják pontosan honnan tűntek el az emberek? - néztem felvont szemöldökkel. - Ha igen, mindenképp szeretném megnézni a tetthelyet.
- Ha kimennek a faluból és elindulnak a főúttól a katedrális felé, egy olyan öt percre megtalálják a helyet. Egy sziklákkal teli tisztás.
- Mindenki onnan tűnt el?
- Vagy annak a negyedmérföldes körzetéből.
Különös. Tehát azon a környéken kellett, hogy legyen valami, de azért igyekeztem minél körültekintőbben kérdezősködni. Nem voltam egészen biztos benne, hogy ez nem Johanna nővér feladata volt-e, de a lovagnő szerette, ha nem neki kellett dolgoznia, így reméltem, hogy nem vette zokon.
- Volt valami közös az eltűntekben?
- Az első néhányban semmi. A többiek meg az előzőket mentek felkutatni. Épp ezért javasolnám, hogy legyenek különösen óvatosak!
- Úgy lesz. Köszönjük szépen.
Még a nővérre pillantottam, hogy akart-e esetleg ő is valamit kérdezni, de csak ő is elköszönt az előljárótól, és elindultunk a tetthely felé.
- Nagyon gyanús ez az egész, Gloria nővér. - nézett rám a lovagnő. Úgy tűnt hasonló gondolatok kavarogtak a fejünkben.
- Nekem is. Az jutott eszembe, hogy talán ugyan azok a démonok csinálják, akik sakkban tartották Mahel csapatát is. Így akarják az embereket ellenük fordítani, és olyan helyzetbe kényszeríteni, hogy végül harcolniuk kelljen. Persze, ez csak egy elmélet.
- Hát...
Csendesedett el egy pillanatra, majd összeszedte magát.
- Nem tudom. Van egy olyan rossz sejtésem, hogy a békés démonok teszik ezt. De nem rossz indulatból, hanem pusztán önvédelemből.
- Az a jobbik eset. Akkor van esély, hogy élve találunk az eltűntekre.
- Most az egyszer én is nagyon remélem, hogy igazam van. - helyeselt a nővér.
A kijelölt hely csend tisztásnak látszott, de elég volt csak kicsivel jobban körbenézni, hogy feltűnjön a sziklákra száradt vér és a szakadt szövetek.
- Domine, viam meam illuminent... - suttogtam az imát, ami megvilágíthatta az esetleges démon nyomokat. Szerencsére nem kellett csalódnom, az ima végére lábnyomok ragyogtak fel a fűben és a köveken. Ami egészen különös volt, hogy a Mennyek Fénye arany színűen szokott csillámlani, ez a fény viszont zavart volt és lilás színű, ráadásul hirtelen valami roppant kényelmetlen érzés fogott el tőlük, mintha valami gusztustalan dologra néznék… Pedig csak lábnyomok voltak. A tisztástól elfelé vezettek, egy mélyebb völgyben fekvő, sziklásabb rész irányába.
Összehúztam a szemöldököm.
- Ilyet még soha nem láttam. - jegyeztem meg Johanna nővérnek, majd követtem a nyomokat. A különös rejtély felkeltette az érdeklődésemet. Az út egy sziklahasadék felé vezetett. Érdekes módon, mintha a lábnyomok kezdtek volna „kitisztulni” és a furcsa lila derengés helyét fokozatosan felváltotta a megszokott arany ragyogás.  
- Megállni! Ki vagytok? - hallatszott valahonnan egy hang, de nem láttam a forrását. Felemeltem a kezem, hogy lássák nincs benne fegyver.
- A nevem Gloria, ő pedig a társam Johanna. A nyomokat követtük.
Egy végtelen pillanatig semmi sem történt, majd valahonnan hátunk mögül Mahel szaladt előre.
- Velünk vannak! - kiáltotta, mire több démon is előjött a fák közül. Vezetőjük egy különösen szép nő volt, meg mertem volna rá esküdni, hogy succubus volt, ameddig csontsoványra nem fogyott a bűn megvonásától.
- Miért jöttetek ide? - kérdezte kimerülten, mint aki napok óta nem aludt már. Mahelre néztem.
- Mennyit mondtál nekik?
- Semmit. Egyelőre még a bizalmukat épp, hogy sikerült elnyernem.
Elhúztam a számat. Ez nem indult valami fényesen.
- Az Egyszerű Hercegnőt keressük egy ajánlattal. Talán biztonságba tudom helyezni az övéit. És ha már itt vagyunk az eltűnéseknek is a végére járunk.
A démonnő összehúzta a szemét. Kicsit vívódott, de végül intett, hogy kövessük.
- A nevem Vaeria, és Ormendhal hercegnő udvarnoka vagyok. Az eltűnések bajosak lesznek. Nagyon bajosak.
- Örvendek, Vaeria. Miért lesznek bajosak?
- Nincs rajtuk nagyon mit kivizsgálni. Mi voltunk és halottak.
Egy pillanat erejéig szóhoz sem jutottam a döbbenettől. Az előbb úgy gondoltam, hogy ez a találkozó nem indult valami fényesen, de tévedtem. Ez határozottan borzalmasan kezdődött. Félrebillentettem a fejem.
- Megtudhatom, miért?[/color] - kellett lennie valami másnak is. A Mennyek fénye nem válik lilává csak úgy…
- Mert már nem voltak emberek. Nem volt más választásunk. Közülünk is áldozatul estek öten már.
A „nem voltak emberek” rész határozottan felkeltette a figyelmem.
- Hogy érti ezt? El tudná mondani pontosan? Én is észrevettem valami egészen különöset, így bármilyen őrültségnek is hangzik, kérem mondja el.
- A testük... el volt torzulva, mint az élőholtaké, de... rengeteg mágia volt beléjük szorítva... Őszintén, fogalmam sincs mi lehet az eredete.
- Van esetleg bármilyen különös hely erre? Elhagyatott kastély, angyalrom, bármi?
Vaeria megrázta a fejét.
- Nem tudok róla.
- Önök hol laknak?
Körbemutatott a hasadékon, de nem láttam egyetlen épületet vagy barlangot sem.
- Itt egyelőre.
- A szabad ég alatt?
- Itt sajnos. Ennyi lehetőségünk van.
Elértünk egy nagyobb sátor-féle hevenyészett tákolmányhoz.
- Megérkeztünk. Fáradjanak be!
Lopva körbepillantottam, hátha látom még bárhol a lilás nyomokat, de mindenhol csak a szokásos arany csillogott, így beléptem a ponyva mögé.
- Nocsak, két egyházi küldött. Minek köszönhetem ezt a szerencsét?
Egy alacsony démon ült a sátorban, de a hanghordozása és a tartása miatt egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy ő lesz Ormendhal. Sajnáltam, hogy Mahel nem ért ide időben az üzenettel. A hercegnő hangjából szinte csöpögött a szarkazmus, de nem csodáltam. Az egyháziak eddig túl sok jóval nem kecsegtették őket.
- Egy ajánlattal érkeztem, hercegnő.
Vajon megillette őt a felség megszólítás, vagy csak a démonkirályt? A hercegnővel nem lőhettem mellé, ami az etikettet illette legalább...
- Van olyan része az Egyháznak, amely szeretné kinyújtani a kezét önök felé és egyfajta párbeszédet kezdeményezni az olyan démonokkal, mint az Ön népe. A másik két csoporttal már találkoztam, és sikerült őket biztonságba helyezni a Katedrális melletti kiserdőben, ám csak egy hosszú távú megállapodás tudná szavatolni a biztonságukat. - daráltam el a szöveget. Egész jól ment ahhoz képest, hogy a lepkék bált tartottak a hasamban.
Néhány másodpercig a hercegnő némán nézett, majd szép lassan grimaszba torzult az arca, és harsány nevetésben tört ki. Miután abbahagyta, megköszörülte a torkát.
- Az Egyház? Az Északi Egyház? Javítson ki, ha tévedek: A Veroniai Kegyelmes Isten Egyháza?
Felpillantottam Mahelre, majd összefűztem az ujjaimat. Ez alatt a kis feladat alatt már másodjára nevettek ki, és egyáltalán nem esett jól. Viszont sajnos tudtam, hogy hasonló helyzetben ugyanígy reagáltam volna.
- Igen. - közöltem teljesen rezignált arccal.
- Hát ez jó. Általában csak le akartak vágni minket. Mi a nagy megvilágosodás és humanitárius indulat eredete?
Valójában lehet ezt nekem is meg kellett volna kérdeznem a priorisszától, de annyira lelkes lettem az ötlet hallatán, hogy egyszerűen elfelejtettem az okok mélyére menni. Csak annyit tudtam, hogy együtt akarunk működni velük kísérleti jelleggel, de hogy ez után mi lesz és az egyház mire akarja a démonok erejét használni azt nem tudtam. Reméltem, hogy semmire, és csak segíteni fogunk nekik újra rátalálni Istenre.
- Őszintén megmondom, fogalmam sincs, mi vette rá erre a lépésre a szentatyát, de jópáran vannak, akik üdvözlik az ötletet. Nézze, tudom, hogy maguk csak az Ordo Malleus kardját látták az egyházból, ahogyan mi a vérgőzös háborúdémonokat a maguk fajtájából. De ahogyan ez a csapat is más, mint a többi démon, úgy köztünk sem mindenki jár fekete köpenyben, fogazott karddal.
- Igaza van, térjünk az üzletre. Jól hallottam, hogy a másik két csoport már egy helyen van? Nem tudom mit akarnak maguktól a vezetőik ott a Katedrálisban, de majd én tárgyalok velük az érdekünkben, a többiek meg elmenekülhetnek, ha gondolják.
Bólintottam. Ez sokkal egyszerűbben ment, mint vártam.
- Eredetileg is csak egy delegációt szerettem volna meghívni, az Úr hozta úgy, hogy jobbnak láttam, ha mindenki összegyűlik. Így ez teljesen elfogadható. Viszont volna itt valami más is.... Ki kéne nyomoznunk Johanna nővérrel az eltűnéseket.
Ormendhal heercegnő hümmögött egyet.
- Nos igen. Magam is meglepődtem. Mennyit tud a déliek új fegyvereiről?
Nasagriel... Ezt a szót mondta az álmom beli fantom, mikor megérintette a követ a nyakában. Igazából azóta eszembe se jutott… Talán most sem kellett volna.
Gyorsan lehunytam a szemem és megráztam a fejem, csakhogy kiverjem az elmémből Dieter arcát és a lila fényt, ami megjelent, mikor aktiválta a fegyvert.
- Nem sokat. Kövek csinálják és a mágiát erősítik fel elképesztő mértékben. Működés közben láttam már a háborúban, de a pontos mechanizmust nem ismerem.
- Nos, itt is egy ilyesmiről lenne szó. Pontosan nem tudom, hogy mi történt, de valahogy egy déli nekromanta embereket öl és aberrált élőholtakat csinál belőlük.
- Mi köze ennek a seraphnak nevezett fegyverekhez?
- Láttam sok nekromantát. - válaszolta a démon. - Ilyen élőholtakat nem lehet létrehozni a mágiájukkal. Nem vagyok benne biztos, de gyanítom, hogy valamilyen mutációt okoz a nekromanta mágiájában a seraph.
- Ez... kifejezetten érdekes. Van ötlete hol húzhatta meg magát a nekromanta?
- Van. Egy kilóméterre délre innét. De vigyázzanak, ha javasolhatom.
- Ez csak természetes, de úgy sejtem van tippje, hogy konkrétan mire is vigyázzunk.
És reméltem, hogy azt a tippet meg is fogja osztani velünk.
- Persze. Ide csak azok tévednek el, akiket felderíteni küld. Ezekből eddig huszonegy darab volt. Csak sejtheti, hogy mennyi van még ott.
Felsóhajtottam. Tehát egy seregnyi élőholt.
- Rendben. Óvatos leszek. Itt találom még önöket vagy egyenesen indul a katedrálisba?
- Megvárom itt magát. Aztán megyünk együtt.
- Ha nem üzennék egy napon belül, induljanak el nélkülem.
Nem tudtam, meddig tarthat elbánni egy nekromantával, de ha tovább, akkor legfeljebb megüzentem, hogy ne várjanak rám. Ha hamarabb visszatérek csak jó, ha pedig nem küldtem üzenetet, úgy én is beléptem az élőholtak közé
- Így teszünk. Járjon sikerrel, Gloria nővér.
- Köszönöm, hercegnő. - azzal felálltam és távoztam a sátorból. Minél előbb a végére akartam járni a dolognak, hogy a falusiak is békében legyenek, és én is el tudjam vinni a démonokat. Az is aggasztó volt, hogy egy déli nekromanta ilyen messze északra képes volt behatolni. Johanna mellém lépett és kirázta a hideg.
- Mi legyen, nővér? Kérjünk segítséget? Vagy ketten vágjunk neki?
- Tud olyan segítséget, aki hinne nekünk és közben nem bántaná őket? - böktem az állammal a démonok felé. A lovagnő rezignáltan sóhajtott.
- Igaza van.
Valójában egészen komolyan kérdeztem, de ezek szerint nem volt ilyen lehetőségünk. Pedig egy élőholt sereg ellen valóban jól jött volna az erősítés.
- Akkor vágjunk neki.
Megindultunk az erdőbe. Ahogy haladtunk előre a táj nem változott, tölgyek és nyárfák váltották egymást, meg-megtörve néha az apró vadvirágos tisztásokkal. Bárcsak gyakrabban lett volna alkalmam ilyen helyeken sétálni! Egy idő után viszont furcsa érzés fogott el. Alattomosan kúszott be a mellkasomba egy keserű érzés, és az ellenállhatatlan vágy, hogy visszatérhessek a rendház szürke falai közé. Untam az egészet és haza akartam menni… Majd eszembe jutott, hogy ugyan ilyen rossz érzés volt a lila nyomokra nézni. Talán ez is a varázslat része lehetett. Újra aktiváltam a Mennyek fényét, hátha most találok valami nyomot…
Arra viszont nem számítottam, hogy az egész területet lila izzás fogja bevonni. A távolban számos, lilán ragyogó emberalakot láttam vontatottan mozogni a fák között, talán száz méterre előre. Mögöttük pedig ott volt valami más is, valami, ami fényesebben ragyogott mint maga a Nap az égen.
- Vajon ha a forrást megszüntetjük, megszűnik a hatás is? - néztem kérdőn Johanna nővérre. Nem kellett feltétlenül megküzdenünk velük, főleg nem ketten. A nővért továbbra is a hideg rázta.
- Naaaagyon remélem. Semmi kedvem itt lenni többet a kelleténél.
- Nekem sincs. Az a fény lehet forrás?
- Több mint valószínű. Bár gyanús, hogy nem mozog. Alszik talán?
- Már ha élőlény, és képes egyáltalán alvásra. Nézzük meg. - mondtam, és elindultam az irányába, lehetőség szerint kerülgetve az élőholtakat. Szerencsére nem hívtuk fel magunkra a figyelmet annyira, hogy megtámadjanak minket, de elég közel kerültünk ahhoz, hogy meg tudjam őket figyelni. Semmire sem hasonlítottak, amiket korábban láttam. A testük eltorzult, kiszáradt, és minthogyha vörösre is égett volna valami féle tűzben. Több helyen ragyogó lila füst szivárgott a testükből. Sok csúf dolgot láttam már Veronián, de valahogy az élőholtak voltak a leginkább gusztustalanok.
- Maga látott már hasonlót? - kérdeztem suttogva Johannától.
- Soha.- Rázta a fejét. - Mintha mélységiek munkája lenne.
- Nem lehetünk biztosak benne, hogy a nekromanta nem dolgozik össze eggyel.
Ameddig nem támadtak meg addig én sem őket, próbáltam mielőbb a fényhez érni. Reméltem, hogy nekromanta az, de amit ott találtunk a legkevésbé sem hasonlított emberre. Mintha egy húskupac lett volna a közepén egy könyvvel, amit egy bot rögzített az amorf masszához. A bot végén egy lila kő ragyogott. Legszívesebben sarkon fordultam volna és rohantam volna az ellenkező irányba. Ez a valami gonosz volt, az aurája nem ígért semmi jót. Émelyegtem. Még a legvadabb rémálmaim sem tudtak olyasmit kitalálni, ami megközelíthette volna ezt... És ez a valóság volt.
- Ha most megütöm egy sacra-luxal, akkor biztosan nekem esnek az élőholtak. - gondolkoztam hangosan. Megpróbáltam körbejárni a… valamit, de hatalmas volt, és minden ösztönöm azt súgta, hogy maradjak tőle a lehető legtávolabb. Mégsem tehettem. Ez volt a jelenség kulcsa, ebben biztos voltam. A könyvből sem értettem sokat, de már a borítóján látszott, hogy indexen lett volna a helye.
- Van kedve fogadni Johanna nővér? Öt váltót teszek rá, hogy a kristály a forrás. - próbáltam oldani a hangulatot.
Johanna grimaszolva húzódott hátra.
- Nem szeretem a szerencsejátékot, de más nem lehet nagyon.
- Igazából lehetne a könyv is.
Biztos voltam abban, hogy jó lépés elsőnek, ha kihúzzuk a botot a kristállyal, ami ehhez a furcsa húskészítményhez szegezte a könyvet. A kérdés már csak az volt, hogy biztonságos-e megfogni a botot. Valójában nem volt kérdés, cseppet sem volt biztonságos. Mielőtt hozzáértem volna elmormoltam egy halk imát, hátha meg tudom tisztítani minden mágiától, ez után pedig rámarkoltam és megpróbáltam kihúzni.
Hirtelen úgy éreztem, mintha fejbe vágtak volna. A látásom elhomályosult, a fülem zúgni kezdett, és az irányérzékem is teljesen megszűnt. Igyekeztem nem pánikba esni, de akaratlanul is ziháltam és féltem. Egy dolog azonban még ezen is áthatolt, a fájdalom. Valaki más fájdalma. Valaki más könyörgése.
Hogy segítsek...?
Igyekeztem kitisztítani a fejem. A massza nem szavakkal kommunikált, mégis valahogyan megtudtam dolgokat. A húshalom a nekromanta volt valaha, és el akart pusztulni, de egy másik hang mintha folyamatosan elnyomta volna a valaha élt ember akaratát. Nem tudtam, hogy ez egyáltalán lehetséges volt-e, de úgy tűnt a seraph átvette az uralmat a gazdája felett, és most dühöngött. Érdekelt volna miért, de erre nem jöttem rá. Gondolkozz, Nelli, próbálj meg tisztán gondolkozni.
A kő az?
Elég volt rákérdeznem, és egyszerre jelentek meg a fejemben az ellentétes gondolatok. Öröm, de ugyanakkor agresszív védelmező gondolatok is. Nem volt nehéz kitalálni, hogy melyik érzés kié volt.
Hogy tudom megfogni?
Hiszen ez kellett ahhoz, hogy kihúzzam. Válasz helyett a hústömeg megmozdult, és egy része a botba kapaszkodó kezem köré fonódott és megrántotta, egyenesen rá a kőre. A látásom egészen eltorzult, a gyomrom felkavarodott, és szédültem, mintha örvénybe kerültem volna… Majd hirtelen az egész megszűnt.
Egy fehér kövekből álló padlón álltam, ami látszólag a végtelenbe nyúlt, fölöttem pedig a hús-szerű, hártyás szövet képzett plafont amerre csak elláttam. Fémes illat lengte be a helyet, de nem tudtam eldönteni, hogy tényleg fém volt, vagy inkább nagy mennyiségű vér… Még mindig hallottam a tompa zúgást, bár már nem olyan erősen. Hol lehettem? A húsmassza belsejében? Vagy a kőben? Vagy valahol egészen máshol?
- Johanna nővér? Hall engem? - kiáltottam, de válasz nem érkezett, csupán a folyosó kongott üresen. A plafon néha hullámokat vetett, de ezen kívül semmi sem zavarta meg a folyosó nyugalmát.
Tudtam, hogy nem voltam halott. Vajon itt volt a testem is vagy csak a tudatom? Hogy is volt a rémálmokkal? Kicsit reméltem, hogy képzeletem kedvenc szüleménye Dieter itt is megjelenik majd, hogy segítsen nekem, de egyelőre úgy tűnt egyedül voltam. Jobb híján nekiindultam a folyosónak, de még percek után sem volt itt semmi már, csak az üresség, a vas szaga és a zúgás.
- Seraph! Itt vagy? - egy próbát megért... A plafon kék ragyogással hullámzott végig, néhány másodperccel később pedig megrepedt a padló és egy furcsa alak emelkedett ki belőle. Leginkább egy bőrrel fedett hús-zsákra emlékeztetett, aminek volt szeme - még ha nem is egymás mellett - és egy szája is, ám ez csak még groteszkabbá, még ijesztőbbé tette. Egyszerre volt szánni való, és gusztustalan teremtmény, amihez soha nem értem volna hozzá. Túl tett mindenen, amit valaha láttam.
Ösztönösen léptem hátra, majd nagy levegőt vettem. Akárhogy is nézzen ki, ő volt az egyetlen esélyem.
- Üdv. Nelli vagyok. Téged hogy hívnak? - borzasztóan gyerekesnek éreztem magam, de valahol el kellett kezdeni. Ez a fura zsák vagy a seraph volt vagy a nekromanta, de nem tudtam eldönteni melyik és nem akartam feltételezni semmit. Furcsa mód a születésemkor kapott keresztnevem használtam, a Glória nővér és az egyházi mivoltom itt többet ártott, mint használt.
A zsák keservesen nyögött fel.
- Ölj... meg...
Ismét nagy levegőt vettem. Tehát a nekromanta volt… Vagy ami maradt belőle. Gyűlöltem ölni, de ez már nem volt élet. Ha megöltem, akkor voltam hozzá kegyelmes. Bólintottam.
- Véget vetek a szenvedésednek, csak mondd mit kell tennem.
- Kint.... a szívem... vagy az agyam.... szúrd át....
- Ennyi? Ne nyúljak a kőhöz meg a könyvhöz inkább?
- Élet... kell neki.... Ha meghaltam.... Megáll.
Ennek volt értelme, és egy pillanatig sem feltételeztem, hogy hazudott volna. A halál megváltás volt neki, nem hittem, hogy ilyen szörnyűség, mint ami vele történt akár a Pokol legmélyebb bugyraiban létezhetne. Más talán azt mondta volna, hogy megérdemelte, hisz nekromanta volt, feláldozta a lelkének egy darabját, ahogy az egyházban mesélik, és olyan dolgokkal kísérletezett, amihez csak Istennek volt joga, de mégis… Nem éreztem ilyesmit. Nem éreztem semmi mást, csak sajnálatot és szomorúságot.
- Vettem. Hogy jutok ki innen?
A nekromanta elkezdett üvölteni, mire a világ összeomlani látszott körülöttem. Mintha engem is kifordítottak volna önmagamból, majd hirtelen ismét a kinti világban találtam magam, akárhol is bolt az a „bent”. Még mindig a botot szorongattam.
- Gloria! - kiáltott fel Johanna nővér. Zihálva tápászkodtam fel, és amikor körbe pillantottam kénytelen voltam szembe nézni az élőholtak megszámlálhatatlan hordájával, akik egyenesen felénk vánszorogtak. Kezdtünk kifogyni az időből.
- Át kell szúrni a szívét, vagy az agyát. Ha ő meghal a seraph is leáll. Meg tudja tenni a kardjával? Addig megvédtem. - adtam ki gyorsan az utasítást.
- M-mit? De az hol van?
Felnéztem a húsmasszára.
- Nem tudom. Én a tetejéről egy lefelé szúrással kezdeném. - tippeltem, majd az élőholtakra néztem.
- Sententia.... - suttogtam, mire egyszerre nyolc szent fény csapott le az égből. Johanna próbálkozott, de leginkább csak találomra szúrkálódott.
- I-itt? Vagy... Itt?
Túl sokan voltak, az egyik elém vetődött, de fejbe lőttem a fenrirrel.
- Talán... Ahol a könyv van! Biztos nem féletlenül szúrta át ott a bot!
Sajnos a pisztolyom nem volt elég az élőholt ellen. Megragadta a karjaimat és elemi erővel feszíteni kezdett. Már készítettem elő a földszentelést, amikor az élőholt egyszercsak eldőlt mint egy hagymás-zsák. Johanna zihálva állt egy halom belső szerv mellett, de sikerrel járt.
- Meg....Megvan....
- Hála az Istennek... - sóhajtottam fel. Remegtek a térdeim, de odasétáltam a könyv és a bot mellé. A két tárgyról halvány izzással szívódtak fel a vésetek, a kristályból pedig csak egy marék por maradt. Kicsit csalódott voltam, de egy dolgot megtudtam, amit talán az egyházban sem tudott senki: a seraphnak tudata volt. Önálló tudata, ami képes volt megfertőzni a gazdáját… Mégis mihez nyúlt Dél királya és a protestánsok? Szinte biztos voltam benne, hogy akármi is álljon a háttérben ez egy olyan erő volt, amivel nem kellett volna játszadozni. Felvettem a könyvet és belelapoztam, de nem tudtam elolvasni egyetlen szót sem. Azért eltettem, hátha az Egyházban meg fogják tudni fejteni, és nem kerül rossz kezekbe legalább.
- Menjünk vissza a hercegnőhöz. Talán már nincs itt más...
Johanna nővér kitörő lelkesedéssel bólogatott.
- Menjünk, menjünk!
A táborban Ormendhal hercegnő meg sem várta, hogy elmeséljük mi történt, rögtön elégedetten bólintott.
- Szép munka volt.
- Honnan tudja? - kérdeztem vissza még kicsit delíriumosan a korábbiaktól.
- Egy tapasztalt mágus egy kilóméterre megérez egy ekkora mágiaingadozást. Meg egyébként is, nem jöttek volna vissza, ha nem sikerül.
Végülis ennek volt értelme.
- Akkor... Mehetünk? - kérdeztem reménykedve. - Johanna nővér megtenné, hogy szól az előljárónak a faluban, hogy elhárítottuk a veszélyt?
A lovagnő bólintott.
- Mindenképp. És akkor én jelentenék is vissza a tisztjeimnek. Gloria nővér, remélem sikerrel jár a küldetésén!
Elmosolyodtam. Reméltem, hogy egészen a legvégéig elkísér majd, de így rengeteget segített.
- Isten áldja Johanna nővér. Nagyon köszönöm a segítségét.
A nő megemelte katonai kalapját.
- Csak a dolgom végeztem. Isten áldja, Gloria nővér! Még találkozunk!
Remélem…
Integettem neki, majd a démonokra néztem.
- Mehetünk?
- Mihamarabb. - értett egyet a hercegnő. - Tegyünk pontot ennek az ügynek a végére.

A Katedrálishoz vezető út gyalog, ennyi démonnal nem kevés idő, megközelítőleg egy nap, de legalább volt alkalmam szót váltani Ormendhal hercegnővel. Időbe telt míg összeszedtem a bátorságom. Számtalanszor vettem nagy levegőt, majd gondoltam meg magam, de végülis mit veszíthettem? Óvatosan lépkedtem mellé, figyelve, hogy elküld-e, majd három perc néma séta után végül megszólaltam.
- Volt akinek sikerült?
Félrebillentett fejjel pillantott fel rám. Meglepően alacsony volt, és első látásra nem tudtam volna megállapítani, hogy milyen démon is volt valójában.
- Mire gondol, Gloria?
- Volt olyan, akinek sikerült rátalálni az üdvösségre?
Látványosan meghúzta a vállát.
- Ha volt is, hozzám nem jutott el a híre az alatt a kétszáz év alatt, amióta így létezem. Ez azonban semmit sem bizonyít. Nálunk a hírnév ugyanis nem azokért a dolgokért jár, ami üdvösségre viszi a démont.
Döbbenten néztem rá.
- A maga csoportjából sem? Hiába gyakorolnak önmegtartóztatást?
- Nos, meglehet, hogy ez kissé meg fogja botránkoztatni magát, de...
Egy rövid, kínos nevetés tört ki belőle, de nem tudtam, hogy mert zavarban volt, vagy miért érezhette magát kínosan.
- ...Nem gondolom, hogy bármiféle szívességet tehetünk az önmegtartóztatással Isten felé. Szerintem nem ezen múlik, sokkal inkább belső dolog. De tény, az önmegtartóztatás jó kezdet.
Nem botránkoztatott meg, ugyanakkor nem is érettem egyet. Nekünk azt tanították, hogy a démonoknak egyetlen út vezetett az üdvösséghez, ha lemondtak a bűnükről. Hogy másképp lehetett volna ezt megtenni, ha nem efféle aszkétizmussal? Viszont, ha még senkinek nem sikerült, akkor valóban megkérdőjelezhetővé vált a módszer is.
- Ha nem gondolja, hogy ennyi elég az üdvösséghez akkor... akkor miért csinálják?
- Mert így legalább megadjuk az esélyt a változásra. Az önmegtartóztatás eltávolítja a gondolatainkat a bűnről, és megnyitja őket az igazság felé. Legalább is én így hiszem, és a követőim is.
- Rátalált az igazságra kétszáz év alatt?
Fogalmam sem volt milyen igazságra gondolhatott. Isten igazága? A világ igazsága? Vagy valami általános igazság? Bármelyiket is kereste, szerintem egyik sem létezett, vagy a igen, halandó számára az nem volt elérhető.
Ormendhal hercegnő hangosan kacagott fel.
- Dehogy. Ha van is igazság, megérteni nem fogjuk soha. Se én, se maga. De közelíthetünk hozzá. Erre kell törekedni.
Kicsit megsértődtem, hogy már másodszorra nevetett ki, így összeszorított szájjal oldalra néztem, de még így is láttam a szemem sarkából, ahogy felpillantott rám.
- Ne gondolja, hogy azért nevetek, mert bolondnak vagy naívnak találom. Csak szórakoztat az őszintesége és egyenessége. Ez a fiatalok sajátja, és ez egy kiváló dolog. - próbált vigasztalni.
- Csupán ritkán van alkalmam önökhöz hasonló démonokkal beszélni. - mondtam, de a hangom még mindig hűvös volt.
- Ez tény, ritkán köszöntenek minket szép szavakkal az egyház képviselői.
- Reméljük ez után másképp lesz.
Változás. Ezt akartuk mindannyian, mi is és ők is. Hinnem kellett benne, hogy ez működhetett, akármennyire is lehetetlenségnek tűnt. Muszáj volt lépéseket tennünk, mert Veronia nem maradhatott olyan, amilyen most volt. Ha így marad előbb utóbb de tényleg mind el fogunk rajta pusztulni.
- Ez csak magán múlik, Gloria nővér.
Bólogatott helyeslően, de én megráztam a fejem.
- Bár úgy lenne. De sajnos sokkal többeken, és nálamnál sokkal magasabb rangú és remélhetőleg bölcsebb embereken múlik.
- Meglátjuk, nővér, meglátjuk.
Az út további része csöndesen, és szerencsére nyugalomban telt. Fogalmam sem volt, hogy egy csapat legyengült démonnal, Johanna nővér nélkül hogyan védtük volna meg magunkat bármilyen esetleges támadástól. A kapuban már a többi démon várt minket, pedig direkt mondtam, hogy az erdőben várjanak ránk… Ennek megfelelően pedig velük szemben felállt egy zászlóaljnyi lovag zavarodottan, fegyverben és készenlétben. A hercegnő oldalán vágtam át a démonok tömegén egyenesen a lovagok elé. Látszólagos vezetőjük, egy idősdő férfi tiszti rangjelzésben zavarodottan nézett le rám.
- Mi... Mi folyik itt?
- Nincsen semmi probléma, lovag uram. Gloria nővér vagyok Könyörületes Szent Brünhilda rendjéből, és az volt a feladatom, hogy egy bizonyos különleges démoncsoport képviselőit a katedrálisba hozzam. Bizonyos körülmények miatt elhoztam mindenkit. Megtenné kérem, hogy szól Corona priorisszának? - kértem teljesen nyugodtan. Nem eshettem kétségbe és nem veszíthettem el a fejem, de szükségem volt a priorissza segítségére és a tekintélyére… Már amennyire egy részeges priorisszának volt ilyenje. A lovag habozott, de utána elrohant, és néhány perc múlva visszatért a nővel. Corona priorissza szemöldökét ráncolva állt meg a lovagok és a démonok között.
- Mi a gond, Gloria nővér?
- Semmi gond. Elhoztam a démonokat, csak meg szeretném kérdezni, hogy mi a következő lépés.
Egy hang vágott a nővér szavába. Egy nyurga, középkorú, és rendkívül ápolt külsejű férfihoz tartozik, aki a lova nyergéből nézett le ránk. Az Ordo Maellus színeiben pompázott, hátán a fogazott karddal és a fekete köpennyel.
- Átvesszük őket, természetesen.
A priorisszára néztem, majd az ordo malleus lovagra. Nem bíztam bennük, ha démonokról volt szó... Vagyis igen, abban, hogy elintézik őket, de ezt nyíltan nem mondhattam ki.
- Elkísérném őket.
- Nem szükséges. Már mindent elintéztünk. - legyintett.
- Priorissza? - néztem Coronára, aki viszont a lovagot méregette gyanakodva.
- Láthatnám a megbízólevelüket?
A lovag előhúzott egy tekercset, majd átadta az apácának. Az átolvasta, de az arca nem könnyebbült meg, amikor visszaadta a lovagnak.
- Jónak tűnik.
Valami nem stimmelt itt. Túl sok volt a rejtélyeskedés, senki sem mondott semmi konkrétumot, mindenki csak nagyon lelkesen intézkedett, és ez alól sajnos én sem voltam kivétel. Sokkal körültekintőbbnek kellett volna lennem.
- Corona priorissza, miért kellett pontosan idehoznom a démonokat? Az öné volt az ötlet? És mi fogjuk vezetni a programot? - talán nem a megfelelő pillanatot választottam, hogy ezeket megkérdeznem, de szükséges volt ahhoz, hogy érvelni tudjak. - Ha megbocsájtanak, közismert okokból vonakodok az Ordo Malleusra bízni ezt az ügyet.
- Az Ordo Maellus indítványozta a programot 'integrációs törekvések' néven, de...
A lovag ismét közbevágott.
- Csak azért, mert hall egynéhány rémtörténetet, megkérdőjelezné az Ordo Maellus hűségét a Szentatyához?
- Nem. Azért teszem, mert idefele jövet pont egy Ordo Malleus tiszt tervezte lerohanni a most érkező démonok egyik tornyát, és kételkedett az én szavamban és a szentatyáéban, hogy a démonokat idehozzam.
Haragos voltam, hogy belevágott a priorissza szavába, ugyanakkor őt sem értettem. Valahogy már gyanus kellett volna legyen, hogy az Ordo Malleus integrálni akarta a démonokat. Tudtommal nem volt személyi változás a vezetésben sem. A lovag színpadiasan széttárta a karjait.
- Meg kell bocsájtania, hogy nem rendelkezünk mágikus, tenyérnyi készülékekkel, amik villámgyorsan továbbítják az információt, de azt hiszem, egy kis kommunikációs csúszás megbocsájtható nekünk is, a legjobbaknak.
Angyalian elmosolyodtam. Vékony jégen jártunk, elég volt egy rossz mozdulat, hogy az egész beszakadjon alattam.
- Hát persze. És azt hiszem igaza van, ebben a kérdésben valóban önök a legjobbak. Ebben az esetben pedig mégis szeretném elkísérni a hercegnőt és akiket kiválaszt, hogy megfigyeljem a kiváló integrációs módszereiket.
A férfi elgondolkodva bólogatott, végül intett.
- Tudja mit? Jöjjön. Miért is ne. Majd a vezetőnkkel lemeccseli a dolgot. De jusson eszébe: én figyelmeztettem. Minden démon jön velünk. Mozgás!
A démonok kérdőn néznek rám, én pedig megráztam a fejem.
- A hercegnő feltétele az volt, hogy ő jön és a választott küldöttei a többiek maradnak. Remélem, nem akarja, hogy már most megszegjük az egyetlen feltételüket.
A lovag nagyot sóhajtott.
- Maga tartja a hátát, nem én.
A hercegnőre néztem.
- Kiket akar hozni?
Majd a priorisszára.
- Corona priorissza megkérhetném hogy maradjon itt a többiekkel? Vagy ha nem ön akkor más nővérek, de tőlünk.
Corona bólintott, hogy ő majd marad. A hercegnő végignézett a rettegő démonhordán.
- Furcas, Caim, ti jöttök!
A hívásra két démon lépett elő, bátorságot erőltetve magukra. Az egyikük egy magas, foltokban tollakkal borított férfidémon volt, a másik pedig egy magas, kellően izmos és tüskés nődémon.
- Készen állok. mondta Ormendhal.
Nem volt más hátra akkor, csakis előre. A lovagra néztem.
- Mehetünk.
A lovag bevezet minket, méghozzá nem kisebb és jelentéktelenebb helyre, mint a katedrálison belül is jól elkerített és szigorúan őrzött Ordo Maellus erődbe. A bent tartózkodók vegyesen voltak ijedtek, de sokan közülük gyilkos pillantásokat lövelltek a démonok felé. Az erődítménybe érve a inkább éreztem magam a hadseregben, semmint a Katedrálisban. Egy felállított pavilon alatt egy őszöreg lovag ült, aki szemöldökét ráncolva nézett ránk.
- Mi ez itt? Hol a többi? Ki az apáca?
A minket vezető lovagra néztem várakozva, hogy hogyan adja elő a dolgot. Tartani a hátam... persze, ha muszáj de egyelőre nem engem kérdeztek.
- Tárgyalni szeretnének. Az apáca meg a démonok. Tábornok úr, tegyen belátása szerint.
Az öreg felhördült.
- Mit kell ezen tárgyalni? Hozzák a démonokat ide. Olyan bonyolult volt?
- Természetesen nem. - mosolyogtam rá a tábornokra. - Csupán szeretném megfigyelni azokat a bizonyos integrációs terveket.
- Ki küldte magát? Augustinus? Vagy az a minden lében kanál Justinianus? Esetleg Diogenes? Manapság fene nagy divat mindenkinek az Ordo Maellusban kételkedni, meg beleütni az orrát a dolgunkba.
Hatalmas tányérnyi szemeket meresztettem rá az előadás részeként. Vajon miért titkolóztak ennyire?
- Uram, én épp az előbb mondtam, hogy megfigyelni szeretnék és tanulni. - közöltem tökéletesen ártatlanul. - Egyébként Corona priorissza bízott meg a feladattal, hogy hozzam el a démonokat. Úgyhogy ha nem tetszik, hogy itt vagyok, csinálják utánam. - mondtam még mindig teljesen kedvesen.
- Nem mintha nagyon érdekünk lenne ezt az egész mizériát hosszúra nyújtani. Hozzák az összeset gyorsan, aztán visszük a helyükre őket. - Legyintett.
Én hinni akartam nekik. Tényleg hinni akartam, de naív voltam és ostoba. A helyzet kezdett egyértelmű lenni. A hercegnőre néztem, és csupán suttogni mertem.
- Fussatok.
Majd imára kulcsoltam a kezem és csak reménykedtem benne, hogy Isten békéje elég erős volt és kifelé menet nem fogják őket megtámadni.
Da pacem, Domine…
A káosznak csupán egyetlen pillanatra volt szüksége, hogy eluralkodjon a belső udvaron. Ímmel-ámmal mindenki fegyvert rántott, de nem vették üldözőbe a démonokat. Helyette engem álltak köörbe, és csavartak láncot az imádkozó kezeim köré, mintha ők nem ugyanúgy Isten szolgái volnának. A tábornok szeme villámokat szórt, ahogy rám nézett.
- Mit merészeltél csinálni, te félkegyelmű? Mit gondolsz, hány korbács jár ezért?
Megijedtem a korbács szó hallatán, és amikor megláncoltak, sőt egyenesen rettegtem, de ez alatt a küldetés alatt nem ez lett volna az első. Össze kellett szednem a bátorságom, de valójában már nem számított. Vagyis nem tudtam biztosan, hogy számított-e. Süllyedt vajon olyan mélyre az Ordo Malleus, hogy megöljenek, vagy csupán meg fognak kínozni, ameddig meg nem török? Az ereimben száguldott a vér, a szívem hevesen vert, és a saját szavaimat is alig hallottam. A hit itt nem tudott erőt adni, de a harag igen.
- Akármennyi is, az biztos jobb lesz, mint amit nekik szántak. Rászedtek engem, rászedték az egész rendemet, talán még a Szentatyát is rászedték, de tenni fogok róla, hogy mindenki megtudja, hogy ennyire mélyre süllyedtek!
Ritkán lehetett kihozni igazán a sodromból, de most sikerült. A tábornok elém lépett és pofon vágott. Felnyögtem a fájdalomtól, ahogy a páncélkesztyűs kéz eltalált, de üthetett volna ököllel is… Talán csak az imám mentett meg attól, hogy összetörjék az arccsontom.
- Majd akkor is ilyen nagy szád legyen! Tömlöcbe vele! - üvöltötte. Kemény kezek ragadtak meg, és kezdtek el vonszolni egy irányba. Igyekeztem magam kihúzni és menni a saját lábamon, de ahogyan beléptünk a tömlöc boltíves kapuján az út lefelé lejteni kezdett, és egyre nehezebb volt tartani a lépést a ráncigáló lovagokkal. Ahogyan az imám hatása halványult, úgy lettek egyre dühösebben és egyre erőszakosabbak. Egy ponton megbotlottam, és csak a szerencsének köszönhetten, hogy nem ment ki a bokám. Végül egy fáklyákkal megvilágított folyosóra érkeztünk, ahol egy sornyi, kőfalba vájt cella húzódott. A lakók hörögtek és morogtak, szinte biztos voltam abban, hogy mind démonok voltak, bár nem érettem, miért zárták be őket az azonnali kivégzés helyett. Talán tévedtem, és emberek adtak ki ilyen hangot. A folyosó közepére rángattak, és belöktek egy teljesen üres cellába. A rács hangosan csattant, én pedig a padlóra estem. A kő hideg volt, de ami még rosszabb volt, az a mérhetetlen bűz. Izzadtság ürülék és tömény kosz szaga keveredett a rosszul szellőző börtönben. Öklendeztem de tudtam, hogy meg fogom szokni. A gyógyítók sátraiban néha rosszabb volt a helyzet, főleg mikor sok volt a halottunk. Összekucorogtam a földön és halkan imádkozni kezdtem, hiszen mi mást tehettem volna? Itt már csak Isten segíthetett rajtam.
- Na mi van, "nővérke", az Ordo másik oldalán már nem olyan kényelmes? Talán elutasítottál egy vacsorafelkérést és bedobtak ide "reflektálni"? - szólított meg egy módfelett gúnyos hang.
Fel akartam sóhajtani, de a rám törő öklendezéskor rájöttem, hogy ez rossz ötlet volt.
- Rosszabb. Elrontottam a vacsorára szánt démonsültjüket.
A másik oldalról valaki elismerően füttyentett.
- Ejha, árulás. Mikor lesz a kivégzésed? Az enyém kedden.
Lehunytam a szemem. Végülis miért ne beszélgettem volna velük? Lehettem vona arrogáns fölényeskedő azokkal, akik megszólítottak, de nem lett volna értelme, hisz ők is itt ültek és én is.
- Még nem mondták, de remélem hamar túlesünk rajta. Elég nagy a bűz idelent meg a föld is kemény. Ti is a vacsorát rontottátok el?
A füttyentő alak felnevetett.
- Nem, én csak délen születtem.
Az első is bekapcsolódott a beszélgetésbe.
- Én meg az egyik tiszt gyerekét rontottam el. Meg a feleségét is. Vagyis szerintem így jobbak, mint voltak valójában.
Nem votlam benne biztos, hogy jól értettem amit mondott. Megölte őket, vagy csupán a tiszt felesége adta be a derekát a fegyvertárban és fattya született? Mindegy is volt, hiszen aligha juthattak ki innen élve. Megcsóváltam a fejem.
- Mind igazi máglyára való bűnösök vagyunk. De imádkozzunk hátha a tisztítótűz után az Úr még beenged minket a mennyek országába.
Válasz helyett léptek hangja ütötte meg a fülem. Valaki megállt a cellám előtt és lehajolt, de nem tudtam kivenni az arcát ebben a félhomályban.
- Gloria nővér? - suttogta egy férfihang.
- Igen? - néztem fel rá.
- Corona priorissza küldött. Mi történt? Hogy került ide?
- Az Ordo Malleus becsapott minket. Meg akarták ölni a démonokat. Csak arra kellettünk, hogy mind itt legyenek. De én nem erre szerződtem. Nem hagytam, hogy megöljék a hercegnőt és a többieket. Szóval ide kerültem. - leejtettem a kezemet a földre. - Menjen. Bárki is maga. Mondja el a Szentatyának, mondja el az egész egyháznak. Ne hagyja, hogy ezt eltusolják.
- Jövök Coronának egy szívességgel, szóval kihozom magát. Százötven korbácsütésre van ítélve, nem élné túl. Annyit kell csak tennie, hogy ha ügyvédet hívatnak magával, kérje Augustinus prímás püspököt. Bízzon bennünk és az Éjféli Őrségben.
Lett volna még remény, hogy túléljem ezt az egészet? Mégsem volt hiába a sok ima. Ám abban is biztosak lehettek, hogy nem fogok meghátrálni, ha keresztbe tehettem az Ordo Malleusnak. Megsértettek engem, de ami még szörnyűségesebb volt megsértették a priorisszát és megsértették az egész rendem. Mik voltunk mi, a Veroniai Kegyelmes Isten Egyháza, hogyha egymást is hátba döftük?
- Együtt működök magával.
- Kitartást nővér, közel a szabadulás! - mondta még gyorsan, majd hangtalanul suhant el a sötétségben.
Augustinus prímás püspök. Az Úr kezébe helyezem az életem, és a tiédbe.

Magamra maradtam a sötétségben. A rabok néha beszélgettek, de engem többet nem szólítottak meg. Egy idő után megszoktam a hideget, a szemem alkalmazkodott a homályhoz, ám a padló nem lett sem puhább sem kényelmesebb. A tomporom és a lábam időnként elgémberedett, és olyankor szúrós hangyák másztak fel a tagjaimba. Néha elbóbiskoltam, de csak hogy arra riadjak fel, hogy nyomja a kő a vállam, vagy hogy a nyakam már teljesen megmerevedett egy-egy kényelmetlen pozícióba. Az idő, mint olyan megszűnt létezni. Már nem számoltam a perceket, ha az órákat néztük, talán két órát érzékeltem még, de utána minden összefolyt. Nem láttam a Napot haladni az égen, sem a megnyúló, majd eltűnő árnyékokat.
Valószínűleg két nap telhetett el, de ezt is csak két dologból tudtam. Az egyik az volt, hogy elhurcolták kivégezni a foglyot, aki a bekerülésemkor azt mondta, hogy a kivégzése másnap lesz, a másik jel pedig, hogy kétszer hoztak ételt, amit még uzsonnának sem lehetett volna csúfolni. Némi száraz kenyér volt csupán és langyos víz. Hallottam szerzetesrendekről, akik önkéntes szegénységbe vonultak, és vezeklésből csupán kenyéren és vízen éltek. Szenvedéseim enyhítéseként azt játszottam a fejemben, hogy én is egy ilyen szerzetes vagyok, a nélkülözést pedig önként vállaltam Krisztus nagyobb dicsőségére.  Sajnos a gondolat csak nagyon rövid ideig segített. Nagyjából akkor múlt el, mikor szomorúan konstatáltam, hogy be vagyok zárva ide és a dolgomat egy sarokban lévő vödörbe kell elvégeznem.
Bármennyire is próbáltam elfogadni a sorsomat, és vigasztalni magam azzal, hogy egy jó ügy mártírjaként fogok meghalni, a felszín alatt még mindig inkább a düh fortyogott benne, az árulás felett érzett fájdalom, és egy csipetnyi bosszúvágy, amit még magamnak is szégyelltem bevallani. Szerencse volt, hogy tudtam, hogy a rabok a kivégzés és az utolsó kenet feladása előtt még gyónhattak egyet.
A sarokban kuporogtam, mert a cella túlvégében megjelent egy szürke patkány, a száraz kenyerem morzsáira vadászva, amikor végül valaki megállt a cellám ajtaja előtt. Az ujjaim teljesen elgémberedtek, a lában átfagyott, és az arcom is bizonyosan piszkos volt, a rég kibomlott, zilálttá kócosodott hajamról nem is beszélve.
- Gloria a szent Brünhildából? - kérdezte egy ismeretlen férfihang, egy kulcskarika semmivel össze nem téveszthető csörgése kíséretében. A szabadság és a remény álnok hangja volt ez.
- Én vagyok. - válaszoltam rekedt hangon, erőtlenül.
A cella ajtó kinyílt, és két férfi lépett be rajta. Talpra rángattak, majd szinte vonszolni kezdtek kifelé, pedig mentem volna én a saját lábamon is. Bárhova csak el innen. Egy hosszú, már-már végtelennek tűnő lépcsősoron mentünk felfelé, majd amikor végül kiértünk az udvarra, a napfény bántón vakított el. Még ezt sem bántam. A friss levegő áldásosan csapta meg az arcom és tisztította ki az orromból a börtön bűzét. Milyen apró dolgok lettek fontosak a szükség óráján!
Kísérőim azonban nem hagyták élvezni az Úr eme csodáit. Tovább taszigáltak, egyenesen át egy vastag falú épület két szárnyú kapuján. Egy nagy ajtó előtti váróba dobtak le végül, amiben rajtam kívül két őr tartózkodott, de arcukon nem láttam az együttérzés szikráját sem. Minden bizonnyal számtalanszor végignézték már ezt a jelenetet, csupán a helyzet elszenvedője jelenthetett számukra újdonságot. Csöndben ültem le a fal melletti kis padra.
Augustinus püspök, Augustinus püspök…
Csak magamnak ismételgettem a nevet, hogy megbizonyosodjak róla, hogy a börtönben sem felejtettem el, kit kell majd hívnom. Hinnem kellett abban, hogy talán még kijuthatok innen, szabadon a saját lábamon.
AZ ajtó végül kitárult, már csak az volt a kérdés, hogy a poklok vagy a mennyek kapuja volt-e. Bent egy seregnyi őr várt, középen pedig öten ültek egymás mellett. Egyik szélen ott várt Corona priorissza, egy nő, valamelyik lovagrend vezetője, akit csak azért jegyeztem meg, mert Corneliának hívták, ahogyan eredetileg engem is. A haja fekete volt, és rövidre nyírva hordta, ám ennek ellenére az arca és az egész kiállása meglepően nőies volt. A másik szélen egy Ordo Canes Domini színeibe öltözött férfi ült, mellette az ősz lovag, aki a kapuban fogadott engem és a démonokat. Középen egy aranyszínű díszes köntösben lévő férfi foglalt helyet, aki valamilyen rendi jelvényeket viselt, de hirtelen nem jutott eszembe, hogy melyik rendek is voltak azok. Ő egy nagy ív pergamen fölött körmölt szorgosan.
Minden tekintet rám szegeződött, amitől újra összezsugorodott a gyomrom, és hányingerem lett. Talán sejtették, hogy ez fog történni, és azért nem adtak több ételt, hogy ne legyen mit kihányni. Az arcuk teljesen semleges volt, egyedül Corona priorissza arcán tükröződött némi aggodalom. Az őrök megállítottak az asztal előtt, az arany színű férfi pedig fáradtan, de erős hangon szólalt meg.
- Gloria nővér, a Könyörületes Szent Brünhilda gyógyítórend diakónusnője ügyének tárgyalására gyültünk itt össze ma reggel. A jegyzőkönyvet jómagam, Celsus, az Ordo Metatronum Scriptorum jegyzője moderálom. Kérem a vádlott erősítse meg személyét, majd a gyűlés tagjai is tegyék ezt.
Többre számítottam. Nem volt vádlottak padja, bírák, tanács sem tanács. De talán így is kellett lennie, hiszen még sosem láttam hasonlót. Megköszörültem a torkom.
- Megerősítem.
Az ősz férfi felháborodott árnyalatú, de határozott hangon emelkedett szólásra.
- Alexandros Clementinus, az Ordo Maellus helytartója, tábornok, és az ügy sértettje.
- Cornelia Rotstadt, az Ordo Militia Coelorum lovagja és rendfőnöknője, tanú és esküdt. Nagyon remélem, hogy jó indokkal rángatott ide az Ordo Malleus a frontról. - állt fel a nő.
- Domitius, az Ordo Canes Domini lovagja és nagymestere, szintén tanú. Valamint úgy vélem az esküdtszék ideiglenes tagja. - ismételte meg a formulát a Canes Domini színeiben jelen lévő férfi.
- Corona von Reinburg, a Kegyelmes Szent Brünhilda rend priorisszája, tanú. - mutatkozott be rendfőnöknőm elhaló hangon. Úgy tűnt, hogy őt is megviselték az események.
Celsus írnok kettőt bólintott, majd folytatta.
- A vádlottnak joga van megvédenie magát, ha szót kapott, egy ügyvédet és egy tanút beidéznie, valamint joga van hallgatni is. Nagy bírósági tárgyalásra sor nem kerül, ugyanis harminckét katona megerősítette a vádat, ezek névsorát kérésre felolvashatom. A vád a következő: Gloria nővér, hatáskörét túllépve parancsot tagadott meg, démonokat védelmezett és Istentől kapott szent ajándékát, egy különleges képességét Alexandros Clementinus tábornok ellen fordította. Megerősíti-e ezt a vádlott?
Most jött el a pillanat, mielőtt még belebonyolódtam volna a dolgokba.
- Mielőtt bármit mondanék, szeretném ügyvédemnek idézni Augustinus prímás püspököt.
- Beleegyezik-e ebbe az esküdtszék? - kérdezte Celsus, mire a tábornok arca elborult és elhúzta a száját, de végül egy vállvonással egybekötött bólintással jelzett, hogy neki aztán mindegy. Corona bólintott, ahogyan Cornelia nővér és Dominitus atya is. A nő kicsit frusztrált volt, látszólag semmi kedve nem volt itt lenni, a Canes Domini nagymestere viszont olyan embernek látszott, akit talán semmi sem tudott kihozni a sodrából.
Celsus intett az egyik őrnek, aki alig öt perc múlva visszatért, nyomában egy öreg, de lendületes, vidám tekintetű, félkarú férfival, aki az Éjféli Őrség egyenruhájában díszelgett. Tehát ők álltak mellettem. Johanna nővér végülis jó benyomást tett rám, és végülis az a különös csiricsáré ember is a segítségünkre volt. A férfi meghajolt a tisztelt publikum előtt.
- Augustinus, az Ordo Custodes Media Noctii püspöke. Miért hívattak?
- Gloria nővér, a Kegyelmes Szent Brünhilda rend diakónusnője hatáskörét túllépve parancsot tagadott meg, démonokat védelmezett és Istentől kapott szent ajándékát, egy különleges képességét Alexandros Clementinus tábornok ellen fordította. Mielőtt megerősítette volna a vádat, magát hívatta ügyvédül. Gloria nővér, megerősíti-e most a vádat? - válaszolt Celsius, mire védőügyvédem felvont szemöldökkel nézett rám.
- Nem erősítem meg. - találtam rá a hangomra.- A vád abban a pontban téves, hogy túlléptem volna a hatáskörömet, az Úrtól kapott szent képesség pedig a Pax imája volt, amivel a kedélyeket nyugtattam le. Nem támadtam rá Clementinus tábornokra.
- Krisztus urunk szerelmére. - sóhajtott fel bosszúsan Cornelia rendfőnöknő, amire Domitius szúrósan nézett rá. - Azt mondták nem lesz nagy bírósági tárgyalása a nővérnek, akkor befejezhetnék ezt a sok felesleges csomagolást. Valaki, lehetőleg a vádlott és a sértett mondják már el pontosan mi az ég is történt.
Clementinus felhördült.
- Az történt hogy ez a pimasz nő akadályozta a munkám és minden előzetes jel nélkül a Pax imát alkalmazta. Akár Sacra Lux is lehetett volna, akkor meg aztán halott lennék! Ráadásul a parancsmegtagadás mindenütt büntetendő! Azt mondtam neki, hogy adja át a démonokat, ő meg ezzel válaszolt!
Corona rendfőnöknő csendben feszengett, Augustinus viszont felszólalt, ahogyan egy jó ügyvédnek kellett. Úgy döntöttem, hogy szimpatizáltam vele.
- Kétlem, hogy egy Sacra Lux megölné magát, tábornok. Rosszabbat is kapott már, tudjuk jól mindketten. Hanem Gloria nővér, milyen parancsot teljesített épp és kitől?
Hálásan pillantottam Augustinusra.
- Corona priorissza adta nekem a parancsot, hogy integrációs célokból hozzam el a démonok egy bűnt megtagadó és Istent kereső csoportjának képviselőit a katedrálisba. Legjobb tudomásom szerint az egyház párbeszédet akart velük kezdeményezni. Az eredeti parancsom szerint nem is kellett volna mindegyiküket idehoznom, ez csupán szerencsétlen körülmények miatt alakult így, ami az életüket veszélyeztette. Velem küldték továbbá Johanna von Bauer lovagot, őt szeretném tanunak idézni, amennyiben ez lehetséges.
- Tegyen úgy. - dőlt hátra a székében Cornelia rendfőnöknő, Domitius pedig csak csendes bólintással jelezte, hogy támogatta a kérésem. Celsius intett, mire egy őr ismét elszaladt, és újabb öt perc várakozás után (tehát az Éjféli Őrség rendháza két és fél perc sietős lépésre lehetett innen), visszatért, nyomában a futásban kimerült, lihegő és láthatóan zavarodott Johanna nővérrel.
- J-Johanna von Bauer, Éjféli Őrség. Mi-miben lehetek szolgálatukra?
Celsius felém intett, hogy beszélhetek.
- Örülök, hogy újra látom, Johanna nővér. - mosolyogtam rá halványan, amennyire körülményeim engedték. - Szeretném, ha ön is megerősítené, hogy mi volt a feladatunk a démonokkal.
- Amennyire én tudom, az Egyház tárgyalni akart velük, és hozni kellett követeket. Nem tűntek agresszívnek és le voltak gyengülve. De mi a gond, mi történt?
- Corona priorissza, a nővér úgy mondta a parancs öntől érkezett. Igaz ez? - kérdezte Cornelia lovag. Ő volt a legbeszédesebb az esküdtek közül, de nem tudtam, hogy érdekelte az ügy, vagy csak a lehető leghamarabb túl akart lenni az egészen. Inkább talán az utóbbi.
Corona priorissza bólintott.
- Egy pápai, rendközi követtől kaptam a megbízást. Nem hallottam, hogy az Ordo Maellus lenne a hátterében.
Celsius érdeklődve nézett Clementinus lovagra, aki megrázta a fejét.
- Botorság. Első sorban mi kértük a Szentatyát, hogy hozzák ide a démonokat.
- Mint látják, tisztelt esküdtek, az ordo malleus megtévesztett egy egész rendet az egyházon belül, és ezek szerint egy pápai követet is. - nem tudom, honnan szedtem a bátorságot ahhoz, hogy megszólaljak, mikor nem kérdeztek, és hogy rögtön támadjak is, de kínálkozott a lehetőség, hogy arra tereljem ezt az egész tárgyalást, amerre jónak láttam.
- Ha a parancs a Malleustól érkezett... - szólt közbe Domitius lovag. - … tisztán és érthetően benne állt, hogy mi a rend célja a démonokkal?
- Persze. - Bólintott határozottan Clementinus. - Integrálni őket az Ordo Maellus új fegyverkezési prospektusában. Kellett néhány céltábla az úgy fegyvereknek. Miért, nem ez ment keresztül?
A priorisszára néztem. Ő hallotta a konkrét utasítást.
- Idézhetnénk tanunak a küldöcöt, aki a parancsot hozta? - vetettem fel. Még mindig a Malleus lovagjaira gyanakodtam, de talán ez volt az első lépés, hogy kinyomozzuk, vajon hol változott meg a parancs éppen csak annyit, hogy teljesen más legyen az értelme, mint ahogy eredetileg szánták.
A priorissza összevont szemöldökkel megrázta a fejét.
- Nekem nem ezt mondták. A küldönc neve Caius lovag volt.
Celsus újra intett, mire egy harmadik őr is elszaladt küldncnek. Talán ezért voltak itt ennyien, nem azért, hogy megfékezzék a dühöngő vádlottakat. Csöndben, feszengve néztünk farkas szemet én és az esküdtek, és öt percig pihentethettük a hangunkat és az agytekervényeinket is, remélve, hogy a szokásos idő elteltével visszatérnek majd az újabb tanuval. Ám eltelt az öt perc, majd a tíz és a tizenöt perc is, de semmi. Már épp készültem megtörni a csendet, mikor az elküldött őr véresen, lihegve esett be az ajtón.
- Meg...megszökött. Nem volt ember. Amint...Amint megpróbáltuk ideidézni, valami sötét varázslathoz folyamodott...
Nagy szemekkel pislogtam a küldöncre. Volt egy elméletem de... az túlságosan szörnyű lett volna.
- Meglehetősen kényelmes, nem igaz? - jegyezte meg Cornelia meglepően cinikusan véleményem szerint.
Clementinus lovag arca elkomorodott. Felállt, és feltartotta a kezét.
- Krisztus lássa a lelkem, ártatlan vagyok ebben. Ha kell, tanácson is megpróbáltatom magam. Ez nem az én művem. Valóban kértünk démonokat, de mindezt fegyvereket tesztelni. Sokan ellenkeztek az ellen, hogy démonokat hozzunk a Katedrálisba, de én kiálltam az ügy mellett. A lelkem tiszta. Ha kell, tanács elé is állok ezzel.
- Fegyvereket szalmabábukon is lehet tesztelni, a jötünök is megoldották. - vágtam vissza. Nem is ment ez olyan rosszul nekem.
- Ha azért gyűltünk össze, hogy megvitassuk gonosz dolog-e démonokat ölni, ez esetben sokáig itt leszünk. Ahogy sikerült felfognom a nővér a saját rendfőnöke parancsait követte, amellyel az Ordo Malleus teljesen szembe ment. Úgy látja, hogy ebben a helyzetben teljesen abszurdum az árulás gyanúja? - fordult Cornelia rendfőnknő Clementinus lovag felé.
A férfi kelletlenül bólintott.
- Amennyiben ez tényleg így van, Gloria diakonissza módszerei helytelenek voltak ugyan, de a szándéka tiszta. A fenyítéséről majd Corona priorissza gondoskodik, ajánlom, hogy alapos legyen. Ami viszont a küldöttet illeti...
Nem tudta befejezni a monológját. Az ajtó kivágódott, és legnagyobb döbbenetemre Ormendhal hercegnő lépdelt be rajta. hosszú, öles léptekkel, maga után vonszolva egy szinte felismerhetetlenné kaszabolt, vérben úszó tetemet, amiből csak annyira lehet következtetni, hogy az illető reverendát viselt, de szárnyai és karmai voltak. A teremben mindenki egy emberként hördült fel, de a Caiusért küldött strázsa kiáltása meggyőzte a tisztelt publikumot.
- Ez a bestia! Ez lett Caius küldöttből!
Ormendhal hercegnő elmosolyodott.
- No lám, úgy tűnik a maguk Esronielje által kitalált módszer csak nem elégséges a démonok kiszűrésére...
Sok mindent akartam volna még mondani, de én is a küldöttel folytattam volna. Szerencsére a hercegnő megoldotta helyettem. Talán jobb volt nem megkérdeznem mégis hogyan jutott be ide, vagy hogyan fogta el Caius-t, mikor olyan gyengének tűntek ő és a démonai, mint a harmat.
- Bátor, hogy visszajött, hercegnő. Bátor és botor is.
A küldöttre néztem. Démon... beigazolódni látszott a korábbi gyanúm, hogy az szervezte ezt az egészet, aki odaküldte a háborúdémont is Mahel csapatához....Akik rendes démonokat akart nevelni belőlük, vagy elpusztítani őket. Ám amikor a gondolatmenet végére értem, már fel is fedeztem benne a logikátlanságot. Ahhoz elég lett volna az Ordo Malleus eredeti terve is, nem kellettem volna én hozzá.
Cornelia rendfőnöknő lassan felállt.
- Hogy akartak démonokat kivégezni, ha egyetlen egyet sem képesek megregulázni. A kiszabott büntetésben egyetértek, majd a saját priorja eldönti, mi lesz a sorsa. A démonokat meg meghagyom azoknak, akiknek ez a feladata. - azzal kisétált a teremből, mint aki jól végezte dolgát. Tulajdonképpen tényleg nem volt már mit megtárgyalni az ügyemben. Szinte el sem hittem, hogy vége volt, és hogy még nem építenek máglyát számomra. Akármilyen büntetést is szab ki rám majd a priorissza, azt már el tudtam viselni.
Celsus és Clementinus zavartan néztek a lovagnő után, és a hercegnőre is, hogy ilyenkor mégis mi a teendő. Talán még sosem volt precedens hasonlóra, hogy egy démon nyíltan besétáljon ide. Corona priorissza viszont határozottan felállt és megszólalt.
- Nem tudom, mi lenne a helyes ebben a helyzetben, nincs erre képzettségem. De úgy látom, hogy lenne mit tanulni azoktól a démonoktól, akik hajlandók együttműködni velünk. Ha önök beleegyeznek, hiszen ez egy tanács, még ha nem is ezért jött létre, akkor a Szentatya elé vinném az ügyet, és személyesen vele tárgyalnék a démonok sorsáról, teljes felelősséget vállalva.
Clementinus felhördült.
- Csináljon, amit akar... - ez után pedig felállt, és elindult a kijárat felé. Mélységesen felháborodtam ezen a cinizmuson és nemtörődmségen, mikor pont ő kardoskodott a megbüntetésem mellett. Most pedig, hogy nem ért célt, megpróbál kiviharzani a teremből, mint egy hisztis fruska.
- Ne merészeljen elmenni! - kiáltottam utána. - Ne merészeljen hátat fordítani nekünk!
- Mit vár még, fogadjam örökbe a démonját? - szólt vissza a válla fölött.
Úgy éreztem most vagy soha, eljött a visszavágás ideje.
- Feleljen a saját mulasztásaira! Hogy nem szúrtak ki egy démont a katedrális falain belül? Hogyhogy nem a saját lovagjait küldte el összegyűjteni a démonokat, miért kellettünk mi? Bebizonyosodott, hogy én ártatlan vagyok, de itt, a tanács előtt én magát vádolom árulással és szándékos megtévesztésssel.
- Gloria soror. - emelkedett fel a székéből Domitius lovag. - Ne feledje el, kihez szól. Bebizonyosodott, hogy ártatlan, de mint az Egyház felszentelt szerzetesnővére engedelmességgel tartozik a felettesei felé. Az Ordo Malleus egyedül a szentatyának felel, így ha panasza van annak rendje és módja szerint terjessze fel őszentségéhez.
Augustinus is a vállamra tette a kezét, és halkan szólalt meg.
- Ha egy beosztott rágalmaz egy felettest, könnyen keserves sorsra juthat. Engedje ezt most el.
Ahogy Augustinus a vállamhoz ért felsóhajtottam. Ez nem volt igazságszolgáltatás. Én miért ültem két napig egy cellában, ha más elsétálhat az enyémnél súlyosabb bűnkkel is? Úgy tűnt valóban hatalommal járt, ha valaki egy egész rendet vezetett, és többek között ilyen előnyökkel is járt. Tehetetlennek éreztem magam és dühösnek, de itt már csak ronthattam a saját helyzetemen.
- Nem rágalmazok. Ez az igazság. De legyen ahogy akarja.
A földön fekvő démonra és Ormendhalra néztem.
- Velük mi lesz?
Augustinus püspök farkasszemet nézett a démonnal.
- Nos, majd a Szentatya eldönti. Mi itt többet nem tehetünk. Bízzuk a dolgot Corona priorisszára és a rendjére.
Majd Celsusra pillantott.
- Véget ért a tanács, ha jól gondolom.
Az írnok vállat vont, és lassan feltekerte a pergamenjét.
- Két esküdt is távozott, nincs mit tenni. A tárgyalást berekesztem.- ez után pedig ő is felállt és távozott.
- Csak így itthagyják őket? - néztem az ügyvédemre. Nem fért a fejembe hogy ennyire senkit sem érdekelt, hogy egy démon bejutott a katedrálisba, egy másik meg visszahozta...
- Nézze, mégis mit kellene csinálnunk? Elképesztően abszurd ez a helyzet. Nagyon pengeélen táncol épp. Tudja ki volt az, aki legutoljára megvédett egy démont egy egyházi személytől?
Mindenki tudta. Mindenki tudta, és mindenki félt, hogy megismétlődik az, ami húsz évvel ezelőtt történt. Ott is azt beszélték, hogy az Ordo Malleus kegyetlensége miatt robbant ki a botrány, és látszólag a rend azóta sem változott semmit. De én nem ő voltam. Ő hibázott, és béke helyett háborút szított, ahelyett, hogy belülről változtatta volna meg az egyházat. Én megtettem az első olyan lépést most, ami neki nem sikerült, és végig szándékoztam menni ezen az úton.
- Tudom. És lehet meg kéne fontolnia az Egyháznak a kritikát ha nem akar új Esroniel von Himmelreichokat kinevelni. Miért hozta létre a démonokat isten? - kérdeztem a püspöktől egészen komolyan, noha költői kérdés volt.
A férfi kicsit tanácstalanul tárta szét a karjait, nem tudva mire gondolhattam.
- Én úgy vélem azért, mert szeret minket annyira, hogy adjon még egy esélyt, ha a pokol felé tartunk.
- Pontosan. Én is így gondolom. És kinek kéne őket visszavezetni a fényre, ha nem az Úr szolgáinak? Mi pedig folyamatosan cserben hagyjuk őket.
- Talán pont itt a lehetőség, hogy segítsünk rajtuk. Ezért kell nagyon bíznunk Corona priorisszában.
Örültem, hogy egyetértett. Bólintottam, majd a priorissza elé sétáltam. Sokakat gyűlöltem épp, de neki most is, ahogy mindig csak hálával tartoztam, és szégyelltem magam, hogy ilyenhelyzetbe hoztam. Lesütöttem a szemem és lehajtottam a fejem.
- Ha bármilyen büntetést ki akar szabni rám, állok elébe asszonyom.
Abban a pillanatban a priorissza teljes erejéből pofon vágott, pont ott, ahol két napja Clementinus is. Megzúzódhatott az arccsontom akkor, ugyanis ez az ütés úgy fájt, hogy egy pillanatra azt hittem, mentem összeesek. Hajlamos voltam elfelejteni, hogy Corona priorissza annak idején maga is lovag volt. Az összeeséstől az ölelése mentett meg, ahogy az erős, kardhoz és ecsethez szokott karok körén fonódtak.
- Ha legközelebb varázslatot mer fogni egy egyházi tisztségviselőre, az Úrra mondom, levetköztetem, és felkötözöm a rendház homlokzatára egy napra! Már ha túléli a törvényszéket, de nem fogja.
Könny szökött a szemembe és óvatosan visszaöleltem.
- Hagynom kellett volna? - kérdeztem csöndesen. Az ő véleménye és egyedül az ő ítélete volt, ami tényleg számított. - Hagynom keleltt volna lemészárolni őket?
- Van ennek diplomatikus módja is... - mondta, majd amikor elengedtük egymást előhalászott egy kulacsot a ruhája alól, és meghúzta. Nem is ő lett volna, ha nem tart még ilyenkor is magánál bort. Még szerencse, hogy csak azt itta, a töményet kevésbé. - Ha nem akar von Himmelreich sorsára jutni, ajánlom, hogy kerülje az ilyesmit.
Mi is volt az a sors? Hogy eretneknek kiáltanak, vagy hogy újabb területet szakítok ki a királyságból és alapítok egy harmadik egyházat? Ennek a megkérdezése viszont már viccnek is nagyon otromba lett volna, így inkább bólintottam.
- Igenis, asszonyom.
Corona priorissza felsóhajtott.
- Most pedig megyek, lesz egy hosszú tárgyalásom a pápával. Addig tartsa a démonokat egy helyen, lehetőleg valahol, ahol nincsenek szem előtt! Küldök pár lovag-nővért, hogy tartsák vissza a bámészkodókat.
- Rendben.
Így csatlakoztam Ormendhalhoz kifelé menet, aki csöndben nézte végig a démon-holttest mellett az egész közjátékot. Csak remélni mertem, hogy remekül szórakozott közben.
- Ezek után nem kérhetem, hogy bízzon bennünk. Nem tudom számít-e, hogy máglyára mentem volna magukért.
A hercegnő vállat vont. Az volt az érzésem, hogy rajtam kívül mindenki túlságosan könnyedén vette ezt az egészet.
- Örülök, hogy élek egyelőre. De nagyon nagyra értékelem azt, hogy kiállt értünk és a vállalt fogságát. Határozottan jobb, mintha most fénycsóvákat dobálnának ránk.
Kényszeredetten mosolyodtam el.
- Talán most, ha a mi kezünkben van az irányítás tényleg be lesz váltva, amit ígértem maguknak. Sajnálom az egészet.
- Magának rosszabb volt. Hanem tényleg kétségbeejtő, hogy már itt is lakoznak a démonkirály szolgái közül.
Egyet értettem. Így nem tudhattuk, hányan lehettek még. Kíváncsi voltam, mit vétett Ormendhal, hogy ennyire a király bögyében volt. Komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy kivégeztessen egy látszólag ártalmatlan démoncsoportot.
- Ha rajtam múlik nem marad ennyiben. Aggasztó, hogy el tudott rejtőzni.
- Aggasztóbb, hogy bármennyi lehet még belőlük itt. De ne féljenek, figyelünk erre most, hogy már mi is itt vagyunk.
Megráztam a fejem.
- Saját maguk miatt aggódjanak. De segítek amiben tudok. Étel, ruha, bármi kell szóljanak.
- Köszönjük, Gloria nővér. Mindenki, aki hozzám tartozik hálás lesz azért, amit tett. Meglátja, jutalma nem marad el.
Körbenéztem. Jutalom... Nem tartottam valószínűnek, inkább azért voltam hálás, hogy megúsztam ennyivel. De inkább hallgattam, és szerencsére Ormendhal sem ragozta tovább a dolgot. Kint húztuk meg magunkat, a többi démon közelében. Lassan már kezdtem megszokni a folyamatos fejfájást. Néhány óra múlva érkezett a hír: Corona priorissza sikerrel járt, a démonok meg lesznek tűrve, és a Katedrális falain kívül kapnak egy elkerített területet, ahol folyamatos megfigyelés alatt állnak majd. Nem is mertem reménykedni egy ennyire jó ajánlatban, és ezt a hercegnő is így gondolhatta. Minden féle akadékoskodás nélkül ment bele a feltételbe. Tudtuk, hogy ezt lehetett börtönnek is venni, de biztonságnak is. Megvédtük őket a többi démontól, amennyire képesek voltunk rá.
Alig egy hét alatt elkészültek az első kisebb szállásuk, ahova beköltözhettek. Nem volt sem nagy sem szép, de az elmúlt heteket a szabad ég alatt vagy kénköves barlangokban töltötték, és annál a mostani helyzet mindenképp kultúráltabb volt. Ameddig a munkálatok folytak nem mentem vissza a frontra, szerettem volna látni, mi lesz a gyümölcse a munkának és a szenvedésnek.
Az egy hét végén aztán Corona priorissza az irodájában hívatott. Amikor benyitottam rögtön megütötte az orromat a szesz jellegzetes, szúrós illata, Corona priorissza pedig jól láthatóan teljesen részegen ült az asztalánál.
- Itt a mi démonszelidítőnk! - köszöntött arcán széles vigyorral.
- Miben lehetek a szolgálatára, Corona priorissza? - kérdeztem nyugodtan, igyekezve eltekinteni a néhai lovagnő ittasságától.
- Üljön le, üljön le... Kér bort?
Az üvegre néztem. Jó hírekre számítottam, és nem is akartam megbántani a nőt.
- Talán... egy nagyon keveset elfogadok, köszönöm.
Corona elővett egy ütött-kopott kelyhet, amiben felismertem a katedrális egyik kápolnájának a leselejtezett klénódiumát. Színültig tölti vörösborral, majd elém tolta. Óvatosan vettem el, és leszürcsöltem annyit a tetejéből, hogy ne öntsem ki, ha esetleg meg akartam emelni. A vörösbor karakteres íze összerántotta a szám, de igyekeztem nem fintorogni. Egyébként még én is felismertem, hogy kifejezetten jó minőségű nedű volt, és véletlenül pontosan olyan ízű, mint a főoltás misebora, amit az Úr egyszerű szolgája évente csak egyszer kóstolhatott meg. Valamit tényleg ünnepeltünk.
- Miért hívatott?
- Na, mit gondol?
- Tényleg nem tudom.
- Na, hát csak meg tudja mondani, ha egy bor jó-e vagy sem.
- Jó. Tehát ünneplünk?
- Maga mindig úgy túlgondolja a dolgokat... - Mondta kicsit csüggedten, de hamar ismét elvigyorodott.
- Tudja, hogy honnét van ez a bor?
- A Katedrális főoltáráról?
Nem akartam pimasz lenni, de szerencsére nem is vette annak. Nem tudtam, hogy az ital, vagy az öröm miatt.
- Úgy van. És azt tudja, hogy ez hogy került oda?
Megráztam a fejem.
- Emlékszik még Institoris püspökre?
Na erre már tudtam pozitív választ adni. A püspökhöz küldött a priorissza pénzért, amikor a sárkány dúlása után rendbe kellett hoznunk a rendházat. A püspök rendkívül nagylelkű volt hozzánk, és egyben kivételes férfi hírében állt.
- Hogyne asszonyom. Őt nehéz elfelejteni.
- És mit gondol róla?
- Komoly, megbízható férfi benyomását keltette. És kifejezetten nagylelkű is. - válaszoltam diplomatikusan, de egyébként sem tudtam volna róla rosszat mondani.
- Pedig régen mindenkire üvöltözött, gyakran kérdés nélkül vert embereket, remek kínzó és vallatómester, valamint egyszer egy vámpír torkát is átharapta.
Csak pislogtam.
- Nem is gondoltam volna.
- Ugye? Mindannyian sokat tudunk változni. Én is, amíg a fronton voltam, egy korty bort misén kívül meg nem ittam, most meg nézzen rám...
Zavartan nevetett egy kicsit.
- Tudja nővér, mind képesek vagyunk változni.
Reméltem, hogy értettem mire akart kilyukadni.
- Én is így gondolom, priorissza.
- Szóval az a lényeg, hogy vannak a démonok, akiket idehozott. Én róluk is úgy vélem, hogy képesek változni. Viszont az meg a mi felelősségünk, hogy ezt koordináljuk majd.
Bólintottam.
- Én mindenben a rendelkezésére állok asszonyom. A misét nem bírnák ki, de oktatás, imaórák... Talán benne megbíznak már valamennyire, és nem félnek tőlem. - ajánlottam fel. Komoly vállalkozás volt, de én kezdtem ezt, és én is akartam befejezni. Segítségre persze szükségem volt, de nem toltam volna át a munkát másra.
- Igen, erre gondoltam, és erre kérném. Majd kerítsen még nővéreket maga mellé, egyedül nem fogja bírni. Szóval elég ha csak szervezi, de foglalkoznunk kell majd velük. Mert ez a mi felelősségünk, és elég nagy.
Halványan elmosolyodtam.
-Mostmár végképp nem hagyhatjuk őket cserben nem igaz?
- Nem hát. Remélem, hogy nem hoztuk közelebb a világvégét néhány nappal ezzel.
Változást hoztunk, de tudtam, hogy ez a változás csak jó lehetett. Most fogjuk teljesíteni azt a feladatot, amire az Úr igazából elhívott minket.
- Biztosan nem. És talán tanúi lehetünk a csodának.
- Ha Isten is úgy gondolja, úgy legyen nővér.

Békesség, békesség! Ismét egy küldetés végéhez értünk, és most már van is értelme, hogy miért piknikezhetnek démonok észak színeiben. Remek küldetés volt, köszönöm a részvételt, Gloria nőver! Lássuk azonban a jutalmakat is!

200 xp, 2000 váltó, és a következő nem mágikus tárgy:

Név: Acta Benevolantie
Ár: 1000 váltó
Leírás: Egy démon nyelven írt tekercs, amit hogyha egy északi vagy önérdekű démonnak felmutat a birtokosa, tudni fogja, hogy jó barátságban van a fajjal, és ezzel legalább egy beszélgetésnyi időt nyer. Déli démonokra nem hat.

Köszönöm a játékot!