[Magánjáték - Jozef & Laetitia]Éjféli dallamok

Összességében elégedett voltam. Ha valakinek csak egy délutánja van nagyszabású ünnepséget rendezni, az nem is várhatott el többet magától és a rendezvénytől sem, mint amit végül megalkottunk. Brynelda csodálatos gyógyulásának híre futótűzként terjedt végig a falun, és ekkor mutatkozott meg, hogy voltaképpen igazat mondtak: itt mindenki szerette a lányt. Noha úgy illett volna, hogy levágjanak egy egész marhát vagy disznót az ünnepléshez, arra már valóban nem maradt elegendő idő, így négy csirke és öt kacsa kerütl az asztalra, jól átsütve, lilakáposztával és zsemlegombóccal, mellé gyümölcskkel. Még egy kondér levest is sikerült összehozni.
A vacsora után pedig megkezdődhetett a zenés-táncos mulattság. A koordináláson kívül ehhez annyival sikerült hozzájárulnunk, hogy megkértük a polgármestert, hogy verjen csapra egy-egy hordóval a legjobb boraiból. Pusztán népszerűsítési célokból. Meg mert megígértük neki, hogy azonnal megveszünk húsz hordónyi három éves Friedrichstein-i száraz vöröset. De előkerültek a pincékből és a kontyok alól a töményebb alkoholok is, árpapárlat, szilvapálinka a aminek már a szagától is rosszul voltam, de úgy láttam, ahogy sorjában kerültek elő az üvegek, hogy a falusi ember képes volt talán még a csizmatalpat is lefőzni.
Majd jött a zene. Végre valami, amihez valóban értettem, és meg kellett hagyni, hogy bár nagyon más féle volt, mint amilyeneket én gyakoroltam, az ütemek és a dallamívek tökéletesek voltak ahhoz, hogy táncolni lehessen rájuk. Előkerült néhány dob, egy brácsa és két hegedű is, azon kívül pedig a taps és a lábak dobogása egészítette ki a dalokat, hogy tökéletes kakofóniában egyesüljenek végül. Az egyik öregebb ember, bizonyos Friztberg meglepően barátságos volt vámpírságom irányába, és amikor megtudta, hogy magam is zenélek egészen lelkes lett. Követelte, hogy mutassak valamit, hogy „mire ropják a vámpírok azokban a nagy tornyaikban” én pedig örömmel eleget tettem a kérésének. Egy fertályórával később már együtt improvizáltunk, ahogyan én belejöttem az ő ütemeikbe, Fritzberg pedig a mi dallamainkba.
- No jól van, kicsilány, Fritz bácsi megy iszik valamit, addig pihentessed az ujjaid, és készülj a visszavágóra!
Elment, hogy igyon néhány felespohár pálinkát a pultnál, én pedig elindultam, hogy megkeressem Rubyt. Biztos voltam benne, hogy meglelem valahol a tömegben, ahogyan éppen igyekszik új barátokat szerezni… Vagy régieket. Az apró piros ékszer-sárkány ugyanis újfent Jozef, a kispap ölében terpeszkedett. Nem volt alkalmunk igazán beszélni reggel óta, túlságosan lefoglalt életem első igazi kalandja, amit még vénasszony koromban is mesélni fogok. Pedig jobban belegondolva ő volt ebben a társaságban a legérdekesebb. Egy fiatal - még nálam is fiatalabb - sötét tünde, aki pap volt északról. Ez már önmagában is megérdemelte a figyelmet, ráadásul valamilyen számomra érthetetlen oknál fogva Ruby egyszerűen imádta őt. Nagy levegőt vettem és levettem két kupa bort egy tálcáról, majd az egyiket letettem elé, és helyet foglaltam a szemközti széken. Ha volt is társasága, nem zavartattam magam túlzottan.
- Köszönöm a gyerek-felvigyázást. - utaltam itt a sárkányomra, aki tökéletesen figyelmen kívül hagyta az érkezésem. - Meglep, hogy maradtál.
Nem ez volt életem legfrappánsabb nyitómondata, de a szokásos frázisokat nem éreztem helyénvalónak. Ez nem egy klasszikus bál volt, a fiú pedig nem egy nemesficsúr, hanem valaki, akiről egész gyerekkoromban azt tanították, hogy veszélyt jelent a fajtámra.

Mindenki elkezdett visszaszivárogni a fogadóba, ki egyedül, ki társasággal. Én kicsit hátramaradtam, így mire megérkeztem már elég nagy volt a nyüzsgés.
Nem volt ez túl nagy falu, hogy a híreknek sok idő kelljen, így aztán hamarosan már mindenki a fogadó konyháján vagy az udvarán tett-vett. Láthatóan Brynelda volt a középpontban, nem múlt el perc, hogy ne ölelgette vagy paskolgatta a vállát, hátát valaki mosolyogva.
Nem hittem volna, de Letitia kisasszony tényleg elemében volt, látszott, hogy igen csak élvezi a szervező szerepét, de hát ezt már a nyomozás során is megcsillogtatta elöttünk, így nem volt meglepetés.
Aztán elkezdték hordani a lakoma hozzávalóit, megkezdődött a sütés-főzés, majd megérkezett a polgármester két boroshordója is, amit azonnal csapra is vertek, így a hangulat is fokozódott. Mindenki serénykedett és vidám zsongás töltötte meg az eddig komor fogadót.
Én nem akartam láb alatt lenni, így elcsentem egy paprikát és azt rágcsálva a fészer előtt telepedtem le, nézve a gyerekek gondtalan kergetőzését. Jó volt látni a munkánk gyümölcsét.
A vacsora hamar elkészült ennyi éz által és hamarosan degeszre tömött hassal és pár pohár bor és egy kupica házi pálinka után, amit egy barátságos falusi erőltetett belém, elkókadva ültem a hideg kemence oldalának dőlve és néztem, ahogy hevül a hangulat, amiben nem kis része volt a vámpír nemes kisasszonynak, aki most levetkőzte veleszületett gőgősségét és ha vámpírszépsége és nemesi ruhája nem mutatta volna, nem tudtam volna megkülönböztetni a mulatozó falusiaktól, úgy húzta a talpalávalót az összeverbuválódott zenekarral.
Magamban még egy jót nevettem is, ahogy egymást próbálták túllicitálnio az egyik idősebb muzsikussal.
Sosem tanultam meg táncolni, így aztán csak a lábammal doboltam a ritmust, ezzel csatlakozva a biztatókhoz és a lelkesedéshez, ami így az estébe nyúlva mát jócskán az elfogyasztott italoknak is volt köszönhető.
Nem tudom, hogy Ruby, Letitia kis sárkány mikor csatlakozott hozzám, de örültem a társaságának, amikor az ölembe telepedett és farkát maga alá húzva legömbölyödött.
- Biztosan nem tudod mire vélni ezt a hangos tivornyázást, te szegény. - simogattam végig sima, meleg bőrén, vigyázva. - De itt biztonságban leszek, majd én vigyázok rád. Gazdasszonyodnak most van mit ünnepelnie, végül is nagyrésze volt a titok felderítésében. Büszke lehetsz rá. Én meg kimondottan boldog vagyok, hogy kilétem titokban maradt és tudom, hogy te sem fogsz elárulni, igaz kiskomám. - vigyorogtam rá.
Egy újabb pohárka után szomorúbb lettem a gondtalan gyerkőcöket elnézve és megosztottam Ruby-val sanyarú kölyökkoromat.
Valószínűleg már egy ideje csak bambultam ki a fejemből, amikor vidám hang zökkentett ki és meglepetten néztem fel azokba a ragyogó, vörös szemekbe, igyekezvén összekaparni az agyamat.
- Nagyon szívesen, jól megvoltunk, igaz Ruby? - vakargattam meg a nyakát a kis jószágnak. - És adtam egy esélyt, hátha eszembe jut, miért voltam úton, de persze nem erőltetem és holnap szándékomban áll elindulni. - biccentettem. - És gratulálok, nagyon jól játszik a kisasszony, hogy őszinte legyek - és az ital azzá tett - engem meg meglepett a .....közvetlensége. Már, ha nem haragszik meg érte, hogy elmondtam. - jöttem azért kissé zavarba, de csak egy kicsit.
Máskor talán hosszabb gondolkodás után mondtam voln ezt ki, mert mégis csak a bajtkereső Jozef voltam és ez nem változott az idők folyamán, legfeljebb ritkult kissé.
- Aurora kisasszony megbékélt már, hogy maradtak? - tereltem aztán.

Jozef már felönthetett a garatra, így talán nem volt jó ötlet, hogy hoztam neki még egy kupa bort. Mostmár nem számított, nem lett volna szívem elvenni tőle. Legrosszabb esetben kikísérhettem hányni, és belédiktálhattam egy vödör vizet, hogy elkerülje holnap a másnaposság kínzó fejfájása. Noha már azzal is komoly migrént okozhatott magának, hogy igyekezett felidézni ittléte okát. Nekünk szerencsénk volt, hogy a polgármester felvilágosított minket, de ő a legjobb esetben is valamiféle hírszerzői feladatot láthatott el.
- Talán jobb is így, hogy nem emlékszik. - váltottam vissza én is magázásra, ha már ő úgy látta illendőnek velem szemben. - Ha emlékezne a feladatára, akkor el is kéne azt végeznie, az pedig bonyodalmakkal járna, amitől talán jobb megkímélni mindenkit.
Mivel nem tudhattam, ki hallgatózott, vagy csíphetett el részegségében néhány keresetlen szót, így próbltam még csak nem is utalni arra, hogy Jozef esetleg nem déli volt, vagy ami még rosszabb, egyenesen a Veroniai Kegyelmes Isten Egyházának papja. Hiszen csak egy kölyöknek látszott, akinek piros szemei már keresztbe álltak a pálinkától, és magányosan ücsörgött egyedül a kemence mellett ölében egy sárkánnyal. Egészen megesett rajta a szívem.
A megjegyzésére felnevettem és keresztbe dobtam egyik lábamat a másikon.
- Tudja, Jozef, nagyon kevés dolog van, ami túlmutat rangon és etiketten az én világomban így nem sértett meg. Ám a zene… az pontosan ilyen. A zene univerzális, áthidal minden különbségen, mert szavak és ezáltal félreértések nélkül mesél olyan dolgokról, amik igazán számítanak. - vontam vállat végül. - Fritzberg úr negyven éve játszik én meg tizenhét, muszáj volt összemérni a tudásunkat. Maguknál tán tiltják a táncot és a mulatozást, vagy csak annyira felöntött a garatra, hogy állni sem tud? - kérdeztem incselkedve, majd a kérdésére elpillantottam Aura felé. Ahogy sejtettem, nem táncolt, a pultnál beszélgetett egy idősebb emberrel. Ha találgatnom kellett volna, talán a vetésről volt szó, a gyümölcsösök állapotáról, de bizonyosan valami földdel kapcsolatos dologról.
- Aurának hívják, nem Aurorának. - javítottam ki először, csakhogy később ne kerüljön kellemetlen helyzetbe. - A lelke mélyén szerintem már meg is könnyebbült, hogy még egy napot az emberek között lehet. Jobban szereti a falusi parasztokat, mint a vámpírokat, közöttük nőtt fel egy lelkész nevelt lányaként. Ez a komfortzónája ha úgy tetszik, eddig inkább az elvárásoknak próbált megfelelni. - dőltem hátra végül, majd belekortyoltam a boromba. A polgármester valóban nem hazudott, a helyi borvidék kiváló volt. Ruby eközben egészen befészkelte magát Jozef ölébe, fejét pedig a fiú fekete kezén nyugtatta.

Laetitia felé emeltem a kapott pohár bort, köszönetem jeléül, de egyelőre nem ittam bele. Éreztem, hogy már így is megártott, főleg az a kupica tömény szesz és nem akartam pont egy déli fogadóban olyan részegre inni magam, hogy valamit még kikotyogjak. Meg aztán amúgy sem kedveltem a részegséget, elvette az ember önkontrollját és másnap meg alaposan megbosszulta magát. Fejfájásból meg elég volt mára. Egy kis spiccesség még nem ártott meg, de ennél többre nem vágytam.
Az események sodrában könnyebb volt elfeledkezni a társadalmi különbségekről, de most valahogy illenősnek látszott, pedig Isten lássa lelkem, sosem voltam jó az ilyenekben, most még sem esett nehezemre. Volt valami a lányban, ami tiszteletet parancsolt.
- Lehet, igaza van Laetitia. Bármi volt is most jobb nem feszegetni. - bólintottam. - Bár nem hiszem, hogy sokaknak csalódást okoznék ezzel odahaza. - sóhajtottam kissé lemondóan.
Én is elmosolyodtam, amikor oly felszabadultan kezdett beszélni a zenéről és a hozzá való viszonyáról, látszott, hogy komolyan szereti és ezt valamiért jó volt látni.
- Nem.... - pirultam el zavartan. - Mármint nem tiltják a táncot, bár azért nehéz elképzelni egy csapat pa..... - gyorsan halt el a szavam és kissé módosítva folytattam, - olyat, mint én, ahogy hujjézva és egymást pörgetve mulatnak. - kuncogtam fel, mert magam előtt láttam a jelenetet élén Johannes atyával. - És nem vagyok....részeg, csak kissé.....elveszett, de tudok állni. - mozdultam volna, de Ruby majdnem leesett az ölemből, így gyorsan visszaültem. - De most foglalt vagyok, ám később bebizonyítom és ha van kedve megtáncoltatom. - jelentettem ki határozottan.
Társnőjére vonatkozó kiigazítást egy újabb zavart bólintással vettem tudomásul, nem lett volna jó, ha esetleg vele szemben állva követem el ezt a hibát. Nem vagyok túl jártas a vámpír nemesek szokásaiban, de amit láttam, akár vérig is sérthettem vele.
Bár azért meglepett, amit Laetitia mondott vele kapcsolatban, nagyon is vámpírnak láttam eddig, de tényleg elég fesztelenül társalgott a pultnál az egyik falubelivel.
- Még nem is köszöntem meg, hogy......hogy nem leplezett le a kisasszony. Nem gondoltam volna, hogy pont egy.......- vámpírt akartam mondani, de még időben fékeztem meg a nyelvem, ami néha azért önálló életet akart élni, - egy déli tartja az adott szavát. De kellemesen csalódtam.
Igazat mondtam. A mai nap a meglepetéseké is volt, hiszen sosem gondoltam volna, hogy jóindulattal fogok viseltetni egyes démonok vagy vámpírok felé.
- És a kisasszonynak mi a véleménye ....más fajokról? - néztem rá kíváncsian.

Szemfogaimat kivillantva kuncogtam fel, amikor elképzeltem átncolni egy csapat csuhába öltözött szentfazekat táncolni. Valójában egészen abszurd és lehetetlen kép volt ez. Ugyanakkor a fiú szavaiból már most több következtetést is le tudtam vonni. Az első, hogy a papok nem táncoltak, mert rosszul néz ki. A második, hogy Jozeftől nem vártak el valami sokat a felettesei, vagy csak a fiú érezte úgy, hogy nem hisznek benne eléggé. Esetleg korábban nem teljesített az elvárásoknak megfelelően és lemondtak róla… Fenébe. Nem is azért jöttem ide, hogy felboncoljam a lelkét és a szavait, mégsem tudtam igazán levetkőzni, aki voltam.
- A szaván fogom fogni! Ha készen áll, Ruby ugyanolyan elégedett lesz a nyakában, mint az ölében volt. Az a sok megválogatott étel, torna és babusgatás, mégis önt választja helyettem… Szinte már féltékeny vagyok. - csóváltam meg a fejem.
Láttam, hogy a fiú próbált kedves lenni. Megköszönte, hogy nem lepleztem le, próbált nyitni, hogy beismerte, hogy előítéletes volt. Ismerős fogások voltak ezek, melyeket az emberek - és itt most minden kétlábú is - előszeretettel és ösztönösen alkalmazott. Haboztam, hogy kijavítsam-e, mekkorát is tévedett. Engednem kellett volna, hogy csak kedves legyen, de nehezebb volt, mint vártam. Miközben tanulmányoztam a pácienseimet megtanultam, hogy ez egy olyan szociális megnyilvánulás, amivel kifejezi valaki a jóindulatát, és a logikán túlmutatva az érzelmekre hat, hamis biztonságérzetbe ringatva azt, aki felé irányul, ám nem feltétlenül mindig önző dolog. A vámpíroknál, főleg az én rangomban, ha valaki kedves a vámpírral, akkor feltételezhető, hogy akarnak tőle valamit. Az első védelmi vonalam volt, hogy igyekeztem meglátni az érdeket a kedvesség mögött. Ironikus volt, hogy ugyanúgy az érdek, illetve annak a hiánya volt az, ami megmagyarázta, hogy miért nem lepleztem le a kispapot.
- Nem használt volna senkinek, ha beszélek. Ameddig Észak és Dél egymással hadakozik, addig minket békén hagynak, így nem ellenzem kifejezetten a háborút, de nem is támogatom. Akárki kerül ki győztesen, az a mi ellenfelünk lesz legközelebb. Mint egy túlméretezett beteg játék. - osztottam meg vele a véleményemet. Az emberek folyton háborúztak, mikor miért, most éppen értelmetlen vallási dogmatikán és gyakorlatokon, nameg földekért és vagyonért, ahogyan mindig, egészen az idők kezdetétől fogva. Dél talán befogadónak látszott, toleránsnak, aki gyümölcsöző kapcsolatot akart kiépíteni a vámpírokkal és a démonokkal is, de nem voltak illúzióim. Az emberek szemében mindig félelmetesek leszünk, élősködők, és elég lesz csupán egyetlen szikra, hogy fellobbanjanak a harcok közöttünk. Ha nem az én életemben - amely remélhetőleg még egy-két századon át elnyúlik - de az utódaiméban már biztosan.
A kérdésén viszont meglepődtem, és nem is értettem elsőre. Mi a véleményem más fajokról… Az első szó, ami eszembe jutott, az a haszonállat, de nem vetett volna rám túl jó fényt, hogyha ki is mondom. Belekortyoltam a borba.
- Nehezet kérdezett, próbálom megfogalmazni. - mondtam gyorsan, mielőtt félreértette volna a hallgatásom. Végignéztem az ünneplőkön. Emberek, néhány vámpír, pár sötét tünde és három démon. A nemestündéken kívül mindenki képviseltette magát ebben az egyetlen apró söntésben, és képesek voltak együtt örülni egy közös győzelemnek. Ami ráadásul egy ember gyógyulása. Egészen utópisztikus volt, már-már egy képtelen pillanat.
- Azt hiszem a megfelelő szó a szimbiózis. - kezdtem lassan. - Szükségünk van az emberekre, akik a földjeinket művelik, cserébe mi vámpírok a védelem mellett a tudásunkat adjuk nekik. Fejlett technológiát, amilyen még Hellenburgban sincsen. Modern gyógyszereket, vezetékeken a házakig menő vizet, szerszámokat, amik soha nem kopnak el. De nem erre kíváncsi igaz? Az érdekli önről mit gondolok. - előre dőltem és a térdemre könyököltem az államat epdig emgtámasztottam a kézfejemen. Karmazsin íriszeim a fiú arcát vizslatták, az ő hasonló színű szemét, a hószínű haját, ami a pigmenthiánytól sokkal puhább volt, mint az embereké, az egyenes orrát, a kamaszos léha testtartását, ami a hirtelen növéstől ilyen még, ám hamar ki fog egyenesedni és egészen daliás termete lesz.
- A népeink testvérek lettek amikor elátkoztak minket, és szövetségesek egészen addig, ameddig a sötét tündék el nem tűntek. De nem szoktam megítélni senkit az alapján, hogy melyik faj képviselője. Hiszen mi is annyira sok félék vagyunk, jók, rosszak, visszahúzódók és harsányak, kevélyek és szerények… hm… nem, szerény vámpír nincsen. - nevettem fel. - A lényeg, hogy én nem ítélkezek. Megfigyelni szoktam, elemezni és dokumentálni, de nem ítélni, mert nem vagyok bíra. Az az önök szokása. - félrebillentettem a fejem. Kíváncsi voltam, mit reagál az aprócska provokációra, noha előnyben voltam mert ő már spicces volt, én viszont még szinte semmit nem ittam az este.

Nem tudtam nem felkuncogni azon, ahogy előadta Letitia Ruby "árulását", mert lehet igaza volt, de én nagyon megkedveltem ezt a különc kis sárkányt. Azt hiszem sok közös vonást véltem felfedezni közöttünk, de lehet ő is megérezte a sorstársat bennem.
- Szerintem hamarosan rájön, hogy Ön mégis csak többet tud nyújtani neki, mint egy szegény no...növendék.
Azonban a tánc gondolatára mindenképp felélénkültem, na meg kis görcs is állt a gyomromba.
- Azért ne várjon tőlem túl sokat kisasszony. Elég gyakorlatlan vagyok tánc terén, de igyekszem nem szégyenben maradni. - bólintottam.
Sok minden történt azóta, hogy ebbe a faluba betettem a lábam és ha valaki előtte azt mondja, hogy zavartan és ráadásul tisztelettel fogok társalogni egy vámpírral, akkor nehezen hittem volna el, bár első novicius éveim eszetlen lelkesedése, hogy minden vámpírt kardélre hányjak vagy bírák elé hurcoljak, ha csak ferde szemmel néztek, már a múlté.
Ilyenkor úgy érzem, sokkal többet éltem már a valós koromnál.
A magyarázat, amit arra kapok, hogy miért tartotta a száját, annyira ........logikus, hogy csak nézek rá nagy szemekkel. Semmi érzelem, csak hideg logika, mondhatnám ....tipikus vámpírfelfogás. Nem is tudom miért csodálkozom. Valamiért Letitia-tól mást vártam?
Ettől függetlenül igaza volt.
- Ha csak ez is volt az oka és nem az ártatlan képem. - vigyorodtam el végül, megvonva a vállam. - Akkor is köszönöm.
A borospoharat csak forgattam a kezemben, már nem vágytam az ital kellemes bódultságára, inkább egy másik poharat kerestem és az asztalon lévő kancsóból tiszta vizet töltöttem magamnak, azzal oltottam a szomjamat, miközben kíváncsian vártam Letitia válaszát, hiszen nem sokszor volt alkalmam ezt a kérdést egy fajtájabelinek feltenni és reménykedni benne, hogy őszinte választ kapok.
És igen! Tényleg azt kaptam - amin nem is lepődtem meg, mert ezek, ha belegondolunk, igaz állítások voltak, - bár helyesen ismerte fel, hogy mi a mögöttes szándékom vele.
Bólintottam. Az eddig megismertekből nekem úgy tűnt, hogy a nemes vámpírhölgy elemző elme, aki örömét leli a "nehéz" kérdésekben, bár a keze is fürgén jár, ha megfegyelmezni kell valakit.
Kutató tekintetét talán fél percig viszonoztam, csak aztán a fordítottam a kis állatka felé, simítva rajta egyet.
Nem tévedtem, mikor azt gondoltam, hogy igen csak okos és ezt most maga is elém tárja, azzal, hogy elmondja nincsenek előítéletei. Viszont vissza is dobja a labdát.
Felhúzódik a szám sarka.
- Ezt most arra érti, hogy az emberek szokása, vagy az .....azoké, akikhez hitem fűz? - írom körül az Egyházat. - Ha az embereket érti, akkor nem szállhatok vitába Önnel, bár azt kell mondanom ez nem igazán ....hmmm....faji sajátosság. Útjaim során azt láttam, hogy mindenki hajlamos erre, még a sötét elfek és a vámpírok is, tisztelet a kivételnek kisasszony. - hajtom meg felé bocsánatkérően a fejem. - Ha a másikra, .......azt hiszem most én mondom azt, hogy nehez erre válaszolnom. - gondolkoztam el, hogy vajon mennyire avathatom a bizalmamba, de valamiért azt éreztem, hogy nem fog visszaélni vele. Talán a szesz volt az, vagy más.....ki tudja?
- Van amiben időnként kételkedem, de igyekszem az Úr segítségét kérni és bízni az akaratában. Talán elég ennyit mondanom. - nézek ismét a szemébe. - Ezzel foglalkozik Letitia kisasszony? Mindent feljegyez és ebből von le következtetéseket? Talán ez vezethette ide is, a fogadó rejtélye. - jegyzem meg, mert úgy vélem, ha ezek érdeklik, akkor még lehet pár nehéz kérdése a továbbiakban is.

Az els benyomásom Jozefről egy kedves és ártatlan fiúé volt, aki zavarba jött, hogy egy szép lánnyal ébredt egy ágyban. A dolgot módosította, mikor kiderült, hogy pap volt, akit délre küldtek de Myra ellopta a jöttének okát, biztos voltam benne, hogy nagyon bizonyítani akart valamit, talán a fajtája miatt, talán a kora, talán egy példaképnek… Lehetett bármelyik és mindegyik is egyszerre. Tökéletes szórakozás volt, ezt előző este is így láthattam, ha ágyba bújtam vele, napközben is örömömet leltem volna a provokálásában, most azonban tovább árnyalta a képet a bölcs szavaival. Összehúzott szemmel húzódtam hátra korábbi támaszkodó pozíciómból. Tévedtem volna a korát illetően? Növendékként hivatkozott magára, így nem gondoltam, hogy tévedtem volna, így viszont nem tudtam hova tenni ezt az érett gondolkozást.
- A másikra gondoltam. - erősítettem meg, de végső soron már választ adott rá, így rajtam volt a sor. Nem esett nehezemre beszélni a munkámról sem pedig az ittlétünk okáról, és attól sem tartottam, hogy hasznot húzna bármelyikből. Semmi fontos információval nem gazdagíthattam, amiből az egyház profitálhatna. Bár ha megkapnák a feljegyzéseimet… Ha elolvasnák… Ha megértenék… Nem. Rotmantel voltam. Bármit is írtam, bármennyire is lett volna hasznos akár nekik is, tűzre vetették volna, ahogy engem is.
- Fogalmazhatunk így is. Az emberek nem gyónnak itt délen a lelkészeiknek, így meggyóntatom őket helyettük. Kielemzem, amiket mondanak az életüket, és segítek nekik látni olyan dolgokat, amiket maguk elől is rejtegetnek. Orvosi szavakkal, a beteg elmondja nekem a tüneteit én pedig segítek neki megkeresni a betegség okát. Az eseteket feljegyzem utólag még kielemezgetem, és utána letisztázva leírok mindent. Ide viszont nem ezért jöttem. - ráztam meg a fejem. - Mint kiderült a polgármester bort akar eladni a Neulandereknek, Aura üzletet kötni jött ide, én pedig elkísértem mert… nos… Sokkal többet iszom mint ő, ezért jobban is értek a borhoz. - kacagtam fel végül. Ennek örmére ki is ürítettem a kupámat, majd körbenéztem, hogy hol van a legközelebbi boroskancsó, bár lehet nekem is inkább vizet kellett volna innom, mint Jozefnek.
- Tudja… Már jól tudok olvasni a kétlábúak arcáról, a tekintetükből, ahogy a karjukat tartják… Nem látok magában gyűlöletet, sem megvetést csak… - … melegséget. Félrenéztem. A világért sem mondtam volna ki.- Azt tanítják… ők… hogy el kell pusztítani minket. Ebben szintén kételkedik? - néztem végül rá félrebillentett fejjel, de most nem akartam provokálni. Az ajkam szélén mosoly játszott olyankor, de most inkább voltam bizonytalan. Gyűlöltem, hogy bizonytalan voltam. Ruby elégedetten dörgölőztt a fiú kezéhez. Felé nyúltam, hogy én is megsimogassam és a saját ölembe vegyem, hogy egy kicsit megnyugtasson, de nem vettem el, ha magától nem akart jönni. Egyelőre csak a fejét nyújtotta felém, de a sötét tünde ölében maradt.

Néha megtudom lepni az embereket a szavaimmal, mert vagy tapasztalatlannak, vagy bőröm színe és fajtám miatt nem néznek ki belőlem érettebb gondolatokat. És, ha az életem nem olyan, amilyen volt, akkor valószínűleg tényleg csak egy felelőtlen kölyök lennék, még mindig. Azt hiszem most Letitia-t is sikerült meglepnem, mert láttam a tekintetén, ahogy fürkészve szaladt végig rajtam, mintha most látna először.
Tény, hogy általában nem szoktam túl magasléptékű filozófiai vitába bonyolódni senkivel, így az oldalamat nem sokat villogtattam, nem is tartottam magam jónak hozzá igazából.
Azt hiszem ma is elég volt a borongós hangulatból, mert körülöttünk egyre inkább tetőfokára hágott a mulatság és elvégre a fogadóslány csodás megmenekülését ünnepeltük, meg magunkat, hogy sikerrel jártunk.
Egy biztos, ezzel nem fogok eldicsekedni a Katedrális testvéreinek. Lassan visszatért az arcomra a szokásos jozefes vigyor és bólintottam a Rotmantel kisasszony megerősítésére, hogy jól tippeltem mire utalt.
Érdeklődve hallgattam amikor a munkáját magyarázta, ami egybe gyúrtan képviselte a gyóntatás és a megváltás képességét, elhagyva belőle a penitencia kiszabását, már ha jól értettem.
- Akkor Ön nem csak a testet, hanem a lelket is gyógyítja? Ráadásul, ha le is jegyzi, akkor a követői is tanulhatnak belőle. - próbáltam a saját szavaimba önteni, amit leszűrtem. - Bár az semmiképp nem lep meg, hogy valami tudósféle, mert az esze, mint a borotva. - csúszik ki a számon, mielőtt még meggondolhatnám.
Nem szerettem volna, ha ezt úgy fogja fel, mintha nem néztem volna ki belőle, de eleddig nem voltam túl elragadtatva a vámpíroktól.
- Gondolom a családja tornyában nem szűkölködött a legjobb ellátással. - reagáltam a borral kapcsolatos "behatóbb" ismereteire.
A könnyedebb beszélgetés fonala ismét komolyabbra fordul, amikor világunk kérlelhetetlen ellentétei kerülnek felszínre.
Zavartan elpirulok - ezt már valahogy le kéne vetkőznöm, - mert, ha ez a találkozás egy héttel előbb zajlik le, akkor nem biztos, hogy ugyan ezt látta volna bennem, így aztán a szavait nem éreztem magam irányába igazságosnak, de ahhoz sem voltam elég erős, hogy megcáfoljam. Nem akartam megbántani........Most hosszasabban hallgattam, hogy összeszedjem azt, amit mondani fogok.
- Nehéz ezt megfogalmaznom.... - sóhajtottam. - Én kisgyerekkorom óta az aty....az Ők tanításain nőttem fel, ha másképp nem ment akkor a fejünkbe verték a tanításokat, ezért aztán........első időben igen.......azt gondoltam mindenkit el kell pusztítani, aki nem az Urat féli, tiszteli. - egy lélegzetvételnyi szünet után a tekintetem megkereste az övét. - De aztán rám talált az az ember, aki ugyan nem volt szent és számos hibája volt, mégis megtanított arra, hogy vannak saját gondolataim. Azóta sokat fejlődtem és bár nehéz levetkőznöm az előítéleteket, okulva saját magam példáján, igyekszem esélyt adni, hogy ne azonnal hozzak döntést, hanem adjak esély a megismerésre. Csak, hogy elég lobbanékony a természetem és néha a kezem és a szám előbb jár, mint az eszem. - villantok meg egy vigyort.
Elveszem a kezem Rubyról, hogy ha vissza akar menni a gazdájához megtehesse.
- És az Ön családja? Ahogy hallottam, azért ott sem a tolerancia híve vannak többségben. - nézek rá érdeklődve. - Hogy viselik az Ön .......ez irányú gondolkodását?
Látom a kutakodó tekintetét és ki vagyok én, hogy egy nemes kisasszonyt meggátoljak, ha bort akar inni, így kis nyújtózással elérem a mellettünk lévő asztalon lévő kacsót.
- Tölthetek?

Többnyire észre szoktam venni, amikor bókolnak nekem, de most nem tudtam teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy az eszem dícsérete anank számított-e. Olyasmiket szoktam hallani, hogy „káprázatos”, vagy hogy „gyönyörű”, adott esetekben a kreatívabbak ezeket még tovább cifrázták, ugyanakkor mindegyik olyan krülmények között esett meg, ahol a férfiaknak egyenesen ktöelességük volt bókolni a hölgykísérőiknek. Vagy azoknak, akiket táncba akartak vinni. Üres frázisok volt, ahogyan abban a csillogásban semmi sem az volt, aminek elsőre látszott. Jozef bókja valahogy őszintébb volt, és jobban is esett, mégha nem is feltétlenül annak szánta. A legjobb ellátásra csupán bólintottam, hiszen sejthette, hogy nem olyan családból jöttem, amelynek valaha is nélkülöznie kellett volna. A legjobb ételek és a legjobb borok dukáltak nekünk, semmilyen másodrendű nedű nem kerülhetett az asztalunkra. Aura valójában Simon nagyúr unokahugaként részesülhetett volna ugyanebben, ám megboldogult szülei valami számomra egészen érthetetlen oknál fogva úgy döntöttek, hogy jobb helyen lesz a lányuk egy falusi lelkésznél, semmint a Neulander család fejénél.
Úgy tűnt azonban feladtam Jozefnek én is a leckét. Érdekes volt, ahogyan a fekete bőrön lassan megjelent a pír, egészen különleges árnyalatot öltve. Csak úgy szívtam magamba a lassan csepegtetett részleteket, hogy a fiút az egyház nevelte, majd jött egy ember, aki végül példaképe lett és a szavaiból, illetve a hangjában bújkáló gyengédségből arra következtettem, hogy talán apaként tekinthetett rá. Az itt lévők mind hálásak lehettek most látatlanban is neki, mert ez alapján az ő érdeme volt, hogy nem egy vérengző pappal ébredtem egy szobában. Talán már nem is élnék.
- Tölthet. Igyunk a nevelőjére, aki ha nincs, most bizonyára nem beszélgetnénk. - válaszoltam előbb a borral kapcsolatos kérdésére, mert az mindig sokkal egyszerűbb volt, mint kifejteni a komoly, filozofikus kérdéseket. Ruby úgy döntött marad Jozefnél inkább, és kis karmait a sötét tünde ruhájába mélyesztve felkapaszkodott a nyakába.
- Nálunk ez… bonyolult. - kezdtem bele a családom nézeteinek a kifejtésébe, de hirtelen azt sem tudtam, hogy melyik irányból fogjam meg a dolgot. - Személy szerint könnyebb dolgom van, mint önnek, mert nekem nem próbálják megmondani mit gondoljak, tehetek amit akarok, ameddig nem hozok rájuk szégyent. Ez bármelyik előkelő családnál követelmény, az embereknél is. - vontam meg a vállam.- Nem neveltek soha arra, hogy gyűlöljek bárkit, az általános nézet inkább az, hogy mindenki alávalóbb a vámpíroknál ennél fogva pedig szabadon felhasználható eszközök, akikkel azt csinálok, amit akarok. A vérszolgáim annyi fizetést kapnak, amikből egymaguk eltartják a családjukat. - illusztráltam egy példán keresztül, hogy akár rabszolgaként is tarthanám őket, de nem teszem, és ami azt illeti a családom egyetlen tagja sem. Még az apám vérszolgái is váltóként dolgoznak. Nem tudtam sikerült-e ezzel megválaszolnom a toleranciával kapcsolatos felvetéseit. Azt hiszem egyszerűen csak két teljesen más szögből tekintettünk a világra, ahol a fogalmaknak sem egészen ugyanaz volt az értelmük.
Körbenéztem a mulatozó tömegen. Valahogy nem illettek ehhez a beszélhetéshez, és hirtelen nyomasztónak, szinte már fullasztónak találtam a jelenlétüket.
- Menjünk ki. - álltam fel, majd Jozef felé nyújtottam a kezem. Úgy döntöttem, hogyinkább nem gondoltam bele az ösztnös mozdulat mögött meghúzódó miértekbe. Csak friss levegőt szerettem volna és a csillagokkal pettyezett feke égbolt látványát. Hiszen mi egyébként is éjszakai lények voltunk, a vámpírok is, és a sötét tündék is.

Letitia igazán szemrevaló em...vámpír volt és mivel mostanában különösen jónéven vettem a hölgytársaságot, nem lett volna rossz udvarolgatni neki, csak hát már az ismerkedésünk kezdete is eléggé rejtélyes és felettébb "kicsattanóra" sikeredett, ráadásul még azzal a gondolattal is barátkoztam, hogy vámpír, ezért most igyekeztem a fejemet is használni és nem csak a vágyaimra hallgatni.
Már jó ideje egyébként is kezdtem átértékelni Norven atyával való legnagyobb összetűzésünk apropóját és most a saját példám is mutatta, hogy semmi nem csak fekete és fehér.
És akkor még nem is gondoltam bele abba a társadalmi különbségbe, ami elválasztott minket. Engem a nincstelen papnövendéket, a legjobb ellátásban részesülő nemes kisasszonytól, akit selyemben-bársonyban neveltek.
Nosztalgikus érzésekkel emeltem meg a poharam az atyára, amiben igaz csak víz volt, de már egyáltalán nem kívántam a bort, talán később pár erős itallal ringatom magam álomba, de nem most.
Kicsit elterelődött a figyelmem, amikor a kis sárkányka, csak kicsit hagyta kényeztetni magát gazdája simításától, inkább maradt csak helyet változtatott, a nyakamba tekeredett, mint egy sál. Megmosolyogtam a ragaszkodását és titkon örültem neki, de persze tisztában voltam vele, hogy nem maradhat velem.
Letitia szavai aztán visszazökkentettek a beszélgetésünkbe és abba, hogy épp az előbb gondoltam bele, milyen hatalmas szakadék tátong közöttünk a neveltetésben is.
- Azt hiszem nincs miért ott gyűlölni, ahol eleve nem egyenrangúaknak tekintik a másik faj tagjait, nem? Az ember sem gyűlöli a háziállatát, vagy a használati tárgyait, legfeljebb, ha nem felel meg.....eldobja........vagy elpusztítja.
Igen, könnyű nagylelkűnek lenni, ha az ember nem szenved szükséget, mindent megkap, mert vagy félik, vagy anyagi érdekük fűződik hozzá. Hiába voltam még ránézésre fiatal legény, azért az élet ezt már megtapasztaltatta velem. Persze ehhez nem volt szükség rá, hogy vámpír legyen az illető......
Meglepődtem a hirtelen hangulatváltozásán, de nem volt ellenemre, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem az éjszakában, a Hold megtisztító és megnyugtató fényében.
Egy pillanatra el is feledkeztem róla, hogy nem két gondtalan fiatal vagyunk, hanem mindenféle szempontból ellenfelek, a mozdulatára önkéntelenül fogtam meg a kezét és annál fogva vezettem ki az ajtón, ügyesen kikígyózva a felhevült mulatozók között.
Menet közben a pultról egy üveg bort is leemeltem, gondolván arra, hogy esetleg Letitia megszomjazik odakinn.
- Sétáljunk egyet? Vagy csak leülne odakinn? Láttam a fogadó mögött egy kis patakot. - jegyzetem meg, mikor már a csillagos ég alatt álldogáltunk.

Jozef magabiztosan vezetett ki a fogadóból, keresztül a beszélgető, táncoló tömegen. Nem gondoltam, hogy bárki észrevett volna minket, vagy az elfogyasztott bor mennyisége után bárkit is érdekeltünk volna akár a legkevésbé is. Talán egyedül Aurától tarthattam volna, akinek feladata volt vigyázni rám és megvédeni engem, de elég jól kitanított a tőrkard használatára. Ám még így is… Ha Jozef bántani akart volna, úgy gyanítottam, hogy könnyedén képes lett volna felülkerekedni rajtam, hiszen én nem harcra termettem, őt viszont, mint említette kisgyermek kora óta képezték többek között arra is, hogy hogyan írtsa ki a fajtámat. Pont ettől volt az egész annyira izgalmas.
Tudtam, mennyire meggondolatlan voltam, de amikor kiértünk az ezüstszínűen ragyogó holdfénybe és ránéztem Jozefre a kételyeim hátrahúzódtak az agyam egy hátsó zugába, s csupán halkan és mélyen zümmögtek, de már egyáltalán nem zavartak.
- A patak jó ötlet, kezdetnek. - most láttam, hogy felmarkolt egy boroskancsót is, és még választási lehetőséget is adott, hogy mit csináljunk. Egyet biztosan tudtam a papokról: udvarolni nem tanították meg őket, sem pedig a finom nőkkel való társalgás fortélyaira sem. Ha jól tudtam még feleségük sem lehetett… Így hát kénytelen voltam ezt betudni annak, hogy Jozef őstehetség volt, és szerencséje volt a női nemnek, hogy nem a Neulanderek között nőtt fel, vagy valamelyik királyi udvarban.
Jól esett a hűvös levegő, az éjszaka pedig gyönyrű volt. Hagytam, hogy a fiú vezessen arra, amerre a patakot találta.
- Jobb, hogy kijöttünk. A kocsma egyre alkoholgőzösebb és zajosabb hangulata nem illett ahhoz, amiről beszéltünk. És így nem kerül bajba, ha el is szólná magát. Visszatérve arra, amit bent beszéltünk… Szerintem mindennek meg van a helye a világban. Ha valami nem telejsíti az elvárásainkat, akkor az csak azért van, mert nem a saját, számára legideálisabb helyen van. Itt van például Ruby. A Neulanderek a sárkánygyíkokat és a solymokat haszonállatnak tartják, de Ruby nem tud vadászni, mert egy félkegyelmű leejtette a tojását. Ezért ilyen apró, és gyengék a hátsó lábai, bár már sokat javult. A gondozója agyon akarta ütni mondván haszontalan, pedig nézze meg milyen tökéletes házikedvenc lett olyan elkényeztetett kislányoknak, akik nem szeretnek vadászni. - nevettem fel a végén. - Neki meglett a helye. Hacsak nem nekromanta valaki, az emberek is hasznosabbak élve mint holtan, csak meg kell találni a helyüket a világban. Ön megtalálta már a sajátját? - fürkésztem az arcát elgondolkozva.

Bársonyos volt a kéz, melyet finoman szorítottam, hogy ne szakítsa el tőlem a nekihevült sokadalom, de Letitia gond nélkül követett, szinte átsuhanva a falusiak között.
Egyre jobban élveztem a társaságát, pedig még azt sem mondhatom, hogy az ital dolgozott bennem, bár tény, hogy még éreztem a bor hatását, de nem nehezítette le a fejemet, csak felszabadultabb hangulatot teremtett.
Először attól is féltem, hogy Ruby-nak esetleg baja esik, lecsúszik a nyakamból vagy megijed a hangos ricsajtól, de semmi ilyen nem történt, biztosan kapaszkodott a nyakamban, egyáltalán nem ijedezve, így attól sem kellett tartanom, hogy önkéntelenül is belém ereszti a karmait.
A beszélgetésünk folyamán, pedig épp elég szó esett a fajtánkból adódó különbségekről, mégis fokozatosan eltűnt belőlem a tartózkodás, a három lépés távolság, amit egyébként egy vámpírral szemben éreztem volna. Egy idő után Letitia egy kedves és érdeklődő lány volt, akivel jót beszélgettem.
Csak a szabadban tudatosult bennem, hogy milyen jó ötlet volt Letitia-tól a kijövetel, mintha fellélegeztem volna és nem csak attól, hogy itt már nem kellett annyira ügyelnem a szavaimra, hanem a friss, az éjszakai levegő hirtelen letaglózásától is.
Nem igazán gondolkoztam, amikor választási lehetőséget ajánlottam, mert adta magát a két dolog. Bármelyiket választja is Letitia, én örömmel tartottam vele, bár tényleg csábítóbb volt a patakpart magányosabb volta, így hamarosan oda is vezettem.
Levettem a zekém és leterítettem a fűbe. Bár papnak neveltek, azért az udvariasság nem állt távol tőlem, eleget kóboroltam már a birodalomba ahhoz, hogy rám ragadjon valami a koszon kívül is.
Megvártam míg leül, aztán magam is letelepedtem a kancsót a keze ügyébe helyezve.
Már megállapítottam nem régen, hogy Letitia okos, pedig a neveltetése alapján lehetett volna egy elkényeztetett liba, de az is nyilvánvaló volt, hogy vámpír nemeskisasszony léte azért erősen befolyásolja. Másként látta a világot, mint én, még ha sokkal lojálisabban is, mint a fajtársai.
- És, ha nem a megfelelő helyen van valaki vagy valami a világban, akkor el kell pusztítani, hacsak nem találkozik valaki olyannal, mint Ön? - tettem fel a kérdést mielőtt saját magamra tértem volna ki. - Talán......Tudja.....mostanában sokszor felmerül ez bennem. Azelőtt olyan biztos voltam abban, hogy mi végett fordult erre a sorosom, mire szánt az Úr, de ......sok minden történt azóta, ami abba az irányba terel, hogy nem, még nem dőlt el, merre visz majd az utam. És van amit én irányítok és van, ami nem rajtam múlik. - vágtam egy fintort, amiben benne volt minden jozefes. - De, ahogy az előbb a kisasszony is mondta, nem akarnék szégyent hozni a "családomra". Ha már szóba került a család......Nem vagyok nagy ismerője a Tornyok életének, de elég ritka, hogy két család fontos nőtagja együtt és főleg kíséret nélkül utazgasson. - intettem a fejemmel a fogadó felé, ahol Aura-t hagyta.

A kérdésére csak pislogni tudtam elsőre, hiszen én egyáltalán nem ezt mondtam.
- Nem mi vetünk máglyára mindenkit, aki nem ért egyet velünk, vagy nem azt csinálja amit mondunk neki! - szúrtam vissza, majd vettem két levegőt. Tárgyilagosnak kellett maradnom, ráadásul nem lett volna jó, ha kihúzom a gyufát a kispapnál. Ez a kellemes csevegés, két eltérő kultúra közeledése könnyen vérbe fulladhatott, ha valamelyikünk nem vigyázott. Letelepedtem én is a zekére, majd a patakot figyelve folytattam.
- Eltérő vélemények vannak arról, hogy mit teszünk azokkal, akik nem illenek be a sorba. Vannak, akik megölik, például az állatokat. A Neulandereknél a félkegyelmű gyerekből az állatgondozók segédje lesz, a Rotmanteleknél megrontott vagy testőr, a Finsterblutok meg egyszerűen megölik őket is. Nem vagyunk egyformák. - némi sértettség vegyült a hangomba az általánosítástól, főleg, hogy magamat meglehetősen humánusnak tartottam, ami a családom nagy részéről nem volt elmondható. Ugyanakkor a Neulanderek annyira kényesen ügyeltek a hírnevükre, hogy köreikben meglehetősen ritka volt a nyílt kegyetlenkedés, a zárt ajtók mögött folyó üzelmek viszont annál gyakoribbak.
Igyekeztem inkább a fiúra figyelni. Bizonytalan volt. Vajon hány éves lehetett? A szavai kamaszkori útkeresést tükröztek a vallásosság máza alatt, amikor már van előtte kijelölt ösvény, amit a feljebbvalói szabtak meg, ám ő maga még nem volt abban biztos, hogy pontosan követni is akarja azt, vagy módosít a pályáján. Ekkor pedig hirtelen rádöbbentem, hogy olyan volt, mint én, csak nála ez a pillanat valamivel korábban érkezett el, hiszen nem burokban nevelték. Ki tudja miket láthatott…
- Ha valaki másra vágyik, mint amit kijelöltek számára, akkor szerintem a saját megérzéseit kell követnie, különben csak boldogtalanság és megbánás jut neki osztályrészül. Mi azaiben bizonytalan? - tolakodónak tűnhetett a kérdés, de kíváncsi voltam. Valahogy képtelen voltam felszínesen csevegni, amikor ilyen soha vissza nem térő beszélgetőtársban lehetett részemez pedig különlegesalkalom volt. Legfeljebb nem válaszol majd. Újra eszembe jutott Liz. Családfőnek kellett volna lennie apánk után, ő mégis inkább elszökött egy Schwarzjagerrel és most ki tudja merre járnak. Nem tudhattam él-e még, hogy Reingard szép házat épített-e neki vagy egy kunyhóban éltek, hogy éheztek-e, vagy hogy boldog-e… Reméltem, hogy boldog. Ha feladott mindent, és nem tért haza soha, akkor annak kellett lennie.
- Nem emlékszem az indulásunk körülményeire, így csupán elméleteim vannak, hogy alakult ez így. Aura rendszerint egyedül utazik, nincs szüksége kíséretre, ért a harchoz is, a beszédhez is, és vért sem iszik, csak ha nagyon muszáj. Úgy gyanítom, hogy sértette volna a büszkeségét, hogyha engem elkísér a testőrségem, mert azzal azt sugalmaznám neki, hogy nem hiszem el, hogy meg tudna védeni. Keveseket mondhatok barátomnak, akik valószínűleg nem szúrnának hátba, így akikben megbízhatok, azokat próbálom megtartani, és nem megsérteni ilyen apróságokkal. - magyaráztam.

- Mi sem vetünk mindenkit máglyára, csak a megátalkodott eretnekeket, isten tagadókat. – buzog fel bennem a szolidarítás hittestvéreimmel szemben, még ha sok minden van, amivel magam sem értek egyet. – Még démonok is élnek közvetlen a Katedrális mellett szép számmal és senki nem akarja megégetni őket. – büszkélkedem, pedig ez csak egyes egyedül Gloria nővér érdeme, ám be kell látni, hogy egyre több esetben van, amikor ez az Egyház előnyére válik. Ez a példa sok vádaskodás méregfogát kihúzhatja.
Hamari alkat vagyok ugyan, de most még az ilyen beszéd sem tudja felhorgasztani bennem a haragot, főleg nem egy ilyen gyönyörű fiatal kisasszonnyal szemben.
- Igen, túl régiek és mélyek a szakadékok egyes fajok között, hogy ez a közeljövőben másként legyen. – emelem meg a kezem békítően, mert valószínűleg nem rajtunk fog múlni, hogy ez megváltozik-e, bár talán pont az ilyen beszélgetések indíthatnak el egy folyamatot. – Mindenki sokkal rosszabb színbe látja a másikat, mint amilyennek maga ítéli meg saját magát. Van erre egy mondás: „más szemében a szálkát, a sajátban a gerendát sem veszi észre”.
Ez nekem is intő példa lehetett, nem zsigerből dönteni, hanem megismerni kell.
Vágtam egy kisebb grimaszt, amikor azt mondta, magamnak kell megválasztanom az utam.
- Lehet, hogy Önnek ez ..hmm…egyszerű, de nekem……Nézzen rám. Sötét tünde vagyok, egy kormos. Nem könnyen, de elfogadtak, ám, ha kiszakadok az egyház kebeléből, milyen élet, milyen jövő várhat rám? Fajtám felszívódott és ha a papi köntös sem véd…..Persze még mindig lehetek bérzsoldos, aki a megélhetéséért mindent  elvállal, de abból van elég és ki bérelne fel akkor pont egy sötét elfet?
Fura volt, hogy pont egy vámpírnak öntöttem ki a szívem, de ő valószínűleg nem fogja elmondani egy atyának sem és oly kevesen voltak, akikkel beszélhettem erről…..mondhatni senki.
- A bizonytalanság pedig……Hiszek az Úrban – emelem rá a szemem, amiben csak őszinteséget és talán fájdalmas lelkitusát láthat, hiszen ő a lelkek ismerője, - de egyre kevésbé tudom elképzelni, hogy egy eldugott kis faluban hirdessem az igét. Én harcolni akarok, a vérem ontani az igazságért, hiszen olyan sokan várnak megmentésre.
Az arcom a tenyerembe temetem, aztán megdörzsölve a bőrömet, a patak túloldalára meredek, de nem igazán látva semmit.
Csapongó gondolataimból Letitia szavai zökkentenek ki, választ adva arra a kérdésemre, hogy vajon mit keres két nemes kisasszony egymagában, távol a Tornyoktól, e veszélyes vidéken.
- Igazán szép szál asszonyszemély Aura kisasszony és nem kétlem, hogy használni is kiválóan tudja a fegyvereit, de egy csapat előholt, vagy más mostanában a világunkat taposó szörny ellen, lehet, hogy ez is kevés. – ingatom meg a fejem kétkedően.
A barátokkal kapcsolatos szavai pedig nem kicsit meghökkentenek, mert épp az előbb jutottam magammal kapcsolatban is hasonló gondolatokra.
- Sajnálom, hogy nélkülöznie kell az igaz barátokat, de ha csak egy, vagy kettő van, már az is jobb, mintha nem lenne egyáltalán. – ült szomorúság a vonásaimra. – Így, hogy most sikerült az ügyet megoldani és a borüzlet is létrejött, visszamennek az otthonukba? – ráztam le magamról, mert nem akartam hangulatrontó lenni.

Meglepedten szaladt fel a két íves fekete szemöldököm, amikor a démonokat emlegette.
Lehetetlen.
Mégsem hittem, hogy Jozef szánt szándékkal becsapott volna. Egyszerűen nem az a fajta volt, már amennyit idáig láttam belőle, inkább jellemezte az egyszerű őszinteség, néha talán túlzottan is. Ilyen nyíltság mellett nem áltatott volna hasonló, végtelenül abszurd mesékkel. Tehát igaznak kell lennie, legalábbis a fiú mindenképp igaznak tartotta.
- Te sem hiszed el, hogy senki sem akarja megégetni őket ugye? - bukott ki a számon újra a tegeződés, de ezt igyekeztem a döbbenet számlájára írni.- Akarják, csak valami visszatartja őket. Vagy egy parancs, vagy a félelem, vagy legjellemzőbben az érdek. Akkorát nem fordulhat a világ, hogy akik húsz éve háborúznak az eretnekek ellen és hírdetik, hogy a bűnösöknek a pokolban a helyük hirtelen mind megváltoztak volna. Amikor hazamegy, próbáljon meg mögé nézni. Meg fogja találni az igazi okokat. - bizonyára jó lecke lesz ez Jozefnek, noha nem akartam őt okítani. Egyszerűen… most nem éreztem magam az orvos pozíciójában, aki házi feladatokat osztogat a pácienseinek. Ha elültettem a bogarat a fülében már érdekes volt, ám ha szilárdon kitartott az Egyháza jósága mellett, hát kívántam, hogy legyen igaza. Mindenki boldogabb lenne egy olyan világban, ahol az emberek képesek a változásra és a megértést választják a pusztítás helyett. Nem csak egy-egy személy, hanem mindenki, szervezeti szinten. Végül pont a sötét tünde mondta ki, amire én is gondoltam. Túl mély volt a szakadék.
A grimasz után érdeklődve vizsgáltam az arcát, és hagytam, hogy hirtelen kiömöljön belőle, amit talán túl régóta tartott egyrepedező gát mögött. Annyira mások voltunk, ám újra és újra fel kellett ismernem, hogy mennyire hasonlóak. Ahogy a kilátásairól beszélt egyre vehemensebben, szinte már nem is nekem, hanem bele az éjszakába, megfogtam a kezét, és álltam a tekintetét, amikor végül saját magával gigászi küzdelmet vívva rám nézett.
- Értem. Megértem. Bármennyire is különösen hangozzék, pontosan tudom min megy keresztül. De nézze meg, hogy Cassian is letelepedett itt, és beilleszkedett. Nem lehetetlen. Önnek is van választása, de azt hiszem, már meghozta a döntését. - mosolyogtam rá halványan. - Harcolni az igazságért nemes dolog. Gyönyörű dolog. Talán egyszer majd dalokat írnak önről. Csak mindig tartsa szem előtt, hogy kinek az igazságáért küzd, azért amiben ön hisz, vagy azért amit fentebbről megmondtak.
Elengedtem a kezét. A fogadó felőle vidám kiáltások zaja hallatszott és néhány dallamfoszlány, valamivel távolabb a mezőn pedig kabócák zendítettek rá az énekükre. Közel voltunk mindenhez, mégis távol, hallottunk mindent, mégis el voltunk szigetelve mindenkitől. Azt hiszem, ez a helyzet pont jellemző volt Jozefre is, és rám is, ha jobban belegondoltam. Persze neki ott volt a nevelője, nekem pedig itt volt Aura, mégha olyanok is voltunk mint a tűz és a jég.
- Hazamegyünk, igen. - válaszoltam a kérdésre elrévedve. - A Neulander toronyban élünk, ha elfelejtettem az indulást, akkor nem lehetünk túlságosan messze tőle. Még egy ideig a vendégszeretetüket élvezem, hivatalosan tanulni mentem oda, illetve diplomatának, de valójában nekem is el kéne döntenem, hogy mit akarok kezdeni magammal. Járni az utat, amit kijelöltek nekem, vagy keresni egy sajátot, amelyiken több vagyok egy csinos árucikknél.
Az árucikk megnevezés túlzás volt talán, de ez volt a legegyszerűbb szó, amivel olyanoknak is jellemezni tudtam volna a helyzetem, akik nem látták át a vámpírpolitika szövevényes hálóit. A kutatásaimba és a tudományomba nem szólt bele senki, foglalkozhattam azzal, ami jól esett, és ennek elégnek kellett volna lennie… Mégsem volt az. Talán soha semmi sem lesz elég.

Elégedetten látom a megdöbbenés egyértelmű jeleit Letitia máskor fegyelmezett arcán.
- Nem...... - ingattam meg aztán a fejem. - Ennyire naivnak nézel? Nekem is meglepetés volt, amikor láttam őket és hidd el, nem túl kellemes egy egyházinak sem, amikor nagy tömegben vannak és el kell menni a táboruk előtt. A fejfájás nem a legkellemesebb olyankor, de........ha akadnak is ellenzői annak, hogy ott vannak, egyelőre nem merik hangosan kinyílvánítani. És ez azt jelenti, hogy a parancs vagy magától a pápától jött, vagy annak közvetlen környezetéből. - bólintottam Letitia felvetésére.
Ostoba lettem volna azonban, ha azt gondoltam volna, hogy egyik pillanatról a másikra megváltozott a démonokhoz való hozzáállás, mikor még most is nem egy démon sínylődött a Katedrális tömlőceiben.
- Oka pedig biztos van annak, hogy ezt a döntést meghozták, ám nem hiszem, hogy esélyem lenne megtudni valaha is, hogy mi van a háttérben, nem is tartozik rám. - vontam vállat. - De, ha valami ezzel elkezdődik, akkor már mindenki nyert valamit.
Sajnos ebben csak reménykedni mertem, hiszen már nem voltam az a naiv novícius, aki pár éve és a tapasztalatom azt mutatta, hogy bizony még a papi méltóságok között is akad pelyva.
Túl együttérző volt Letitia, vagy én voltam túl mélyponton, mert tényleg átszakadt valami gát bennem és hirtelenjében rázúdítottam a kétségeimet, amik már régóta csak gyűltek bennem. Egyedül voltunk, csak mi és a természet, a mulatozás zaja, csak aláfestésként adta magát.
Realizáltam az együttérzést a piros szemekben, amikor megéreztem a kezemre kulcsolódott kezének meleg és bátorító szorítását. Kellemes bizsergés futott át rajtam, ahogy az összekulcsolódott ujjainkról, a tekintetébe és a szavaiba kapaszkodtam, hogy ismét magamra találjak.
Visszamosolyogtam rá, mutatva ezzel azt is, hogy már túl vagyok a kirohanáson.
- Én nem tudnék így "elbújni". - mondtam kedvesen és ráztam meg a fejem. - És talán igaza van....... - szélesedett a mosoly vigyorrá, ahogy magamban is egyre jobban körvonalazódott a dolog, hogy így kibeszéltem magamból. - Mindig jobban érdekeltek társaimnál a fegyverek és nem csak a buzogánnyal tanultam meg harcolni. Nevelőapám karddal tanított és lehet éjtünde voltom is segített benne, hogy az íj se legyen idegen. Ez nem úgy hangzik, minta szerény kispapnak készültem volna, nem? - kuncogok fel, már teljesen kiengedve és mielőtt még elhúzná a kezét, gyorsan egy könnyű csókot lehelek rá, mint egy köszönetképpen.
- Ha ezt az utat választom, akkor ügyelni fogok rá, hogy emlékezzem a szavaira. - bólintottam. - És köszönöm, bár nem a hírnév a célom, csak be akarom bizonyítani, hogy érek valamit, hogy bárki büszkén vallana a......fiának. - csuklik el a hangom, de gyorsan megköszörülöm, mintha csak kiszáradt volna.
Talán ideje lenne visszamenni........és leinni magam éjszakára.
Viszont megint megütötte a fülem, ami mellett az előbb még elsiklottam, vagyis két, nem is, hanem három dolog, de nem lett volna udvarias, ha én hoztam volna fel az elsőt, mégpedig, hogy már mindketten letegeztük egymást és akár maradhatott is volna így, hiszen korban nem tértünk el nagyon, a másik pedig.....
- Jól értettem? Nem emlékszik az indulásukra? Az hogy lehet? - és ott volt a harmadik, amit azok után, hogy azt mondta szabadon dönthet mit akar csinálni, igen meglepett. - Árucikk? Akinek kijelölték az útját? Akkor még sem szabad, még sem azt teheti, amit akar? - néztem kérdőn rá, bár lehet, ennyire mélyen már nem akar beavatni egy vámpír nemes család életébe, de minden hátsó szándék nélkül merült fel bennem a kérdés.

Jozef láthatóan nem volt annyira elvakult, sem pedig annyira naív, hogy elhiggye, hogy a világon minden szép és jó, és hogy az Egyház, akiket szolgál minden egyetemes igazság forrása. Kellemes meglepetés volt újfent. A sötét tünde nagyon más volt, mint amit nekünk tanítottak róluk. Ha papot látunk hagyjuk a katonáinkra és kerüljük el őket a lehető legmesszebb, mielőtt leszúrnak minket a fogazott kardjaikkal és halálra sújtanak a kezükből kicsapó szent fénnyel. Ki tudja, talán ez a fiú is ölt már közülünk… Mégsem tudtam olyannak látni, mint amivel a kis vámpírokat riogatják.
Amit mondott, azzal nem tudtam vitatkozni. Ha a démonok jelenléte elindított valamit, akkor az csak jó lehetett, még akkor is, hogyha voltak mögötte olyan árnyakban működő folyamatok, amiket a fiú nem látott, és ha jól vettem ki a szavait, akkor nem is akart látni. A sok hasonlóság mellett találtam legalább egy különbséget is kettőnk között. Vitatkozhattam volna még, de nem lett volna valódi értelme, csak ha mindenáron azt akartam volna, hogy enyém legyen az utolsó szó. Nem akartam. Hallgatásomat így elkönyvelhette győzelemnek is, de nem bántam. Nem hittem, hogy valaha az orrom alá dörgölné, egyszerűen nem az a fajta volt. Jobban érdekelt egyébként is az, ami az ő lelkében lakozott annál, hogy mi történik az Egyházában. Talán a hellenburgiak értékes információnak tarthatták volna… Ha érdekelt volna fikarcnyit is a háborújuk.
- Tényleg nem. - nyugtáztam egy szórakozott mosollyal, mikor a fegyvereiről beszélt, és hagytam, hogy puhán megcsókolja a kezem. Még ez a mozdulat is mentes volt minden alakoskodástól, csupán az őszinte hála sugárzott róla. Kedvem lett volna hátradőlni és csak bámulni a csillagokat, vagy lehunyt szemmel hallgatni, amit mond, de úgy kapaszkodott belém a puszta tekintetével, mintha a figyelmem uszadékfa lett volna a Nordenfluss sodrásában. Ha már kitárta a lelkét és hagyta magát elveszni, akkor nem akartam tőle ezt elvenni. Sikerült leásnunk a motivációi mélyéig, ami egyszerűbb volt, mint számítottam rá, mégis annyira logikus, ami a helyére tette a kirakós összes darabkáját. Klasszikus példája volt ez a fiúnak aki az apja elismerésére vágyott, csak Jozefnél ez még erősebb volt a szokottnál, mert hálával tartozott a nevelőjének, aki a valódi apja helyére lépett. Félrebillentettem a fejem, és vidáman mosolyodtam el miközben felkaptam a bort és töltöttem a kihozott kupába. Két kortyot ittam belőle, majd a fiú felé nyújtottam.
- Ha ez a célja, akkor szerintem nincs mitől tartania. Mondhatja, hogy nem ismerem se önt, sem a nevelőjét, de az önök helyzete sokkal tisztább és egyszerűbb, mint a klasszikus családoké. Ha valakit a vér kötelez, az egy dolog. Ám ha valakit nem köt egyáltalán semmi sem, és mégis marad, és mégis maga mellett tartja önt, és egyengeti az útját, akkor az elég jó indikátora az elégedettségnek. Egyszerűbben szólva, ha még nem kergette el és törődik magával, akkor bizonyosan elégedett, és nincs mitől félnie. De azért legyen csak magából hős lovag, Jozef. Szeretném hallani egyszer a dalokat.
Megsimogattam az arcát, majd végül hátradőltem, és felnéztem az égre. Vajon mik voltak a csillagok valójában? Apró bogarak? Vagy olyanok, mint a Hold csak nagyon messze? Vagy lyukak az ég fekete bársonyán, ami mögött már a Mennyek Országa terült el? Csupán távolról jutottak el hozzám a kérdések, amik feleletre váltak. Válaszolni akartam rájuk, mert nem szégyelltem semmit és mert tudtam, hogy nincs semmi amit ellenem lehetne fordítani. Annyira jelentéktelen voltam még, hogy nem kellett tartanom semmitől.
- Úgy vélem tegnap hajnalban dőlhetett el, hogy idejövünk Friedrichsteinba, így előző éjjel ennek a körülményeit is eltörölték, ahogyan ön sem emlékszik miért küldték ide. - vontam vállat kecsesen. Ez volt a könnyebb kérdés. A másik… Igyekeztem összeszedni a gondolataimat, dea bor miatt már nem tudtam olyan gyorsan és élesen gondolkozni.
- Ez… bonyolult.- fogtam bele, majd tartottam egy hosszú sóhajnyi szünetet. - Nem szólnak bele a munkámba, és hogy Rotmantelként mit akarok kutatni. Ám megszabják, hogy mit viselhetek, mit ehetek, kivel barátkozhatok, és végső soron, hogy kihez fogok majd férjhez menni. Lehetnék akár géniusz is az orvoslásban, menthetek meg bármennyi életet, rakhatok össze bármennyi törött elmét, a legvégén el fognak adni annak, aki a családom szerint a legbefolyásosabb egyben a legalkalmasabb a tenyésztésre. Ha nemet mondok, akkor elküldenek a toronytól és boldoguljak a nagyvilágban ahogyan tudok. A legidősebb nővérem ezt választotta. Remélem egyszer megtalálom, hogy megkérdezhessem megérte-e, de addig… Nem helyénvaló, hogy én akarom eldönteni, hol ér véget az utam, igaz? Hiszen a kijelölt cél annyira nem rettenetes.- néztem végül Jozefre. Én sem tudtam, hogy lenne a legjobb. Hogy létezett-e egyáltalán harmadik, negyedik vagy ötödik úgy, vagy csak ez a kettő. Egyszerűbb lett volna elfogadni a tényt, hogy végülis bármit teszek a sorsom a születésem pillanatában eldöntetett azzal, hogy Hannes von Rotmantel lánya voltam.

Különös dolog volt itt ülni a patak partján, kissé távol a mulatozóktól, egy olyan személy társaságában, akit legjobb esetben is megvetéssel kéne kezelnem, legrosszabban pedig az Úr nevében lesújtani rá. De valóban az Úr nevében lenne? Ez az, ami már egy ideje nem volt egyértelmű számomra és ez a faluban töltött nap, csak még nagyobb kételyeket ébresztett bennem.
Bár amikor Gloria nővér, akinek az ítélőképességében mindig is megbíztam, - elhozta a Katedrális mellé azokat a démonokat és kiállt mellettük, eléggé megdöbbentem, de lassan rá kellett jönnöm, hogy lehet ő már tudott valamit, amit én még csak most kezdek kapizsálni.
És most egészen kellemesen éreztem magam Letitia társaságában. Valóban érthette a szakmáját, hiszen olyan gondolatok fogalmazódtak meg bennem, dolgokban öntöttem ki neki a szívem, amit még magamnak sem vallottam be idáig. Azt meg nem hittem, hogy ezt bármilyen bűbájjal érte volna el, nem, úgy tűnt ő épp olyan útkereső volt, mint én magam és ebben nem számított, melyik fajt képviseljük. Ezért aztán a kézcsók is őszintén, szívből jött.
Valahogy az, hogy ő is azt mondta, hogy igen, nem vagyok az a tipikus kispap, megerősítette a saját véleményemet is.
Pár percnyi békés merengés után, mikor mindenki a saját gondolataiba veszett el, tovább folytatódott ez a különös, őszinte kitárulkozás, mintha ez egyfajta esély lenne számomra, hogy tisztán lássak és Letitia olyan figyelmesen és érdeklődve tudott hallgatni, hogy a szavak maguktól tolultak a számra.
Bár az ivást későbbre tartogattam, most még sem tudtam ellenállni, amikor felém nyújtotta a saját kupáját.
- Köszönöm! – vettem el, miközben a kezem végig súrolta az övét. – Mindkettőt köszönöm! – emeltem meg a poharat felé. – A bort és a …..biztatásodat is, jól esik. – kortyoltam bele párat a borba, majd visszanyújtottam. – Magam is kíváncsian hallanám, hogy miként énekelnek meg egy kormost. – nevettem el magam, elűzve a szomorúságot.
Meglepett a mozdulata, amivel végigcirógatta az arcomat. Még ahhoz is túl ellazult voltam, hogy egy önkéntelen, elhúzódó mozdulatot tegyek, amivel valószínűleg vérig is sértettem volna, ami nem állt szándékomban, hiszen kimondottan jó érzés volt. A meleg borzongás úgy száguldott végig a gerincemen, mint egy villám és érzékeny helyen állapodott meg.
Sikerült ismét elpirulnom, mert annyira nem illet a vágyam a jelen helyzethez, így gyorsan igyekeztem az elmém hátsó zugába száműzni.
Szerencsére Letitia válaszolni kezdett a kérdéseimre, így volt hová fókuszálnom.
Az elsőre magam is rájöhettem volna, hiszen igaza volt, én magam sem emlékszem, miért is jöttem ide.
A második kérdésre is választ adott végül és ez már közelebb volt ahhoz, amit elképzeltem a vámpírok életéről, a szigorú nevelésről, főleg ami a női tagjaikat érinti.
~ Tenyésztés! Micsoda megalázó egy szó, értelmes lényre nézve! ~
Sosem voltam a leplezett érzelmek nagy tudója, így most is biztos le lehette olvasni rólam a gondolatomat.
- Letitia,…….kisasszony! – fogtam most meg én a kezét, hogy rám nézzen. – Épp nemrég mondta nekem, hogy ne hagyjam, hogy más mondja meg mit tegyek, hogy más állapítsa meg mi az igazság. Én megkeresném a nővéremet, mielőtt eldönteném, hogy vállalom-e az aranykalitkát. – szóltam halkan.

Elmosolyodtam a hálálkodására. Akik a leginkább kétségbe voltak esve azoknak a legkisebb megerősítés, a legapróbb bíztatás is elég volt, hogy a pozitív irányba billentse őket, ám a legkisebb negatív behatás, gúny, lekicsinylés és elég volt, hogy még mélyebbre taszítsa őket. Most még csak meg sem kellett erőltetnem magam, hogy hatást érjek el, pedig nem terveztem ezt a beszélgetést terápiás alkalomnak. Mégsem tudtam elszakadni a szakmámtól, az elemzéstől, főleg olyankor, amikor újabb érdekes dolog tűnt fel. Egy rövid ideig még összehúzott szemekkel néztem az eget. Készültem alászállni Jozef lelkének legmélyebb bugyraiba, amihez nem biztos, hogy volt jogom. Az ő lelke túl tiszta tűzzel lángolt ahhoz, hogy képes legyek hasonlóképp szemlélni, mint egy boncasztalra terített tetemet. Ugyanakkor egészen biztos voltam benne, hogy ő nem ezt látta magában. Nem úgy, ahogyan én láttam mások belsőjét, miután lehámoztam róluk a páncélt, és éppen ezért úgy éreztem, hogy neki is meg kell mutatnom ezt.
- Többször hivatkozik magára kormosként, mintha a bőre színe billog volna, s elhiszem, hogy emberek között nevelkedve annak is érződhetett. Mit gondol, hogyha másmilyennek szüleik, embernek, holdcsókoltnak nemestündének… jobb lenne a sora, mint most? Ha másmilyen lenne, ugyanúgy ott lenne a szemében az a lobogó tűz, mint amit most látok? A dalok mindig a szenvedélyt éneklik meg, századok múltán talán már arra sem fognak emlékezni biztosan, hogy nem volt ember.
A személyes véleményem az volt, hogy Jozef fegyvert kovácsolt a hátrányából, a megkülönböztetés, a gúny csak táplálta benne a bizonyítási vágyat, ami végül ehhez a hévhez vezetett. Ha embernek születik vagy nemetündének, nem ilyen lett volna, s azzal pontosan a lényege veszett volna el. Ám nem számított én mit gondoltam, az volt a fontos, hogy ő mit gondolt magáról.
Hogy rólunk mit gondolt, az rá colt írva az arcára. Meg sem próbálta elrejteni, mennyire megdöbbentette, amiket mondtam, noha nem lehettem benne biztos, hogy melyik részlet botránkoztatta meg ennyire. Ahogyan neki jól esett az én bíztatásom, úgy az ő szavaira az én mellkasomba is ezidáig idegen melegség költözött, ezt pedig csak fokozta, hogy most ő fogta a kezem a tenyerébe, mintha most rögtön el akarnék rohanni a vadonba ő pedig marasztalni próbálna. Felkönyököltem és újra ittam a borból, pedig már nem kellett volna.
- Minden követ megmozgatok, hogy rátaláljak. - az alkohol hatására kicsit érzelmesebb lettem, mint lenni szoktam, így Liz emlékére láthatóan elszomorodtam. - Tudod… Áhh a fenébe is, maradjunk a tegezésnél, ha nem bánod. Én nem bánom, reggel is működött. - tört fel belőlem végül, mert egyszerűen természetellenes volt már a nagy udvariaskodás, és folyamatosan át kellett gondolnom a szavak ragozását, ami egyre nehezebbé és nehezebbé vált… - Szóval a legidősebb nővéremnek, Elsareának nem az volt a problémája, hogy mit nem akart. Mindene megvolt, ő lett volna a következő családfő, a Rotmantelek fölött ráadásul azelőtt még sosem uralkodott nő. Kiváló orvos volt és mágus, apa pedig imádta, és minden kívánsága teljesült, ő mégis azt az egyetlen dolgot akarta, amit nem kapott meg azonnal, ahogyan megfogalmazta a vágyait. Azt a valakit pedig Reingard von Schwarzjagernek hívták. Őket sem aranykalitkába sem ketrecbe nem lehet bezárni, így amikor a férfi menni akart, a nővérem ott hagyott csapot papot és ment utána. Reménykedtünk benne, hogy ez csak egy korszak és majd hazajön… aztán apa megunta és azt mondta, ha nem jön vissza szép szóval, majd jön erővel ekkor viszont…eltűntek a térképről. Felszívódtak minden nyom nélkül, Reingard ért hozzá, hogyan rejtse el őket. Hiába kutatok, mióta eljöttem a toronyból, hiába béreltem fel a legprofibbakat, hogy találják meg őket, semmiféle hírt nem kaptam… Pedig nem akarnám én őt hazavinni, se meggyőzni csak… Csak szeretnék vele beszélgetni, szeretni az unokahugomnak vagy unokaöcsémnek játékot vinni, tudni, hogy élnek és biztonságban vannak…
Az arcomhoz értem és egy pillanatra elmélázva néztem az ujjamra tapadt könnycseppet. Gyorsan megtörltem a szemem. Még szerencse volt, hogy nem tudtam tussal kihúzni reggel tükör és sminkkészlet híján.
- Elnézést… Elragadtattam magam. Szeretem a családomat. Lizt is szeretem, de szeretem a másik négy nővéremet is, és a szüleimet is és a rokonaimat is. Nem akarok, talán nem is tudnék minden hidat felégetni magam mögött, így az aranykalitkában kell maradnom kivéve, ha… Kivéve, ha én fogom megszabni a határait, úgy, ahogyan nekem kényelmesek. Ha nem nekem mondják meg mit tegyek, hanem mindenki más tesz majd úgy, ahogyan én akarom, akkor is, ha azt hiszik a saját ötletük volt. Nehezebb, mint elfutni, nehezebb, mint beletörődni, de majd kiderül, megvan-e benne ami ehhez kell.
Saját magamnak is most először fogalmaztam meg, hogy mit akarok. Még nem tudtam, hogyan akartam véghezvinni, de oda akartam ülni a politika hatalmas sakktáblája mellé, és lassan felállítani a saját bábuimat.
Végül ismét Jozef arcát fürkésztem. Tudni akartam, mit gondolt rólam, de sajnos valódi elmeolvasásra nem voltam képes. Még mindig fogtam a kezét, de már kicsit megbántam, hogy az imént ennyire kitárulkoztam.

Általában nem törtem a fejem azon, hogy milyen lesz a jövőm, legalábbis régebben nem, mert azután, hogy kivívtam a helyem a novíciusok között, már úgy voltam vele, hogy a sorsom elrendeződött. Sok-sok évvel ezelőtt pedig már az sem motivált, hogy visszatérjek a vér szerinti népemhez, hiszen mi értelme lett volna? Amennyire lehetett megismertem őket, amiben Armin herceg és Lory hercegnő is segített és ezzel megbékéltem.
Bár az utasítások követésével, a fegyelemmel mindig hadilábon álltam, ez az utóbbi időben már nem jelentett problémát, azonban mostanában megint nyughatatlan lettem és talán csak most, hogy beszéltem is róla valakivel - nevelő apámat hónapok óta nem láttam, - vált nyilvánvalóvá, hogy milyen kétségek gyötörtek.
- Hmm...... - gondolkoztam el a kérdésén, mert ez így sosem fogalmazódott meg bennem. - Az tény, hogy megszenvedtem a bőröm színét alaposan, amikor a novíciusok közé kerültem, még sokkal több ellenszenvvel találta szembe egy sötét elf magát, mint ma. Képzelheti, hogy milyen volt egy csomó emberkölyök között.... - vágtam egy grimaszt.
~ Nem, valószínűleg elképzelni sem tudja, hiszen őt selyemben-bársonyban, széltől is óvva nevelték. ~
- Áááá, abban egészen biztos vagyok, hogy mérföldekkel jobb sorom lett volna, de hogy a ....tűz......., hát a temperamentumom az kezdetektől meg volt, általában fejjel megyek a falnak és mindig keresem a bajt, talán ez nem köthető ahhoz, hogy milyen bőrrel születtem. - vontam meg a vállam. - De ki tudja? Tudja Letitia kisasszony - elharaptam a mondatot és kutatóan néztem rá, majd egy sóhajjal elmosolyodtam, - Tudja, még sosem mondtam el ezeket senkinek és ha egy bizonyos atya lenne most a helyemben, biztos gyanakodna rá, hogy valami mágiával vesz rá, hogy megnyiljak, de valamiért én biztos vagyok benne, hogy őszinte az érdeklődése, még ha ...hmm...szakmai is. - dőltem hátra a kezeimre. - Szóval első időben mindent megadtam volna, hogy olyan legyek, mint a többiek, rövid a fülem és rózsaszín a bőröm. Dühös voltam a szüleimre, hogy eldobtak és nem akartam az lenni, aki vagyok. Pár év múlva meg mindent elkövettem, hogy elszökjek hozzájuk és megtudjam ki is vagyok valójában. Aztán eljött az idő, amikor megtanultam, hogy büszke legyek a tudásomra, a tapasztalataimra, hogy sötét tündeként eljutottam idáig. Tehát, ha már egyszer megénekelnek, akkor azt éjelfként érjem el! - ez egészen határozottra sikeredett.
Letitia-t semmi szín alatt nem akartam megbántani, épp ezért, bár az arcomról nem törölhettem le a döbbenetet, a kezem által közvetített együttérzés talán segített ez ellentpontozni.
A tegezés pedig azt mutatta, hogy ő is hasonlóan gondolkozik a kettőnk között működő szimpátiáról, mint én, így csak bólintottam a felvetésére, mert nem akartam félbeszakítani a visszaemlékezését. Nem hiszem, hogy sok ember részesülhetett abban, hogy az egyik legmagasabb rangban lévő Rotmantel megosztja vele háza titkait. Papnak készültem tisztában voltam vele, hogy mit jelent ez és bár nem kérte ígéretemet, hogy tartsam meg magamnak, én úgy kezeltem ezt, mintha valaki meggyónt volna nekem. Mindent amit mondott nekem ebben a valószínűtlen helyzetben el is temetődött bennem.
- Azt hiszem ezt nevezik szerelemnek. - mondtam halkan és elvörösödve, hiszen volt párszor olyan pillanat nekem is, amikor úgy éreztem mindent odahagynék, ha az a bizonyos lány megkérne rá. Aztán megláttam egy másik türkiz tekintetet, egy ringó csípőt........Áhh!
- Biztos boldogan él valahol, ha annak ellenére sem tért vissza, hogy meg volt mindene. Szívesen felajánlom, hogy ha látok vagy hallok valamit esetleg felőlük, azonnal értesítem a kisa.......értesítelek. - javítottam ki magam gyorsan.
Annyira más volt Letitia, mint azok a vámpírok akiknek történeteit okulásként hozták fel az atyák és akikkel eddig találkoztam.... annyira érző szívű....
Éreztem, ahogy keze megrebbent önkéntelen az enyémben, megbabonázva néztem a legördülni készülő könnycseppet, amit végül a másik kezével gyorsan letörölt.
- Ne.....Sose szégyelld, hogy valami ennyire megindít, főleg, ha az a család vagy a barátok. Nekem ez.... - érintem meg a nedves arcbőrét, - annyira....sokat jelent.
Elmélázva azon, hogy mennyi mindent nem tudok még más fajokról, hallgatom tovább az elképzelt jövőjéről szóló szavakat.
- Erre csak azt mondhatom, hogy szívből kívánom, hogy sikerrel járj és, ahogy nekem javasoltad, magad is a saját utad járhasd és formálhasd. Ha jól sejtem, lehet ebben neked lehet nehezebb dolgod.
Ha nem húzta el a kezét, akkor még tartottam a sajátomban, ezzel is éreztetve vele, hogy nincs egyedül.

A mágia emlegetésére felkuncogtam, de nem vágtam közbe. Sokan gyanakodtak már, hogy valami elmetrüköt használok, de semmi ilyesmiről nem volt szó. Eleinte magam is megdöbbentem, hogy akikkel beszélgetek rövid időn belül valóban feltárják nekem a lelküket, de végső soron arra jutottam, hogy a többség mindig is szerette volna elmondani valakinek, ami a szívét nyomja, letenni kicsit a súlyt és érezni, hogy akihez beszélnek valóban a teljes figyelmét rájuk fordítja értőn hallgat és reagál is. Ez az értő hallgatás ítélkezés nélkül volt az én velem született képességem, amit sosem kellett tanulni, nem kellett hozzá sem pecsét sem különösebb koncentráció, egyszerűen csak ott volt bennem.
Most pedig még örültem is, hogy még többet mondott, voltaképpen az egész életét néhány mondatbasűrítve, ám az eddigiek alapján már leszűrhette, mire is vagyok kíváncsi. Tudta, hogy nem a puszta tények fognak érdekelni, így magától is elmondta mit érzett, mire vágyott… Valóban nem tudtam, milyen lehet, ha valakit kirekesztenek, és olyan akar lenni minden áron, mint mások, de igyekeztem empátiával fordulni a témakör felé. Másnak lenni mindig nyomasztó volt, legyen szó akár tehetségről, akár valami hiányosságról, vagy csak szimplán másságról. A végére viszont, mintha lekerekedett volna a történet vége, büszkeséggé vált a korábbi szégyen, így felnevettem az utolsó kijelentésére.
- Majd emlékeztetem a bárdokat, hogy semmiképp se hagyják ki Jozef lovag éjfi származását a történetből. Szerintem a bizonyítási vágy, hogy folyton emgy előre és küzd, hogymég jobb és több legyen az a másságából kovácsolt előny. Erre gondoltam tűz alatt, nem arra, hogy hirtelen természet. Noha nem tudom hány éves, valahol a kamaszkor végére saccolnám a korát, így valószínűleg a lobbanékonyság idővel enyhül, vagy teljesen kinövi majd. És csak hogy tisztázzuk… - néztem rá és széles mosolyra húzódtak az ajkaim, ami látni engedte a szemfogaimat is. Ő is grimaszolt, így reméltem ennyit megengedhetek magamnak. - Csak istenadta tehetség vagyok, nem használok mágiát. Minket amúgy is a test folyamatainak a megváltoztatására, vagy vérmágiára képeznek, az elme a Nachtrabenek és Neulanderek területe.
A szerelem kérdésére viszont felsóhajtottam. Láttam, hogy Jozef is belepirult az említésére, nekem pedig mindig is kellemetlen témakör volt. Olyasmi, amit elképzelni sem tudtam, és hogyha már én is mélyen benne jártam az önvizsgálatban kénytelen voltam bevallani, hogy rettegtem is tőle. Valamitől, ami ennyire elhomályosítja az elmét, elveszi a józan ítélőképességet, rögeszméssé tesz az nem lehet jó, mégis dalokat költenek róla, mindenki vágyja és piedesztálra emeli… Rosszabb, mint a legerősebb drog, amit az alkimisták valaha megalkottak. Elvette a kontrolt. Mégis, ha csak egy ideig is, de boldogságot hozott, olyan eufóriát, amit én talán sohasem fogok megtapasztalni.
- Voltál már szerelmes? Én még sosem. Mi van akkor, amikor elmúlik és csak a nélkülözés és a küzdelmek maradnak? Mi van, ha Liz büszkeségből nem jön haza? Tudom, hogy azt mondják létezik az örökké tartó igaz szerelem, de sosem láttam működésben, pedig rengeteg embernek és vámpírnak igyekeztem feltárni az elméjét. Mindenesetre… köszönöm. Hátha… Északon még nem kerestem, és odáig valóban apa keze sem ér el.
Nehezen tudtam elképzelni, hogy átjutottak volna a határon, de már olyan rég eltűntek… Lehet már a fegyverszünet alatt ott voltak, lehet Reingard valahogy máshogy jutott át, akár a Finsterwaldon át, vagy hakóval. Ha valaki, ő képes lehetett rá. Haloványan elkezdett visszaszivárogni belém a remény, pedig már majdnem feladtam. Már kezdtem megbékélni vele, hogy sosem találom meg. Most féltem ettől a reménytől, nem akartam újra csalódni, mégis magamhoz öleltem. Belehajtottam az arcom Jozef meleg tenyerébe. Nem is emlékeztem rá, mikor ért hozzám utoljára valaki így. Férfi még soha, talán édesanyám, amikor még gyermek voltam, de erről sincsenek tiszta emlékeim. Most csak… jó volt. Szinte észre sem vettem, hogy közelebb húzódtam hozzá és becsuktam a szemem.
- Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy hozzám. Ha minden pap olyan lenne, mint te, ez a világ sokkal szebb lenne. Majd amikor te fogod vezetni az Egyházadat, én pedig minden vámpírok királynője leszek, békét kötünk majd.

Tényleg azért voltam bizalommal Letitia iránt, mert annyira éreztem, hogy egyes egyedül rám figyel, amikor megosztom vele rövid élettörténetemet és a gondjaimat, ez volt az, ami eddig jóformán mindenkiből hiányzott és ha mással is ilyen figyelmes volt, elhiszem, hogy sokan mágiát gyanítottak a dologban.
Ráadásul legtöbbször, nálam eddig mindig, igen csak ráhibázott az érzéseimre, a bennem zajló gondolatokra és méhg az életkoromra is, bár reméltem, hogy azért többnek tűnök már.
- Hát igen, 17 múltam, de már majdnem 18 vagyok! - egészítettem ki gyorsan.
Bár biztos voltam benne, hogy nem áltam varázslat alatt, azért bólintottam, amikor megerősítette, de a szemeim azért kicsit tágabbra nyíltak, amikor a széles mosolyában megvillantak a hegyes szemfogai. De egy pillanat múlva már én is viszonoztam a mosolyát, mit számít egy fog, ha rokonlélekre találtam!
- Értem! Még sokat kell tanulnom a vámpírok különböző nemzetségeiről.
Eddig nem éreztem szükségét, hiszen mindet az ellenségemnek tartottam, de minimum olyannak, akiknek Tornyát jobb elkerülni, de most rájöttem, hogy milyen keveset tudok. Ezen változtatnom kell.
Letitia húga is jó példa erre, mert bizony olyan érzelmekről tett tanúbizonyságot, ami még embereknél sem sűrűn fordul elő. A kérdése gondolom annak is szólt, hogy nem tudtam eltitkolni a zavaromat, amikor a szerelem említésre került.
- Úgy voltam eddig, hogy sokszor, de azt hiszem, ezek nem voltak igaz szerelmek, csak egy fiú fellángolásai. - válaszolok ismét elvörösödve, mert pont egy szépséges lány előtt ezt nem könnyű bevallani. - És, hogy a húgod tényleg ebben él-e vagy, ahogy mondod csak a büszkesége tartja távol........erre csak akkor találsz választ, ha megleled.
Bár szeretnék neki biztatást adni, ám már számtalan bizonyítékát adta, hogy okos és különben sem akarok hiú ábrándokat kelteni benne.
A szavamat adtam, hogy ha alkalmam adódik segítek Letitia-nak és ezt be is fogom tartani.
- Lehet pont azért rejtőztek el ott. - bólintottam a meglátására.
Annyira ösztönösek voltak vígasztaló mozdulataim és annyira puha és kellemes tapintású Letitia bőre. Persze nem arra számítottam, hogy elrántja magát a kezemtől, de boldogsággal töltötte el, hogy ennek az ellenkezője történt. Örömmel vette az érintésemet és bár nem tudom észrevette-e egyáltalán, de egészen közel húzódott hozzám.
Ezek után főleg eszembe sem jutott, hogy elvegyem a kezem, a szívem hevesebben kezdett el dobogni, ami pedig az arcomba és még máshová is kergette a véremet.
Így aztán nem csak a szavai miatt voltam alaposan zavarban, bár azok is igen jól estek.
- Nem kell köszönni, te egy nagyon......kedves lány vagy. - mondtam halkan, szinte a fülébe suttogva. - Béke.......az nagyon jó lenne, szerintem már lassan mindenki belefárad a háborúba, talán a menny és a pokol is ezért sújtja földünket. - sóhajtottam. - Én szurkolni fogok, hogy mielőbb elérd a célodat. - simítottam végig a szeme alatti kis emelkedőn.
A fogadóban a zene felhangosodott vagy csak a szél hozta közel a hangot, ami kicsit kizökkentett vöröslő tekintetének tüzéből.
- Nem fázol? Nem akarsz inkább odabenn lenni, táncolni? - kérdeztem kissé álmatagon.

Mikor már azt hittem minden remény elveszett és kezdtem feladni, hirtelen Jozef új távlatokat nyitott meg. Egy egész új országot, ami azt illette, hiszen miért is ne lehetne? Miért ne juthatott volna át a határon Liz és Reingard akár még a háború újbóli fellángolása előtt? Minél tovább vittem a gondolatmenetet, annál kézenfekvőbbnek tűnt az egész. Eddig azért nem jutott eszembe, mert egy vámpírra északon csak a halál várt, és minél távolabb voltunk az Egyháztól és az Ordo Malleus fogazott kardjaitól, annál nagyobb biztonságban élhettünk. Ám Elsarea soha nem volt gyáva. Nem riadt meg a kihívásoktól, sem a nehézségektől, állhatatos volt szinte már vakmerő, aki talán bele sem gondolt a következményekbe. Tudtam, éreztem a zsigereimben, hogyha ez kellett, hogy boldogan éljenek a szerelmével, akkor szemrebbenés nélkül ment el északra, akár a katedrális orra előtt is.
Elmosolyodtam, amikor Jozef elvörösödve ebszélt a szerelmeiről.
- Talán így könnyebb is. Végülis elméletben cölibátust kéne tartanotok. - pillantottam rá kihívóan, de semmiképp sem gúnyolni akartam. Reggel már elárulta nagy büszkén, hogy már nem szűz és nem én rontottam meg, így reménykedtem benne, hogy megbocsát egy kis piszkálódást.
- Egyébként a nővérem, nem a húgom. Hatan vagyunk testvérek, én vagyok a legfiatalabb, ő a legidősebb. Mindig azt mondják, hogy apámnak nagyon súlyos bűnei lehetnek, ha a vámpírságán túl az Isten még hat lánygyerekkel is megverte, noha sosem tűnt úgy, mintha bánná. - kuncogtam fel, majd megköszörültem a torkom, és nagyon komolyan néztem a fiúra. - Visszaadtad a reményt, mikor már kezdtem feladni, ezért pedig nem tudok eléggé hálás lenni. Kérlek, ha hallasz róla. Akárcsak egy kósza pletykát egy vámpír orvosról… Bármit… Lépj velem kapcsolatba. Nem nehéz megtalálni ha az üzenet valahogy már átjut a határon.
Nehéz és fájdalmas volt belegondolni, hogy minden azon múlhat, hogy egy üzenet eljut-e északról délre, a Katedrálisból a Neulander toronyba vagy akár a Rotmantelekhez, de sikerülnie kellett. Kellett legyen mód, bármilyen mód, hogy megtaláljam Lizt és… Most jutott el a tudatomig, hogy szerettem volna Jozefet is újra látni. Bármennyire különös és egészen lehetetlen kívánság volt ez, úgy éreztem, hogy nem lehet csupán ennyi. Pedig, ha csak kicsit is ésszerűen belegondoltam, akkor be kellett látnom, hogy nem volt több, csupán ez az egyetlen éjszakánk.
Élj úgy minden nap, mintha az utolsó lenne…
Lehunytam a szemem amikor megsimogatott, majd a kérdésére elvigyorodtam. A „nem fázol?” tipikusan olyan kérdés volt, amit akkor tettek fel a férfiak, ha gálánsan fel akarták ajánlani a zekéjüket, nyárestéken pedig egy forró ölelést ajánlottak fel. Megfordult a fejemben, hogy belemegyek a játékba, de a tánc említésére meggondotlam magam. Végülis kielmélkedtük magunkat.
- Korábban ígértél nekem egy táncot. Ideje, hogy a szavadon fogjalak, mielőtt elfáradnának a zenészek.
Feltápászkodtam, majd kinyújtottam a kezem a sötét tünde felé, és segítettem neki is felkelni. A bortól egy pillanatra megszédültem, de gyorsan nagy levegőt vettem mielőtt elestem volna. A járásom már nem volt határozott, nade nem is sétálni akartam, hanem táncolni.

- Ez nincs kőbe vésve és ....öö....nem is veszik sokan komolyan. - mondtam zavartan, aztán azonban felcsillantak a szemeim, ahogy eszembe jutott egy ütős válasz. - De, hát nem is tudhatom, hogy miről kéne lemondanom, ha nem próbálom ki, nem igaz? - húzódott vigyorra a szám.
Egyáltalán nem vettem zokon a csipkelődését, már régen túl voltunk azon a "határon", hogy azt gondoltam volna, hogy szavaival bántani vagy gúnyolni akarna. Különben is, úgy ítéltem meg, hogy Letitia sosem köntörfalazna, ha valami nem tetszene nyíltan kimondaná, de nem azért, hogy megsértsen valakit, hanem mert fontosnak tartja, hogy elmondja a véleményét.
Örültem egyébként, hogy méltónak talált a bizalmára és megosztotta velem családja pár kis "titkát" és annak is, hogy láthatóan új lendületet adtam a nővére utáni kutatásának, amiben tényleg szívesen segítettem, ha lehetőségem lesz rá.
Furcsa lehet ez egy papjelölttől, de ez a nap is rávilágított arra, hogy nem elég a könyvekre hallgatni, nem elég mások tapasztalataiból következtetéseket levonni, jobb, ha az ember saját maga vizsgálja meg a dolgokat és lehetőleg minden oldalról.
- Számíthatsz rám. Ha megtudok valamit, üzenni fogok, de lehet, hogy magam kelek útra, mert lehet az biztosabb, mint egy kósza és talán célt sem érő üzenet. - tettem ígéretet komoly képpel és még elég ífjú voltam ahhoz, hogy azt gondoljam eleget is tudok majd tenni neki.
Nem először voltam kettesben lánnyal és nem először érintettem meg, de ez mégis más volt, .....izgatottam borzongtam meg, ahogy hagyta, hogy simogatásom célt érjen, sőt, még bele is simult, tehát nem volt ellenére.
Mégis Úriember akartam maradni és bár lehet, hogy több is történt köztünk előző éjjel, mégis meg akartam hagyni neki a választás lehetőségét, mikor az éjszaka hűvösére hivatkozva, inkább a fogadó és nem karjaim és testem melegét ajánlottam fel.
Még sem tudtam elfojtani egy halk sóhajt, amikor a táncot választotta, de elégedett lehettem ezzel is, hiszen új nézőpontokkal, új ismeretekkel és egy új barátsággal lettem gazdagabb.
Kezem még egy utolsó simítással emelkedett el az arcáról, aztán, bár csak udvariasságból fogtam meg a kezét, hiszen nem akartam vele magam felhúzatni, én is felálltam, de azonnal meg is támasztottam a derekát, mikor megbillent egy kicsit.
- Az ígéret szép szó és illik betartani és én nem is hagynék ki egy ilyen alkalmat, hogy megtáncoltathassak egy gyönyörű hölgyet. - hajoltam meg bohókásan előtte, ahogy a másoktól láttam, majd a karomat nyújtottam. - Megengedi a Hölgy, hogy a táncparkettre kísérjem?
Ha elfogadja a karomat, akkor biztosíthattam, hogy "baleset" nélkül érjünk a fogadóhoz, anélkül, hogy kellemetlenül érezné magát, ha elbizonytalanodnának a lábai.
A fogadóhoz közeledve a mulatság hangjai szinte berobbannak a fülembe, ám a vérem is felpezseg ennek hallatán és igyekszem nem szégyent vallani a táncban sem. Ha rajtam múlik, akkor nem lesz panasza.

Különös borzongás járt végig, mikor azt mondta, maga kel útra. Egészen úgy hangzitt, mint egy kósza ígéret a viszontlátásra. Gyűlöltem magam azért, mert ettől egyetlen pillanatra megugrott a pulzusom, és hogy abban a pillanatban lepörgött lelki szemeim előtt a jelenet, ahogyan a fiú szakadt köpenyben, fáradtan, de arcán győzedelmes mosollyal megjelenik a Neulander toronyban, és loháton magával visz a nővéremhez. Mint valami hős megmentő. Szerettem volna megrázni a fejem, hogy elkergessem belőle ezeket az ábrándképeket, hisz ez a remény még annál is haloványabb volt, minthogy valaha viszontlátom Lizt. Könnyebb volt elhinni, hogy csak a ma létezik, ez az egy éjszaka és ez az egy esély, ami után minden visszatér a régi kerékvágásba. Persze ez is pontosan olyan hiú ábránd volt, mint a többi. Minden esemény formál minket, a gondolatainkat az érzéseinket… semmi sem lesz már ugyanaz.
Elfogadtam a felajánlott kart, és szorosan Jozef oldalához simultam, még a fejemet is a vállára hajtottam séta közben, és nem csak mert szédültem.
- Ha már ennyire udvarias, remélem ezt még megengedi az etikett… végülis ez nem egy fromális bál.
Ha egyszer-kétszer meg is botlottam, akkor sem estem el, hisz kísérőm szorosan tartott, és pillanatokon belül újra a fogadóban találtam magam. A tömeg kicsit megfogyatkozott, Aurát sem láttam sehol, így biztos voltam benne, hogy már aludni tért. A többi ember, a falusiak, korábbi társaink mindannyian az arctalan tömeg masszájának részeivé váltak, csak én és Jozef tűntünk ki belőle. Amikor pedig a dobok, hegedűl és lantok új dalba kezdtek, magabiztosan távolodtam el a sötét tündétől, átpördültem a felemelt keze alatt, és berántottam a táncolók közé. Egész jól csinálta. Látszott amozgásán, hogy nem elegáns báltermekhez és merev keingőkhöz szokott, de pont ezért volt sokkal felszabadultabb, és lettem általa én is az. Felkacagtam néhány pörgetésnél, ugrásnál, vagy amikor felborítottam egy széket. Talán az asztalra is felugrottam volna, ha nem tartok attól, hogy leszakad a súlyon alatt.
Végül a zenésze előtt fáradtak el, és lassú dalba kezdtek, így lehetőségünk lett nekünk is kicsit megpihenni, és csupán ringatózni az andalító ütemekre. Ujjaimat összefűztem a tarkója mögött, és közel léptem, de hagytam, hogy ő vezessen.
- Tegnap is így volt vajon? - kérdeztem halkan. - Beszélgettünk ittunk és táncoltunk, mielőtt a varázslat elvette az emlékeinket? Már nem is merek több bort inni… Ezúttal emlékezni szeretnék. Mindenre. - pillantottam fel végül rá, tekintetem csak eygetlen pillanatra rebbent az ajkaira, hogy utána a piros íriszein állapodjon meg. Nem voltam szemérmes szűzlány, de valhogy most úgy éreztem, hogy neki kell lépnie. Ha akarta és úgy érezte. Ha nem, hát az is beszédes volt, és bár lehet csalódott lettem volna kicsit, összességéebn mégis elégedett lettem volna már annyival is, ahogyan az este eddig alakult.