A változást üdvözölni szokás emberi körökben, szokták mondani ugyanis, hogy legalább felkavarja az állóvizes poshadást, és kedvező folyamatokat indíthat el. Van azonban egy olyan fajtája is a változásnak, amit személyiség nem visel épen magán, amit sehogyan sem lehet megszokni: Önmagunk, tulajdon lelki környezetünk eltorzulása. Neulander körökben mondogatják a vének, hogy aki nem ismeri tulajdon lényét, ne próbálkozzon meg mások kifürkészésével sem. Ennek okán hát, a csillagtalan, vörös éj, és a fogadói rémségek szemtanúsága után, több napot igen nagy pánikban töltöttem Hellenburgban, szolgálaton kívül.
Néhány napig, miután a katonák bevittek a városba, céltalanul bolyongtam, még a rémes napok elmúltával is. Nem egyből figyeltem meg a legaggasztóbb akkordjait a bennsőm transzfigurációjának - vagy épp annak kezdetének - hanem szép lassan, esetről-esetre kellett ráébrednem, hogy nem ugyan úgy szemlélem a környezetemet, mint azelőtt.
Legelső gyanús jel számomra az utcán kiterített holtak felé való különös érdeklődés volt. Azzal kellett szembesülnöm, hogy míg korábban egy hulla láttán legalább kegyeletből a szemem elfordítottam, most hosszú másodpercekig vizsgáltam a szétvált szöveteket, fekete csomókba alvadt vért és a vörös posványban fehéren világító csonttöredékeket. Eleinte nem is véltem ezt furcsaságnak, hiszen sajnálatosan volt bőven mit néznem - amikor azonban saját kezemet kellett erővel elrántanom egy széthasadt koponyájú ember agyvelejétől, hiszen már megindultam meg is fogni azt, igen nagy émelygés fogott el, és egy fél napig ki se mozdultam a mesterem volt házából, ahol most neki egy jótevője lakott.
Rövid elmélkedés után tudatosítanom kellett magamban, hogy nem más miatt érdeklődöm ezek iránt, mint a mélységi bestia irtózatos heroldjának a víziója miatt. Szemem előtt volt, ahogyan maguktól tekeregnek és vonaglanak a belsőségek, és valamiért, nagyon belül, tudni akartam, hogy mi okozta ezeket az istentelen jelenségeket.
Második rendellenességem is a látottakhoz kapcsolódott, bár ezt sokkal gyorsabban leszűrtem, mint az első disszonanciát. Az angyalleány táncosnő káprázatos látványa után rá kellett ébrednem, hogy nem olyan szemmel tekintek a nőtestvéreimre, mint korábban. A tudatomban persze bele volt égve a lény, amivé változott túlvilági mestere hatalmára, de az alakját, az emberi és vámpíri elmét letaglózóan gyönyörű mozgását sehogyan sem voltam képes elfelejteni. Mintha csak a szépség arkhetűposza lenne, ezt kerestem minden nőben, akivel csak találkoztam az utcán vagy épp szálláshelyemen. Amikor azonban odáig jutottam, hogy saját magam képében is ezt kezdtem látni, és le kellett takarnom a szobámban felfüggesztett ezüstkeretes tükröt, összecsomagoltam, és mihamarabb hazaindultam. Ilyen devianciákkal nem sétálhatok szabadon egy városban - segítségre volt szükségem. Laetitia kisasszony, akinek épségéről és döbbenetes hősiességéről levélben értesítettek, bizonyára tudott valamilyen szakirányú tanácsot adni.
Érkezésemkor azonban nem mertem egyből felkeresni. Ha csak arra gondoltam, hogy bármilyen kárt teszek benne tulajdon tébolyom miatt, a szégyen és fájdalom sokkal nagyobb erővel tört rám, mint a látottakból fakadó aberráns képzelgések. Estére érkeztem meg a pusztítás nyomait megélt toronyhoz, ahol hálószobámba siettem, letakartam a tükrömet, és levetettem magam az ágyra - álom azonban nem jött szememre. Nem tudtam, hogy késztetéseim, amelyek arra sarkalltak, hogy mihamarabb keressem fel a kisasszonyt a torzulásomból vagy épp az egészséges elmém maradékától érkeztek, így sokáig hánykolódtam vánkosomon.
Legvégül az elhatározásom nyert, de biztosítanom kellett mindkettőnk épségét. Annak idején megtanultam, hogy a moderált fájdalom segíti a koncentrációt, és kiűzi a fölös gondolatokat. Fekete ruhából tépést szakítottam, majd fajtámnál jellemzően hosszabb fogaimmal mély sebet ejtettem alkaromon. Jólesően üdvözöltem a hasogató érzést, majd hogy ne veszítsek vért, erősen elkötöttem a sebet. Két nagy, önmagamnak kiosztott pofon után hálóingesen átkopogtam a szemközti szobába, majd miután beengedést nyertem, megálltam az ajtóban. Pár pillanatig nehezemre esett szóhoz jutni, és nem is tudtam, hogy mivel kezdjem társalgásunk. A karomba harapott sebből szűrődő fájdalom jótékonyan zárta ki a veszélyesebb képzeteket elmémből. Úgy láttam, legjobb lesz a dolgok közepébe vágni, így elég határozottan szólítottam meg végül.
- Laetitia kisasszony, szép estét. Egy kérdéssel jöttem, meglehet, hogy különös lesz, de kérem, vegye egész komolyan. - Tartottam pár másodperc szünetet, míg végül kiszűrhettem a rémképből eredő kérdésáradatból néhány kézzel foghatót és értelmeset. A kisasszony tekintetét kerültem, az ő érdekében. - Mondja, életben maradhat az agyvelő a koponyán kívül? Valamint tud-e a tüdő mozogni önmagától? Meg amennyire megfigyeltem, a gégében lévő hangszálak nélkül képtelen egy ember beszélni, de... nem lehet, hogy valahogy még is lehetséges?
Nem bántam, ha a kisasszony furán nézett rám - volt néhány dolog, amit mindenképpen le kellett tisztáznom, és végképp megerősítenem magamban, hogy tisztán értelmezhessem a bennem felgyülemlett iszonyatos gonosz szilánkjait.
Néhány napig, miután a katonák bevittek a városba, céltalanul bolyongtam, még a rémes napok elmúltával is. Nem egyből figyeltem meg a legaggasztóbb akkordjait a bennsőm transzfigurációjának - vagy épp annak kezdetének - hanem szép lassan, esetről-esetre kellett ráébrednem, hogy nem ugyan úgy szemlélem a környezetemet, mint azelőtt.
Legelső gyanús jel számomra az utcán kiterített holtak felé való különös érdeklődés volt. Azzal kellett szembesülnöm, hogy míg korábban egy hulla láttán legalább kegyeletből a szemem elfordítottam, most hosszú másodpercekig vizsgáltam a szétvált szöveteket, fekete csomókba alvadt vért és a vörös posványban fehéren világító csonttöredékeket. Eleinte nem is véltem ezt furcsaságnak, hiszen sajnálatosan volt bőven mit néznem - amikor azonban saját kezemet kellett erővel elrántanom egy széthasadt koponyájú ember agyvelejétől, hiszen már megindultam meg is fogni azt, igen nagy émelygés fogott el, és egy fél napig ki se mozdultam a mesterem volt házából, ahol most neki egy jótevője lakott.
Rövid elmélkedés után tudatosítanom kellett magamban, hogy nem más miatt érdeklődöm ezek iránt, mint a mélységi bestia irtózatos heroldjának a víziója miatt. Szemem előtt volt, ahogyan maguktól tekeregnek és vonaglanak a belsőségek, és valamiért, nagyon belül, tudni akartam, hogy mi okozta ezeket az istentelen jelenségeket.
Második rendellenességem is a látottakhoz kapcsolódott, bár ezt sokkal gyorsabban leszűrtem, mint az első disszonanciát. Az angyalleány táncosnő káprázatos látványa után rá kellett ébrednem, hogy nem olyan szemmel tekintek a nőtestvéreimre, mint korábban. A tudatomban persze bele volt égve a lény, amivé változott túlvilági mestere hatalmára, de az alakját, az emberi és vámpíri elmét letaglózóan gyönyörű mozgását sehogyan sem voltam képes elfelejteni. Mintha csak a szépség arkhetűposza lenne, ezt kerestem minden nőben, akivel csak találkoztam az utcán vagy épp szálláshelyemen. Amikor azonban odáig jutottam, hogy saját magam képében is ezt kezdtem látni, és le kellett takarnom a szobámban felfüggesztett ezüstkeretes tükröt, összecsomagoltam, és mihamarabb hazaindultam. Ilyen devianciákkal nem sétálhatok szabadon egy városban - segítségre volt szükségem. Laetitia kisasszony, akinek épségéről és döbbenetes hősiességéről levélben értesítettek, bizonyára tudott valamilyen szakirányú tanácsot adni.
Érkezésemkor azonban nem mertem egyből felkeresni. Ha csak arra gondoltam, hogy bármilyen kárt teszek benne tulajdon tébolyom miatt, a szégyen és fájdalom sokkal nagyobb erővel tört rám, mint a látottakból fakadó aberráns képzelgések. Estére érkeztem meg a pusztítás nyomait megélt toronyhoz, ahol hálószobámba siettem, letakartam a tükrömet, és levetettem magam az ágyra - álom azonban nem jött szememre. Nem tudtam, hogy késztetéseim, amelyek arra sarkalltak, hogy mihamarabb keressem fel a kisasszonyt a torzulásomból vagy épp az egészséges elmém maradékától érkeztek, így sokáig hánykolódtam vánkosomon.
Legvégül az elhatározásom nyert, de biztosítanom kellett mindkettőnk épségét. Annak idején megtanultam, hogy a moderált fájdalom segíti a koncentrációt, és kiűzi a fölös gondolatokat. Fekete ruhából tépést szakítottam, majd fajtámnál jellemzően hosszabb fogaimmal mély sebet ejtettem alkaromon. Jólesően üdvözöltem a hasogató érzést, majd hogy ne veszítsek vért, erősen elkötöttem a sebet. Két nagy, önmagamnak kiosztott pofon után hálóingesen átkopogtam a szemközti szobába, majd miután beengedést nyertem, megálltam az ajtóban. Pár pillanatig nehezemre esett szóhoz jutni, és nem is tudtam, hogy mivel kezdjem társalgásunk. A karomba harapott sebből szűrődő fájdalom jótékonyan zárta ki a veszélyesebb képzeteket elmémből. Úgy láttam, legjobb lesz a dolgok közepébe vágni, így elég határozottan szólítottam meg végül.
- Laetitia kisasszony, szép estét. Egy kérdéssel jöttem, meglehet, hogy különös lesz, de kérem, vegye egész komolyan. - Tartottam pár másodperc szünetet, míg végül kiszűrhettem a rémképből eredő kérdésáradatból néhány kézzel foghatót és értelmeset. A kisasszony tekintetét kerültem, az ő érdekében. - Mondja, életben maradhat az agyvelő a koponyán kívül? Valamint tud-e a tüdő mozogni önmagától? Meg amennyire megfigyeltem, a gégében lévő hangszálak nélkül képtelen egy ember beszélni, de... nem lehet, hogy valahogy még is lehetséges?
Nem bántam, ha a kisasszony furán nézett rám - volt néhány dolog, amit mindenképpen le kellett tisztáznom, és végképp megerősítenem magamban, hogy tisztán értelmezhessem a bennem felgyülemlett iszonyatos gonosz szilánkjait.