[Magánjáték] Lumina in tenebris (Aura & Dieter)

Meg sem próbáltam aludni, csupán a vendégszoba arannyal cirádázott mennyezetét néztem és úgy követtem a kacskaringókat, mintha olvasni próbáltam volna.
Túl sok kérdés zúgott a fejemben és abban a szerencsétlen órában találtak meg, amikor nem volt beteg, aki elvonja a figyelmemet. Laetitia kisasszony magamra hagyott én pedig egyetlen szó nélkül elfogadtam. Nem vártam el, hogy a nap minden órájában szóval tartson, nem is várhattam, így viszont csak a saját gondolataim maradtak a társaságom. Fáradt voltam, minden porcikámban éreztem, ahogy a kimerültség rángatja az izmaimat, még sem tudtam aludni szemernyit sem. A kérdések ugyanis nem fáradtak még bele, hogy az agyamat gyötörjék.
Először is ott volt az apám. Amióta felmerült a lehetőség szinte tényként fogadtam el, hogy Johan-Klaus Adelhard, a Rotmantel torony meghunyászkodó boncmestere nem az igazi, vérben osztozó apám volt, csupán egy elég kicsiny és elég gyenge vámpír, akire rábízhattak. Az igazi apámnak szégyen voltam, egy nem kívánt házasságon kívüli gyermek akit minél jobban el akart tusolni.
De akkor miért mentett meg mégis? Ki lehetett olyan meghasonló, hogy eldobja a fiát de követi és meghalni nem hagyja? Még vámpíroktól is igazán kaotikus jellemre vallott - kivéve, ha mégsem önszántából taszított el magától. De ez naiv gondolat volt, ami azt bújtatta, hogy talán még mindig van egy apám aki egész életemben törődött velem, csupán egy harmadik erő akadályozta meg, hogy ott legyen.
Ez pedig árva gyermekek édes álma volt, én pedig kinőttem abból a helyzetből. Még ha sok új dologban akár gyermek is lehettem volna, ez nem volt egy közülük.
És ha az apám kilétét el is tudtam volna engedni, még mindig ott volt a saját személyem. Fattyúnak megmaradtam, de eszköznek már képtelen voltam. Vámpír volt, akármennyire is tagadtam és éreztem, kérdeztem és kételkedtem. Nem tudtam hidegen, üres tekintettel elmenni minden mellett, de még azt sem tudtam a valódi jellemem mit tűrt meg és hol voltak a határok. Most még úgy ömlött ki belőlem az ítélet mindre, mint egy széttört alkimistaüvegből a méreg és csak tudatos és fárasztó visszafogottsággal tudtam megállítani.
Nagy szerencsémre kopogtak az ajtón. Reméltem, hogy Laetitia jött vissza, így sietve felálltam és a szoba bejáratához léptem, ráparancsolva magamra, hogy visszaszorítsam az izgatott, izgága lelkesedést. Akárki voltam is valójában, az eleganciát akarva-akaratlan magammal húztam az új személyiségemre, ha akarta ha nem.
Megvártam, míg újabbat kopog az ajtó előtt várakozó vámpír, aztán óvatosan lenyomtam a kilincset és határozottan félszárnyra nyitottam az ajtót.
- Szép estét! Segíthetek?
Nem Laetitia úrnő volt, de akkor már ostobaságnak is tűnt őt várni. Mégis mi oka lett volna neki kopogni a saját lakosztályában?

Miután sikerült kiöntenem a lelkemet Laetitia kisasszonynak arról a kárhozatos vízióról, amely megfertőzte a vörös hold fagyosan csillagtalan éjjelén, végre sikerült egy kiadós alvással regenerálnom elgyötört testem és elmém. Egy egész napig fel sem keltem - így mesélték a cselédek - és nem gyötörték álmomat víziók sem a nefilim kifordultan vonzó külleméről, sem a túlvilági bestia torz heroldjáról.
Élettel telve keltem fel a sötét éjszaka közepén, és noha mellkasomban ott lappangott egy gyanús lidércnyomás, igyekeztem minden gondolatom elhessegetni spirituális sérülésemről, hiszen azzal nem veszik hasznomat, ha tovább gyötrődöm belül - mi több, segíthet is a felépülésben, ha nem engedem tétlenségbe poshadni önmagam.
Legelső utam a solymászmesterhez vezetett, ahol meglátogattam kedves Zephyrem. Örömmel láttam, hogy társam is abbahagyta a gunnyasztást, és nagy vijjogás közepette suhant át ülőjéről a vállamra. A gondozó el is engedte azon nyomban, így már képes volt szolgálatot ellátni oldalamon. Legjobban neki örültem - ő ugyan azon ment át, mint én, és noha madárként nem lehetett akkora értelme, mint nekem, össze voltunk kötve a mágia láthatatlan szövétnekével, melyen át ő is érezhette a bennem gyulladó rémes emóciókat. Gyógyulása azt jelentette, hogy magam is jó úton járok a felépüléshez, még ha nem is annyira sebesen fog ez végbe menni, mint szeretném.
Gondolataim azonban hamar Laetitia kisasszonyra terelődtek. Szégyelltem magam, amiért olyannyira hirtelen törtem rá bajaimmal, miközben ő maga is rendkívüli terhek súlya alatt roskadt. Szerettem volna viszonozni kedvességét, még ha töredékesen is volt erre lehetőségem csak. Felrohantam hát szobámba, fűszereket készítettem elő, és a konyhafőnökkel való rövid tárgyalás után a legjobb alapanyagokból vadas mártással friss birkát készítettem, aznap sült kenyérrel. Csekély volt ajándéknak, de egy kiadós, minőségi étkezés felüdíti a testet és megvidámítja a lelket - annyi teher mellett, amit a haldoklók ágyainál felvesz, igazán ráfért a kisasszonyra ez.
Felsiettem hát szobája elé, és szolidan, de határozottan kopogtattam - reméltem, nem veszi rossz néven, ha épp alvásból keltem fel sem, de amennyire ismertem őt, ilyenkor volt legaktívabb. Első zörgetésemre néma maradt a szoba, újonnani próbálkozásomra azonban egy fiatalos, de igen megtépázott küllemű vámpírférfi nyitott ajtót. Arcának és hajának egy része érthetetlen torzuláson ment ami egy pillanatig meg is zavart, de hamar rendeztem soraimat: Ez az ember nem volt egy a kisasszony szolgái közül, és családomba se tartozott. Ösztönösen hátráltam egy lépésnyit, majd szabad jobb kezem kardom markolatára vándorolt tudat alatt.
Legelső gondolatom a birtokháborítás volt, azonban jelenlegi biztonsági intézkedéseink mellett ez igen valószerűtlennek tűnt. Eszembe jutott viszont újonnan szerzett tálentumom, és azonnal a mágiám pecsétjével felmértem az illető szándékait. Legnagyobb meglepetésemre nem hogy félelem vagy zavar lett volna benne, de sokkal inkább örült érkezésemnek, mitöbb, kissé még lelkesnek is mutatkozott - szöges ellentétben külsejével.
Összehúzott szemmel figyeltem őt egy pillanatig. Valami udvarló vagy ágyas lett volna? Ez esetben közöm nem volt az ügyhoz. Reakcióiból ítélve a kisasszonyt várta, ami alá is támasztaná feltételezésem. Kurtán, kissé talán barátságtalanabbul feleltem a kelleténél.
- Laetitia kisasszonyt keresem. Magát azonban nem láttam még az épületben. Kit tisztelhetek a személyében? Új szolga esetleg?
Mozdulatlanul vártam a kelleténél kissé nyomatékosabban közölt kérésemre a reakciót. Általánosan nem merült volna ekkora zavar fel bennem, de az elmúlt idők eseményei még éreztették hatásukat lelkemben.

A vámpírnő az ajtóban magas volt - hosszú évek óta először fordult elő, hogy nem kellett valakire lefelé néznem, ami hirtelenjében kissé megrémisztett. Vonásaiban egészen emberszerű lett volna, ha beszéd közben elő nem villannak még a saját népünk mércéjével is hosszú szemfogai, amik az Átok erős jelenlétére utaltak. Ruházata elegáns volt, a Csillagtalan Éjszaka után maradt föld mércéjével meglepően jó állapotban és fehéres szőke haját is tisztességesen összefogta.
Egy Neulander, minden kétséget kizáróan. Vagyis nagyon óvatosan kellett felelnem bármire, ugyanis nekik szokásuk volt megragadni a kimondott szavakat és a vámpír nyakának szegezni, mint egy kést.
- Elnézést, nem gondoltam, hogy Laetitia úrnő nem értesítette a családot az érkezésemről.
Valójában kissé blöfföltem, ugyanis meg sem fordult a fejemben, hogy a vámpírnő majd bejelent, mint egy nagyra becsült vendéget. Egy voltam a koszos, megtépázott menekültek közül, akik szinte beestek a kapun, csak hasznosabb és érdekesebb. A szolga kifejezésen azonban saját magamnak is ismeretlen sértettség kavarodott fel a gyomrom körül, noha igyekeztem nem engedni kiülni az arcomra. Úgy tűnt a széttört burok alól előbugyogó személyiségem könnyebben állított valótlant és felettébb kényes volt az elért rangomra.
- Nem, inkább kollega és páciens, noha tisztában vagyok vele, hogy különösen hangzik a kettő együtt. A nevem Dieter von Rotmantel. Tapasztalt chirurgus vagyok, néhány napja segédkezek a betegek ellátásában a toronyban.
Az orromat kellemes illatok csapták meg és a gyomrom elégedetlen mormogással adta a tudtomra, hogy a Laetitiával elköltött ebéd óta nem ettem szinte semmit. Egyetlen pillantást vetettem csak a nő kezében tartott sültre - ami biztosan nem a személyemnek lett készítve-, aztán beljebb léptem.
- Kérem, ne zavartassa magát. Laetitia kisasszony nincs itt, ha jól gyanítom a Neulander ház vezetésével tárgyal éppen egy velem nem közölt ügyben, de reményeim szerint hamarosan visszatér.
Végül is ki voltam én, hogy beinvitáljak egy Neulandert a saját tornyának egyik szobájába, még akkor is, ha éppen a Rotmantel család egy kiemelkedően rangos tagjának szállásaként funkcionált.
Bonyolult mondatszerkezetek. Egyre több haszontalan apróságot fedeztem fel magamról. Vagy csak féltem a Neulanderek hírhedt szópárbajaitól és igyekeztem megnehezíteni a nő dolgát.

Óvatosan figyeltem arcának rezzenéseit. Beszédtagolásának tempójából, néha-néha fókuszt vesztő tekintetéből láttam, hogy nem szokott hozzá az ilyesfajta nemesi környezethez, és igen koncentrálni igyekezett, nyilván hogy fenntartson magáról egy magas kultúrabéli képet. Ez rögtön elnyerte a tetszésem - olyasféle női megérzés volt ugyan, de sejtettem, hogy ez a testvérem is csak egyfajta egyszerűbb ember, aki a minőséget ugyan kedveli, de elhatárolódik a tettetéstől. Egyelőre fenn tartottam a diplomáciai diskurákban megszokott sztoikus álarcom, de egy pillanatig sem terveztem ezt tovább a kelleténél.
- Ne aggódjon, amennyi vendégünk van, a fordítottja lett volna különös. - Feleltem szabadkozására, és bemutatkozása alatt mondandójának igazságtartalmát megerősítő jeleket kerestem küllemén.
Orvos létére nem hiányoztak az izmok róla - noha kevesebb ruhában magam sem tűnnék nemes diplomatahölgynek, így ettől eltekintettem. Ujjai azonban keskenyek voltak, és mozgásukban kimértek, finomak - ez alátámasztja medikusi hátterét. A tény, hogy chirurgusnak hívta magát, és nem sebésznek is azt erősítették, hogy legalább járatos a területen - még én is csak a napokban, a torony környékén megnövekedett számú Rotmantelek között hallottam először a kifejezést. A véres palást és Laetitia kisasszony ismerete pedig rátették erre a végső pecsétet - bár a Dieter név nem volt a magas ágában családjának, így nem is volt értelme tovább töprengenem befolyásán: Jó eséllyel kevés volt, sajátomhoz hasonlóan. Kezet nyújtottam neki.
- Aura Regenstein von Neulander, utazó diplomata, jelenleg pedig Laetitia kisasszony kalauza a családunk köreiben. - Biccentettem. Az egyetlen jelentős részlet ebből a nem tiszta származásomra utaló Regenstein név volt, de büszkén vállaltam brückendorfi apám örökségét is - na meg hátha feloldja őt is, ha látja őszinteségem.
Az első elem, ami kissé kizökkentett gyomrának kordulása, és a kezemben tartott ajándék sültre vetett, gyanúsan gyorsan elkapott pillantás volt. Nyilván, ha a sebesültek ellátásában segédkezik, nem volt ideje kellően ellátnia tulajdon magát. Így hát jelzésére beléptem a szobába, és a kisasszony alacsony asztala melletti kanapé mellé sétáltam. Miután aztán még egy kordulást hallottam a chirurgus úr gyomrának irányából, határozottan a szemébe néztem pár másodpercig, majd végül kibuggyant belőlem a nevetés. Letettem az asztalra a sültet, majd ledobtam magam a kanapéra.
- Egyen, testvér. Ha valóban gyógyít, megérdemli jobban, mint az itt lófráló haszontalan követek fele. - Intettem invitálóan az étel irányába. - Laetitia kisasszonynak hoztam, de jobb lesz, ha ő maga megmondja majd, mit szeretne, legalább akkor kedvére valót készíthetek.
Nem volt szívem tovább ugratni ezt a jóembert. Igen kíváncsi voltam, hogy hogyan került ide, és hogy mégis miféle kapcsolata volt társammal, ehhez viszont fel kellett engednie kissé elébb. Mindenki ismeretsége jól jöhet gondterhelt időkben, ez pedig hatványosan igaz az orvosokéra.

A vámpírnő nem könnyítette meg a dolgom, de egy Neulandertől nem is vártam mást. Pontosan ismertem az összes izom eredését, lefutását és funkcióját az emberi és vámpír arcon, mégsem tudtam egyetlen használható jelet vagy rezdülést sem leolvasni a kifejezéséből, csupán a nyitott, sztoikus nyugalmat. Azt a fajta felhőtlen közönyt, ami képtelen volt bárkit megsérteni, még sem engedte senkinek, hogy bepillantson alá.
Ahogy belépett a szobába egy gyors pillantással végigmértem, remélve, hogy nem vette észre. Nem csak magas volt de vállai is rusztikusabb idomúak voltak a nők jellegzetesen lefelé ívelt alkatánál. Vagy kifejezetten gyakorlott bajvívó volt, vagy csak nemrégiben lett diplomata.
A bemutatkozására amennyire udvariasan tudtam biccentettem, a dolog jelentését keresve. Neulandereknél egyetlen szó sem volt jelentéktelen. Az, hogy megosztotta velem a teljes nevét vagy nagy bizalmi jel volt - vagy üzenet.
A Regenstein név nekem nem mondott semmit, de ezt biztosan ő is tudta. A titkos családnevek csak a tornyokban bírtak jelentéssel, családok között csupán felesleges komplikációkat okoztak volna. A Rotmantelek között sem ismertem egyetlen alacsonyabb rangú sorstársam középső nevét, nem hogy a helyiekkel tisztában lettem volna.
Végül úgy döntöttem feladom a hasztalan okoskodást és inkább rákérdezek.
- Nem sok vámpír osztja meg ilyen bátran a teljes nevét, Aura kisasszony. Ha esetleg valami célja volt vele, úgy sajnos nem értem az üzenetet, ellenkező esetben értékelem a nyíltságát. Viszonoznám, de épp a napokban bizonytalanodtam el a saját származásomat illetően.
Egyértelműen nem voltam Neulander matéria. El sem tudtam képzelni hogyan képesek az egész életüket úgy leélni, hogy minden szó mögött egy másik jelentést keresnek, mikor engem ez az egyszerű bemutatkozás is letaglózott. Ha Aura Regenstein valami párbajt akart vívni velem, győzött.
Ahogy letette a sültet az asztalra még inkább elbizonytalanodtam.
- Nem gondolom, hogy illendő lenne más ajándékát megdézsmálni...
A mondat alig formálódott meg a levegőben, amikor a gyomrom sokadik mormogása félbeszakította. Aludni nem tudtam és úgy tűnt a testem kezdte megunni, hogy még az étkezés szükségletét is megvonom tőle.
- Habár talán néhány falat nem árt. Ki tudja a kisasszony meddig lesz távol. Ha gondolja legközelebb segédkezhetek a főzésben, van némi gyakorlatom a húsételek terén. Fiatalabb koromban jobb híján nyulakon és más vadakon gyakoroltam a testek felnyitását és összevarrását, utána pedig szégyelltem volna elpazarolni a tetemeket, így a legtöbbjükből sült vagy pörkölt lett.
Ahogy felnevetett én is elmosolyodtam kissé, mivel kezdtem elhinni, hogy talán még sem akart a saját szavaimon keresztül kiforgatni és csapdába csalni. A bizalmatlanság egy régi-új eleme volt a személyiségemnek, ami kétélű fegyver volt ezekben az időkben. Kissé zsibbadtan vettem kézbe egy látszatra egyszerű acélból kovácsolt villát és felszúrtam egy darab húst a tálcáról.
- Laetitia kisasszony említette, hogy van egy barátnéja, aki kinn rekedt a vérhold idején. - kezdtem elgondolkodva, miközben a számhoz emeltem a villát. Akkor nem szenteltem különösebb figyelmet erre az apró részletre, de most kíváncsivá tett. - Ahogy én magam is. Ön lenne az, Aura kisasszony?

Reakciójából ítélve Dieter úr igen túlgondolta nyitottságomat, azonban kissé meglepődtem saját bizonytalanságán. Elég intrika folyt a felsőbb körökben ahhoz, hogy megeshessen az ilyen, így inkább sajnáltam, mintsem elítéltem volna a dolog ügyén. Megráztam hát a fejem megnyugtatásképp.
- Apám neve az egyik büszkeségem. - Mondtam halvány mosollyal. - Bartimeus von Regenstein, Brückenwald falu polgármesterének a fia. Ember.
Titokban reméltem, hogy megenyhül ettől kissé. Tulajdonképp még az is lehet, hogy Dieter mester is hasonlatos származással büszkélkedhet - noha ez csak akkor fogja elmondani, ha nincs túl magasan orra a családfán betöltött pozíciójához képest. Sejtelmeim azonban továbbá is azt sugallták, hogy hasonszőrű hozzám kisnemességben.
Az étellel történő hadakozása igen elszórakoztatott. Testi szükségletei azonban hamar transzcendálták óvatos modorát, és végül beadta a derekát. Az pedig, hogy végül is bevallotta saját magától nélkülöző életmódját, megerősíteni látszott alacsony származását. Még az is lehet, hogy száműzték őt valamiért, de ezt nem fogom semmiképp elővenni, hacsak ő maga így nem tesz. Boldogan bólintottam ajánlatára.
- Örömömre szolgálna, hátha eltanulok egy-két hasznos fogást.
Ügyesen használta a kést és a villát - ezt pedig látszólag nem csak a szike gyakori forgatásából tanulta. Ha nem lenne hajának és arcának érthetetlen - számomra legalább is határozottan rendellenes - torzulása, becsületes ruhákban derék kiállású úriember lehetne belőle. Ez azonban egyelőre nem az én reszortom volt, és örömmel vártam volna, hogy értékelje főztömet, amikor is tétovázni látszott, majd komor kérdést tett fel. Láttam ugyan rajta, hogy őt nem érintette olyan súlyosan az eset, mint engem talán, de titkon örültem sorstársiasságunknak.
Ezzel ellenben nem tudtam tovább sem sztoikus, sem könnyeden vidám arckifejezésem fenntartani. Határozottan haladtam a felépülés útján, de a borzalmak újonnani felelevenedése tudatomban nem hagyott hideg verejték nélkül. Kissé talán el is sápadhattam - bár egyébiránt sem voltam sötét színezetű - és nagyot nyeltem. A szemem előtt ismét megjelenő tekergő belsőségek és csábítón kerengő nefilimleány képeit azonnal igyekeztem legmélyebb bensőmbe elzárni, nehogy őrjítőn meginduljak a rémes imaginációm és memóriám örvényében süllyedni.
Néhány pillanatig csendben ültem tehát. Mire teljesen kitisztítottam a képeket tudatomból, észrevettem, hogy kezeim tördelem. Gyorsan korrigáltam tartásom.
- Igen, kint voltam az. - Tartottam egy szemvillanásnyi szünetet, hogy ismét rendezzem a gondolataim, mielőtt káoszba dőlhetnének látomásaimra. - Ráadásul ott, ahol egy mélységi bestia kívánta átlépni világunk határait.
Nem éreztem kellemetlennek, hogy beszéljek róla, azonban rendkívüli küzdelmembe került megőrizni kompozícióm. Féltem, de nem a mélységiektől tulajdonképpen, hanem saját belső világomtól, ahová a rettenetes éjszaka másvilági istentelenségei talán örökre izzó vassal égették tulajdon képmásukat.

Bartimeus von Regenstein. Ez volt hát az üzenet, Aura egyik felmenője ember volt.
Fiziológiailag keveset jelentett az ilyesfajta kavarodás, mivel a vámpírok maguk sem különböztek olyan sokban az emberektől - még ha ezért egy önérzetesebb Finsterblut vagy épp Nachtraben fel is akasztott volna. Ami bennünk több volt a Fajok Átka okozta, az növesztette meg a szemfogunkat gyermekként, az tette halálossá a nap fényét és kívánatossá a vért. Az Átok pedig nem feleződött, elég volt egyetlen szülőnek magán hordoznia, hogy minden utódjára átörökítse.
Társadalmi szempontból a dolog már jóval összetettebb volt, így nem is értettem hozzá kifejezetten. Amennyire meg tudtam ítélni a keménynyakú vámpír nemeseknek mindegy volt egy félvér a hibádzó felerészben ember volt, más családbeli vámpír vagy jötün. Aura csak félig volt Neulander, egyedül ez számított.
- Szerencsés, hogy büszke lehet az örökségére. Az enyémet sajnos az arcomon látja.
Néhány héttel ezelőtt ennyiben hagytam volna a beszélgetést, ráhagyva a vámpírnőre, hogy kicsomagolja a féligazságokat.
De Laetitia kisasszony azt mondta a beszélgetés segíthetett javítani a csapnivaló érzelmi intelligenciámat, és ha már az anaemiás kómában fekvő betegeim nem segítettek, ki kellett használnom az elém tárulkozó lehetőséget.
Végigsimítottam a varraton az orrom mellett, keresve az egyenetlenségeket, de mint a hosszú évek alatt egyszer sem, most sem találtam. A technika tökéletes volt.
- Nachtraben anyám törvényes férje okozta egy igen kellemetlen mágiával, amikor voltam elég arcátlan, hogy bekopogjak hozzájuk. Tudja, a fattyak sorsa sajnos már csak ilyen akkor is, ha történetesen két vámpírcsalád áll mindkét ágon. Talán annyi a kivétel közöttünk, hogy a kisasszonyt mindkét oldal befogadta, már ha jól veszem ki a szavai mögötti értelmet. Engem egyik sem.
Különös és kissé ironikus volt mennyivel kisebb bűn volt felerészt embernek lenni, mint nemesi körökben eltérni a precízen megtervezett, szinte személyre szabott utódnemzési procedúrától. Elgondolkodva vágtam fel egy darabot a birkából, aztán kissé keserédesen mosolyodtam el.
- Ez egy hosszú történet, de ha kíváncsi rá egészen belejöttem az utóbbi napokban az ecsetelésébe. Akár itt, akár a konyhában, attól függ milyen sietve gondolta a főzést. Egyébként Laetitia kisasszony sajnálhatja, hogy balszerencséjére lemaradt erről a fogásról, kifejezetten jól sikerült.
Megtörtem a kenyeret a tálca fölött és kis falatot vettem belőle, hogy a sok zsíros hús ne ülje meg magában a gyomromat. Aura szavai a Csillagtalan éjszaka alatt történtekről, de főleg az öntudatlan kéztördelése arra utalt, hogy megint csak sikerült érzékeny témára tapintanom.
- Ha nem kíván beszélni róla nem ragaszkodom hozzá, a világért sem szeretném kényelmetlen helyzetbe hozni. Szerencsémre én javarészt élő halottakkal, megvadult démonokkal és babonás, elcsigázott emberekkel találkoztam, a bukottak jelenlétének csak a hatását éreztem egy kissé. Legalább is ezúttal.
Újabbat törtem a kenyérből, de hiba volt. A villanásnyi sötétben, ahogy szemeim lecsukódtak azonnal darabokra szakadó hús és csont lett a kenyér helyett, ami a szerencsétlen északi katonából maradt, a fülemben pedig tompán visszhangzott annak a valaminek a vihogása. Megráztam a fejem és igyekeztem bátorító mosolyt felvenni.
- Ennek ellenére ha mégis beszélni szeretne róla szívesen meghallgatom. Ha ez megnyugtatja valamelyest elég sokkos beteggel találkoztam az utóbbi napokban, hogy el tudjam látni a legrosszabb állapotban is.

Némán hallgattam végig a történetet különös származásáról, ami annyira nem volt sajnos ritka köreinkben. Tulajdonképpen ez mindent tisztába tett Dieter mester viselkedésével és korábbi kijelentéseivel kapcsolatban, és világos volt, hogy körülmények áldozata volt, ahogyan én is hosszú eszendőkkel ezelőtt ideköltözésem idején. Abban azonban igaza volt, hogy minden előzményem mellett is sokkal jobban jártam a legtöbb fattyúnál. Sokakat száműznek, megvetnek vagy alantas munkákra kényszerítenek - már ha nem ölik meg őket azonnal világra jövetelük pillanatában, vagy épp még azelőtt az anyaméhben.
A Dieter mester arcán éktelenkedő torzulás is rendkívüli haragot gerjesztett bennem a titkok mögé erőltetetten rejtőző Nachtrabenek és Rotmantelek undormányos praktikáival szemben, de nem engedtem, hogy ennek bármilyen nyoma is kiüljön arcomra. Laetitia kisasszony is Rotmantel volt, mégis messze becsülendőbb a fajtájánál, és Dieter úr is így mutatkozott be, így hát nem akartam sértő lenni személyükre nézve. Titkon reméltem azért, hogy a világot tőstül kicsavaró események megváltoztatják majd a házak belső politikáit is.
Örültem annak, hogy megdicsérte az ételem - elvégre ez volt az egyik dolog, amire tényleg büszke voltam tálentumaim közül, de még jobban örültem annak, hogy neki talán nem kellett azokkal az elmét hasító borzalmakkal találkoznia, amikkel jómagamnak azon a szörnyű éjjelen. Nagyra értékeltem azt is, hogy felajánlotta a segítségét, bár nem tudtam, hogy az őszinte szándék, vagy pusztán a jó modor mondatja mindezt vele. Minden esetre értékeltem azonban jó indulatát, de megráztam a fejem.
- Nem lesz szükséges. A nehezén már túl vagyok, hála Laetitia kisasszony önzetlen segítségének. Tudom, hogy mit kell tennem és hogy hogyan, csak a testem nem engedelmeskedik legtöbbször. - Nem akartam titkolózónak tűnni se viszont, és nem esett nehezemre beszélni róla még akkor sem, ha tagjaim kevésbé kedvelték a visszaemlékezést, így még a végére egy bátorító mosoly mellett hozzátettem azért: - Ha szeretné viszont, miután evett elmesélhetem, mi történt velem. Nem kellemes, de érdekes és hasznos tapasztalat.
Az sokkal jobban feldúlt, hogy milyen rosszul érintette Dieter mestert a családjának felé mutatott bánásmódja - és teljesen jogos volt a fájdalma. Szomorúan néztem magam elé egy pár pillanatig, de hamar megszólaltam, nehogy azt gondolja, hogy saját vesztem miatt estem kétségbe.
- Amit mondott a családjáról, az diplomataként igen felkavar, így örülnék, ha valahogyan segíthetnék. - Tartottam egy másodperc szünetet, hogy átgondoljam, mit mondhatok el anélkül, hogy rákontrázni próbálnék beszámolójára. - Engem sem fogadtak tárt karokkal, és tulajdonképpen új esélyt is csak azért kaptam, mert Simon nagyúr unokahúga szülőanyám. Egyébként parasztok között nevelt fel egy falu lelkésze, így hát mondanom se kell, komolyan megpróbáltak az első napokban. - Nevettem halkan a szituáció abszurditásán. - Azonban azt nem tűröm, hogy így kezeljék társaimat. Mi, Neulanderek, praktikus nép vagyunk, így mindenkinek adunk lehetőséget, aki hasznosnak bizonyul. Én is így nyertem vissza a családom kegyeit. Mesélne arról, persze csak ha nem vagyok túl indiszkrét, hogy mi a részletesebb háttere? Hátha ki tudunk ötölni valamit helyzetének javítására. A jelenlegi vismajor például minden árnyolda mellett kiváló teret ad a mozgásra.
Őszinték voltak a szándékaim, és szívesen fektettem volna ebbe erőt. Magam nem voltam jelentős kardforgató, így a legtöbb, amit tehettem mindenki érdekében ezekben a sötét időkben, hogy az valaki olyat támogatok, aki az egyszerű népet segíti. Ehhez pedig minden eszközöm és képzettségem rendelkezésre állt.

Úgy tűnt Aurát jobban érdekelte a fattyú voltam, mint a Csillagtalan Éjszaka, de ezúttal nem fogadtam sem keserű lemondással sem haraggal. Megértettem, hogy nem akarta újra átélni azokat a retteneteket, amelyek a vérhold alatt fogadták és azt is, hogy felkeltette a kíváncsiságát a felettébb foghíjas beszámolóm egy jóval részletesebb történetről.
A motivációja azonban egészen váratlanul ért.
- Kezdem érteni ön és Laetitia kisasszony hogyan kerültek baráti viszonyba. - mosolyodtam el két falat között, míg a vadas mártásba tunkoltam egy falat kenyeret. Ez volt talán a legkevésbé etikus étkezési fogás mind közül az úri csarnokokban, de reméltem, hogy egy kis falu lelkészének leánya nem fog érte megszólni. - Önök az egyedüliek, akik a lesajnáláson és részvéten kívül mást is kifejeztek irányomba, ami kifejezetten szokatlan. Ne értsen félre, természetesen jól esik, csupán felettébb idegen érzés.
Azon, hogy Aura a főcsalád egyenes ági leszármazottja volt, mégha csak felerészben is már kevésbé lepődtem meg az eddigiek tudatában. Hannes von Rotmantel legfiatalabb lánya mellé illetlen és botrányos lett volna alacsony rangú kísérőt rendelni, azonban nem gondoltam, hogy a legrangosabb Neulander diplomatáknak nem akadt jobb dolga, mint vendégeket szórakoztatni álló nap hosszat. Így kapóra jött a nemesi vérvonalú, de eltévelyedett fekete bárány, akinek tűnhetett a vámpírnő rokonai szemében.
Ami azt jelentette, hogy valóban olyan tehetséges volt, amit képtelenek voltak figyelmen kívül hagyni és elismerték a külcsínyre legkényesebb vámpír család egy tagjának.
Nem, a megoldás nem lehetett ennyire egyszerű - kivéve ha az élet sokadjára is meg akart hazudtolni a túl erős borúlátásom miatt.
- Sajnos nem tudok egyértelmű választ adni a kérdésére, ugyanis szívesen elfogadnám a segítségét, ha módjában állna. - mosolyodtam el savanyúan, miközben megtöröltem a számat egy vászonkendőben. - De azt hiszem ha elmesélem, amire kíváncsi jobban fogja érteni. Saját tudomásom szerint a Szakadás utáni hétszázkilencvenedik esztendőben születtem a Rotmantel toronyban. Amikortól emlékszem anyám nélkül nőttem fel, az apám pedig hűvös és távolságtartó volt velem szemben. Alacsony rangú, gyenge akaratú vámpír volt, a Rotmantel magisztérium boncmestere. Rangosabb medikusok gyakorlatai számára készített elő tetemeket, azok tartósítására ügyelt és prezentálható állapotig boncolta őket, ami egy igen fontos munkának hangzik, de meglehetősen lenézett nálunk. Ugyanezt szánták nekem is, megfosztva a lehetőségtől, hogy valódi, élő sebesülteket és betegeket gyógyítsak, ami engem mélységesen felháborított.
Óvatosan kikerestem a dohányszelencémet és felpattintottam a fémfedelét. Lassan elkezdtek fogyni a borostyáncigaretták.
- Nem zavarja, ha meggyújtok egy dohányrudat? Segít kisimítani a vonásaimból a fáradtságot.

Megengedően intettem, amikor Dieter mester kezébe fogta dohányos dobozát. Mindig is különös szokásnak találtam a füvek füstölését - ha nem épp valamiféle hallucinogén szubsztanciával volt a keverék megbolondítva, pusztán füsttel szennyezte az illető tüdőlebenyeit. Ennek ellenére sejtettem, hogy sokkal inkább valamiféle elmenyugtató hatása lehetett a hagyományos élettől eltérő, megszokott rituálénak, így hát soha nem is szóltam senkinek, aki ebben lelte kikapcsolódását - noha magam a szagát nem szerettem. Némán figyeltem, ahogyan meggyújtja a csavart rudat, amiből különös aromájú füst szállt fel - sejtenem kellett tehát, hogy valamiféle egyéb füvet is kevert a dohányhoz, de nem voltam semmilyen szakértője a dolognak, hogy több következtetést levonjak. Az jobban aggasztott tény szerint, hogy Laeitita kisasszony illatosított lepedőivel és hosszú távon lakkozatlan, de mesterművű bútoraival mégis mit fog tenni a füst, de nyilván kötöttek erről megállapodást, ha Dieter mester gondolkodás nélkül mert cselekedni.
Közben meg utána, a beálló néhány másodpercben pedig azon gondolkodtam, amit Dieter mester beszélt el. Nagyon sok elmélet átfutott a fejemen, de igen kevésnek volt bizonyítékok nélkül reális alapja. Meglehet, hogy Dieter mester egy rangos, családbéli nemes nem kívánt gyermeke, akit rajta hagytak egy befolyásolható bérencen. Az is lehet, hogy éppen fattyú, és az anyja messziről, talán száműzésből jött, így könnyebb volt halottnak elbeszélni - vagy épp ténylegesen meggyilkolni - mintsem az apjának alacsony rangú, de biztos pozícióját veszélybe sodorni törvénytelenség miatt. Minden esetre egyetlen dolog lehetett, ami biztos támpontot nyújthat: Valami, amivel minden alacsony rangú, vagy épp kétes származású vámpír rendelkezett, köztük jómagam is: Középső név. Eltűnődve szólaltam hát meg végül.
- Dieter mester, van önnek harmadik neve? Ha pedig nem önnek, apjáé micsoda? Felénk igen nagy társadalmi vésznek teszi ki magát, aki felelőtlenül hangoztatja, de kétlem, hogy az ön apjának szintjére leszivárgott volna az ilyen szintű bürokrácia, amennyiben a boncmesterség ténylegesen alacsony a hierarchiában.
Feltételeznem kellett azt is természetesen, hogy Rotmantel-berkekben valamilyen belső származási harc folyik, de elképzelhetetlen volt számomra, hogy olyan hosszú idő után egyetlen alkalommal se halljon saját harmadik nevéről. Hogy azonban véletlenül se értse félre tulajdon szándékomat, úgy gondoltam, hogy pár dolgot elmondok még anélkül, hogy befolyásolnám vele a válaszát.
- Ne értse félre, azért kérdezem pusztán, mert ez adhatja a legtöbb nyomot az eredetének igazolásához, és ahhoz is, hogy biztos gyökeret verhessen családjának ranglétráján. Amennyiben nem tud ilyenről, az ugyan olyan jelzésértékű, mintha valamilyen notóriusan ismert neve lenne családján belül. Ha az anyjáról tud esetleg valamit, az is sokat jelentene.
Őszintén kíváncsivá tett a Rotmantel család belső világa, de egyben ugyanannyira taszított is. El sem tudtam képzelni, hogy miféle rettenetes módokon büntették meg azokat, akik vétettek a család rendje ellen, de túl hasznosak voltak, így feltételeztem persze, hogy a veszélyes információk nem forogtak annyira közkézen. Mégis, bármilyen részlet segített, hiszen ha nem tudtam a megoldást magam, hát tudtam az embert, aki segíthetett - ez volt a diplomataság legnagyobb áldása és átka is egyben, ugyanis rendszerint ők is emlékeztek rám. Most azonban áldás volt teljes pozitív jelentéstartamában, így hát fürkésző tekintettel vártam Dieter mester válaszát.

Aura kisasszony logikusan indult el, sajnos azonban zsákutca felé tartott. Ezt nem róhattam azonban neki fel, mivel éppen csak félig hallotta a történetemet.
- Van harmadik nevem, noha túl sokat nem jelent. Apám után Dieter Adelhardnak neveztek a toronyban, ezzel emlékeztetve, hogy nem orvos vagyok, csak Johann-Klaus Adelhard boncmester fia. De évek óta nem használtam ezt a nevet, ugyanis tizenhét évesen elhagytam a Rotmantel tornyot.
Kiemeltem egy borostyánrudat és az ajkaim közé illesztettem, aztán a túlsó vége elé emeltem a tenyerem és egy pillanatig koncentráltam. Az Éjláng pecsétje mindig mint egy villanás egy koromsötét, felhős éjszakai égbolton rajzolódott ki a csukott szemhéjaimon, aztán a mágia fekete tüzet gyújtott az ujjaim végén és belekapott a papírba csavart cigarettába.
- Mivel jobb ötletem akkoriban nem volt, elindultam a családom másik ágát felkutatni. Az anyám a Nachtraben család egyik dámája és amikor először találkoztunk elég erősen férjnél volt. A férje pedig nem nézett túl jó szemmel arra, hogy a felesége fattyú fia vette a bátorságot bekopogtatni hozzájuk, így meggondolatlanul rám támadt. Az eredményét láthatja. - pillantottam fel Aurára, feljebb húzva a szám bal szegletét. - Ahogy azóta mindenki más is.
Meglepő dolog volt néhány pillanat milyen mértékben határozhatta meg valaki jövőjét. Az, hogy a nemes Hanselt gróf akkor nem tudott uralkodni az indulatain nekem egy életnyi bizalmatlan pillantást és összesúgást jelentett a hátam mögött, neki pedig megbánást a várt elégedettség helyett.
- A történet legérdekesebb pontja az, hogy itt meg kellett volna halnom. De ha azt nem is, sokkal torzabb arccal kellett volna ébrednem a másfél napos kómából, mint amit lát. Valaki járt akkor a Nachtrabenek hírhedten rejtett tornyában aki megoperált és azonnal tovább is állt. És ennek a rejtélyes megmentőnek a kilétéről soha senki, beleértve az anyámat, a rokonaimat és az egész Nachtraben családot, senki nem volt hajlandó elárulni semmit.
Ajkaimat alig résnyire nyitva fújtam ki a füstöt, hogy ne terjedjen túlságosan Aura kisasszony felé, a hamut pedig abba a kristálypohárba ütöttem, amelyet két napja használtam erre a célra. Biztos voltam benne, hogy ha valaha vissza kell szolgáltatnom, az a halálomat fogja jelenteni.
- Laetitia kisasszonynak vannak teóriái, hogy pontosan mi is a nyitja ennek a bonyodalmas történetnek, de egyelőre még egyiket sem állt módomban igazolni vagy cáfolni.

Némán magam elé meredve hallgattam Dieter mester történetét, ami igen új fényben mutatta meg számomra jelenlegi problémánkat. Fattyú volt, ráadásul családok közötti. Olyan családok közötti, ahol egyik sem kedvelte túlzottan a másik beavatkozását. Fel kellett tételeznem, hogy az általa apjaként megnevezett személy is csupán a nevelője, akár csak Brückendorf lelkésze az enyém, noha az ő esetében bizonyára fenyegetés vagy megvesztegetés állhatott a dolog mögött. Kizárt, hogy egy Nachtraben család egy úrnője egy Rotmantel boncmesterrel legyen viszonyban - ahhoz igen rendkívülien kellene festenie küllemre Johann-Klaus mesternek.
Egészen visszafogtam a lélegzetem, amikor megemlítette, hogy szökése után egyenesen besétált anyjához és férjéhez. Ha nem szoktam volna ahhoz jobban hozzá, hogy minden körülmény között stabil legyen ábrázatom, ott bizonyára felhorkantottam volna legalább. Minden esetre nem akartam traktálni tovább Dieter mestert vele, látta nap mint nap a tükörben meggondolatlanságának és vakmerőségének eredményét, és talán érezheti azt is - noha csak sejtéseim vannak - hogy nem nézik jó szemmel azokat az agresszív tagokat, akik egy ilyen közepes szintű intrika után nem tudnak uralkodni temperamentumukon, így jó eséllyel támadója is elnyerte méltó büntetését.
Az viszont érdekesebb volt, amit gyógyulásáról mesélt. Valaki olyannak kellett lenni jótevőjének, aki valóban érdekelt volt jólétében - vagy szívességgel tartozott valakinek, aki ilyen volt. Az, hogy eltitkolták az esetet, természetesen további gyanakvásra adott okot - valami okból rossz lett volna, ha Dieter mester megtudja kilétét. Tekintve azt, hogy milyen érzékenyek voltak a hatalmi viszonyok a családokon belül, egészen elvetemült elméletek jutottak csak eszembe, de semmi más nem állta volna meg a helyét. Végighallgatva a történetet tehát - és tudva, hogy Laetitia kisasszonynak is vannak elképzelései - felvázoltam amit én magam gondoltam az esetről, olyasféle hangos gondolkodás módján.
- Dieter mester, én úgy látom, itt egészen látványos összefüggések húzódnak, különösképp megmentése kapcsán. - Kezdtem mondandómat nyugodt hangon. - Legelőször is, az illető járatos és ismeretes volt a Nachtraben toronyban, mitöbb, feltételezhetjük, hogy édesanyját is jól ismerte, hiszen azonnal kéznél volt, amikor az eset történt, bár ehhez feltételeznünk kell azt is, hogy édesanyjának fontos az ön élete. Továbbá bizonyos az is, hogy orvoslásban kiemelkedő szakértőről beszélhetünk, ami engedi feltételezni, hogy magas rangban lehet a családján belül, noha ezt is csak következtetni tudom a többi mesterember család működése alapján, hiszen másokat nem képeznek annyira, és mások nem juthatnak olyan szintű titkokhoz, ami egy ilyen csodás gyógyulást lehetővé tenne. A harmadik információ, ami fontos lehet a titkolózás. Ha feltételezem azt is, hogy a Rotmantel családban is vérre menő intrikák folynak öröklődés és státusz terén, mint mindenütt közöttünk, nyilván kulcsfontosságú az, hogy a potenciális hatalmi helyzetben lévő illetők rejtve tartják az identitásukat, vagy épp mások rejtik el, hogy megvédjék. Talán magának ez furán fog hangzani, de a története alapján én, innét kívülről azt tudom feltételezni, hogy maga sokkal magasabb származású lehet, mint azt véli, és hogy az apja a családja ranglétrájának teteje közelében lehet, mintsem pedig az alján. - Ezután pár másodperc szünetet tartottam, és hozzátettem. - Természetesen, ez azt jelenti, hogy jó eséllyel más az apja, mint ön véli.
Nem tudom, hogy ebből mennyit tudott vagy sejtett már Dieter mester, de többet ennél nem tudtam kihámozni a történetből, tekintve hogy keveset jártam a bizarr és titkolózó Rotmantelek közelében. Meglehet, hogy elképzeléseim pusztán vak találgatások mindösszesen, de nem láttam más lehetőséget jelenleg az orvos helyzetére nézve. Egy ilyen helyzetből nem nagyon volt kiút egyébiránt, hiszen nem csak magát, de sok mindenki mást is veszélybe sodorna, ha közvetlenül ezen a szálon kezdene el nyomozni, így a múltnál sokkalta inkább a jövőben kell Dieter mester nyomorúságos helyzetének megoldását előkeresni. Volt erre egy elképzelésem, de úgy sejtettem igen távol állhat ez tőle. Ennek ellenére egy mély levegő után lezárásképp felvetettem:
- Tudok egy megoldást. Nem fogja megoldani ugyan származásának misztériumát, de megkerüli azt, és biztosítja a jövőjét.

Egészen érdekes volt látni, ahogy Aura kisasszony pontról pontra, lépésről lépésre ugyanazt a gondolatmenetet járja be, mint néhány nappal ezelőtt Laetitia, noha sokkal kacskaringósabb és andalgóbb módon. Minden apró mozzanatra kitért és mindent körüljárt, ahogy egy igazi diplomatától várta a vámpír.
- Laetitia kisasszony ugyanerre a következtetésre jutott, amikor a toronyba érkeztem és vele beszéltem erről az ügyről. - mosolyodtam el, miközben újfent óvatosan kifújtam a karcos dohányfüstöt. Felettébb képmutató volt tőlem annyi emberi élet megmentése után, hogy füstbe rejtett méreggel rontottam az egészségem, de még mindig jobb volt mint a kialvatlan ideggörcs. Mindenkinek jobb volt így és veronián a várható élettartam amúgy sem adott túl sok teret a koromnak megölni - valami más egészen biztosan hamarabb megtette.
- Amit hozzá tudok tenni az csak megerősítés. Az arcomon végzett beavatkozás nem csak technikailag kiemelkedő, de mágikusan is, ugyanis roncsolt szövet szerkezetét állította helyre némi mellékhatással. A színkülönbség az egyedüli szépséghiba a dologban, de ezen kívül az illesztés tökéletes, a bőr élő és nem volt semmi komplikáció. Bárki is csinálta olyan tehetség birtokában volt, ami a Rotmantel családban is ritka.
Azóta sokszor gondolkodtam ki lehetett az a rejtélyes vámpír, akinek meg lehettek az eszközei - de a jelöltek nem sorakoztak, a lehetőségek pedig olyan körök felé tereltek gondolatban, amitől lúdbőrös lett a karom és a mellkasom.
Az utolsó mondatára azonban felkaptam a tekintetem és felvont szemöldökkel vizsgáltam a nő karakteres arcát.
- Sosem gondoltam a származásomra úgy, mint egy megoldandó problémára, inkább csak egy felderítendő rejtélyként tekintettem rá. De kíváncsivá tett. Mire gondolt?
Határozottan kíváncsivá tett és bár a válasza mindent tisztázott volna, gondolatban egészen vad ötleteket kezdtem magamnak felvázolni. Nem tudtam milyen hatalom volt a Neulander család főágának kezében, így elképzelhető volt az, hogy egyetlen szavába került, hogy rám ruházhassa a megtagadott címeimet és kényszerítse az igazi apámat, hogy fedje fel magát, de az is, hogy a Neulander toronyban akart nekem állandó munkát ajánlani. Az előbbi nyilván ostobaság volt, főképp, hogy azt mondta megkerüli a származásom kérdését, nem pedig felderíti.

Örültem Dieter mester belátásának az üggyel kapcsolatban, és annak is, hogy megerősítette az elméletem mind ő, mind pedig közvetetten a kisasszony. Gyakorlatlan voltam a Rotmantel belügyekben, így két olyannak a megerősítése, akik nálamnál sokkal jobban beleláttak a helyzetbe megerősítő volt igazán. Az is örvendetes volt, hogy hajlandónak mutatkozott meghallgatni az ötletem, hisz' segíteni is csupán azon lehet, aki engedi maga is.
Nem tudtam, hogy Dieter mesternek mennyire fog tetszeni az ötlet, így pár másodpercig fürkésztem az arcát, mielőtt elkezdtem a tervem felvázolását. Hamar meg kellett állapítanom, hogy amennyire fáradt volt, kevés esélye maradt a heves tiltakozásnak vagy kirohanásnak, így bátran fogtam bele.
- Be kell házasodnia a Rotmantel családba, magas helyre. - Hagytam egy pillanatnyi szünetet hogy átgondolhassa, milyen ajánlatot tettem épp neki. Hogy helyzetére nézve ne legyenek zavarai, gyorsan folytattam is a gondolatmenet. - Tudom, egyrészt arra gondol, hogy mit segítene ez tulajdon helyzetén, és hogy hogyan fogadhatnák vissza egy olyan családba, ahonnét önszántából szökött világgá.
Ezek mindinkább a saját kételyeim voltak az üggyel kapcsolatban, hiszen számos buktatója lehetett egy hasonló hadműveletnek. Azonban itt jött képbe az, amire a Rotmanel családból semmilyen belső erő nem képes, annál inkább azonban egy szakképzett Neulander.
- Ha lenne egy kiszemeltje a családja csúcsának környékén, aki minden bizonnyal nincs odaígérve valami kedvező diplomáciai kapcsolat érdekében, akkor jönnénk mi a képbe. Gondolok itt konkrétan személy szerint önre és rám. - Tartottam egy pillanatnyi jelentőségteljes szünetet, majd folytattam. - Egyrészt, magának be kell bizonyítania, hogy jó szolgálatot végez a Neulander családnak. Utilitiarista házunkban bárki szerezhet elismerést és kitüntetést, aki bizonyítja, hogy hasznos nekünk. Másodízben pedig Simon von Neulander nagyúrnál kell elérnünk, hogy tartozzék nekünk egy szívességgel. Minthogy az Éjféli Tanács egyik fejéről van szó, aki nagy szóval és sok befolyással bír a belső vámpírpolitikában, tehet egy... visszautasíthatatlan ajánlatot... Hannes nagyúrnak.
Sejtettem, hogy itt már látja, mire akarok kilyukadni, így hátradőltem Laetitia kisasszony kissé túl puha kanapéján, és a fölöslegesen túldíszített, faragványos mennyezetet nézve folytattam mondandóm.
- Innéttől kezdve, ha ön elég talpraesett, és képes vigyázni a testi épségére, nehogy esetleg valamilyen "balesetbe" keveredjen, lesz rangja, hiszen Simon nagyúr kedvelt vámpírját nyilvánosan nem mernék eltávolítani. Apja, ha még életben van, bizonyosan tudomást szerez kilétéről, és felveszi önnel a kapcsolatot. Nem kétlem, hogy ő is vezetői babérokra tör, de ha összefognak, és még segít is neki, eltávolíthatják Hannes nagyurat, az esetleges egyéb örökségre pályázó ifjakat, és apja életében békésen élhetne a szövetségeseként, halála után meg, ki tudja, akár még családfő is lehet. Ez persze opcionális. Végtére, helyet enélkül is szerezhetne a jogos hierarchiában.
Veszélyes dolgokat mondtam, tudtam én jól, de még ez a rögös út is könnyen járhatónak tűnt azokhoz a machinációkhoz képest, amiket a mi tornyunkban végeznek az öröklési renddel kapcsolatban. Dieter mester szemébe néztem, és hogy megbizonyosodjak őszinte szándékairól, mágiámon keresztül tekintettem rá. Ha a vágyakozásnak csak szikrája is él benne, azt örömmel segíteném világra - meggyőződésem ugyan is, hogy a hozzá hasonló egyszerű, segítő szándékú vámpírok azok, akik előre mozdíthatják Délbirodalom virágzó jövőjét, az elmúlt korcs idők átkos eseményeit tekintve pedig egyre nagyobb szükségünk volt erre.

Aura kisasszony javaslatára egyik szemöldököm szinte magától emelkedett meg, aztán süllyedt vissza nagyon lassan a homlokomon, mint egy fagyott tavon csúszó-mászó kígyó. Nem azért, mert amit mondott ostobaság volt, sokkal inkább, mert lehetetlen. A végkifejlet egyértelműen gyönyörű volt és ideális, azonban Aura terve nem számolt triviális problémákkal.
- Azt hiszem elkerülte a figyelmét néhány tényező, kisasszony. - kezdtem óvatosan, miközben egy pillanatra megérintettem a felső ajkam a nyelvem hegyével. - Egyrészt a népharag. A terv kifejezetten jól működik olyan körökben, ahol totalitárius módra a vezető politikai réteg szava megkérdőjelezhetetlen, azonban nem hiszem, hogy ecsetelnem kell önnek, mi lesz a parasztjait magára haragító nemes sorsa. Ha Simon nagyúr totum factumaként jelentkezem a Rotmantel főcsaládban, mint potenciális kérő, azzal sarokba szorítom Hannes nagyurat - ő pedig nem arról híres, hogy megfelelő tapintattal kezelné az ilyen szituációkat.
Ahogy beszéltem meglepő módon egyre több latin frázis jött a nyelvemre, noha nem értettem miért. Talán Aura zsargonja ragadt rám apránként, talán csak próbáltam fontosnak hangzani. Megeshetett, hogy a valódi énem hatásvadász volt és rendelkezésére állt egy egész élet konyhalatinja.
- A Rotmantel főcsalád nagyon ügyel a vérvonal tisztaságára, még jobban, mint a legtöbb vámpírfamília. Ha látta Laetitia kisasszony szinte mesterkélt tökéletességét megértheti, hogy miért. Nem sokan vannak, akik többre tartják magukat a Rotmanteleknél, így ha valaki részévé akar válni a vérvonalnak bizonyítania kell, hogy képes hozzáadni valamit. Én mit adhatnék hozzá, a házak közötti életutam torz kakofóniáján kívül?
Érdekes egy jelenség lett volna, ezt meg kellett hagynom. Egy vámpír, aki felerészt Rotmantel, felerészt Nachtraben, mégis a Neulanderek színeiben parolázik, hogy aztán beházasodjon volt családja legfelsőbb köreibe. Az új kor legnépszerűbb romantikus regénye lehetett volna, ha nem említik meg az arcomon keresztbe futó forradást.
- Hannes nagyúr hatalma nem áll olyan szilárd lábakon, mint szereti láttatni, és már van is egy jelentkező a helyére. Egy Heinrich von Rotmantel nevű, ellenszenves nemes, aki a rangidős leányának, Laurának a kezére pályázik. Ha Simon nagyúr nyomására elfogadná a személyemet, azzal gyengeséget mutatna, Heinrich és az őt követő nemesek pedig élve falnák fel érte.
Ahogy az apámat megemlítette mintha kihűlt volna a szoba egyébként sem túl meleg levegője. A kép, ahogyan egy intrikák között lavírozó vámpír mellett állok apámnak nevezve egészen idegen volt - de egy felettébb jó érv.
- Természetesen ha az igazi apám megmutatja magát és hamarabb lép, azzal megteremthetem neki a helyzeti előny. De ismétlem, HA megmutatja magát.
Valamiért a zsigereimben éreztem, hogy nem lett volna ilyen egyszerű. Ha ennyi kellett volna ahhoz, hogy ne érezzem magam egyedül és névtelennek, már rég megtette volna.
Laetitia utolsó gondolatára önkénytelen vigyor kúszott az ajkaimra, noha próbáltam küzdeni ellene.
- Én mint családfő? Szerintem a kisasszony sem hiszi, hogy ez csak reményként is elképzelhető. Nem rendelkezem a vezetéshez szükséges semmilyen kvalitással, nem tudok embereket befolyásolni, nem tudok manipulatív lenni és nem látom át a politika bonyolult hálóját sem.
Ha őszinte akartam lenni magammal még soha meg sem pillantottam a hálót. Eddig olyan távol maradtam a politikától, amennyire csak lehetett, mivel a jelenlétem szinte mindig anomáliának számított és felesleges bonyodalmakat okozott.
Valójában szerettem volna én vezetni a Rotmantel családot, pusztán nem tartottam magam alkalmasnak rá. Szerettem volna, hogy elég kitartás, elhivatottság és valamennyi moralitás elég legyen megváltoztatni egy egész toronnyi vámpír látásmódját, de az élet nem ilyen szabályok szerint zajlott. Csak az erő ért el eredményt, erőben pedig nem bővelkedtem.
- Viszont úgy tűnik nekem, mintha erősen utalgatna valakire, mint potenciális kiszemelt. - futott körbe a tekintetem Laetitia lakosztályának nappalijában, aztán megállapodott Aura hasonlóan fürkésző szemein.

Dieter mester fejtegetése során, illetlen volt ugyan, de elmosolyodtam. Szavai ugyan nagyon ellenezték a dolgot, de mágiámon keresztül láttam, hogy szívében igen kívánatos lenne a pozíció. Annyira nem volt kifinomult ez a varázslatom, hogy többet is eláruljon, de ez épp elég volt ahhoz, hogy mulatságosnak találjam magamban azt, hogy hogyan próbálja meg a mester önmagát is meggyőzni arról, hogy nem intrikák útján vezet az út vágyai eléréséhez. Néhány pillanatig gondolkodtam, hogy hogyan maradjak érthető, miközben szakszerű is vagyok, majd sorban tettem a megjegyzéseket mondandója után a pontjaihoz.
- A népharag igen veszedelmes tényező, ezt jól látja. Az is fontos tényező azonban, hogy a közvámpírnak fogalma sincs, hogy ki mögött ki áll, és hogy ki milyen igénnyel mozog a tornyon belül. Ha maga valahogy kérőként jelentkezne, és elnyerné valamelyik magas rangú Rotmantel kisasszony kezét, mire kiderülne, hogy önt Simon nagyúr támogatta ebben, már rég nem tudnának komoly következmények nélkül tenni bármit is ez ellen. - Ugyan az valóban nem volt számomra tiszta, hogy ténylegesen volt már a családban egy ilyen kérő, mint ez a Heinrich, de ez sem változtatott sokat a tényen, hogy pusztán a házasság nem fenyeget senkit. - Mert hát az, hogy pusztán beházasodik, még nem jelenti azt, hogy trónigénnyel is lépne fel. Főként úgy, hogy még a feltételezett felesége is előrébb lenne az öröklési listán magánál, gondolva itt Julia von Schwarzjäger vagy Brynhild von Schattenstahl úrnőre. Ez pedig úgy is igaz, hogy vérmesen ügyelnek a vérvonal tisztaságára, hiszen akkor önnek legfeljebb csak a veszélyek közötti, de legalább stabil életet jelentené a házasság, ezzel pedig tisztában lehetne minden felsőbb szerv a családjában. - Az főleg nyilvánvaló volt, hogy Dieter mester igen vágyna megtalálni az apját és jó kapcsolatban lenni vele. Amit mondott arról, hogy nem feltétlenül látogatná meg egyhamar őt, vagy úgy egyáltalában, sajnálatosan túl igaz volt. De a vámpírok népe hosszú életű. Ha száz év kell, annyit le lehet szolgálni békességben, csendben, egy olyan közegben, amit otthonának nevezhet a vámpír. - Tudja, nem kell egyből trónigénnyel fellépni. Ha meglépi a házasságot, és becsületesen szolgál, mint a Biblia Jákobja a feleségei atyjánál, lesz ideje az apjának lépnie is. Ha meg szerencséje van, addigra Hannes nagyúr is csendben, vagy más módon, kiesik a játékból, és ha az új vezető zsarnokoskodó, még hősként is ünnepelnék, ha a helyére lépne. Neulander intuícióim ugyanis azt súgják, hogy ez kedvére való lenne. - Elmosolyodtam sokat sejtetően. Az valóban meg sem lepett, hogy megkérdőjelezte a diplomácia hatalmát, hiszen ahogy mondta, nem része a politikának - és érdemes bevallanunk magunknak, hogy első ránézésre a szavak és szerződések nem is érnek sokat. Ám bízni szeret az ember és a vámpír is, a diplomácia pedig ezzel a bizalommal dolgozik. - Amiatt pedig ne aggódjon, hogy mekkora Simon nagyúr szava ebben. A szavak azok az eszközök, amik segítségével a magamfajta hitvány harcosok is lehetnek olyan erősek, mint a Holtmező bármely veteránja. Amíg társadalomban élünk ugyanis az erőszakos és a kegyetlen kiszorul perifériára, míg az ékesszóló és egységet teremtő az, akit mindenki szeret. Így hát a részletek miatt ne aggódjon, Dieter mester. Nem kell rögvest belevágni, és nem kell egyből a trónért indulni. Azonban ha elhatározta magát erre, csak szóljon.
Legvégül azonban nem tudtam sunyi vigyor nélkül megállni a feleségjelöltekre vonatkozó kérdését. Őszintén, egyáltalában nem gondoltam senkire, ám Dieter mester úgy vélhette, hogy Laetitia kisasszonyt kívánom a párjává tenni. Nyilván, ezt azért, mert ő maga is szerette volna, hogy így legyen. Erősen kellett koncentrálnom, hogy ne kezdjen el mellkasom remegni a nevetéstől. Minden zord küllem és távolságtartás ellenére, Dieter mester jó indulatú és tulajdonképp egyszerű vámpír volt a maga módján, ami jó társasággá tette. Felvontam hát az egyik szemöldököm.
- Nos, van egy vidéki Rotmantel kisasszony, aki valamilyen unokahúga Simon nagyúrnak, ő jó kezdet lenne. Nem túl kellemes küllemre, mert hát nyúlszájú, de kis ár ez a dicsőségért. - Hazudtam szemrebbenés nélkül, majd reakcióját megvárva - mert bármi is legyen, megér egy ilyen próbálkozást - azonnal folytattam. - Tréfáltam csak, ne haragudjon. Tudom, hogy önnek van inkább egy ötlete a menyasszonyra, de ki se kell mondania, látom a szemén. Megkedvelte? Hiszen nem ismeri olyan rég óta.
Semmi ellenvetésem nem volt az ellen, hogy Laeitia kisasszonynak Dieter mester legyen a párja - sőt, még örültem is volna neki. Azt azonban kétlem, hogy maga a kisasszony is ilyen lendülettel vágna bele egy ilyen mélységű kapcsolatba, tekintve eddigi életvitelét.

Neulanderekkel beszélgetni határozottan nem volt egyszerű és fáradt elmém minden erejét felemésztette, hogy tudjam követni Aura kisasszony gondolatmenetét. Továbbra sem tartottam feltétlenül jó ötletnek, ugyanis rengeteg logikai buktató volt benne - de épp ezért el is engedtem. A diplomácia nem csupán logikából állt, furcsa, kimérikus kettőse volt az észérveknek és az érzelmeknek, így félig olyan terület volt, amit soha nem érthettem meg. Így csak félredöntött fejjel, arcomat a tenyeremben nyugtatva hallgattam a vámpírnő ecsetelését, miközben éreztem, hogy a figyelmem másra vándorolt.
Az apám. A rejtélyes, se veled se nélküled módra szerető apám, aki makacsul ragaszkodott a homályhoz, ami a kilétét fedte. Megmutatná magát, ha megjelenek a Rotmantel toronyban? Ha felkavarom az állóvizet, ha szétzilálok minden tervet, amit Hannes nagyúr és Heinrich szövögettek - vajon a káoszban megemelné egy pillanatra a maszkját?
Egyáltalán akartam-e, hogy megtegye?
Aura tréfájára megforgattam a szemem.
- Ha azt tervezi, hogy zavarba hoz, sajnos ahhoz kissé több kell egy nyúlszájú Rotmantel kisasszonynál. Viszont igaza van, nem ismerem olyan rég óta Laetitia kisasszonyt. Csupán azt tudom, amit látok. - felemelkedtem és hátradőltem a kanapé háttámlájának, súlyosan vágyakozva egy igazi, eredeti holdfű cigaretta után. - Gondolom hallotta a legendákat a családom vezetőiről és azt is megértheti, hogy Laetitia ezeknek teljes mértékben ellent mond. Talán ő az egyetlen, akit képes lennék elviselni magam mellett. Másrészt meglehetősen logikus döntés, ha azt a gondolatmenetet követjük, amelyet a kisasszony felvázolt. Hannes nagyúr csak úgy nem érzi magát fenyegetve, ha az öröklési ranglétra aljáról választok jelöltet, azonban ahhoz, hogy bármi értelme legyen a cselszövésnek nem lehet teljesen névtelen. A nagyúr hatodik lánya pont tökéletes pozíció, még ha a személyét nem is tekintjük. Másik oldalról, ha valóban mint Neulander totum factum jelentkezem kérőként az nem térne el a Laetitiának valószínűleg szánt szereptől nagy mértékben. Gondolom tudja, mi a végérvényes funkciója minden nemeskisasszonynak - az előnyös házasságkötés. - Nem tudtam elnyomni a kissé undorodó fintort, de talán sikerült egy savanyú mosoly mögé rejteni. - Nem tartom véletlennek, hogy éppen a Neulander toronyba küldték.
Valami különös, egyszerre meleg és hideg érzés töltötte ki a gyomrom és kaparta lassan feljebb magát a tüdőmig. Sóhajtottam, hogy megszabaduljak tőle, de nem sikerült.
- Meg akarom menteni. Laetitia tele van élettel, célokkal, akarattal, tervekkel. De szeretettel is tele van a családja felé, és hűségesebb annál, mint hogy ellentmondjon nekik. Ha olyan férjet kap, aki nem lát tovább a nevénél idővel megfojthatja a lelkesedését, akármilyen erős is a kisasszony jelleme. Rettenetes dolog az aranykalitka, amibe belekényszerítik, viszont ha én lehetek az, akire rábízzák, hogy zárja rá talán segíthetek rajta. Csak nyilván erről könnyű nélküle beszélgetni. - kuncogtam fel halkan. - A jelenlétében inkább nem kísérteném a sorsot, a vérkaró egy igen fájdalmas dolog. De nem feltétlenül kell ennyire előre szaladnunk a tervekkel. Mondja el, hogyan lehetnék Simon nagyúr hasznára?

Habár látszott Dieter mesteren, hogy nem találja olyan mulatságosnak a tréfám, mint gondoltam, nem is vette kifejezetten rossz néven, így ez számomra elegendő volt, hogy később újra próbálkozzam hasonlókkal. Az előtte való magyarázatom közben láttam azért, hogy tekintete üvegessé válik, ami a figyelem megzuhanásának egyértelmű jele. Meglehet, fáradt volt a mester, vagy talán szimplán komplex volt neki a magyarázatom, így hát el is engedtem a részletekbe menő mély magyarázatokat, és igyekeztem ösztökélni magam, hogy a lényeget bontsam csak ki, akár csak ha diplomáciai hallgatóság előtt beszélnék.
Amit Laetitia kisasszonyról mondott - noha vele soha nem tárgyaltam erről - nem volt újdonság számomra, és bár belül pontosan tudtam, hogy ilyen helyzet állhat fönn, igyekeztem az ignorancia jótékony ködébe burkolni elmémben a tényt, hogy békés tanulmányútját köreinkben bármikor kegyetlenül félbeszakíthatja egy rendezett házaság zord parancsa. Dieter mester arckifejezése elárulta, hogy valóban személyes szinten érinti a dolog, és bár az én arcomnak több kellett, hogy színét változtassa, nem tudott nem rossz szájízt hagyni a gondolat bennem. Valóban, Laetitia kisasszony több lehetőséget rejtett annál, hogy megérte volna csak elsorvadni hagyni, de annál is inkább a száz meg ezer "barátom" közül, akivel munkásságom egybeköt, ő a társam volt, aki felé többel is tartoztam, mint kötelesség. A mester tréfáján magam is elmosolyodtam, jóllehet, ez a beszélgetés feldühítette volna a kisasszonyt, így hát a cselszövés fele volt pusztán az, hogy Simon nagyúr kedvére legyünk: A másik fele az volt, hogy Dieter mester legyen Laetitia kisasszony kedvére. Ennek azonban még nem volt itt az ideje, így előbb az első felére kellett koncentrálni.
- Őszintén, nem leszünk. - Kezdtem bele kis szünet után. - Simon nagyúr a legélesebb diplomata, akit Veronia a hátán hordott talán. Pontosan tudná, ha megpróbálnánk a közelébe férkőzni, ami csak rontana a helyzetünkön. Az meg, hogy tesszük a dolgunkat, a természetes számára, az sem emelné ki tevékenységünket. Így a diplomácia útját fogjuk járni. A magunk szakállára készítünk egy olyan akciót, ami Simon nagyúr számára előnyös eredményeket hozna, ezeket azonban nem neki kínáljuk fel, hanem egy olyan személynek, aki közel áll hozzá. Hiszen rendkívül gyanús lenne, ha valami rejtett problémájára gyógyírt szereznénk, és egyből hozzá fordulnánk vele. Olyan dolognak kell ennek lennie, amiről még ő maga sem tudja, hogy szüksége van, mert azokra már rég ráállított valakit. Természetesen, ő észre fogja venni a tevékenységünket, és rá fog jönni hamar, hogy ezt így rendeztük, de ez már azt fogja jelezni, hogy legalább komolyan gondoljuk a szándékunkat, egyfajta invitáció lenne, burkolt üzenet. Ekkor kell majd személyesen tárgyalnunk vele.
Elmosolyodtam, mert ez egyáltalán nem hangozhatott annyira egyszerűen, amennyire az én fejemben összeállt, és minthogy az imént fogadtam meg, hogy közérthető maradok, hozzátettem:
- Sokkal inkább a figyelme kell így. Egyelőre tehát nekem kell több proxy-vámpíron keresztül kipuhatolóznom, mire lehet szüksége Simon nagyúrnak, aztán közösen megszerveznünk az eseményt úgy, hogy Ön legyen az, aki a döntő csapást beviszi a lezárásakor. Igénybe fog venni többet is, mint amik vagyunk, de ez egy olyan ügy, ami során talán megéri túlnőni kereteinken.
Közben reflexesen is megsimítottam a hajam hátrafelé, ami egy tudat alatti szokásom volt mély gondolkodás közben, és igyekeztem mihamarabb kiölni, hátha kiolvashat belőle valaki jobban. Itt azonban nem számított, nem ellenféllel álltam szemben. Az ügy nem volt könnyű ugyanis, de ha Dieter mester hajlandó volt közreműködni, biztos voltam benne, hogy kivitelezhető.

- Tehát, ha jól értem... - fontam össze magam előtt az ujjaimat és elgondolkodva megtámasztottam az állam. - Simon nagyurat nem azzal kell lenyűgöznünk, hogy segíteni próbálunk neki, hanem ahogy. Mivel a szándékainkat lehetetlen elrejteni előle, akkora hasznot kell felkínálnunk neki, hogy az egyértelmű haszonleső indíttatásunk ne érdekelje. Bevallom őszintén, ahogy a kisasszony részletezi egyre inkább úgy hangzik, mint egy pontosan és kegyetlenül felállított csapda. - mosolyodtam el hűvösen, csak hogy lássa, hogy nem ítélem el érte. Mert nem is tettem. Hiába tapogattam az agyamnak azt a szegletét, ahol az undor és önutálat volt ezelőtt, csak hideg ürességet tapintottam, ami egyetlen vállvonással letudta ami régen megbotránkoztatott volna. Sőt, még elismeréssel is adóztam a dolog tökéletes formájának - egészen úgy gondolkoztam, mint egy Rotmantel.
- De mi van egy sokkal egyszerűbb megoldással? Úgy hallottam a nagyúrnak szokása szívességeket tenni valamilyen ellenszolgáltatás fejében. - dőltem hátra, közben a megerősítés jeleit kutatva Aura arcán. - Mi lenne, ha elé vinnénk a dolgot, tisztába tennénk a szándékainkat és megkérdeznénk tőle, mi az ára a dolognak? Mintha egy egyszerű üzletet bonyolítanánk le.
Nem gondoltam, hogy bármi ilyen zökkenőmentesen mehetett volna a Neulander toronyban, ráadásul én is láttam, mit adun fel ezzel: a helyzeti előnyt. Ha Simon nagyúr elé járultunk, ő már tudta, mire készülünk azelőtt, hogy bármi kötelezte vagy ösztönözte volna a segítségre, vagyis kiszolgáltatottá válunk. Ez rám nyilván nem volt akkora veszéllyel, mint Aura kisasszonyra, de nem akartam magammal rántani.
- Vagy még mindig ott van egy sötétebb lehetőség, amennyiben hisz a jó célért rossz dolgok igazságában. Hogy megfabrikálunk egy problémát, aminek a megoldása elérheti, amit akarunk, így minden körülmény az irányításunk alá kerül. Személy szerint nem tartom a legjobb ötletnek, ugyanis nagyon veszélyes lehet, de tagadhatatlanul egy lehetőség. - vontam meg a vállam egy hosszú pislogás közben, aztán fürkészően a vámpírnőre pillantottam. Hol lehettek a Neulanderek erkölcsének határai.

Hálásan nyugtáztam, hogy ahogyan az elvárható volt tőle, Dieter mester fennakadásmentesen és gyorsan megértette a metódust. Teljes mértékben igaza volt, hogy csapdáról van szó - de egy ilyen kaliberű diplomata esetén nem is lehetett máshogyan kommunikálni egy hasonlóan súlyos tervet. Mert hát az egyértelmű volt, hogy ha felvetjük neki szándékaink, azonnal a végére fog látni, hiába burkolnánk amennyire csak tőlünk telik. Dieter mester mosolya nem volt sértő, sejtem, a módszer radikalitásán de mégis mély körmönfontságán szórakozott ennyire. Nem volt a legtisztább megoldás, de a kapcsolatok és szívességek hálójában tisztán játszani veszélyt von csak magával.
Épp ezért rajtam volt a sor, hogy második kijelentésén elmosolyodjam. Nem tudtam, hogy mennyire gondolja komolyan, de sejtettem, hogy neki is inkább csak futó gondolat, mintsem komoly megfontolás lenne, ezt pedig legjobban az utána következő, még az enyémnél is sötétebb terv árnyékolta be annyira, hogy hangosan fel kellett nevetnem.
- Hát, Dieter mester, úgy tűnik, ha nem hozta ezt magával, akkor a tornyunkban tett rövid tartózkodás is egészen diplomata-arcúvá tette gondolkodását. - Feleltem jó kedvűen. - Az egyenes út semennyire nem járható. Valóban, gyakran segít szívességekért cserébe, de azokat ő rendezi többnyire előre. Mire oda ér valaki, hogy tartozzék neki a nagyúr, addigra már jóval több vizet hajtott a malmára, mintsem az ellenszolgáltatás a közelébe érne.  
Tartottam egy pillanatnyi szünetet. Sejtettem ugyan, mivel ilyen közel vetett fel egymáshoz két végletet, lehet, hogy az én gondolkodásmódomat akarta kifürkészni, de ez nem zavart. Úgy is együtt vagyunk ebben a tervben, jó, ha tudja, mire készüljön. Visszavettem a mosolyomból annyira, hogy a megszokott képem rajzolódjon ki.
- A második lehetőség igen vakmerő. Simon nagyúr remek kardforgató is, és akik közel állnak hozzá, nagyon hűségesek hozzá. Ha pedig mindenen átküzdjük is magunkat, persze képletesen, akkor még ott lesz Sturm és Drang, a nagyúr két familiárisa. Azt hallottam, a sárkánygyíkja minden mérget kiszagol, így hát nagyon körülményessé válik ez az út.
Ismét elnémultam pár másodpercig, és a mester szemébe néztem. Járhatatlannak tűnt ugyan, de nem gyanakodtak rá, ami azért volt előnyös, mert ha megvoltak a megfelelő talentumai a dologhoz, könnyedén kivitelezhette a tervet. Így hát most én tettem fel olyan kérdést, amivel a képességeit ismerhetem ki, ha bőbeszédű lesz róluk.
- De ez nem azt jelenti, hogy nem működhet, csak nekem nincsenek ötleteim. Ha magának viszont igen, akkor tehetünk egy próbát. Vissza nehezen sülhet, ha mindig megfelelő távolságot tartunk a nagyúr és magunk között, személyek számában értve.

Legalább annyira meglepődtem, hogy Aura kisasszony milyen nyugodtan és tárgyilagosan reagált a felvetésemre, mint a saját közönyömön. Úgy tűnt egy diplomata nem nézett erkölcsöt és határokat, csak eredményt, kockázatot és nyereséget.
És ez negyedannyira sem borzasztott el, mint először gondoltam volna.
Kissé elmosolyodtam a válaszán, noha teljesen egyértelmű volt, merről fakadt. Mivel orvos voltam a legkézenfekvőbb kreált probléma, amelyet megoldhattam az egészséget és a testi épséget veszélyeztette, ezért gondolhatta Aura, hogy ilyen dolgokra gondolok. Megmérgezni Simon nagyurat, aztán csodálatos módon megmenteni. Balesetbe sodorni, merénylőt küldeni rá, hogy aztán az élete megmentésével tegyem adósommá. Ez azonban nem csak messzire kanyarodott az orvosi hivatástól, de otromba és átlátszó is volt.
- Ha jól sikerült megismernem a családját, és a szavaiból úgy veszem, hogy talán tudtomon kívül ugyan, de sikerült... - kezdtem nagy szócsavarással, miközben igyekeztem szemkontaktust fenntartani. - ... akkor van valami, amitől a Neulanderek jobban tartanak, mint a halál. Az pedig a diplomáciai bonyodalom, a vámpírcsaládok közötti politikai katasztrófa. A legnagyobb ösztönzés az lenne, legalább is egy laikus véleménye szerint, ha megrendeznénk egy diplomáciai gyújtópontot, aztán spontánnak tűnő módon oltanánk el, mielőtt az egész torony lángra kap. Ehhez viszont az kell, amit a kisasszony eredetileg is javasolt - várni és figyelni a lehetőségekre. - mosolyodtam el és vontam meg a vállam. Voltaképpen csak az okoskodásom közepette tettünk egy jókora kört, talán feleslegesen. Az mindenesetre kiderült, hogy Aura kisasszony sokkal radikálisabb módszerekhez is bátran nyúlt, ha azt kívánta meg a helyzet.
- Látja, egészen megbolondított. - nevettem fel halkan. - Már úgy beszélek róla, mintha tényszerű terv lenne. De azt hiszem az nem árthat, ha nyitva tartjuk a szemünket.

Tulajdonképpen egy kicsit örültem, hogy a mester is elvonatkoztatott attól, hogy életveszélybe sodorjuk a nagyurat. Nyilván, megfelelő tervelés mellett képesek lehettünk volna erre, ha meg van hozzá Dieter mesternek is a szakértelme, de ő maga is kiválóan rátapintott, hogy egy másik fajta sérülékenysége is van a vámpírnak, a Neulandernek meg különösképpen is. Nem gondoltam ugyan, hogy a halálnál is jobban tartanának ettől, elvégre azért végezzük, hogy életben maradjunk, így sokkal inkább egyenlő volt a kimúlással számunkra a megszégyenülés. Bólogattam hát arra, amit mondott, és már lapoztam is át emlékeimet, hogy kiket kell felkeresnem az ügy érdekében: Simon nagyúr szakácsa lányának a legjobb barátnőjét, Sturmnak, a sólyma gondozójának feleségét, és hasonló, jelentéktelen kategóriájú karaktereket, akik biztonságos távolságban, de elégségesen közel is voltak hozzá, hogy személyes információkat tudjanak meg.
A végén én is felnevettem, mert ugyan ha nem is lesz ez tényleges megoldás - amit kétlek, hiszen a szívesség részéig kivitelezhető a dolog határozottan - legalább Dieter mestert kissé felüdítettem. Számos megnyomorodott és sebesült lakott a toronyban, így minden értő kézre a legjobb formában volt szükség.
- Ha nem sikerül a dolog végül, átpapírozzuk Neulanderré, és örömmel látjuk sorainkban. - Szóltam tréfálkozva, majd aztán kissé szerényebb mosollyal hozzátettem. - Mert a haláltól mindenki egyformán fél. Aki megszégyenül, azt kiközösítik. Akit kiközösítenek, kiszolgáltatottá válik. Aki kiszolgáltatottá válik, az legyengül. Aki legyengül pedig meghal. Mind ugyan attól tartunk, csak más magasságokban. Maga a legyengüléstől védi a pácienseit, mi a megszégyenüléstől és a kiközösítéstől a klienseinket. Hasonlítunk, mert ugyan azt a célt szolgáljuk végül, ezért jó, ha együtt dolgozunk.
Kissé elfintorodtam, ahogy végiggondoltam még egyszer a Csillagtalan Éjszaka eseményeit, ami véres kardként lebegett fejünk felett még mindig. Elég dolgunk volt, és épp csak fel tudtuk tartóztatni a végzetünket a két királyság tomboló háborúja között: De egyik pillanatról a másikra kiszolgáltatottá váltunk az ismeretlennek.
- Már csak azt kellene megtudni, ki fogja mindannyiunkat az éjfekete ürességben lakozó túlvilági veszedelemtől megmenteni.

- Akkor én lennék a vámpír, aki a legtöbb családot megjárta. - nevettem fel halkan Aura kisasszony javaslatára. - Ráadásul igen kemény munka lenne, ugyanis van egy sajnálatos hibám. Nem értem az érzelmeket, így felismerni sem tudom őket ösztönösen, ahogy a legtöbben. Csak ha megtanulom, pontosan és könyörtelenül, mint a test felépítését vagy a betegségek gyógymódjait.
Egy pillanatig csak meredtem magam elé csendes mosollyal, aztán lehunytam a szemem.
- Illetve mégsem. Nagyon jól megértek bizonyos érzelmeket. A szégyent, a haragot, a félelmet, a megkönnyebbülést. Csupán az olyan elvont és idegen fogalmak állnak a képességeimen kívül, mint a szeretet, a ragaszkodás, a törődés vagy az irigység. A Neulanderek hogyan tanulnak meg olvasni az emberekben?
Ahogy a saját kérdésem végére értem egyszerre megvilágosodtam, hogy miért jött Laetitia épp ide. A Rotmantelek pontosan ismerték a test minden apró részletét, látták, értették és felhasználták. Azonban ez csak fele volt annak, ami egy embert emberré tett és harmadrésze, ami egy vámpírt vámpírrá. Az Átok természetét nehezen kutathatta volna, az a Nachtrabenek területe volt, ők pedig nem engedtek be szinte senkit a soraik közé. Az érzelmek azonban, amely az emberek másik fele volt, a logikátlan, érthetetlen de megismerhető és kihasználható döntések és akarat a Neulanderek tudománya volt. Egy olyan elmeorvosnak, mint ami Laetitia kisasszony akart lenni nem lehettek jobb tanárai a lélek dolgait illetően.
Bár bizonyos egyházak kötekedtek volna velem ilyen téren.
Az utolsó kérdésére mint egy csaknem elfeledett morajlás zúgott fel a fülemben egy rekedtes hang, bárhogy igyekeztem kizárni.
Én vagyok. Segíthetek.
- Nem hiszem, hogy bárki megvéd minket, kisasszony. De azt sem, hogy Veroniának szüksége lenne védelemre. Gondolja csak végig mennyi minden sújtotta már ezt a földet, mindegyik csapás nagyobb az előzőnél, valahogy mégis itt vagyunk. Talán képtelenek vagyunk elfogadni a pusztulásunkat és mindig találunk valamit, ami tovább visz. Egy újabb lyukat a falban, ami mögé nem lenne szabad néznünk.
Megráztam a fejem és bocsánatkérően hajtottam meg a fejem.
- Viszont azt hiszem eljárt az idő. Meg kell néznem a betegeimet. Ha kívánja velem tarthat, szívesen veszem a társaságát, de nem akarom feltartani a saját kötelességei alól. - emelkedtem fel a kanapéról, lesimítva az elkoszolt ingemet. - De ha legközelebb is akad néhány szabad órája és beszélgetne csak üzenjen vagy keressen. - mosolyodtam el halványan. - Örülök, hogy megismerhettem, Aura Regenstein von Neulander kisasszony.

Noha nem biztos hogy kellett volna, halkan nevettem Dieter mester azon felvetésén, hogy nem érti az érzelmek pozitívabb oldalát. Tipikusan olyan felvetés volt ez, amit nehezebb kamaszkorukat élő gyermekektől hallok rendszeresen. Megembereltem az arcom egy barátságos mosolyra, és csak utána válaszoltam.
- Ne haragudjon meg rám, Dieter mester, de nagyon úgy hangzott, mint néhány ember, akit ismerek. Ezek a dolgok nem tanult jelenségek, mindannyiunkban ott vannak. Irigységet érez amikor minket, biztos hátterű vámpírokat lát. Törődést, amikor úgy érzi, hogy nem hagyhat embereket megpusztulni a fölöttük ólálkodó végzet szorításában. És szeretetet, amikor Laetitia kisasszonyra gondol. Ahogy mi is, maga is belerázódik idővel, noha nekünk a mágiánk is segítségünkre van. Másoknál előbb azonban saját magát kell megismernie, ez pedig mind közül a legmélyebb merülés.
Amit aztán a földöntúli veszedelmekkel kapcsolatban mondott, noha logikusan megkönnyebbülést hozott, mégis egy kellemetlen csomót hagyott a gyomromban. Igaz, hogy egyre nagyobb veszedelmek nyújtóztak világunk törékeny leple fölött, és eddig mindig rendbe jött végül minden, volt egy olyan érzésem, hogy a tényleges apokalipszistől alig néhány arasznyira egyensúlyozhattunk. Még ha fel is fogtam, hogy hitvány halandói mivoltomban még az eddigi veszedelmektől is, mint a reformáció viharos időszaka vagy Abaddon sárkány tombolása, kevesebbet tudok tenni, egyre jobban ösztökélt, hogy ezt az apró erőfeszítést is lehetőségeimen túl folytassam a vég elodázásának érdekében. Talán pont az hajtott, hogy lehetetlennek tűnt. Vagy talán pont az, hogy első kézből nézhettem szembe vele azon az éjjelen, amely árnyéka azóta is lidércként kísérti álmaimat. Szimplán tudtam, hogy tennem kell valamit, még ha ez talán tulajdon őrületem első szikrája volt is. Bólintottam tehát egyetértően Dieter mesternek - nem akartam, hogy holdkórosnak tartson, így nem fedtem fel szándékaim. Igazából örültem is, hogy dolgoznia kellett, hiszen mindinkább szerettem volna magam is a szükség közelében lenni. Bólintottam tehát a felkérésére.
- Szívesen elkísérem, legalább segítek, ha olyasféle egyszerű dologról van szó, mint az emelés, vagy bármi, ami nem igényel szakértelmet. - A végén pedig, ahogyan illik egy gyümölcsözőnek ígérkező kapcsolat kezdetén, kezet nyújtottam neki. Biztos vagyok benne, hogy idővel nagy hasznára lehetünk még egymásnak. - Mindenképp keresem majd még. A megtiszteltetés pedig az enyém, Dieter von Rotmantel mester.

A fórum 5 éves fennállása óta végre láthattuk két főnökünket játszani és azt kell mondjam, megérte várni. Nem számítottam rá hogy a két karakter ilyen jól ki fog jönni, hogy még közös összeesküvést is terveznek. Nagyon kíváncsi vagyok hogyan fog folytatódni a tervezgetés és hogy Dieter valóban megmássza-e a neulander ranglétrát. Ehhez mindenképp szüksértek lesz 100 tp-re amit a játékért kaptok.