[Magánjáték] Let me please introduce myself, I'm a man of wealth and taste (Laetitia, Aura, Mina & Dieter)

Hitetlenül és meglepetten olvassa a sorokat. Amint kinyitja a levelet, tekintete ösztönösen - és még mindig kissé bűntudatosan - azonnal az aláírásra siklik, bár már tudja, kitől származik a levél, jobb megbizonyosodni róla. Nem, mintha ismerné Dieter kézírását. A rajzait látta azonban és talán nem teljesen logikátlan összefüggést venni észre a vonalak megformáltsága és a betűk között.
A megszólításon már alapból kuncognia kell. Valahogy furcsán hangzik ez kuzinja "tollaiból", bár nyilván igyekezett a formalitásokhoz tartani magát. Mivel felnőtt korukban mindössze néhányszor találkoztak, akkor sem volt idejük megismerni, mi is lett a másikból - ahogy korábban sem -, ezért furcsa is a kapcsolat kettejük közt. Még nem teljesen nyilvánvaló, mit kezdjenek egymással. Azonban ez egy lehetőség arra, hogy talán kialakuljon...
Annyi mindent meg akar tudni, annyi mindent! És cserébe el is mond szívesen. Aggódik persze, hogy nem fog érdeklődő fülekre találni. Hiszen Dieter nagyon más, mint ő, erre azon élethalálharc-szerű helyzetekben is rájött, mikor a sors összesodorta őket.
- A másik kérdés: három nap. Rövidesen indulnom kell. Hogyan találom ki ennyi idő alatt, mit adjak neki ajándékba?!... - túr bele a hajába abszolút nem Neulander-toronyba illő grófnői módon.
- Ne aggódj! Először is ott vannak a protokollajándékok, azokból simán be tudunk szerezni igényeset.
- Nem akartam ilyenekre hagyatkozni.
Kénytelen beismerni, hogy valóban nehéz úgy személyes ajándékot alkotni, hogy az adott személyt voltaképpen nem ismeri. Már csak a tény miatt is fáj elfogadnia, hogy nincs jobb ötlete. Azonban ahogyan indulsához készülődik, éppen eszébe jut egy mentőötlet, hogyan lehetne a dolgokat kissé "megfűszerezni".  Amikorra persze már elkészült egy egyéb tervvel. De sebaj. Senki sem sértődött még meg azért, mert egynél több ajándékkal lepték meg, ugye?
Vagy... de?
Damien szerint Dieternél ezzel nem lesz gond. Mina belebújik hát előkészített öltözékébe. Odafigyelt, hogy olyan ruhát válasszon, amelyben nem fullad meg, hogyha asztalhoz kell ülni és finom fogásokat elfogyasztani. Nem mondhatni, hogy órákat tölt a szekrényében kutatva és tükre előtt állva, azonban valóban tovább tart a válogatás, mint tervezte. Végül egy nem vörös, hanem kék színű öltözékre esik a választás. A ruha az éjszínt és az éjfélkéket keveri, kék részén is fekete virágmintákkal, amelynek lágysága, reméli, kellőképp ellensúlyozza vagy egészíti ki az eleganciát. Ujjánál bőn és feketén omlik a lágy szövet, alja pedig egészen a földet söpörné, azonban gondos kezek megállítják majd ebben. A ruha középen összefűzendő természetesen, ám nem oly szorosan és kegyetlenül, hogy kiszorítsa a lélegzetet belőle.A kényelmet ötvözni kell az esztétikával, ez az alapelve most. Mondhatni, családi környezetbe megy...
Bár ez erős túlzás. Soha életében nem járt még a Neulander-kastélyban, és sejti, hogy a nemességtől elvárt normáktól meglehetősen eltérő, formalitásokat annyira előtérbe nem toló magatartása okozhat még problémákat. Ám talán megfelelő lesz mégis. A gyermekkor és az elmúlt pár év emlékei nem tűnnek el nyomtalanul, valamint a vér sem válik vízzé, ugyebár. Damien a fellelhető legelegánsabb öltözékét viseli (azt a vörös színűt, amely a profilképén is megtalálható), és bízik benne, hogy beolvadóképességei most sem hagyják cserben. Mindketten frissen mosott és gondosan fésült hajat varázsolnak maguknak természetesen, Mina eltölt egy kis időt azzal, hogy mindkét oldalt kettő-kettő apró fonatot varázsoljon, majd ezeket még hátul egy nagyba összefonja és ruhájához passzoló, nem túl hosszú, de látványos kék színű szalaggal kösse össze, míg a maradék csak a maga természetességében omlik a hátára. Damien csak összefogja egy fekete szalaggal a már háta aljáig leérő fehér haját.
A vámpírlány már nagyon régen nem hordta a tiarát, mely aranyszínű és zafírok lógnak róla, kiemelve a homlokát és arcának vonalát, azonban úgy döntött, nem árt most mindent bevetni. Elűzi hát a kétkedéseket és az olyasmi elképzeléseket, mik szerint Dieter nemes egyszerűséggel el fogja nevetni magát, amikor meglátja. Vérrubintja, mely oly tekintetben is praktikus, hogy vész esetén egy adagnyi vért ihat belőle, esztétikailag sem utolsó, így ez is ujját ékesíti, nyakában pedig a sötét tündék áldásával készült Moonless sky nevű amulett.
Csomagjaival, ajándékával felpakolva indulnak útnak hát. Ezúttal fogattal. Régen használták már, hiszen olyan helyekre hívták őket vagy voltak kötelesek menni, ahova elegendő felpattanni lóhátra. Az élőholtakkal igen nehézkes fogatban harcolni, hiszen nem harci szekér ez. A díszes, és a szerzéskori rangjukhoz meglehetősen nem, ám a mostanihoz jóval inkább illő jármű viszont egy ilyen rendezvényhez kifejezetten passzol.
Remélhetőleg.
A teljesen mezei, ám barátságos, hűséges és elég erős világospej lovak nem éppen a legnemesebb hatást kölcsönzik, ámde őket nem fogják csak úgy lecserélni elegánsabb, fekete vagy fehér, kitenyésztett jószágokra.
Útközben izgatottan csacsog, hogy elterelje figyelmét aggodalmairól, többnyire várva társa megnyugtató reakcióját. Felvázol egy helyzetet, amelyben a dolog rosszul sülhet el, majd megnyugszik, mikor ezt megcáfolják. Tisztában van ennek gyermetegségével, mégsem tudja lerázni magáról a félelmet, a bizonytalanságot, hiszen sok ismeretlen lehet ebben az egyenletben. Azt sem tudja, Dieter miért tartózkodik a Neulander kastélyban? Számtalanszor megfordult a fejében, hogy a meghívás voltaképpen csapda, és nem is Dieter írta a levelet. De miért akarná valaki éppen idecsalni?
Az elmúlt évek paranoiássá tettek, állapítja meg, ahogy dobogó szívvel, mindent megtéve, hogy a mozdulat elegáns legyen, kikászálódik a fogatból.
- Szép napot kívánok. Wilhelmina von Nachtraben vagyok, Herr Dieter von Rotmantel születésnapja alkalmából érkeztem. Ő az unokatestvérem. - Utólag belegondolva, talán jobban hangzott volna, hogy "Az unokatestvére vagyok", de most már nem számít.
- Üdvözletem. Damien Nightwind.
Jó kérdés, mennyire ismerhetik ezeket a neveket errefelé. Azonban nem is számít annyira. Halvány, udvarias mosollya köszöntik, melyből érzelmeket nem tud egyikőjük sem kiolvasni. Erre számítottak persze. Miután Mina a levegőbe emeli a meghívót is, amelyet kapott, s megemlíti, mikor kapta, további kérdés nélkül felajánlják kíséretüket. No, ez az, amitől elszokott, bár be kell vallani, zavarodottsága vegyül nem kevés büszkeséggel is, ahogy elegáns ruhájában vonul a lépcsőkön. Ösztönösen húzza ki magát, úgy, mint akit sosem érintettek északi golyók és sosem kellett az életéért küzdenie, sosem ért piszokhoz a keze és sosem hagyta el egyetlen illetlen szó a száját, nem mozdultak tagjai feleslegesen. Fogalma sincs, meddig képes ezt játszani, ám egyelőre élvezi. Mintha a múltba repült volna vissza. Érzi is, ahogy szemei mosolyognak annak ellenére, hogy rózsás-vérszínre rúzsozott ajkait igyekszik mozdulatlanul tartani.
Valamiért egyre jobban izgul. S amikor kitárják előttük az ajtót s betessékelik őket, úgy zakatol a szíve, mintha élet-halál kérdése dőlne el a közeljövőben. Pont, mint gyermekkorában. Felidézi, amikor először találkoztak Dieterrel és azokat az alkalmakat is, amikor azóta látta.
A sötételf még egy utolsó bátorító pillantást intéz felé, mielőtt belépnének az ajtón, a csomagokat cipelve. Mintha csak azt mondaná: Ne aggódj, otthon leszel itt is.
Ha magában a toronyban nem is, vele, a teremben már igen.

Hosszú ideig azon aggódott, önérzetét a padló irányába fogják taposni a többi megjelenő személy díszei és öltözékei, azonban szerencsére, amikor ők megérkeznek, sokkal inkább érzi úgy, hogy kiegészítései ők egymásnak. Méltón az eseményhez.
Mindketten meglepődnek, amikor fekete-fehér ruhában, lenyűgöző hajkoronával és diadémmal ékesítve egy olyan vámpírhölgy érkezik elsőre, akihez sajnálatos módon nem feltétlen a legpozitívabb emlékek kötődnek. Főként a helyszínnek és az ottani eseményeknek köszönhető ez. Akkor is ő volt az, aki leginkább összefogta a társaságot és irányította azt, ki merre induljon kutatni. Minának hirtelen eszébe ötlik a fehér falra felrajzolt szénjegyzet, amin annyira megrökönyödött akkor.
- Üdvözöljük, Laetitia kisasszony. - idézi emlékezetébe a nevét, és összeszedi minden erejét, hogy ne essen kétségbe a mosoly miatt, amely mögött mintha más is rejtőzne, mint színtiszta öröm. Főleg, ahogyan az utolsó szót hangsúlyozza. Nehéz ez a grófnői élet.
- Üdvözletem. - hajtja meg magát Damien, majd lepakolja az említett helyre az ajándékokat, gondosan, óvatosan, a többi mellé. Egy hosszúkás, árulkodóan hengeres alakú vörös csomagolású tárgy az, valamint egy négyszögletű, lapos valami, azonos színben.
- Köszönöm, nem kérek semmit egyelőre. - utasítja el udvariasan a felajánlást, inkább megvárja, míg mindenki összegyűlik. Akkor tudni fogja, hányan is vannak, és talán kissé megnyugszik. Vagy ellenkezőleg, majd kiderül. Azonban ilyen összeszorult torokkal nem akar inni, ahhoz megvárná, míg rendesen ki tudja azt élvezni.
Azonban valami feltűnik neki. Úgy érzi, udvariatlanság lenne rákérdezni, ám mégis kíváncsi, ezért egy ideig gondolkozik, hogyan is fogalmazza meg.
- Ha jól emlékszem, a kisasszony a Rotmantel-családból származik, nemdebár?
Vagyis akkor hogyhogy ő szolgálná ki őket innivalóval? - folytatódna a kérdés, ám ezt már rábízza, hogy kitalálja, ennyire direkt módon nem óhajt vallatózni. Így mondjuk annyira nem meglepő, hogy ismeri Dietert.
Meg is érkezik az említett barátnő, aki szintén Friedrichsteinból ismerős. Úgy érzi, ismeretlenként nincs helye ebben az intim, egymást már ismerő közösségben. A puszilkodásnál még jobban zavarba jön, és sejti is, hogy az arcára toluló pírt nem tudja elrejteni, ám a vonásait igyekszik rendezni.
Damien közepesen erősen megszorítja Aura kezét, nem is lepődik meg, hogy ily módon köszönti és voltaképp ez sokkal kényelmesebb neki, mint másféle módszerek lennének. Fogalma sincs, Mina hogyan bírja ezt a légkört, jómaga kezdi hasonlóképp feszélyezetten érezni magát. Hiába, nem erre született. A vámpírnak tekintélyes előnyt élvez.
- Köszönjük szépen, rendben ment. Reméljük, ezután sem lesz máshogy. - csomagolja egy udvarias mosolyba aggodalmait és elteszi őket szépen.
Hmm, remek, Aura kisasszony ételt hozat, laetitia kisasszony innivalóval kínál minket... két különböző vámpírcsaládból származó egyén az egyikük tornyában, a másikuk családtagjának születésnapját ünnepelni. És mindenki a szervezőkhöz tartozik, csak mi nem. Nos... végtére is elég későn kaptam meghívást...
Végre megjelenik az ünnepelt is, akinek látványára megkönnyebbül, hiszen őt ismeri legjobban a jelenlevők közül. Némi biztonságot jelent. S az öltözék, amit visel, nagyon is ismerős.
- Szia, Dieter. - köszönti széles mosollyal, fittyet hányva urazásra és ilyesmikre, hiszen nem ilyen viszonyban vannak már, és ennek nagyon is örül. - Nagyon jól áll ez az ing. Ha ezt tudom, felvehettem volna én is a sajátomat. - Ugyanis neki is van egy efféle, fehéren világló pókhálóból szőtt ruhakölteménye. Bár tökéletesen elégedett azzal is, ami jelenleg rajta van.
- Üdvözlöm, Herr Dieter. Mi köszönjük a meghívást.
És most fog jönni az a rész, hogy az ajándékokhoz járul, igaz? Nagyon izgul, hogy mi lesz, ha unokatestvére kinyitja az övéket...

Felcsillannak a szemei, ahogy Laetitia mintha egy titokba óhajtaná beavatni őket, ám ekkor hirtelen nyílik az ajtó, és a szíve is kiugrik, mintha máris tudná, mi az a titok, és máris lelepleződött volna. Pedig nem, és a következő pillanatban fel is váltja az ijedséget az öröm, de mégis. Miért nem tudott Dieter legalább pár pillanatot várni?! No mindegy, majd csak megtalálja a kisasszony a következő alkalmat.
Tényleg, mint a gyerekek. Vagy... fogalma sincs, mennyire kellene úgy éreznie magát, mint cinkos kisgyermekként, de mégis ezt teszi, akár ez volt a cél, akár nem. S ez egyáltalán nem rossz.
Halványan kuncog, ahogy Laetitia megigazgatja Dieter ruházatát. Mintha csak az anyukája vagy a nővére lenne. Nem látta még ilyen helyzetben Dietert, meglehetősen furcsa, hogy... hm. Hogy egyáltalán hagyja ezt. Azt gondolta volna, a méltósága elutasítja az ilyesmit. Egyébként bájos. Valószínűleg, ha ezt közölné vele, fájóan fagyos pillantást kapna. Szerencse, hogy kuzinja nem tud gondolatot olvasni.
Aztán érkezik egy új vendég. Szintén bájos és pikkelyes, így, mikor meglátja, alig tudja visszafogni valóban gyermeteg kitörését. Arcán azért látszik, mennyire elolvad a kis lénytől.
- Hát te nagyon gyönyörű vagy.
Pontosan úgy csinál, mint Lux, ő is szeret nyakba tekeredni. Még Crispin hófehér kis felvigyázóján kívül nemigen látott más sárkánygyíkot. Csodás teremtmények.
Ekkor realizálja, hogy most nagyon udvariatlan lenne, hogyha nem fogadná el a kínálást, így... hát, végül is úgysem kötelező kiinni a pezsgőspoharat egyszerre. Koccint hát, elmerengve a helyzet abszurditásán. Egy valóban Neulander, egy Rotmantel, és egy Rotmantel-Nachtraben a Neulander-toronyban. Na meg ő. Hogy ő mi is? És hogy Damien mi is, az már felettébb jó kérdés. Valahogyan tudtukra kellene adnia, mennyire megtiszteltetésnek érzi a dolgot, ám mégsem ők a főszereplői ennek az eseménynek, hanem... Dieter volna.
Vajon mi lehet az, amire tanítják őt, és hogyan döntöttek úgy, hogy ő most itt él és tanulni fog? És hogy ment bele ebbe?
A következő ötlet talán kissé elrugaszkodott a valóságtól, de mégis eszébe jut: lehet, hogy ő is erre a "sorsra jut"? Legalábbis felajánlják, hogy ha óhajt, tartózkodhat itt időnként? Ez talán túlságosan is beképzelt és önző gondolat, elvégre ez "csak" egy ünnepség. Azonban azért hagyja elgondolkozni magát, mit is reagálna, ha tényleg megtörténne a felajánlás.
Mindketten érdeklődve nézik, mi is történik, amikor Dieter hozzáérinti a Nachtraben-mágiát - Mina imádja, amikor azt használ, így tett már akkor is, amikor először látta - az öltözékéhez. Tudják persze már, hogy mi fog történni, a várakozásban mosoly terül szét a vámpír arcán. Az esztétika iránti igénye nem változott hát. Viszont az is igaz, amit mond, nem lett volna feltétlenül jó ugyanúgy öltözni - az ilyesmire kifejezetten érzékenyek úri körökben. Bár nem lett volna annyira vészes, mintha egy menyegzőn az aráénál díszesebbe öltözik.
- Való igaz. Nem állt szándékomban ilyesmi.
Ez vajon figyelmeztetés? Megsértettem? Említenem sem kellett volna, hogy nekem is van i... Jó, leállok.
- Biztonságosabb kalandokkal teli következő évet kívánok, Herr Dieter.
Heimsroth emlékét Mina inkább igyekezne eltüntetni az emlékei közül, bár... nem. Emlékeket nem óhajt eltüntetni, viszont hasznos volna, ha a közeljövőben elkerülnék az ilyen veszélyeket.
S ekkor eszébe jut Gloria nővér. Vajon látta azóta? És egyúttal eszébe jut egy másik személy is, és igencsak nehezére esik visszafogni egy sóhajt. Nem ennek van itt azonban az ideje.
- És még egyszer nagyon köszönjük a meghívást. Örülök, hogy itt lehetünk. - enged meg egy mosolyt.
Hamarost kiderül, hogy a következőn is elvárják jelenlétüket.
- Ezer örömmel.
Addigra ki kell találnom valamit... valami újat. És talán jobban illőt. Addigra talán jobban megismerlek, és tudni fogom, mi tesz igazán boldoggá.
És ekkor következik a legizgalmasabb rész.
Mina gondolatban tördeli az ujjait, egyébként igyekszik kihúzni magát és veszteg maradni, s nem aggódni túlságosan a reakciókon. Illedelmesen várakozó pozíciót vesz fel, Damien persze valamivel nyugodtabb nála, és ez némileg segít idomulnia ehhez a lelkiállapothoz. Elvégre nagy baj nem történhet. Ha egyszer ennyi úrihölgy - nos, személy - közelében van, Dieter nagyon nem adhatja tudtára a környezetének, hogy valami nem tetszik neki. Noha, amennyire ismeri, képes lenne ezt nagyon szépen becsomagolva, burkoltan jelezni. De miért is számít mindig a legrosszabbra?
Sebesen dobog a szíve, ám nem az ő ajándéka kerül először terítékre. Megkönnyebbül. S egyben kíváncsi is, hogy vajon mások mit adtak - természetesen gondolatban felkészül rá, hogy összehasonlítsa a meglepetéseket a sajátjával.
Abból a szögből, ahol áll, nem teljesen látja a könyv címét, mely kibontásra kerül, ám udvariatlan lenne leskelődni, vagy rákérdezni, így annyiban hagyja a dolgot. Könyv. Hm, funkcionális, hasznos, talán mégis teljesen közönséges és kevés lesz az, amit ő...
Igyekszik feszteleníteni a mosolyt az arcán. A borra nemigen reagál különösképpen, talán számított rá, talán közhelyesnek tartja, aztán viszont a rajz kerül terítékre.
Amit most mindenki látni fog, ebbe annyira nem gondolt bele, éppen elég volt az, hogy Dieter látja majd. Lelkesen pásztázza az arcát, minden rezdülést látni akar rajta, tetten érni, mit vált ki belőle a dolog, hogy tudja azt is, amit esetleg nem oszt meg majd szavakkal.
Ám tetszik neki. Ez az első pillanattól fogva látszik, így a mosolyt sem tudja letörölni az arcáról. Igyekszik persze visszahúzódni magába és szerényen reagálni, de nem tudja titkolni, mekkora megkönnyebbülés és főként öröm neki ez. Ugyanaz a boldogság fogja el, mint gyerekkorában, mikor félénken megmutatta valakinek egy alkotását - melyet valóban többé-kevésbé jónak tartott -, és a várakozásnak megfelelő volt a reakció.
A rajz nem lett mestermű. Nem lett realista, a valóságot százötven százalékig lemásoló technikai bravúr. Nem is lett tipikusan a tapasztalt művészek fennkölt, elnagyott vonalegyüttese, mely azt jelzi, hogy "tudnék én pontosat is, de ez művészibb, mert kevésbé hasonlít a valóságra". Nem, simán csak egyszerű és vázlatos, egy olyasvalaki műve, akinek nem ez az élete, azonban eleget foglalkozott vele és szereti ahhoz, hogy a közízlésnek megfelelő esztétikai művet hozzon létre. A kedvenc része valamiért Dieter szemeinek a rajzolása volt - mindig imádta a szemeket -, valamint a rész, ahol arcbőre találkozik az idegen bőrrel. Amelyre viselője talán nem büszke, azonban ez a különlegesség - is - teszi őt azzá, ami. Pontosan ezért félt is, hogy mit fog szólni hozzá. A nemeseknél tipikus, hogy portré készül róluk és úgy sejtette, Dieter nem szeretne ebbe a sorba tartozni. Ám ez nem a szokásos portré, éppen a vázlatossága miatt. Ami pontosan olyan, mint amennyire ismeri őt jelenleg. Nem elmélyülten, csak átfogóan, sziluettként, elmosódva, de szeretné jobban.
Fogalma sincs, ebből mennyi jut eszébe a férfinak, ahogy ránéz a képre, de lesz majd ideje tanulmányozni.
Lerajzolni engem? Kuncog erre a gondolatra. Valóban, erre számíthatott volna.
- Nehogy kötelességnek érezd. De megtisztelő lenne. - Hangjából árad a melegség, azonban érzi, hogy nem ezeket a szavakat kéne mondania. Nem tudja, melyeket. Még meg kell találnia őket.
A következő kérdés viszont valamiért sokkal jobban mellbe vágja, mint az logikus volna. Erre aztán végképp számíthatott volna. Milyen buta is vagyok.
Próbálja rendszerezni vonásait és mindenekelőtt megköszörüli a torkát.
- Ő... nos, sajnálom... - miért én sajnálom? Ez butaság! Áhh, mindegy. [color=#e88aea]-... ő már sajnálatos módon nincs köztünk.[/colr]
Lehajtja a fejét. Nem tud küzdeni ellene, el akar bújni. Damien egy darabig arra gondol, kiegészíti szavait, ám talán ilyen helyzetekben inkább jobb ötlet csendben maradni, talán akkor nem kérdez rá senki részletekre. Vagy amúgy sem tenni, de nem érdemes kockáztatni. Halványan érinti csak meg a kezét egy pillanatra megszorítva azt. Mina nem nagyon figyel, mi az utolsó ajándék, s kissé aggódik, hogy a szomorú légkörrel most megfertőzte az egészet.
- Biztos vagyok benne, hogy szívesen itt lenne pedig. Szívesen megismerne téged, most is. - próbál kiegyenesedni és engesztelően elmosolyodni. Még ha nem is lenne kedve az egészhez, addig rángatnám, amíg meg nem örülne a dolognak és nem érdekelné az sem, hogy kell viselkedni meg kiöltözni. - gondolja. Egy pillanatra vissza is képzeli maga mellé a húgát és teljességgel valósnak tudja látni a helyzetet.