Ismét kinyitotta a dobozt, amiben a néhai Granuaile hercegné személyes holmijai voltak. Egy régi raktárból ásták elő őfelsége kérésére, hiszen minden, ami benne volt, a ruhák az ékszerek, a személyes tárgyak az új hercegnét illették. Végigfuttatta a kezét a holdezüst ékszereken, felpróbálta a zafírköves tiarát, még a gyűrűket is megpróbálta, de azok rá sem mentek az íjászattól edzett ujjaira és a karkötők is szorították. Granuaile aprócska nő lehetett, tökéletesen hófehér és törékeny, mint egy jégszobor. Még így is, hogy soha nem találkozott vele, el tudta képzelni, ahogy népe imádatában fürdőzve egy hófehér kancán lovagol végig a Nebelwaldon.
Mindent visszatett, tisztelettel a ládába, lecsukta és betolta a hall egyik sarkába, és inkább a könyveket kezdte el szépen abc sorrendben rendezgetni a polcokon. Még nagy volt a káosz a kis, kétemeletes polgári házban, amit hosszas győzködés után végülis megvásároltak. Teljesen meg volt döbbenve, hogy Armin egyáltalán nem értette meg az állandó otthon koncepcióját, a szükségességét pedig főleg nem, így a napokon át tartó vitát kénytelen volt azzal lezárni, hogy „azért, mert nekem kell”. Az asszony akaratával pedig még őfelsége sem tudott hadba szállni. Szándékosan olyan házat kerestek, ami egy egyszerű, de azért jómódú polgári lak volt, kisebb kerttel, négy hálószobával, egy nekik, három pedig egyelőre a vendégeknek, kialakított fürdővel konyhával egy hallal, ahol vendégeket lehetett fogadni, és egy dolgozó szoba félével, amit telezsúfolhattak a könyveikkel és papírjaikkal. Nyomába sem ért az Elathai nemesnegyed villáinak, de pont ez volt a jó benne. Nem vágytak pompára, és politikailag is jó húzás volt, hogy inkább a köznéphez helyezik magukat közel.
Egyetlen problémája volt, hogy ettől még a hivatalos eseményeken csillogásuk teljes tudatában kellett volna megjelenniük, és olyankor Armin nagy kelletlenül felvette a holdezüst kis diadémját, ő egyszerűen… Nem tudott mit. Nem volt semmije, ami igazán ráillett volna, és már pontosan tudta, hogy a régi holmikat nem fogja hordani. Meg fogja tartani, hátha a leendő lányának, vagy unokájának jó lesz, de neki új dolgok kellenek, saját dolgok…
Leült az íróasztal mögé és körmölni kezdett. Kellett, hogy legyen Elathában, vagy legalább Veronián olyan ékszerész, aki képes elkészíteni olyan tiarát, nyakéket, bármit, ami hozzáillik, és ezért hajlandó is volt busásan megfizetni. Elégedetten nézte a művét, ami végül egy ékszerészverseny pamfletje lett, és egyben az első hercegnéi intézkedése. Ráírta a jutalmat, a címüket, a kívánságait, hogy személyre szabott legyen, egyszerre illjen a nemes és a sötét tündékhez, és hogy egyedi, kreatív megoldásokat vár. Csupán az aláírásnál ragadt le egy pillanatra, hogy mégis hogyan kéne szignóznina a hivatalos papírokat. Végül maradt annál, ahogyan az emberek nevezték el a nagy fontoskodásuk közepette, és kötőjellel írta le a Wildwind-Fairlightot.
Még aznap délután elküldte, hogy másolják le és szórják szét a köderdőben, hátha jelentkezik valami. Hiszen kit ne csábítana a pénz, és a hírnév, hogy koronaékszereket készített?
Mindent visszatett, tisztelettel a ládába, lecsukta és betolta a hall egyik sarkába, és inkább a könyveket kezdte el szépen abc sorrendben rendezgetni a polcokon. Még nagy volt a káosz a kis, kétemeletes polgári házban, amit hosszas győzködés után végülis megvásároltak. Teljesen meg volt döbbenve, hogy Armin egyáltalán nem értette meg az állandó otthon koncepcióját, a szükségességét pedig főleg nem, így a napokon át tartó vitát kénytelen volt azzal lezárni, hogy „azért, mert nekem kell”. Az asszony akaratával pedig még őfelsége sem tudott hadba szállni. Szándékosan olyan házat kerestek, ami egy egyszerű, de azért jómódú polgári lak volt, kisebb kerttel, négy hálószobával, egy nekik, három pedig egyelőre a vendégeknek, kialakított fürdővel konyhával egy hallal, ahol vendégeket lehetett fogadni, és egy dolgozó szoba félével, amit telezsúfolhattak a könyveikkel és papírjaikkal. Nyomába sem ért az Elathai nemesnegyed villáinak, de pont ez volt a jó benne. Nem vágytak pompára, és politikailag is jó húzás volt, hogy inkább a köznéphez helyezik magukat közel.
Egyetlen problémája volt, hogy ettől még a hivatalos eseményeken csillogásuk teljes tudatában kellett volna megjelenniük, és olyankor Armin nagy kelletlenül felvette a holdezüst kis diadémját, ő egyszerűen… Nem tudott mit. Nem volt semmije, ami igazán ráillett volna, és már pontosan tudta, hogy a régi holmikat nem fogja hordani. Meg fogja tartani, hátha a leendő lányának, vagy unokájának jó lesz, de neki új dolgok kellenek, saját dolgok…
Leült az íróasztal mögé és körmölni kezdett. Kellett, hogy legyen Elathában, vagy legalább Veronián olyan ékszerész, aki képes elkészíteni olyan tiarát, nyakéket, bármit, ami hozzáillik, és ezért hajlandó is volt busásan megfizetni. Elégedetten nézte a művét, ami végül egy ékszerészverseny pamfletje lett, és egyben az első hercegnéi intézkedése. Ráírta a jutalmat, a címüket, a kívánságait, hogy személyre szabott legyen, egyszerre illjen a nemes és a sötét tündékhez, és hogy egyedi, kreatív megoldásokat vár. Csupán az aláírásnál ragadt le egy pillanatra, hogy mégis hogyan kéne szignóznina a hivatalos papírokat. Végül maradt annál, ahogyan az emberek nevezték el a nagy fontoskodásuk közepette, és kötőjellel írta le a Wildwind-Fairlightot.
Még aznap délután elküldte, hogy másolják le és szórják szét a köderdőben, hátha jelentkezik valami. Hiszen kit ne csábítana a pénz, és a hírnév, hogy koronaékszereket készített?