[Magánjáték] Ashor & Eiryn - Temetői találkozás

A Nap ma igazán kitett magáért: a mélykék ég a domb fölött fokozatosan világosodott, majd rózsaszínbe, s végül sárgába olvadt, némi vérszínnel a horizonton. A bájos összeképet néhány megkapó, absztrakt felhőfoszlány koronázta meg. A temető egyszerűen tökéletes hely volt ennek a csodás naplementének a megfigyelésére: mivel a hozzá tartozó városka a domb tetején feküdt, míg a sírok a domb tövében, a segítőkész épületek a domborzattal vállt vállnak vetve borították árnyékba a holtak földjét. Egy vámpír nem is kívánhatna job helyet az alkony bámulására. Tökéletes rálátás a színkavalkádra, méghozzá az instant leégés veszélye nélkül. Eiryn egy sírkő szegélyén ücsörög, fél lábát felhúzva. Egyik kezével átkarolja a térdét, míg a másikkal szinte oda sem figyelve tépkedi a kő repedésein kibúvó fűszálakat. Elmélyülten figyeli, ahogy a NAp utolsó sugarai is lassan alábuknak a látóhatár pereme mögött. Az utolsó fényre vár. Bár egyre mélyebb körülötte a homály, ez egy cseppet sem zavarja sem a látásban, sem a merengésben. Arckifejezése személytelen, majdhogynem merev, tekintetéből semmit sem lehet kiolvasni. Tulajdonképpen kicsit szomorú, amiért innen is tovább kell állnia, kedvelte ezt a városkát. Szép hely, nyugodt emberekkel, akik nem rohanak el sikoltozva, ha feltűnik egy vámpír, és nem hívnak azonnal papot az "átkozott szörnyeteg" elűzésére. Csak ne lennének ennyire kíváncsiskodóak. Az ehhez hasonló kisebb közösségekben mindenki ismer mindenkit, legalább látásból, s hajlamosak úgy gondolni, hogy joguk van ismerni mindenkit. A "mindenkibe" pedig sajnálatos módon a hirtelen felbukkanó vérszívó lányok is beletartoznak. Az utóbbi egy hétben alig győzte kikerülni a rengeteg személyes kérdést. Ha kívülálló akar maradni, mennie kell. Ez a mentalitás talán kissé furcsa, nem jellemző a normális emberekre, de neki tökéletesen megfelel.
~ Pontosan. Nem jellemző a normális emberekre... ~
A gondolatra egy pillanat erejéig valami torz mosolyféle facsarja furcsa fintorba a vonásait. Általában nem engedi, hogy ennyire félrecsússzon a mindennapok derűs maszkja, de most senki sem jár errefelé. Ha őszinte akar lenni magával, akkor be kell látnia, hogy fél a komolyabb szociális kapcsolatoktól. Ami nincs, azt nem lehet elveszteni, igaz? Ezért vándorol folyton, nem pedig a mestersége tökéletesítése végett. Az csak amolyan pótcselekvés, hogy kezdjen valamit magával. Amióta eltűnt alóla a tökéletes család védőhálója, nincs semmi, ami igazán motiválná. Néha elgondolkodik azon, hogy mit is akar az élettől. És semmit sem talál, csak valami rémisztő ürességet. Ha nem kellene fenntartania a látszatot, ha nem kellene úgy tennie, mintha normális lenne, akkor semmi sem tartaná meg a nihil fölött. Az állandó tettetés már majdnem olyan, mintha valóság lenne. Tehát muszáj emberek közé mennie, előadni nekik a vidám, érdeklődő vámpírlányt, ugyanakkor senkit sem engedhet túlságosan közel. Ha valaki megismerné, megláthatná a gondosan megkomponált viselkedés mögött a semmit. És ha valaki  tudna róla, akkor az üresség valóságossá válna, nem hazudhatná tovább magának, hogy "minden rendben". Nem, nem akar szembenézni saját magával. Tehát menekülnie kell. Csak még a Nap utolsó fényét várja, egy szép emléket, ami bearanyozza majd a fakuló, porosodó képet erről a helyről.

Kutatásaim végett jártam máma a temetőbe. Sok dolgot megtudtam már a testekről, de a legtöbb olyan információ, amelyet leginkább olyan testekből produkáltam, amelyet valamilyen úton, módon, de eltorzítottam valamely úton-módon. Leginkább egy penge, de kíváncsi voltam mennyiben különbözik egy halott, „csatában” elesett test, mint egy betegségben elhunyté. És mi lenne alkalmasabb egy ilyen találkára, mint egy temető?  Én nem tudom és nem is akarom megtudni. Nincs kedvem megvárni, míg valakit éhhalálig tartok fogva, nincs fölösleges két-három napom. Így hát úgy döntöttem kicsit felgyorsítom az eseményeket és reménykedek, hogy találok egy viszonylag új sírt, és onnantól csak az a kérdés milyen épségben találom a testet. De innentől már csak türelemmel kell lennem. Úgy saccoltam, nagyjából három-négy óra alatt nagy valószínűséggel tudok majd találni egy ép testet, de ha mást nem, maximum visszajövök máskor.  Annyira azért nem vagyok kíváncsi, csak érdekel a dolog. Miután találtam egy frissebb sírt, rögtön fogtam magam, és finoman kezdtem el ásni a kemény földet. Elején nagyon nehéz volt akár csak megtörni a kőkemény talajt, de végül miután kicsit meglazítgattam a földet, már nem voltak problémák. Azonban bármilyen finoman is próbálkoztam az első két alkalommal, mikor sikerült kiásnom a testet rá kellett ébrednem, hogy az egyiket egy valamilyen penge, míg a másikat egy vadállat harapása ölte meg… így ezek számomra nem lényegesek. Rögtön folytattam azonban az ásást, nem törődve a kiásott testek visszaföldelésére, így hamarosan meg is kezdődött a környék dögszagának terjedése. De nem érdekelt, hogy esetleg lebukhatok, számomra ez csak egy kisebb kellemetlenség volt csupán.

A szag alattomosan kúszik szerte a temetőben, eleinte csak a rossz halvány lenyomataként rátelepedve az emberre. Jó pár percbe beletelik, mire Eiryn tudatosan is felfogja, hogy milyen iszonyatos bűz terjeng. Elfintorodna, de rá kell jönnie, hogy már most is valami furcsa grimasz ül az arcán. Morcosan sóhajtva feláll, hogy megkeresse, és lehetőleg meg is szüntesse a szag forrását. Cseppet sem örül neki, hogy ilyen durván félbeszakította valami céltalan elmélkedését. Ráérős léptekkel, figyelmesen sétál végig a sírok között. Valószínűleg valami ragadozó talált magának egy dögöt, s idehurcolta elásni, vagy épp elfogyasztani. Csak a rothadó húsnak van ilyen gyomorforgató aromája. Ekkor veszi észre az első kihantolt sírt. Sóbálvánnyá dermedve nézi a felforgatott sírt, s a benne heverő emberi tetemet. Enyhe hányinger tör föl mélyen a gyomrából, miközben elméje száguldozva próbál magyarázatot találni a látványra.
~ Sírrablók?! Annak nem lenne semmi értelme. Mit lopnának ki itt egy sírból? Vagy tényleg valami állat lett volna? Az meg megette volna a húst, nem? ~
Bárhogy töri a fejét, egyszerűen képtelen felfogni a dolgot. Megrázza a fejét, és tűnődve felnéz az egyre sötétedő égre. Az első sokk elmúltával valami morbid kíváncsiság kezdi felütni a fejét. Nyilvánvalóan egy ember nyitotta fel a sírt. De mi okból? Lassan elkezd tovább haladni, miközben a kíváncsiság küzd a menekülési ösztönel. Egyrészt igazán nagyon szeretné látni a sírásót, megkérdezni, hogy mégis mit művel, másrészt az ösztönei azt súgják, hogy jobban járna, ha nem találná meg azt, aki ilyesmit művel. Sajnos, vagy nem sajnos, mindig is makacs volt, ha valamit meg akart tudni, így folytatja a kutatást. Nem kell sokáig bolyongania, mikor megpillantja az elkövetőt.
~ Fura... ~
Ez az első dolog, ami bevillan a férfiról. Félrebiccentett fejjel figyeli a másikat, de még mindig fogalma sincs, hogy mi a szöszt akarhat a síroktól. Vagy úgy egyáltalán. Sohasem volt túlzottan tétova típus, tehát a legegyszerűbb megoldást választva közelebb lép, s torokköszörülve hívja fel magára a figyelmet. Arckifejezését gondosan megkomponálja: érdeklődő tekintet, meg egy félmosoly, ami azt sugallja, hogy viselőjét enyhén mulattatja az adott helyzet.
- Elnézést a zavarásért, de megmondaná, kérem, hogy miért ássa ki a sírokat?

Fogalmam sincs, hogyan kerülhette el a figyelmemet a tény, hogy valaki megközelített. Ráadásul úgy, hogy észre sem vettem. De a nő megközelített, s magam sem tudom, hogy miért nem fordultam vissza és támadtam rá egyből. De nem szóltam semmit. Csupán álltam és visszafordultam a munkámhoz. De figyeltem rá. Figyeltem, de nem válaszoltam. Csak folytattam az állandó monoton ásást, mindenféle zokszó nélkül. Mindaddig, míg újra meg nem szólítana. Ez esetben az ásót egy kissé ingerült mozdulattal a földbe szúrom és morogva fordulok a nőszemély felé. Tekintetemből sugárzik a gyűlölet és a megvetés, de nem volt kedvem rögtön a torkának ugrani. Hogy miért az az én dolgom. De azért nem sokáig fogja megúszni a kedvem, ha nem tűnik el.
- Remélem, nem vársz választ a kérdésre. Mert ha igen, akkor el kell, hogy keserítselek… nem vagyok épp társalgós kedvembe!
Ezzel megfogtam a lapátot és se szó se beszéd folytattam a munkám. Nem volt kedvem beszélgetni. Sosem volt. És nem is bánom. Úgy gondolom a szavak fölösleges dolgok. Ha valamit meg akarok csinálni, azt meg is fogom tenni, nem csak beszélek róla. Végül kiástam a tetemet, de nem volt túl jó állapotba…. meg a feje is hiányzott. Erre csak káromkodtam egyet és továbbmentem egy frissebb dátummal ellátott sírhoz, hogy ott folytassam a munkámat. Bár semmi jelét nem mutattam, de továbbra is tisztában voltam a nő jelenlétével, de továbbra sem tettem ellene semmit… legalábbis… még…

Eiryn meglepődik a férfi reakcióján - pontosabban a reakciója hiányán. Vagy süket, vagy... passz. Még senkivel sem találkozott, aki ilyen mesteri szinten űzte volna a másik levegőnek nézésének művészetét. Persze olyannal sem találkozott még, aki sírokat ásott volna ki szabadidejében. Így tehát annak ellenére, hogy a férfi kifejezetten veszélyesnek és/vagy őrültnek tűnik, kénytelen maradni. Túl érdekes a helyzet ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen odébb sétáljon. Így tehát újfent a tettek, pontosabbak a szavak mezejére lép.
- Hahó!
Erre már az Ignorálás Nagymestere sem képes úgy tenni, mintha egyedül lenne, de azt teljesen egyértelművé teszi, hogy ez minden vágya. Ha csupán a tekintettel ölni lehetne, Eiryn már valószínűleg igen kényelmes módon az egyik felnyitott sírba hanyatlott volna, kecsesen, mint egy zsák krumpli. A férfi tekintetéből áradó dühös utálkozás annyira agresszív, hogy a lány önkéntelenül is elmosolyodik védekezésül. Ki tudja, lehet, hogy egyesek érzik a félelmet, mint az állatok.
- Nos... De. Tudja a kérdéseket azért szokták feltenni, hogy válaszoljanak rájuk.
Nem tudja, miért, de szórakoztatónak találja a helyzetet, talán azért, mert annyira abszurd volt az egész. Mivel nem akar csak úgy ácsorogni, a legközelebbi kihantolt sírhoz megy, és a lábával elkezdi visszarugdalni a földet. A módszer ugyan csodálatra méltóan nem hatékony, de legalább elfoglalja magát, amíg komoly megfigyeléseket végez egy bizonyos illetőn.
- Keres esetleg valakit? Egy ismerősét?

A játékot inaktivitás miatt LEZÁROM.