Párszor megfordult itt néhai mesterével, de nem voltak törzsvendégek vagy ahhoz hasonlóak, inkább csak átutazóban tartózkodtak a helyen pár napot. Ez a terület a nekromanták egyik kedvelt terlüetének számít, így mostanáig sem értette meg, hogy miért távoztak innen olyan hamar. Talán nem volt jóban a többiekkel? Még a hozzá hasonlóak is üldözték valamiért? Nem fogja megtudni, van egy olyan érzése, és talán nem is jó ötlet bolygatni a múlt ezen részét.
Konkrét célja annyira nincsen a mocsárvidéken való járkáláson kívül, bár azért reménykedik abban, hogy talál valakit, aki kicsit tud neki segíteni Azrael kardjának hollétéről. Persze, legenda, nem kéne ennyire hinnie ebben a mesében, de úgy érzi, ha nem próbálja ki ezt a lehetőséget, minden fölösleges volt egészen idáig. Csak a szokásos gondolata jön elő ismét, amely előre mozdítja őt, amely lépteit és tetteit irányítja hosszú ideje. Gyakorlatilag ez az egyetlen dolog, ami életben tartja őt.
Dacosan tapossa a járható részeket, ügyelve arra, hogy az ennél ingatagabb talajra ne lépjen - még a végén elnyelné a mocsár, és ő is feléleszthető csontvázzá válna. Semmi kedve egy másik nekromantát szolgálni ilyen módon, meg úgy semmilyen módon.
Enyhén ellenséges tekintettel vizsgálgatja a környezetét, amely elég nyomasztó a sötét színektől. Az egyik ilyen körbenézéssel megpillant egy pillangót, amit kérdőn figyel egy rövid ideig. Eltűnődik rajta, hogy mégis mit keres errefelé egy ilyen lény, mivel itt alig van élet, nem kéne ennek a gyenge szárnyasnak ezen a helyen lennie.
Elfelejtve céljait, követi ezt a kis lényt, amelyet egy könnyed mozdulattal el lehetne pusztítani. Valamilyen oknál fogva elkezdi jobban érdekelni őt a színes szárnyaival, mint maga a nagyhatalmú fegyver, és ez már eleve különös. Nem szokott túl nagy figyelmet szentelni arra, ami nem céljához vezet, vagy talán támadt egy olyan buggyant ötlete, hogy a lepke majd elvezeti őt a fenséges pengéhez? Ugyan már...
Viszont követi. Eddig nem járt ösvényre tér, nem is figyel a lába elé, merre lép, így sikeresen megtalálja az egyik mélyebb helyet, ahova elkezd az eddigieknél jobban süllyedni a lába. Riadtan tekint arra a pontra, botját belenyomja a hátrébb lévő sártengerbe, és ez, valamint korai feleszmélése elég ahhoz, hogy vissza tudjon lépni. Akármilyen rideg is, szíve azért gyorsabb tempót diktált ennél a meglepetésnél.
Kissé elhúzza a száját, majd elhatározza, hogy nem megy az után a nyamvadt rovart után, így visszafordul, és megpróbálja megkeresni azt a területet, ahol az előbb volt, hogy folytassa a félbehagyott ösvényt. Alig tesz meg pár lépést, egy pillangó ismét az útjába áll. Valószínűleg az előző az, ami visszatért a nekromantához, és bár a nő nem szívesen, de ismét kíváncsisággal fordul a törékeny teremtmény felé. Újabb utat mutat Aliciának, ő pedig kelletlenül, valamilyen titokzatos erő hatalmába kerülve újra lépéseket tesz felé. Célja, mely most sem másabb, mint korábban, feledésbe merül, a szárnyas útmutatásában jobban bízik, mint saját magában. Talán ezúttal nem bánja meg...
Követi, szemei rajta függnek, és még véletlenül sem néz más irányba, nehogy szem elől tévessze ideiglenes vezetőjét, amely most kivételesen jónak bizonyul. Az imbolygó talaj nem süpped be jobban lába alatt, a mocsár ezen a részen nem akarja őt elnyelni, és egyre magabiztosabban teszi meg a nehézkes lépteket. Kiemeli a sárból a lábát, majd ismét visszateszi, hogy előrébb kerüljön, és bár ez meglehetősen undorító lehet egy pusztasághoz, szép erdőséghez vagy városhoz szokott hölgyeménynek, ő már nem tartozik egyikhez sem. Ha gondolna is ilyenre, akkor ez a kis rovar most elfeledtetné vele úgyis.
A pillangó váratlanul elszáll. Szinte fájdalmasan néz utána, ahogy felemelkedik a levegőbe, és csak ekkor eszmél rá, hogy merre is van: a mocsár szélén, nagyjából térdtől csupa sárral borítva, botja hasonlóan mocskos. Nem fogja el a méreg, azonban nagyon kellemetlen a tudat, hogy milyen mélyen bent lehetett, és talán még közel is volt a céljához, erre egy morzsolásra alkalmas kis színes valami kivezeti.
A mocsárral szembe fordul, hideg szemmel veszi szemügyre az elé táruló utat, de nagyon nem kívánkozik visszamenni ettől a sikertelenségtől. Legfeljebb máskor.
Konkrét célja annyira nincsen a mocsárvidéken való járkáláson kívül, bár azért reménykedik abban, hogy talál valakit, aki kicsit tud neki segíteni Azrael kardjának hollétéről. Persze, legenda, nem kéne ennyire hinnie ebben a mesében, de úgy érzi, ha nem próbálja ki ezt a lehetőséget, minden fölösleges volt egészen idáig. Csak a szokásos gondolata jön elő ismét, amely előre mozdítja őt, amely lépteit és tetteit irányítja hosszú ideje. Gyakorlatilag ez az egyetlen dolog, ami életben tartja őt.
Dacosan tapossa a járható részeket, ügyelve arra, hogy az ennél ingatagabb talajra ne lépjen - még a végén elnyelné a mocsár, és ő is feléleszthető csontvázzá válna. Semmi kedve egy másik nekromantát szolgálni ilyen módon, meg úgy semmilyen módon.
Enyhén ellenséges tekintettel vizsgálgatja a környezetét, amely elég nyomasztó a sötét színektől. Az egyik ilyen körbenézéssel megpillant egy pillangót, amit kérdőn figyel egy rövid ideig. Eltűnődik rajta, hogy mégis mit keres errefelé egy ilyen lény, mivel itt alig van élet, nem kéne ennek a gyenge szárnyasnak ezen a helyen lennie.
Elfelejtve céljait, követi ezt a kis lényt, amelyet egy könnyed mozdulattal el lehetne pusztítani. Valamilyen oknál fogva elkezdi jobban érdekelni őt a színes szárnyaival, mint maga a nagyhatalmú fegyver, és ez már eleve különös. Nem szokott túl nagy figyelmet szentelni arra, ami nem céljához vezet, vagy talán támadt egy olyan buggyant ötlete, hogy a lepke majd elvezeti őt a fenséges pengéhez? Ugyan már...
Viszont követi. Eddig nem járt ösvényre tér, nem is figyel a lába elé, merre lép, így sikeresen megtalálja az egyik mélyebb helyet, ahova elkezd az eddigieknél jobban süllyedni a lába. Riadtan tekint arra a pontra, botját belenyomja a hátrébb lévő sártengerbe, és ez, valamint korai feleszmélése elég ahhoz, hogy vissza tudjon lépni. Akármilyen rideg is, szíve azért gyorsabb tempót diktált ennél a meglepetésnél.
Kissé elhúzza a száját, majd elhatározza, hogy nem megy az után a nyamvadt rovart után, így visszafordul, és megpróbálja megkeresni azt a területet, ahol az előbb volt, hogy folytassa a félbehagyott ösvényt. Alig tesz meg pár lépést, egy pillangó ismét az útjába áll. Valószínűleg az előző az, ami visszatért a nekromantához, és bár a nő nem szívesen, de ismét kíváncsisággal fordul a törékeny teremtmény felé. Újabb utat mutat Aliciának, ő pedig kelletlenül, valamilyen titokzatos erő hatalmába kerülve újra lépéseket tesz felé. Célja, mely most sem másabb, mint korábban, feledésbe merül, a szárnyas útmutatásában jobban bízik, mint saját magában. Talán ezúttal nem bánja meg...
Követi, szemei rajta függnek, és még véletlenül sem néz más irányba, nehogy szem elől tévessze ideiglenes vezetőjét, amely most kivételesen jónak bizonyul. Az imbolygó talaj nem süpped be jobban lába alatt, a mocsár ezen a részen nem akarja őt elnyelni, és egyre magabiztosabban teszi meg a nehézkes lépteket. Kiemeli a sárból a lábát, majd ismét visszateszi, hogy előrébb kerüljön, és bár ez meglehetősen undorító lehet egy pusztasághoz, szép erdőséghez vagy városhoz szokott hölgyeménynek, ő már nem tartozik egyikhez sem. Ha gondolna is ilyenre, akkor ez a kis rovar most elfeledtetné vele úgyis.
A pillangó váratlanul elszáll. Szinte fájdalmasan néz utána, ahogy felemelkedik a levegőbe, és csak ekkor eszmél rá, hogy merre is van: a mocsár szélén, nagyjából térdtől csupa sárral borítva, botja hasonlóan mocskos. Nem fogja el a méreg, azonban nagyon kellemetlen a tudat, hogy milyen mélyen bent lehetett, és talán még közel is volt a céljához, erre egy morzsolásra alkalmas kis színes valami kivezeti.
A mocsárral szembe fordul, hideg szemmel veszi szemügyre az elé táruló utat, de nagyon nem kívánkozik visszamenni ettől a sikertelenségtől. Legfeljebb máskor.
A hozzászólást Alicia Zharis összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 08, 2016 6:23 pm-kor.