[Magánjáték] Első találkozás: sötét tünde

Szabadulás a városból. Hellenburg falai egyre nyomasztóbban borultak rám. Az emberek szemében lakozó üresség, vagy sötét fájdalom, néha egy kis beletörődéssel és reménytelenséggel fűszerezve csak még nyomasztóbbá tette a hangulatot. Az elmúlt, viszonylag rövid időszak, megpróbáltatásai lassan kikezdték mindenki idegeit. A szegényebb negyedekben, ahol a városi őrség nem tartott fenn annyira erős jelenlétet, a bűnözés száma jelentős mértékben megugrott. Erőszakosság, leginkább. Az egyszerű népek az ital és egyéb földi bujaságok végnélküli hajszolásában keresték az enyhülést a problémáikra. Még erősen élt emlékezeteikben Abaddón pusztítása, a szeretteik halála, az azt követő ragályok, az éhinség...a megcsonkolt végtagokból áradó bűz elegyedése a sérültek és nyomorékok végnélküli jajveszékelésével. Aztán jöttek a további bonyodalmak, amelyek végül a Csillagtalan Éjszakában csúcsosodott ki. Az emberek joggal hitték és remélték, hogy amint felkel a Nap, a rémségek is megszűnnek. Azonban nem szűntek. Az izolált kis farmok és falvak gyorsan rájöttek, hogy ezt az életmódot nem folytathatják tovább, hisz a szörnyek még mindig Veronia tájait róják, most, hogy felkeltek békésnek nem nevezhető szendergésükből. A vidék veszélyessé vált, és minél messzebb lakott valaki egy nagyobb várostól vagy katonai tábortól, annál veszélyesebb volt kimerészkedni az utakra. Röviden összefoglalva: az emberek elkeseredettek voltak, és a részeg barmok folyton az utcákat járták, bűnbakokat keresve.
Nekem meg ebből elegem volt. A zsoldosok tanyájának falai közé szorulva légszomjam volt. Az utcára nem nagyon merészkedtem ki, hisz egy sötét elf látványa - még ha holdcsókolt is, még ha némileg ismert is - még az amúgy viszonylag elfogadó lelkületű délieknek se nagyon tetszett. Legalábbis jó párnak nem. Így hát fogtam a cuccaimat és Dracon-t, egy csuklyás köpenyeget terítettem a hátamra, s a kámzsát mélyen az arcomba húzva hagytam el Hellenburg vészterhes városát. Jó tempóban haladtam az egyik nagyobb rét felé, amit leginkább az állatoknak tartottak fenn legelészni. Most közel s távol egyetlen négylábú haszonállat sem volt, csak a távolban lehetett néha látni egy-egy kondást vagy juhászt, aki félős tekintettel pásztázta a horizontot, várva a következő rém támadására. Én...annyira nem tartottam ezektől a dögöktől. Ilyen közel a városhoz legalábbis semmiképpen sem, és nem is voltam annyira védtelen, mint egy egyszerű paraszt. S ahogy egyre távolabb kerültem a vastag kőfalaktól, a nyomortól és zsúfoltságtól, úgy engedtem fel egyre jobban. Végül találtam egy kisebb fa csoportosulást. Erdőnek távolról sem lehetett volna nevezni - alig pár tucat fa, kissé megviseltek, nyújtották ágaikat az ég felé, nagy kortyokban nyelve be az éltető napsugarakat, már ameddig még tudták. De egyelőre még bőven volt rá idejük, a Nap éppen hogy csak elhagyta a zenitjét. Csuklyámat hátra vetve telepedtem le a magasra nőtt fűbe, miközben Draci kisebb madarakat és bogarakat kezdett el kergetni, vagy csak szimplán követte a légáramlatokat, hogy kicsit kinyújtóztassa a szárnyait.
- Azért ne barangolj el túlságosan messze, Draci. A környék még mindig nem biztonságos.
Búgtam a kis dögnek, ahogy elszállt a fejem mellett. Draci csak csipogott valamit, majd már szárnyalt is az ég felé. Felvéve a sötétített üvegű szemüvegemet vettem fel azt a meditatív pózt, amelyet még a vén csoroszlya tanított a néhai Lightleaf-ben, és mélyen a természet hangjaira és zenéjére koncentrálva igyekeztem elmerülni bennük. A tücskök ciripelése, a lombkoronák susogása, ahogy a szél beléjük kap. Kis vagy kissé nagyobb szárnyak lágy verdesése. Egy nyúl motoszkált valahol, mélyen megbújva a fűben és rettegéssel figyelve a felette köröző sárkánygyíkot. Hagytam, hogy az érzelmeim egy pillanatra magukkal ragadjanak, majd a fókuszként használt fegyveremet az ölembe fektetve koncentráltam a tűzre, s hagytam, hogy az is magammal ragadjon. Hát, akárki is járt a közelben, ha érzékelte a mágia forrásait, vagy olyan irányból jött, ahol a fák nem nagyon takartak ki...annak eléggé nagy látványosságot nyújthatott egy Holdcsókolta sötét tünde, aki körül lágy lángnyelvek tűntek fel néha-néha. De nem tudott érdekelni - ha veszély közeledik, Dracon úgy is figyelmeztet.

Nem telt még el sok idő és nem tudott meg semmi világmegváltó dolgot, azonban úgy érzi, hogy az Atya irányítja az úton, amelyen elindult, mert elég hamar sikerült összefutnia több faj képviselőjével is. Vámpír, démon, tünde. Mindegyikből volt egyhez szerencséje. A kultistákat valahogy kihagyná, mert tart tőluk, mi van ha felülkerekednek rajta és oda minden, amiért elkezdett munkálkodni fejben. A tettek a tudás után következhetnek. Gyalogosan halad továbbra is, és érzi a nap kellemes melegét a bőrén. Szereti a meleget, szó se róla, viszont néha jobb az árnyékban meghúzódva pihenni egy kicsit, a talpa nem bírja ezt a sok sétálást. A közelben lát egy kisebb facsoportot, ahol megpihenhetne és átgondolhatná, hogy szerezzen magának egy lovat. Kihasználhatná egy kicsit, hogy nefilim és ezzel szerezhetne lovat, de persze nem ingyen. Valamit adna is érte, amit mástól nem kaphatnak meg, tudja, hogy valaki az érintését is úgy venné, mintha megszentelték volna. Buta parasztokat kereshetne, akik jól megélnek és tudnak nélkülözni egy hátast.
Gondolataiból a következő látvány miatt azonban magához tér. A fa tövében néha megjelenő lángnyelvek látszódnak. Lát egy repkedő kicsi sárkányt is, ami a vámpír nő Rubyjától kicsit nagyobb és fehér színben pompázik. Elindul arrafelé és az is kezd feltűnni neki, hogy egy tünde okozza ezt a jelenséget. Valahogy másabb, mint Lance. A bőre világos, de még sem olyan természetes színű, mint a harcosé. Nem megy túl közel, úgy fest, mint aki meditál, nem szeretné megzavarni, ám a sárkány figyelmét megpróbálja magára vonni azzal, hogy integet neki.

Az életben a jó dolgok nem tartanak sokáig. Soha se tartottak és soha nem is fognak. Ahogy a meditálásom se, úgy tűnik.

Dracon szárnyait szétterítve élvezte a felszálló légáramlatok által nyújtot szabadságot. Kicsi teste egyre magsabbra és magasabbra szállt, ahogy az ég uraként szelte át a szabadság levegőjét. Az övé volt az egész világ, közel s távol egyetlen lény sem volt, aki megmerészelte volna zavarni nyugalmát. A fecskék és néha egy-egy sólyom, akik feltűntek, inkább messze kerülték éles karmait és még élesebb fogait, ahogy Fehér Szellemként vágtatott keresztül az égbolton. Aztán az egyik fordulat után észre vett valamit. Egy kétlábú. De nem olyan kétlábú, mint sokat-csipogó-mardosó-nyelvű gazdája. Nem. Távolról is meglátta, hogy ez egy olyan lény, amely a másik nembe tartozik. Egy nőstény. Egyedül. Nem fióka már. Senki se volt vele. Tett még egy kört, aztán látta, ahogy a nem-fióka-nőstény fura szárnyaival verdes felé. Látta már ezt a mozdulatot csípős-nyelvekkel-körbeölelt alfájától. Egyelőre nem érzett fenyegetést, azonban az Alfa nem látta a közeledő alakot, hisz most mélyen meglapított a magas zöld-tenger-hullámaiban. Szárnyait összezárva gyorsult fel, áttörve a felszálló melegáramlatokon, belekapaszkodva egy hideg áramlatba és éles vijjogással adta tudtára az egész világnak - az Ő világának, melynek középpontjában az állt, akit a kétlábúan sok névan ismernek- hogy a nyugalom véget ért.

- Hogy ha kiderül, hogy csak szivatsz, én pörköltöt csinálok belőled... - morogtam, ahogy Draci éles vijjogása eljutott a fülemig.
Szemeimet kinyitva fordítottam a fejem a hangok irányába. A mezőn, tőlem egyelőre még biztos távolságban,de ettől függetlenül nem túl egészségesen közel egy nő álldogállt. Összeszűkült pupillákkal méregettem a jelenést és latolgattam, hogy veszély lehet-e avagy sem. Egy nő. Nem lehetne túlságoan nagy kihívás, bár azért ebben soha se lehettem biztos. Voltak olyan személyek, akik egy magukban kihívást jelentettek. Beta, Lillith, Serene, Ger...és még sokan mások. Nem álltam fel a földről, csupán abba hagytam a meditálást. A lángnyelvek kialudtak.
- Nem ajánlom, hogy fenyegető szándékkal közelíts felém. Nem szeretnék harcolni, most legalábbis kivételesen nem. Amennyiben nincsenek ártó szándékaid, lépj közelebb. Ha mersz. Ha akarsz. Ahogy jónak látod.
Eresztettem meg a hangomat, hogy hallja a nő. Az arca egészen pofás volt és még ilyen távolságból is lehetett látni, hogy...mellesleg...nos, meg van rajta minden, aminek egy nőn lennie kell. Határozottan. De azért nem szaladtam ennyire előre. Valami furcsa volt benne, de egyelőre még nem tudtam, hogy mi.

Amíg közelít a fatisztás felé, addig a sárkányt nézi, ahogy szárnyal és egyre feljebb és feljebb is eljut. Kicsit féltékeny rá, mert ő képtelen erre meg mostanában állandóan takargatja csak a szárnyait és keveset mozgatja. Régen mindig futkározott és magasabb helyekről siklott velük, ami tompította a landolását. A homokban persze sokkal jobban élvezte ezt, még odahaza. Örökké az marad az otthona, nem ez a hegyeken túli rész, ahol nevelkedett. Magára vonja a sárkány figyelmét, ami erre inkább vijjog egyet, ezzel megzavarja gazdáját a meditálásban. Sóhajt egyet, remélte, hogy játszhatnak együtt egy kicsit, de úgy fest, itt mindenki ellenséget lát minden szegletben. Naela is megtanulta, hogy nem biztonságos egyedül, viszont kénytelen egyedül utazni. Már biztos benne, hogy egy ló nagy segítség lenne a veszély ellen, kisebb eséllyel támadnák meg.
- Békés szándékkal jöttem és csak pihenni szeretnék a fák árnyékában egy kicsit. ~Még egy alak, aki sötétített üvegű szemüveget hord.~ Elgondolkozik, hogy talán vámpírral van dolga, de valahogy nem biztos a dologban. Nem olyan halottas fehér a bőre, mint azoknak, ez inkább olyan ezüstös világos, mint a hold fénye. Érez valami kis negatívságot a mondandójában. Miért is félne, ha nem fognak harcolni? Igaz szavakkal is lehet bántani valakit, bár lehet a tűzre gondolt. ~Az nekem nem árt.~
Mikor odaér a fa közelébe leveszi a tarisznyáját és a földre teszi, majd leveszi a köpenyét, hogy a földre terítse külső részét és azon foglal helyet. Kíváncsi tekintettel méregeti a fa tövében előbb még meditálót. Legalább megfigyelheti, hogy mit szól a szárnyai látványához.
- Még nem láttam hozzád hasonlót, te miféle vagy? Teszi fel a kérdést végül, nem érzi úgy, hogy nagyon finomkodnia kellene.

- Ebben az esetben csatlakozz. Van itt árnyék bőven.
Egy kicsit felkuncogok, alig hallhatóan. Árnyék az van. Meg Árnyékvész is. De ez a belsős vicc csak az én szórakoztatásomra szolgált, így hamar el is halt a kuncogás, mindenféle további magyarázat nélkül. Most, hogy a nő is közelebb jött, alkalmam volt közelebbről is szemügyre venni. De egyelőre semmi mást nem fedezek fel rajta, csak azt, amit már távolról is látni lehetett. Ettől függetlenül árgus tekintettel mérem végig minden egyes lépését, a ruhájának fodrozódását, ahogy rejtett fegyvereket keresek nála, vagy rajta. Paranoia. De hát, a múlt eseményei után az az igazán bolond, aki nem paranoiás. Amíg a nő azzal foglalkozik, hogy letelepedjen a fűre, addig én gyorsan megpaskolom a füvet ott, ahol talán egy kicsit megperzselődött az előbbi meditálásom után, nem akartam, hogy még valazol parázs legyen, bár eléggé lehetetlennek tartottam, hogy a még mindig kissé nedves fű lángra kapjon. Aztán amikor visszafordítottam a tekintetemet a lány felé, megláttam azt, ami magyarázatot szolgáltatott arra, hogy miért is volt fura. Furán ismerős. Egy újabb nefilim. Csodálatos.
~ Ugye erre a szárnyaskára most nem hajtasz rá? Épp hogy csak megszabadultunk Dumah-tól...nem hiányzik még egy tollaska.~
~ Nem nagyon terveztem, Kiril. Nyugodj meg.~
- Ahogy látom, még új vagy erre felé. Frissen keltél át az Eisspitz-en? Vagy a hegy lábánál elterülő táborban kuksoltál idáig? - feleltem kérdéssel a kérdésre első sorban. - Sötét tünde, a kevésbé átkozott fajtából. Egy kihalóban lévő állatfaj tagja. Mi szél hozott erre felé egy nefilimet?
Mielőtt a lány válaszolhatott volna, Dracon is megérkezett egy igen rázósnak tűnő landolás után, amelyet az ölemben hajtott végre. Felszisszentem, ahogy éles karmai a bőrnadrágomat átszakítva enyhén belekaptak a bőrömbe. A kis dög elégedetten fujtatott egyet, majd hátát kissé felpúpozva meredt a félangyalra.
- Az anyád keservit neki, Draci. Ne kezd már megint... - morogtam a kis dögnek, ahogy jobb kezemmel lenyomtam a testét, egészen addig, míg a kényszernek engedve le nem feküdt az ölembe, de még így se nyugodott le teljesen. - Nem szereti, ha nőkkel beszélek...és a múltbéli dolgok miatt a nefilim nőkkel szemben viseltet némi ellenszenvet. De viselkedni fog. Ha nem, akkor tudja, hogy úgy is pörkölt lesz belőle. Nem igaz, én picikém? - búgtam a kis sárkány fülébe, amitől azon nyomban inkább abba hagyott az acsarkodással. Egyelőre.

Nem nagyon érti min nevet a különös férfi, de nem is veszi magára a dolgot. Észreveszi a kutakodó tekintetet, de nem foglalkoztatja, neki is ilyen óvatosnak kellene lennie, de valahogy úgy érzi, az Atya vagy az angyala, akinek a vére az ereiben csordogál, figyeli odafentről és egyengeti az útját még egyelőre. Odapillant, amikor a parázsló füvet megpaskolja, hogy véletlen se kelljen lángra.
- Kiskoromban keltem át a hegyen, eddig a táborban éltem és most éreztem úgy, hogy ideje világot látnom. Egy igazi különlegességgel van dolga, egy sötét tünde, aki nem olyan átkozott és kiből már nincs sok a világban. Ettől még érdekesebb lett Naela számára, de persze csak mint egy másik faj, amit tanulmányozni akar kicsit.
- Találkoztál már más nefilimmel is? Mit tett veletek, ami miatt ilyen ellenszenves? Bántott? Kérdezi kicsit aggodalmasan, mert tudja, hogy vannak fajának túlbuzgó tagjai, akik elhamarkodottan döntenek, hogy mi a jó és a rossz. Ez ellen szeretne tenni, talán, ha megtudja mi történt, akkor hasznára válik később.

- A lehető legjobb alkalmat választottad egy kis világlátásra. Most megtapasztalhatod ennek a csodálatos földkupacnak a legmélyebb szegleteit is és a legsötétebb oldalait. Csak vigyázz, hogy a kíváncsiságod sodrása nehogy magával rántson egy sokkal sötétebb helyre. Az emberek...nos, meg volt a maguk problémája és talán egy kissé túlságosan is paranoiásak lettek. De persze egy félangyallal szemben még ők se mernének próbálkozni. Ezt az utolsó mondatot meg amúgy nyugodtan figyelmen kívül is hagyhatod. Amint távol kerülsz a városoktól, simán találkozhatsz banditákkal, akiket nem nagyon fog érdekelni, hogy van-e szárnyad, vagy sem. S főleg egy ilyen kis szende szépség, mint Te...hát, hidd el, hogy ha sikerül felül kerekedniük rajtad, akkor nem a halál lesz a legrosszabb, ami történhet veled. Bár...bocsi, lehet, hogy túl sötétek a meglátásaim. Na mindegy. Csak gondoltam figyelmeztetlek: nem a legjobb időpont bámészkodásra. De ha megtudod magadat védeni, akkor semmi probléma nincs ezzel.
Eresztettem szokásom szerint bővebbre a beszédemet. Sajnos megtapasztaltam - na szerencsére nem a saját bőrömön - hogy a férfiak gyakran igen csak mocskos és undorító férgek tudnak lenni. Ez a lány talán azt hiszi, hogy csak attól kell tartania, hogy megtámadják és megpróbálják megölni, vagy elrabolni váltságdíjért vagy valami ilyesmi. A baj az, hogy ha bárkit elkapnak itt az útonállók, akinek nem lógadozik semmi a lába között (bár néha azokat is), az bizony elég cudar sorsnak néz elébe. A nefilimek pedig igazi kuriózumok voltak az ilyen csökött farkú és agyú barmoknak, így hát nem árt, ha felkészül erre az eshetőségre is. A komor gondolatokból a lány óvatos kérdése rángatott ki. Arcomon keserédes mosoly terült szét.
- Bántani? Nem bántott...tettlegesen nem. A szeretőm volt, aztán elhagytuk egymást, nagy szívfájdalmak közepette. És ez magyarázatot ad az első kérdésedre: igen, találkoztam már nefilimekkel előtted. Bár nem csak azzal a lánnyal. Párral. Csodás, nem? És neked hogy tetszik az első sötét elfed? Nem túl autentikus ez a kis találka mondjuk. A Hold sokkal frappánsabb lett volna. Némi kis misztikum és egyéb dolgok. De gondolom vagy ezernyi kérdésed van a kis táborodból kiszabadulva. Kérdezz...és talán még válaszolok is.
Dőltem hátra, hogy elérjem a táskámat és kihalásztam belőle egy flaskányi torokkaristoló piát. Jó kis gyümölcspárlat, egészséges.
- Sajnos csak gyümölcslevem van, az is vagy 50 fokos...de a közelben van egy friss vizű kis patak, ha netán szomjas vagy - böktem a fejemmel a kis facsoportosulás irányába, miközben lehúztam egy kortyot a piából, s arcomon fintor terült szét, ahogy a torkomat karistolta. Ejj, az anyját, ez tényleg ütős egy motyó!

Nos, tapasztalta már, hogy nem túl biztonságos egyedül a városon kívül sétálnia. Szerencséjére időben érkezett egy démon a segítségére, de ezt inkább nem fogja felhozni, mert nem szeretne egyik találkozásáról sem beszélgetni senkivel. Ezek a saját kis emlékei, amit valahogy össze tud kapcsolni. Naela a táskája felé pillant, mikor szóba kerül az önvédelem. Nem valami ügyes a karddal, nem harcosnak készült, mindig abban hitt, hogy bármit meg lehet oldani szavakkal. Sajnos ez a világ nem olyan, mint elképzelte.
Mikor meghallja, hogy szeretők voltak, a szemöldöke kicsit megszalad. Lehetséges volna, hogy nefilimek bátran közösüljenek bármelyik alvilági fajjal. Mondjuk nem tudja hibáztatni félangyal fajtársát, mert elég kellemes külleme van a sötét tündének.
- Nem vagyok ügyes harcos, nem merészkedek ki este a szabadba, ha nem muszáj.  Nem is tudja mit mondjon az első találkozásukra, kicsit örül, hogy most nem bámulja meg őt az, akivel találkozik.
- Kinézetre kellemes látvány, de a stílusod elég nyers. Amivel persze nincs semmi baj, mert őszinte minden áron, nem érdekli, ha megbánt vele valakit, ez van fogadja el. Naela jókedvét láthatóan nehéz elvenni és mikor felkínálja, hogy kérdezzen csak bátran, hát csak úgy csillognak aranyló szemei.
- Köszönöm, van víz a kulacsomban, ami a táskámban van.  Nem fog inni olyat az biztos, nem is kínálták meg vele, mintha tudná előre, hogy elutasítaná.
- A Csillagtalan éjről tudsz mesélni valamit? Mit tapasztaltál, hallottál? Rád is hatással volt valami, amitől dühös voltál?

A lányról egyelőre nem tudom, hogy milyen véleményt alkossak. Eléggé bátor avagy botor, hogy egyedül mászkáljon, de ezt gondolom már emlegethették neki, én is tettem rá egy kitérőt, így a továbbiakban ezt a kérdést nem fogom reckírozni. Ha tud magára vigyázni, akkor jó, ha nem...hát, akkor hamar megtanulja, hogy még is csak tudjon magára vigyázni.
- Az este amúgy se a nefilimeknek lett kitalálva. Mi - a vámpírok és a sötét elfek két alcsoportja - este érezzük jól magunkat. A Nap fénye legyengít minket. A vámpírokat jobban, mint a fajtámat, de mindkét faj kidolgozta a maga metódusait a védekezésre.
  Adtam gyors választ neki, ha már eddig nem találkozott sötét elfekkel és nem tudom, hogy vámpírokkal hogyan áll. Bár ha az Eisspitz-től jött ideáig, a Mocsárvidéken kellett találkoznia vámpírokkal, hisz ott elég sok torony megtalálható. Rögtön az Eisspitz és Hellenburg között, ha még egyens vonalban is jön, ott a Dunkelwald, a Schattenstahl és a Nebelturm-torony, plusz a közelben a Finsterblut és a Schwarzritter. A legkézenfekvőbb átkelő Einburg-nál lett volna, és akkor még a Randlaufer-torony is útba került volna, szóval gondolom, hogy vámpeszokkal már találkozott. Kellett, hogy találkozzon, kivéve, ha észrevétlen átsuhant közöttük, amit viszont kötve hinnék.
- Talán egyszer majd megtudom, hogy mennyire vagy ügyes harcos. Veronia-nak meg van az a jó tulajdonsága, hogy a vakmerő kalandorokat és felfedezőket egy helyre sodorja a vészterhes időkben. Szívesen látnálak harcolni...egy kis plusz ismeret soha sem árt.
  Vagyis, ha a közel vagy távoli jövőben egymás ellen kéne harcolnunk, legalább látnám, hogy mire kell számítanom tőle. Sajnos kevés ellenfelemmel adódott meg a lehetőség, hogy lássam őket előtte harcolni, így nagy általánosságban csak vakon rohanok bele a harcokba, ami mondjuk nekem annyira nem fekszik...de hát, általában csak sodródok az árral, mint minden másban is. De ha nem is sodródás, hát akkor fulladás mindenképp összejön majdnem, amikor egy kisebb fajta bókot kapok a nefilimtől. Kis köhécselés után csak ennyit sikerül kinyőgnöm:
- Öhm...köszi. Ez igazán hízelgő... - krákogtam még egy sort, aztán össze szedtem magam. - Szóval a stílusom nyers? Hm. Ezt is mintha mondták már volna. Persze, tudnám játszani azt, hogy nagyon kedves és megnyerő alak vagyok, de az nem én lennék. Nyers őszinteség, nem szeretek tettetni, legalábbis akkor nem, amikor semmi tétje nincs. Máskor meg rá vagyok kényszerülve, de ez nem tartozik most közvetlen ide.
 Hogy leküzdjem a torkom kaparását, amit a köhögés hozott össze, ismét kortyoltam egyet a flaskából, és most hagytam, hogy kellemesen végig csorogjon a torkomon, mielőtt válaszoltam volna a lány eléggé felkavaró kérdésére.
- Te aztán szeretsz a dolgok közepébe vágni, nem igaz? Semmi előjáték, rögtön a témára. Lenyűgöző - és némileg zavaró - de azt hiszem, hogy ezt megérdemeltem a nyers stílusom miatt. A Csillagtalan Éj - sóhajtottam fel, ahogy visszaemlékeztem arra a közel három napnyi borzalomra és horrorra. - A fajtád elég sokat tud a Bukottakról, nem? A Fenevadról, a Mélységiekről. Ez az én elméletem: van egy, amelynek az ereje úgy látszik, hogy nagy. Jó nagy. Mármint, félelmetesen nagy. Nem mintha a többiek nem lennének rémisztőek, nem azt mondom. Találkoztam már egy-kettővel, tudom, hogy milyenek. De az az izé...attól minden porcikám megfagyott. Már ha egy Bukott volt az, ami ezt okozta. Nekem ez lenne a legjobb tippem rá...mi másnak lenne ekkora hatalma, nem igaz? - vált a beszédem zavarossá, ahogy felelevenítettem a sötét napokat.- Mindegyis. Hogy mit tapasztaltam? Élőholtakat. Kannibálokat. Még több élőholtat. És az azóta is véget nem érő borzalmakat. A gonoszság sötét leple terült azon a nappalon Veronia-ra, és még mindig jelen van. Én és a társam szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy még időben sikerült menedéket találnunk, igaz, hogy csak a legutolsó éjszakán. Előtte két napig a pusztaságban voltunk kitéve mindenféle borzalomnak. Nem egy olyan dolog, amiről szívesen beszélnék, ahogy szerintem az érthető. Nem vagyok gyáva alak...de az a három nap életem egyik legborzalmasabb tapasztalata volt. Pedig elhiheted, hogy volt már részem rázós dolgokban. De....de szerencsére rám nem volt ilyen hatással. Láttam sötét elfeket, akiket megőrjített a Véres Hold. Hallottam történeteket, hogy máshol is megőrültek tőle páran. Ahogy a vámpírok is. Engem kihagyott ez. Megőriztem az ép elmémet. Ti...ti hogyan éltétek egyáltalán meg? Mármint, egészen biztos vagyok benne, hogy ez nem Élohim akarata volt - vagy milyen néven emlegetitek az Idegen Istent.

Elég sok okosságot hall most a sötét tündértől, amiért hálás, ám különösebb jelét ennek nem adja, mert nem szokása az érzéseit kifejezni, csak mosolyog kedvesen és bájosan, ahogy mindig is tette. Ettől is olyan angyali, bár már volt olyan helyzet, hogy a mosolya egy pillanatra tovaszállt. Ha már szárnyalás, akkor a tollas végtagjai is jobban érzik magukat, hogy szabadon lehetnek végre.
- Nekik ott a nyakék, neked is abban van valami, ami segít? Érdeklődik, ahogy az várható is volt. Találkozott már vámpírral és mesélhetne is róla, de nem fog, mert akkor Rubyt is biztos mondaná, akiről könnyen rájöhetnek, merre is járt és honnan jött. Szereti ezt a nyomon követhetetlenséget, így apja nem talál rá és nem viheti vissza haza. Persze már lehet lemondott ostoba lányáról, bár elég kis esélyt lát rá. Inkább imádkozik azt Atyához, hogy ne essen baja.
- Én inkább a gyógyításban szeretnék jeleskedni, nem erősségem a harc, de persze meg tudom magam védeni. Hülye lenne mást mondani, meg amúgy is, nem csak dísznek van nála a kard, tudja használni is. Az már más kérdés, hogy eddig nem volt szüksége rá, így a penge teljesen érintetlen és senki és semmi vére nem szárad rajta. A köhécselésre kicsit felvonja egyik szemöldökét, mert nem azért mondta a bókot, mert akármit is akarna ettől a sötét tündétől. Ő is csak őszinte, bár azt a maga kedves módján teszi meg általában.
- Nem is kértelek meg, hogy változtass, az egyenes beszéd mindig célravezetőbb, mint a körülírás szép szavakkal. Nem vesztegeti egymás idejét sem, ami szintén hasznos dolog. Vissza kell mennie a városba még egy napra, hogy lovat szerezhessen és netalántán társat, aki hajlandó vele utazni. A Csillagtalan éjes kérdésére érkezik is a válasz, aminél nagyon figyel.
- Akivel voltál nefilim ő is érzékelte az a nagy erejű mélységit vagy már nem voltatok együtt? Meg kell tudnia, mi lehet ezek mögött, hogy felvehessék ellene a harcot majd, ám emellett vannak más dolgok is, amivel haladnia kell. Most úgy van vele, hogy mindent gyűjt és a helyére tesz a fejében, majd utána kérdez még, ha valami nem világos vagy ha valami más érdekli még.
- A társad, akivel kint voltál, ő hogy van? Érdeklődik, nem jó jel, ha így nyomot hagy mindenkiben ez a rémes három nap.
- Én egyszerűen Atyának hívom és biztos nem ő volt az oka. Én biztonságos helyen voltam, így csak a sötétség és a vörös hold maradt meg, na meg a gondolat, hogy ez nagyon rosszat jelenthet. Válaszol őszintén, nem tehet róla, hogy biztonságos helyen laknak, ez nem az ő választása volt, hiszen gyermek volt, mikor letelepedtek a törzzsel itt a hegyen túl.
- A nefilimek, akikkel találkoztál, miben hittek és mit akartak elérni ott, ahol találkoztál velük?

- Vannak dolgok, amelyeket magadnak kell felfedezned. Ha akarnám, elárulhatnám, hogy van-e valami, ami megvéd minket a Nap káros sugárzásától - már ha akarnám. Nem nagy titok mondjuk, bármelyik más, utadba kerülő sötét tünde el is árulná neked talán - kivéve, ha előbb nem támadnának rád - de én még sem teszem. Hogy miért? Mert megtehetem, hogy ne válaszoljak pár kérdésre. Semmi személyes...csupán nem szeretném elvenni tőled a felfedezés lehetőségét. Ha most minden kérdésre válaszolnék, akkor nem mennél tovább, újabb és újabb átkosokat keresve. Fogd fel úgy, mint egy nyers szívesség. Vagy valami ilyesmi.
Vontam meg a vállamat, ahogy kikerültem a nefilim kérdését. A napszemüvegem jó szolgálatot tett nekem, de nem hittem volna - sőt, tudtam, hogy nem - hogy minden fajtársam ilyennel rohangál. Sokaknak csak a bujdosás és a kámzsás köpenyek használata marad, bár az se nyújt túlságosan nagy védelmet. A vámpírok amalgám nyaklánca ilyen tekintetben szinte már csalás volt...de ők ténylegesen szarabbul is viselték a nap sugárzását, így elnéztem nekik ezt.
- Ismertem pár gyógyítót. Ismerek párat, még mindig. Nemes elhivatás - szögeztem le érzelemmemtes hangon.
Gyógyítók. Meg van a maguk haszna, és gondolom minél több van, annál jobb, vagy valami ilyesmi. De néha már úgy érzem, hogy nem is annyira kellenek. Ez a világ folyton torzsalkodásba és háborúzásba fog torkolni, akit ma megmentesz, az holnap halott lesz. Ez ilyen egyszerű ebben a világban. Így talán a gyógyítás nem is annyira nagy erényesség, csupán biztosítása annak, hogy az egyszerű paraszt a sakktáblán még egy ütközetet kibír, hogy ezzel is a hatalmasságok érdekeit szolgálja. Persze, amikor rólam volt szó, akkor meg a lehető legközelebb gyógyítónak kötelessége volt velem foglalkozni. De nem voltam ebben a tekintetben annyira elveszett. Egy alkímistánál jó eséllyel minden alkalommal van egy-kettő gyógyital, így nem gyakran vagyok rászorulva arra, hogy valaki megpróbáljon engem mindenféle boszorkányos ördöngőséggel helyre pofozni.
- Na-ah, that's where you need to stop... - hördültem fel, ahogy a lány tovább érdeklődött a "másik nefilim" iránt. - Bevattalak egy kisebb titokba, hogy ne fenyegetésként tekints rám, mert őszintén szólva én csak meditálni jöttem ki ide és nem harcolni. De nem fogok többet a magán életemről mesélni neked. Ha meg akarod tudni, hogy a mások nefilimmel mi van, vagy hogy Ő is érzékelte-e azt a feltételezhetően Mélységit - bár, mint említettem, ebben nem lehetünk biztosak - akkor fel kell keresned őt. Amihez sok sikert kívánok. A nevét megtartom magamnak.
Dracon fészkelődött az ölemben, ahogy megérezte a hirtelen felhorkanásomat, és ideges pillantással fordult a nefilim felé. Párszor végig simítottam a tarkóján, amitől lenyugodott és ismét csak elhelyezkedett az ölemben, de nem nyugodott le. Attól távol volt. Nem bízott a nőben és nem is hibáztattam érte. Ő az Idegen Isten "ultimate" teremtményeinek egyike, már akik szabadon mászkálhatnak Veronia földjén...én se voltam szívesen a társaságában, de próbáltam nyugodt és hűvösen viszonylag udvarias maradni, mert pont azért jöttem ki ide, hogy megtaláljam a békémet. Nem hagyom, hogy holmi szárnyas nő ezt megszakítsa.
- A nefilimek, akikkel találkoztam, háborúba mentek. Harcba mentek. Hamar megtanulod majd, hogy itt minden erről szól. Nyugodt körülmények között még egyel se találkoztam. Vagy egy könyvtárban mélységi szolgákkal szórakoztunk, vagy egy másik Mélyseggi kultistái ellen hadakoztunk. Harc és szenvedés. Üdvözöllek Veronia-n.
Hátra dőltem a fűben, hagyva, hogy Draci a mellkasomon fészkelje le magát, fejemet a kezeimen támaszkodva nézegettem az égbolton lassan mászkáló Napot.
- Tudod, jobban tennéd, ha visszamennél az Eisspitz-hez, vagy még jobb: vissza a sivatagotokba. A kíváncsiság vicces dolog - szinte biztos, hogy a halálodat okozza. Vagy megyél magad mellé egy kísérőt. Biztos van olyan öngyilkos hajlamú baro...jó lelkű emberke, aki a két szép szemedért meg más, általa óhajtott, de nem biztos, hogy megkapott vágyakért cserébe a szolgálatodba helyezné a fegyvereit és a tudását.

- Tévedsz, ha megtudnám is továbbmennék, de nem kell elmondanod, majd más megteszi, már ha nem támad meg előbb, ahogyan ezt felvázoltad nekem. Kedvesen válaszolok, nem sértődöm meg, elengedem, hogy máris kialakított rólam egy téves képet és az alapján beszél hozzám. Nem ismer, nem is ismerhet, hiszen még csak most találkoztunk. Eddig már annyi mindenen megsértődhettem volta az útjaim során, mégsem tettem, nem most fogom elkezdeni.
- Szeretnék segíteni azokon, akik rászorulnak és segítenek jobbá tenni a világot. Fogalmam sincs, mennyire van szükség gyógyítókra, de másban is kiemelkedő lehet a tudásom, mint a bűbájban és a mágiában is. Érzem magamban a késztetést, hogy ilyen téren is fejlesszem magam tovább idővel, de addig még több tapasztalatot kell szereznem és persze kellene egy jó tanár is, aki ismeri a nefilimek képességeit és segít elsajátítani ezt-azt.
Mikor idegen nyelven mondott valamit oldalra döntöttem a fejem és csak hallgattam, amit utána következett. Sajnos kíváncsiságom már úgy tűnik kezd bosszantóvá válni, így jobb, ha húzok egy határvonalat és az mögött maradok.
- Rendben van, kérlek ne haragudj a kérdéseimért. Jobb a békesség és az ölében lévő kis sárkány is elég nyugtalan lett, aminek nem örülök. Miért rám haragszik más miatt? Ez olyan igazságtalan, de sajnos ez a valóság. Nem először találkozom olyannal, aki úgy tűnik nem örül annyira a társaságomnak.
- Igen, már észrevettem, hogy itt nincs nyugodt körülmény, de szeretném, ha nem ilyen kép alakulna ki a népemről, mert pár képviselőnk sebet ejt másokon. Harcolni fogok én is, hogy jobb hellyé tegyem Veroniát, de ehhez kell a tudás is, erővel nem lehet mindent megoldani. Mondom határozottan, ha már elkezdtem valamit, nem fogok megfutamodni, csak mert egy ilyen tünde nem a legkedvesebb velem és őszintén elküldene melegebb éghajlatra, szó szerint.
- Köszönöm, hogy így aggódsz értem, megfogadom a tanácsodat és szerzek egy kísérőt magam mellé, aki nem a szemeim vagy más dolgok miatt tart ki mellettem, sajnálom, ha te így jártál. Nem tudok másra gondolni, csak hogy ő is egy ilyen barom volt, aki a nefilim mellé szegődött, mert megkívánta magának. Úgy érzem ideje visszamennem a városba lassan, így felállok és megigazítom a ruházatom, majd felveszem a földről is a köpenyemet, hogy leporolhassam.

- Az emberek nagy többsége még mindig tiszteletben tartja a nefilimeket  - fűztem hozzá, miközben a fűben henteregve az eget figyeltem a sötét lencséken keresztül. Most minden olyan nyugodtnak tűnt, bár párszor felrémlett előttem a Véres Hold képe, ahogy a Napba bámulva kissé elgyengültem és a gyomrom is kellemetlenül kavarogni kezdett. Megráztam a fejemet és az ég hirtelen kitisztult, a vérgőzös égi kísérőnk képe eltűnt. A távolban mintha még a madarak is ismét csiripelni kezdtek volna. - A tudás hatalom. Minél többet harácsolsz össze utazásaid során, annál hatalmasabb leszel. Másfél évtizede hagytam el Köderdő viszonylagos biztonságát a Mesteremtől elszakadva. Ostoba, buta kis suhanc voltam, minden tudás nélkül. Tudtam, hogyan kell ölni, tudtam, hogyan kell az árnyak között maradni - de lényegében semmi olyat nem tudtam, amire ténylegesen szükségem lett volna ahhoz, hogy életben maradjak. Aztán ahogy egyre több helyet bejártam, az ismereteim is bővültek. Ha elég sokat jársz Veronia-n, olyan titkokat is megtudhatsz, amelyek igazi hatalmat adnak a kezedbe. Az, hogy hogyan használod ezt fel - az már csak rajtad múlik. Igen, lehet, hogy nem mindent lehet erővel megoldani, de ha eléggé erős vagy, akkor jó eséllyel mások se fognak beléd kötni. Már ha jól választod meg az ellenfeleidet.
  Nem mondtam semmi újat. Nem mondtam semmi bölcset. Igazából túlságosan cinikus voltam néha napján és inkább hajlottam a pesszimizmus, mint az optimizmus felé. De nem lehetett mindenki boldog lény ezen a földön...nem is kellett, hogy az legyen.
- Persze, lehet, hogy félre ismerlek. Lehet, hogy nem kell kísérő melléd. Nem tudom, hogyan harcolsz, nem tudom, hogy mennyire kerülöd a konfliktusokat. Nem sértésnek szántam - bár aggódásnak sem. A modorom néha túlságosan is nyers, de ne miattam ítéld meg a fajtársaimat. Egyszerűen csak túl sok szarságon mentem már keresztül ahhoz, hogy bizakodó legyek. A legközelebbi város ide Hellenburg, ha érdekel. Viszonylag biztonságos, az emberek elfogadóak - vagy legalábbis elfogadóbbak. De Északon se okozhatnak neked túlságosan nagy gondot. Azért azt tanácsolnám, hogy ha északnak tartasz, akkor Eichenschild környékét kerüld el. A várost a közel múltban megostromoltuk, szinte teljesen leamortizáltuk, de ki tudja, hogy még milyen fenyegetések bújnak meg ott. Einburg-nál van átkelő, ami biztonságosabb területek felé irányít téged, és a front vonalon...hát, gondolom, hogy átengednek, ha nem, akkor is bízok benne, hogy át tudsz kelni a katonákon. De ez meg nagyon úgy hangzik, mintha elküldenélek melegebb éghajlatra...azt hiszme, hogy tényleg javítani kéne a stílusomon valamennyit...

- Igen, a többsége tiszteletben tart. Nekem meg pont azokat kell megkeresnem, akik nem tartoznak ide, hogy megerősítsem a hitüket és visszanyerjem a bizalmukat. Az Atya az egyetlen, akiben hinni kellene mindenkinek és cserébe biztos nem marad hálátlan. Persze vannak olyan átkozottak, akiknek ez lehetetlen, de ők is inkább hinnének az Atyában, mint holmi mélységiben, legalábbis nagyon remélem.
- Igen, a tudás hatalom, ám én nem szeretnék visszaélni vele, de viszont ha olyan a helyzet, akkor a javamra tudom fordítani a dolgokat. Kicsit megnyugtat a tudat, hogy mindenki elég esetlen, mikor kikerül a komfortzónájából, ám ha okos és talpraesett, akkor megtanul mindent, ami kell a túléléshez. Én is rengeteget tanultam már, ám van még hová fejlődnöm az is biztos.
- Igen tudom, onnan jöttem és oda tartok vissza is, lassan ideje is indulnom. Nincs olyan közel, időben el kell indulnom, hogy visszaérjek, nem szeretnék a szabadban éjszakázni. Az, hogy ennyire keserű a sötét tünde, az nem tetszik nekem, úgy segítenék rajta, de sajnos nem mindenkin lehet. A múlt terhét nem kell mindig a nyakunkban hordani, le is lehet azt tenni vagy osztozni mással benne, hogy elviselhetőbb legyen. Ez viszont nem az én dolgom, nem szeretnék a bizalmába kerülni, mert még félreértené a közeledésemet, amúgy sem valami nefilim párti. Az előző kapcsolata nem tudom, miként zárult le, de a kis sárkányból ítélve, nem lehetett kellemes és nyomot hagyott. Nem akarom jobban felszakítani, már így is sokat mesélt nekem mindenről. Északtól nem tartok annyira, ott a három szentség és a hit elég erős, sok nefilim biztos oda vándorol inkább, mint délre. Sokkal könnyebb, de én nem fogom azt a végét megfogni a dolognak.
- Leamortizáltátok? Kérdezek vissza meglepetten, miközben kiegyenesedem és a köpenyt a szárnyaimra terítem, hogy elrejtsem a kíváncsi tekintetek elől. Nem hangzik túl jól, amit mesél, ha tényleg veszélyes az a környék, oda nem mehetek egyedül.
- Az első mindig, hogy belátod a hibáid, ha valamiben jobb szeretnél lenni. Jegyzem meg kedvesen és kifelé pillantok, amerről jöttem, tényleg mennem kéne lassan, de jobb lenne, ha nem egyedül kellene mennem. Nem akarok tolakodó sem lenni, megvárom a válaszát és ha nem ajánlkozik fel, hogy elkísér, hát megyek egyedül vissza.

Láttam, hogy a nefilim útra készül. A testtartása, a tekintete Hellenburg felé, na meg a szavai (leginkább a szavai) ezt elárulták. S mivel most már a nagy nehezen összekapart lelki nyugalmamnak amúgy is lőttek, ideje volt visszatérnem a zsoldosok keserű kis házikójába, ahol ismét hallgathatom Joe bömbölését, Hans csitítgatását és az újoncok kesergését, ahogy a zsoldoskapitány újabb és újabb módszereket eszel ki arra, hogy halálra kínozza őket. Kicsit túlságosan frusztrált manapság, és erről részben én tehetek. Nem mintha sajnáltam volna a kapitányt, tudta, hogy mire vállalkozik. De...sajnos előbb-utóbb vissza kell térnem és ez is van olyan jó időpont, mint bármelyik későbbi. Ha meg túl sokáig halogatnám, akkor a nyílt területen találna rám a sötétedés, és a Véres Hold óta valahogy már az éjszaka se nyújtott nekem túl sok megnyugvást.
- Megyek én is. A kapitányom már biztos, hogy nagyon hiányol engem és könnyek között őrjöng a barakkban, engem keresve kínkeserves hangon. Leginkább mondjuk örömkönnyek lehetnek, ebben egészen biztos vagyok... - morgom az utolsó mondatot leginkább magam elé, ahogy feltápászkodok a földről Dracon legnagyobb felháborodására.
A kis sárkánygyík puhán landolt a földön és sziszegett rám, úgy hogy a csizmám orrával kicsit megkínálgattam a lábacskáját, hogy kapjon már észhez és felkaptam a kis táskámat, amiben csak némi kaját és valami erős löttyöt hoztam, hogy segítse enyhíteni az idegeimet.
- Yepp, leamortizáltuk -vetettem oda a nefilimnek egy mosoly kíséretében. - Észak és Dél között csúnya háború tombolt, ami most talán némileg enyhülni látszik a köznyelv által Csillagtalan Éjnek nevezett kedves kis esemény óta. De előtte minden naposak voltak az összetűzések - kezdtem bele, miközben felvettem a lány tempóját és mellette baktattam. - Ennek a csúcspontja Eichenschild ostroma volt. Mindkét fél serege annak a városnak feszült, amelyről egyikünk se tudta eldönteni, hogy hova is tartozik...függetlenségre játszottak az ostobák, egy gazdag városban a frontvonal közelében. Maguknak okozták a bajt. S miközben mi nagyon el voltunk foglalva azzal, hogy kölcsönösen ritkítsuk egymás sorait, a város csúnyán meglátta a kárát. Szerintem egy ép utcakő nem sok, annyi sem maradt a vérengzés után. Dél nyert magának egy romvárost, aztán az offenzíva megtorpant. Azóta se nagyon csináltunk túl sok mindent, nem mintha nagyon hiányzott volna. A háború egy mocskos dolog.
Tettem hozzá elsötétülő tekintettel az utolsó mondatot, miközben megigazítgattam fejemen a szemüvegem, mielőtt teljesen lecsúszott volna. Draci inkább úgy döntött, hogy az egeket ostromolja meg, és mivel reptében meglátott egy nyulat, így a továbbiakban azzal kergetőzött...
- Heh, én mindig belátom a hibáimat, csak nem teszek ellenük semmit sem. A nyers modorom...az ilyen is marad. Nem változtatok rajta, hisz az esetek nagy részében úgy se érdekel, hogy mások mit gondolnak rólam, akkor meg minek erőlködjek? Néha csak szar...kantyúzni kell a lovat - javítottam ki gyorsan a mondandómat, mielőtt még "Illetlenül" beszélnék egy nő társaságában. - Vagy éppenséggel csak magasről tenni a dolgokra és hagyni, hogy mások idegeskedjenek miatta. Ha más előnye nincs, de legalább kevesebb őszhajszálad lesz, az már biztos.

- A kapitányod? Te is katona vagy? Érdeklődöm, mert ismerek valakit, aki az és persze ő is tünde, lehet pont ugyanott lakik, mint ő, abban az elkülönített részen, ahol pár tünde lakik mindössze. Mélyet sóhajtok, valami megváltozott bennem, ha arra gondolok. Erről biztos nem fogok senkivel beszélgetni, elvégre nekem is kellenek titkok. A kis sárkányt nézem, amint elégedetlenül szuszog a gazdájára, amiért a földre pottyan és a holdcsókolt tünde a lábával meg is böki, hogy nyugodjon le. Érdekes stílusa van, nem értem egy nefilim mit keresett mellette, lehet meg akarta téríteni vagy javítani, de mivel nem jött össze, így inkább szakítottak.
- Nem szeretem a háborúkat, de akkor ezek szerint észak és dél már nem olyan ellenséges egymással az ütközet óta? Érdeklődöm röviden leszűrve a számomra érdekes részt. A harc és ostrom annyira nem érdekel, talán ha beszéltek volna egymással, ha lett volna ott egy semleges alak, aki közvetít, akkor elkerülhető lett volna.
- Mindenki úgy viselkedik, ahogy neki az természetes, nem lehet mindenkit beskatulyázni, hogyan viselkedjen. Nincs ezzel baj, amíg nem ártasz ezzel másnak, mert a szavak is elég éles fegyvernek számítanak, ami a lelket sebzi meg. Vannak, akik erre érzékenyebbek, de ők szerintem hamar elkerülnek téged. Válaszolom, nekem mindegy, hogy milyen nyers, amíg megkapom a kérdéseimre a választ. Valamilyen szinten elég segítőkész, de a modora miatt nem lesz a kedven beszélgetős partnerem, úgy érzem ő sem kedvel engem túlságosan, de ennek az okát ugyebár már tudom.
- Én nem tudnék magasról tenni a dolgokra, de az is biztos, hogy nem tőle őszhajszálam. Úgy érzem arra születtem, hogy megoldjam a problémákat és békét teremtsek, a kivitelezés nagyon nehéz lesz, de meg kell próbálnom és nem adhatom fel.

- Katona? Nem. Az a hivatásos fegyverforgatók megnevezése, túlságosan formális, túlságosan kötött. Zsoldos vagyok, mert az felelt meg az én szabadságérzetemnek. Meg hát, a küldetésektől függően egy zsoldos több pénzt kaszálhat, mint egy katona - gondolom én. Soha se kérdeztem, hogy mennyi fizetést kapnak.
Vontam meg a vállamat. Igazából nem is a pénzért csináltam, hanem mert valahova mennem kellett a Kivándorlás után, az újonnan fellángoló háborúban és Dél tűnt még mindig a legideálisabb választásnak. A kisebb rossznak a kettő közül. Utána meg, ahogy hozzám vágták a szeráf gyűrűt, már igazából túl sok választásom nem is volt. Most, hogy a szeráfok ereje eltűnt, akár dobbanthattam is volna, de még is, hova? Minden ingóságom ott volt a zsoldosok tanyáján és ha elhagyom Délt, akkor üldözni fognak. Északra nem mennék...szóval marad az, hogy itt ragadtam, amíg nem találok egy jobb alternatívát.
- Nem követem annyira aktívan a frontvonalról érkező híreket, de ha jól tudom, a Csillagtalan Éj óta enyhült a helyzet, ahogy még az ostoba, semmirekellő emberek is belátták, hogy az évtizedek óta húzódó belháborújuk, testvérháborújuk nem éppen kifizetődő akkor, amikor mindenféle rémségek róják a tájat, fenyegetve mindent és mindenkit. Bár, mivel emberekről beszélünk, akik alapvetően ritka egy ostoba faj, nem lepődnék meg, ha ismét egymás torkának esnének.
Ballagunk tovább. Ő talán a reménykedésébe kapaszkodik, hogy még megváltható a világ. Én már rég letettem róla, na meg hát, nem is az én feladatom volt, soha nem is akartam megváltani azt, az embereket meg főleg nem. Öljék csak halomra egymást, és hagyjanak minket békén. Senki se siratná túlságosan, ha kölcsönösen leradíroznák egymást Veronia földjéről. De visszakanyarodva a viselkedésem témájához, halkan felmorrantam.
- Szóval azt mondod, hogy csak azért vagyok magányos, mert így viselkedem? - nézek rá nagy boci szemekkel, szomorú arcot vágva. - Óh, istenem, minő kegyetlen egy világ! Hát a sötét tünde már nem lehet egy bunkó paraszt anélkül, hogy magára nem hagynák őt? - folytatom tovább a tettetett kesergést, majd a már-már pótcselekvésemnek is beillő vállrándítással zárom le. - Ha elkerülnek, hát elkerülnek. Nekem tökéletes így. És ezzel ismét ott vagyunk: magasról tenni a világra. Hidd el, hogy egyszer majd eljutsz odáig, hogy Te is így fogod látni a világot. Amikor belátod, hogy az embereket nem lehet megváltani, mert nem is akarják, hogy megváltsák őket. Nekik mindez így tökéletes. Szenvedni akarnak, hát hadd szenvedjenek tovább...

- Akkor téged bárki felbérelhet munkára, ha jól megfizet érte? Érdeklődöm, mert ha sok pénzem lenne, akkor talán egy zsoldost kellene felbérelnem, még ha nem is őt, mert bár jó fej, hogy válaszolgat a kérdéseimre, de a stílusát nem kedvelem annyira. Emlékeztet egy rokonomra, de még ő sem ennyire nyers.
- Mire gyűjtöd azt a sok pénzt? Van valami célod, amire elköltenéd? Elvégre, a pénz miatt mondta, hogy zsoldosnak állt, érdekel, hogy mi viszi rá erre a legtöbbeket. Nem elítélendő kaszt mondjuk, hiszen szükség van rájuk, a katonák parancsra cselekednek, nem fognak magánküldetésre menni senki kedvéért.
- Legalább van valami jó a rosszban, viszont az embereket könnyebb befolyásolni, hogy a jó utat válasszák, főleg ilyenkor, mikor végre megbékélnek egymással. Kell egy közös dolog és legalább ott megtűrnék egymást. Lehet oda kellene mennem és ott dolgoznom a hit megerősítésében. Persze ez csak egy kis része lenne a nagy tervemnek, de valamikor az emberekkel is foglalkozni kell, hiszen ők vannak többen.
- Én csak azt mondtam, hogy az érzékenyebbek, biztos van, akinek ez tetszik vagy aki megpróbál megváltoztatni, mert azt érzi küldetésének, de ezek közül egyik sem én vagyok. Nem bántódom meg olyan könnyen és persze nem akarok senki személyiségén változtatni, a hozzáállásán lehet csak, de ahhoz jól kell ismerni az illetőt és olyan helyzetekbe kell sodorni, hogy ő maga változtasson, de én beszéljem rá.
- Majd meglátjuk pár év múlva, hogy miként látom majd a világot, de én nagyon nehezen adok fel bármit is. Eleinte még a tánc sem ment, pár év múlva meg már a kiemelt csapattal táncolhattam a tér közepén, az ünnepségek megnyitóján. Csak akarni kell és kellő elhatározás kérdése minden. Igaz itt másoknak is befogadónak kell lennie, de az én dolgom az, hogy mindenkinek befogadóvá tegyem a dolgokat. Nem lesz könnyű, ezt nem is gondoltam, de nem tartom lehetetlennek is. Elég határozott vagyok ebben és senki fia vagy lánya nem tántoríthat el ettől, csak maga az Atya.

A lány kérdésére megtorpantam, felé fordultam, majd egy vállvonogatás és egy sokat (vagy éppen keveset) sejtető ragadozóvigyor terült szét a csodálatosan cuki kis arcomon.
- Óh, de még mennyire! Elég fizetségért persze, hogy felbérelhető vagyok munkára. Ennél jobban nem is fogalmazhattál volna.
  Persze, Ő nem tudta, hogy én a bérgyilkos szakmát űzöm. Valahol a szobámban, egy biztonságos helyen eldugva ott pihen a Névtelen Árnyak jelvénye, amelyet még Sharlotte adott nekem a tünde nép megmentése / kimenekítése előtt. Azóta is kecses és becses kincsként őrizgetem, mint egy utolsó emlékfoszlányát egy rég múlt de csodálatos kornak, amikor még ténylegesen létezett a szervezet, amikor még ténylegesen létezett a sötét tünde, mint nép - amikor még ténylegesen itt volt Armin és Loreena. Azokban a percekben, amikor senki sem látott, néha elő-elő vettem a Névtelen Árnyak jelvényét és a sötét tünde hercegség jelvényét is és megbűvölve nézegettem őket. Ezektől a daraboktól soha sem válnék meg, semmilyen körülmények között...és néha halkan suttogva úgy beszélek magamról, mint a Névtelen Árnyak egyik tagjáról. De az elmélkedésem, s a keserédes gondolatok megszakadnak, ahogy a lány egy következő tolakodó kérdéssel áll elő.
- Kurvákra és borra...  - válaszoltam neki totális fapofával, még ha ez messze is állt az igazságtól.
  A vörös lámpás negyedbe még egyszer nem tettem be a lábamat és bár régebben igénybe vettem egy-két madam felhozatalát, egy idő után a fizetett szex elvesztette az élvezeti faktorát. A bor meg...na jó, abban nem hazudtam, tényleg szoktam arra is költeni, bár Armin távozása után már az ivás se jelentett nekem nagy örömet és többé-kevésbé felhagytam vele. Hogy ténylegesen mire költöm azt a "sok pénzt" és hogy mi a célom, amire elkölteném? Nem tartozott a lányra, nem tartozott egyetlen idegenre sem, sőt, még a közeli ismerősökre sem. Én dolgoztam meg érte, én döntöm el, hogy mire költöm és ez egyes egyedül az én dolgom. Mivel a lány tovább fejtegette a véleményemre adott válaszait, hagytam, hogy folytassa, én csak békésen bandukoltam mellette. Menet közben lassan változni kezdett a táj, ahogy hátunk mögött hagytuk azt a pár elszórt fácskát, ami még makacsul ragaszkodott az életéhez és a szépen - lassan ismét zöldellő réteken vágtunk keresztül, amelyek leginkább a haszonállatok birodalma volt. Úgy látszik, hogy a felégetés után a fű is dúsabban nő. Kár, hogy elvétve az utazó beleakadhat olyanok holttestébe, akit a rémségek vadásztak le, mert túl messze keveredtek a várostól és senki sem volt, hogy magával vigye a testüket. A lábam ennek következtében bele is akadt egy koponyába és hangosan csörögve gurult tovább.
- Nesze neked emberiség...Befolyásolni akarod őket, hogy a jó utat válasszák? És ki mondja meg, hogy melyik a jó út? Ki mondhatja azt magáról, hogy Ő felette áll minden erkölcsi normának és morálnak, hogy Ő egy olyan magas piedesztálon áll, amelyről nyugodtan papolhat a "jó útról" és a "jóságról". Senki sem. Te a saját meglátásodat akarnád másokra ráerőszakolni, mert valaki vagy valami azt mondta neked, hogy ez a helyes út. Mert van egy "Atyád", aki amúgy totálisan szarik erre a világra, talán egyszer azt mondta. Bár kötve hinném, hogy mostanában bárki is beszélt vele. Mondd csak, nefilim: mikor hallottad utoljára a hangját? Az Ő útmutatását akarod követni és mások torkán lenyomni, amikor még az emberek se tudják eldönteni azt, hogy a Hazugságok Könyve - vagy ahogy Ők nevezik: a Biblia - hogyan értelmezendő? Eléggé nagyképűség ez, nem? Az embereket nem kell terelgetni meg mindenféle félreértelmezett helyes útra vezetni. Mikor értik már meg ezt a népek? Mikor értik már meg a nefilimek? A néped átkelt a Schattenschield-en, hogy véget vessen az emberek belháborújának, hogy igazságot szolgáltassanak - és megöljenek mindenkit, aki másképp látja a világot. Aztán végül még sem tették meg, ez most mellékes, de készen voltak rá...készen voltatok rá. És akkor még te beszélsz jó útról?
  Kacagtam fel keserűen, ahogy még egyszer belerúgtam a fehérlő koponyába, amely egy széles ívben szállt el, majd valahol puhán landolt a fűben...és egy békés pihengetéséből megzavart nyúl rohant el a becsapódástól minél messzebb.
- Tökéletes szemléltetése a hozzátok hasonlóknak, ha engem kérdezel....

Naela érzi, hogy ebben egy kicsit több jelentés lehet, mint amennyit nyíltan elmond neki a rejtélyes sötét tünde, akinek a nevét egész eddig meg sem kérdezte. Persze nem szeretne semmi elhamarkodott következtetést levonni a ragadozóvigyora miatt, elvégre pont ez ellen harcolok magam is. Ne ítélkezzünk, amíg nem ismerjük a miérteket és meg nem ismerjük a másik oldalt.
A következő válasza azonban kicsit meghökkent, annyira nyers és hirtelen. Valahogy nem ezt nézném ki abból, aki egy nefilimmel volt szorosabb kapcsolatban. Persze lehet, hogy pont a szakítás után vetemedett ezekre az élvezetekre, ami elég szomorú. Persze ez is egy levont következtetés részemről, ami nem feltétlen helyes.
- Elég szomorú, ha csak úgy tudsz rávenni egy nőt, hogy veled legyen, ha fizetsz neki. Szólalok meg mikor elmúlik a pillanatnyi meglepettségem. Tudom, hogy ez nem egy túl kedves megnyilvánulás, de érdekel miként reagál erre. Én nem úgy látom a világot, ahogy a legtöbb nefilim teszi. Persze attól, hogy nem ítélek el valamit, nem jelenti azt, hogy én megtenném azt. A beszélgetés is ott lyukad ki, hogy a megszokott félangyalos szöveget kapom. Tudom, hogy a legtöbben mind egy azon céllal indulunk útnak, de mindenki máshogy látta a megoldást. Én még nem tudom mi lesz az, amivel békét hozhatok, de biztos nem azzal, hogy mindenkit a saját hitemre erőltetek rá. Hagyom, hogy végigmondja, nem szakítom félbe, hagyom hogy nevessen is rajtam, meg ezen az egészen. Csak sóhajtok a végén és sajnálom magam a nefilimek miatt, akik miatt ez a kép alakult ki rólunk.
- Igazad van, nem lehet a saját hitünket másokra erőltetni, nem az hozza el a békét, az inkább háborút szülne. A jó út, amiben a legtöbben egyet értenek. A nekromanták és mélységiek rosszak, abban egyetért szinte az egész világ nem? Biztos van olyan szemlélet, ami mindenkinek jó és ha megtalálom mi az, akkor azt fogom terjeszteni, de csak mint egy hasznos tanulmányt, elvégre jobb a békesség, mint a háború. A kisebb veszekedések és viták kellenek a világnak, mert csak úgy fejlődhet, kellenek a különbözőségek, nem lehet mindenkit egy skatulyába tenni. Kicsit kiráz a beszéd közben a hideg, mert a koponya, ami repül elég bizarr látvány, inkább nem is foglalkozom vele.

A lány a megfelelő következtetést vonta le. Vagyis, nem, de legalább elfogadta a válaszomat úgy, mintha az igazságot mondtam volna és nem nyaggatott tovább. Bár a szavainak elvileg fájniuk kellettek volna, azonban kevesebbek voltak, mint egy tűszúrás...na meg hát a stílusán se akadhattam fel azok után, amilyen alpári nyers stílusban folytattam le szinte az egész beszélgetést. De a lényeg az volt, hogy a témát magunk mögött hagytuk és nem fog a jövőben az anyagi dolgaimról kérdezősködni.
- Mindenki azzal dolgozik, ami jut neki. Meg így legalább a szegény örömlányok se kerülnek az utcára, hisz mindig lesz munkájuk.
Adtam aztán végül "magyarázatot" neki, nehogy aztán végérvényesen egy bunkónak legyen titulálva, amiért még csak választ sem adok a szurkálódó vagy csak rezignáltal beletörődő válaszába, és miközben ballagtunk tovább...hát elő kerültek olyan témák, amelyek úgy látszik, hogy rendesen ki tudnak akasztani, így nem is volt csoda, hogy ezek után némi koponyarugdosás keretében fakadtam ki a lánynak, aki még ezek után sem háborodott fel és nem vágta hozzám a táskáját meg a kardját meg úgy egész testét és püfölt (vagy próbált) halálra. Meglehetősen erős idegrendszerrel rendelkezik, azt már meg kell hagyni. Vagy nagyon türelmes vagy hosszú távra tervez és akkor fog visszavágni, amikor nem számítok rá. Vagy csak egyszerűen már letett rólam és inkább az "okos enged, sötét elf szenved" alapon hagyja rám a dolgokat.
- Nincs olyan, amiben mindenki egyetért és mindenkinek jó - sóhajtottam fel beletörődően és sokkalta nyugodtabb hangvételben, mint előtte. - Béke addig soha sem lesz, amíg kétlábúak járják ezt a világot. A háborúskodás és a bűn belénk van kódolva. Még ha békét is kötne a két királyság, az Egyház szerető keblére vonná a démonokat és a vámpírokat...még ha kultisták ápolgatnák a Katedrális virágoskertjét és Bukott Angyalok támogatnák reggelente a piacra az öreg bácsikákat és nénikéket...még ha nekromanták sétáltatnék meg reggelente a rég halott nagybácsit, hogy a síron túl is fitt legyen...akkor se szűnne meg a bűn; akkor se találnál olyan szemléletet, ami mindenkinek jó. Bűnözés mindig is lesz és mindig is volt, mert soha se lesz mindenki elégedett, bármilyen utópikus világot is alkotnál meg. Nem válthatsz meg mindenkit, mert nem akarják, hogy megváltsák őket. Próbálkozni persze lehet. Segíthetsz másokon, ha más nem, pár tucat családnak jobb életet teremthetsz, vagy megvédheted őket rövid távon a bajoktól. De olyat soha se fogsz találni, ami mindenkinek megfelel.

- Most már szegény örömlányok? kérdezek vissza, mert az előbb még sokkal csúnyábban beszélt róluk, most meg hirtelen ő segít rajtuk. Kicsit furcsának tartom, hogy hirtelen milyen nemes lelkű lett, de annak könyvelem el, hogy lehet nem illett volna ilyesmit kérdeznem tőle. Persze én is sajnálnám szegény lányokat, hogy a bunkóságait el kell viselniük, de valamiből meg kell élniük nekik is, ami miatt amúgy nem aggódom. Az ilyen nőkre mindig lesz kereslet.
Mikor beszélgetünk, akkor érdekel, ő mit gondol, hiszen a legrosszabb lehetőségeket vázolja fel, ami így nem érhet felkészületlenül, majd ezen is elmélkedhetem, hogy miként fogadjam el, ha nem sikerül elérnem a célomat. Sajnos a világ és benne mindenki teljesen más, mint ahogy elképzeltem. Azonban még közel sem tudok eleget, hogy feladjam az álmaimat, így nem fogok egyből lemondani róla, csak mert valaki azt javasolja.
- Majd meglátjuk, hogy hova sikerül eljutnom, de még közel sem tapasztaltam eleget ebből a világból. Lehet igazad van és ha elfogadnám, rövidebb úton találnék mást, amivel segíthetek a népeken, még ha nem is olyan globálisan, mint én képzeltem, de én a hosszabb és nehezebb utat választom. Ezzel le is zárnám a témát. Sok okosságot és mond, és nem nehéz elképzelnem, hogy ez nem fog megtörténni, de én nem ilyen békéről álmodom, mint amit ő lefestett, bár ha nem tévedek, direkt vázolta fel ezt ennyire lehetetlenül, hogy meggyőzzön az igazáról. Tudom, hogy nem hazudik, de nem állok készen arra, hogy ezt elfogadjam. Harcolnom kell, azért, amiről már mindenki lemondott, hát ha nem menthetetlen teljesen még.
- Közeledünk a városhoz. jelentem ki, mikor meglátom a távolban a város körvonalait, persze még elég messze van így is.
- A kis sárkányod merre van? Körülnézek, de nem látom hirtelen, remélem nem tűnt el, mert nem figyelt rá a gazdája, miközben nekem magyarázott. Persze lehet, hogy ő figyelt rá.

Csak a fejemet csóváltam, és nem válaszoltam a nefilim következő megjegyzésére. Oké, tarthattam volna a konzisztenciát és első sorban nem a "kurvázni" szót kellett volna használnom és utána a "szegény örömlányokat", de legalább nem mondhatták el rólam, hogy megrögzötten ragaszkodok egy fajta világszemlélethez - vagy éppen nőszemlélethez. Talán egyszerűbb lett volna csak megmondani neki, hogy nem tartozik rá, mire költöm a pénzemet...és akkor megspóroltam volna magamnak pár fejfájós másodpercet és magyarázkodást. Fenébe, hogy mindig mindent túl bonyolítok még egy egyszerű beszélgetésben is. De a fejrázással legalább lezártam ezt a témát - legalábbis én nagyon lezártnak tekintettem - és a későbbiekben sem került elő. Legalábbis merem ajánlani. Inkább beszéljünk másról! Mint a világbékéről és a nagytatákat kísérgető Bukottakról. Yepp, határozottan kellemesebb téma.
- Meggyőzni úgy se fogjuk a másikat, főleg nem annyi idő alatt, míg elérünk Hellenburg-ig, így akár zárhatjuk is ezt a témát, Nefilim. Sok sikert a terveidhez...gondolom. Meg ne add fel, hajrá, meg tudod tenni! Én hiszek benned!
Fűzöm hozzá bíztatóan...legalábbis a terv az volt, hogy ilyesmi lesz, de nagyon félre sikeredett hisz az alapvető cinizmusom és sötét világmeglátásom még ebből is kivett mindenféle érzelmet és csak pár üresen kongó szó maradt meg belőle, amely inkább hangzott úgy, mint lebecsmérlés, semmint biztatás. Igaz, hogy annyira nem is értettem egyet a nézetével. Állandaón ingadozó világszemléletem jelenleg abban a fázisban volt, ahol csak biztatni tudtam az embereket, hogy kölcsönösen irtsák ki egymást. Máskor meg arról álmodoztam, hogy véget érnek majd a háborúk. Hát, csodálatos érzés volt megállapítani, hogy még saját magammal sem értek egyet. Azt hiszem, hogy a fejem kezd határozottan egy káoszgombóccá változni.
- Igen, közeledünk. Vissza az emberek közé. Szerinted mennyire örülnének, ha a meditációs tűzgyújtogatásomat a faházak közelében próbálnám ki? Szerezne pár forró pillanatot, bár a fogadtatásom határozottan nem lenne olyan meleg.
Derültem fel egy pillanatra, azonban Dracon emlegetésére aggodalmaskodva néztem fel a levegőbe. Amikor utoljára láttam, éppen vadászni volt - legalábbis ez volt az ürügye arra, hogy távol maradjon a Nefilimtől - de azóta meg ki tudja, hogy mit csinál. Most felnézve láttam, hogy biztos távolról követ minket, kecsesen lebegve a széláramlatok hátán.
- Perverz kukkoló módjára az égből leselkedik...tipikus. Idegesítő kis szárnyas dög.... - morogtam magam elé, ahogy rátértünk arra a kis kecskecsapásra, amely végül a kapuhoz vezető széles útba fog torkollani. - De lassan itt a könnyes búcsú ideje, nem igaz? A Te részedről örömkönnyek, az én részemről bánatosak...mármint nem miattad, csak a visszatérés miatt. Mármint...fenébe, nem úgy értettem. Szóval....próbáld meg nem túlságosan magadra venni, oké?
Hebegtem zavartan, ahogy a belső gondolataim miatt kissé túlságosan is sutára és még inkább köcsögebbre sikerült a megjegyzésem...

Nem erőltetem a témát, mert annyira nem akarok örömlányokkal és azzal foglalkozni ki mire költi a váltóját. Én csak azt hittem, hogy van valami nagy célja, mint venni egy telket és egy viskót, ahol békésen élhet mindenkitől távol. Elvégre nem az a nagy társasági tünde, aki élvezni mások társaságát. Persze lehet számára az, hogy másokat megbotránkoztat ezzel a nyers stílusával szórakoztató.
- Nem is akartalak meggyőzni az ellenkezőjéről, mindenkinek van egy véleménye és el kell tudni fogadni, hogy ha ez különbözik. Megvonom a vállam és oldalra nézek. Nem túl kedvesek a szavai, igyekszem nem magamra venni, elvégre én még tele vagyok élettel, de őt már eszi belülről a keserűség, a stílusa is erre utal. Olyan ez, mint valami védekezés a külvilágtól, mert nem akar elfogadni valamit. Nem az én dolgom, úgy sem kérne a segítségemből.*
- Szerintem ez még viccnek is rossz volt. Van egy bizonyos nézésem, amit sugallja, hogy 'ezt még remélem te sem gondoltad komolyan'. Na most azzal tekintek rá, majd megemlítem a sárkányt, hogy merre lehet, amire már láttam némi aggodalmat is kiülni az arcára. Annyira tehát nem elveszett szerzet.
- Miért nem adod el, ha ennyire idegesít? Kérdezem, de persze tudom, hogy kedveli ezt a kis repkedő szárnyas dögöt, ahogy ő nevezi. Ezzel a kérdéssel csak bosszantani akartam kicsit, hogy megnézzem, miként reagál rá. Egyre közeledünk a város felé és furcsa érzés ragad magával, meg egy emlékkép. Nem értem, miért történik ez velem, de szerencsére nincs is nagyon időm foglalkozni vele, hiszen hozza a formáját a felvágott nyelvű holdcsókolta tünde.
- Azért én örültem a találkozásnak, sok mindent megismertem más szemszögből is, ami számomra még jól jön majd. A körítés meg annyira nem érdekel, de persze ezt már észrevehetted volna. Eddig sem húzta fel magát semmin és most sem teszi, inkább sajnálja szegényt, hogy ennyire elkeseredett és ezzel a stílussal csak mélyebbre süllyed majd. Talán egyszer talál valakit, akinek engedi, hogy segítsen rajta.

- Hogy miért nem adom el? Azért, mert Ő az én kisfiam, Apuci Szeme Fénye- fordultam felháborodott arccal a nefilim felé. - Sokat nem tudsz még rólam. Van, hogy a kétlábúak néha fúnek-fának elhordják azt, akit szeretnek...valami furcsa hülyeség, valami pszichoszoizés dolog lehet mögötte, gondolom én. Egyszer beszéltem erről a pszichotémáról egy lenyűgöző vámpír asszonnyal, de teljesen nem értettem meg a témát, akármennyire is igyekeztem. A lényeg, hogy szeretem őt, ahogy Ő is szeret engem, elvégre én vagyok az alfahím a csapatban. Idegesít, ahogy egy tizenéves gyerek idegesítene bármilyen szülőt, de úgy nagy általánosságban még az emberek se annyira elvetemültek, hogy csak úgy elpasszolják a gyerekeiket. Bár van és volt is rá példa, meg lesz is...de azért én annyira nem vagyok őrült. Bár tény, hogy jó pénzt hozhatna a konyhára...állítólag a sárkánygyík toll tökéletes párnákhoz. Hmmm, megfontolandó. Köszönöm a tippedet, Nefilim!
  Csillant fel derűsen a tekintetem az ötlet hallatán, ahogy az égre néztem. Persze, a világ összes kincsét felajánlhatnák, akkor se szabadulnék meg Dracon-tól, mert túlságosan is a szívemhez nőtt. Egyszer még ez lesz az én végzetem - meg az övé is, az már biztos. Túlságosan összenőttünk és ha történne velem valami, nem tudom, hogy még vissza tudna-e térni a vadonba. Vajon mihez kezdene a halálom után - feltéve, hogy én halok meg először, ami az életstílusomat nézve nem is tűnik annyira lehetetlennek. Nem tudtam elképzelni és nem is akartam belegondolni. Eh, a város közelsége már meg is fertőzi az elmémet. Ezért utáltam Hellenburg-ot, de még mindig ez volt a legjobb alternatívám.
- Hát, addig, amíg a körítés nem érdekel, még akár sikerrel is járhatsz. Bár volt benne némi rájátszás, hogy kipróbáljam, milyen könnyen veszíted el a józan gondolkodóképességedet. Fogjuk fel ezt egy fajta szociális kísérletezésnek, szeretem az emberek és más fajok egyedeinek feszegetni a határait. Te még egészen nyugodtan viselted. Áh, hát már a régi sármom is ennyire megkopott, hogy egy félangyalt se tudok kihozni a sodrából. Hogy hova fajul ez a világ...
  Morgom az utolsó felét inkább csak magamnak, a nem létező bajszom alatt. S ahogy a táj változott, egyre inkább magához húzott a rideg valóság: már itt voltunk Hellenburg falaitól nem is annyira messze és legszívesebben elhánytam volna magam. De az nem tett volna valami túl jó benyomást rám - nem mintha érdekelni tudott volna.
- Tudod, ha bármikor szükséged lenne segítségre, pár megnyugtató szóra és józan ítélőképességre...akkor tudod, hogy kit kell keresned - bárki mást, csak engem ne. Ezekkel nem tudok szolgáltatni. Amennyiben szeretnél durván lerészegedni, vagy megismerni Hellenburg sötétebb részeit - akkor biztos, hogy találsz pár lezüllött alkoholistát itt. Külön tudnám figyelmedbe ajánlani a helyi csodákat - a temetőt, ahol még néha napján egy-két kóbor nagybácsi felkell egy kis egézsségügyi sétára, vagy a fürdőket, vagy bármi más, idegnyugtató helyet. És én ezzel a szépen megformált, nagyon is formális és segítőkész, és egyáltalán nem tuskó mondókámmal búcsúzok tőled, Nefilim. Tudod, még a nevedet se tudom - ahogy Te sem az enyémet. Mit szólnál ahhoz, ha ez így is maradna? Nem bunkóságból, de megadja azt a kis misztikus hangulatot a dolognak, nem? Csak egy sötét tünde és egy nefilim a város határában, hadd gondolkozzanak a bugyuta emberek és gyártsanak kis pletykákat kettőnkről...de egyikük se fogja soha se tudni a valóságot. Igaz, én se nagyon tudom, hogy mi történt kettőnkkel, eltekintve az én idegörlő stílusomtól. De, további szép napot, Óh, Idegen Isten bájos követe! Vezessen sarud békésebb világba!
  Intettem búcsút a nefilimnek és egy széles vigyorral, vad vihogással és még szélesebb karmozdulatokkal integettem a városfalon bámészkodó városiaknak és őröknek, majd vad szökkenésekkel ugrálva indultam meg a kapu irányába. Menet közben Dracon is leszállt a fellegekből, tett két tiszteletkört a nefilim körül majd vad vijjogás kíséretében eredt a nyomomba. Yupp. Határozottan a nefilim idegeire mentünk, akárhogy is takargatta. Ennél szebb napom nem is lehetett volna. Báááár...
- Hé, Draci! Irány az örömlányok! Mit szólsz hozzá? Ideje azt a nagy vagyont borra és kurvákra költeni! - kurjantottam el magam nagy vidáman. Megjátszott vidámsággal, de erről senkinek sem kellett tudnia.
~ Te totálisan meg vagy zakkanva, arról ugye tudsz? Mármint, ez a szokottnál is súlyosabb eset. Szerintem látogasd meg azt a vámpír nőt még egyszer és mesélj inkább neki a melóról, amivel megbízott....de mindenekelőtt: kérlek, öld meg magad hogy én is meghaljak. A francnak sincs kedve ezt a baromságot tovább elviselni. Mit ártott neked az a nefilim, hogy ilyen paraszt voltál vele? Na nem mintha annyira sajnálnám...~
~ Ártani? Nem ártott Ő semmit sem, egészen normális nőnek tűnik, de nem hagyhattam ki, na. Mikor szórakoztam utoljára?~
~ Tegnap este. Az ágyadban. Nem akarok emlékezni rá....~
~Mint mondottam volt nagy bölcsen: irány a bordélyház!~
~ Hold Anya, kérlek, ments meg ettől a baromtól....~