[Magánjáték] Az első találkozás: vámpír

A Nyugati-tenger felé indul el a nefilim otthonát elhagyva. Nagy kerülő lesz, de legalább nem a mocsáron kell átsétálnia a sarujában. Belegondolni is borzasztó, hogy a mocskos trutymóban haladjon és ki tudja mikor és hol tud lábat mosni utána. Nem hordott még zárt cipőt, elvégre olyat csak a harcosokon látott meg néhány emberen, akik megfordultak a törzsnél. Az emberek annyira egyszerűek, könnyen meggyőzhetőek, hogy higgyenek Atyánkban, mert annyira angyalian nézünk ki. Gondolataira sóhajt is lemondóan egyet. A déli város, Hellenburg felé rövidebb lett volna a kerülő, de nem szeretne egyből olyan nagy közösségbe besétálni, még így a szárnyait elrejtve sem. Igaz a köpenye nem fedi el teljesen, púposodik az anyag és nem azért, mert lebeg utána a ruházata. Utoljára mikor ötéves volt, akkor vándorolt és az elég kimerítő volt, így most pihent előre és kényelmes tempóban halad. A táskájában csak a legszükségesebb dolgait cipeli, kulacsot, némi ételt, üres tekercset és szenet, amivel tud rajzolni vagy írni rá. Magánál tartja a fahéjas párlatot is, amivel a nyakánál szokta bekenni magát. Ott lapul a táskában még pár színes por, amivel a testét tudja kifesteni, elvégre az ünnepeknek biztos megvan a maga módja más fajoknál is, ahol elengedhetetlen a jó megjelenés. Élelem miatt most nem is aggódik, hiszen megtanult gondoskodni magáról ilyen téren, mindig is tudta, hogy nem lesz maradása Eisspitzben, meg kell tapasztalnia, milyen Veronia élővilága. Persze nem az állatok érdeklik elsősorban, hanem az intelligens fajok. Napokba telik mire eléri a tengerpartot és útközben elfogyasztotta az ételt, amit magával hozott, keresett ehető növényeket. A hegység közelében legalább ezért megérte maradni, mert oda mehetett be ilyenekért és inkább aludt ott egy fán, mint kint a mocsáros sík talajon.
A tengert meglátva kecsesen odaszökken és leül a parton, hogy levegye a topánkáját. A táska és a köpeny is a partra kerül, majd a ruháját megemelve besétál a vízbe, de csak addig, amíg térdig ér. Olyan üdítően hat rá az egész, hogy hosszú ideig csak áll egy helyben és élvezi a hullámok csapkodását. Oldalt fordul, hogy lássa a partot és a holmijait. Nem gondolná, hogy bárki pont itt fogja őt meglátni, így a szárnyait is kinyújtóztatja és csapkod velük kicsit. Közben felméri a part mentén a vidéket. Lát nem is olyan messze egy tornyot. Kicsit el is szégyenli magát, hogy nem nézett szét előbb, de még nincs semmi veszve. Kisétál és a levegőre hagyja a száradást, már ami a lábait illeti. A szárnyait behúzza és ráteríti a köpenyt, majd átveti rajta a tarisznyáját is, hogy valamennyire leszoríthassa azokat a bizonyos tollas végtagokat. Leül a parton és felhúzza a térdeit a mellkasához, úgy figyeli a tengert, aminek a felszínén egy fehér tollat megpillant. Kicsit gondolkozik az élet dolgain, majd a saruját vissza felkötve a lábára elindul a parton a torony felé sétálni. A fegyverét kiveszi a táskájából és a hüvelyénél fogva a baljában tartja csak. Ha szükség lenne rá, akkor gyorsan nyúlhat érte és megvédheti magát. Nem szeretne azonban bajt, ezért nem markol rá a rövid kardra. Békével érkezik, hogy megismerje a világot és a benne lakókat, ezért senki sem bánthatja. Nem fog feltétlen a hitről beszélgetni, elvégre hogy is várhatná el bárkitől, hogy tiszteljék az Atyát és ez a hit egységgé kovácsolja majd őket, amikor a nefilimeket is megosztottak lettek. Pedig ők mind egy ugyanazon személyben hisznek. Szomorú tény, de igaz. Meg kell tudnia mi okozta ezt. Biztos személyes érdekek ferdítették el vagy erősítették fel egy-két törzs fő útmutatási vonalát. Valakinek az a fontos, hogy egymás közt ne háborúzzanak, valakinek a büntetések kiosztása a célja és van, akik sehol sem találják a helyüket vagy kitagadták őket.
A toronyhoz közelítve lassít és kiüríti a fejét, hogy a gondolatai és figyelme csak erre szegeződjön. Egyelőre csak távolabbról felméri a terepet, a lehető legbékésebben lépdel, van benne némi előkelőség is, ám számára ez csak természetes. Kecses és kimért, egyenes tartása van és fejét sem szegi lefelé. A bejárat érdekli leginkább, ha nem jön ki senki, talán majd bekopogtat, jó lenne feltölteni a készletét az újabb séta előtt, amikor tovább halad. Vajon kik lakhatnak itt? Milyen faj képviselőjével fogok találkozni? A tanultak alapján felismerem majd egyáltalán, mivel is van dolgom? Gondolatban megfogalmazódik pár kérdés, izgatott is lesz tőle, bár ez nem látszik rajta. Kedvesen mosolyog, neki ez a természetes, amikor nem görbül felfelé az ajka, akkor ott már gond van.

A Csillagtalan Éjszaka mindent megváltoztatott a világban. Legalábbis a vámpír azt hinné, hogy mostantól semmi sem lesz ugyanolyan, egészen addig, ameddig meg nem kapja a meghívót, hogy az édesanyjának századik születésnapjára a Rotmantel torony hatalmas bált rendez. Majd közvetlenül a meghívő kézbesítése után hívatják a nagy tükörhöz, amelynek túloldalán a nővérei egymásra taposva mondják el, hogy nincs olyan kifogás mely elfogadhatóan képes lenne megmagyarázni a távollétemet. Nem elég, hogy a vidéket élőholtak és mélységi ivadékok garmadája járja a megmaradt lakosságot sanyargatva, sem az esőzés, amely sárossá tette az utakat, sem pedig az, hogy a Neulanderbe befogadott menekültek és sebesültek állandó orvosi ellátást igényelnek, és orvosból az egész toronyban van… kettő. Dieter, aki kiváló sebész, ám a szokásos és egyébként egyszerű kórságokhoz alig konyít, és én, mint elmeorvos, aki szintén nem vagyok jó barátságban az egyszerű náthákkal.
Ám a születésnap az születésnap, különösen a kerek évszázad jeles esemény, és hatalmas udvariasság lett volna a részemről, hogyha nem jelenek meg. Még azzal is megfenyegettek, hogy édesanyám soha többé nem fog hozzámszólni.
Ez két hete történt. Akkor a kíséretemmel elindultunk dél felé, a lehető legbiztonságosabb utakon. Először Hellenburgban álltunk meg, majd onnan egyenesen a tengerpart felé indultunk és a Randlaufer tornyot érintve a parton kocsikáztunk le egészen Rotmantelig. A szívem a torkomban dobogott, mikor megláttam az otthont, de kiderült, hogy míg van, ami nem változott, a legtöbb dolog igen. Eleinte nem értettem, mi is zavart igazán. Miután elbúcsúztunk Dieterrel, hogy ő szembesítse nevelőapját az igazsággal, én pedig, hogy elfoglaljam a régi hálótermeimet igyekeztem szóba elegyedni a nővéreimmel, megölelni anyámat, majd egy szalonban egy pohár bor mellett megtárgyaltam az apámmal, hogy mégis mi mindent értem el eddig Neulanderben, ha már engedte, hogy határozatlan ideig élvezzem a vendégszeretetüket.
Újra én voltam a kicsi Letti, a legfiatalabb, a legártatlanabb - legalábbis Rotmantel viszonylatban, amiről már tudtam, hogy romlottabb, mint bármely más része a világnak. Mégis minden ölelés távolinak tűnt és hidegnek, minden mosoly mögött láttam a jeges számítást és semmilyen kérdés sem azt jelentette, amit elsőre gondoltam volna. Szótlanul hallgattam végig, hogy melyik falut tizedelték meg a szörnyetegek, és hogy micsoda örömünnep volt, mikor tizenöt különböző tetemet sikerült begyűjteni tanulmányozásra.
Szédültem. A feszültség egyre nőtt a mellkasomban és a gyomromban. Úgy éreztem fojtogatnak. Végül mindenkitől elnézést kértem, és úgy döntöttem a mai ebédemet egyedül szeretném elkölteni a tengerpaton piknikezve. Nem értették, de nem tudtam volna elmagyarázni nekik, hogy miért. Még nekem is időre és magányra colt szükségem ahhoz, hogy a helyükre tegyem a dolgokat a fejemben, hosszú analízisra, amelyben megfejthetem, hogy mi változott meg bennük és főleg, hogy mi változott meg bennem. Az egyedül természetesen relatív volt, hiszen a két vérszolgám, Anna és Evelyn elkísértek a piknikre, ahogyan a testőrségem is, hogy stratégiai pontokon szétszóródva kémleljék a közeli vidéket, vigyázva, nehogy bárki is megzavarja a nyugalmamat.
Leterítettek egy nagy pokrócot, majd arra pakolták ki az ebédet, amely Salátákból, sült halból, kagylóból, süteményből és felszeletelt gyümölcsökből állt. A tengeri ízek kifejezetten hiányoztak. A pokróc mellé két nagy fekete napernyőt is felállítottak, én pedig beszereztem egy kormozott üveg szemüveget, hogy megvédjen a tűző nap sugaraitól. Hosszú de lenge fekete ruhát fettem fel, alá fürdésre alkalmas alsóneműt, mindezt pedig egy széles karimájú elegáns fekete kalappal koronáztam meg. Ékszerként most csak az amalgám nyakláncot viseltem, hogy megvédjen a naptól, a többi csillogó szépséget nem akartam kitenni a sós levegő maró hatásának.
- Úrnőm, egy alak tart felénk északról. - lépett hozzám Wilfred. Új volt még a csapatban, fiatalabb is, mint a többiek, és nagyon komolyan vette a feladatát, hogy ügyeljen a biztonságomra. Túl komolyan.
- Vámpír?
- Azt hiszem nem, úrnőm.
- Akkor biztosan valamelyik paraszt.
Wilfred habozott, mire felvont szemöldkkel néztem vissza rá a napszemüvegem mögül.
- Nem gondolom, úrnőm. Olyan… Másféle ruhái vannak. Nem úgy néz ki, mint a mi parasztjainak.
Wilfred nem a legélesebb kard volt a fegyvertárban, már ami az elméjét illette, de úgy tűnt, hogy jó megfigyelő, ami később még a hasznomra válhatott. Felnéztem Evelynre, aki bólintott, majd elsietett az irányba, amit a testőr mutatot neki. Ha különös utazó tart a Rotmantel torony felé, akkor úgy illett, hogy üdvözöljük.
Evelyn kerek arcú, szőke hajú és vizenyős kék szemű parasztlány volt. Szürke ruhát és fejkendőt viselt általában, vörös szegéllyel, amivel a vérszolgákat jelölték meg. Az embereknek ez talán különös lehetett, gyakran azonosították őket a rabszolgákkal, de köztünk, vámpírok között ez egyben védelmet is jelentett. Azt mutatta, hogy valakié volt, és hogyha bántódása esik, akkor azzal a gazdáját sértik meg… Aminek súlyos következményei lehetnek. Tágra nyílt szemekkel nézett az érkezőre, mikor az elég közel ért a piknikhez, és már értette, hogy Wilfred mire gondolt „másféle ruhák” alatt. A lány ugyanis tényleg egyáltalán nem hasonlított a környékbeli egyszerű népekhez.
- Üdvözöljük Rotmantelben, kisasszony. Az úrnőm küldött, hogy megkérdezzem csatlakozik-e a piknikhez.

Evelyn gyorsan és magabiztosan vezette elém a vendégünket, aki… Igencsak különös volt. Amikor felpillantottam rá ösztönösen lentebb húztam a napszemüveget az orromon, hogy szabad szemmel tudjam megnézni magamnak. Fehér köpeny, arany haj, napbarnította bőr és saru… Olyasféle volt, mint ahogyan Aura leírta a nefilimtáncosnőt nekem, noha még nem lehettem biztos semmiben. Egyszerre sajnáltam és örültem, hogy kedves barátnőm nem csatlakozott hozzám és inkább a saját családjának tornyában maradt, ahol biztonságosnak érezte. Bizonyára madarat lehetne vele fogatni, ha most itt lenne. További gyanúra adott okott a bemutatkozása. A Naela nevet bárkinek adhatták volna, ellenben a családneve - legalábbis úgy gondoltam, hogy a Valinarys a családneve lehetett - nem volt sem német, sem angol, sem latin nyelvű, ígyhát csak héber lehetet, vagy egyik sem ezek közül.
Úgy volt illendő, hogy állva köszöntsek egy vendéget így amilyen kecsesen csak tudtam felálltam. Magasabb volt nálam, bár ez nem jelentett túl sokat. Jobban csodálkoztam volna, hogyha olyannal találkozok, aki alacsonyabb, és már nem gyermek.
- Üdvözllek a pikniken, és egyben a Rotmantel család tornyának… leginkább a tövében. - pillantottam fel az épületre, melynek árnyéka lassan rávetült a tenger kék hullámaira. - A nevem Laetitia, a torony urának, Hannes von Rotmantelnek vagyok a legfiatalabb lánya. Ritkán látni ezekben a vészterhes időkben magányos utazókat, főleg nem hölgyeket.
Ami azt illeti, egyenesen öngyilkosságnak tartottam, hogyha valaki egyedül kelt útra a Csillagtalan éjszaka óta. Csak ameddig elértünk Veronia délnyugati szegletébe háromszor kellett ránk törő rémségekkel megküzdenünk, amelyekről azt sem tudtuk, hogy nekromanták vagy kultisták szabadították-e ránk őket, vagy csupán eltorzult és megvadult állatokról volt-e szó. Még különösebb volt, ha egy fiatal hölgy egyedül sétált a Rotmantel torony felé. Természetesen nem ettünk meg minden erre vetődő utazót, nem is végezte mind a boncasztalon vagy megrontottként, de nagy általánosságban még a többi vámpír is tartott tőlünk, az emberek pedig méginkább. Nem véletlenül hívták apámat a Rettegett Hannes nagyúrnak. Mondhattuk akár úgy is, hogy Naela szerencsés volt, hogy velem találkozott először.
- Bizonyára éhes és kimerült. Mióta gyalogol? - kérdeztem majd visszatelepedtem a pokrócra. - Egyen bármiből nyugodtan. Bort?
Evelyn letett a vendégünk elé egy tányért, kést, villát és kanalat, majd várakozóan lépett hátra, hogy bármikor szólíthassuk. Anna, a másik vérszolgám közben hozott két kupát. Az enyémet rögtön megtöltötte borral, Naelára viszont csak várakozón nézett. Hoztunk magunkkal vizet is, hogyha esetleg azt kért volna, de vízzel kínálni egy vendéget otrombaság lett volna.
Felmerülhetett benne a kérdés, hogy miért vagyok barátságos, vagy miért invitáltam közelebb. A válasz a puszta kíváncsiság volt, és hogy elszakadjak kicsit a családom terhessé vált nyaggatásától. Ha ezek mellett még kiderül, hogy Naela valóban egy félangyal kuriózum, valaki olyan, akiről egy egészen újfajta esettanulmányt írhatok, akkor ezt a napot még győzedelmesnek is el lehet könyvelni.

Különösnek tartja az összhatást, mikor feláll kecsesen a vámpír. A ruhája egy lenge fekete hosszú ruha, egy kalap és egy napszemüveg. Különös, hogy ennyire fekete és fehér az összhatás, amit csak a vörös szempár és ajkak tesznek életszerűbbé. Úgy érzi magát, mint valami érdekesség, előfordulhat, hogy kölcsönös az új fajjal való találkozás. Minden bizonnyal ez is kiderül majd, de egy ilyen kedves teremtést, mint ő nem lehet igazi fenyegetésnek venni, bár bátorsága az tiszteletre méltó lehet és persze van, aki ostobának is nevezné őt. Naela még gyermek lélekben egy kicsit, nem a koránérők táborát erősíti az már biztos, erről édesapja is gondoskodott. Olyan hamar felnőnek, hogy mindenki szereti őket még pár éven át kölyöknek kezelni.
- Örömömre szolgál a találkozásunk Laetitia, a legfiatalabb Rotmantel lány. Elmosolyodik, amikor szóba kerül, hogy magányos utazó. Nem érzi magát egyedül, mert az Atya odafentről biztos letekint rá és persze angyali vérének anyja is biztosan figyeli őt.
- Igaz, egyedül vagyok, de közel sem érzem magányosnak magam. A vészterhes idők miatt is keltem útra, tudást gyűjtök és persze érdekel, hogy ki miként élte meg a Csillagtalan Éjszakát. Hangja határozott és kellemesen lágy hangsúllyal beszél, miközben még mindig a nőt nézegeti. A gesztikulációit és a beszéde közben az arca rezdüléseit. Elég barátságos, bár még nem találkozott undok alakokkal, csak hallott róluk meséket, hogy léteznek és elég sokan vannak.
- Napok óta, nem számoltam, időm van bőven, a tudás nem szalad el jegyzi meg, majd helyet foglal. Letérdel a pokrócra, majd a ruháját megigazítva oldalasan ül le. Otthon is így nézett ki a szobája, mint a piknik, csak ott a földön párnák voltak körbetéve, minden aranysárga és vörös volt, meg persze fehér. Alacsony asztalról szemezgette a gyümölcsöt, miközben tanult, olvasott vagy csak elmélkedett valamiről.
- Egy kicsit felfrissültem a tengerparton, de néha jól esik egy kis pihenés és persze a társaság is. Leakasztja a tarisznyáját a válláról és a lába mellé fekteti azt. Egyenesen ül még így is.
- Köszönöm, a víznél maradnék. Nem szereti a bort, mert tompítja egy idő után az agyműködést, amire most úgy érzi szüksége lehet. Nem tud sokat a vámpírokról, de jobb lesz nem magára haragítania egyet sem. A szárnyait a táskája szíja már nem nyomja le a hátán, így ott a köpeny alatt úgy tűnhet, mintha lenne ott még egy táska vagy valami. Persze ezt leginkább csak a szolgálók látják, mert Laetitiával szemben foglalt helyet a fiatal nefilim. Egy szeletelt gyümölcs felé nyúl, amit még kisebb falatokban fogyaszt el.
- Ez igazán ízletes, te is érzed még ezeknek az ízét? Érdeklődik, amit rossz néven is vehetne a vendéglátója, de valahogy érezhető, hogy ez a kérdés nem gúnyolódásból ered. Nem hallott sokat még az átkozottak fajairól, de azért felismeri őket, vannak árulkodó jelek.

Láttam a lányon az igyekezetet, hogy szépen és udvariasan szóljon hozzám, ugyanakkor az is egyértelmű volt, hogy nem ez volt a természetes számára. Újabb utalás rá, hogy máshonnan érkezhetett, és hogy valószínűleg nem a német volt az anyanyelve. Ha napokig utazott egyedül, úgy hatalmas szerencséje volt, hogy eddig még vagy nem támadta meg semmi, vagy minden alkalommal szerencsésen elmenekült. Nem volt kötelességem felvilágosítani arról, hogy hiába nem érzi magát egyedül, kíséret nélkül, magányosan róva az utakat még a legnagyobb harcosok is könnyedén áldozatul eshetnek egy-egy népesebb hordának. Minden mondata csak tovább erősítette, hogy nagyon különös világlátása lehet, és egészen másféle, mint amelyhez szokva voltam.
- Utazó diák volna hát? Mihez gyűjti a tudást és az emlékeket?
Őszintén csodálkoztam volna, hogyha a sors egy szakmámbelivel sodort volna össze, főleg, hogy az elmeorvos, mint foglalkozás javarészt nem létezett. A többség a test bántalmaival volt elfoglalva első sorban, és keveseket érdekelt, hogy mi lakozott az elmében és hogy mi lehetett a kettő közötti kapcsolat. Személyes győzelmemnek éltem meg, hogy már többeket sikerült felvilágosítanom a test és a tudat elválaszthatatlan egységéről, és hogy a lélek betegségeit nem szabad félvállról venni mert elharapózva kihathatnak a szervekre is. Naela azonban nem tűnt doktornak, de papnak sem, első sorban azért, mert a papok véletlenül sem merészkednének ide magányosan. Még dél protestáns lelkészei sem, pedig az ő királyságuknak legalább névlegesen még a szövetségesei vagyunk.
Gondolataimból, hogy megfejtsem a lány kilétének rejtélyét külnös kérdése szakított ki. Anna a vízzel teli kancsóból töltötte tele a kupáját ha már bort nem kért, de amin fennakadtam, hogy megkérdezte érzem-e az ízeket. Először csupán döbbenten néztem rá, majd egy pillanat után elnevettem magam. Micsoda képtelen és ostoba kérdés!
- Miért ne érezném? Vámpír vagyok, nem élőholt.
Hallottam teljesen légből kapott mendemondákat, hogy az átok a testünket a halottakhoz is hasonlatossá tette, és csupán a vérszívás tartott minket életben, de ez emssze nem volt így. A bőröm hófehér volt akár a márvány, de meleget érzett volna Naela is, ha megérintett volna, a szívem pedig lüktetve pumpálta a vért az ereimbe ugyanúgy, mint bármilyen embernek. Szükségem volt ételre, vízre és pihenésre, a vérből csupán a mágikus hatalmunkat nyertük. Innentől kezdve már biztos voltam benne, hogyha a lány látott is magamfajtát valaha, akkor csak nagyon messziről, és ahol élt ott se fordulhattunk meg túlságosan gyakran. Megettem egy kagylót, mellé pedig néhány szem szőlőt.
- Ezeket példának okáért kifejezetten szeretem. A kontinens belsején kifejezetten különlegességnek számít és nem is tudják miről maradnak le. De ön sem idevalósi, vagy tévednék?
Ruby Rose ezt a pillanatot választotta, hogy felébredjen a szendergéséből. Szeretett belemászni a táskákba, így most is az egyik ételhordóból dugta ki apró fejecskéjét, majd a levegőbe rúgta magát és az ölembe repült. Az alig két tenyérnyi kis sárkány érdeklődve nézte Naelát néhány pillanatig a biztonságot jelentő kezeim közül, majd kimászott és négy lábon járva trappolta körbe a lányt. Még látszott rajta kicsit a sántaság de már sokkal ügyesebben mozgott, mint a kikelése után.

Teljesen új számára ez a világ és nem ismeri még  a gonoszság és romlottság mikéntjét. Mindent pozitívan lát, talán ha megkérdezte volna édesapját indulás előtt, akkor ellátták volna tanácsokkal, hogy mennyire veszélyes ez a világ, ahová átköltöztek. A közösségben nem kellett annyira önvédelmet tanulnia, de pár alapot kapott a kiképzése során, de attól még nem lesz igazi harcos.
- Diák? Kérdez vissza, mert ezt a kifejezést nem ismeri és elképzelni sem tudja, hogy miként kötődik a tudáshoz és emlékekhez.
- Szeretném elérni, hogy mindenki jól kijöjjön a másikkal és ne legyenek háborúk, de ehhez meg kell ismernek a világ fajait és persze a szokásokat. Hosszú évekbe, sőt évtizedbe is beletarthat ez, hogy kielemezze ezt, de nem sajnálja rá az időt. A fölösleges harcokat és halált nem szereti, még ha nem is hisz mindenki az Atyában, ami elég sajnálatos, akkor is összefoghatnak vagy megegyezhetnek valamiben, ami békét teremt.
- Erről nem írnak a könyvek részletesebben. Megvonja a vállát, a nevetését is kielemzi a vámpírnak és megjegyzi, hogy nem élőholt, ezek szerint esznek, isznak és alszanak is, mint az élők, csak vérre van szükségük valami miatt. Mindenhol csak vérszívóként említették őket, meg kell tudnia miért, de nem tudja, hogy is tehetné fel a kérdést, úgy, hogy ne legyen túlságosan tiszteletlen. A vendégszeretet kedves dolog, amit illik viszonoznia saját kedvességével. Ez nem is esik nehezére, vesz egy újabb gyümölcs darabot és kis falatokban fogyasztani kezdi. miközben rág nem beszél, csak miután lenyelte a falatkát.
- Igen a szőlő finom, nem találkoztam olyannal, aki nem szerette volna. Válaszol az első részre, majd jobb szája szeglete kicsit erősebb mosolyra húzódik felfelé, az ajka szegleténél kis gödröcskét kirajzolva.
- Nem vagyok idevalósi, jól látod Laetitia, délebbről érkeztem. Figyelme megakad a kis sárkányon, ami kis szárnyaival olyan szépen tud repülni. Naela is szeretett volna repülni, amikor még gyermek volt, de szárnyai nem bírják el emberi csontjait és testét. Szemezik a kis állattal, majd hagyja, hogy körülötte futkosson a kicsinyke.
- Aranyos kisállatod van. Jegyzi meg, majd ismét a vámpírt nézi inkább, ő érdekesebb, főleg ha ilyen társa van. Nem lehet olcsó és nem tűnik könnyen beszerezhetőnek sem.
- Itt milyen jelei voltak a vörös holdnak? Történt valami? Érdeklődik, mert otthonában nem érzett semmit, csak aggodalmat, hogy valami nem stimmel a világgal, amit ki kell derítenie, hogy mi is lehet, majd le kell vele számolni. A fertőzött részt el kell távolítani, hogy egészséges maradhasson a nagyobb egész.

Mostmár biztos voltam benne, hogy nem a német volt a lány anyanyelve, és mivel nem volt tünde kizárásos alapon immár biztos voltam benne, hogy csakis nefilim lehetett. A hátát még nem mutatta meg, és nagy illetlenség lett volna felállni és ellenőrizni, hogy voltak-e szárnyai, de ha nincs, az sem jelentett volna semmit. Állítólag nem minden félangyalnak volt szárnya. Nem kérdeztem rá, hogy a feltételezésem igazolást nyerjen, ráértünk. Szép volt a délután, és csak vacsorára számítottak rám a toronyban.
- Diák. Tanoncot jelent, tanívtányt, illetve olyanokra is mondják, akik még iskolába járnak. - magyaráztam el nyugodtan a szó jelentését. Az álma azonban… Olyanok vágya volt ez, akik még valóban semennyit nem láttak a világból. A viszálykodás része volt az emberi természetnek, és számtalan gyökeret eresztett a szívünkben. Hatalomvágy, makacsság, haszonlesés az empátia hiánya csupán néhány volt ezek között, de kis gondolkodással legalább még ennyit fel tudtam volna sorolni. Meg fogja majd látni Naela is, hogy így van, de biztos voltam benne, hogy elmondták már neki néhányan, hogy amire vágyik az lehetetlen. Ennek ellenére pedig mégis úton volt, a kitartást és az elszántságot pedig egy bizonyos fokig becsülni kellett. Az ember egyébként is mindig abból tanult a legtöbbet, amit maga tapasztalt, nem abból, amit mások mondanak neki.
- Akkor éppen itt az ideje, hogy valaki megírja ezt a könyvet. Lehetne a címe „Összehasonlító elemzés a Veroniát benépesítő fajok kultúráiról és szokásairól”. - beleittam a boromba, majd megengedtem magamnak egy elnéző mosolyt, amikor a lány félreértette, hogy milyen ételre gondoltam. Szőlő volt a kontinens belsejében is, még talán jobb féle is, mint errefelé. Számos borszőlő-ültetvényt láttam a királyságban és volt szerencsém kóstolni is sok félét a belőle készült nedűből.
- A kagylóra és a tengeri ételekre gondoltam, nem a gyümlcsre. Ám hogyha délebbről érkezett, úgy az út nagy része még ön előtt áll, biztosan látni fogja, hogy mennyire különbözik, hogy hol mit esznek az emberek.
Elnéztem dél felé, a Schattenschild havas hegycsúcsai felé. Tudtam, hogy a túloldalán kietlen és száraz sivatag terült el, ameddig csak a szem ellátott, azon túlra pedig még nem merészkedett senki. Legalábbis így tartották. Az ölembe húztam Rubyt, hogy ne zavarja Naelát.
- Köszönöm. Ruby nagyon barátságos természet, elnézését kell kérjem, hogyha esetleg kellemetlenkedik.
Felemeltem és adtam egy puszit a buksijára, mire a kis sárkány trillázva mászott a vállamra, majd ékszerként tekeredett a nyakamba. A Csillagtalan éjszaka… Itt el kellett gondolkoznom. Mennyire adhattam vajon tovább, amiket más mondott? Nevek nélkül talán megtehettem, a puszta tényekre szorítkozva.
Felsóhajtottam. Nehéz volt szavakba önteni azt az időszakot.
- Engem a Neulander család tornyában ért a Csillagtalan Éjszaka. Három nap sötétséget láttam, majd felkelt a vörös hold, de ezt szerintem látta mindenki. Utána… Mintha mindenki megbolondult volna engem is beleértve. Folyamatosan dühös voltam, tombolni akartam, mintha minden ember, vámpír és tünde lelkében az elnyomott állatiasság tört volna felszínre. Aztán jöttek a szörnyek. Élőholtak és mélységi ivadékok rohanták le a falvainkat, így menedéket adtuk az embereknek. Attól kezdve egészen a hazautazásomig harminchét végtagot amputáltam, legalább kétszáz halottat takartam le, és több mint száz kisebb nagyobb műtétet végeztem el. Sűrű hónapom volt. - nevettem fel végül. Ezt egy betegség szakította meg végül, ami egy szerencsétlen éjszaka és a kimerültségem együttes rhamának eredménye volt. A tüdőgyulladást nem vehettük félvállról, és amikor rázott a láz nem tudtam egyenesen tartani sem a szikét sem a tűt, kénytelen voltam hát pihenni, és a lábadozás során legfeljebb kötéseket cserélni. - Ehhez hozzátartozik, hogy a Rotmantelek, a családom első sorban orvoslással és biolgóiai tudományokkal foglalkozik, mindenki ebben a toronyban orvosi képzést kapott.
Nem tartottam valószínűnek, hogy ismeri az egyes vámpírcsaládok profilját, hogy melyik família melyik mesterségnek áldozta magát. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán tudta, hogy a családok első sorban foglalkozások köré szerveződtek. Megnedvesítettem az ajkamat a borral, majd foyltattam.
- Én viszont még a szerencsésebbek közé tartozom. Kedves barátnőmet kint érte a Csillagtalan Éjszaka a vidéken, és tanúja volt egy szentségtelen szertartásnak, mely során egy mélységi belépett a világba és csupán a jószerencse, vagy a gondviselés mentette meg az életét. Az elméje darabjait még igyekszünk a helyére tenni. Egy másik szintén vámpír barátomat az emberek között érte a baj, akik azonnal bűnbakot kerestek. Már felkötözték a máglyára, mikor előkerült egy régi ismerőse, aki levette onann mielőtt ártatlanul tűzhalált halt volna, pedig ő is orvos, és csak segíteni akart a sebesülteken.
Ez után elhallgattam és várakozva néztem rá. Kíváncsi voltam, hogy a bő lére eresztett beszámolóm milyen benyomást tesz majd rá, és hogy képes lesz-e kezdeni valamit a rengeteg információval, amit rá zúdítottam.

- Tanítvány, értem.   Bólint, végig kedves és mosolygós. Nem könnyű a kedvét szegni, még eddig egyszer sem volt szomorú, nem sírt semmiért, hiszen mindene megvolt, legalábbis ő úgy érezte. Van akiknek nem jut étel, de hálát adott az Atyának, hogy neki nincs ezzel gondja. Születnek úgy gyermekek, hogy valami komoly bajuk van, eldeformálódott test vagy az ép elme hiányában szenvednek és nem is élnek sokáig. Általában a szülők nem bírják elviselni őket és persze mivel nem egészségesek, nem is feltétlen boldogok. Naela szép és az esze is a helyén van, csak a világot nem ismeri még, nem gondolná, hogy ténylegesen olyan rossz minden, mint amivel a gyermekeket rémisztgetik. Sokan ezért maradnak a törzseknél vagy annak a közelében, mert beléjük nevelik ezt. Ő egy szabad szellemű nefilim, aki tapasztalni akar mindent és úgy tanulni.
- Én nem terveztem megírni, elég ha a fejemben körvonalazódik valami és kialakul egy eszme, ami mindennek a gyógyírje lehet.   A tudás olyan dolog, amit nem szabad mindenkivel megosztani, mert ha rájön valakinek a gyenge pontjára és erősségére is, amit lejegyzetel, azzal valaki nagyon visszaélhet. Nem adhat támadó felületet az elképzelésének, nem vet papírra semmit, elméje elbír majd ezzel a teherrel.*
- Az nem csak díszítés?   Nem evett még életében kagylót és bár látta, hogy a vámpírnő mintha megenné, valahogy figyelmen kívül hagyta, hiszen nem tudta még akkor, hogy érzi az ízeket. A kezébe vesz egy kagylót, amit szétbont és a húsát két ujja közé csippentve az orrához emeli. Az illatából meg tudja állapítani, hogy milyen lehet az íze. Nem rossz, így megkóstolja, majd elfogyasztja. A hús kellemesebben esik a növényi eredetű ételek után.
- Tényleg ízletes.   Állapítja meg szóban is, majd bólint. Igen észre fogja venni, hogy mennyire változatos az étel a világ egyes részein.
- Nem zavart.   Kevés dolog zavarja, de nem az ilyen kis boldog és barátságos lények közelsége. Közvetlenebb, hiszen még fiatal a kicsiny sárkány, legalábbis annak tűnik.
Szóba kerül a Csillagtalan Éjszaka, amit figyelmesen hallgat, érzelmeket a szemében lehet leginkább látni. Kicsit megemeli a szemöldökét is meglepettségében. Az, hogy állati ösztönök törtek a nőre és egyéb elátkozott fajokra nem váltott ki ilyesmit, csak a sok amputáció, halott és műtétre szorultak létszáma okozza mindezt. Tényleg elég húzós időszak lehetett. Tanultabbnak kell lennie, hogy ő is segíthessek az elesetteken az Atya nevében. Ez sokakból hálát és elköteleződést válthat ki a későbbiekben.
- A gyógyítás tudománya hozzám is közel állna, ám elég keveset tudok róla egyelőre.   Megtudja, hogy a vámpírok családjai tudományokkal foglalkoznak és a Rotmantelek azok, akik az orvoslással foglalkoznak. Érdekelné, hány család lehet még és azok mivel foglalkoznak, de nem teszi fel a kérdést egyelőre.
- Borzalmas, ami történt, de az embereknek nem lett volna joguk bárkit is máglyára kötözni, hála az égnek, hogy sikerült megmenteni.   A szentségtelen szertartás ugyan felkelti az érdeklődését, de erről jobb lenne a fő informátorral beszélgetnie. Talán majd a Neulander család környékén hall majd ezt-azt a dologról és megtalálja Laetitiára hivatkozva azt a kedves barátnőt is. Persze még az is lehet, hogy a további beszélgetésben fény derül a nő nevére is.*
- A mélységi, akinek a lelkét igyekeztek rendbe tenni, azt hogyan csináljátok? Fogalmazódik meg a következő kérdése, elvégre ez elég érdekes dolog és úgy véli, csak mágiával orvosolható, de lehet téved.*

- Kár. - jegyeztem meg, mikor kijelentette, hogy nem akarja leírni a tapasztalatait, csupán magának rendszerezné azt. A világ akkor fejlődött, hogyha a tudást összegyűjtik és leírják, hogy ne kelljen minden genercónak újra és újra elvégezni ugyanazokat a kísérleteket, elkészíteni ugyan azokat az interjúkat és megtenni ugyanazokat a megállapításokat. Akkor mehettünk előre az ismeretlenbe, ha az elmúlt korok és az előttünk járó tudós lelkek munkáira építkeztünk. Ezért is akartam magam is megírni a saját könyvemet a pszichoanalízisről, az esettanulmányaim pedig kötet formájába rendezve fogják majd gazdagítani a Rotmantelek könyvtárát, egy másik példányt pedig elhelyeztetek majd a Hellenburgi nagykönyvtárban is. A terület, amin dolgoztam egészen új volt, így valahol el kellett kezdeni megalapozni a szakirodalmát is, hogy az utánam következők már tudják hol kezdjék a kutatást.
Az eszme viszont olyan fogalom volt, amit annyira nem értettem. Tudtam mit jelent maga a szó ám a mögöttes tartalom homályba vészett, és valamiért akaratlanul is összemostam a vallással.
- És ha kialakul ez a bizonyos eszme, majd ön fog Veronia népeinek élére állni, hogy a fényre vezesse őket? - kérdeztem félrebillentett fejjel. Direkt voltam, talán túlságosan is, de nagyon ügyeltem rá, hogy a hangomnak ne legyen cseppet sem gúnyos éle. Az ambíciót a vámpírok erénynek látták, nem önhittségnek, noha vékony volt a határ a kettő között.
Örültem neki, hogy finomnak találta a kagylót, és hogy Ruby sem okozott neki kellemetlenséget. Biztos voltam benne, hogy az apró sárkány idővel meg fogja unni a nyakamban pihenést és felfedezőútra indul majd, amelynek Naela az egyik elsődleges célpontja lesz.
A gyógyítást egyelőre nem kommentáltam, majd rá fog kérdezni a tudományunkra, ha akar, de úgy sejtettem, hogy a félangyalok gyógyítása inkább olyan volt, mint az emberek papajaié. Kérték Istent, hogy adjon nekik erőt, ő pedig adott. Megfigyeléseink szerint ez azonban csak a szövetek regenerációját gyorsította fel, a láz, a tüdőbaj és a hasonlatos kórságok ellen ugyanolyan tehetetlenek voltak, akár a mezei kirurgusok. Az már a hollódoktorok birodalma volt, és néhány vállalkozó szellemű Rotmantelé, akik igyekeztek meghaladni a szimpla sebészet korlátait. Erről sajnos én is kevesebbet tudtam, mint szerettem volna, így voltaképpen szerencsés volt, hogy Naela inkább a saját szakterületem fortélyaira kérdezett rá. Kezembe vettem egy gyümölcssalátás tálkát és falatozás közben kezdtem újabb magyarázatba.
- Gyanítom annak az elméjére gondol, akit megroppantott a mélységi pusta jelenléte is. A bukottak elméjét még tudtommal senkinek nem volt szerencséje tanulmányozni, noha bizonyára élnék a lehetőséggel, ha volna ilyen. Visszatérve, Aura barátnőm mikor visszatalált a toronyba számos pszichózissal küszködött a trauma hatására. Folyamatosan rettegett, hogy idővel újra elérik az elméjét és nem lesz biztonságban, ami pedig még rosszabb, hogy mások sem lesznek biztonságba őtőle. Sajnálatos módon ő az első ilyen esetem így jórészt sötétben tapogatózok, de általánosan elmondható, hogy a legnagyobb gyógyírt a biztonságos és stabil kapcsolatok jelentik. Szülők, közeli barátok, házastárs, akikhez kapcsolódni lehet és akik horgonyt nyújtanak a valósághoz. Az izoláció a leg elmerombolóbb állapot mint közül. - kis szünetet tartottam és ettem néhány szem gyümölcsöt. Eszembe jutott, hogy talán túl sok szakszót használok, de reméltem, hogyha Naela valamit nem ért, arra majd rákérdez. - A második, amiről úgy vélem segít, hogyha felvértezzük Aurát, hogyha újra találkozna egy olyasféle rettenettel, akkor már ne érezze magát letaglózva. Éreznie kell, hogy uralkodik a saját élete felett, csakis ő és nem valami távoli nagyerejű hatalom amelyet felfogni sem vagyunk képesek. Így próbálok neki feladatokat adni, hogy hasznosnak érezze magát, emellett kerestünk neki hobbikat, amikkel a szabadidejében foglalkozhat majd… Aztán meglátjuk. Néha úgy tűnik javultak a dolgok, néha visszaesik, hosszútávon remélem rendbejön, hogyha nem hagyjuk magára, hogy egyedül birkózzon meg az őt ért szörnyűségekkel. - éreztem, hogy aggodalom hallatszik ki a szavaimból, de már késő volt elrejteni. Távolságot kellett volna tartanom a betegeimtől, de Aura a barátom volt, és minden erőmmel azon voltam, hogy rendbehozzam. - Miért érdekli mindez? - kérdeztem végül Naelától.

- Talán, ha a úgy érzem van, amit érdemes leírni, akkor szerzek egy írnokot, aki leírja a véleményemet. Egy biztos, hogy a nefilim nem szeretne körmölni, hiszen ez az esettanulmány nem kevés oldalt foglalna magában és persze oda kellene figyelnie arra is, hogy olyan ne kerülhessen bele, amivel bármelyik faj gondot okozzon a másiknak. A kapcsot kell kihangsúlyozni mindig, ami nem az Atyában lévő hit lesz, ezzel nem is áltatja magát, pedig mennyire szép világ lenne, ha mindenki ugyanabban hinne és erre támaszkodna, amikor valami rossz történik vele vagy ellenkező esetben, valami nagyon jó.
- Nem, egyedül ez lehetetlen, társakat keresek majd minden fajból, akik egyetértenek majd velem és azokkal az eszmékkel, amiket megoldásnak találok és együtt vezetjük úgymond a fényre a népet. Minden ott bukik el, amikor egy akar uralkodni mind felett, ahelyett, hogy egyenrangú szövetségesként próbálnának együttműködni. Persze ez még képlékeny dolog, mert nem ismeri a világot és nem tudja mennyire lehet ezeken segíteni. Az alma, ha elkezd penészedni, le lehet vágni róla azt a kis részt, hogy utána ismét egy egészséges nagyobb részt láthassanak.
- Igen, arra, rosszul fejeztem ki magam. Nem szokott hozzá az ismerkedéshez, kiskora óta ismert mindenkit a törzsében és néha szavak nélkül is megértették egymást, csak a puszta szemkontaktus és kézbeszéd alapján.
Hallgatja a beszámolót és hasznosnak tartja az információt, amit hall. Ha valaha találkozna egy mélységivel és foglyul ejtené, akkor biztos átadná a vámpírnak, hogy tanulmányozza, mielőtt megölné. Tudja, hogy nem helyes dolog életben tartani ilyen lényeket, de ha rájön, hogyan tudja biztonságosan rabjává tenni, akkor egy ilyen vizsgálatnak nagy hasznát vehetnék, elvégre nem tudnak róluk semmit.*
- Izoláció? kérdem meglepettem, nem tudom mit jelenthet ez a szó, remélem nem tart emiatt butának.
Tovább hallgatja a vámpírt, aki elmeséli, hogyan kezeli barátnőjét, ami hol halad, hol visszaesik kicsit. Aggódik érte, ezt meg tudja érteni, elvégre nem egy szívtelen, csak az érzéseit nem tudja könnyedén kifejezni, ezért mindig mosolyog kedvesen és csak a szemében látni néhol együttérzést vagy kíváncsiságot.
- Minden fejben dől el, szokták mondani, szóval érdekes dolog, amiről beszámoltál nekem, fontos dolgokat tanultam belőle. Újabb kagylóért nyúl, amit szétfeszít és kiveszi belőle a kicsinyke húst. Miközben megeszi a kagylót nézegeti, hogy a héja elég szép, talán csinálhatna majd belőle valamilyen ékszert vagy ékszertartó dobozt is díszíthetne ebből. Persze a szakmát még csak apja mutogatta neki, de elképzelések mindig kellenek, hogy egyszer majd bele is vágjon, kell valami elfoglaltság a kötelességek mellett.

Megmosolyogtatott a válasza, hogy majd minden fajból talál valakiket, akik egyetértenek vele, és együtt vezetnek majd. Végtére is ő lesz az ötletgazda, aki megálmodja az eszmét, a többiek pedig akik egyetértenek vele a követői lesznek, így bármennyire is ámítja magát azzal még, hogy majd mindent együtt csinálnak végső soron ő maga lesz az egész piramis tetején. Egy köztes lépcső beiktatása még nem változtatta meg a tényeket, de az emberek - és ez alatt gondoltam jelenleg az összes kétlábú értelmes faj képviselőjére - sosem szerették beismerni még saját maguknak sem, hogy mekkora hübrisz lakozott bennük valójában. Márpedig megoldást keresni az egész világ gondjaira, egyáltalán, hogy létezhet ilyen megoldás és arra majd pont Naela fog rátalálni, mert félangyal és Isten küldötte nem volt más, mint kevélység. Ezt természetesen nem kötöttem az orrára, hiszen én csak elemeztem a dolgokat és következtetéseket vontam le belőlük, ám ítélni nem volt dolgom. Nem is tehettem volna, hisz magam sem voltam küllönb, noha a céljaim még önmagam előtt sem voltak igazán tiszták. Fogalmam sem volt, meddig terjedtem valójában például a politikai ambícióim.
Naela figyelmesen hallgatta végig az újabb monológot, ami csak megerősítette, hogy remekül magyarázok, és szerencsére, ahogyan számítottam valóban rákérdezett arra, amit esetleg nem értett.
- Elszigeteltséget jelent, amikor valakinek nincsenek közeli kapcsolatai, se családja se barátai akikre támaszkodhatna, és akit a saját közelébe enged. Sokan vannak akik elzárják a lelküket nem bíznak senkiben, nem kapaszkodhatnak senkibe nehéz időkben, pedig eddigi tapasztalataim szerint mindenkinek szüksége van rá, hogy ilyen kapcsolatok vegyék körbe, a hiánya pedig súlyos károsodásokat tud okozni az elmében. - magyaráztam türelmesen. A rákfenéje volt a tudományunknak, hogy a németet teletűzdeltük latin jövevényszavakkal. Nem tudom, hogy ki gondolta úgy, hogy ettől majd tudományosabban fognak hangozni a dolgok, de az én generációmban már általánossá vált, hogy a tanárok így tanítottak, ezáltal pedig a ki gondolkodásunkba is beszivárgott.
- Örvendek, hogy hasznosnak találta. Merre tart innen?
Most vettem csak észre, hogy bár ő tegezett engem, nem tudtam levetkőzni a nádpálcával belém vert ösztönt a magázódásra. Most pedig a mély filozófia után ugyanúgy tértem vissza a mindennapi csevegéshez, mintha az imént nem lett volna szó mélységiekről, törtt elmékről és a Csillagtalan Éjszakáról sem.

Az eszméit még át kell gondolnia és persze most még mindennek a legelején jár, fogalma sincs, hogy talál-e egyáltalán olyan szövetségeseket, akikre rábízhatná saját fajtája vezetését és persze, aki képes elfogadni minden más fajút is a tárgyalások során. Persze jó magára úgy gondol, mint a nefilimek közvetítője, már ha nem talál erre alkalmasabb fajtársat. Az eszme lehet egy egyezmény is, ami segít helyreállítani a békét. Rengeteg megoldás van, de ezt a világra kell szabnia, így nem is pazarolja az idejét, hogy előre kidolgozzon bármit is.
- Igen, mindenkinek kell valaki, egyedül még hívőként is becsavarodik a nefilim is. Hallott már ilyesmiről legalábbis, de nem tapasztalta, hiszen megvolt a barátnője és ott volt az apukája is, ha bármire szüksége volt. Mindenért hálát tudott adni, azért, hogy láthat, hogy minden akadály nélkül tud járni, egészségesnek született és azért is, hogy jól bírja a meleget. A sivatagban születettek hozzászoknak alapból is, de az angyali vérük is ad némi immunitást, bár a tűzzel így sem szívesen játszik.
- Még nem tudom, gondolom tovább a part mentén, majd ahol a folyó találkozik a tengerrel, ott elfordulok a déli város felé talán. Útközben kiderül, gondoltam spontán leszek egy kicsit. Persze ha most elindulna, nem érne oda sötétedésig sehová, ahol biztonságban aludhatna, de a vendégszeretettel sem élne vissza, ha magától nem hívják meg, nem fog maradni. Persze azt sem tudja, hogy mennyire látnák itt szívesen, a legtöbb nefilim megveti a vámpírokat, kiket átokkal sújtottak. Ha marad, akkor a szárnyait is fel kellene fednie, amit mos még a köpenye elég jól takar.

Most először hallottam a lány szájából a „nefilim” szót, így ezt beismerésnek vettem, vagyis megerősítette, amit eddig is feltételeztem. Egy a félangyalok népéből a Rotmantel torony környékén, és pont én találkoztam vele, ki gondolta volna! Talán Isten rájuk tényleg figyelt és különös véletlenek folyamányán keresztül óvta meg az angyalok ivadékait. Beleegyezően biccentettem, és reménykedtem benne, hogy leszűrta a tanulságot, hogy még neki sem lesz jó sokáig magányosan róni Veronia országútjait, majd amikor elmondta az útvonalát elgondolkoztam. A Nordenfluss torkolatánál feküdt Maidstein kisvárosa tőle délre pedig a Randlaufer torony, ugyanakkor volt egy nagy előnye a vámpírok közelében utazni: mi tisztán tartottuk a saját területeinket, amennyire tudtuk.
- Az illem úgy diktálná, hogy meginvitáljam, töltse az éjszakát a Rotmantel toronyban, de úgy vélem a szükség, és az ön életének megóvása talán felülírhatja az udvariasság szabályait. Ha jót akar saját magának, forduljon vissza. Még sosem járt a toronyban félangyal, és ismerve családom tudós elméit egészen bizonyos vagyok benne, hogy az anatómusok boncasztalán végezné.
Újat kortyoltam a borból. Arcom nem árulta el, hogy nekem mi a véleményem az ilyesfajta eljárásokról, a hangom olyan tárgyilagos volt, mintha a holnapi ebédről beszélgetnék csupán vele.
- Innen északkeletre három mérföldre van egy falu. Sötétedésig még odaérhet, ha nem sokára elindul, emberek lakják, akik minket szolgálnak, művelik a földjeinket, de nem bántanának egy félangyalt, ott talál majd szállást még ha nem is lesz lyan fényűző mint Rotmantel, én csábítónak találnám a maga helyében, hogy élve elhagyhatja majd.
Nem származott volna belőle semmi hasznom, ha becsábítom a toronyba, majd átadom a boncmestereknek. Nem akartam egyiküktől sem semmit, még azt sem tudtam kik voltak azok a nemesek, akiknek bírni akartam a jóindulatát… nem is tudtam mihez kellhettek volna, egyelőre. Csak a magam pecsenyéjét akartam sütögetni, így talán még kihasználhattam, hogy megkérdezhessem, ami engem érdekelt. Sajnálatos, hogy nem is számítottam ilyen alkalomra, így nem tudtam előre felkészülni a kérdésekkel.
- Azt mondják, hogy azok az angyalok, akik emberekkel háltak, akik a nefilimek ősei elbuktak emiatt. Honnan tudjátok hát, hogy veletek valóban Isten kommunikál, tényleg az ő akaratát közvetítitek, mikor a születésetek az egyik oka annak, hogy egyáltalán léteznek mélységiek? - kérdeztem két szem szőlő között.

Észre sem vettem, hogy beszéltem magamról, mint nefilim, annyira természetesnek vettem már a kijelentésemet. Csak akkor esett le, hogy tudja mi vagyok, amikor közölte, hogy nem lenne biztonságos itt maradnom. A torony felé pillantottam, ahol a többi Rotmantel vámpír tartózkodhat. Tényleg nem szeretném boncasztalon végezni, de mi a biztosíték arra, hogy nem támadnak meg, ha valamelyik szolgálótól meghallják, hogy itt jártam. A tekintetem most a közelben lévőkre emeltem, egy pillanatig, majd visszatértem a vörös szempárhoz.
- Te is most találkoztál először magamfélével? Érdeklődtem, mert ahhoz képest nem tűnik meglepettnek. Csak remélem, hogy egy elszólás lehet az oka és nem pedig a kinézete árulkodó. A szárnyai is még mindig a köpenye alatt lapulnak.
- Köszönöm a jó tanácsot. Bár jobban észrevenném, hogy most segíteni akar nekem vagy csak játszadozni szeretne. Eddig úgy véltem a félangyalok a vámpírok felett állók, elvégre közelebb állnak az Atyához és őket nem sújtja átok sem. Nem is tehetnek arról, hogy hová születtek és kik a szülei. A következő mondatra felszalad a szemöldöke meglepettségében és megkeményedik a tekintete is. Ez elég sértő számára, hiszen minden mozdulatukat figyelik és aki rossz útra tér, azt a saját fajtája elítéli és ha olyan vétket követ el, akkor biztos meg is ölik. Ilyenről még azonban nem hallott, hiszen az angyal vér ott dolgozik bennük.
- Nem mi választjuk meg a szüleinket, ám igaz a hír, ha egy angyal emberrel közösül, bukott lesz, de ez nem jelenti azt, hogy irányítani tudnának minket. Mi a hitünk szerint élünk és úgy vélem azért létezünk, hogy együttes erővel lépjünk fel a mélységiek ellen, hogy a valaha élt angyali vére végezhessen vele és bűneit megbánva távozzon olyan síkra, ahonnan már nem tér vissza. Kicsit rendezgetni kezdtem a ruhám, lehet ideje indulnom, hogy még odaérjek abba a faluba, ahol biztonságban aludhatok és pihenhetek, hogy másnap ismét útnak indulva újabb dolgokat fedezhessek fel.
- Azt hiszem, ideje mennem. Mosolygok immáron megint és a föld felé hajolva felveszem a vállamra a tarisznyámat.

A kérdésére bólintottam.
- Most először, noha nem lehettem benne biztos, ameddig az imént meg nem említette, hogy melyik néphez tartozik, csupán sejtettem, hogy nem tünde ám nem is német ajkú.
Sokat hallottam azelőtt már a félangyalok népéről, de eddig valahogy sosem ébredt bennem kíváncsiság feléjük. Az emberek Isten küldötteit láttáj bennük, de egy vámpír számára ez a fogalom nem jelentett semmi jót, és elég jól ismertem az embereket már ahhoz, hogy ne hihessem el, hogy akiben akár csak kevés embervér is folyik az ne volna gyarló és esendő. Így hát most sem lelkesedtem különösebben Naeláért csupán azért, mert annak született, aminek, csupán egy lehetséges alanyt láttam benne, ahogyan mindenkiben. Valakit, akit elemezni lehet. Valamiért mégsem akartam feltétlenül tartóztatni. A zsigereimben éreztem, hogy nem tudnánk az objektivitás és hűvösség mellett maradni, és talán nem venné jó néven azt sem, ha valaki nem a testét, hanem a lelkét és a gondolatait fektetné boncasztalra. Nem először figyeltem meg, hogy voltak, akik nem voltak készek a pszichoanalízisre és még nem élt bennük az önmegismerés vágya, amikor át kellett értékelniük minden korábbi cselekedetüket, mindent, amiben addig hittek és végső soron önmagukat is. Nem tudtam, Naela mennyi idős lehetett, hiszen a nefilimek a vámpírokhoz hasonlóan hosszú életűek voltak, még ha nem is halhatatlanok, de a viselkedése alapján még fiatal lehetett, mindenekelőtt pedig nagyon tapasztalatlan. Érdekes lett volna néhány év múltán újra találkozni és megfigyelni a különbséget.
Az okfejtése érdekes volt, csodálkoztam rajta, hogy nem zavarodott bele egy ilyen provokatív kérdésbe. Őszintén hitte, amit a népe, és abban a rendszerben gondolkozott, amiben nevelték. Nem lehetett megingatni, egyelőre. Ismételten szívesen láttam volna ugyanezt akkor, amikor már járta egy ideje Veroniát.
- Mi sem választjuk a szüleinket, mégis nyögjük az Átkot az őseink bűnei miatt. - jegyeztem meg szotikus nyugalommal. A világ nem volt igazságos. Fel lehetett persze úgy is fogni, hogy a nefilimek feladatot kaptak, ha már bűnben fogantak legalább védeniük kellett volna a világot, és örk harcra lettek ítélve… Mégis, ők szent erőket kaptak, hosszú életet, csodálatot, a fényben járhattak, míg mi a saját őseink bűneiért, amiről nem mi, a ma születettek tehettünk meg lettünk fosztva a nap fényétől - hogyha nem találták volna fel az amalgám amuletteket - folyamatosan kínzott minket a vágy a vér után és örökké harcoltunk a lelkünkben láncra vert bestiával. Egy ma született vámpírnak ugyanannyi bűne volt, mint egy ma született félangyalnak, mégis egyiket a sötétségre kárhoztatta Isten másikat a fényre. Nem volt igazságos.
Amikor azonban a lány kijelentette, hogy ideje volt mennie újfent nem tartóztattam. Ha jót akart magának még valóban sokat kellett gyalogolnia, ameddig oda nem ért a faluba.
- Ahogy óhajtja. Ha megfogadja a tanácsom, akkor talán valóban ideje indulnia, és akkor még biztonságos világosságban fog odaérni. Noha, ha az önök dolga megküzdeni a stétség teremtményeivel, akkor ha megvárja az alkonyatot bőven találhat kihívást. - nevettem fel végül, pedig nem is tudtam, hogy mit találtam mókásnak.

Vegyes érzelmek kavarognak bennem Laetitiával kapcsolatban. Egyrészt olyan tárgyilagosnak tűnik, mintha nem érdekelnék mások, viszont amit mondott nekem, abban ott van a törődés is, ahogyan barátnője felé is kifejezte aggodalmát. Érdekesnek találom, meg félelmetesnek is egyben. Az, hogy boncasztalra tennének végképp elindít bennem egy gondolatot, méghozzá azt, hogy ideje távoznom innen, mert nem biztonságos. A családja ellen nem lépne fel a védelmemre abban biztos vagyok, elvégre nem is ismer még, ezért meg nem hibáztatom. A tudása azonban hasznomra lehet, így lehet hall még felőlem majd.
 - Én úgy látom, hogy nem élsz rossz körülmények között és a nap fényét élvezheted, nem éled meg az átok teljességét. Ez is egyfajta ajándék, hogy feltalálhatták számotokra a megoldást erre. Mindennek vannak előnyei és hátrányai. Válaszolom a kijelentésre, mert nem értem mi lehet ennyire rossz, az örök életben, mikor ők is szépek és még okosok is. Van hatalmuk, amivel emberek felett uralkodhatnak és persze gazdagok is, a látottak alapján.
 - Köszönöm a vendéglátást, további szép napot! Köszöntem el kedvesen, bár belül kicsit forrongtam a kijelentéstől és a nevetéstől. Sértő volt, de igaz volt. A nefilimek dolga megküzdeni a sötétség teremtményeivel, de én még nem voltam ahhoz elég erős és nyilván ezt ő is tudta. Semmi jelét nem mutattam szikrányi dühömnek, elvégre épségben távozhatok és nem szeretném megsérteni a vámpírt, aki kedvesen fogadott. Felkaptam a táskám és távoztam is sietősen, a faluba akarok érkezni minél előbb.

Szegény naiv Naela, talán az egyetlen karakter, aki ilyen bátran mer besétálni a Rotmantel torony közelébe. Viszont meg kell említenem, hogy észrevettem Naelánál, hogy váltogatod az E/1-et és az E/3-at tlejesen indokolatlanul. Ez olvasás közben rendkívül zavaró, légy szíves válassz egyet és ragaszkodj hozzá végig. A találkozás alatt gyűjtött tapasztalatok 100 TP-t jelentenek mindkettőtöknek.

Update: megfeledkeztem Naela passzívjáról, de gyorsan pótlom a hiányosságot. A vámpírtornyot körülvevő faluban az ottani hitburgó emberek megajándékoznak az alábbival:

Név: Turmalin
Eladási ár: 200 váltó
Leírás: Változatos színű szilikát, lehet fekete, barna, rózsaszín, zöld. A jelentősebb méretű kristályoknál előfordul, hogy az egyik végük zöld, a másik rózsaszín.