[Magánjáték: Hilde és Eiryn] Családban marad

A Nap melegen ragyog le Veroniára, az emberek szívébe derűt, a vámpírok eszébe pedig igen-igen csúnya káromkodásokat csempészve. Eiryn nehézkesen vonszolja magát az úton, azon ügyködve, hogy létrehozza a világ leghosszabb, szóismétlés nélküli szitokáradatát. Mivel a legáltalánosabb, női felmenőket és szexuális preferenciákat felsorakoztató sértéseket már végigvette, kénytelen egy kicsit megdolgoztatnia nyelvi leleményességét, amitől mindenképpen remél annyit, hogy egy egész kicsit el fogja terelni a figyelmét önnön nyomorúságáról.
~ Hogy a macska rúgja meg! Az ördög szánkázzon a hátán! Dögöljön ketté! Csapjon bele a mennykő! Az a kénsavas kínadék! Fátyongós pöhelle! Nőjön be az orra lika! Rúgja meg a tehén! Azt a fűzfán fütyülőjét! Kapna mélységit karácsonyra! Hogy száradna le a füle! Kapjon szorulást! Végezze egy slájm tányérján! Igyon goblinpisit! ~
Mindezen jókívánságok nem pusztán a Napnak, de az életnek, és úgy általában az egész rohadt helyzetnek szól. Miért is kell neki nappal utaznia?! Persze, hülye kérdés. Azért, mert nem tudott aludni ilyen fényben. Megszokta már, hogy nem mindig ér be lakott településre nappalra, de most olyan erővel sütött az az átkozott tűzgolyó, hogy képtelen volt pihenni. Azt hitte, ha továbbindul, akkor javít a helyzeten, de ezt a véleményét most kénytelen felülbírálni. Hát, így jár, aki igyekszik hazafelé. Eljátszik a gondolattal, hogy csak úgy elterül az út mentén, de a büszkesége végül megakadályozza ebben. Sajnálatos módon az emberek valamiért nappal szeretnek mászkálni, és nem valószínű, hogy túl jó benyomást tenne rájuk egy elgázolt békát utánozva. Amikor már végképp kezdené feladni, megpillant egy apró facsoportot nem messze. Úgy érzi magát, mint a fuldokló, akinek hirtelen bedobtak egy szalmaszálat a vízbe. Nem sok, de talán elég. Újult energiával igyekszik a kis liget felé, és amint beér a fák alá, kimerülten lerogy a földre. Az alváshiány nem tett jót a teherbírásának, lihegve kuporodik össze. Pihenésről természetesen szó sem lehet, hiszen még itt is túl nagy a fény, de legalább nem szenved annyira. Elégedetten helyezkedik el, szilárdan elhatározva, hogy nem mozdul innen egy tapodtat sem alkonyatig. Aki meg megpróbálja innen elvonszolni, annak megmutatja, hogy mit jelent egy Nebelturm haragja. Valószínűleg sikítást. Tekintve, hogy nappal képtelen effektíven hadakozni, vagy bármi mást csinálni, ha már itt tartunk. Hogy elüsse az időt, elővesz egy tekercs rézdrótot, és csak úgy elkezdi hajlítgatni. "Művész-kirakós", az anyja így nevezte a kacskaringós, össze nem illő darabokat, amikből mindenféle érdekes fantázia-mintákat lehetett kirakni. Most egy hasonló készleten ügyködik, arcán gyerekes mosollyal. Ki mondta, hogy muszáj unatkoznia, amíg vár?

Forró, nyárközépi nap lehetett, ahogy lova lustán lépkedett végig a poros, kitaposott kereskedőúton, mely bár vásárnapokon töltve volt az Elisenburgba igyekvő gazdákkal, most mégis üres volt, ritkán járt szekér vagy ember szembe vele. Nem sietett, nem volt oka hajtani, Hellenburg még napokra volt, s most, hogy leadta a levelet a város lelkészének, már csak haza kellett térnie. A következő település vagy 10 kilométerre lehetett még, minél hamarabb be akart jutni, de félt, hogy a sietség ártott volna lovának, a feketesége így is szívta a meleget, sűrű, mély lélegzete jól jelezte az állat fáradtságát. Ő sem érezte különösebben rózsásan  magát, eléggé megszokta már a nappali utazást, ám az ilyen nyárderéki forróságot vámpírlánya egyszerűen sose vélhette magáénak, sűrűn izzadt a forró páncél alant, mely mágnesként vonzotta magára a nap rakoncátlan sugarait... Vékony szürke ingben volt, könyékig tűrve azt, még csak a palástot se vette magára, csakis karjára tűzött kék karszalagja jelezte az egyházhoz való kapcsolatát. Nevetséges hatást kelhetett, ez nem is volt kétséges. Páncélosan utazott a puszta közepén, s ráadásként fejébe szalmakalap volt húzva, az a kis Hellenburgkék szövettel átkötött ócska fejfedő, amit még akkor viselt, amikor Oswalddal betörték a rakoncátlan templomos újoncokat. Azóta azok a fiatalok már katonák lettek, Esroniel eltűnt... Talán egy éve lehetett már. Szép idők voltak.
- A vasbörtön legalább állandóan fagyos.
- Nem, ha hús köré van fogva, akkor forró mint a kályha. 
* A lándzsa csak úgy sütött a forróságtól, kézbe se fogta, csakis a nyereg mellett lévő egyik bőrszíjba akasztva tudta most tartani, mert máskülönben lehet tényleg égette volna az egyébként is rakoncátlan természetű feketeacél. Kulacsáért nyúlt, pár korttyal nedvesítette meg torkát a borral lágyan kevert italból. Még így is majd húgy meleg volt az, csakis rosszullétet cipelt, semmi megváltást a rettenetes hőségtől.
- Nem sok húsom van már, szerencse vagy sem.
* A szalmakalapot levette, majd belelocsolt egy kevés vizet, s mielőtt visszatette volna, könyökének külső részével végigsimította homlokát. Retkes volt a portól, melyet felszedett útközben... Felsóhajtott, mélyet lélegezve a szárazságból. Guta kerülgette ettől a forróságtól, s ahogy körbepillantott a messze túl fényes környéken, pár kényelmes közelségben álldogáló fát látott meg. Alant hevert már valaki, ám ez most aligha zavarhatta, meg kellett pihennie egy kissé, hogy ő maga és lova is hűlhessék cseppet. Fordított egyet a száron, majd Kohle megindult az árnyas ligethez. Ahogy elég közelségbe került, kissé megköszörülte a torkát, majd megszólalt.
- Elnézést kisasszony, szabad lesz megpihennem nekem is az árnyékban?

A figyelemelterelés igazi művészet, főként, ha a saját gondolatainkat próbáljuk lekötni. Eiryn pedig mindig is sok időt és energiát fektetett abba, hogy sokoldalú művész legyen, így most majdnem minden figyelme a csodálatos, nehéz és bonyolult munkájára összpontosul, csak egy csekély 40% fordul a Nap - még árnyékban is döglesztő - forróságára és elviselhetetlen fénye felé. Amint kész van a kirakós darabjaival, szórakozottan tologatni kezdi őket. Egy vénember, csúnya, horgas orral, aztán egy virág, lángnyelvekhez hasonlatos szirmokkal, aztán egy táncoló nő... Annyira belemerül a játékba, hogy fel sem tűnik a váratlan "látogató" jelenléte, csak akkor eszmél fel, amikor az megszólítja.
- Persze, jöjjön csak! - mosolyodik el, de közben alaposan felméri az újonnan érkezettet. A kék karszalag elgondolkodtatja. Bár a protestáns egyház korántsem áll olyan konzervatívan a vámpírkérdéshez, nem sok család engedi egyháziak közelébe a tagjait. Egy száműzött lenne? Bár Eiryn maga is tapasztalta már az előítéletek okozta hátrányokat, elővigyázatosan áll hozzá a társaságához. A fene tudja, hogy miért vált ki a családból. Mindenesetre igyekszik nem kimutatni a húzódozását, egyszerűen csak tovább játszik újdonsült kirakójával. Az azért egy kissé fura, hogy bár ilyen időben egyetlen vámpírnak sem lenne szabad kint mászkálnia, ennek ellenére a fák árnya alatt most ketten is ott bandáznak. A gondolatra elmosolyodik, és érdeklődve felpillant a másikra.
- És mi hozta errefelé egy ilyen gyönyörű napon? - kérdezi, megeresztve egy undok fintort az ég felé.

* Lassan lépdelt a nőhöz lován, minden méter egyre hosszabbnak és hosszabbnak tűnt, szinte úgy érezte, hogy az életbe nem bújhat be a kis susnyás árnyas rejtekébe, ám ezen elmélete megcáfolódott, ahogy végül az árnyék végigsimult testén, s gyengéd szellő ébredt, rossz emlékként fújva felé egy kicsit az út modortalan, száraz porát. Úgy tűnt, nem csapott elég zajt érkezte során, kicsit még ideje is volt figyelni az előtte pihenő teremtést. Huszonéves nő volt, törékeny és szemrevaló, már-már védtelennek tűnő, bár, hétköznapi ember nem hevert volna a fák árnyában ilyesmi helyen, így pillanatra sem gondolta, hogy valóban az lett volna. Sápadt bőre (S a tény, hogy hűsölt) némi gyanút is ébresztett benne azzal kapcsolatosan, hogy miféle teremtés lehetett, ám arca nem volt igazán hosszúkás, sem orra hegyes, nem vélt felfedezni rivallóan jellemző vámpírvonásokat, emellett pedig szelíd tekintete se nagyon viselte azt a vadságot, amivel lelki szemei előtt rendelkeznie kellett egy átkozottnak.
- Köszönöm.
* Válaszolt végül kis szünet után, majd leszállt a lóról, s szárával odavezette azt egy közeli fához, egy hosszú kötéllel lazán kikötve, hogy nyugodtan mozoghasson. Almát vett magához a táskából, végigsimította a ló orrnyergét. Kohle látszólag azonnal érdeklődni kezdett a gyümölcs után, s érezhető elégedettséggel fogadta el a már kissé satnya csemegét.Ennyivel ki kell bírnod a következő településig.
- Csak munka, sok más oka nem lenne az embernek, hogy ilyen melegben utazzon.
* Halványan elmosolyodott, ahogy észrevette, hogy igazából mivel is foglalatoskodott oly nagyon a másik: Valami dróttal játszott, vagyis annak darabajival, szépen összetoldva figurákká, melyeknek formáját (Néha) kicsit keresnie kellett, de ha más nem, a virágot felismerte. Szórakozottan bólintott magának, s tett pár lépést egy ölesebb fa felé, a lándzsát nekidöntve annak, majd bádog csörgés kíséretével leroskadt a hűvös zöld csodavilágba. Szemei ismét a nőre fordultak, figyelte annak játékát, szinte önkénytelenül is megszólalva.
- És maga?

A szeme sarkából figyeli a másik minden mozdulatát. Az mindenképpen szimpatikus, hogy a lovára gondolt először, a feketeacél lándzsa viszont finoman szólva is elbátortalanító. Az addig rendben van, hogy az utak nem mindig biztonságosak, na de egy ilyen feltűnő fegyvert hordani... És ha valaki hordja, akkor valószínűleg használja is, nem? Ráadásul igen érdekes, egyedi darab, Eiryn még soha nem látott hasonlót előtte - márpedig egy fémműves klánból származó vámpírként igencsak sok fegyvert látott már. Maga a tulajdonos is igen figyelemreméltó személynek tűnt, ahogyan minden szemmel látható zavar nélkül képes volt szalmakalapot és páncélt hordani egyszerre. A vonásai tulajdonképpen szelídek voltak, de Eirynnek volt egy olyan sejtése, hogy nem csak a lándzsa rettentené el a támadókat, ha a helyzet komolyra fordulna. A válasz kissé meglepi, bár utólag belegondolva logikusnak hangzik a dolog. Egyedül azt furcsállja, hogy egy vámpírra bíznak egy nappali feladatot. Kíváncsian fel is pillant, de aztán újra lesüti a szemét, hogy észrevétlenül tudjon szemlélődni. Egy kis idő után azonban kezdi egy cseppet kényelmetlenül érzi magát, amiért megbámulja hirtelen támadt társaságát, így visszafordítja a tekintetét a sebtében összecsapott kirakós felé. A kettejük között húzódó csönd kezd egy kissé kínossá válni, de Eirynnek fogalma sincs, hogy miről társaloghatna a nővel, ami nem hatna még erőltetettebbnek. A kérdés viszonzása menti meg a helyzetet. Hogy az Egyházi Amazon megérezte-e a feszengését, vagy csak simán kíváncsi, azt nem tudná eldönteni, de boldogan kap a lehetőség után, és egy nyílt mosollyal felel.
- Tulajdonképpen én is munkaügyben utazom.
Hát, végül is a céltalan vándorlás az alkalmi munkavállalás egy formája, nem?
- De konkrétan az vezetett mostani siralmas helyzetemhez, hogy nem sikerült lakott településre érnem napkelte előtt, aludni meg képtelenség ilyen fényben. Én botor pedig úgy gondoltam, hogy ha már nem pihenek, akkor akár haladhatnék is.
Vidáman megcsóválja a fejét, láthatólag nagyon jól szórakozik saját naivitásán.
- ... De azt hiszem, tévedtem. Az egyetlen, amit tehetek, hogy próbálok nem megsülni.
Egy újabb gyors átrendezés, és máris egy orchideára mosolyog le. Amint végre leszáll az este, elindulhat a Nebelturm-torony felé, ahol nem kell az emberek fordított életciklusához alkalmazkodnia.
- Mi a munkája? - kérdezi szinte oda sem figyelve, majd ráeszmélve faragatlanságára, felpillantva gyorsan orvosolja a dolgot. Vagy legalábbis próbálja.
- Ha indiszkrét a kérdés, elnézését kérem, nem állt szándékomban kutakodni, de minden elfoglaltság elveszti egy idő után a varázsát - int a játéka felé - társalgással viszont agyon lehet ütni az időt.
Vállat von, félig bocsánatképpen, félig csupán azt jelezve, hogy nincs jobb ötlete.

* Kellemes dolog volt végre egy kicsit a zöld hűvös falai közé bújni, hátát a fának vetve húzta fel jobb lábát, s szépen levette róla a csizmát, ugyanis igen bepállott alatta a forróság, rettenetes módon viszketett már. Ugyanezt a ballal is megtette, majd végigsimította a gyepet meztelen lábaival.
- Valóban? * Kérdezett vissza, majd tovább hallgatta a másik helyzetével kapcsolatos mondandóját. Ha eddig kételkedett, a mostani egyértelműsítette faját, a nő valóban vámpír volt, ráadásul egy olyan, aki nem élhetett túlságosan régóta a tornyoktól messze. Pokoli dolog volt átszokni a nappali életmódra, de az emberi településeken élő fajtársaknak meg kellett ezt tanulnia, csak úgy, mint a vámpírhelyeke élő embereknek. Elmosolyodott. * - Ez valóban kellemetlen, ilyen melegben még az embereknek is veszélyes tud lenni az utazás, nem beszélve rólunk.
* Még emlékezett rá, hogy milyen is volt a sivatagi látogatása... Szinte minden fedetlen porcikája bebarnult, hetekig vakarta magáról a hámlást, s még vagy fél évig volt kreolos a színe a kis vakációzástól... Hetekig rajta nevettek a templomosok, ki látott még sült vámpírt! Azon a ponton fogadta meg, hogy sose megy többet a kősivatagba, ha a fene fenét eszik, akkor sem. A nő kissé hallgatott, szórakozottan figyelte, ahogy az játszadozott. Az előbbi forma orchideára vedlett, mulatságos véletlen volt, a Nebelturmok címere pont a mocsárban honos hófehér szellem orchidea volt. Talán odavalósi lett volna a nő? Kissé túlzó feltételezés, de ettől függetlenül lehetőség. Annak kérdésére felhúzta a szemöldökét, majd megpaskolta a jobbjára tűzött kék karszalagot, amire is felkondult kicsit az alatta lévő páncél.
- Nem, véletlenül sem volt indiszkrét, ne aggódjon emiatt egy pillanatra sem. * Levette a fejébe tűzött szalmakalapot, haja izzadt és zsíros volt, befonva lógott rá vállára. Kicsit szemlélte a fejfedő szürkére porosodott belsejét, majd legyezni kezdte vele magát. Állával a játékok felé biccentett egy pillanatra * - És ha nem tévedek, akkor az ott a munkája? Mármint, ilyesmi kis díszeket árulni vásárnapokon?
* Véletlenül sem tűnt rossz kereseti forrásnak, egy-egy gazdagabb paraszt gyereke biztosan megunta már a fakardokat, ilyen kis figurákkal pedig annyit lehetett játszani amennyit akartak, olcsóbb ólomkatonának pont tökéletesnek tűnt, elvégre azt viszont tényleg nem engedhette meg magának csak a nemes gyermeke.

Szórakoztató látni, hogy a másik mennyire elengedi magát itt, a fák árnyékában. Ha csak úgy, az úton jön szembe a nő, valószínűleg el sem tudta volna képzelni levetett csizmával. Az ötlet azonban igen jónak tűnik, így Eiryn hamarosan szintén megszabadul a lábbelijétől, és élvezettel túr bele lábujjaival a hűvös földbe.
~ Milyen remek ötlet! ~ gratulál magában az idegennek, bár ha az figyel, valószínűleg leolvashatja az elismerést pajkos mosolyáról.
Az egyetértésre oldalvást a nőre pillant. Még nem tudta teljesen felmérni, de elég zárkózottnak tűnik, udvarias kommentárjai még véletlenül sem kanyarodtak személyesebb vizek felé. Eiryn ettől persze csak még kíváncsibb lett, de mivel ő maga sem szereti a magánéletébe beavatni az összes jöttment idegent, nem kérdez semmit, amivel kínos helyzetet teremthetne. Mindenki törődjön csak a maga dolgával.
- Úgy vettem észre, az emberek elég jól bírják a gyűrődést... Főleg a gyerekek. Ha arra gondolok, hogy a legutóbbi faluban egy hasonló napon kint rohangásztak a nyílt utcán...! - tettetett borzalommal csóválja a fejét, majd felnevet.
- Azokat a kis lurkókat aztán semmi sem állíthatta meg.
Aranyos gyerekek voltak, öt-nyolc év közöttiek, és olyan lelkesen kapkodtak a megcsavart drótok után, mintha egy igazi kincses barlang aranyát kapkodták volna fel. A rosszcsontok imádtak besurranni hozzá dél körül, csak hogy teszteljék, milyen halkan tudnak osonni. A "ne ébreszd fel a vámpírt" sajnos az egyik kedvenc játékuk volt, ami nem is lett volna nagy baj, ha tényleg képesek olyan csendben mozogni, hogy ne riadjon fel rá. A gond általában nem is a nesztelen léptekkel, hanem a kuncogással és a sustorgással volt. Az emlék hatására egészen ellágyul az arca. Az ilyen falvakat szerette, ahol nyugodtan lehetett dolgozni és lakni pár hétig, és nem kellett a riadt és gyanakvó tekintetek elől menekülni.
Ami a másik munkáját illeti, egy kissé értetlenül félrebiccenti a fejét.
- Bevallom, nem igazán tudom elképzelni, hogy milyen munkát végezhet egy vámpír az egyháznak... Fel tudna világosítani?
Amikor az ő megélhetésére terelődik a szó, vidáman felnevet.
- Ó, dehogy, ez csak játék. Figyelemelterelésként csináltam, bár valószínűleg tényleg nem sokáig fog nálam maradni. De alapvetően komoly mesterember lennék, nem pedig drótostót. - Hogy bizonyítsa állítását, ünnepélyes arckifejezést ölt magára, és aprókat bólint a szavaihoz. Így már körülbelül annyira komolyan vehető, mint egy vásári mulattató. Aztán hirtelen elhagyja a túlzó mimikát, és nemes egyszerűséggel kijelenti:
- Ékszerész vagyok.
Ez talán az egyetlen információ, amit a semmitmondó kis anekdotákon kívül habozás nélkül megoszt másokkal. Elvégre az üzlet az üzlet, és sosem árt a hírverés.

* Kétségtelenül furcsán érezte magát, ahogy figyelte a másikat szinte levenni a lábbejit, ám ha más nem, legalább ketten is élvezhették a föld kellemes tapintását, ami aztán tényleg csodás volt így izzadt lábbal... Már csak egy kis tavacska kellett volna ide, hogy belelógathassa lábait (Illetve, hogy Kohle ihasson), de az kicsit túlzott luxus lett volna azért, s ha akadt is volt tavacska erre, Dél nedves, mocsaras tájait ismerve jó eséllyel inkább lett volna iszapos, mint sem kristálytiszta.
- Gyermekek ereje tényleg nem merül ki sose! * Halk kimértséggel nevetett egy pillanatig, bár, maga sem igazán tudta, hogy pusztán udvariasságból tette, vagy valóban jól szórakozott. * - Nos, kivéve, ha rendet kell csinálni. Akkor aztán eltűnik az ifjonti láng és a fáradhatatlanság.
* Fél pillanatig elégedett volt magával, ám ahogy felfogta mit is mondott, kicsit elszégyellte magát. Nagyapja biztos pokoli jót szórakozhatott ezen, s első leendő alkalommal minden bizonnyal szóvá is fogja majd tenni. A szemében kétségtelenül gyerek volt még mindig, ráadásul olyanféle, aki nem mer a sötétben egyedül aludni, s aki lenyalja a taknyát, ha éppen megcsordul a nagy hidegben... A nő második kérdésére csöppet megvont a vállát, nem igazán értette a kérdés élét, azt se, hogy lényegében miben befolyásolta pozícióját az, hogy nem ember volt.
- Olyasmit, mint bármely ember. Mi Déliek abban hiszünk, hogy a származás nem meghatározó az ember üdvössége terén, egy vámpír épp oly lehet egy dicséretes szentéletű személy, mint ahogy egy ember a leggaládabb lator. * Pillanatig elgondolkodott, ez a kijelentés főleg akkor működött csak, ha tényleg hasznot jelentett az egyén Délnek, a kevésbé szükséges elemek többnyire csak léteztek, papíron egyenlőség volt, de gyakorlatban az emberek zöme ugyanúgy lenézte a más fajúakat, kivéve persze, ha azok letettek valami tapintható dolgot Hellenburg asztalára * - Kicsiny tégla vagyok Istenünk erős várában, de tégla, ettől függetlenül. Ide-odautazok, szállítmányokat, leveleket kísérek vagy viszek, városőrségi szolgálatokat látok el, harcolok a hitemért...
* Egészen sokáig nem volt teljesen tisztában azzal, hogy lényegében miért is szolgálta Hellenburgot, köszönetképpen, Esroniel miatt, esetleg simán csak jobb dolog híján... Ám miután a Zsinatelnök eltűnt, rá kellett jönnie, hogy a Hit fontos része volt életének, újra bizonyságot lelt döntéseinek helyességében, létének indokoltságában. Szolgálnia kellett Délt, s ki tudja, ha lészen még feladata, majd tudni fogja azt. Kurtán bólintott egyet magának, majd elmosolyodott, ahogy hallgatta a másik mondandóját. Fura, de kétségtelenül szórakoztató társaságak vélte azt, s mint kiderült, haszos is (Már, ha hitetett annak mondandójába... De miért hazudott volna?). Nem tartotta túlságosan sokra az ékszerészek munkáját, náluk Délen nem volt nagy divat a díszes csecsebecsék hordása, a fennhéjázó viselkedés ellen szóltak az egyházi tanok...  Ennek ellenére mégis komolyan tisztelte az ilyesmi munkát végző kovácsokat, precíziójuk kétségtelenül olyan mértékeket öltött, melyre sosem vágyhatott egyetlen fegyver vagy páncélkészítő sem. Hazugság, hazudott magában. Igenis kedvelte az ékszereket, csak nem volt szabad ezt kimondania, meg ne szólják érte! Micsoda szégyen lett volna, ha a templomosok kinevetik amiatt, hogy gyűrűkkel és karperecekkel jár! Megszámolni se tudta, hányszor sétált el őrjáratozásonként egy-egy bizsus árus mellett, végig nagyon szemezve a szépséges csecsebecsékkel, de büszkesége ezt sosem hagyta volna... Néha nagyon szégyellte ám ezt, de mit tehetett az ember lánya, ha tényleg olyan gyönyörűek voltak? Azok a kis kövek, szép szürkék, kékek, zöldek... 
- Micsoda meglepetés. Tud valamit mutatni, amit ön készített? * Jól láthatóan fellelkesült kissé, keze önkénytelenül is a nyakára szaladt, hogy megvakarja azt. Ruhái alatt ott pihent a bűn maga, egy kis madarat formáló réznyaklánc (Na meg az amalgám), amit nagy titkon viselt, nehogy meglássa bárki is. Még egy sötételftől kapta egyszer egy kovácsmunkáért, s nagyon megkedvelte azóta az egyszerű ékszert. Átlátszó hazug volt * - Nálunk nem tartják sokra az ilyet, én se szerethetem, de egy kis kíváncsiság nem árthat, nemde?

Mosolyogva hallgatja a kommentárt. Hát igen, a gyerekek és a rendrakás valamiért sosem váltak szinonimákká. Mellesleg az "Eiryn" és a "rendrakás" sem. Nem volt különösebben trehány, meg aztán a precíz munkánál a rendetlenség komoly hátráltató tényező, de valamiért a cuccai mindig hajlamosak voltak össze-vissza csavarogni. Semminek sem volt helye, már ha a "valahol az egyik zsebemben" nem számít annak, mégis mindig megtalálta, amit éppen keresett. Egy kis idő után.
Kíváncsian figyel, amikor a nő a munkájáról mesél. Érdekesnek találja, hogy egy vámpír képes alkalmazkodni az emberek szigorú vallási rituáléihoz. Eddig nem nagyon ismert olyat, aki eltűrte volna, hogy beleszóljanak a kapcsolatába Istennel. A hit magánügy, már ha hiszel egyáltalán. Ami meg Dél egyenlőségét illeti... Valóban sokkal lazábbak az előítéletek, mint Északon, de mezei átutazó vámpírként azért bőven volt benne része itt is. Ezt persze nem említi a másiknak, nem szeretne komoly vitába keveredni, jó neki a kellemesen semleges társalgás. Ami a konkrét munkát illeti, valószínűleg nem nagyon csinál mást egy ember sem. Azért egy pillanatra elgondolkodik, hogy nem lenne-e jobb "vámpírosabb" feladatokkal megbízni egy vámpírt, hogy legalább egy csöppet könnyítsenek a helyzetén. Bár hogy az Egyháznak milyen "vámpíros" munkái lehetnek, arról fogalma sincs. Amikor az ékszerészere terelődik a szó, elégedetten konstatálja a másik felcsillanó tekintetét. A rosszul leplezett érdeklődés láttán elnyom egy mosolyt, majd a holmija közt kezd matatni.
- Most nincs sok mintadarabom, de talán akad valami...
Mint arra számított is, épp csak egy-két csecsebecsét talál: egy szolitert, egy rézdrótból és színes üveggyöngyből készült medált, és egy egyszerű nemesacél láncot malachit függővel.
- Egyébként Dél nem teszi jól, hogy lebecsüli a mesterségemet. Az ékkövek komoly mágikus erővel bírnak, ha ügyesen munkálják meg őket. Tárolhatnak varázslatokat, vagy akár feltölthetik a viselőjük mágikus erejét, utat mutatnak, megvédenek, felerősítik a használójukat... - vállat von.
- Egy jó ékszer komoly segítség lehet akár egy harc során is.
Hát igen, egyszerűen képtelen lenyelni a puritanizmus eszméit, ha találkozik vele... Elvégre bizonyítania kell mestersége létjogosultságát, nem igaz?

- Rendben, hátha. Tényleg érdekel, mire is képes egy igazi ékszerész. 

* Amíg amíg a másik keresgélt, elővette az oldalán lógó kulacsot, s kivette belőle a parafadugót. Rettenetesen langyos volt a benne lévő sovány vizezett bor, de kétségtelenül jól esett neki, s ha más nem, hidratálta is, miközben egy hajszálnyi szórakozást is jelentett az igencsak elhanyagolható alkoholtartalom. Szemei vizslatóan Erynre fordultak, s elnyújtotta az irányába a kulacsot, hogy igyon, ha esetleg megkívánná. 
- Valóban szép munkák, különösen az, amelyikben ilyen kis zöld kő van. Egészen egyszerű is, olyasmi, ami beleférne a puritanizmus szellemébe, pláne, hogy a zöld Dél egyik színe. A másik a kék.
* Kicsit elgondolkodott rajta, hogy vajon mit szólt volna a nő, ha felajánlott volna némi pénzt az ékszerért, de végül elhessegette a gondolatot, s lenyelte a hátulról támadó sunyi kísértést. Egyébként is eléggé szép volt magában a kék palást, felesleges lett volna túlzásba vinni az egészet. 
- Nem is tudtam, hogy efféle hatalma van az ékszereknek... De alapvetően azt valljuk, hogy bármi fennhéjázó dolog elvonja a figyelmet a lényeg elől. A templomaink belseje sincs kifestve, hogy Istenre tudjunk koncentrálni. * Megállt egy pillanatra, majd folytatta * - A funkció a forma előtt, valami inkább hasznos legyen, mint szép. Dél nagyon konzervatív az ilyesmikben, de ez nem jelenti azt, hogy nincs megtűrve az ékszer... Csak nem éppen az egyháziaknál... S nincs is rá szükségünk, erősek vagyunk anélkül is. 
* Ismételten megszorította egy pillanatra a nyakában lévő nyakláncot, majd egy sóhaj utána szemeit végigfuttatta a vámpír nőn. Valamiért szimpatikusabbnak találta, mint az illenék volt ilyen rövid ismeretség után. Vonásai lassan ismerősebbek is lettek, meglelte bennük a vámpírság kétségtelen tényét. 
- Ha tudsz titkot tartani megmutatok valamit.

A felé kínált kulacsra megrázza a fejét. Nem szeretné megfosztani a másikat az italától, ráadásul - bár bitang melege van - valamiért nem kíván semmi enni- vagy innivalót.
Egy lusta mosollyal nyugtázza az elismerést, mint valami elégedett macska. Igazán mulattatónak találja azt a belső vitát, aminek fültanúja lehet. Kedves társasága szemmel láthatólag kedveli a szépséget, de az a fránya vallás nem hagyja nyugodni a követőit. Na, ezért jobb az, ahogyan ők intézik a hitet: senki sem írja elő, hogy mit viselhetnek, vagy hogy mikor és mennyit ehetnek. Ráadásul kifejezetten képmutató dolognak tartotta ezt az egész minimalizmust: az igazság az volt, hogy az emberek szerették a szépet, és fizettek is érte. Dolgozott ő Délen is, méghozzá elég sokat, és még nemigen maradt a nyakán az áruja. Persze azt belátja, hogy a vallás képviselői és hirdetői nem aggathatnak magukra drágaságokat, mikor a puritanizmusról papolnak.
-  Nos, lehet, hogy csak a munkámból kifolyólag, de én azt vallom, hogy szépség és művészet nélkül könnyebb elveszteni a... nos, az emberséget.
Amint ezt kimondja, egy kicsit máris megbánja. Ennyit a semlegességről. De ha már elkezdte, akkor be is fejezi.
- Szerintem a szépség akár közelebb is vihet valakit Istenhez, ha nem célként, hanem eszközként tekintünk rá.
Vállat von, és elpakol. Legszívesebben azt is hozzátenné, hogy ha valaki nagyon a hegy tetejére fókuszál, könnyen eltaposhat bármit, ami a talpa alatt van. Ez azonban már akár sértő is lehetne a nőre nézve, amit semmiképpen sem szeretne megkockáztatni. És egyébként is, nem egy egyszerű vámpír, vagy akár egy mezei ékszerész tisztje, hogy lekritizáljon egy egész vallást.
Amikor a titok szóba kerül, önkéntelenül is egy kicsit közelebb húzódik a másikhoz, és érdeklődve előredől.
- Nem hinném, hogy a köreidben mozognék... De természetesen senkinek sem locsogok.
Kissé meglepi ugyan, hogy a nő ilyen rövid idő után rá akarja bízni a titkát, de a világ minden kincséért sem adna elutasító választ. Egyrészt eredendően kíváncsi, másrészt a bizalom egy megtisztelő dolog, bárkitől jön is.

* Kissé gondolkodva hallgatta a nő szavait, sosem volt kenyere a teológiai vita, megvolt a maga oka annak, hogy miért is inkább a templomosokkal, s nem a lelkészekkel lakott... Tudott olvasni és írni, több a vallást művelő nagy gondolkodó véleményét feldolgozta már esős napokon a csöpögő gyertyafényben, ám aligha vallhatta azt, hogy értett a vallástanhoz, ugyanis komoly hazugság lett volna. Hite inkább a praktikusságon és a kihasználáson alapult, kevésbé a dogmákon... Ennek ellenére nem hagyhatta, hogy egy vámpír kioktassa... Várjunk, hogyan is volt most ez? Majdnem el is szégyellte magát a kimondatlan gondolatra, ám nem konstatálta azt igazán még magában sem, főleg azért, hogy ne tűnjön a kelleténél furcsábbnak a nívós társaság szemében.
- Az emberség sokféleképpen nyilvánulhat meg, de aligha lehet helyes, ha nem Isten dicsősége okán. Az igazi Déli a maga útján szolgálja Istent, legyen az földművelés, harc, esetleg ékszerész... A különbség mindössze annyi, hogy inkább az egyszerű örömöknek hódolunk, a réznek, fémnek, s nem az aranynak. * Kicsit elhallgatott, teljesen tisztában volt vele, hogy a hétköznapi déli polgárt jó eséllyel abszolút nem érdekelte a vallás, mindegy volt neki, hogy csillag vagy kereszt alatt imádkozott, ha éppen elég buzgó volt az imához. A nő mondandóján elgondolkozott, majd kis habozás után válaszolt* - Való igaz, lehet a szépség is eszköz Istenhez, de olyan út, mely nem biztos, hogy mindenkit jó célba vezet, míg a Biblia, a tiszta hit biztosan. Az északi püspökök vastagabb aranyláncokat hordanak a nyakukon, mint az éhező parasztgyermek karja, helyette a Bibliát kéne inkább szívük felett hordaniuk, hogy tanuljanak is némi alázatot belőle. .
* Akárhogyan is, befejezte. Nem volt sokkal több joga elvi vitákba keveredni, pláne, hogy kétségtelenül bűnös lélek volt, s ezen bűn kilétét most valahogy meg is kívánta gyónni Eiryn előtt, mert hát ennyi hegyi beszéd után már rosszul is érezte volna magát, ha nem vall színt. Pillanatnyi habozás után benyúlt ingének nyaka mögé, s egy kicsi, rézből öntött immáron patinás nyakláncot vett elő, amin valamilyen kis madár volt... Igen, ez volt lelkének súlya, s most nagyobb teherként nehezedett rá az ékszer, mint egy egész szettnyi páncél (Ami csak úgy mellékesen egyébként is ránehezedett). Komoly arckifejezés után bólintott egyet.
- Csak vizet prédikáltam, én is legalább oly áldozata vagyok a hiúság bűnének, mint bármely Északi, nem lett volna jogom oly vehemenciával kötni az ebet a karóhoz.

A fejtegetésre csak a vállát vonogatja, egészen addig, amíg a Biblia, meg a tiszta hit képbe nem kerül.
- Aha, az Ordo Maellus is az igaz hit nevében gyilkol... - horkan fel. Ez a baja az Egyházzal... mind a kettővel. A hit meg a megváltás köntösébe burkolózva tesznek mindent, Isten nevét igazolásul hívva a saját érdekeikhez. Lehet, hogy tényleg vannak, akik a köz javát és az Úr dicsőségét akarják szolgálni, de túlságosan is egyszerű álságos alázattal rabolni - vagy akár gyilkolni. Eiryn úgy látja, hogy az emberek szent meggyőződései és az a megrögzött szokás, hogy mások vallási életét akarják befolyásolni, nagyban akadályozzák az egyéb irányú fejlődést. Hacsak nem a haditechnikát nézzük. Szinte észrevehetetlenül megrázza a fejét. Vallásháború! Számára ez az egész dolog felfoghatatlan. Miért nem tudják az emberek kölcsönösen elfogadni egymás nézeteit?
A nyakláncot érdeklődve szemléli. Finom munka, és Eirynnek kifejezetten tetszik. Bár egyszerű ékszer, a madárka valahogy mégis megkapóan táncol a láncon, és egy déli egyházbelihez valóban sokkal jobban illik, mint egy súlyos aranyékszer. Az önvádló hangnemre meglepetten felkapja a fejét. Ez az ékszer, és a hiúság? Mikor még ki sem bukkan a másik ingnyaka alól?
- Miért, talán azért vetted, hogy órákig a tükörben mórikáld magad, a saját szépségedet csodálva?
A hangja csak egy cseppet ironikus, még mindig nem tette túl magát a csodálkozáson. Az az igazság, hogy el sem tudja képzelni a nőt egy tükör előtt cicomázkodva. Még hogy a kismadár a hiúság jelképe!
- Egy ékszerésznek az az elismerés, ha valaki megveszi a munkáját. A vásárlással csak megadtad a lehetőséget, hogy a következő napon is legyen mit enni adnia a családjának, és az önbizalmat, hogy büszkén nézhesse a műveit. Ennyi. Lehet, hogy nem ismerem az egyházad vallási alapszabályait, de ez az egész "bűn" dolog nekem egy kicsit belemagyarázásnak tűnik...
Hitetlenkedve csóválja a fejét. Az emberek vallása annyira furcsa! Egy könyörülő Istenben hisznek, de félnek a maguk által felállított szabályok megszegéséért járó megtorlástól. Mi ez, ha nem paradoxon?

* A nő kitörésére kissé megrázza a fejét. Sötét időszak volt a mészárlás a vámpírok történelmében, máig viselik a terheket (A szó legszorosabb értelmében), amiket ez a csapás kirótt rájuk, ám maga a kérdés közel sem volt ilyen egyszerű. Nem ismerte a történelmet, nem tudhatta, igazából mi is bújt meg a rend tettei mögött, de kétségtelen volt, hogy nem puszta vallás lehetett, sőt, ha valami igen, vallás biztosan nem. 
- Az Ordo Maellus szentségtelen cselekedete tökéletesen definiálta azt, hogy mi is volt a baj az elfajzott Katolikus vallással, s hogy miért is volt szükség von Himmelreich zsinatelnök intervenciójára. * Von Himmelrecih... Vajon élt? Vajon halt? Aligha tudta, hogy kinek is hihetett. * - A protestánst tanok egy fontos része a "Sola Scriptura", avagy "egyedül a szentírás". A Biblia nem tartalmaz utalást arra, hogy a vámpírok üldözésre ítéltetett lények lennének,  többek között ezért is vagyunk megtűrve délen. Az Ordo Maellus vad mészárlása csakis koholt indokokból, s semmiképpen sem jogos hitből fakadó vérengzés volt...
* De volt vámpír aki megérdemelte... Akarta volna megtoldani, ám jogosabbnak érezte azt, hogy nem mondta ki a gondolatának ezen részét. A legtöbb hegyes fogú valóban becsületes és viszonylag tiszta életet élt, de akadtak családok akiknek kevésbé jutott a virtusból, s láncos kutyaként csaholva vetik magukat minden lehetséges alkalommal a prédára. Finsterblutok... Rotmantelek... De még a Schattenstahlok se voltak semmivel se jobbak.
- Dehogy * Jelentette ki megugró hanggal, élesen tiltakozva a feltételezésre, hogy talán így viselkedne. Sose! Egyébként sem találta magát valaha is különösebben vonzónak, sok szép nő volt délen, de magát nem vallottak közébük valólónak. * - De hiszen ez olyasmi ékszer, melynek még csak funkciója sincs, aligha lehetne okom rá, hogy hordjam! Merő fényűzés...
* Már kissé maga is bánta, hogy végül s úgy döntött megmutatja a nőnek szégyenének okozóját... Miként is lehetett ilyen balga, mikor pont most papolt hegyi beszédet a Déleik rendíthetetlen erkölcsösségéről, s arról, hogy miként is mások ők, mint észak képmutató papjai...? Óh balgaság! Lesütötte szemeit, s szégyenében ismét belekortyolt a langyos kulacsvízbe.

- És az benne van a Bibliában, hogy nem szabad ékszert hordani? - kérdezi tágra nyílt szemmel. Nem gúnyolódik, tényleg kíváncsi... Aztán rájön, hogy tulajdonképpen mit is művel.
~ Ó jaj, ó borzalom! ~
Valahogy csak sikerült vallási vitát generálnia, ami nem jó, nagyon nem! Szívesen ütközteti ő a véleményét másokkal, de egy kevéssé ismert tárgyról komolyan értekezni, nos, az nem bölcs dolog. Talán elmegy majd teológusnak, miután átrágta magát legalább a Biblián, mint az emberi vallások fő alappillérén, de jelenlegi tudása az említett könyvről nagyjából kimerül annyiban, hogy "létezik". Így tehát két kezét megadóan felemelve, békítőleg folytatja.
- Elnézést, ha megbántottam, nem ismerem sem a Bibliát, sem a katolikus vagy a protestáns hit alapelveit, a megállapításaim csupán felületes információkon és egy laikus benyomásain nyugszanak.
Bár még mindig úgy gondolja, hogy senkinek sem lenne szabad Isten nevében beszélnie... Ha Isten akar valamit, akkor majd szól maga, vagy egy figyelmeztető átkot küld a rosszalkodó illetőre, vagy valami. Elvégre minél több személyen megy át egy információ, annál jobban torzul.
A vehemens tiltakozásra felnevet. Nem számított rá, hogy a nő ennyire komolyan fogja venni a félig-meddig költői kérdést. Viszont ami a funkcionalitást illeti...
- Az a funkciója, hogy szép, és kellemes ránézni, esetleg eszébe juttat egy emléket, ami ehhez a tárgyhoz fűződik. Én semmi kivetnivalót nem találok a viselésében, és te sem tűnsz éppen hiúnak. Én egyébként is a céltalan dolgokat szeretem a legjobban, mert számtalan lehetőség rejlik bennük. Annak a kavicsnak sincs semmi jelentősége - mutat a földre, ahol a nagylábujja mellett egy kisebb kő hever - ...de ha gondolom, akkor lehet vele célba dobósat játszani, vagy használhatom parittyának, vagy készíthetek belőle ékszert, de akár diótörésre is használhatom.
Vállat von, felkapja a kavicsot, és beszéd közben a drótból tartót készít neki, kacskaringók közé ékelve a sarkait.
- Minden attól függ, hogy hogy viszonyulok a tárgyhoz. Ha úgy állok hozzá, mint értéktelen vacakhoz, akkor az is marad, de ha meglátom benne a lehetőséget, akkor ékszerré válik - mutatja az idő közben elkészült medált.
- Ha úgy állsz ahhoz az ékszerhez - int a madárka felé - mint merő fényűzéshez, akkor soha nem lesz több. De el is viheted egy bájolóhoz, aki rakhat rá valami hasznos bűbájt, vagy akár én is rakhatok bele mondjuk egy zafírt, és azonnal a mágiádat töltő eszköz lesz belőle.
Újra vállat von, és hirtelen nagyon érdekelni kezdi a fű a keze alatt.
~ Jóságos ég, mit művelek?! Nem oktathatok ki valakit, akivel most találkoztam! Máshogy látja a világot, rendben, de hogy jövök én ahhoz, hogy megpróbáljam rákényszeríteni az én véleményem?! ~
Nem is érti, hogy honnan jött ez a hirtelen szónoklat, általában csak bólogatni szokott mások véleményére, és a sajátját szóba sem hozza. Talán az önkéntelen rokonszenv váltotta ki ezt a monológot, vagy az, hogy nem tartja helyesnek a másik önostorozását, amikor látszólag tisztességes és szeretetreméltó, ki tudja? Mindenesetre most, hogy túl van a dolgon, azt kívánja, bárcsak visszaszívhatná az egészet.

- Benne... * Jelentette ki halványan elmosolyodva, majd kicsit ficánkolt * - Mármint, nem szó szerint, de van benne olyasmi, hogy az embernek kerülnie illék' az aranyat és a túlzott kirívóságot, hagyva, hogy lelkének szépsége mutatkozzék meg, nem külleme fényessége... De sajnos nem hordok magammal Bibliát, s nem tudom fejből biztosra, hogy is van a konkrét részlet. 
* Emellett nem akarta hangoztatni, hogy ez továbbra sem az ő területe volt. Igaz, ami igaz, megtanulta, miként kell olvasni a latinok írását, hogy első kézből is tudja értelmezni a szövegeket (No, nem mintha szükség lett volna erre, de néha rettenetesen unalmassá váltak a napok a Parókián, pláne esős napokon)... Ám ez még így sem tette komolyabban olvasottá, értelmiségivé se, nem volt saját álláspontja a vitában, aligha tudott volna értelmes beszélgetést vagy elmélkedést folytatni egy olyannal, aki valóban ismerte is a Bibliát.
- Véletlenül sincs probléma, lévén ugyanezt tettem én magam is az ékszerészek kétségtelenül kifinomult és értékes szakmájának megkérdőjelezésével. Ki miben találja meg a maga hitét... Azt hiszem.
* Így belegondolva talán ő is egy kissé meggondolatlanul viselkedett a másikkal szemben a művészete létjogosultságának megkérdőjelezésével... Nem gondolta persze, hogy a nő talán haragot tartott volna, de emellett ő sem kívánta a másikat elítélni véleménye miatt, pláne, hogy tisztában volt a vámpírok (Már megint csak így utal rájuk... Hmm. Ő maga nem az lett volna?) jellegzetes gondolkodásával. Elhallgatott, s figyelte a nő magyarázatát a funkció kérdéskörében Egy részig egyet tudott vele érteni, egy részig viszont közel sem. Lelke megszakadt a két spektrum között, s csak zavartan túrt bele rendezetlen hajába, miközben hátrább dőlt, fejét a fának vetve.
- Talán, de talán nem. Az én világom szabályai szerint a szépség nem olyan funkció, mely... egyen szinten van a többi, megfoghatóbb funkcióval. Ha a kaviccsal elfoglalhatom magam, harcra használhatom, csiholhatok vele tüzet,  törhetek vele diót, miért hordanám díszként? Nem kívánom tévesnek titulálni a véleményét, azt hiszem... De számomra Isten szava a mérték... S mégis...
* Hallgatott el, figyelve a nő által gyorsba készített kis medált. Egyszerű volt, már-már gyermeki, s mégis... Meglepően szépnek találta annak ellenére,hogy mindössze kavics és réz volt. Talán ez lehetett az esztétika művészete, meglelni a szépet a hétköznapiban, kihozni azt a legátlagosabb útszéli kőből is. Elmosolyodott, a nő kétségtelenül jól értette a dolgát. Ennek ellenére nem hallotta meg a szavak igazi üzenetét, s csak megrázta fejét.
- Semmi emlékem nem fűz hozzá, semmi haszna sincs számomra. Csakis merő fényűzés, vak hiúság, mert jól esik, hogy ott lóg, mikor nincs is rá szükségem. * Picit habozott, mérlegelte a bájoló és a zafír lehetőségét, majd végül bátortalanul elmosolyodott. * - Talán... Talán nem. De ha mégis hordanék ilyesmit, úgy tenném csak, hogy a zafírt elfedje a fém teljesen. Nem illene hozzám.
* Megvakarta az arca oldalát, nagyon is akart volna egy olyan szép, zafíros nyakláncot, valami olyasmit, amit az úrnők hordanak! Nem aranyat persze, nem is ezüstöt(Még csak az kéne!), de fehérarany vagy valami kevésbé rivalló színű fémmel csodálatos lett volna, s egész Hellenburgi is, véletlenül az ékkő színe pont hasonlított a protestáns egyház sajátjához. Túlzó lenne talán egy ilyen medalion? Nem nagyon akart belegondolni, mert az egész csak az elcsábulás vágyát hordozta magával, aztán ha valamilyen bűnbe kellett volna esnie, az talán nem a hiúság lett volna.

- Hmmm... - fűzi hozzá az elhangzottakhoz ékesszólóan. Ha nem is érti még meg teljesen a puritanizmus eszméjét, úgy érzi, legalább már némileg kapisgálja az egész eredetét. Persze ez nem azt jelenti, hogy kezd egyetérteni, de a másik megértése mindig fontos a jó kapcsolatok kialakításához. A kölcsönös bocsánatkérések finoman elsimítják a véleményütközés keltette borzolódó hangulatot, és Eiryn megnyugszik, hogy nem sértette meg a másikat. Ami a szépség funkcióját illeti, csak vállat von rá.
- Kinek a pap, kinek a papné... Mindenki a saját mércéje szerint él - jegyzi meg kedvesen, majd csibészesen elvigyorodik egy felmerülő gondolat nyomán.
- Bár ez nem is baj... Képzeld csak el, hogy mi lenne itt, ha mindenki ugyanazt tartaná értékesnek és fontosnak... Belefulladnánk például a bányászokba, miközben éhen halnánk a földművesek hiánya miatt, és ölre mennénk egy-egy csákányért, mert nem lenne, aki többet gyártson...
~ Ó, micsoda felfordulás lenne! ~
A rövid prédikációja szemmel láthatólag nem igazán talált értő fülekre... Na tessék, egyszer próbálja meg egy eszméjét megértetni valaki mással, és lám, milyen szépen felsült vele. Hát, akkor marad a szokásos bólogatásnál... De azért látja a nőn, hogy érdeklik a felvillantott lehetőségek.
- Nos, ha engem kérdez, a zafír pont illene önhöz... de ne érezze úgy, hogy bármire is rá akarom beszélni.
Pedig a nőnek valóban nagyon jól állna a kék ékkő... Kiemelné a szeme színét, meg a kék amúgy is a protestánsok színe. Egy percig csendben ül, majd hirtelen kiegyenesedik.
- Ó, milyen udvariatlan vagyok! - kiált fel - Hiszen még be sem mutatkoztam! Eiryn Nebelturm, ékszerész, szolgálatára.
Kissé meghajtja magát, úgy, ahogy van, ülve.

* Kissé vegyes érzelmekkel hunyta le szemeit pár pillanatra, ahogy a nő végül hümmögött egyet. Örült egy részről, mert valamennyire sikerült megértetnie a másikkal álláspontját, ám emellett mégsem volt különösebben vidám, elvégre nem is nagyon kívánt volna ilyesmivel foglalkozni. Mégis, valahogy boldog volt a találkozás miatt... Régóta most botlott először vámpírba (Már olyanba, aki nem Hellenburgi kivetett vámpír volt), s kíváncsi volt, hogy mennyiben változott és vadult el a világuktól... Jól láthatóan egész jelentősen, de talán a lényeg lényeg maradt továbbá is, a vér pedig kötelezett, akkor is, ha már nem voltál családtag. 
- S kinek a lelkész, lelkészné. 
* Toldotta pár szóval hozzá a Déli verziót, halványan elmosolyodva. Miután kimondta, el is szégyellte magát, sokkal jobban hangzott az egész a fejében, mostanra csak bugyután csengett végig, puszta ízetlen próbálkozás volt a humorosságra, s eléggé vérszegény próba. 
- Igaza van, minden mesterségre szükség van. 
* Továbbra is mosolygott némi szelíd halványsággal. Érdekes társaságnak bizonyult a nő, s talán egy kicsit jobban bele is látott abba, hogy milyen is volt egy igazi művész gondolkodásmódja. Nézte, figyelte, ám akárhogyan is méregette, ezt látta benne, nem az izzadt, kormos mesterembert.... Igen, egy művészt. Szabad lelket, aki nem kemény acéllal, hanem inkább lágy fémekkel dolgozott, s amennyiben mégis acél került hozzá, az rideg, gyönyörű dalba kezdett, olyasmibe, amit egy kovács sosem tudott volna kihozni belőle. 
- Én nem hiszem. * Rázta meg fejét szórakozottan. Jajj, hogy ő ilyesmi szépet hordjon! Még csak az hiányzott * - De talán egyszer. Most boldog vagyok annyival, amennyi van. 
* Ez persze mind (Továbbra is) hazugság volt, majd megölte a vágy azért, hogy legye neki valami szép zafíros nyaklánca, de sajnos nem kérhette fel a másikat, hogy készítsen valami ilyesmit, pláne, hogy egyértelművé tette előtte azt, hogy nincs is ilyesmire szüksége.  Az elhallgatott, ő maga is. Talán egy egész percig tartott a csend, unalmában egy tőrrel kezdte kipiszkálna körmei alatt lévő sötétes szutykot. Ha a másik egy kicsit hangosabban kiáltott volna föl, lehet tövig is szalad a kés mutatóujjának körömágyába, ám ezt a sorsot megúszta, s kissé meglepetten ugyan, de bólintott a másiknak. Tehát Nebelturm, micsoda érdekes fintora ez a sorsnak. A család ott is megtalál, ahol az ember nem sejtené.
- Óh... * Bólintott egyet, afféle kelletlenséggel, mellyel csak a túlkoros kamaszok tudnak. Habozott... Mit is mondhatott volna? Talán közölni a másikkal, hogy ő is Nebelturm volt valamikor? Valahogy nem tetszett neki az ötlet. * - Hellenburgi Hilde, katona és kovács... Örvendek a találkozásnak, Eiryn kisasszony.

A kiigazításra halványan elmosolyodik. Valóban, itt Délen már kissé át kell szabni a régi mondásokat az újonnan kialakult helyzetre. Nem mintha bánná a dolgot, a katolikus egyház mindig is sokkal... merevebben állt a vámpírkérdéshez, mint újonnan született társa. Nem rossz dolog, ha az embert nem szenteltvízzel és karókkal fogadják a városokban. Hogy honnan alakult ki az a tévképzet, hogy a fakaró valami felsőbbrendű vámpírvadász fegyver? Lehet, hogy az apróbb falvakban csak ilyesmit tudtak keríteni vámpírvadászatra, és ha valakinek a mellkasába állítanak egy karót, az bizony meghal. Na, így születnek a teljesen alaptalan városi legendák.
"Talán egyszer". Elmosolyodik. Nos, ez is több a semminél, legalább nem egy elvakult fanatikussal van dolga. Könnyebb az olyanokkal társalogni, akik képesek meglátni mások szavaiban az igazságot, még ha nem is feltétlenül értenek vele egyet.
Amint kiderül, hogy a másik kovács, szemmel láthatólag felélénkül.
- Valóban kovács? Ez nagyszerű!
Az az igazság, hogy már régóta foglalkoztatja a fegyverdíszítés gondolata, de eddig még nem találkozott olyan kováccsal, akivel szívesen dolgozott volna. Persze lehet, hogy Hilde kisasszony pedig vele nem akar majd dolgozni, de hát egy próbát megért a dolog.
- Tulajdonképpen... Gondolom tudja, hogy némely körökben a díszes fegyverek elég elterjedtnek számítanak... Én is tanultam a fegyverdíszítésről, és azon gondolkoztam, hogy vajon az ékkövek mágikus tulajdonságai a megszokottól eltérő foglalatban is működnek-e...
Egy pillanatra megakad, aztán határozottan folytatja.
- Nem lenne a segítségemre a tesztelésben? Nem ígérem, hogy sikeres lesz a próbálkozás, és - egy leheletnyit elmosolyodik - biztosan díszes darabokká fogom faragni az eredetileg puszta funkcionalitást szolgáló munkáját, de képzelje csak el, milyen lehetőségek lennének a dologban!
A szeme csillog már a téma említésétől is. A nevelőapja említette, hogy léteznek mágikus fegyverek, és megtanította, hogy hogyan kell egy fegyverbe ékköveket illeszteni anélkül, hogy akadályozná a tulajt a használatában, de sosem kapcsolta össze a két dolgot. Eiryn viszont igazi kísérletezővé vált az elmúlt évek során, és nagyon, nagyon kíváncsi.

* Csöppet felhúzta szemöldökét meglepettségében, ahogy is figyelte, hogy Eiryn miként is reagált arra, hogy kovácsként is alkalmazták, nem csak a seregben. Ilyen nagy csuda lett volna ez? Nem gondolta volna, különösen nem egy ékszerkészítőtől... Barbár dolognak tűnt a fegyverkovácsolás a különböző ékszerek készítéséhez viszonyítva, s nem valami olyasminek, ami az esztétika emberéhez igazán illett volna (Eirynt pedig annak tartotta).
- Hmm... Különböző erős összetevőkkel könnyeden lehet befolyásolni egy-egy fegyver erejét, képességeit. Úgy hallottam, ha vízköpő vérében edzik a pengét, például törhetetlen lesz. * Kicsit morfondírozott, gondolkodva az ékkövek erején. Hallott történeteket vásári kofáktól, hogy ilyen-olyan ékkőnek milyen tisztító ereje és csodás varázsképessége van, ám aligha lett volna első kézből tapasztalata ilyesmiről. * - Az ékszerek egészen kicsik a kardokhoz képest, így a kövekben lévő mágikus erő jól át tudja őket járni. Nem tudom, hogy egy nagyobb tárgyban, például kardban, mennyire lenne működne ez. .
* Biztos csináltak már ilyesmit előttük, nem ez lehetett az első alkalom, hogy egy ékszerész mágikus ékköveket helyezne egy kardba, ám véletlenül sem volt fogalma arról, hogy mégis milyen hatással lehetett az a tárgyra? Strukturális szempontból az okozott hátrány elhanyagolható, sokan még délen is díszítik a kardokat ékkövekkel, így még éppenséggel elvi alapon se volt vele problémája. Valószínűleg mégis "értelmesebb" dolog volt egy fegyverbe rakni egy ékkövet, mint egy gyűrűbe, nem? Már, ha azt használtad is? Nem volt biztos, de azért bólintott magának, mint aki megbeszélte. 
- Szívesen segítenék valami ilyesmiben, ha igaz, nem is vagyok benne biztos, hogy feltétlenül tudnék is. * Kicsit habozott, majd folytatta * - Nem vagyok olyan különösebben ügyes még ebben, sok gyakorlásra lesz szükségem, hogy valami olyat gyárthassak, ami meg is érdemli, hogy kidíszítsék... De Hellenburgban bármikor megtalálhat, ha esetleg úgy érezné, hogy van ideje ilyesmivel foglalkozni.
* Kissé elmosolyodott, tetszett neki a lehetőség, s valamennyire azt is imponálónak találta, hogy Eiryn érdeklődést mutatott a munkái iránt. Kevés ember volt, aki elismerte fémművességét, s nagyapjától se kapott különösebben sok dicsérő szót, a szabott mértéke jó indulattal is irreálisan magas volt.

Figyelmesen hallgatja Hilde eszmefuttatását, egy kovács csak többet tud a dologról, mint egy ékszerész! Arca rezzenetlen és fegyelmezett, de a szeme izgalomtól csillog, mint egy kisgyereknek a játékbolt kirakata előtt. Nem kedvetleníti el a másik igen logikus ellenvetése, sőt! Szélesen elmosolyodik, utat engedve lelkesedésének.
- Hát, sosem tudjuk meg, hogy mennyire működik a dolog, ha nem próbáljuk ki! - jelenti ki vidáman, mint akit már előre felpezsdít a sok sikertelen próbálkozás gondolata is. Tulajdonképpen így is van. Lehet, hogy még csalódott is lenne, ha egyszerűen belerakna egy tőrbe egy ékkövet, és az csak úgy, magától működne. Hiszen annál értékesebb - és érdekesebb - valami, minél bonyolultabb elkészíteni. Az álmodozás közben úgy érzi magát, mint egy komoly tudós, mint egy Rotmantel, aki felfedezte a minden betegséget gyógyító módszert; bár lehet, hogy közelebb áll egy őrült alkimistához, aki csak úgy, találomra összetőcsöröli a különféle fura löttyöket, hogy lássa, mi lesz belőle. Persze a lelkesedés mögött jól elrejtve ott ül a kíváncsiság is: ha Hilde valóban kovács, akkor valószínű, hogy a Nebelturm família tagja volt. Eirynt nagyon is érdekelné, hogy mi vezethetett a családtól való eltávolodáshoz - vajon kitagadták, vagy valamiért magától ment el? Mind a kettőt nehezére esik elképzelni, hiszen a másik nem tűnik sem gonosztevőnek, sem (kissé zárkózottabb jelleme ellenére) egy tipikus magányos farkasnak. Természetesen nem teszi fel a kérdéseit, előbb harapná át a saját torkát, minthogy valaki más magánéletében vájkáljon. Amikor Hilde végül beleegyezik, hogy segít neki, felpattan a földről, és úgy ugrándozik, mint egy megkergült bakkecske.
- Köszönöm! - mondja végül, miután nagyjából lenyugodott, és visszatelepedett a fűre.
- Egyébként nem hiszem, hogy egy kezdő kísérlet során nagy jelentősége lenne a fegyver tökéletességének, tartok tőle, hogy én is csak bele fogok kontárkodni az elején. De némi összecsiszolódás után... - szélesen elvigyorodik - Nos, a Nebelturm pengét nem kell élezni!

- Sosem.
* Vonta meg végül a vállait, halványan mosolyogva. Nem volt szándékában kedvteleníteni Eirynt, szerencsére nem is sikerült neki. Mindig is kedvelte a kihívásokat, pláne, ha még volt is valamennyi értelmük. Kár lett volna olyan fába vágni a fejszét, ami túl nagy, ám ez pont olyasminek tűnt, amit két ember egy jó fűrésszel ki tudott dönteni. Kis habozás után igenlő választ adott hát, majd egy kissé figyelte, ahogy a fiatal nő szinte magából kikelve örömködött. Őszinte meglepetés ült ki képére a vámpír bakkecske láttán, s ugyan nem sütött semmilyen rosszalló pillantást sem a másik viselkedésére, azért jól látható értetlenséggel, ám türelemmel figyelte az előadást, megvárva, míg a másik ismételten visszanyerte lelki békéjét.
- Nem feltételeztem volna, hogy ilyen nagy örömre ad okot a válaszom. Biztos akadna száz másik kovács, aki elvállalná a feladatot.
* Keserűen nyelt egyet a szavakra, végül is ő is csak egyike volt a százegy kovácsnak aki elvállalta, nem választotta semmi sem el munkáját azoktól a hétköznapi kókányoktól, akikre aztán a nagyapja két utcányira fújt, hogy így meg úgy micsoda szart hánynak az üllőre. Talán ha Nebelturmoknál éltek volna még mindig, több esélye volna arra, hogy igazi művész legyen belőle, de ez a szekér sajnos már elsuhant mellette, s akkor se ment volna vissza, ha hívták volna (Aminek valljuk be, nem sok esélye volt).
- Akkor nincs okom aggódni, majd két hibás fél kiegészíti egymást egy egésszé. * A másik jól érthető szavára kissé megtorpant, majd lehunyta baloldali szemét, s színlelt rosszallással megrázta a fejé * - A Nebelturm pengét a Nebelturmoknál keresse, nekem sajátom van, amit sajnos kell élezni... De ha egy kardot sosem kell élezni, igazán éles se lehetett sosem.
* Persze tisztában volt azzal, hogy örökké éles tárgyakat is lehetett gyártani megfelelő összetevőkkel, de valahogy sosem látott még ilyesmit, elég ritka volt. Az efféle kardok inkább urakhoz kerültek, s végül egyébként sem láttak sok csatát. A közkatona acél forgatott, semmi komolyabbat... Egy képzett közkatona pedig bármikor ráhányta kardjának élére az urakat, még így ócskább fegyverrel is, mert az élezést nem igénylő fegyver éppen annyi csatát láthatott, mint a gazdája. Nagy levegőt vett, majd felhúzta lábára a csizmáját, s felemelkedett a földről.

Egy kissé elkomorodik, amikor Hilde a többi kovácsot említi.
- Nos, nem hinném... - egy pillanatig habozik, majd maga sem tudja miért - talán a másik Hellenburgi volta miatt - mégis folytatja, bevallva származása nem egészen tiszta útjait.
- Fattyú vagyok. Egyetlen magára valamit is adó mester sem vállalna velem közös munkát.
Mosolyogva vállat von, mintha nem számítana, de igazából ez jelent mindent. Fattyúként háromszor annyit kell dolgozni, hogy a saját fajtád megtűrjön, és nincs a világon annyi erőfeszítés, ami elég lenne ahhoz, hogy nyilvánosan elismerjenek. Márpedig egy érdekes kutatásban részt venni azt jelenti, hogy a partnered elismeri a szakértelmedet. Így tehát egész eddig maradnia kellett az elméleti kutatásnál.
- Remélem, ezért még hajlandó lesz velem együtt dolgozni - pillant Hildére. A származása szégyen, de talán egy egyházi, aki az egyenlőséget hirdeti, nem fog elzárkózni előle. Talán. Mint már annyiszor, most is megígéri magának, hogy ha esetleg lesz gyereke (ami igen valószínűtlen - ugyan ki vállalná azt a szégyent, hogy egy fattyúval köti össze az életét?), sosem fogja kitenni a fattyúlétnek. Elég teher lesz a szerencsétlennek, hogy az anyja ilyen.
~ Lehet, hogy jobban járnék, ha egyáltalán nem lenne gyerekem... ~
Kissé megrázza a fejét, hogy az ilyen komor gondolatokat kisöpörje belőle, és újra a kísérletezés izgalmára fókuszál.
- De még milyen egésszé! Még szerencse, hogy jó reklámmal akármit el lehet adni "művészet" címszó alatt... - vigyorog Hildére.
- Hát, ezzel sajnos nem tudok vitatkozni, nem értek a fegyverekhez. Viszont meg kell bocsássa a bölcselkedésem, mivel - bár házasságon kívül születtem - azért csak Nebelturm volnék, és a családi mondásokat zsenge gyermekkorom óta szívom magamba.
Az utolsó mondatot patetikusan szónokolja, majd elneveti magát, és hátrafekszik a fűbe. Hilde ezzel szemben visszaveszi a csizmáját és feláll. Eiryn egy cseppet meglepetten pillant a másikra, neki esze ágában sincs innen kimozdulni alkonyat előtt.
- Indul? - kérdezi. Egy cseppet bánja, hogy egyetlen társasága elhagyja, de hát a munka az munka, nem lehet örökké csak heverészni az árnyékban...
~ Dehogynem! ~ bukkan fel egy kaján, kéretlen kis gondolat a fejében, és hát valljuk be, ez rá mindenképpen igaz...

- Óh, sajnálom. Kétségtelenül nehéz lehetett az élete így... De nem gondolkodott el esetleg azon, hogy elköltözzön emberi vagy elf területekre? Sok helyen szívesen látják a becsületes, törvényt tisztelő vámpírokat a kézműves tudásuk miatt, senkit sem érdekel a vér bűne ezeken a helyeken.
* Ez természetesen nem volt teljesen igaz, emberek között sem volt tiszteletbeli dolog fattyúnak lenni, mi több, természetesen megvetették őket, de összességében egy vámpírnak oly mindegy volt ez, jó eséllyel nem is mesélt róla az embereknek, s ha tette is volna, a vámpírság maga nagyobb stigma volt.
- Természetesen.
* Vállát kicsit megvonta, Délen a déli szokásoknak híven kell élni, a fattyúlét semmit sem jelentett, az nem a személy bűne, az a felmenőké. Talán pont ez volt a különbség a Vámpír és az Ember felfogás között, a vámpírok szerint a vér lefele folyik, a felmenők bűne a leszármazotté is... Kissé elgondolkodott egy pillanatra... Vajon ha továbbra is a Nebelturmok között élt volna, akkor is dolgozna Eirynnel? Nem tudta igazán a választ, már elfelejtette, miként is kellett egy vámpírnak gondolkodnia. Talán a nagyapja tudná a választ.
- Ennek örülök, bár, jobban szeretem ha a reklám helyett az alkotás beszélne magáért. Az ember mégis inkább ahhoz a mesterhez fog visszatérni, akinek az alkotása hasznosnak bizonyult.
* Emellett persze pillanatig se kételkedett afelől, hogy Eiryn munkája pont ilyen lenne, éppenséggel csak jobban örült volna, ha a fegyver fegyver marad, nem pedig művészeti alkotás. Ha a kettő együtt, az mondjuk még csodálatosabb. Meghallgatta volna nagyapja véleményét erről, de nem akarta a másik előtt feleslegesen villogtatni annak a létét, messze túl sokat mesélt a helyzetéről a tárgy, amit nem feltétlenül akart, annak ellenére sem, hogy Eiryn maga bevallotta titkát.
- Igen, indulok. Csak egy kicsit kívántam hűsölni, most már úgy érzem, hogy kibírom a következő településig, majd ott lepihenek hosszabban. * Szó sem volt róla, hogy sietnie kellett volna, de legszívesebben a parókia hűvös, vastag köves épületében lett volna, heverészve az ágyán. Minél hamarabb juthatott haza, annál gyorsabban állhatott ennek neki. * - Talán késődélután folytatom az utat, esetleg hajnalban. Nem szeretek éjjel utazni, bármilyen furcsa is.
* Talán tényleg kellemesebb volt a sötétben haladni a kellemes hűvös szellőben, a holdfény alatt... De mégis sok veszély bújt meg a vidéken éjszakánként, s ha választania kellett, inkább szenvedett egy kicsit. Fejében vette a szalmakalapot, majd odalépett a lóhoz, s leoldott valamit, ami annak a szerszámjához volt szíjazva. Egy egyszerű bőrtok volt, az övbe akasztható fajtából. Belsejében hétköznapi kétélű tűhegyes tőr, szürkített pengével, melyet némi kovácsolás utáni szenes elsötétítéssel készített el. A penge markolata kékre festett textillel volt áttekerve szorosra, a kézvédő feletti résznél pedig hajlított H betű volt vésve az acélba. Visszatette a tokba, majd megfordult, s odalépett a másikhoz, nyújtva neki a tokot.
- Ha esetleg nem találna meg, keresse fel Hellenburgban a parókiát, ha nem is vagyok ott, majd küldenek értem egy tanoncot.

Hilde együttérzésére kissé zavartan vállat von.
- Nem volt olyan vészes...
Az az igazság, hogy eleddig fel sem merült benne az, hogy elköltözzön otthonról. Az, hogy az ideje nagy részét ide-oda kóvályogva tölti, és csak ritkán látogat vissza a Nebelturm toronyba, most nem számít. Attól még, mert nem tisztelik, még azok a vámpírok a vérei. És ha elköltözne, vajon tényleg jobb élete lenne-e? Valószínűleg nem: egy emberi vagy tünde településen valószínűleg tényleg nem lenne probléma a törvénytelen születése, hiszen az, hogy vámpír, sokkal kézenfekvőbb indokot nyújt a kiközösítésre. És ha már mindenképpen ki fog lógni, akkor legalább a természetes bioritmusát szeretné megtartani.
- Szeretem a kihívásokat - mosolyodik el végül - Be fogom bizonyítani, hogy egy fattyú is lehet igazi művész...
Ez nem teljesen igaz, de ezt Hildének nem kell tudnia. Minden estre annak nagyon örül, hogy a nő hajlandó vele foglalkozni mindannak ellenére, amit elmondott.
- Lehet, hogy a visszajáró vendégek biztosítására a hasznos holmik a megfelelőek, de egy elbaltázott műért örülhetünk, ha kapunk valamennyit - vigyorog pimaszul - Persze a végcél valóban valami értékálló és hasznos tárgy létrehozása, de addig is... - vállat von. Valahonnan kell tőkét szerezni a kísérletekhez, nem?
Hilde indulásakor kissé elanyátlanodva pislog fel a földről a nőre.
- Nos, megértem... Éjszaka veszélyesebb utazni, de én inkább vállalom a kockázatot, és nem úgy vánszorgok végig az úton, mint egy zombi...
Feltápászkodik, mert azért mégis így illik elbúcsúzni valakitől, amikor Hilde a kezébe nyomja a tőrt. Ettől egészen elérzékenyül, még sosem kapott csak így semmit senkitől... Kivéve a déracél tőrét, de annak az eredeti tulajdonosát nem is ismerte. Miért mindig tőröket adnak neki? Na nem mintha baj lenne ezzel, hiszen sosem árt az óvatosság.
- Köszönöm - mondja komolyan, értve ezt az ajándékra és a közös munka ígéretére is. Talán nem tűnik nagy dolognak, de neki sokat jelent mindkettő. A zsebébe túr, és előveszi a sebtében hajtogatott kavics-medált.
- Tudom, hogy nem szeret ékszert viselni, de ez talán nem is számít annak... - kezdi - Én sajnos nem tudok semmi komoly funkcióval rendelkező tárgyat adni viszonzásként, de kényelmetlenül érezném magam, ha nem fogadná el. Legalább lesz, ami emlékeztesse arra a futóbolondra, aki vámpírként megpróbált teologizálni.
Mosolyogva nyújtja az egyszerű medált Hilde felé. Már előre várja a közös munkát vele, még akkor is, ha lesznek köztük súrlódások a köztük lévő különbségek miatt. Talán egyszer képesek lesznek megérteni egymás világlátását...