Magánjáték: Hilde és Tyrwel

Hellenburg városában sétál, mert fel kell töltenie a készleteit. Nem igazán ismeri a várost, így az idő múlásával feltűnik neki, hogy nem a piactéren van. A város forgataga magával ragadó, ahogy minden egyes lakos tart valamerre, s teszi a dolgát. Mivel nem igazán bízik meg másokban, főleg első látásra, ezért elveti azon ötletét, hogy bárkit megállítson. Elhúzza a szája szélét, majd felnéz az égre, hogy megállapítja a nap állásából az időt. Dél környékén járhat, így gondolva magában leül az egyik ház tisztára mosott lépcsőjére az árnyékba. Előveszi a maradék ennivalóját, majd bicskájának segítségével étkezni kezd. Nem sokáig teheti, mert egy idős asszony nyitja ki az ajtót és sopánkodni kezd.
- Tolvaj! Tolvaj! Takarodj! Tolvaj! – hangja egészen idegesítő, s a tömegből kiválik pár ember díszes öltözetben, akik valószínűleg a városőrség tagjai. Feláll a helyéről Tyrwel, miközben az idős néni a botjával böködi támadó jelleggel, azonban az elf nem tesz semmit ellene. Tudja, hogy ártatlan, s nem akar nagyobb bajba keveredni. A két városőr odaérkezik hozzá, hogy a nagyobbik rögtön rászóljon.
- Ne mozduljon maga tolvaj! – az idős néni meg kifárad az elf böködésébe, ezért bemegy a lakásba és ráhagyja a piszkos munkát a városőrség tagjainak.
- Én bizony nem loptam semmit az idős nénitől. – szól hozzájuk hüvős hangnemben, akik megijedve a hangjától odanyúlnak a kardjuk markolatához. Jól látni rajtuk, hogy még nem régen lehetnek a városi védelem kötelékében. Hiányzik belőlük a határozottság. Mindketten felváltva nyelnek egyet.
- Velünk kell jönnie, s ott kivizsgáljuk a helyzetét. – lép előre Tyrwel egyet, mire ők kettőt hátra és mindketten a kardjukat kihúzzák a tokjukból.
- Utolsó figyelmeztetés! – szól az alacsonyabbik, azonban az elfek nem zavarja annak szava.
- Csupán az idős nő lépcsőjén ettem meg az ebédem. Ha ez vétség és tolvajlás... – sóhajt fel. Beáll a patthelyhez a két fél között.

* Terjengő tömeg, hömpölyögve haladó olcsó portékáért siető lakosság. A piactér közelében mindig érdekes fazonok, s annál is érdekesebb események történnek meg néha. Minap egy tolvajt kergetett, ma teljes a béke, s bár a kézművesek negyede sosem kecsegtet semmi komoly feladattal, legalább egy kis szusszanásnyi pihenő becsúszik neki, elvégre a héten még egyszer se kellett a Jóisten hátát látogatni. Hangzavar van, mégis csönd, a kora tavaszi nap pedig meglepő erővel pirítja bőrét, s szemét fájóan takarva figyeli a forgatagot, ami néha kialakul egy-egy újabb szekér bevonulása során. Unja már, s emiatt úgy dönt, hogy ha már ebédtájékán járhat az idő, egy árnyékosabb kapualjnak nekitámaszkodva elővesz némi szárított húst, s egy vastag karaj kenyeret. Amióta segített az ebédfőnöknek a parókián, azóta kissé jószívűbben adja ki a porciót... Na, nem sokat, de éppen annyit, hogy most már normális mennyiséget kapjon, s ne csak valamilyen utálat porciót, ami egy magafajta vámpírnak kijárna. 
- Azt hiszem kezdesz beilleszkedni. 
- A parókiára biztos, meg néhány helyi is köszön már, de közel sem elég. 
* Alabástrom arcán vékony mosoly szalad végig, s nagyot harap a kenyérbe, amitől is a morzsa sűrűn hullik szürke ingére, s a páncélra ami felette van... Édes... Ennyit számít hát egy kis öröm? Kellemessé teszi az ízetlen egyházi kenyeret is? Pont készülne még egyet falatot magához venni a tekintélyes szeletből, amikor kiabálásra lesz figyelmes. Öreg reszelős hang, olyan magasságban mint egy kappan.
- Frau Schulz? 
- Frau Schulz. 
* A tetves öregasszonyt jól ismerte már, mikor itt akadt dolga ezerszer futott rohanva a portája fele, hogy végül rá kelljen jönnie, hogy a habókos vénasszony teljesen bolond, s hogy még éjszaka félálomban is tolvajokat lát az árnyakban. Fáradtan elsöpri mosolyát képéről, majd sztoikus közömbösséget felöltve kapja fel lándzsájába, hogy megközelítse az idegent, akit ekkor már körülvettek a városi őrök. Lassú, kényelmes léptekkel sétál be eléjük és a "tolvaj" közé, majd kezeivel a a fegyverbe kapaszkodva rátehénkedik arra.
- Hilde von Nebelturm a parókiáról.
* Az őrök valószínűleg nem ismerik, ha ilyen újak, de igazából nincs probléma, mert legrosszabb esélyben bármikor elő képes halászni erszényéből a személyes dokumentumot a zsinatelnöktől.
- Biztosíthatom önöket afelől, hogy az úriember nem tett semmit, az öregasszony aki itt lakik még a zsinatelnök urat is a legnagyobb bitangnak találná, ha az netalán oda merészkedne a portája közelébe. 

Farkasszemet néz a két városőrrel, akik alacsonyabbak nála. A 190 centiméterével szerinte jól kitűnik a tömegből, főleg a szőke fonott hajával és tünde vonásaival. Testtartása egyáltalán nem feszült, inkább méltóságteljesen kihúzza magát. Ez pontosan annyira elegendő, hogy sakkban tartsa a két városőrt. Azok a kezükben fogják a kardot, de nem mernek közelíteni Tyrwelhez. A percek múlásával, egyszer csak megjelenik egy lány, s közéjük lép. Elmondja a nevét, azonban számára teljesen ismeretlen csengésű. A két őr  tanácstalanul néz egymásra, s fogalmuk nincs, hogy mi lenne a helyes. Végül a köpcös szólal meg.
- Az bennünket nem érdekel, egy ideje minket tartanak a legrosszabb őröknek. Mi van, ha ez az idegen azért jött, hogy mindent tönkre tegyen? S egy kislány vállalja a felelősséget a károkért? – szól, s ahogy kiejti ezeket a szavakat, akkor büszkén húzza ki magát a nagyobbik városőr. A kisebbik megrezzen, mikor eszébe ötlik, hogy hol hallotta e nevet.
- Te hülye vagy! Lépjünk le innen, de azonnal! – szól a másikhoz, aki értetlenül meresztgeti a szemeit, mert neki még nem esett le a dolog.
- Te meg vagy huzatva! A reggeli bal lábas kelé... – harapja el a szót teljesen. Arcán megjelenik a rémület egy szikrája, aztán a másiknak jelez. Mindketten szó nélkül válnak újra a forgatag részévé. Tyrwel a kislánnyal marad. Egy darabig méregeti tünde szemeivel, míg végül kiszökik a száján egy hálás szó.
- Köszönöm – s ezzel elintézettnek véli a helyzetet. A forgatag széléhez sétál, miközben tekintete egyszer jobbra, aztán balra néz. Még most sincs fogalma arról, hogy pontosan merre van a piac. Ekkor visszapillant a lányra, azonban a tekintetében látszik, hogy nem igazán vágyik a segítségére. Magának nehezíti meg a helyzetet, de tünde lévén nem fog hálából senkivel sem ismerkedni. Ki kell érdemelni, s ez sem volt még olyan eset, hogy megbizzon a másikban.

* Kissé felhúzza a szemöldökét a megjegyzésre, majd egy sóhajjal egyetemben kissé megrázza a fejét. Eleinte akadtak bajok az őrökkel, de már kezdett reménykedni benne, hogy többé nem kell fájni a fejének ezek miatt. Keze már a táskájában matat, hogy bemutassa az iratait, amikor is hirtelen mintha mennykő ütne az őrökbe, sebesen távoznak. Továbbra is a fegyverre támaszkodva kezét kissé megemeli az irányukba, lustán két-hármat integetve. Nem érti mi üthetett beléjük, talán hallottak valami csúnya pletykát. Sok bolondságot hordanak össze az emberek, ő maga is volt már minden, csak éppen ember nem.
- Erőt, egészséget. 
* Kiáltja utánuk még valahogy félig hangosan, majd súlyát elereszti a fegyverről, s kihúzza magát. Pillantása a szép kis házikóra szalad, meglepően jó állapotban van ahhoz képest, hogy egy ilyen csoroszlya él itt, s hogy olyan bolond, mint a piacnapon a háziasszony. Kissé az elfet is megszemléli, tekintélyes darab, nem tűnik védtelennek, valószínűleg az újonc városi őröket könnyedén szétzavarta volna, s okkal nem így cselekedett. Vajon mi járatban lehet erre? 
- Szóra sem érdemes...
* Böki ki végül egy vállvonással, majd pár pillanatig még figyeli az elfet, aki látszólag kissé tanácstalanul néz körbe. Nem érdekli nagyon a sorsa, de mindig megkapja, hogy nem elég segítőkész, s hogy a kedvesség csírája se nagyon lelhető benne, így végül magának célozva felsóhajtja magát, majd fejének biccentésével hangosan megszólítja az elfet. 
- Vándor, tudok valahogy segíteni neked? Nem tűnsz idevalósinak. 

Megszólítja végül őt Hilde, aki segített neki ebben a félreértéses dologban. Az első tanulság, hogy soha többet nem fog ezen a helyen étkezni, mert nem akar ehhez hasonló esetet. Második, hogy ez a lány biztosan fontos személy lehet, hogy a városőrség tagjai gyorsan elszeleltek. Miközben ezek úgy átmennek az agyán, akkor közben meg lesz szólítva. Szeret szemben állni a beszélgető partnereivel, s a kérdés hallatán nem tehet mást, mint válaszolni. Nincsen ínyére ugyan, de nehezen leküzdi az akadályt magában.
- Talán igen, a piacot keresem. – hangzik tőle a lényegre törő válasz, azt azonban nincsen kedve elmondani, hogy mi okból. Nincsen olyan viszonyban vele, hogy a teljes igazságot elmondja valódi céljáról. A készleteit tölti fel csupán, hogy újra nekiinduljon. Hallgatja az embereket, s a más fajból valókat, hogy elcsippentsen pár morzsa információt arról a bizonyos kardról, ami pontosan rá vár. Természetesen lehetséges, hogy a külváros egyik fogadójában meg fog szállni, mert olykor igényli a civilizált körülményeket. Nem vadember, aki csak a vad tájakat rója, míg el nem éri a célját. Ráadásul, arra szintén gondolnia kell, hogy a pénze elfog egy idő után, így egy időre el kell szegődnie valahová. Nem alja munkára gondol, mert ahhoz nem adná tudását. Tisztességes munka jöhet szóba. Ettől a gondolattól felbuzdulva meri kinyitni a száját.
- A városban található tisztességes munkalehetőség? – nyomja meg a tisztességes szót, mert számára az a fontos. Ennél többet nem szól, s arckifejezése sem változik túlságon pozitív irányba. Némi érdeklődés fellelhető vonásaiban, azonban az ajkai semmitmondóak. Tekintetét aztán újabb túrára viszi, ami pedig megint csak két irányra korlátozódik le. Egy hosszú utca közepén vannak, körülöttük meg rendezett lakóházak. Végül úgy dönt, hogy közelebb lépdel Hildéhez. Egyáltalán nem tart tőle, hiszen elég képzett őrző volt. Kapitány lett volna, ha nem történik az a bizonyos bemocskolás az egyik társa miatt. Most biztosan parancsokat teljesítene felettesei utasítására. Jobbnak ítéli ezt az utat, hiszen most senkinek sem kell engedelmeskednie.

* Piac, mi? Nem esik messze a hatáskörétől az sem, s mi több, sosem árt, ha besegít azon a tájékon, így kissé megvonja a vállát, s némi hideg sztoikussággal elmosolyodik. 
- Ha elfogyasztottam az étkemet, jómagam is arra indulok majd meg. Ha nem sietős, szívest megmutatom merre találod meg.
* Azzal belenyúl az erszénybe, majd ismét előveszi a textil szalvétába csomagolt karéj kenyeret, s nekidől az öregasszony házának egy árnyékosabb falrészéhez, s nagyot harap az étekbe, egy kisebb darabka hússal lekísérve azt. Két falat között mohón nyel is egyet, majd végül szájáról lesöpörve némi morzsát válaszol az elf kérdésére.
- Van pár hirdetőtábla a téren, s tisztességes munka akad bő számban, ha nem fájós az ember keze. Cipekedés főleg, de az ember nem válogathat. 
* Ismét beleharap a kenyérbe, a lehető legnagyobb falatokkal, mindenféle úrnői kényességet vagy mesterkéltséget mellőzve. Az ilyesminek persze megadná a módját egy magasabb rangú személy társaságában, de most csak egy piacon vannak, s első ránézésre nem is úrnak tűnik Tyr, ha már éppen eltekintünk a ténytől, hogy elf származása miatt egyébként is vezetői kisugárzása van. Még egy nagy nyelés, majd folytatja a beszédet. 
- S mégis mi járatban? 
* A kenyér fele immáron elfogyott, s a hús nagy része is hibádzik. A maradékot esetek többségében oda szokta adni az utcakölköknek, így a textil széleit behajtva összeköti azt, majd ismét elhelyezi erszényében. A férfi közelítését felismerte, de ő maga se érezte a veszélyt, így a faltól ellépve úgy közel háromnegyed méterre állt meg tőle, majd leporolta magáról a morzsákat.
- Mutatom az utat. 

Hamarosan a társasága megszólal, s közli vele, hogy éppen arra készül, ám először az ebédjét szeretné elfogyasztani. Valójában nem siet, de nem tud Tyrwel attól a ténytől eltekinteni, hogy ez a nagy zsibongás nem éppenséggel az tünde füleinek valóak. Figyelemmel kíséri, hogy a másik hamarosan nekilát az étkezésnek. Elfordítja a fejét, mert nem akar tünni olyan gyereknek, aki éppen vékony és szó szerint kinézi az ember szájából az ennivalót. Hallgatja a munkával kapcsolatos információkat, amiket elraktároz magában,de azon nyomban megfogalmazódik benne egy kérdés.
- Testőri munka nincs, vagy karavánhoz sem keresnek tapasztalt kardokat? – hallatszik a hangja a maga hüvősségével, miközben egy pillanatra rátekint a lányra. Rövid időre csak, aztán újra az elhaladó forgatag tagjait nézi. Ha úgy vesszük, akkor valamilyen szinten lehet ezt már beszélgetésnek venni mindkét fél között. Cseppet sem érdekli, hogy milyen módon fogyassza el az ennivalóját Hilde.
- Csupán némi pénz kell, s egyéb apróság – válaszol ügyesen, szinte semmi pontosat mondva a küldetéséről. A célról, amit saját magának tűzött ki. Újfent rápillant az étkezőre, aki elég móhon eszi az ebédjét. Egyáltalán nem kellene miatta kapkodnia, mert ráér. Az étkezés végeztével közelednek egymáshoz, majd a lánytól azon biztató szavakat hallja, hogy mutatja neki az utat.
- Követlek. – jelez vissza határozottan, ami biztosíthatja arról az idegenvezetőjét arról, hogy nem fog lemaradni. Biztosan mögötte halad. A termete miatt az emberek meghökkennek, s leginkább utat hagynak neki. De talán a legmeggyőzöbb az arcának vonásai, s olykor az a tekintet, amitől a félős emberek összerezzennek. Nyomában halad, s cseppet sem fárasztó Hilde követése. Egyes helyen a tekintete megakad egy jellegzetes tárgyon, amit megjegyez és ezzel könnyebbé válik neki a tájékozódás.
- A hirdetőtáblát szintén meg tudnád nekem mutatni? – Hangja erős, de mégis olyan lágysággal ejti ki, ami a tündékre jellemző. Kezd rájönni, hogy jobb ha picit megismeri a várost, s ha a másikat nem tartja fel. Vajon meddig lesz segítőkész a másik? Ahogy haladnak egyszer csak megjelenik egy körülbelül akkora magasságú alak, mint ő, ám csupa izom. Ruházatáról lerí, hogy vademberek közé tartozik. Ez az alak egyszer csak nekimegy oldalról, majd jól rámorran, miközben megérkezik az alkohol illata.
- Hee! Cimbora, el..hm el az utamból! – pillanatok alatt Tyrwel a kezébe nyom egy kis pénzt, aki meglepetten néz utána. Gyorsan felzárkózik Hildéhez.

* Szemöldökét kissé megemeli, ezek szerint nem csalja meg a férfit a külleme, a rugalmasság s a fegyver amit magával cipel eléggé könnyen jelez annak irányába, hogy főleg vérrel keresi kenyerét, s nem annyira gürcöléssel. 
- Tapasztalt kardok akadnak mindig, de ha a te kardod élesebb mint a többieké, lehet felbérelne valaki. * Száját gondolkodóan eltakarja kezével, majd pár pillanat múlva folytatja *- Emellett a milícia is mindig szívesen fogad harcosokat, akár csak ideiglenes zsoldra is.
- A milícia nevetséges ajánlat * Szólal meg pár pillanat múlva a lándzsa, ami kezében van * - Pojácák társulata, a sereg sokkal érdekesebb. 
* S valóban, legye a faj elf, démon vagy éppen vámpír, mindenki szívesen látott barát Hellenburgban, ameddig persze megtiszteli a törvényeket, s sajátjaként szereti a Jóistent... Vagy legalábbis megtiszteli azt.
- Az biztos akad, ha más nem, akkor zsákhordás. Vásárnap van, minden bizonnyal pár váltónyi összeget bárki kiad egy pár erős kézér, ami ráadásul nem cseni el a portéka felét.
* Kissé megvizsgálja az elf képét, kifejezetten jó küllemű alak, ámbátor ez már csak megszokott is az elfektől, emellett pedig a heg arra adhat következtetni valót, hogy talán háborút látott személy lehet. A veteránok mindig hasznosak a seregben, a Zsinatelnök minden bizonnyal szívesen fogadna egy ilyen embert a soraikban, s tisztességesen meg is fizetné, de legalábbis úgy, hogy oka panaszra ne legyen.
- Hát rendben.
* Jegyzi meg, majd kényelmes léptekkel megindul befele a tömegbe, ami menten ketté is váll. Nagy város Hellenburg, sok dolgot megfigyelni, s bár egészen hétköznaposak a vámpírok, beteges alabástrom bőrük könnyen kitűnik a tömegből, s senki nem szeretne akár csak félméternél is közelebb kerülni hozzájuk. A zsinatelnök mindeközben keményen dolgozik minden faj egyenlőségének elismertetésében, de az efféle babonát már csak nehéz kiűzni a szívekből, s éppen emiatt nem is veszi nagyon magár, hogy pestis módjára adnak neki teret még a legnagyobb tömeg közepette is. Az utak sebesen váltják egymást, hol jobbra, hol balra haladnak a néha szűk, néha széles utcák között, s itt-ott fel is sejlik egy-egy kocsma (Mint például az Itatós Egér, vagy a Zsíros bálna) amik talán segítik majd később a tájékozódást az elf számára. Talán három percre haladhatnak, amikor is a férfi feltesz egy kérdést. Erre egy pillanatra megáll, majd közömbös, de egyébként nem kifejezetten távolságtartó arckifejezéssel hátrapillant.
- Rendben, akkor egyenesen oda is vezetlek, a főhirdetőhöz...
* A kereszteződés ahol vannak több irányba is nyílik, s bár eredetileg az északra szándékozott menni, inkább nyugatra kanyarodik. Rettenetesen sok a szarka errefelé, s semmiképpen se szeretne a kelleténél többet tartózkodni a piac fő területén, ha a táblákhoz sebesebben is el tudnak jutni egy kis kerülővel. Ahogy haladnak valamilyen megtermett alak jelenik meg előttük, nem foglalkozik vele túlságosan sokat, egészen addig, hogy a részeges rá nem kiált mostani vezetettjére. Éppen fordulna hátra, hogy egy-két szép szóval helyére tegye az urat, ám az elhallgatván halad tovább. Szemöldöke kíváncsian megemelkedik.
- Sokféle szerzetek megfordulnak errefelé, a partvidékről jöhetett... Makacs népség, keresik a bajt. 

Nem beszél túl sokat magáról, sőt ügyel arra, hogy óvatosan beszéljen a vezetőjével. Fogalma sincs, hogy mit tennének vele, ha megtudnák, hogy őrző kapitányi rangú. Egyelőre bölcsen kitart amellett, hogy nem mond el magáról semmi lényegeset.
- Lehet? Nos úgy vélem a kocsmákban van elég tapasztalt harcos, csak éppenséggel a modoruk nem elégséges bizonyos dolgokhoz. Inkább valók tisztességtelen ügyek intézésére. – felemlegeti a milíciát a lány, amire elhúzza a szája szélét. Nem bízik összetoborzott emberekben, mert mindegyiknek más a célja, ráadásul nem annyira összetartóak.
- A helyi emberekből toborzott társaság nem érdekel. – ejti ki magabiztosan a szavakat, miközben követi Hildét. A zsákhordásról lesz szó hamarosan, amit volt alkalma kipróbálni. Nem igazán volt ügyes benne, sőt egy idő után elküldték akadályoztatásért.
- A rakodómunkát ismerem, de most igazából nem érdekel – vallja be a társaságának az igazságot. Látja, hogy a vezetője előtt megnyílik az út, ám továbbra is meg van bizonyosodva róla, hogy a neve miatt történik mindez. A figyelmét a város megismerésére fordítja, s az útvonalat szövevényes hálójának kiismerésére. Ha úgy dönt végül, hogy megtelepszik itt egy darabon, akkor jól jöhet egy kis térkép a fejben.
- Szép város – jegyzi meg a társaságának, aki előtte halad. Nekijön egy alak, de ahelyett leállna vele beszélni, akkor egy kisebb pénzösszeget ad át neki, hogy elhallgasson. Csatlakozik a vámpír lányhoz, sőt gondolva egyet mellé lép, hogy egymás mellett haladhassanak. Magasságbeli különbség van köztük.
- S ki lenne az a valaki, aki felbérelne engem? – kíváncsiskodik, mert eddig nevet hallott a lánytól. Erről eszébe jut, hogy a másik nevét tudja, viszont ő rejtélyesen névtelenként halad mellette. A következő kereszteződésnél megtörik egy bizonyos jég nála, ami azt vonja maga után, hogy oda meri bízni a nevét.
- A nevem Tyrwel Ghlan – ejti ki felé, de ettől több nem hagyja el a száját. Az örvendek a szerencsének, az inkább a nemesek asztala. Ráadásul még fogalma sincs, hogy mivel van dolga pontosan.

* Hellenburg valóban szép város, először alig tudta elképzelni, hogy létezhet hasonló hatalmas lakhely, a tornyok ahol korábban élt jóval puritánabbak voltak, s bár ugye belül pont úgy voltak dekorálva mint bármelyik királyi lakóház, kívülről az egyszerűség dominált.
- Valóban gyönyörű... Ha esetleg sikerül találnod munkát, mindenképpen ajánlom, hogy látogasd majd meg a Nagytemplomot. Nem sok párja van Veroniában, s mindenki nyugodtan szétnézhet benne, legyen elf, vámpír vagy démon.
* Miután az alak távozik, a férfi mellé lép, így most már nem vezet. Most így, hogy egymás mellett állnak, gondol csak bele, hogy mégis milyen magas a másik. Mindig is tudta az elfekről, hogy jól meg tudnak teremni, de nem sejtette volna, hogy ennyire... Vagy esetleg ő maga alacsony csak? Ki tudja, még nőhet. A lándzsája meg egyébként is eltávolítja a hátrányt, amit egyébként a méret okoznak.
- Az attól függ. Nem sokára ott leszünk a fő hirdetőtáblánál. Oda szokták kirakni a jóemberek a hirdetéseket arról, hogy mégis mikor merre lenne szükség segítségre, vagy ha éppen indul egy-egy kereskedő karaván valahova, milyen védőkre lenne szükségük. A világon mindenféle munka akad, de mikor több, mikor kevesebb... * Pillanatra a mellette lévő (feltételezem vállon cipelt?) fegyverére pillant, majd vissza maga elő * - Ha pedig tényleg tudod használni a fegyvert, akkor minden bizonnyal nincs okod félni, hogy éhen maradnál. 
* Nem szándékszik véletlenül se megkérdőjelezni a másik harci képzettségét, de persze manapság már karddal jár az is, aki még csak egy husángot se forgatott, s a kóklereket elég könnyen ki lehet szúrni a sorból, abban a pillanatban, ha rosszul fognak rá a kardjukra. A név hallatára csak a másikra pillant, majd biccent.
- Tyrwel Ghlan... Üdv Hellenburgban... Az én nevem hallhattad korábban.
* Ahogy haladnak előre, valahogy egy utcagyereket pillant meg, s kivéve táskájából a textilt, belenyomja a kezébe a húst és a kenyeret. A kölök nem kap tőle se mosolyt, se szót, csak halad tovább, s lassan az utca szélén elkezdenek szaporodni a kufák s a mindenféle árusok, akik hangosan ordibálva próbálják eladni a szerintük Hellenburg legfrissebb, vagy éppen még annál is frissebb halait.

A tünde kezd megenyhülni, ami a hangszínén szintén hallható. Nincsen már olyan éle, amitől a legtöbb léleknek a hideg futkos a hátán. Belül a távolságtartás helyét, egy óvatos kíváncsiskodás veszi át. Hilde ajánl neki egy helyet, amit egyszerűen Nagytemplomnak nevez. Még életében sosem járt más faj vallásának színhelyén, de egyelőre nem érez késztetést a megismerésére. A lány mellé lép, így most már olykor a tekintetük találkozhat, ha csak nem fárad el a másiknak a feje a felfelé nézésben.
- Kíváncsi vagyok, hogy milyen hirdetések találhatók, s remélem találok érdekeset. – jegyzi meg, hogy ne nyúljon meg a csend közöttük. Elkapja azt a pillanatot, mikor a másika fegyverére néz, ami a vállán pihen. A társasága szavait nem veszi sértésnek, sőt egy biccentéssel jelzi, hogy érti a lényegét. Mikor elárulja a becses nevét, akkor hivatalosan üdvözli Hilde Hellenburg városában.
- Hilde von Nebelturm, köszönöm a meleg fogadtatást. – adja meg saját válaszát, de még most sem jelenik meg arcán mosoly. Mikor megérkeznek az első kereskedőkhöz, akkor lelassítja lépteit és előre megnézi a kofák áruit. Később visszatér majd vásárolni, ha letudta a vezetőjét. A gyerekes jelenetre csupán három pillanatra húzza fel szemöldökét, de aztán elkönyveli magában egy nemes tettként. Mikor megpillantja a különféle kolbászokat, akkor kordul egyet a gyomra. Jól néznek ki, ahogy lefelé csüngenek a helyükön.
- S mit lehet tudni erről a helyről általánosságban? – kérdez, mert eddig sosem érdekelte őt az ilyen téma. Most viszont egyre inkább úgy véli, hogy egy időre meghúzza magát idebenn, aztán ha lesz elegendő pénze munkából, akkor ráér utazgatni újból. Például szeretne venni egy hátast magának, ami nem kis pénzösszegbe kerül. Égdörgést elajándékozta egy terhes nőnek. Lóháton pedig csak gyorsabban közlekedik, s fel tudja azokat a helyeket keresni, ami a szóbeszédekben elhangzik. Könyvtár, ugrik be neki hirtelen, hogy az segítségére lehet.
- Nem rabolom a drága idejét? – tesz egy kísérletet arra, hogy megtudja a vámpír lány segítésének mértékét. Vagy esetleg mindaddig kitart a másik fél, míg az utolsó kérdését megválaszolja. Mindenesetre egy idő után a sok érdeklődés közben kezdi érezni, hogy az egyszeri hálából lassan szívesség lesz. Úgy értve, ha Hilde valahol segítségre szorul, akkor köteles lesz vele bárhová elmenni. Férfi egyszerűségnek tartja, hogy ha valahol segítettek neked, akkor neked kötelesség viszonozni.

- Minden bizonnyal akad majd valami ami megfelel, némelyik hétköznapi árus még arra sem hajlandó magában, hogy kimenjen egy közeli erdőbe, s szedjen öt-hat marék kamillát. 
* S való igaz, a vásártéren lévő nagy táblán tényleg mindenféle feladatok akadnak, mikor utoljára ránézett egymástól centire volt két teljesen másmilyen hirdetés. Egyik ember minden megölt kóbor kutya füléért 10 váltót ajánlott, a másik kiírás pedig egy puccos bordélyház felvigyázásáról szólt. Időnként akadnak persze kifejezetten komoly feladatok is, régen Ciel kapitány is toborzott felderítőket az átlagemberek közül, a határok figyelésére szükség van az eldobható katonaságra.
- Ez lenne a dolgom.
* Hárítja el pragmatikusan a megjegyzést a kedves fogadtatásról. Valóban igyekezik mostanság kissé kevésbé távolságtartó lenni, de az ember alapvető jellemét nehéz kiölni, s nem is mindenki fogadja oly szívesen kedvességét, mert ugye többnyire sztoikusság legszíntelenebb masnijával van átfűzve, nem különösebben sok díszítéssel.
- Mit is? * Pillanatra elgondolkodva lépdel, immáron kissé lassítva alap tempójából, hogy a másiknak legyen ideje nézelődni * - Nos, Hellenburg Dél királyságának a fővárosa, s emellett a Református egyház székhelye is. Forgalmas kereskedelmi központ, sok vámpír portéka fut ide be... Van jó pár híres fogadó, borozó, illetve az alsó negyedekben akad pár kupleráj is, ha érdekel.
* Ezen kívül fegyvertől szabad kezét kitárja, nem nagyon tud mást mondani, ami ne adná magát. A háború még mindig ostorozza a hátországot, de ez már csak megszokott errefelé. Minden kicsit drágább, mint amilyennek lennie kéne, de legalább a perpatvar szaga nem jut el ide, a időnként megtörténő kisebb-nagyobb villámháborúk kivételével. 
- Nem. * Ráz sebesen kettőt a fejét, majd pár pillanat múlva ismét megszólal * - Jelenleg az Őrségnek segítek rendészeti feladatokban, azt pedig oly mindegy, hogy egyedül, vagy valaki társaságában teszem. A lényeg, hogy figyeljek a szarkákra, s az időnként előforduló kisebb perpatvarokra. Békés környék ez, de mikor két részeg összeesik, valakinek bele kell szólnia, mielőtt megölik egymást.  
* Amióta besegít az Őrségnek valóban nagyon kevés olyan incidenssel volt dolga, ami nem verekedés vagy tolvajlás lett volna, bár persze néha napján mégis előfordul, hogy valamelyik városi megbolondul, s késsel ront a felebarátjának.
- S te, Tyrwel mi járatban vagy errefelé? Zsoldos lennél, akinek éppen megfogyott a munka Északon? 

Hallgató beszélgető társát, hogy ne aggódjon semmi miatt, mert van bőven munka. Elárulja ezúttal, hogy vannak olyan árusok, akik túl gyávák ahhoz, hogy falon túlra merészkedjenek. Magában kineveti őket, mert nem tartja őket túlságosan értékesnek. Hamar kiderül szintén, hogy a munkája az, hogy segítsen az olyan illetőkön, mint saját maga. Megkéri a maga módján, hogy Hilde meséljen általánosságban a városról. Jól megjegyzi a szavait, így különösen odafigyel arra. Tyrwel lenyugszik arra a tényre, hogy nem tartja fel a vámpír lányt. Megossza vele partnere a pontos munkakörét, s felvilágosítja mire kell ügyelnie. Mikor meghallja a nevét, akkor rögtön ránéz a mellette haladóra, azonban a zsoldos szó tekintete a távolt figyeli. Észak? Járt arrafelé is, de ott sem szerzett nagyobb tudást, az ottani dolgokról.
- Nos zsoldos lehetek már csak, bár kitudja. Tünde őrző kapitányi rangú voltam, de történt egy-pár dolog – meséli el bizalma első jeleként. Nem tartja rossz ötletnek, ha picit mesél magáról, s végre valakivel megoszthatja picit életének pár szeletkéjét. Hildére került e választás, de ha pontosan rákérdezne nála, hogy miért, akkor nem tudna válaszolni.
- Lényeg elbocsátottak az őrzők kötelékéből, s máshova azután nem fogadtak be. – feszült meg egy picit a vonása, mert nem jó erről beszélni. Ha lett volna tudomása a bemocskolásról, akkor minden valószínűség szerint megtréfálta volna azt a társát. Miközben haladnak párszor ránéz beszélgető társa vonásaira, hogy vajon mit gondolhat ilyenkor róla? Veszélyesnek ítéli meg ezután? Mindenesetre nem említi meg, hogy kezdetben az utolsók között volt, de a kiképzése végére a legjobbak között díszelgett.
- Voltam karavánőr egy darabig, de sosem merészkedtem be a városok mélyéig. Városkapu közeli fogadókban, vagy istállókban aludtam. – mesél, s fel sem tűnik, hogy kezd megnyílni valójában egy mondhatni vadidegennek. Az utazás magánya kihozza belőle azt a részt, ami azért felelős, hogy merjen beszélgetni.
- Most meg lehet, meghúzom egy időre magam a városban. Testőrnek szívesen elmennék, vagy őrnek, ha jól megfizetik. Pénz híján nem tudok utazni. Az ételt meg nem osztogatnak a vadonban minden fa tövében. – közli vele tényként. Fogalma sincs, hogy mennyire ismeri a lány a kinti világ vadregényes tájait.

- Óh... Őrző... * Szeme pillanatra a közelben mocorgó tömegre fordul, majd vissza a férfi felé * - Hallottam az őrzőkről, erős hadtest, biztos nagyszerű harcos lehetsz, ha rangot érhettél el a sokaságukban... * Egy pillanatra kissé fancsali arckifejezés szalad végig képén, majd ismét elkomolyodik * - Azok a pár dolgok már csak megtörténnek, egy vámpírnak se sok keresnivalója Hellenburgban.
* Véletlenül se szándékszik kérdezni, a magánügyek már csak magánügyek, egy vadidegentől már ennyi információ is kifejezetten soknak minősül. Meglepetésére, viszont ahogy egyre tovább haladnak a véreshurkák, s az oldal szalonnák között, Tyr további morzsákat foszt meg az előéletéből...
- Igazán sajnálom... De minden bizonnyal könnyen találtál magadnak máshol helyet mint veterán harcos? 
* S való igaz, volt lehetősége párszor meghallgatni Ciel kapitány felvilágosításait a különböző népek hadászatáról, s hogy melyik csoportosulás miként harcol. A tündék, s a sötételfek mindig is különösen veszélyesnek hangzottak, ortodox és jól koordinált stratégiáik, s kimért, jól egyensúlyozott haderejük miatt.
- Ha voltál Karavánokkal, gondolom jól ismerheted Veronia területeit. Merre fordultál meg? 
* Ő maga nem ismeri olyan nagyon az őt körülvevő világot: A Déli területek akár kezének részei is lehetnének, de minden azon túli, a Nebelwald, a Tündeerdő, esetleg Észak pont oly ismeretlen, mintha csak a térkép egy darabkái lennének. Ismeri, tudja, de hogy valójában mi rejlik arra, az már számára teljesen homályos, s amíg Hellenburg bőszen áll, valószínűleg nem is nagyon érdekli majd. Most ez az otthona, s remélhetőleg marad is, ostromakor bástyája lesz ha kell, s romjainak hamva inkább halva temesse, minthogy túlélje, s meneküljön. 
- Egészen biztos vagyok benne, hogy elég megemlítened majd egy munkáltatónál, hogy ex-Őrző vagy, s máris alkalmazni kíván majd.
* Közben szépen haladnak tovább, s kiérnek egy nagyobb nyíltabb térre, ahol standokra vagy éppen szőnyegekre kihelyezve számtalan sok portéka hever. Ez hát a piac fő tere, az áhított hirdetésestábla már csak egy köpésre lehet innen.

Úgy tűnik, hogy sikerült meglepnie a társaságát volt rangjának említésével. Őt szintén tanították a különböző hadszíntéri taktikákra és azok kivédésére, mondhatni mindent beleneveltek. Most pedig a bőre alatt pihen, amíg talán egy olyan helyzetbe nem kerül. Mikor a vámpírokat említi, akkor jön rá igazából, hogy Hilde valóban az. Cseppet ennek okán megnézi az arcának vonásait, de egyáltalán nem idegesítően.
- Nem tudom, hogy 8 évnyi kiképzés után mennyire veteránnak számít a tünde, vagy bárki más a többi fajból. – szól vissza, s hangszínén érezhető, hogy magában visszarepül azokra az időkre. Kemény kiképzése volt, de megérte. Van tartása, s fegyelmezett. Nem fecseg feleslegesen, ha nem kérdezik.
- Bejártam Veroniát, ahol csak település van, de a vadon többi részéről nincs tudomásom, valamint a nagyobb városokról. A banditák jó párszor kiraboltak minket, de sokat küldtem át az élők közül a holtak közé. – válaszol neki, miközben nyugodtan haladnak a céljuk felé. Hilde elmondja neki, hogy az ittenieknek elég megemlítenie, hogy milyen ragja volt és biztosan alkalmazni fogják őt. Akar hinni a szavainak, de nem biztos, hogy olykor a tünde jó helyre téved be. Tündepártiak háta mögött ott lapulnak a tünde írtok gyülekezete, akik bizonyos módszerekkel ki akarják írtani a fajtájukat.
- S nem szeretnél az Őrségnél egy csendes, kemény munkában edzett társ? – ajánlja fel magát, ami a tekintetén és az arcának vonásain komolynak tűnik. Nem beszél félre, vagy nem akarja átejteni a másikat.
- Szerintem kiegészíthetnénk egymást. – magyarán úgy gondolja, hogy lehetnének egy jól működő hatásos páros. Végül témát vált, mert nem csak e körül forog a világ. Sokkal inkább a könyvtár léte izgatja.
- Hilde, lenne kedved elvinni engem a Nagytemplomhoz ezután, aztán a könyvtárhoz? – fedi fel a másik előtt, hogy bizony tanult tünde lehet, hogy nem veti meg a könyvek társaságát. A végcélját egyelőre hagyja homályban. Ha sikerül azt a köpésnyi távolságot megtenni a hirdetéstábláig, akkor ott alaposan körülnéz, hogy jelenleg mit kínálnak és mennyiért. Természetesen leginkább azon ötletére várja a választ, ami egy időre akár bajtársakká is teszi őket. Most jön rá igazából, hogy megnyílt egy vámpírnak, ami részben hihetetlen, másik részről nyugtató.
- S te hogy kerültél ide? Mi vezérelt ide? – fogalma sincs, hogy a vámpírok élete milyen. A mindennapokban mi mindennel kell megküzdeniük, s szó se róla, itt van mellette egy. Úgy érzi sokat tanulhat tőle, már ha a másik fél közelebb engedi magához.

- Izgalmas élet lehetett, minden bizonnyal megvolt a maga varázsa, bár azért jó érzés tartozni valahova, akkor is, ha éppen nem az eredeti hazád az.
* Neki még inkább, fejében azonnal az ötlik be, hogy mégis milyen csodálatos dolog lehetett egy-egy bandita támadás. Mostanság elég ritkán képes megtölteni a gyomrát vérrel, rettenetes módon kívánja, s bár éppenséggel nincs hatással hétköznapjaira a vágyakozás, időnként mégis azon kapja magát, hogy harcolni akar, legalább csak azért, hogy miközben végez valakivel elfogyaszthassa annak vérét. Vér, vér vér. A vámpírlét kardinális kérdése, íze nélkül pont olyan az élte, mint egy asztalnyi ízletes étek, melyre nem kerül só. Pillanatnyi révületét a kérdés töri meg, miszerint lenne-e kedve társulni az elffel. Meglepettségében jobb híján halkan felnevet ( Nem tenném rá a fejem, de azt hiszem ez az első alkalom a játéktéren, amikor a karakter elnevette magát).
- De, bármikor szívesen. Régen még együtt kellett járőröznöm pojácákkal, de rájöttek, hogy nem viselem őket jól, s hogy sokkal egyszerűbb egyedül küldeni. Veled ilyen baj nem lenne. * Ezután a másikra pillantván kissé elmosolyodik * - Ám sajnos hivatalosan nem az őrségnek dolgozok, csak besegítek... De ennek ellenére tudnék egy-két jó szót szólni Witten Kapitánynál, aki minden bizonnyal értékelne egy csendes, kemény munkában edzett őrt.
* A második megjegyzésre majdnem hogy el is vörösödik, ám végül csak sokatmondóan bólint, jelezvén, hogy érti mire céloz az elf. Annyi már biztos, hogy meglepően jól kijönnek annak ellenére, hogy most találkoztak először, ráadásul egy igen bolond eset apropóján.
- Természetesen, szívesen megmutatom a könyvtárat és a Templomot.
* Kissé meg is lepődik a dolgon, ezek szerint a tünde olvasott, s nem elég, hogy saját nyelvén, de még a németet is érti... Így belegondolva nem is csoda, ha a karavánokkal utazott, minden bizonnyal eléggé elsajátíthatta a nyelveket. Vajon a többi tünde is ennyire érti? Nem volt még túlzottan sokhoz szerencséje, csak inkább félvérekhez.
- Hosszú és unalmas, de a te történetedért cserében szívesen elmesélem... Mennyire ismered a vámpírokat? * Ezzel párhuzamban megáll, s égéstől forradásos jobbkezével megkopogtatja az előtte lévő méretes fából eszkábált táblát, mely vastagon tapétázva van a különböző kisebb-nagyobb hirdetésekkel * - Már természetesen azután, hogy átnézted a lehetőségeket a táblán.

A lány kijelentését nem tudja megcáfolni, mert hasonlóképpen gondolja. Az utóbbi időben csak magányos kobórló volt, aki szinte saját magáért felel. Ám ebből a szürkeségből szintén ki kell lépni, míg mielőtt le nem húzza az unalom förtelmes mocsara. Tán a sors színjátéka, hogy sikerül egy vámpír lányt megnevettetnie csupán egy kérdéssel. Természetesen Tyrwel értetlenül néz vissza rá, mert egyáltalán nem találja humorosnak a saját kérdését. Megtudja Hildétől, hogy milyen volt azelőtt, aztán hol lyukadt ki.
- Pojácák azok a madárijesztő képűek, akik végül az első énekes madártól megfélemülve, hanyatt homlok menekülni kezdenek. – ossza meg saját tapasztalatát a társaságával, akinek az arcán ott van egy szép ivű mosoly. A tünde régen mosolygott, s benne az a érzés van, hogy az életben már soha többet nem lesz rá képes.  Lezártnak ítéli a témát, mikor közli vele a mellette haladó, hogy tudna szólni pár szót az érdekében. Hálásan tekint neki, s ha sikerül bejutnia e körökbe, akkor mindenképpen tartozik a partnerének. Magában előre vetíti, hogy milyen fura járőrözők lesznek ők ketten, s milyen kalandokba bonyolódnak.
- Igazán lekötelezel Hilde – jegyzi meg, mert szinte van olyan érzése, hogy kérdése hallatán végig be fogják sétálni a várost; Ha nem  minden zeges-zugos utcáját, de a főbb útvonalakat. Mikor érdeklődik a másik élete felől, akkor jogosnak találja azt a igényt, hogy ő szintén ossza meg a sajátját. Magyarán engedje olyan közel a vámpí lányt, ameddig lehet és egészséges.
- Ritkán lehet összefutni vámpírokkal, így eme tudásom hiányos. Jobbára annyit tudok, mint mások. Léteznek és fura életük van. Pár rémisztő történet. – megérkeznek a hirdetőtáblához, ahol most először tűnik fel a másik égett jobbkeze. Ha nincs ellenére a vámpírnak, akkor óvatosan elkapja Tyrwel a kezecskéjét, hogy a maga edzett kezében fogja lágyan. Egy darabig nézi, majd visszaadja a kacsóját a ulajdonosának. Odafordul a hirdetésekhez, majd csendben az elejétől a végéig elolvassa őket. Nem tlál köztük testőri feladatot, mert mind rakodásról, cipekedésről szól, sőt pár hirdetésben felfedezi a rossz szándék csíráját.
- Nincs itt semmi érdekes, így benned bízok, meg Witten kapitányban. – ellép a hirdetésektől, hogy körülnézzen a környéken. Összeszedi gondolatait, aztán nehezen meghozza a döntését. Elmeséli a történetét, vagyis jobbára a múltját. A jelen mozgató rugóját nem fedte fel a másik előtt.
- Indulhatunk tovább – jelenti ki, de ahogy megindulnak, akkor belefog az élete feltárásába.
- Igazi apámat sosem ismertem, de druida édesanyám szerint egy tehetős ékszerész. 7 éves koromban kaptam egy levelet az állítólagos apámtól egy levelet, amit hidegen kezeltem, s ha csak a levél tartalmára gondolok nem tud megérinteni. Anyám többször próbál házasodni, azonban egy Fekete Mételyként elhíresült csoport meghíusítja a házasságot. Mikor oda került volna a sor, hogy tömeg előtt mondják ki mit éreznek egymás iránt, akkor ez a banda balesetet idéz elő. Legurul a férfi a lépcsőn, hogy kitöri a nyakát, vagy ló idomítás közben halálra tapossa a ló. Szülőm rosszul viseli egészségügyileg, s lassan meghal. Magamra maradok, még abban a kis házban is. A temetése után elrabol a Fekete Métely két tagja. Én voltam a célpont, mert így toboroznak maguknak friss tagokat. Elárvult gyerekekből, akiknek se apjuk, se anyjuk. Bármely faj képviselője legyen. Az én szerencsém az, hogy egy tünde őrző szemtanuja az esetnek. Másnap reggel a két csoport között megtörténik a harc, azonban én önerőből megszököm., ekkor vagyok 12 éves környékén. Fogalmam sincs merre megyek, de a sors nem mér rám halált. Egy tünde pár talál rám, s kezdenek úgy nevelni, mint ha sajátjuk lennék. Írás, olvasás, kardforgatás és természetesen mindennapi munkák. Utobbiban sosem voltam ügyes, de a kardforgatásban tehetséges vagyok. Ennek ellenére van pár sebhelyem, ami az edzések nyomát viseli. 18 éves koromban döntök úgy, hogy beállok az őrzők közé. 8 évnyi kemény edzés, tűréshatárok többszöri átlépése. A gyengéket kiselejtezték, s mondták nekik, hogy nem oda tartoznak. Én többször az elbocsátás határán voltam, míg rá nem jöttem, hogy atehetség gyakorlás nélkül édes kevés. Azután folyamatosan javítottam a megítélésemen, apránként haladva a legjobbak közé. Kapitányi rangot kaptam volna, azonban egy irigy társam olyan vádakat hozott fel ellenem, amit nem tudtam bizonyítani az ellenkezőjét. Fogdába kerültem, s hosszú kihallgatás után szélnek eresztettek. Így lettem Ex-Őrző. Nem adtam fel a reményt, így a fizikai munkával próbáltam megbarátkozni, de mindig ugyanott lyukadtam ki. Veszélyes vagyok a többiekre, s elküldtek, mert még balesetet okozok. Ezután kezdtem bele a karaván felügyelésbe, valamint a világ megismerésébe. Szokatlan érzés elhagyni a szülőfölded, de később megszoktam. Megtanultam az utazásaim sorám pár nyelvet, hiszen az elesett karavánőröket pótolni kell. Egy darabig jól ment a sorom, azonban a banditák egy csoportja olyan nagyra duzzadt, hogy őket nem lehetett többé kikerülni. Gyakran kiraboltak minket, s az esetleges nőket magával cipelték, legyen az anya vagy idősebb, vagy éppen hajadon. Többszöri találkozás és kifosztás után végül befejeztem ezen tevékenységem. Felcsaptam vándornak, s így már nem csak az utakat jártam be, de a vadont szintén közelebb érezhettem. Jártam már a Mocsárban és volt egy utam a Kísértet szigeteknél. Ide jöttem délre végül, Hellenburgba szerencsét próbálni. Pénz szükében vagyok. – fejezi be történetét. Ebből Hilde megállapíthatja, hogy mennyire veterán férfi ő. Magába mélyed, s a csendbe. Lelke mélyén nem érzi azt a végtelen súlyt, mint azelőtt, s ez az érzés tetszik neki. Tompít kissé a komoly vonásain, amit észrevehet a beszélgető társa.

- Azok, a legtöbb erős embert most már besorozták a seregekben, s a város rendfenetartásában csakis a selejt maradt hátra. Még szerencse, hogy minket egyháziakat is behívják segíteni a járőrözésben néha, elvégre rettenetes fejetlenség lenne, ha egy-egy Templomos nem járna néha köröket. 
* S való igaz, egy jó templomos akár két-három őr helyét is átveheti, már amennyiben éppen a pojácákról van szó. Akadnak persze vénebb veteránok is, akik igen megbízhatóak, s jól is végzik a munkát, de a szükség idején inkább gyenge, tejfeles kölykök járőröznek (Csakúgy mint maga), akik még egy talaj részeg földművest se képesek két vállra fektetni (Nem úgy, mint maga).
- Több mint a semmi.
* Jegyzi meg kissé közömbösen, de egyenlőre nem megy bele az ecsetelésbe, ugyanis nem szeretnék megzavarni a másikat a hirdetések átnézésében. Az elf hirtelen kezéhez nyúl, reflexből rándít egyet rajta, ám végül nem ellenkezik ennél jobban, s pusztán elszégyellve magát úgy tesz, mintha a táblát figyelné. Bőrének teljesen ellentmondva jóval vörösebb tenyere, s szinte teljes felületét hegek és forradások borítják, melyeket a számtalan lándzsa által okozott égések okoznak.
- El a kezekkel az unokámtól!
- ...
*  Ha végzett az elf kezét leereszti maga mellé, s ha már itt van, ő maga is végigpásztázza picit a táblát. Akad pár érdekes dolog (Példának okáért egy alak, aki szeretne pár fogat, amit aztán alkalmazhat szerény "fogászatában"), ám tényleg inkább csak alja munkák, amik nem igazán dukálnak egy olyan embernek, aki majdnem rangot kapott a tündék seregében.
- Witten kapitány egy nagy franc, de jó szeme van a harcosokhoz. Igen meg fog örülni, hogy akad olyan ember aki már fogott kardot a kezében.
* Arról nem beszélve, hogy többnyire egyébként is pikával szoktak járőrözni az őrök, így nem is meglepő, hogy egy tag aki egy jól megtermett zweihandert hordozna eléggé komoly nyomást fejtene ki a zsiványokra, hogy ne rosszalkodjanak. Mégis ez lenne az őrség dolga: Őrzeni és védeni. A férfi lassan ellép a táblától, majd ismét csatlakozván hozzá megindul kifele a forgalmas vásárhelytől, egyenesen egy nagyobb főút fele, ahol a tömegben darabosan szekerek közlekednek. Az elf bele is kezd mondandójába, amire időnként röviden bólint, biccent, hol a férfi arcát pásztázva, hol az utat, a lehetséges sumákok keresésében. Érdekes dolgokat hall, s kifejezetten jól esik neki, hogy a másik ilyen nagyon megnyílik irányába. Így neki magának se lesz különösebben nehéz elmondania az ő történetét. Mire a másik végez, megértőn bólint egyet.
- Nehéz élet lehetett, de az ilyen élet szüli az igazán erős embereket.
- A legforróbb tűzben születik a legélesebb fegyver.
* Most hogy ő jön, pár pillanatig elgondolkodik. A férfi nem hallgatott tőle el semmit, neki se lenne illendő túlságosan maszatolnia, s bár kellemetlen az egész, még sincs semmi szégyellnivalója, csöppet se sajnálja, hogy ebbe az irányba fordultak a dolgok, ha éppen nem is volt könnyű dolga. Éles penge lett, ám rideg.
- A vámpírok... Maguknak valóak, többnyire saját igazgatású területeken tornyokban élnek. A Nebelwald határán is akad egy torony, illetve a Nordenfluss partján. Lehet láttad már őket, hatalmasak, s nagyon impozánsan emelkednek a földből ki. * Picit elgondolkodik * - Leginkább iparosok vagyunk, kereskedők, ha úgy tetszik. Kovácsmunkák, textil, faművesség. Minden család szakterülete más. Én Nebelturm vagyok... Voltam... Kovácsmunkákkal foglalkoztunk, nem akad olyan jó mester sehol máshol Veroniában, mint hajdani vérem kovácsai.
* A neves feketeacél (Amiből a lándzsája van is) messze földön híres erejéről, s csalafinta természetéről. Erős benne a mágia, kontrolálhatatlan módon képes kitörni belőle a meleg időnként, s igen nehéz megmunkálni úgy, hogy használható is legyen.
- Ha valaki árt a saját vérének, akkor száműzött lesz belőle. Űzött vad, akit bár nem ölnek meg, de ha visszatér a Tornyába, úgy szúrják karóba, mint a kóbor kutyát. A vér a mindenünk... * Vér... Vér, s vér. Semmi másra nem gondol * - A ...Vér pedig lefele folyik, s nem felfele. Ha az atya vétkezik, a gyermek is szennyezett vérű, s csakúgy az unoka.
* Ezzel be is fejezte a vámpírok ecsetelését, sok mást lehetne még róluk mondania, s tudna is természetesen, de történetének szempontjából csakis ez a fontos.
- Atyam, anyám már holt volt mikor tudtam létemről. Elvitte őket a pestis és a mocsár, a mindennapi lét is büntetés az ingovány szívében. Nagyapám nevelt, ő volt egyetlen szülém', de egyébként nem sajnáltam, jó szülő volt. Főágbeli voltam, s egy kuzinom lett volna hitvesem, ki a mostani vezető unokaöccse volt. Rettenetes szörnyeteg hírében állt, eszetlenül gyilkolta a közeli emberi falvak lakosságát, s emellett minden disznóságban benne volt a keze. Nagyapám kettészúrta, mint egy disznót, s menten szörnyethalt...* A férfin úgy csúszott át az üszkös fém, mintha csak vizet ért volna a fegyver. Eckbert pokoli jó kovács volt * - De ekkora bűnt nem bocsájthattak meg sem neki, sem nekem... A Nebelturmok hatalmas kovácsok, s egy élőnek kevés olyan hatalmas büntetés van, mint amikor nem engedik lelkét útjára istenhez. * Pár pillanatra kitartja a rettenetesen súlyos fegyvert, ami hümmögve konstatálja, hogy most ő a figyelem középpontja. * - 15 évesen a vadonban kóborogtam, míg végül Esroniel von Himmelreich egy pont Nebelturmok felé küldött követsége meg nem mentett az éhhaláltól. Azóta lassan három év telt el, s most már Hellenburgot szolgálom. Ennyi hát, történelem, semmi más.
* Szabad kezével megszorítja vállát, ruhái alatt fájva vöröslenek a száműzött létét hirdető tetoválások, melyeket még a toronyban kapott, azelőtt, hogy páros lábbal rúgták ki. Mindeközben látványkép kissé változik, a tömeg oszlik, s a kufák sora is csökken.

Mikor sikerül Tyrwelnek tanulmányozni a másik kezét, ami éppenséggel másoknak csúf ronda lehet. Ő nem tartja annak, hanem biztos benne, hogy valami fájdalmas emlék. Mindenki hordoz mély sebeket, amik átformálják a hordozója lelkületét. Mikor elengedi a másik kezét, akkor nem kérdez felőle, mert úgy véli talán megtudja egyszer az igazságot. Szó esik Witten kapitányról, hogy milyen fából faragták. Elindulnak újra, így nem húzza tovább az időt, s belefog a mesélésbe. Nem felejt ki belőle semmit, hanem minden benne szerepel. Hilde a végén egy mondattal reagálja le az egészet. Nem szólal meg, hanem várja, hogy vámpír társasága nyíljon meg előtte. Türelmét siker koronázza, így rajta a sor, hogy bölcsen végighallgassa elejétől a végéig. A végénél a vadonban való kóborlás szinte közös pontnak lehet mondani. Mikor a lány szabad kezével megszorítja a vállát, akkor minden szó nélkül csatlakozik a kezével. Finoman ráteszi a saját kezét a lányéra, hogy jelezze itt van mellette. Tyrwelnek ez csupán az együttérzést jelenti, ám ettől sokkal többet tesz.
- A lényeg, hogy végül itt lehetsz, s csupán ez számít. Még lélegzel, tudsz cselekedni és saját céljaidnak élsz. Ha kaptál egy lehetőséget, illik kihasználni. – hangja most már inkább meleg, erőtöl és bölcsességtől áradó. Ha Hilde a tekintetét megnézi, akkor határozott, s csak most látni a tündében azt a ismeretlen fütő erőt, ami végül is mozgató rugója az életben. Ott lángol határozottan, s ettől miként ítéli meg a 190 centis Ex-Őrzőt? Ki tudja. Talán jó példával jár előtte, vagy éppenséggel ettől válik érdekessé a személye. Elveszi a kezét a vámpír lány válláról, miközben feltűnik neki, hogy lassan kiérnek a piactérről.
- Merre tovább? – kérdezi, mikor az első útkereszteződéshez érnek. Tekintetével nézi közben az itt élők arcát, cselekedeteit és számos vonásukat. Nemsokkal később, azonban feltűnik neki négy ember, akik úgy marakodnak egymással, mint négy bolhás dög az utolsó falat kenyérért. Pontosan feléjük haladnak, miközben azok mit sem sejtenek az érkező Hildéről. Tyrwel ránéz, hogy vajon kell e az ő segítsége, vagy elintézi őket egyedül? Most még hivatalosan nem tartozik az Őrség tagjai közé, így magyarán nem különbözne tőlük rendbontóktól. Mind a négy alak matróz, s keménykötésű tegeri kutya képű. Izmosak a munkájukból adódoan, s félelmet nem ismerő bátorságuk van. Hallott már az ilyen alakokról, s ha a szóbeszéd nem hamis, akkor igen csak jó verekedők hírében állnak.

* A férfi türelmesen hallgatja a történetét, majd mire végez, a lány pillanatnyi sajnálkozásába süllyedésére reagálván reáteszi kezét vállára. Az érzés roppant visszás, egyrészt értékeli a másik kedvességét, de ennek ellenére mégis kellemetlennek találja a közelséget, véletlenül se szokta még meg mások érintését. Lehetnének akár lelki társak is, akkor is zavarná a dolog, s bár most éppenséggel nem sérti meg a férfit azzal, hogy elrántja magát a tapintás alól, kissé mégis lefagy tőle.
- Nem is fogom... Ez most az otthonom, befogadtak mikor semmim nem volt, most mikor már megvan mindenem amit kívánok én viszonozom a szívességet.
* Arcát az elf felé fordítja, majd nyugodtan elmosolyodik. A másik kifejezése határozottan nyugalmat sugárzó, van benne valami közömbösen kedves amit kifejezetten szimpatikusnak talál. Meg merné kockáztatni, hogy egy picit talán Esronielre emlékezteti, de lehet ez csak amiatt van, hogy hasonlóan megtermettek mindketten. Ahogy a kereszteződéshez érnek, kissé megtorpan a kérdésre.
- Az északi utcákon jutunk el a templomba, attól pedig majd picit keletebre van a Nagykönyvtár.
* Ezzel egyetemben nem is várakozik tovább, s lassan megindul a macskaköves úton, ahol egy részeg csámborogva hugyozik valamely falnak, miközben az épület tulajdonosa mérgesen önti fejére a mosogatólevet. Csakúgy, mint mindig, most is él és lélegzik a város, s a sorban ülő koldusok napraforgóhoz hasonlóan fordulgatnak a jobban öltözött emberek irányába, akik néha megszánják őket pár váltóval, de többnyire csak ignorálják a kéréseket. Ahogy haladnak tovább, úgy 20 méterre néhány veszekedő alak egyre hangosodó hangja csapja meg fülüket.
- Hogy mered te szarjankó, a fogadás már csak fogadás, fizess!
- Ja!
- Fogd be a pofádat, csaltál, nem nyersz semmit!
- És takarodjatok innen, mielőtt elkenjük a szátokat.
* Egy hideg mosoly szalad végig képén, egy-egy efféle kis perpatvar már csak része az itteni létnek, s fejének biccentésével jelzi Tyrnek, hogy közelítsék meg őket. Ha tényleg érdekli a munkakör a férfit, ez semmi olyasmi nem lehet, amit ne lennének képesek lerendezni kettecskén. Magabiztos léptekkel indul meg feléjük, kissé megnövelve lépéseinek hangját, amitől rivallva kopog a lába a macskaköveken, s időnként az azon lévő sarkantyú is megmoccan. Ahogy közelednek, a négyes feléjük fordítja szemét, de vitatkoznak tovább. Erős hagymaszaguk már öt méterről is érezhető, s a jellegzetes sóval keveredő izzadtság szinte marja orrát, mire már szinte előttük állnak.
- Kissé hangosak az urak, csak nem akadt valamilyen probléma?
* Szabad keze mellvértje vastag fémjén kopog, ezzel felhívva a figyelmet a magán átvetett szalagra, ami az őrséghez való tartozását jelzi, s minden bizonnyal ez még az éppen idelátogató, valószínűleg a Nordenflusson lehajózó tengerészeknek is egyértelmű lehet.
- Akadt ám, ez a kurafi csalt a kártyán, s most a pénzét követeli!
- Hazugság, nem csaltam, becsületesen nyertem!
- Valóban?
- Igazat beszél!
- Nem, hazudik, mint a vízfolyás, amúgy is mi köze ehhez egy magadfajtának?
* A kérdésre elmosolyodik, s abbahagyja a mellvért piszkálását, immáron két kézzel támaszkodva a fegyverébe. Szeme egy pillanatra az elf felé mozdul, majd vissza a négy megtermett matrózra.
- Akárhogyan is, Hellenburg békés város, több mint szívesen látunk itt vendégeket a Partvidékről, de csakúgy szeretnénk, hogy megtiszteljék a törvényeinket, mint ahogy a tenger törvényeit tisztelik.

Mikor a vámpírlány érdekesen reagál a tapintásra, akkor nem botránkozik meg miatta. Inkább jól megjegyzi magában, hogy máskor ne essen ugyanebbe a hibába. Biccent egyet a szavaira, s ha már a mosolygásnál tartunk, akkor a komoly arcra az első biztató görbület jelenik meg. Nem megjátszott, hanem szívből jövő. A következő kereszteződésnél felteszi a kérdését, hogy merre tovább, amire természetesen megkapja a választ. Haladnak tovább, közben megpillanthatja, hogy milyen az élet a nagyvárosban. Nem csak a kellemes részét, hanem a kellemetlent. A részeg a falnál, vagy a kéregető koldusok a részesei ennek a kellemetlennek, s mivel még hivatalosan nem az őrség tagja, így nincs miért rájuk szólni. Nem sokkal e látvány után viszont hangokra lesz figyelmes, majd később csatlakozik hozzá a látvány. Egyre közelebb érve többet ért meg a beszédükből. Ránéz társára, aki csupán biccent a fejével. Tyrwel a magassága lévén csupán kihúzza magát, tekintetébe meg elszántság keveredik. Úgy kezdi magában értékelni a helyzetet, hogy csupán akadályok a célját felé vezető úton. Kisúgárzása rögtön acélosnak mutatkozik, hüvős tekintettel. Az összképet úgy lehetne leírni:” Jobb ha, ha leálltok gyerekek!” Hilde mellett foglal helyet, s még csak a kétkezes kardjának markolatát sem fogja. Nem úgy tűnik, mint ha félne a tengeri kutyáktól, s megijedne félelmete hírnevüktől. Tyrwen kissé izgatott, azonban ezt jól palástolja a külvilág felé. Négyen vannak kettő ellenében, magyarán kettő jut neki.
- Khmm. Vele vagyok. – szól, mielőtt még elragadtatnák a matrózok magukat. Nem hatásvadász, de ott előttük húzza ki a kardhüvelyből a kétkezes kardját, mint ha ezzel nyomatékosítaná a szavait. Nem áll be fenyegetően, sem pedig védekezőn. Kiváncsi, hogy milyen döntést hoznak ebben a pillanatban. Hildére támadnak, vagy éppenséggel a kétkezes kardot forgató tündére? Vagy esetleg jobbnak találják, máshol folytatni a vitájukat, ahol nyugodtan lerendezhetik az ügyüket.

* Az elf is becsatlakozik a dologba, s így immáron ketten vigyázzák a békét. A kard is elkerül, a vámpír talán kissé fenyegetőnek találja a gesztust, de kétségtelenül hatásos, ugyanis a népség egy pillanatra összenéz, mintha csak szemeikkel szavazva méregetnék a kialakult helyzetet. 
- Hagyjuk inkább, nem olyan fontos ez az egész...
- Így van, inkább igyunk a kocsmába...
* A két mellékes társ úgy tűnik megízlelte a józan döntések aromáját, s belekarolván a komákba húznák is őket el, ám a két vitatkozó személy úgy tűnik nem kér belőle, túl fontos az a pár váltó, hogy nyámnyila őr miatt elfeledkezzenek róla, s kirántják magukat az izmos karok fogasa alól. 
- Na majd mit nem, az a pénz az enyém, és nem fog valamilyen nyomorult szépfiú, s egy lemenő-felmenő vámpír dirigálni! 
- Kussolj te pondró, csaltál, nem jár pénz. 
- Maradjatok ki ebből, ha jót akartok magatoknak szárazföldi puhányok.
* A pénzt követelő zsíros hajú matróz azonnal övébe nyúl, s egy gatyaszíjába elrakott tőrt ránt elő, mellyel sebese a szerencsejátékos tengerész felé suhint, kis híján kivágva a szemét, ám az képes volt pont annyira kitérni, hogy csak képe oldala sérüljön meg. Övébe tuszkolt rövid kardért nyúlva a másik se hagyja magát, s egy hatalmasat suhint a panaszoló felé, aki ügyesen kitáncol a támadás elől. 
- Anyád kurva volt! 
- A tied meg leprásokkal hál!
- Te büdös féreg!
- Sózott makrélaszar! 
* A másik két matróz csak egy helyben álldogálva figyeli az esetet, időnként megvonva vállukat. A nagy barátság is csak addig tart, amíg nincsenek veszélyben, s az ide oda pendülő-csendülő pengék veszélyében biza jól át kell gondolni, mennyit is ér az ivócimbi.
- Jellemző. 
* Jegyzi meg sóhajtva, majd szemével jelzi az elfnek, hogy itt az idő beleszólni. Lassan oldalazva megindul a rövid kardos flótás irányába, majd ha elég közel kerül hozzá, valami irgalmatlan lendülettel meglódítja a csupa fém lándzsát, olyan elemi erővel érve az éppen mással foglakozó matrózt, hogy kis híján saját kardjába dőlve terül el a földön, jó eséllyel repedt bokával.
- ÍJJJ TE KURVA! 
* Most már a férfin a sor megállítani a másikat, mielőtt háton szúrja a földön agonizáló halszagú szerencsejátékost egyént.

Az előhúzott nagy fegyver mindig is gondolkozásra sarkallja akár a legbutább népeket is. Most sem történik másképp, mert mikor a hátára csatolt kardhüvelyből előkerül a kétkezes kard, akkor jól látni, hogy átfontolják a helyzetüket. Csupán előhúzta a kardját, ami nyomatékosítja őket, hogy nem viccel. Ráadásul egy kétkezes kard nem játék, s ritkaság számba megy, hogy valaki ügyesen hasznáná, mint egykezes társaik. Tyrwel kétkezes és egykezes kardok szakértője, bár lehet Veroniában nem ő a legügyesebb kardforgató. Két matróz végül meghátrál, s egymás társaságát élvezve távoznak lassan a helyszínről. Akik maradnak azonban túlságosan fel vannak paprikázódva, főleg a váltók miatt.
- Én jól meggondolnám a helyenben – szól nyugodtan, s a kétkezes fegyverének lapját a vállára helyezi. Ebben a pillanatban nem tűnik másnak Tyrwel, mint egy széparcú rosszfiú, aki éppen azon gondolkozik, hogy miként döntse el a két perlekedő sorsát. Hamar előkerül az acél, s egymásra támad a kettő fél, de még nem okoz tulságosan nagy kárt a másikban. Egymást nem kimélve mennek bele a szópárbajba, mikor vámpír társa jelez, hogy itt az idő helyre rakni őket. Gyorsan megizleli a vereséget a rövidkardos, miközben a tőrrel rendelkező támadást indítana a földön heverő ellen. Ém Tyrwel sem rest, s még a tőrrel rendelkező matróz úgy hinné, hogy igazságot szolgáltathat a másik ellen, akkor szembesülnie kell a nyakát érintő fémmel. Tompa, de jól karban tartott darab. A tünde nem elégszik meg csupán fegyverének mivoltával, mert közelebb lépve teljes erővel indítja a lábát az ellenfele gyomra felé, s ha nincs felkészülve rá, akkor ez az erőteljes rugás észhez térítheti, bár ki tudja.
- Dobd el messzire a tőröd, vagy pillantok alatt ér el téged a halál. – hangja egyáltalán nem fenyegető, csupán tényként közli a másik féllel.

* Miközben a saját embere a földön heverészve szorítja bokáját, Tyr sem rest, s egy gyönyörűen kimért mozdulattal fegyverzi le a jómadarat, aki a gyomrot ért rúgástól okádva terül el a földön. Most már légynek se fog ártani, kezéből kiesik a tőr, s nyöszörögve fetreng a földön. 
- Te büdös kurva! TE BÜDÖS KURVA!
* Nem foglalkozik többet a bokáját ölelgető zsivánnyal, s súlyos csizmájával rálép annak kezére, s kicsavarja nőies kacsójából a rövid kardot, miközben az fába szorult féreg módjára acsít. 
- Kérlek kobozd el tőle a tőrt, majd később leadjuk a kapitányságon. * Páncéljának bőrszíját kissé kijjebb ereszti, majd elbújtatja mögé a rövid kardot * - Elvihetnénk őket az őrsre is akár, de igazából nem tettek semmi kárt. Figyelmeztetésként ennyi büntetés elég lesz nekik, jobban meggondolják majd legközelebb, hogy balhézzanak-e Hellenburg kapuin belül. 
- TE ROHADT VÁMPÍR KURVA!
* Valamilyen lenéző grimasz szalad végig arcán, nem fogja magára venni a szurkálódást, s inkább csak kihúzza magát, a férfi méretes fegyverét figyelve (Lol). Nehéz, roppant nehéz, csakúgy mint a sajátja, ám mindkettő teljesen máshogy mozog, s el se tudná képzelni, milyen lehet a kétkezes kardot használni a saját lándzsája helyett... Még mindig van mit tanulni, van ám bőven, de el se tudná képzelni, hogy mással harcoljon. 
- Nem szeretnék többet itt időzni, ha gondolod indulhatunk is tovább. 

A gyomron ért rúgástól az embere kétrét görnyed, sőt egyszerűen a belső tartalma szabad levegőre kiván jönni. A fegyverét elereszti, inkább a mascskaköveket nézi a földön, amire kerül a belső tartalomból. Közelít óvatósan, majd elkobozza a fegyverét. Ha megpróbál ellenállni, vagy bármi más módon ellenállni, akkor még inkább rosszabbul járhat. Természetesen a tőrösnek nem jut az eszébe ilyen kihágás, mert éppen levegőt szeretne szívni magába. Megszólal társa, hogy éppenséggel ennyi büntetés tökéletesen elég ennek a két rendbontónak, A tőrt elrakja a fegyverövébe, miközben végighallgatja Hilde szavait. Feltűnik neki, hogy a fegyverét méregeti, ami jelen esetben még nem mért csapást az ellenfélre. A vámpírlány szqavait hallgatja, mikor egyetértően bólint.
- Felőlem indulhatunk. – s ezzel ha megindul partnere, akkor csendesen követi, miközben maguk mögött hagyják a két jól helyben hagyott matrózt. Mégh visszanéz rájuk, akik addig nem mernek megmozdulni, míg a fura páros el nem tűnik a láthatáron. Tyrwel készségesen nyújtja át fegyverét Őrtársának, hogy érezze, hogy a kétkezes kard súlyozása teljesen más, mint egy lándzsának. Ha az befejezi a vizsgálódást, akkor visszakerül a helyére a gyilkos eszköz. Folytatják az útjukat a Templom felé, azonban nem át több ilyen problémás esetet. Mikor megpillantják a páncélja bújt Hildét, akkor rgötön kibékülnek. Egyik ház sikátorjánál egy nagyon vidám képű koldus akaszkodik bele a vámpír lány páncéljába, miközben rimánkodó arcával és szövegével próbálja meggyőni.
- Kisassszony! Legyen szíves adni nekem némi váltót! – Tyrwel végül megszánja az illetőt, s azzal pár váltot a kezébe nyom. Úgy kezd örülni neki, mint ha most először látna. Teljesen elnémúl, s egy pisszenésnyi hang sem jön ki belőle.