Magánjáték: Tyrwel és Ghlan

A mocsár igen változatos táj. És életben kimondottan gazdag. Ám a tünde útja során most láthatja, hogy a halottaknak is ad némi teret. Egy nagyon is élő nő lassan kiér a derékig érő vízből. Mögötte harminc méterrel viszont egy csontváz egymás után feszül neki a próbálkozásnak, hogy neki lóduljon. Ám minduntalan valami visszatartja a kezét a víz alatt. És egy tapodtat sem tud előre haladni.
Ahogy a fekete ruhás nő kiérkezik a vízből, lehajol, hogy két kézzel csavarja ki a szoknyájából a vizet. Visszafordul és ekkor veszi észre az élőholtat és a tündét is. Ám meglepetésében csak csendben mered rá, nem szólal meg.

Egy tünde halad nyugodtan ezen a lehangoló tájon. Tekintete odafordul, ahonnan gyanús hangokat hall. Ebben segítségére van a lova, ami ugyanúgy feszült, mint a gazdája. A férfi a lovát lassan vezeti, mert minden egyes lépésnél egy hosszú bot segítségével próbálja megállapítani, hogy hol van szilárd talaj. A saját súlya semmi, viszont a cimborájáról nem lehet ezt elmondani. Ha rossz felé vezeti, akkor könnyen odaveszhet és nem fogja tudni megmenteni egyedül. Ha gyalogszerrel közlekedne, akkor pár nap alatt megtenné, hogy háta mögött hagyja ezt az elátkozottnak tűnő tájat. Most viszont talán majdnem egy hétig mehetnek úgy, hogy kijussanak erről a helyről. Magát azzal nyugtatja, hogy úgy sem siet sehová, s egy darabig van élelme.
- Hó! Hó! Nyugalom Égdörgés! – szól a lovához a tünde, mert éppenséggel nagyon megijedt valamitől. Körülnéz a szemével, mikor megpillant egy nőt, aki éppen most mászik ki a vízből. Megáll, s figyelemmel kíséri végig a jelenetet, ügyelve arra, hogy egy hangot se adjon ki. Nem sokkal később egy csontváz próbál a nő után kimenni, azonban a vízben valami megfogja. Gyorsan megállapítja magában, hogy cseppet sincs életveszélyben az idegen , ezért nem szándékozik találkozni vele. Egy darabig elnézi, hogy a ruhájából kicsavarja a vizet, majd jobbnak látja elkerülni őt. Elindul Égdörgéssel a saját útja és célja felé. Átfut az agyán, hogy mit fog erről az eseményről írni a naplójában. Veszi a tapogató botot, majd a következő szilárd részt nézi meg, de az cseppet sem a nő felé közelít, hanem inkább távolodik el tőle. Űnem halad gyorsan, mert a lovat írányítania kell. Nem teheti oda a lábát, ahová szeretné. Egy idő után belejön az ember, vagy tünde a mocsáron keresztül való átutazásba.

Fati elkeseredetten látja, hogy férje lemaradt és sajnos az idő -vagy a halála- erősen megkoptatta elméjét. A legegyszerűbb dolgok, mint hogy kövesse és hozza utána a felszerelését is problémát jelent mostanában, hogy felkerekedtek az útra megtalálni az angyal kardját, mellyel visszahozhatja őt az életbe.
Egy férfit is észrevett és amíg az nem adott semmi jelet magáról, hogy a vallásháború fanatikusa, avagy egy békés teremtés, addig nem akarta magát kétes kimenetelű helyzetbe hozni. De látja, hogy tovább akar állni és nem bántja, ezért gondol egyet és rászól.
-Hé, uram! Kérem segítsen! Kovács vagyok és beszorult az üllő egy gödörbe.
*Nem akarta megemlíteni, még ha gyanítható is volt, hogy ez a barázdányi nehézség egy kisebb víz alatt van és a nő szolgája is épp ügyködik rajta. De elég lesz a problémákat adagolni, nem kell egyből a dolgok közepébe vágni!
De még a nekromanta sem sejtette, hogy a mocsár mélyén újabb bökkenő várja, hogy megnehezítse az életét annak, aki ki akarja mozdítani a helyéből az a követ...

Mikor meghallja a nő hangját, akkor felé fordul. A megszólításon megbotránkozik, hiszen így csak a kocsmában tanyát vert nehézfiúk szólnak egymáshoz. Megáll, de nem dönt gyorsan a nő sorsáról. Felfogta teljesen, hogy kovács és az üllője beleesett a vízbe. Gyorsan átggondolja magában az egészet, hogy megéri e a fáradtságot egy darab nehéz vas. Ránéz Égdörgésre, majd saját magára. Egy üllő legalább 1 mázsa, ha nem több, ez a méretétől függ. Egyedül nem tudja megemelni, a nő segítségével biztosan nem. Ha munkára fogja hátasát, akkor van talán némi esélyük.
- Felejtse el, az már a mocsár kincse. – szól bölcsen, egyben adja meg a választ a nőnek, hogy tőle ne várjon segítséget. Nincsen az a pénz, amiért elvállalna egy ilyen nehéz munkát. A lovával együtt pontosan jó célpontok az itten megbújó lényeknek, ezért nem éppen üllő mentés közben akarná otthagyni a fogát.
- Nem éri meg foglalkozni vele, mert bárhol szerezhet. – próbál a nő lelkére beszélni, hátha eláll ettől a kockázatos tervtől. Fogalma sincs, hogy az a csontváz mi okból van ott. Nem teszi ki magát felesleges veszélynek, ha nem muszáj. Ráadásul az idegen hölgyemény egy szóval sem mondta, hogy mi a jutalma, ha készségesen segít neki. Kezd neki sántítani a dolog, de nem vallja be a másik előtt.
- Én ügyetlen vagyok a kétkezi munkához, így nem rontanám a jelenlegi fennálló helyzetet – vallja be őszintén, majd elkezd várakozni. Vajon mit fog szólni a másik? Mennyire fog ragaszkodni az üllőhöz, s milyen szavakat fog használni? A héből kiindulva nem számít túlságosan barátságos beszédre.

A szaracén nő nem kocsmai megszólításnak szánta a szavait, csak megszokta tapasztalatból, hogy néhány szó távolabbról is érthetően hangzik. Olyan távolból, mint ahogy ők vannak egymástól. Míg bizonyos nagyon finom szavak egyszerűen elvesznek a pusztába. Ám el kellett fogadnia, hogy az idegen inkább kihúzza magát a munkából.
-Alah! Ezt a hitetlen gyaúrt! -morgolódott az orra alatt- Ez kellett nekem, terhesen ilyen férfiakkal szenvedjek. Most jöttem ki a tóból és megint csurom víz leszek. Nem baj. Alah útjai kifürkészhetetlenek. És megkapják a maguk büntetését az ilyenek.
*Ezzel megindult. Az elf téved, mikor súlyos kovács kőként képzeli el a szóban forgó tárgyat, amit cipel a megboldogult kovács az ugyanis egy jóval kisebb darab. Igaz így is nehéz és csak azért tudnak haladni vele, mert a csontváz nem fárad el. Ám két ember is elég lenne a megemeléséhez, hogy utána tovább húzhassa az élőhalott a posvány medrében. Ám túl ostoba ez a teremtmény ahhoz, hogy egyedül rájöjjön, hogy megemelve hamarabb tovább tud menni.
Hamarosan az őrző szeme láttára Fati fogait összeszorítva és erősen szidva a csontvázat, feltornászta a hátára a hordozható üllőt és
A nő sikítása verte fel a csöndet a környéken és röppentek fel a madarak, ahogy a mélybe húzta egy aligátor. A hullámok között forgolódva egyszer csak újra kibukkant a feje.
-Segítség!
*Ezzel a már több lépést megtett csontváz ledobta terhét és végre az új parancs felé fordult. Nekromanta kardját kihúzva indult lassan a mélység gyilkosának, még ha feleségét ismét a felszín alá húzta a vadállat.

A nő valami Alah-ot mond, ami számára nem jelent semmit. A többi szót hihetetlenkedésnek hangzik számára, így csak szemöldökét húzza fel. Fogalma sincs, hogy milyen üllő lehet a nőnek, ha nem mondja el. Többfajta üllő létezik, s mindegyiket más célra használnak. Nézi a szemével, hogy miként szenved a nő az üllővel, aztán sikítás rázza fel a mocsár csendjét. Nem látja pontosan, hogy mi húzza le a nőt, azonban ekkor dönti el, hogy segít rajta. A lovát ott hagyja a helyén, mikor sikerült lenyugtatni az állatot, majd a kétkezes kardját előhúzva a tokjából hamar odasiet a bajba jutotthoz. Mivel forgolódnak nagyon, ezért csak arra a pillanatra vár, hogy szúrjon egyet az aligátor felé. Nem könnyű kivenni a víz alatt az állat testét, s attól tart, hogy megsebesíti az állatot. Emellett lehet, hogy több vadász lapul meg a közelben, mint hinnék. Nem káromkodik, hanem mikor tiszta rálátása van a ragadozóra, akkor kardjával szúrásával próbálja ártalmatlanná tenni. Ha túléli a nő, akkor nem biztos, hogy olyan állapotban lesz, hogy járni tudjon. Felmerül benne az a lehetőség, hogy a sorsára hagyja, ám a benne rejlő jó szív győzedelmeskedik. Idegesen néz végig a környéken és Égdörgést szintén megnézi, hogy jól van. Feszülten figyeli, hogy sikerült-e megszabadítani a gyilkostól ettől a fura teremtést.

A víz alatt ádáz harc dúlt vadász és a prédája között. Ám a segítség közeledett. A csontváz igyekezett megfogni kezével a hüllő rücskös bőrét, hogy biztos helye legyen a szúrásának. Ám az olyan sebesen forgolódott, hogy ez lehetetlen volt.
Ám egy hegyesfülű is közeledett hozzájuk és türelmesen várt. Nem kapkodta el, hanem biztosra ment. Pontos mozdulattal döfött le az aligátorra és hamarosan vörös folt úszott a víz felszínén. Pár másodpercig még kapálóztak odalent, majd piros csíkot húzva maga után elkotródott az állat. És nagy levegővétellel jött fel a felszínre Fati.
-Hát magába meg mi ütött? Csak állt ott, miközben engem majdnem megölt az a dög. -szidta le a kezdeti tétlenkedésért megmentőjét.
*Ezzel vett két mély lélegzetet és valaki máson is köszörülni kezdte a nyelvét.
-Te meg nézd meg, mit csináltál! Most megint tehetem fel a hátadra azt a marha követ. -majd ismét Tyrwelhez fordult- Piszkos, szemét alak! Hagyta volna, hogy meghaljon egy terhes anyuka a szeme láttára és még a kis ujját is alig mozdította meg. Ha nem tud segíteni nekem, akkor menjen innen és ne ácsorogjon itt az útban!
*A tarisznyájából egy ázott cipót vett elő és azt a férfi felé nyújtotta.
-Tessék! Ennyivel igazán megköszönhetem, hogy nem hagyott ott a fogai között. De máskor azért igyekezhetne hamarabb is dönteni. Ha szét tép, mire eldönti, hogy szúrni akar-e?
*Több kisebb seb volt a testén, melyekből szakadt ruhájára szivárgott a vére. Ezek a szörnyek szerencsére nem harapják át az áldozat húsát, csupán belekapaszkodnak fogsorukkal és elkezdenek tekergőzni. Nem kiharapnak egy-egy nagyobb falatot áldozatukban, hanem forgásuk közben szó szerint ki szakítanak. A kismamának óriási szerencséje, hogy még az előtt kapott súlyos sebet az állat, mielőtt sikerült volna valamelyik testrészét leszakítani.
Ha elveszi az őrző az ajándékot, akkor neki lát, hogy férje hátára felszenvedje újból a követ. Már nem messze volt a hely, ahová tartott.

A nő háláskodást hírből sem ismeri, így némán tűri annak leteremtését. Elismeri magában, hogy majdnem halálra fulladt a nő, de végül csak megsebesítette az állatot annyira, hogy elmeneküljön. Azon lepődik meg, mikor a nő a csontvázhoz kezd el beszélni. Valahol hallott már ezekről az alakokról, ha nem csal az emlékezete, akkor nekromantáknak hívják őket. Mikor piszkosnak és szemétnek mondják, akkor az arckifejezése egy árnyalattal szigorubbá válik, hogy azzal jelezzen a nőnek, hogy ne merészkedjen túlságosan messzire. Mikor megtudja, hogy terhes a másik, akkor neki jut eszébe egy jótanács.
- Egy terhes anyuka nem indul neki egy ilyen kalandnak. Jobban tette volna, ha otthon marad, míg meg nem szüli a gyermekét. –  szól vissza hüvős hanghordozással. A nő segítséget említ újból, ezért ránéz Égdörgésre. Kezdte megszokni a társaságát, de úgy tűnk le kell mondania róla. Ha kiér a mocsárból, akkor gyorsabban haladna lóháton, mint gyalog. Az ázott cipót nem fogadja el, hanem finoman visszatolja másiknak. Füttyent egyet a lónak, aztán az nagy nehezen odajön hozzájuk. Leveszi a saját felszerelését róla, majd hozzálát segíteni a gyengébbik nemnek. Hamarosan Égdörgésen van az a nehéz súly, amit eddig a csontváznak kellett cipelnie.
- Vigye magával a lovat, de okosan vezesse a mocsárban. A magáé mostantól. – S még mielőtt meggondolhatná magát, akkor a nehéz batyúját a vállára veszi, aztán elindul előre. Nem néz vissza a nőre, mert nem akarja rabolni annak drága idejét.

A férfi hirtelen segítőkész lett. És még nagylelkű adományt is adott neki. Jól tanított jószág lehet, mert a hátas lovak nem mindig reagálnak jól, ha málhás állatként kezdik el használni őket. Ám Égdörgés nem az a fajta volt. És a tünde már indult is útnak, ha a nő rá nem szól.
-Várjon efendi! Nem tudom, hová akar ilyen sietősen menni, de én ismerem az utat. Itt nőttem fel, legalább hadd kísérjem el! Alah nem tesz semmit ok nélkül. A mi találkozásunkkal is biztosan tervei voltak.
Fati al-has Omár vagyok és a férjemtől, Mohamed al-has Omártól gyereket várok. -mutatott a csontvázra- Nem tehetek mást, egyedül maradtam és engem nem tart el senki. Ha otthon maradnék, csak éhen halnék.
*Ezzel megindultak mind a ketten az őrző után. Most már a ló nem lassította le senki lépteit, hiszen az asszony tudta jól, hol vannak a biztos átkelési pontok ebben a veszélyes és vizes világban.

Távozna, azonban az idegen rászól. Megáll, majd féloldalasan felé fordul, hogy lássa annak arcának vonásait. A hang hazudhat, azonban az arcjáték és a lélektükrök nem. Kivéve ha a nőnek az a hivatása, hogy megtévessze a férfiakat. Kisebb meglepetés éri, mikor a másik azt közli vele, hogy itt nőtt fel. Egy nőnek és egy férfinek igazán kemény vidék. Nem látja értelmét kételkedni a gyengébb nem szavában, mert belül tudja jól, hogy előbb vagy utóbb ki fog derülni az igazság. A találkozással kapcsolatban, azonban rögtön felszólal.
- Nem hinném, hogy az a bizonyos Alah tervei lennének. Csupán véletlen egybeesés. – veti oda a szavakat a nőnek, mint egy kutyának a csontot. Tünde lévén más vallással rendelkezik, s másképp látja a világot. Nem akar bedölni az utitársa szavának, mert úgy tűnik a nekromanta csatlakozik hozzá. Vagyis olyan biztosan állítja, hogy segít neki és elkíséri. Nem követi Tyrwel a társa példáját, ezért a becses nevével kapcsolatosan ennyi megjegyzést mond.
- Az én nevem lényegtelen – hallatszik tőle a csípős élű beszéd. Bevárja Fatit és a csontvázat, akkor halad tovább határozott léptekkel. A lépéseiből ítélve nagyon jól tudja merre tart, azonban nem látja előnyösnek elárulni bárkinek az uticélját. Inkább megtartja magának, mert egy terhes nővel mit tudna kezdeni? Semmit. Nehezére esik a társalgás a másikkal, sőt ha úgy nézi, akkor elveszi a figyelmét a megfigyeléstől. Életében sosem volt beszédes, s nem érez késztetést, hogy egy emberrel társalogjon. Idő közben irányt változtat egy picit, észak-nyugat irány felé halad. Egy idő múlva megáll, mert elérkezettnek látja az időt, hogy étkezzen. Vágó kést vesz elő, aztán egy cipót, sajtot és egy almát. Nyugodtan étkezik, s lassan rágja meg a falatokat a szájában. A nőnek van alkalma követni a példáját.

A nő útitársnak szegődik a férfi mellé, még ha az pont nem is kérte rá. Próbál beszélgetni vele, de hamar rájön, hogy csak terhére van a tündének. Ezért inkább csöndben hallgat mindaddig, amíg meg nem áll a másik enni. Ekkor leül vele szemben, és a találkozásukkor kapott ételt elővéve...
-Van pontos célod, amiért a lápba jöttél? Ha nem mondasz semmit, én is kevesebbet tudok segíteni neked. Nem árulom el senkinek. Nézz szét! Nincs is itt rajtunk kívül senki, akinek elárulhatnám. Engem azt sem érdekelne, ha haramia lennél és le akarsz csapni valakire. Nem tetszene, mert mindannyiunkra igaz a tíz parancsolat, hogy ne lopj. De ettől még nem tennék ellene semmi. Segítettél rajtam és úgy érzem, valamit kell tennem érte cserébe.
*Lenézett az ételre, de jelenleg sokkal fontosabb volt, hogy hányadán is állnak ezzel az alakkal. Sehogy sem tudott elmenni rajta. Egyszerűen oda adja a lovát. Még csak nem is tett semmit, amivel kiérdemelte volna. És ez megmagyarázhatatlan. Ha pedig beszélgetnek, előbb-utóbb talál magának választ. Nem szükséges az igazit. Csak legyen egy válasz a kezébe, legyen valami, amivel helyre tudja tenni a világot.
Ők mindig is féltek a kívülállóktól. Beszéltek annyit a városban és hallottak eleget a történtekről, hogy tudja, van elég őrült, aki meg akarja őt ölni csak azért, mert más vallású, mint amaz. És általában el kell titkolniuk kilétüket.
Ez a rejtélyes utazó viszont nem zavartatja magát még amiatt sem, hogy egy csontváz lohol a nyomukban, akit ő a férjének nevez. Talán a másik is nekromanta? Akkor miért nincs vele a hadserege?
-Nem messze innen -folytatta mielőtt válaszolhatott volna bármit is Tyrwel- van egy ismerős. Jóra való ember, aki kovácsolásból tartja fenn a családját. Ismertük az urammal már régről, akár őhozzá is betérhetünk. Biztosan szívesen fogadna.
*Szeretné megtanulni hitvese szakmáját, hiszen minden szempontból egyszerűbb lenne az életük... az élete. Nehéz, hogy mit is mondjon. Ez az élőholt nyilván nem ugyan az, aki életében volt. De egyszer majd újra minden olyan lesz, mint régen. Egy nekromanta nem vehet el tőle mindent. Főleg nem egy halott nekromanta.

Mellé szegődik a nő, ami alapjában véve jó lenne, azonban a tünde férfi nem olyan, hogy örüljön ennek a ténynek. A saját célja lebeg maga előtt, s jól látni rajta, hogy nem csak úgy vaktában járhat erre. Mikor pihenőt tartanak, akkor az útitársa veszi a fáradtságot, hogy szembe üljön vele. Mikor megszólal, akkor ránéz, s ráhagyja az üres beszédet.
- Szörnyvadász vagyok, aki a legnagyobb példányokat keresi – válaszol neki, abban reménykedve, hogy felhagy végre az ő vallatásával. Nem kell neki útitárs, mert csupán lelassítja, s vigyáznia kell rá. Mivel Ex-őrző, így nem kell feltétlen jónak lennie. A nő odaér a beszédében, hogy viszonoznia kell a szívességet, akkor szólal meg másodjára.
- Nem érzem úgy, hogy az adósom lennél. A lovat azért adtam, hogy könnyebb legyen cipelni a cuccaid, mint holmi csontvázzal. – szól hozzá hidegen. Ő egyáltalán nem tud értelmes lényként nézni a csontvázra, s attól sem változik ezen elképzelése, hogy ha különböző neveket aggatnak rá. Mikor azzal az ötlettel áll elő, hogy egy ismerőséhez mehetnének, akkor pillanatokon belül áll ellen az ötletnek.
- Köszönöm a meghívást, de nekem mindenem megvan jelenleg. Ha meg nincs, akkor ismerem a természetet. – magyarán tündeként tudja, hogy mi ehető, vagy mi az ami nem. Így valójában elég sokáig ki lehet húzni igazi étel nélkül. Mivel pihenésre van szüksége, így kinyújtóztatja mindkét lábát.

A szaracén nő egyre kevésbé érezte, hogy valaha is menni fog valamire ezzel a férfivel. Jól esett és megnyugtatta, hogy megmentette a krokodiltól és segített is a lóval. De amikor kiejtette, hogy ő egy szörnyvadász, akkor hirtelen az ugrott be neki, hogy őt Alah követőjeként is szörnynek tartja. És csak azt várta, mikor kérdez rá, hogy ezt elárulva utána lemészárolhassa ott helyben.
Ám nem történt ilyesmi. Sőt! Semmi rendkívüli. Csak kijelentette, hogy kimondottan a legnagyobb testű fenevadakat vette célba, ami borzasztóan veszélyes tud lenni. És ahelyett, hogy bármi tervet mondott volna utána, hogy az egyik hírhedt példányt üldözi és tudja a rejtekhelyét. Vagy valami különleges találmánya van egy erre felé gyakran élő ellen, amit ki akar próbálni...
Ne értse félre az olvasó! Ezek a felsorolt esetek is borzasztóan veszélyesnek találta, amibe nem szívesen ártotta volna magát... ha nem érezné igen is, hogy az elf adósa. De így minden elképzelés nélkül belefutni egy...
Nem beszélt többet, csak megvárta, míg Tyrwelt elnyomja az álom és csöndben ellopakodott a közeléből. Félt attól, hogy túszként akarja fogva tartani, csak azért nem mondja ki, mert Mert egyfelől egyáltalán nem beszél semmiről. Másfelől könnyebb neki így.
Nem tudni, miből gondolta így, de már azt sem tudta, mire gondoljon. Persze ha ez lett volna a nagy terv, akkor nem akarja faképnél hagyni rögtön azután, hogy sebesülten kirángatja egy aligátor szájából. De ha nem ez az értelme, akkor sincs -de tényleg nincs- más összefüggés sem.
Hamarosan elérkezett a férjével a kovács ismerősükhöz, akinek az ajtaján bekopogott.
-Alah, akbár! Fati! Mi a fene történt veled? Mi ez a szörnyeteg mögötted?
-Nyugodj meg, Munszi! Ő a férjem, Mohamd, a te sógorodnak... -hitetlenkedve rázta ismerőse a fejét- Ő nem halt meg, csak meg kell gyógyítani. Hogy újra olyan legyen, mint régen.
-Nem, Alahra! Ez a valami be nem teszi a házamba a lábát. És te sem! Menjetek, istenkáromlók lettetek.
*Próbálta volna megmagyarázni, de a kapu becsapódott előtte. És ő itt maradt egyedül mentor nélkül.


/Köszönöm a játékot!/

Végre volt egy kis szabadidőm, úgyhogy végre elolvastam a játékotokat.

Mivel a legtöbben múltidőben és E/1-ben írnak, ezért furcsa volt olvasni a játékotokat, de ezzel nincs semmi gond, mindenki úgy ír, ahogy neki tetszik. Viszont mindegy, hogy ki melyik időt és személyt választja, de azt tartsa meg, mert a variálások kizökkenthetik az olvasókat. A személyek mindkettőtöknél stimmeltek, viszont az idő csak Tyrwennél volt tiszta. Fatinál viszont felváltva láttam múltidejű és jelenidejű mondatokat is. Próbálj megállapodni egy időnél!
Apróbb elírásokat találtam még, de ezzel nincs gond. Ellenben néha nem értettem, hogy egyes dolgok hogy kerültek az adott szövegkörnyezetbe, de összességében nem volt zavaró.

Jutalmatok fejenként 100 tp-t kaptok!