[Magánjáték: Hilde és Luna] Sötétség a Fényesség városában

A Hans család komornyikja hívott meg egy szülinapi bulira, amin nekem a vaóságban semmi keresni valóm. Egy rész, mert nem vagyok a család tagja, bár a komornyik viszont váltig állítja, hogy hasonlitok a néhai Elisabeth-re, aki eddig tisztázatlan körűlmények között halt meg.
- Ez itt már a végállómás. - Hallani kintről, mire kiszállok a hintóból, és tekintetem Francot a komornyikot keresi, de egyenlőre nem találom. Gondolatban, fel merül bennem, hogy talán át vágott engem szépen, s én ezt észre sem vettem. Mind ezt, csak magamnak köszönhetem, hisz minek is mentem ebbe bele. Minden esetre ha már itt vagyok, kicsit fel fedezem magamnak a várost, bár tudom, inkább itt kéne várakoznom, és nem el csatangólni, de kiváncsi vagyok. Neki vágok az útnak, és csak állmulva figyelem azt a sok élőlényt, akik itt mászkálnak. Ahonna én jövök, ott is van nyüzsgés, de nem ekkora. Figyelmemet a sok látni való köti le, és szerintem, ha rengeteg pénzem lenne, most tuti nagy vásárlásba kezdenék, de mert nem vagyok gazdag, így a shoppingolás is elmarad. Nem mondom, de tudnék mire költeni, ahogyan szét nézek itt, és még sem teszem.

* Hellenburg nagy és népes város volt, mindenféle fajokkal, emberektől a vámpírokig. Meglepőnek találta régen, hogy milyen békésen is élt együtt ennyi különböző csoport a városban, de a jól működő gépezet minden mozzanata vigasztalóan bizonyította tökéletességének önnön tényét, s amikor egyszer látott egy elfet és egy vámpírt közösen felszedni egy öregasszony elgurult almáit, egyértelműsödött benne, hogy jobb helyen alig lehetett volna. Éppen a gazdagabb negyedek között járkálva járőrözött a délutáni nap fényében, a közeledő estét várva. Szerette az esti munkát... Szerencsére járhatott egyedül, nem zavarta nagyon az egész véletlenül sem, s most is csak azt várta, hogy teljes feketeségbe burkolózzon a város, s csak az ablakok és halkan égő lámpások világítsák be a homályt. Békés volt nagyon olyankor Hellenburg, kedvelte az éjszakát a kapukon belül, s ilyenkor néha még le-le is vetette magáról az amalgám nyakláncot, hogy kissé kinyújtóztathassa kordában tartott vámpírságát. Éppen egy keskeny sikátoron sétált át, ahogy fejének belsejét egy ismerős, de furcsa, tolakodó sajdulás zavarta meg. Amióta megtanulta érzékelni a démonokat meg is bánta kissé az ismeretet, zavaró és émelyítő dolog volt közelségük felismerése, melytől nem tudott megszabadulni, s néha Asael érzékelése is idegesítővé vált, pedig belé egészen gyakran botlott... Kedvelte a nőt, ha igaz, az általa kiváltott fejfájás miatt mostanság nem is kívánta a társaságát. Akárhogyan is, az érzés furcsán eluralkodott rajta, s szinte azon kapta magát, hogy követte a fejében formálódó ócska térképet, egyenesen a még emberektől számos kis felsővárosi piachoz, kémlelve, hogy mégis kihez tartozhatott a tagadhatatlanul szentségtelen aura. Sokan voltak még jelen, nem tudta tisztán kivenni a formák közül a célpontját, de csak besétált a tömegbe, s várt egy kissé

Azon kivül, hogy egy komornyik meghívott egy öreg asszony szüli napjára, azon kivül más dolgom nincs itt a fővárosban. Egyenlőre hiába is keresem, nem találom sehol, aminek nem tudom, hogy örüljek-e vagy pedig ne. A kiváncsiságtól vezérelve indulok neki a városnak, hogy szét nézzek, míg a férfit várom, hogy magával vigyen. Valahol egészen bennem, arra gondolok, hogy biztosan elfelejtett, amit nem is bánnék, mert akkor így legalább nem kell ott lennem egy vad  idegen szüli napján. Tekintetemet a sok szép látni való kötile, a sok faj itt léte, akik gondolom itt is laknak, illetve élnek. Csak csodálkozom a sok színes frgatagon, amiben én vagyok itt az egyetlen fekete. Annyira leköt engem az élmény, hogy minden felé figyelek, csak odanem ahova figyelnem kéne, így neki megyek valakinek, csak azt nem tudom, hogy fel is löktem-e.
- Oh, bocsánat, nem figyeltem mert minden felé nézek, csak oda nem ahova kéne. - Mondom, elnézést kérve a másiktól. Nos, én megtettem csak azt nem tudom, hogy mennyire lesz ez a egész fura neki, hogy egy démon bocsánatot kér amiért neki ment a másiknak. Meg nézném, hogy mennyi démon tenné ugyan ezt meg,vagy bárki más megtenné-e, hogy bocsánatotkér egy ilyen után.  A legtöbb démonnak, gondolom még nekik is állna fejebb, hogy miért ment neki a másik, Bár ez csak az én magán véleményem.
- Tényleg sajnálom, de most vagyok itt elöszőr, és egyszerűen magával ragadt a város szépséges látványa. - Folytatom mondatom, bár szerintem mivel talán itt lakhat, de ez is csak tip a részemről, így szerintem ő nem így látja a várost mint én.

* Maga sem értette igazán, mégis mi mozgatta, s hogy lényegében miért is cselekedett úgy, ahogy tett, de a fiatal, szárnyas démon után eredet, követve azt a tömegen keresztül, egyre közelebb és közelebb kerülve. Nem tűnt ártalmasnak, mi több, ismerős is volt, ám enne ellenére valahogy nehezen tudta elengedni annak létét, s figyelte ahogy nézelődött, figyelte ahogy csodálta a tömeget. Kicsit talán el is bambult, s végül révedését annak önnön ténye törte meg. Nem igazán moccant meg, páncélban volt, a másik nem tudhatott nagyot taszítani rajta, ám annál inkább meglepődött, s pár pillanatig habozott is, tétován keresve a megfelelő szavakat.
- Semmi baj, előfordul.
* Szemeit immáron közelről is végigfuttatta a lányon, s a felismerés azonnal fejszeként vágódott fejének tuskójába... Oswald társaságában találkozott korábban ezzel a démonnal, abban a kis faluban, aminek a neve ott van a nyelvén, de nem kívánt elhagyni azt. Emellett a nő neve is az emlékezet homályába vészett, ha be is mutatkozott, immáron nem rémlett számára hogyan szólította. Nem is volt annyira fontos, minden bizonnyal neki se rémlett a vámpír neve, nem kívánt komoly ügyet csinálni belőle, pláne, hogy most dolgozott, s fajtól függetlenül szándékában volt megsegíteni mindenkit, akinek esetleg szüksége volt rá. 
- Tényleg semmi baj, teljesen megértem. Mi járatban errefelé?

A fővárosban, egyszerre túl sok inger ér, aminek következtében, egyszerre minden felé nézek, csak az orrom elé nem, aminek megis van a következménye. Valaki nek neki megyek, és röktön bocsánatot is kérek, hisz nyilván való, hogy én tehetek a dologról. Az illető hölgy megbocsált, és hangja egészen ismerősen cseng a fülemnek. Mikor oda fordulok, akkor látom, hogy ki is az. Elöszőr abban a falunak a fogadójában találkoztam, egy férfi társaságában. Egy ideig abban a hitben voltam, hogy ők ketten házasok, de hogy fel lettem világosítv, az egyenlőre nem rémlik. Ha az emlékezetem nem csal, Valami H-val kezdődő neve van, talán Helga, vagy Hanna, eset leg Hilde? Nem tudom, de ez most nem is igazán olyan fontos. Tekintetem, a páros férfi tagját kezdi keresni, de nem találom. Nyilván máshova helyezték, és azért nincs itt vele. Egészen megértő, a hölgy aminek rendkivülörülök, majd kérdez tőlem.
- Nos, a Hans család komornyíkja hívott el, és őt várom, de szerintem már megbánta a dolgot, mert itt sincs. Ami nem gond, mert legalább fel fedezhetem a fővárost, és a benne élő lényeket is. Tehát nem mondhatom, hogy feleslegesen vagyok itt, mert hasznosan töltöm az időmet. Na és a társa, ő holvan? - Kérdem, mert érdekelne a dolog. Kiváncsi vagyok, hogy a másik merre lehet, bár lehet ez nem pontrám tartozik, és ő pedig nem az annyja, hogy tudja hogy merre lehet a másik. Az igazat megvalva, let volna dolgom a szobámban, egy kis kitakrítás el kell a szobámnak, de ezt már csak akkor, ha vissza mentem.

* Kicsit meglepődött a nő hirtelen feltett kérdésén, majdnem hogy el is szégyellte magát a feltételezésen, hogy Oswald a társa lett volna, ám egy félpillanatnyi pirulásba fordulás után felfogta a kijelentés valódi értelmét, s semmitmondóan megvonta a vállait. 
- Biztos a dolgát végzi, fogalmam sincs, hol is lehet most. A templomosokkal valószínűleg. * A minap beszélt a férfivel, ám azt éppen nem kérdezte meg tőle, hogy ma mi dolga akadt. Furcsa is lett volna, na meg egyébként is eleget botlottak egymásba ahhoz, hogy ne legyen oka ilyesmire rákérdezni. Hellenburg nem volt ám olyan nagy, mint amilyennek tűnt. * - Melyik család komornyikja?
* Tette fel a kérdés, majd egy picit rátámaszkodott a lándzsájára, tűnődve figyelve végig a hömpölygő tömeget. Hellenburg, micsoda gyönyörű, sokszínű település, mennyi néppel, mennyi fajjal. Igazán különleges hely volt, s nem akadhatott egész Veronián párja, sokszínűségben legalábbis biztosan nem. 
- Ha tudod, lehetséges, hogy el tudlak vezetni az épülethez vagy Hanshoz, de a címer vagy a név nélkül aligha segíthetek Hans megtalálásában.

A játékot inaktivitás miatt LEZÁROM.