[Luna, Oswald, Hilde] Ebédszünet egy démonnal

* A nap forrón sütött le párosukra, ahogy homályos céltól terhesek lépkedtek végig Salzdorf ódon utcáin. Delelő felé járhatott, gyomra nyugtalanul nyögött fel panaszkodva, ahogy elhaladtak két emeletes ház között rejlő parasztkunyhó mellett, melyből frissen sült kukoricakenyér andalító illata csapta meg orrát. Szemeit sandán fordította a lovagra, ha nem is kérlelően, de kérdően kétségtelenül. A feladat várhatott, sehol nem lelték azt a besurranó irigységdémont, s igazán kár lett volna étlen-szomjan folytatni az utat, mert hát ugye erőt érdemlegesen csakis teli gyomorral fejthet ki az ember.
- Úgy látom van egy fogadó nem messze. * Fejével az épületről lógó cégér felé biccentett, melyre egy tehén tőgye volt pingálva, s alatta fehér betűkkel két szó: Bimbó borozója * - Biztos akad valamilyen étek, a igaz, ilyen nevetséges névnek a hallatán aligha hinném, hogy bármi olyan lesz, amit ne kaphatnánk meg egy tehén alá feküszve. Betérjünk?
* Tarisznyáját igenis nyomta némi száraz kenyér, de nem igazán kívánta most a foga az efféle puritán étket, a szárított kolbászt már idefele elmajszolta rendetlen módjára, s most csak magányosan várakozott kenyér-anyó, hogy mikor veri meg az alkohol. Bárhogyan is, de igen bevágyódott, s mivelhogy ismerte Oswald étkét is (Idefele éppen csak a lovat nem ette meg maga alatt), aligha kételkedett annak igenlésében, egyenest megcélozva a fogadó ajtaját, ahonnan halk, hamis hegedű hangja szólt. Kevesen voltak bent a rozoga kis téglaépületben, többnyire parasztok, kását zabálva sörrel. Egyik falon tehénfej, másikon törött kocsikerék. Vigyorodva tűnődött el, vajh, mi lehetett a története a díszítésnek, de nem nagyon foglalkozott vele, s a cingár, kecskeszakállas fogadóshoz lépett, pár váltót lehelyezve az asztalra.
- Adjon Isten. Miféle ebéd van most konyhán?
* A fogadós különösebb meglepetés nélkül szemlélte a mögötte lógó palástot, s a kezében lévő lándzsát, átsandítva Oswaldra, aki éppen csak a plafont, s az azon lógó lámpást nem fejelte le. Rajta picit nagyobbat lepődött, de nem nagyon lágyult meg közömbössége. 
- Hát, kása az van... Tudok adni túrót, lekvárt, kenyeret. Mást nem készített az asszony, szegényes a legtöbb látogató, nem kérnek többet annál, ami van, s sokan azt se fizetik, a tegnapi lábast öntjük meg vízzel, s főzzük újra.
- Akkor kérnék némi lekvárt és túrót, meg egy korsó sört mellé.
* Szemeivel Oswaldra sandított, talán képes valami sültet aludni magának, ha úgy adná a dolog. Jó pénzért biztos kerítenek egy vágnivaló marhát, a férfinek az még csak éppen bemelegítésre lesz elég, ha igazán éhségében van. Mindenesetre megvárta, hogy társa és a fogadós végezzen, majd felnyalábolta étkét, s leült egy foltos kis asztalhoz, melyre csak annyi volt írva, hogy "Franz egy nagy franc". Ennek utána késért nyúlt, s vágott egy szeletet a száradó kenyérből, vastagon rákenve a lekvárt, s némi túrót is.

Kellemes falucska Salzdorf, régies épületei egyfajta békés méltóságteljességet kölcsönöznek a poros utcáknak. Bizonyára láttak már nagyobb pezsgést is a falak, most leginkább egy álmos település. Talán pont emiatt is annyira szép valahol. Minden egyes kő mesélhetne valamit. Szívesen elidőznék egy pár percig még, megfigyelve a emitt a szépen megmunkált vas zsanérokat, amott az esetlenül összetákolt deszkakerítést. Több okból sem érünk most rá erre. Az egyik ok, hogy még feladatunk van, a másik pedig az, hogy hihetetlenül meleg van és farkaséhesek vagyunk. Hilde hangja töri meg a csendet aztán és úgy érzem egyszeriben, hogy van még remény és esélyünk a túlélésre. Felkapom a fejem és csakugyan látom a fogadót nem messze.
- Miért is ne? - vonom meg a vállam, de azért már jobb kedvvel. Ilyenkor még ez az idétlen nevű helyre is úgy vágyik az ember, mint a Mennybe. Mielőtt észbe kaphatnék, a lány a tettek mezejére lép, át a küszöbön, be Bimbó borozójába. Követem és hallom is, mit beszélget a fogadóssal. Keserű, hogy csak ennyivel tudnak szolgálni, de a semminél így is jobb. Azért egy kicsivel több pénz hátha megindítaná a szívét, hogy valami laktatóbb ételt kerítsen az asztalra. Nem vagyok telhetetlen, jó lesz kezdetnek a kenyér is.
- Jóember, ha a nap folyamán össze tudnának ütni valami nagyobb étket, megfizetnénk.
Bírom én a nélkülözést, Hildéről is tudom már, hogy azért szívósabb, mint amilyennek látszik, de azért kinek ne esne jól ilyen hosszú út megtétele után, ha legalább félig megtömhetné a hasát és ne a gyomorkorgást hallgassa még napokig? Valahogy sikerül elérnem, hogy a fogadós meggondolja a dolgot, majd leülünk egy asztalhoz és neki is állhatunk szegényes ebédünknek. Órákat is várunk, ha kell, hogy valami tisztességes falathoz jussunk, biztos vagyok benne, hogy Hildének sem ártana egy rendes étkezés.

Ott hagytam a Bordély biztonságát jelentő falait, és a várost is melyben eddig éltem. Különösebb indíttatásom nem volt hozzá, leg feljebb annyi, hogy egy kis környezet változásra vágytam, és ezért is vágok neki egy útnak. Az indulás előtt, még a főnöknőmön kívül, a barátnőimnek is szólok, hogy tudjanak róla, hogy elmentem kicsit. Út közben annyira a gondolataimba merültem, hogy azt sem vettem észre, hogy már nem a városban vagyok, hanem kint az erdőben. Az emberi beszédeket, madár csicsergés váltotta fel, ami csak akkor kezdett ez fel tűnni, mikor már a közepénél jártam. Egy megfelelő sebességgel, elég hamar egy falucskában kötök ki. A falunak, van egy bizonyos bájja, valami ami magával ragad. Embert szinte alig látni, bár a napot figyelembe véve, ezen nincs mit csodálkozni. A lábaim, már nagyon fáradtak, és sajognak ebben a valamiben, amit cipőnek vagy minek neveznek, és ha ez még nem lenne elég, még a gyomrom is morogva követel valami táplálékot, amit megemészthet. Távolról csak annyit látok, hogy valakik betérnek oda.
- Várjanak. - Hangom halkra sikeredik, így kérésem úgymond süket fülekre talál. Mikor tennék még egy lépést, egyik lábam megbotlik a másikba, s már fel voltam készülve arra, hogy megcsókolom a macska követ, de nem az történt. Meglepetésemre, egy erős férfi kéz között találom magam, de nem sokáig. A következő pillanatban, viszont már a földön ülök, sajgó hátsóval.
- Hülye városi liba, legközelebb nézz az orrod elé. - Lekezelő hang nemére, nagyon nem tudok mit reagálni, de meg sem várja, hogy bármit is reagálhassak a mondandójára, s már el is tűnt. Fitos nózim alatt, még morgok valamit, majd fel kelek a földről, és a fogadó felé veszem egyenesen az utamat. Amint belépek, úgy érzem, hogy minden szem rám szegeződik, és egykét nevetés hallatán, mintha rajtam nevetnének. Lehet, csak én vagyok ebben a jelen pillanatomban paranoiás. Egyenesen a pulthoz megyek, ahol az aznapi ebéd menü található, el olvasom és egy lemondó sóhajjal szólalok meg.
- Egy tál kását kérek szépen. - Adom le rendelésemet, mire a pultos egy fatálat vesz elő, amit hanyagul a pultra dob, majd szed a kásából, és hanyagul a tálba önti. Fizetés után, egy közeli szabad asztalt keresek, de olyat nem találok, de az egyik asztalnál, mintha lenne egy szabad hely. Oda megyek a pároshoz, és rá kérdezek.
- Jó napot. Szabad, ez a hely? - A választ meg sem várva, leülök és enni kezdek.

* Szavaidra a fogadós kissé eltűnődik, majd végül különösebb ellenkezés nélkül azt mondja, hogy talán képes lenne megoldani, de várnunk kell egy keveset ahhoz, hogy el tudja küldeni az asszonyt egy kacsáért, tyúkért, valamiért ami nekünk jó lenne. Ennek a megbeszélését a lány úgy dönt, rád hagyja, s egyelőre megelégedik az olcsó kenyér szivacsos ölelésével, melyre majd a lekvár jótékony csókja fog pimaszul kapcsolódni. Emellett persze a jobb étel reményében nem is kért sokat magának, a túrót még ki is hagyta belőle, de ha más nem, étvágy fokozónak tökéletes lesz, na meg a sör is, melybe már most az asztalnál ülve nagyot kortyol, elégedetten felszisszenve, ahogy az itóka pezsegve kezdi ki torkát.
- Kellemes kis település, ha egy kissé üres is. 
* Hasított is két szeletet magának, némi várakozás után pedig megkente őket a fanyar szilvalekvárral, egyike mosolyogva Oswald felé tolva, hátha a nagy éhségben annak megjönne a kedve egy szelethez. Magáéba beleharapott, majd morgolódva hagyta, hogy a szivacsos sivatagszáraz kenyeret egy kissé átitassa nyálának lassan összefutó tengere... Furcsa... Kissé idegesítette valami, ám eddig nem tudott rátapintani a tényre, hogy mi is lehetett az, ám ahogy egyre közelebb és közelebb került a furcsa, enyhén fejfájós érzés kénytelenné vált felismerni a Démonok jellegzetes auráját. Oswaldra pillantott... Minden bizonnyal ő is érezte, valószínűleg korábban nála.  Ez persze nem jelentett semmit, Délen bárki nép szívesen látott volt, ha megtisztelte a rendet és a törvényt, csak egy tétova vállrándítást nyert el kostatnációként a jövevény, ahogy belépett az ivó ajtaján. Tizen-húszas leánynak tűnt, természetellenes lila lobonccal, mely szép szedermezőként terült el hátán, s formás szárnyain. Vonzó nő volt, még így is kivette jól, de valami olyasmi hatással áradt belőle a szépség, mely emberhez nem illett, s teljesen jól támasztotta alá a belőle származó jellegzetes érzetet. Emellett mégsem undorodott, nem vetette meg a démonokat véletlenül sem, s szemük pillanatnyi találkozása alatt talán többet is látott, mint puszta vágy iránti hedonista éhséget... Akárhogyan is, kicsit el is gondolkodik, mire arra eszmél, hogy a másik már ott van az asztaluk mellett. Vállát vonva válaszol, halványan a démonra mosolyodva.
- Természetesen, foglaljon csak helyet.
* Nem érezte magát feszélyezve, látszott, hogy a nő tényleg csak amiatt jött ide, hogy étkezzen, s amiatt aztán tényleg senkire nem vetettek volna még követ, ő legalábbis biztosan nem, emellett viszont a kíváncsiság kissé úrrá lett rajta, s végül halkan a nő felé szólt.
- Nem sokszor láttam életemben démont kék-palástosok közé ülni. Mi szél hozta erre, kisasszony?

Reménykedem benne, hogy a várakozással nem csupán az időt fecsérlem és magamat kínzom feleslegesen.
- Az is lehet, hogy távol vannak. Talán vásár van a közelben - találgatok, majd ahogy ránézek, látom, hogy mosolyog, aztán azt is, ahogy elém tol egy szelet kenyeret, megkenve szilvalekvárral. Elmosolyodom köszönetem jeléül és úgy döntök, elfogadom a felajánlást.
Az éhség gyakori velejárója a fáradtság és ez általában nem előnyös. Különösen nem akkor, ha az ember idegenként ül egy ismeretlen fogadóban, fegyverrel az oldalán. Sokakat a kard inkább provokál, mint megfélemlít, kiváltképp, ha pár pohár is kiürül közben. Szerencsére azonban vannak olyan érzések, amiket a gyomor méltatlankodása sem tud elnyomni. Felfigyelek a démon érkezésére. Megszoktam, hogy általában emberi formában látom őket mutatkozni. A természetellenes haj- és szemszín, s még inkább a sötét szárnyak azok, amelyek mindenki számára tanúbizonyságul szolgálnak: viselőjük nem emberi lény. Egyébként csupán egy átlagos, szép arcú fiatal lánynak tűnne. A pulthoz lépve valamit beszél, majd egy fatállal a kezében rövid mérlegelés után egyenesen az asztalunkhoz lép. Udvariasan köszön és szabad hely iránt érdeklődik, majd nyomban leül és nekiesik a kásájának. Úgy tűnik, nem csak minket kínoz ma a farkaséhség. A válaszként indított biccentésem már meg sem láthatja.
Délen megtanultam, hogy senki sem nagyobb a másiknál. A pápa nem tévedhetetlen. A zsinatelnök is ember. A földműves is lehet tudós a maga munkájában. Egy vámpír, egy tünde vagy egy démon nem értéktelenebb az embernél. Valahol azért bennem is van egyfajta távolságtartás más fajokkal szemben, elvégre míg Hellenburgba nem kerültem, embereken kívül nem nagyon találkoztam más fajokkal. Hilde volt az első, aki mellett ezt nem éreztem. Megismertem annyira, hogy a vonásai és szokásai egészen természetessé váltak számomra, jóformán már semmin sem akadok fenn vele kapcsolatosan.
A vámpír már azelőtt megszólítja a démont, hogy a falatot lenyelném, kedvesen és előítélet nélkül. Magam is kíváncsi vagyok, milyen választ ad szerény asztaltársaságunk legfrissebb tagja a feltett kérdésre. Érdeklődve döntöm hátamat a szék támlájának, tekintetemet az asztallapról a démonra emelem.

Az utcán elszenvedett kis kalandom után, végül is bejutok a közeli fogadóba, ahova az a két másik lény is bement. A pultnál, egy tál kását kérek, mert valami főt ételt kivánok enni. Az ételt megis kapom, amit aztán ki fizetek, és utánna alaposan szét nézek. A párost, akik elöttem jöttekbe, megtalálom és épp ők is esznek. Mielött még oda mennék hozzájuk, felmére a terepet, hogy holtudnék helyet foglalni. Nem találok más ülő helyet, és így oda megyek hozzájuk. Elöbb még kérdem, hogy szabad-e a hely, de nem várom meg, hogy mit mondanak, és leülök. A páros hölgy tagja, helyel kínál, majd mikor enni kezdek, a hölgy beszélgetésbe elegyedik velem, és a páros férfi tagja is miután lenyelte a falatot, hátra dől és érdeklődve várják, hogy mit is fogok nekik mondani.
- Kicsit túl messzire kalandoztam a városomtól, és itt jukadtam ki. Egyébként a közel múltban, nekem volt szerencsém látni, a bíróságon. A háború démonát azzal vádolták, hogy a várost terrorizálta, és ez nem cak valami koholt vád volt, hisz nem egy-két alkalom kór, nekemis volt szerencsém ezt megtapasztalni. - Mondom, mint egy bele menvea beszélgetésbe. Minden esetre, az nem ma fog megtörténni, hogy vissza indulok a városomba, elöbb még úgy tervezem, hogy itt töltök egy éjszakát, mer ez a út nagyon lefárasztott, így jobb ha itt pihenek. Tekintetem, elöszőr a férfin legeltetem, majd a nőjére vándoról át.
~ Talán esetleg össz jöhet egy édes hármas, csak dolgoz meg érte. - Gondolom maamban, miközben tekintetem ismét aférfin van, aki egyenlőre még nem szólalt meg, mióta én ide ültem közéjük.
- Kérem, bocsáltsák meg a modortalanságomat, még be sem mutatkozta. Luna Luntika vagyok, de a...és őnök mi jáatban itt, ha szabad kérdeznem? - Adok hangot kiváncsiságomnak, ha már úgy is beszélgetni kezdtünk. Közben azért a kásámaat is eszem, hogy ne hüljön ki, míg őket vagy őtett hallgatom.

- Talán... Láttam eléggé sok kézművesműhelyt, nem lenne meglepő.
* Azzal ismételten beleharapott az étekbe, lenyelve végül annak száraz mindenségét. Kicsit talán mohóbb is volt a kelleténél, s keserűen tartotta vissza a köhögést, lekísérve végül az kenyeret egy korty sörrel, melynek rettenetesen nem illett az íze az édes és savanykás lekvárhoz. Kicsit el is kámpicsorodott a képe az egésztől, de végül "férfiasan" megerőltette magát, s elviselte, inkább a jövevényre figyelve.
- Óh, hát, szerencsére gondolom a kisasszony nem kíván terrorizálni minket...?
* Persze csak viccelt ő maga is, aki a bajt keresné tényleg nem közéjük ülne, pláne nem, hogy Oswaldon azért látszott, hogy könnyeden feldöntené az asztalt... Meg másik hármat-négyet is egy sújtással. Mindeközben a sörébe belekortyolt, ismételten nekiveselkedve egy kínkeserves falatnak. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Luna mintha kissé ragadozó tekintettel mérte volna fel őket, ám egyelőre nem kívánt túl sok problémát tulajdonítani az egésznek, s csak hallgatta annak a szavát.
- Semmi probléma. * Mosolyodott el, egy pillanatra szemeit Oswaldra fordítva * - Én Hilde vagyok, egyházi feladatból érkeztünk ide, semmi érdekes.

Eltűnődve figyelem a jelenetet, közben néha a söntés felé is pillantgatva, hátha hozzák már azt a normális ételt Pörköltet, rántott húst, mindegy is az, bármit, ami legalább ehető is. Addig is azért örülök a lekváros kenyérnek is, amit Hildétől kaptam. A jövevény meglehetősen nyitottnak tűnik így elsőre is. Ez nem biztos, hogy rossz dolog. Aztán be is mutatkozik. Hilde továbbra is kedvesen fordul hozzá, s illenék ezek után nekem is bemutatkozni
- Én Oswald vagyok - biccentek. Társam példáját követve csak a keresztnevem mondom meg, nem tudhatjuk, kiféle-miféle a démon és egyébként sem hiszem, hogy lényeges lenne a családnevem is. Küldetésünk lényegét ő már elmondta, így nem látom értelmét, hogy különösebben ecseteljem még.
- Ismered ezt a falut? - érdeklődöm.
Gyomrom éktelen kordulását köhögéssel próbálom leplezni.
De mit keres itt egy démon? Nem az ártalmas fajtának tűnik, ivóban még nem találkoztam ilyen fiatal kinézetűvel, egyszerűen nem lehet biztonságos számára.

A nő, kérdez, közben párja csak csendben ül, és eszik valamit. A nő kérdésére válaszolok is, valamint a kék-palástos dologra is van egy mondani valóm, amit megis teszek, aztán a nő egy viccet süt el, amit fáradságom okán, bár észreveszek, de nem nevetek, csak egy kedves halvány mosolyal jelzem, hogy észre vettem azt. Majd, bemutatkozom nekik, amit aztán ők is megtesznek. Eddig észre sem vették, hogy bemutatkozásomat félbe harapom, mert hisz van egy barátnőm, Lara személyében, de ő nem szólít soha sem Lulunak, neki mindig is csak Luna leszek. Nem mondom, hogy jól van ez így, his jól esne kimondani, hogy a barátaim Lulunak szólítanak. A kérdésemre, Hilde adja meg a választ, és nő létére nem egy bőbeszédü féle, de a párja sem az, de mondjuk a párja pasi így neki ellehet nézni, hogy nem egy beszédes féle. Még Hildének is, hisz ha jobban belegondolunk, nem minden nő szeret hosszan dumálni, csak hozzá vagyok szokva, hogy a bordélyban, mindenki imád fecsegni, főleg az ügyfelük dolgait, vagy azt éppenséggel, hogy kivel találkoztak a piacon, nem régen.
- Bocs édes, de nem ismerem, én is ma vagyok itt első alkalommal. De, kétezer ért én is kellemes társaságuk lehetek. - Bár, végig Oswaldra nézek mosolyogva, de szavaim Hildének is szól. Nem zárkózom el egy édes hármas lehetőségétől sem, nem vagy olyan maradi, hogy csak egy úr társaságát élvezzem. A kásámnak, még az utóját meg eszem, és én már végzek is az evéssel, de érzem, hogy nem volt elég a kása ebédre.

* Kicsit hallgatott ahogy Oswald átvette a szót tőle, s feltette kérdését a nőnek. Közben egy szép szelet lekváros kenyér már képében pihent, ám menten majdnem vissza is tért a szájából, ahogy meghallotta a nő reakcióját a kérdésre. Édesnek nevezte Oswaldot, egyrészt ez picit idegesítette, másrészt rettenetesen szemtelen és pofátlan megszólítás volt egy felszentelt lovagnak, nem beszélve arról, hogy... Oswaldot nem lehetett csak úgy édesnek titulálni, nem előtte legalábbis. Dühödten kísérte le a falatot egy kis folyadékkal, majd indulatosan állt fel az asztalról, akkorát csapva az asztalra, hogy majdnem kiöntötte a poharát.
- Mégis miféle viselkedés ez?! Délen tiltott a prostitúció, miből gondolja, hogy pont egy lovagot érdekelne ez az ajánlat! * Mérgesen, ámbátor kissé szégyenkezve fordította át arcát a lovagra * - Igaz? Egy... Protestáns lovagot nem érdekel ilyesmi, nem? 
* Bele sem mert gondolni, hogy lényegében mire is gondolt konkrétan a nő. Ez olyasmi volt, amit nem sokan tettek volna meg és főleg nem itt, előttük, palástosok előtt. Szeme továbbra is a templomost vizslatta, annak reményében, hogy az talán képes lenne megmentenie ettől a kialakult helyzettől, ám nem úgy tűnt, hogy ettől akár az Úristen is megmenthette volna... Miért volt ilyen fene dühös?

Beleprüszkölök a poharamba, aztán zavartan pillantok hol a démonra, hol Hildére, ahogy tudatosul bennem, miről is van szó. A megszólítás  már önmagában is meglepő volt számomra, így csak még furcsább a helyzet, ahogy Hilde felháborodik, egyben felhívja a figyelmem arra, hogy a hölgy nem csupán beszélgetni szeretne, mert van nála valami információ, amit csak pénzért adna ki. Voltam már ilyennek tanúja, így azonban még nem jártam, s el is töprengek azon, mihez is kezdjek most egész pontosan. Miután erőt veszek magamon, biztatón mosolyodom a vámpírra.
- Attól tartok, én semmiképpen nem élhetek ilyesmivel - Lunára pillantok aztán - Amennyiben tényleg erről van szó, az ajánlatot el kell utasítsam. Az én hitem, nem enged meg nekem ilyesmit, s gyanítom, Hilde is így van ezzel a maga részéről - még ha rám is nézett a démon, a figyelmemet nem kerülte el, hogy többesszámban beszélt.
Megkordul ismét a gyomrom és kissé türelmetlenül pillantok a pult irányába. Különösebb sürgés-forgást nem látok, így attól félek, vagy elfelejtettek, vagy figyelmen kívül hagyták a kérésem.
- Talán megkérdezem, mi a helyzet a tisztességes ebédünkkel - emelkedem fel kissé a székből, s ha csak nem állítanak meg valamivel, oda is megyek, igyekezve magamra türelmet erőltetni, nehogy véletlenül indulatosan szóljak oda. Egy kicsit még úgy érzem, zavarban vagyok az iméntiek miatt, ha nem is látszik rajtam remélhetőleg, szándékosan is más dologgal akarok most foglalkozni.