[Oswald és Hilde] A Tűző nap alatt

*A homok, s a kavicsok halkan ropogó tengere suhogva ölelte körbe lábát, ahogy monotonan pakolta egymás mellé őket. Hajába koszosan kenődött az izzadtságtól mosódó por piszkossága, maszatosra kenve aranysárga szalmakalapját. Bőrére viszketve ült ki a só, rettenetesen zavarta az itteni embertelen idő, aligha akadt utálatosabb tája Veroniának mint ez itt. Szerencsére persze nem egyedül kellett végigszenvednie az utat, itt volt vele Oswald is, s természetesen nagyapja.
- Húú, de jó érzés amikor az embernek nem szalad össze a nyál a szájában egy csepp víz gondolatára. Te biztos kívánsz valami folyadékot Hilde, nem? Egy jó hideg sört, mustot, esetleg gyöngyöző szikvizet.
- Ne élvezd ennyire.
- De hiszen olyan csodás lándzsának lenni, semmi szenvedés~
* Hogy miért is voltak itt? Oswald oldalát csomag nyomta, időnként cseréltek, hogy éppen kinél is volt. Pár köteg könyv volt, ismeretlen betűkkel, s olyan nyelvű szöveggel, melyet senki sem ismert Hellenburgban. A zsinatelnök kérése szerint csak ketten mentek, ráadásul álruhában. Se páncél, se Hellenburgi kék. Egyetlen, immáron kisárgult fehér posztóing volt rajta, s a változatosság kedvéért egy hosszú, térdig érő drapp szoknya, melyet valahol félúton felhasított egy bozótosban s így majdnem combjáig szabadon fogott bele a néha-néha feléledező forró szél. Pokoli meleg volt, az ing csak úgy tapadt magára, s minél jobban próbálta ellökni a ruhát testétől, annál jobban ragadt vissza. Az élet rossz volt, de talán ha más nem, a társaság enyhíthetett rajta, s így szenvedve húzta félre a szája elé kötött kendőt, hogy érthetőbb legyen szava, nem foglalkozva a ténnyel, hogy utána azonnal krehácsolnia kellett az arcába csaó ropogó homok miatt. 
- Ezek a dűnék soha se érnek véget, mindegyik olyan egyforma...Te jártál már errefelé?

- Nem, még sosem.
Ennyit sikerül csak fáradtan kinyögnöm. Ahogy sejtem, a képem rákvörös. Beletúrok a hajamba, hogy az izzadságtól a homlokomra tapadó tincsektől megszabaduljak. Belül hálát adok a Magasságosnak, hogy nem páncélban kell ezt az utat megtennem. Fontos volt a küldetés és egyébként nem foglalkoznék ilyenkor azzal, hogy mit kell elviselnem a véghezvitele közben. Ezúttal más a helyzet, de azért aggódom Hildéért is. Valószínűleg neki még nehezebb is, mint nekem.
Percenként megy homok a szemembe, amióta feltámadt a szél, úgy érzem, csigalassúsággal haladunk csak előre. Igaza van a vámpírnak: minden teljesen egyforma. Nem vagyok biztos benne, hogy nem tévedtünk-e el, de azért nem nagyon akarom hangoztatni, a hangulat így sem a legjobb.
A ruhám úgy tapad rám, mintha vízbe estem volna benne.
Jó lenne valami árnyékot találni, mielőtt még napszúrást kapunk. Legalább a lándzsát nem kell félteni.
Mély levegőt veszek, a forróság a tüdőmig szalad és köhögni kezdek. Akármennyire is próbálom a gondolataimat kordában tartani, hűvös forrásvizekhez kalandoznak, zöld, árnyékos tisztásokhoz és hófödte hegyormokhoz, és csak még szomjasabb leszek.
Nem is tudom, lehetne-e még ennél is rosszabb a helyzetünk.
- Csak van valahol legalább egy kis árnyék, ha víz nem is - mondom ki akaratlanul is, amit gondolok.

- Nagyapa?
- Igen, már jártam párszor erre. Kegyetlen vidék egy vámpírnak, ám elégé kietlen ahhoz, hogy nyugodt életet tudjon biztosítani. Még a régi időkben voltak az középső területeken sziklába vájt kolóniák, többnyire Rotmantel, illetve Nachtraben kísérletező helyek... Úgy sejtem, utóbbiak még lehetnek is erre. A Blutsternek ásták ezeket ki, s nem volt igazán problémás az itt lévőknek, mert nagyon kellemes hűvös volt a föld alatt. Emellett ha igaz kint nem is, de a mélyben mindig akadt mit vadászni, méretes vadász rovarok töltötték be a végeláthatatlan járatokat, s minden ocsmányság, amiről nem beszélünk. Jártam én is egy ilyenben, egy kitolt Rotmantel kísérletező hely volt, ahova olyan szikéket kellett juttatni, amik nem csorbulnak. Valamilyen kísérleteket végeztek a bőr vastagítására, rettenetes ocsmány lényeket nyomorítottak ki, trollok bőrét vágták addig, míg kellően be nem varosodott, majd azt ültették emberek testébe... Nem tudnék ismét eljutni oda, a homok túlzottan mozog, s lehet nem is akarok. Vannak olyan emlékek és képek, melyek jobb, ha a kor sötétjébe vesznek.
* Csöndben hallgatta az öreg történetét, Veronia csupa varázslatos hellyel volt ellepve, de legalább annyi sötétség is akadt benne, ha nem több. Hallott Hellenburg katakombáiról, éppen csak járni nem járt lent, ám egyszer tervezne. Érdekelné, mégis miféle titkokat rejt a világ legfényesebb városa, milyen árnyékot is vet a mélybe a sugár, mely egyébként bearanyozza napjait.
- Igen... Csak egy kis árnyék..
* Unatkozva vakarta bőrét, jobban leégni már nem tudott, s már így is mezei barnába vedlett már, de hát az amalgán nyakláncnak is csak egy fokig volt haszna, utána meghalt a tudomány, s biza semmi sem menti meg... Ám mégsem a nap zavarta, pár nap s hozzászokik... Ez a rettenetes fény és por... Pokolian ostromolta minden érzékét.
- Hol jár a nap Oswald?
* Kérdezte végül meg a férfitől, nem akart ő maga felnézni, ugyanis szeme igen fájlott az égnek a tapintásától, s már csak az hiányzott, hogy arra rátegyen még egy lapáttal, egyeneset a napba nézve.

Kíváncsian hallgatom az öreg Nebelturmot. Hátborzongató dolgokat élhetett meg, az már szent, és el is gondolkodom azon, mi mindent tudhat még. Hilde igazán szerencsésnek mondhatja magát, hogy ő megmaradt neki. Hiába, az idősek tudása egy olyan dolog, amit nem szabad csak úgy elveszni hagyni. Egy kicsit sajnálom, hogy én már nem ismerhettem a nagyszüleim, biztos sokat tudtak volna mesélni. Hiába éltem meg már harminc telet, mindig rájövök, mennyire kevés az, amit tudok a világról. Örülhetnék, hogy itt lehetek, de most valamiért ez annyira mégsem sikerül. Azért még mindig jobb a helyzetem, mint Hildének, igaz, nem merek belegondolni, mennyire leégtem, de azért jelent valamit, hogy az ingem is és a nadrágom is hosszú, pont eléggé ahhoz, hogy csak az arcom fájjon, mint a veszedelem. A nyakamban egy zöld sál van, leginkább azért, hogy szükség esetén védeni tudjon a homokviharban. Ezt leveszem és Hildére terítem. 
- Legalább a karodat takarja jobban, hogy nagyobb bajod ne legyen - inkább morgásnak hangzik a hangom, mint normális beszédnek, de ennek inkább csak az lehet az oka, hogy borzasztóan elegem van ebből a pokoli melegből. A kérdésére a bal tenyeremmel árnyékot vetek a szememnek, úgy próbálok felnézni.
- Kora délután lehet. Sokára lesz még éjszaka - vigasztalón mosolyodom el ugyan, mégis talán inkább keserédes. Csak éjszakáig bírjuk ki, a hideg még mindig nem akkora ellenségünk, mint a tikkasztó forróság. A csomagomba pillantok.
- Van egy rossz hírem. Nincs több vizünk. Ami volt még, az a kevés, az is elpárolgott.

* Szemei hálásan fordultak a férfira, ahogy az ráterítette a zöldes sálat. Egyrészről rosszul esett neki, hogy a textil még egy rétegként terült el rá, ám másrészt viszont igenis jó érzés, hogy ha csak ideiglenesen, de nem érte a nap. Emellett persze azt is igen értékelte, hogy a másik figyelmes volt, de nem érezte úgy, hogy elfogadhatta volna az ajándékot, mikor láthatóan Oswald is kutya bőrben volt.
- Neked is kell legalább ennyire, ezt nem fogadhatom el.
* Jegyezte meg, miközben egyébként tisztában volt a ténnyel, hogy az ő bőre mégis jóval kevésbé viselte ezeket a vad, zabolázatlan sugarakat. Sóhajtott, tüdejét menten a por töltötte meg, s hangosan, kelletlenül köhécselésbe kezdett. Zavarta az az érzés, amikor nem kellett köhögnie, de érezte, hogy volt valami a torkán, s hogy ha elég erősen csinálná ki is jönne, de egyszerűen nem ment.
- Telhetne ilyen lassan az idő éjjel is...
* Valamiért varázslatos volt ez: Amikor az ember haladni akart, az idő moccanni sem bírt, s csöndben telt minden pillanat, a homoktenger szemei darabként végeláthatatlan órákat szimbolizálva, míg az édes este úgy illant el, mintha csak egy pillanat lett volna... Egy csepp izzadtság, semmi más.
- Talán hajnalban kicsapódik valami kevés pára a sziklafalon. Muszáj találnunk valami forrást, nem bírjuk ki még egy napig így...
* A megoldás meglepő módon végül nem barlangként érkezett, a távolból mintha halk, sziszegő hang szólalt volna fel, mi több, talán inkább suhanó... Pont, mint mikor az ember szemcsés földet szór a macskakőre, s élvezi annak lágy, melankolikus dallamát.

Így is, hogy csak egy pillanatra néztem fel az égre, alig látok egy darabig, nagyokat pislogok és erősen összeszorítom a szemem, remélve, hogy így hamar helyrejön. Nem tudhatja az ember, mire számítson egy ilyen helyen, nem árt, ha lát is valamit.
- Hagyd csak, nekem jó így - legyintek - Fontosabb, hogy neked ne legyen nagyobb bajod.
Meg kell hagyni, tényleg nincs jó állapotban, és nem tudom, meddig bírná még, vagy én mennyit tudnék segíteni. Meg is ijedek belül egy kicsit, ahogy elkezd köhögni, újra, ezen az úton sokadjára már. Nem vagyok biztos benne, hogy nem az ispotályban köt ki a parókiabeli szobája helyett, miután itt végeztünk és újra Hellenburgban vagyunk.
- Ha kellemetlen is, jó, ha minél több dolog takar. Megvéd a naptól, izzadni úgyis izzad az ember, de így van is, ami hűtse. Még mindig jobb helyzetben vagyunk, mint némely állat, ami erre nem képes.
Egyet kell aztán értenem vele. Ólomlábakon haladt csak az idő napközben, amikor majd' meghaltunk a forróságtól, az éjszaka pedig úgy szállt el, mint egy kósza gondolat. Csak abban reménykedhetünk, amit Hilde is mond: hogy hajnalban valami lecsapódott párához juthatunk. Ha csak valami növényfélét találnánk, ami jóformán lehetetlen, már az is sokat segítene, hozzájuttatna minket valami folyadékhoz. Vajon milyen mélyre kéne ásnunk, hogy a homok alatt nedvesebb földet találjunk? Talán ki tudnánk nyerni belőle valamennyi vizet, egy ruhaanyaggal meg is tudnánk szűrni.
Aztán felfigyelek a hangra és nincs túl jó érzésem. Lovasok? Biztos, hogy nem. Valami állat? Sivatagi róka vagy valami kígyó? Levadásszuk. Gyanítom, mégsem ilyen hangot kellene hallanunk akkor. A bal kezem a törzsemen átlósan keresztülfutó szíj csatjához emelem, ami a pallosom erősíti a hátamra. Nem ismerem a sivatagot, és ha baj van, azonnal ki kell oldanom, hogy a fegyveremhez hozzáférjek.

- Igazad van, ezen esetben elfogadom örömmel az ajándékot, de ha a vihar ismét feléledne, ragaszkodom, hogy visszakerüljön hozzád.
* Nem a széllel volt baja, a homok meg így is úgy is szar, csakis a nap szakadatlanul reátekintő, piszok sugarai izgatták oly rettenetesen halvány bőrét, emiatt pedig igencsak szenvedett. Persze ennek ellenére nem cserélte volna másra, hogy itt lehetett, érdekes és izgalmas kalandnak tűnt, de legközelebb szekérrel is jöhetnének, s valamilyen hőt tűrő hátassal... Biztos kell valami ilyesminek léteznie, nem?
- Te hallod ezt?
* A csikorgó homok hangja egyre közelebbről érkezett, a dűnék miatt érthetetlen, gyanús irányokból, szinte teljesen kiismerhetetlenül. Fogalma sem volt mi volt ez, de szervezete valamilyen zsigeri alapon félelmet érzett, s egy pillanatra mintha hűvös lett volna, úgy szaladt végig az izzadtság hátán. Nappal sem foglalkozva tekintett fel az égre, az eddig ott mozgolódó keselyűk és más dögevő állatok mind eltűntek, s teljesen üres volt az ég, a kegyetlenül égető nap kivételével.
- Nagyon rossz érzésem van.
- Valami rémlik... Valami...
* Északnak irányából porfelhő kezdett emelkedni, a sistergő hang egyre csak közelített feléjük. A szél árnyéka mögé bújva még egy sebesebben mocorgó dűne is követte a furcsa érzést, mely messze túl természetesnek tűnt ahhoz, hogy igazi legyen.
- Valami...

Kedves Hildétől, hogy így is gondol rám, de csak biccenteni tudok válaszképp. Minden idegszálam egy dologra koncentrálódik: a különös, sziszegő-sistergő hangra. Nem látok az irányából, de magunk körül sem semmit. A homok mozog, és ez nem jó. Ha csak egy kígyó lenne alatta, nem hallanánk ilyen tisztán és hosszan. Az pedig, hogy ezek szerint Hilde is hallja, bizonyossá teszi számomra, hogy még nem őrültem meg és nem képzelődöm a hőség hatására. Valami történik, és nincs jó érzésem. Mintha veszély közelegne, de borzasztóan feszültté tesz, hogy nem látom, így nem lehet rá felkészülni.
- Igen - felelem - Hallom én is.
Alighanem, a sivatag is érzi. Pillanatokon belül a keselyűk is eltűnnek az égről, azt pedig én is tudom, hogy az állatok sok mindent előbb megéreznek, mint az emberek. Sajnos most nem tölt ez el túl nagy boldogsággal. Egy biztos: nagy bajban vagyunk mindhárman. A táj is változik, és most már nem kérdés, hogy a fenyegetés, ami már a nyakunkon van nem kicsi. Ide fog érni, és ha itt lesz, szembe kell néznünk vele, vagy elfutni. Erősen fülelek és figyelek, amennyire csak tudok, a porfelhő csak akadályoz.
Aztán gondolok egyet. Amilyen gyorsan csak tudom, a jobbommal megragadom Hildét és a hátam mögé rántom, majd leoldom a kardhüvelyt a hátamról, hogy a kezembe kaphassam a pallosom, amíg még nem késő.

* Aggodalommal tekintett végig a tájon, ahogy a férfi igenlően válaszol. Soha se hallott semmi ilyesmit, s ismerete is igen limitált a területről ahhoz, hogy bármit is tudhasson a lényekről. Félve szorította magához a lándzsát, keze fehéredett az erőtől ahogy fogta.
- Valami rémlik... Nem a régi már az emlékezetem... Homok, sistergés... Földszag... Óh, tényleg. * Kacagott fel az öreg egy pillanatra * - Hát persze, mi más lenne. Mikor utoljára jártam erre, kicsit szerencsétlenül sikerült a karaván út, mókás történet nagyon, éppen a sivatag északi kereskedelmi útvonalán jártunk...
- Nagyapa, most a lényegre.
- Fiatalság, bolondság... Homoki féreg, egybe megeszik egy lovat, ha nagyobb egy szekeret is... Bár, ha nem nőtt még meg teljesen, talán megúszhatjátok egy embert elfogyasztó lénnyel. Nagyon hosszú, nagyon izmos, s remeg tőle a föld. Nem látok menedéket a közelben, valahogy menekülnötök kéne. Nincs szemük, a rezgéseket érzik, s elegendő egy szívverés is ahhoz, hogy tudja, ha valaki a közelben van... Hilde, MENEKÜLJ.  
* Egy pillanatra ütődve konstatálta a dolgot, nem hallott még efféle szörnyetegekről, s nem is igazán kívánkozott most hirtelen találkozni eggyel. Hálásan tette kezét Oswald vállára, ahogy az maga elé rántotta, s kémlelte, hogy hol akadhat rejtekhely... Valahol volt egy szikla a közelben, de talán háromszáz méterre lehetett, homokon lefutni közel lehetetlen lett volna.
- Mit tegyünk?
* Szólalt végül meg némiképp kétségbeesve, de mégis olyan higgadtan ahogy tudott. Eközben a sistergés kicsit halkult, s a porfelhő is elkezdett lassan leülepedni... Valami rossz érzése volt, nem lehetett ilyen egyszerű az egész.

Akármennyire is kedvelem valahol az öreget, most nagyon felmérgesít. Nem tudom, mire számítsak, honnan és miképp, csak azt tudom, hogy nyakig ülünk a pácban, ami nem kicsi, erre elkezd anekdotázni.
Ijedten szisszenek fel arra, amit kibök végre. Ennél rosszabbra nem is számíthattunk volna, ilyesmi pedig meg sem fordul a fejemben. Azonnal ki kell találnunk valamit, amíg nincs késő. Újra és újra a lándzsa szavait forgatom a gondolataimban. Ha egy helyben maradunk, észrevesz, ha menekülőre fogjuk, utolér.
Nyugalom, a félelem csak ostobaságot hoz elő az emberből, és mi ezt most nem engedhetjük meg magunknak.
- Ha jól sejtem, addig semmi esélyünk, amíg elő nem bújik, igaz?
Minden érzékszervemmel próbálok figyelni, nehogy túl késő legyen. Ha megpróbálnám feltartani, amíg Hilde elmenekül... nem. Azonnal érzékelné, hogy Hilde kisebb nálam, és ha úgy működnek ezek a szörnyetegek is, mint az emberek és állatok, biztos, hogy azonnal rávetné magát. Hogyan lehetne kicselezni?
A környezetünk ismét változik: a sistergés halkabb, a porfelhő is leülepedik, de továbbra sincs jó érzésem. Tudja, hogy itt vagyunk, és minden bizonnyal lesben áll. Érzi, hogy egy helyben állunk, tehát már tudjuk is, merre lesz a célpontja. Halkan szólalok meg ismét.
- Tehát nem lát, de a rezgéseket érzékeli - egy pillanatra Hildére pillantok - Össze kell zavarnunk valahogy és végezni vele. Nincs hová menekülnünk.
Itt van.
Uram, add, hogy ne tévedjek!

- Nem hiszem, a kereskedők akik valamilyen okból itt utaznak többnyire sivatagi kutyákat szoktak erre hozni, s megbújnak egy-egy sziklán, amíg az állat elmenekül. Egyszerre ketten nem tudnátok elmenekülni, de talán ha elrohansz valamerre, s eltereled a lény figyelmét, akkor marad Hildének elég ideje elmenekülni. Talán. 
- Nagyapa, nem most jött el ennek az ideje.
- Csak segíteni próbálok, nagynak tűnik, két ember nem fog elmenekülni ettől. Sejthető, hogy miért nem jár sok karaván erre, nemde? 
* Kissé elgondolkodott, ismerte eléggé a templomost ahhoz, hogy tudja az gondolkodás nélkül inkább a az ő bőrét helyezné előre, mintsem a sajátját, ám ezt nem akarta, s kapaszkodóan fogott rá a férfi vállára, hogy meg ne tudjon iramodni. Megakadályozni persze nem tudta volna, de legalább így akadna ideje utána futni, már, amennyiben itt persze beszélhetünk futásról egyáltalán, ami mint ismeretes, nem volt a helyzet. 
- De... Mégis miként? Semmi sincs nálam a kulcsom, és pár váltó kivételével...
* Kétségbeesetten gondolkodott, esetleg képes lett volna egy-egy árnytőrt megidézni, de hát mit ért volna vele? Nem lenne elég ahhoz, hogy elcsalhassa maguktól csupán csak ennyivel a hatalmas (hatalmas?) lényt. A homok suhanása végül megállt, ám mintha lábuk alatt egy kicsit megmozdult volna a talaj.
- Fussatok most azonnal, ráértek gondolkodni közben, mozgásban kell maradni, ha már megtalált! 

Akármennyire is bíznék Hilde nagyapjában, pusztán a kora miatt is, nem nyugtat meg túlságosan, sőt, inkább úgy érzem, még inkább összezavarodom. Nem lát. Ez jár a fejemben. Ki tudnánk használni. Ha csakugyan olyan jól érzékel, mint az öreg mondta, miért ne venne észre minket a sziklán is, ha egyáltalán képesek vagyunk odaérni? Ahogy sejtem, nagyon gyorsan halad. Ez itt rólunk nem mondható el, rólam meg aztán főleg. El kell terelni a figyelmét, hogy ne tudja, melyik rezgés honnan jön, és egy alkalmas pillanatban valami érzékeny ponton ledöfni. A figyelemelterelésben egyezik a véleményünk az öreggel, ennek legalább örülök. Nálam vannak a könyvek, az is egy súly, de sajnos vigyáznom kell rá. A pallosom hüvelyét még mindig el tudom hajítani valamerre. A vállam fölött Hildére pillantok a szemem sarkából. Oda kellene adnom neki a csomagot, de vajon nem lassítanák le túlságosan? És az a szörnyeteg, ha az utolsó pillanatban arrébb ugrom, és jól sejtem, hogyan támadna, pont a fejébe tudnám vágni a pengém...
A lábunk alatt megmozdul a talaj és a lándzsa kiáltása azonnal ösztönös cselekvésre indít. A szikla irányába lendülök, magammal rántva Hildét. Inkább csúszás ez, mint futás, és abban a pillanatban a felszínre tör a hatalmas bestia. Elborzadok, ahogy megpillantom.
Nem lát.
De pontosan tudja, hol vagyunk ebben a szent minutumban is.
Szét kell válnunk. Ha éhes, én nagyobb falat vagyok neki, mint Hilde.

* Gondolkodás nélkül vetette magát a férfi után, s húzására megindult, amennyire csak tudott. A homok még rettenetes erővel fogta hátra, s izmai görcsösen feszültek össze víztől hiányos állapotukban, ahogy erőlködve helyezte egymás után és után a csizmáit. Úgy 20 méterre tudtak jutni, mindaddig szorosan ragadt Oswald tempójához. Mögöttük okádva tört fel a felszínre a szinte említhetetlen, ocsmány, homokszín lény. Bőre erősnek tűnt, csupa izom, tagadhatatlan erejének tökéletes bizonyítéka volt a sziklák sokasága, melyeket kitörésével hozott, s fejük felett, mellett csapkodva repültek el az akár ökölnyi méretű gránit és más szilárd darabkák. A hatalmas lény már-már hal módjára ugrott a földtől felfele (Nyilván csak egy darabja, a többi a földben maradt), ahogy kitátotta három hatalmas bőrredővel takart szájnyílását. Pont olyan volt, mint egy hatalmas cet ami mindent elfogyasztott, csak éppen nem a víz, hanem a homok volt a vadászterülete.
- Te jó ég...
* Úgy szedte a lábát ahogy tudta, a mögöttük lévő közel négy négyzetméteres területen szinte mindent elnyelt a lény, s pár pillanat múlva puffanva hullott a földre, megrázva a talajt, amire majdnem el is veszítette egyensúlyérzékét. Ótvar büdös rohadás és földszag lepte el a környéket ahogy a féreg kitátotta a száját, s valamilyen furcsa, szinte semmihez se hasonlíthatóan mordult fel irányukba, kilehelve a homokot, melyet lenyelt. A levegő sűrűn lökte előre a homokot, mely azonnal megzavarta a haladásokat, a lény pedig ismét felmordult valamilyen embertelen hangon, s a futva távolodó lábakat érzékelve meg is indult a páros felé, izmos tömlőin csúszva közeledve. Nem látszott konkrét mérete, de hatalmas volt.
- Mit tegyünk?! Ez hatalmas, egybe megevett volna minket és egy ökröt is...
* Zihálva kapkodta a levegőt, látszólag elveszítette minden harci kedvét. A homok kaparósan irritálta a torkát, s minden pillanatban ahogy a reájuk lehelt bűzben úsztak lélegzetvétele kaparós köhögésre késztette.
- Nyugodj meg, minden rendben lesz.

Az egész borzalmasabb, mint amilyennek el tudtam volna képzelni. Hatalmas erővel találjuk szembe magunkat a szörny képében, ami ellen fogalmam sincs, hogy volna esélyünk. Nem tudunk gyorsan haladni, a nap tüze mostanra már elszívta az erőnk nagy részét. Nem szállhatunk vele szembe, attól tartok, még csak abban sem vagyok biztos, hogy a pallosom átdöfné-e a bőrét. Most csak dísznek, fölösleges súlynak, esetleg gyenge önvédelmi fegyvernek jó. Most a lényeg, hogy eljussunk a sziklához, de gyorsabban mozog nálunk és tudja, hol vagyunk. Ez az, ami leginkább zavar. A felkeveredő por akadályoz a látásban, ahogy a fenevad mozdul, a sivatag is vele változik, dűnék tűnnek el és jönnek létre. A borzalmas szag csak még bosszantóbbá teszi az egész nyomorult helyzetünket.
- Hilde!
Nem örülök, hogy belélegzi a port, igaz, ez még csak a kisebb gond, ami történhet. Sokkal nagyobb problémánk is van most. Hallva őket, rájövök, hogy valószínűleg mindhárman ugyanúgy félünk. Ahogy próbálom minden erőm összeszedni, hogy minél nagyobb tempóra lehessek képes, kétségbeesetten töröm a fejem valami ötleten. Utol fog érni minket.
Nem lát.
- Szét kell válnunk, másképp nem tudnánk kijátszani.
És még így is csak kockáztatunk. Ki tudja, talán megéri.

- Minden... rendben... Csak por.
* Köhögte válaszolva. Nem volt semmi komoly baja, csak nem bírta jól ezt a szemcsés földet, s látszólag a szemcsés föld se bírta őt olyan különösebben. Takarni kívánta a szájnyílást, de nem tehette, inkább csak szenvedett, s már-már jobban aggódott amiatt, hogy Oswald túlzottan féltette... Bár persze ez mind csak felesleges félelem mikor egy homokféreg kergeti az embert.
- De... De akkor téged kerget majd, inkább veszek melletted, mint nélküled.
* A lándzsára támaszkodva sietett tovább, figyelve Oswaldra, hogy véletlenül se tudja átverni. A lény mindeközben egyre gyorsabban közelítette feléjük, s mikor végül hátrapillant, a féreg már közel 30 méterre volt tőlük, homokot és követ vetve mindenfele ahogy haladt. Nagy volt, ám lomha nem... Félt, irdatlan erővel fűtötte az adrenalin, s a szikla még mindig legalább másfélszáz méterre volt tőlük...
- Oswald, ketten két irányba egyszerűbb menekülni... Te is tudod... Kérlek, mentsd meg, csak ő maradt nekem... Kérlek
- Ne hallgass rá, együtt halunk, ha kell!

Ha nem volna elég az óriási veszély, amiben vagyunk, most még az is zavar, hogy két tűz közé kerültem. Időnk nincs, azonnal kell döntenem, pontosabban már döntöttem rég, de tudom, hogy Hildét nem tudom meggyőzni és akármennyire is jó harcos, tartok attól, hogy ostobaságot csinál még a végén. A kockázat így is megvan, azt hiszem, itt most nincs semmi biztos út, csupán reménykedni lehet.
Azt az egyet soha nem bocsátanám meg magamnak, ha miattam lenne rossz vége a dolognak, ha elvágom magunkat attól a lehetőségtől, hogy túléljük. Leveszem a vállamról a csomagot és odaadom Hildének. Ha gond történne, és remélhetőleg nem vele, a küldetést véghez kell vinni mindenképp.
Ketten erősebbek vagyunk, de szétválva cselesek. A fenébe is, itt most nem az erő az, ami meg tudna menteni minket...
Sóhajtok egy nagyot, a szándékomtól pedig nem tántorodom el. Taszítok egy nagyot Hildén és másik irányba iramodom, kicsit közelebb a szörnyhöz, csupán azért, hogy elvonjam a lányról a figyelmét.
Egy dűne tetejéről csúszom le, így távolabb kerülök aztán tőle és valamennyi előnyt is nyerek.
Kicsit rosszul érzem magam, amiért terhet is adtam még neki, annyira nem pehelysúlyúak azok a könyvek ugyanis, ráadásul ott van a lándzsa is neki, de ha elég ügyesek vagyunk, meg tudja csinálni.

* A férfi kezébe nyomta a csomagot, idegesen lökte félre magától, ám a másik ragaszkodott hozzá, s így szükségszerűen megszorítta azt, mert végül is a küldetés volt a legfontosabb. Ideje sem volt felkészülni, ahogy a templomos nagyot taszítva lökte félre, amitől menten elvesztette egyensúlyát, s elzuhant félre. Nagyot hoppant, lehorzsolva térdét, s meg se értette mi történt, míg le nem telepedett mellette a felhő. Egy pár pillanatra megfordul a fejében, hogy talán csak csaliként használta Oswald, ám ahogy közelebb került a féreghez minden kételkedése eltűnt, s csak pár pillanatra elkönnyezve kászálódott fel, porosan, homokosan, tovább sietve a szikla felé, miközben a férfi másfele rohant.
- KÖSZÖNÖM OSWALD VON BERTOLD, KÖSZÖNÖM!
* A lándzsa szava elveszett a zajba, de nem is érdekelte, taknya megeredt ahogy sietett egyre tovább és tovább, figyelve a férget. Nem tehetett volna semmit most már, a hatalmas lény pár méterre suhant tőle, ám pont olyan volt, mint egy érinthetetlen, hatalmas entitás. Nem akarta pazarolni a könnyeket, de szeméből sűrűn záporozott a víz, barnára festve a poros arcát, s elhomályosítva a világot. A templomos feláldozta magát érte...
- Nagyapa... Miattam... Oswald.
* A féreg közben sebesen közeledett a Oswaldhoz, s szinte érezhette a nyakába pattogzó köveket, s homokot, melyet pillanatnyi pihenés nélkül lehelt feléje. Kemény helyzet volt, de hát egy hősnek már csak rendeznie kell az ilyesmit, nemde? ( Átveheted a hősi harcodat, hogy jó epikus legyen  )

(aww yiss)
Szeretném tudni, mi van Hildével, de sajnos nincs lehetőségem meggyőződni róla, hogy biztonságban van-e, hogy nem döntöttem-e helytelenül. Az is lehet, hogy amíg nem láttam, felfalta a homokféreg...
Ilyesmire jobb nem gondolnom most, valahogy meg kell próbálnom túlélni. Egy darabig megpróbálom húzni az időt, aztán eljutni a sziklához. Nem vagyok fegyvertelen, de nem is akarok mindent arra alapozni, amit magam sem mernék elhinni: hogy megölhetem. Nem tudom, féltem-e valaha is ennyire, de ez talán még előnyös is lehet. Az biztos, hogy a melegről egészen meg is feledkezem, éberré tesz az izgalom, figyelek minden rezdülésre. Egy apró figyelmetlenség is az életünkbe kerülhet, és még feladatunk van, de ha nem is lenne, az ösztönök attól még működnek. Próbálom nem egy irányhoz tartani magam, és kihasználni a terepviszonyokat. Ez utóbbi csupán arra terjed ki, hogy a lejtőkön sebességet nyerjek. Nincs esélyem nyílt csatában ellene, a homok lehetetlenné teszi, hogy stabilan meg tudjak állni, úgy meg jelentős hátrányban volnék, mindegy, mennyire jó fegyverforgató az ember.
A lény borzasztó gyors, de egyelőre még nem kap el. Ha túl közel kerülne, muszáj lesz védekeznem, igaz, lehet, hogy sokat nem érnék vele. A fülembe csengenek a lándzsa szavai, ahogyan leírta a lényt. Vajon mennyire vastag a bőre?
Lassan talán ideje a szikla felé vennem az irányt. A bestia gyorsan halad, és követ, tudja, hol vagyok, az alkalmankénti irányváltoztatással csupán rövid időt tudok nyerni. A homok csak úgy száll fel, ahogy a féreg sebesen kúszik alatta.
Megbotlok, és azonnal, reflexszerűen ugrom arrébb, amilyen gyorsan tudok. A szörnyeteg abban a pillanatban tör is a felszínre, kitátott pofával. Valószínűleg őrültség, hogy nem futok el azonnal, sőt ellenkezőleg: ott termek mellette és egy kiáltással, teljes erőből beledöföm a testébe a pallosom. A penge akadozva siklik csak belé, a nap melegétől forrón, és talán ez is a szerencsém. A féreg felüvölt furcsa, hátborzongató hangján. Biztos, hogy nem találtam fontos szervet, de a mozgásában talán akadályozni fogja legalább egy kicsit. Mozdul, és azonnal kihúzom belőle a fegyvert, a lendülettől hátratándorodva ugyan, de el nem esve. Újra futásnak iramodok.
Ha a penge átvitte a bőrét, ami így is valóban vastag, a fejénél is betalálna.

* A lány rohanva sietett tovább a szikla felé, nem figyelve a férfire, ha már az áldozatot hozott érte. Oldala szúrva feszült meg minden lépés után, s rángatózva fordult görcsbe a megállás nélkül feszülő izom. Mindez persze nem lett volna problémás egyébként, de a vízhiánynak hála igencsak megérzett minden mozdulatot... És szenvedett is persze, de piszok módra, viszont a küldetés már csak küldetés volt, s ha éppen Oswald hulláján lépkedve, bömbölve is, de teljesítenie kellett a feladatot. Mert igen, taknyában és könnyében fulladozott... Nem volt túl szép látvány, de hát az már csak ocsmány, mikor az ember keservesen sír. 

* Kardod tapintására a lény süketítő hangon mordult fel, s szenvedve rázkódott össze, pont ahogy egy földigiliszta, vagy egy pondró, mikor tűt szúrnak bele. A sebből azonnal sercegve spriccelt ki valamilyen folyadék, rettenetes bűzzel végigfolyva a kardodon, melyet még pont volt időd elhúzni. Futásra vetted, ám az iram nem volt elég, s a kígyó módra vergődve mozgolódó bestia eltalált téged izmos testével, vagy három méterre lökve. Esésed szerencsére a homok tompította, s megúsztad nagyobb sebesülés nélkül. Ismét embertelen visítás törte meg a homok sziszegve suhogó hangját, s a lény tovább forgott a kicsiny darabokra tört kvarcban és mindenféle kőben, látszólag azért, hogy a nedvesen távozó testnedveivel körbevett sebét beragassza a homokkal. Ezután teste egy pillanattal később megemelkedett, s feléd mozdult, mintha csak lecsapni készült volna, ám szájnyílásai bezárultak, s mintegy öt méterre csapódott tőled, belebújva a földbe, sikló hangon távolodva. Mindebből persze Hilde nem látott semmit a rohadt nagy por miatt, ami persze téged is akadályoz a látásviszonyok felmérésében.

Sokáig nem látok semmit. Eltakarom az arcom, mert egy darabig a szálló homokszemek miatt kinyitni sem tudom a szemem. Szaporán lélegzem még, és ez most nem jön túl jól, úgy kell visszatartanom a köhögést, ami persze nem sikerül. Attól félek, hogy nem hallom, honnan támadna újra a szörnyeteg. Mikor lassan már lehet látni valamit, talpra ugrom és azonnal a kezembe kapom a pallosom, ami egy-két méterre tőlem a homokba fúródott. Figyelek, de nem hallok semmit. Elment volna? Nem támad ismét? biztosan csapda, az is lehet, hogy mélyebben van most a föld alatt, és ezért nem hallom vagy látom, merre van. Egy darabig még egy helyben állva, próbálva a légzésem egyenletessé tételével lassítani a szívverésem.
Jó, hogy odaadtam a könyveket Hildének, az is lehet, hogy búcsút mondhatnánk neki, ha nálam maradtak volna. Nem történik egyelőre semmi, és miután nagyjából visszatér a józan eszem, az időt kihasználva inkább a sziklához sietek. Remélem, Hildének nem esett baja.

* És akkor a homokféreg feltört a felszínre, s megette Oswaldot. Rest in pepperonies... Viccet félretéve a por lassan ült el, ahogy a a lény eltűnt, s siklásának hangja lassan távolodott. A felhő még pár pillanatig megmaradt, majd végül szépen lenyugodott a seszínű mocsok, s Oswald is abba hagyhatta végre így a köhögést. Körbenézve a féreg teljes rombolást hagyott nyomában, ahol mozgott nedvesedő homok kísérte útját, ám persze a rettenetes bűze jól jelezte mihasznaságát a nedvességnek, s többnyire valószínűleg csak nyálkája lehetett, vagy legalábbis valami olyasmi. Mindeközben Hilde térdét magához ölelve ült a szikla mellett, törölgetve a maszatot az arcáról, melyet a könnyek és a folyós nózi maradéka okozott a poros képén. Szánalmasan érezte magát, rosszul esett neki, hogy egyedül maradt itt, s hogy Oswald eltűnt, egyedül kellett majd szomjan halnia... Te jó ég, de szomjas volt!
- Nem tehetsz róla, így kellett történnie, ő is így akarta.
- De... Talán ha együtt küzdünk, akkor nem nyeli el a lény...
* Nem mert lenézni a homokba, a szörny eltűnt, valószínűleg éhségét csillapította, s most egyedül hagyta itt a sziklán... Nem is volt benne biztos, hogy képes lett volna elindulni annak tudatában, hogy efféle lények élnek errefelé. Szigeten ült... Félt... Szorosan ölelte magához a lábát, s nem is érezte mennyi idő telt el, ahogy végül lábak ropogó párosát hallotta meg. Tüdejéből megkönnyebbülve tört fel a sírás ismételten, bár most teljesen más indokból, majd könnyével vegyülő őszinte mosolyát mérges, dacos düh mellé próbálta rejteni, de az öröm egyszerűen nem tette lehetővé, hogy szigorúnak tűnjön.
- Hála az égnek, nem tudom mit tettem volna, ha elnyel... Miért löktél félre, mikor ketten több esélyünk lett volna?

Nagyon megkönnyebbülök, egyrészt, mert úgy néz ki, a féreg egy darabig biztosan nem fog visszatérni, másrészt pedig azért, mert megpillantom Hildét. Hát jól van... Elmosolyodom. Időben elérte a sziklát ezek szerint. Ugyanezzel a mosollyal is hallgatom végig.
- Mert nem biztos, hogy több esélyünk lett volna - felelem - És ez még mindig biztosabb volt így, mintha ketten vagyunk és bajod esett volna. Ha ezek a lények is olyanok, mint az összes más a földön, akkor téged támadott volna.
Borzasztóan kifáradtam és csak most érzem igazán. Ahogy odaérek, a kardom a homokba szúrom és a hátamat a szikla falának vetve leülök. Újra kezdem érezni a kibírhatatlan hőséget. Ilyenkor esne jól egy kis víz. Muszáj lesz hamarosan tovább mennünk, itt aligha maradhatunk. A Nap állása alapján jócskán délután lehet már. Pár óra és talán sötétedni kezd végre. Talán egy kis pihenés után gyorsabban tudnánk haladni és találnánk vizet is. El sem hiszem, hogy még élünk. Tényleg azt hittem, hogy elveszítem. Hatalmas szerencsénk volt. Attól még nem egészen könnyű a szívem.
- Ne haragudj, hogy ellöktelek és még a könyveket is cipelned kellett.
Ahogy ránézek, egy kicsit meglepődöm.
- Hilde, te sírtál?

- Meg tudtam volna védeni magam. * Motyogta morcosan az orra alá, mintha éppenséggel nem lett volna úrrá rajta a páni félelem úgy... öt perccel ezelőtt * - És egyébként is, úgy kezelsz, mint egy gyereket!
- Pedig pont úgy nyöszörögtél...
* Közben valahogy letörölte a maszatot az arcáról, mely megülepedett rajta a második menet sírás-rívás után. Kifejezetten visszataszító lehetett most, rosszul is érezte magát s valahogy próbált belebújni az árnyékba ami óvatosan terült el a sziklának hála, hogy véletlenül se látszódjon, milyen mostoha állapotban volt.
- Nem haragszom amiatt, a könyvekkel úgy is én jöttem volna, de megbízhatnál bennem egy kicsit jobban! Boldogan halok meg Délért, vagy akár egy bajtársért is, ha oda jut a dolgok menete.
* Kendőjét elhúzta a szája elől, majd vett pár nagy levegőt. Úgy érezte, mintha egy hatalmas szikla esett volna le mellkasáról, s a forró levegő szinte frissítően töltötte be minden porcikáját, ahogy egyre csak falta és falta a veszély és bűz nélküli oxigént. Torpanását végül a férfi szava okozta, amire is összerándult, s már-már görcsölve törölte ismét végig az arcát, ahogy kiült rá a pír egy pillanatnyi zavara. ( Utóbbi egyébként is igen nehezen látszott a barnult, illetve naptól hámlósra égett bőrtől).
- Nem, dehogy. Leizzadtam, s valami belement a szemembe.

Kihúzom a pallosom a homokból és jobb híján az ingem ujjával letörlöm a pengét, közben hallgatom Hildét. Igazából lehet, hogy egyébként rosszul érezném valahol magam, most csak örülök, hogy megvagyunk mind.
- Ó, értem - bólintok egy nagyot - És igazán sajnálom. Ha találkozunk egy másikkal, nem avatkozom bele, rendben?
Ránézek és felnevetek, aztán tovább ügyködöm a kardtisztítással.
Sajnos nem lehet teljes az örömünk, a jelenlegi helyzetünk alapján legfeljebb egy-két nap és szomjan halunk, azonkívül éjszakára jó lenne valami fedezéket csinálni, de homokon kívül jóformán semmi nincs, amerre a szem ellát. A sivatag maga most a legnagyobb ellenfelünk, alighanem még a homokféregnél is erősebb.
- Azért én jobban örülök, hogy még nem haltál meg Délért vagy bárki másért.
Jobban egyelőre nem tudom leápolni a fegyvert, most jó lesz így. Visszateszem a hüvelyébe.
- Lassan indulnunk kellene tovább, vagy azt is megcsinálhatjuk akár, hogy megvárjuk az éjszakát és úgy próbálunk haladni, bár szerintem addigra már nagyon fáradtak leszünk.

- Ezt nem találom olyan viccesnek. * Mosolyodott el végül, s elengedett egy megkönnyebbült nyújtózkodást * - De akkor te sírsz majd, s én löklek félre.
- Azt hiszem végre érted milyen érzés is valamit nem találni viccesnek. 
* Felemelkedett az ülésből, hátát nekivetve a sziklának, pár nagyot szuszogva. Fáradt volt, bár ez a kis ülés jót tett neki... Emellett pedig csak pár perc kellett volna ahhoz, hogy végre kipihenhesse magát. A távolt kémlelte, s a következő sziklát, mely olyan 500 méterre lehetett innen, egy valamilyen kövesebb részen... Jó talajnak tűnt, a haladáshoz mindenképpen jónak.
- Én is annak, hogy téged nem evett meg... Nem tudom mit kezdtem volna, ki tudja hány napi járásra van még a célpont, s megölt volna a magány. 
- Hízelgő. 
* Pár pillanatig mérlegelte a dolgokat, majd kezével a távolban lévő másik kisebb szikla felé intett, jelezve, Oswaldak, hogy hova szeretett volna menni. Pihenni akart még egy keveset persze, de hát a tervezgetés sose árthat.
- Mit szólnál hozzá, ha állandó menetelés helyett inkább szikláról sziklára sietnénk, hogy biztos ne találkozzunk ismét valami ilyesmi lénnyel? Ha ott vagyunk, pihenhetnénk egy fertályórát, illetve minden állomás között. Be kell osztanunk az erőnket, vagy szomjan és éhen is halunk. 
* Nem igazán ismerte ezeket a lényeket, de az előző találkozásból okulva lehetségesnek tűnt valami efféle haladás, s bár fárasztó volt, legalább az időnként jelentkező pihenők lehetővé tették azt, hogy ne is halljanak meg. Kérdőn tekintett végin Oswaldon, majd végül ha a másik beleegyezett a dologba sebesen meg is indult "rohanvást" a szikla felé. Hosszú nap volt az, s éppen elég idő volt még hátra. A távolba mintha valami zöldet is megpillantott volna... Víz talán?