[Hilde és Oswald] Fagyos csillagok alatt

Hilde ötlete valóban jónak bizonyult. Így, hogy időnként megpihentünk és szikláról sziklára haladtunk, ameddig lehetett, kevésbé fáradtunk el, mintha erőnket megfeszítve ballagtunk volna a tikkasztó forróságban, arról nem is beszélve, hogy most már a homokférgektől is tartanunk kellett. Ki tudja, miféle förtelmek vannak még a talpunk alatt? Valóban nem voltunk felkészülve mindenre, de a lényeg, hogy nem esett baja senkinek sem és folytathatjuk a küldetésünket, amivel megbíztak minket. Vajon milyen titkokat rejthetnek ezek a régi, különös betűkkel íródott könyvek?
A nap nyugodni készül, és már most érezni, ahogy a melege alábbhagy, de még folyik rólam az izzadság és a halántékom lüktet. Kezdem érezni a hosszú menetelés és a cipekedés fájdalmát lassan, de nemsokára megpihenhetünk egy kicsit. Hamarosan jó hűvös lesz. Nem ártana olyan helyet találnunk, akár valamelyik szikla tövében, ahol tüzet tudunk gyújtani, aztán elővenni a köpenyeinket, valamennyire az is véd majd minket a csontig hatoló hidegtől. Ahogy nézelődöm, megpillantok egy nagyobb sziklát.
- Ott talán letáborozhatnánk - mutatok arrafelé - És úgy biztonságban is lehetnénk az éjjel.
Jó lenne, ha találnánk vizet is, lehetőleg minél hamarabb. Ha a sziklánál nincs, akkor majd keresünk, akár majd amikor egészen ránk esteledik, úgyis kevésbé fázik mozgás közben az ember.
- Nem lenne rossz, ha találnánk végre egy kis vizet - sóhajtok - Muszáj lesz majd keresgélnünk, azt hiszem.
A Nap utolsó sugarai is eltűnnek a horizonton és besötétedik.

* A nap további része meglepő nyugalommal telt, s az unalom lassan ismét átvette a páni félelem helyét, a sivatag ismét szürke, jellegtelen táj lett, s nem egy csúcsragadozó territóriuma. A nap szerencsére kicsit lejjebb ment, szenvedése percről egyre jobban csökkent, s végül már csak a meleg maradt, a haldokló, kísérteties vörösségben még jól is érezte magát. 
- Nagyon szép a naplemente, nem? * A férfi felvetésére röviden bólintott * - Jó ötlet, ígéretesnek tűnik... Csak jó lenne találni valami tüzelni valót is mellé. 
* Megtörölte kissé homlokát, majd a mozdulatra felfigyelt Oswald zöld sálára, mely még mindig a kezét takarta. Maszatos, s izzadt volt, kicsit rosszul érezte magát amiatt, hogy összepiszkította a férfi ruhadarabját... Megrázta magát, ez már csak ilyen volt, nem lehetett mit tenni.
- Nem ritka, hogy kicsapódik hajnalban a víz a sziklafalra, talán akkor akad egy kevés víz majd... Ám nem megoldás, oázist kéne találni, s rendesen feltölteni a vízkészleteket, mert hamar ki fogtok száradni. 
* A nap közben véglegesen éjbe fordult, s a horizont alá bújt az égitest. Hűsítve nyugtatta bőrét, hogy végre nem vetült rá a fény, ám a szürkület új veszély lehetőséget hordozta magával, ahogy a távolban farkas vonyítás hangzott fel. Nem félt különösebben persze, egy homoki féreghez képest semmi volt pár bestia, de hát azért egy picit meglepődött. Az élet ismét megjelent a sivatagban, kis gyíkok bújtak elő a homok alól, s suhanva rohantak tovább. Egyet el is próbált kapni, de sajnos nem volt elég fürge hozzá, s kevésnek híján el is esett. Milyen más az éjszakai arca a területnek...
- De fürgék... 

- Valóban szép - ismerem el.
Akárhogy is, van valami varázslatos ebben a tájban, ahogy folyamatosan változik. Átformálja a szél minden egyes pillanatban, arannyá változtatja a Nap és ezüstté a Hold, nappal kietlen, éjjel élettel telik meg. Csodálatos, és mégis kegyetlenebb, mint bármely másik táj, ahol jártam eddig. Lepakolom a holmijainkat a szikla egyik kiálló részére és körülnézek.
- Esetleg ha vigyázol a csomagokra, én elmehetek, csak össze lehet szedni itt annyi száraz kórót, amiből már lehet tüzet gyújtani.
Figyelnünk kell majd, nem szeretném, hogy újabb kellemetlen meglepetésben legyen részünk. Akármennyire fáradtak vagyunk, ébernek kell maradnunk, legalább nekem. Kell, hogy valamelyikünk őrködjön, aztán majd cserélhetünk, és úgy mindketten tudnánk pihenni. Eszembe jut, amikor azt mondta Hilde, hogy túlságosan gyerekként kezelem. Akár komolyan gondolta, akár nem, jó, ha próbálok odafigyelni egy kicsit arra, hogy azért ne érezze miattam teljesen kellemetlenül magát, de azért aggódom érte. Ezek a körülmények ha valakinek, neki tényleg nem kedveznek és nem akarom, hogy baja essen.
Elgondolkodva figyelem a homok tetején mindenfelé cikázó gyíkokat, és ahogy Hilde próbál egyet elkapni közülük. Egy pillanatra el is mosolyodom.
- Az biztos, a nyomukba se érhetünk, bár te még utolérnéd őket, ha arról volna szó.

- Jobban örülnék, ha te vigyáznál a csomagra, s én gyűjteném a kórót. Valahogy csak illene meghálálnom, hogy ha majdnem életed árán is, de megmentettél... S persze a sálat is szeretném megköszönni.
* Eredetileg nem kívánta elfogadni a textilt, de így kezében tényleg jó szolgálatot tett neki, s végül is igencsak örült, hogy Oswald eléggé lovagias volt ahhoz, hogy ráhagyja ezt. A levegő lassacskán veszített forróságából, s hirtelen kezdte úgy érezni, hogy talán nem is tüzet lehet be. Megkönnyebbülve mosolyodott el, máris jobban érezte magát. 
- Talán... Majd leteszem nagyapát, s megpróbálok elkapni egy párat kórószedés közben, hátha sikerül ezzel megoldani a vacsorát. Az élelem nagyja elfogyott, kár lenne azt a kevés tartalékot mind elhasználni, s egyébként is, valami frissen sült jobban esne... Talán sivatagi nyúl! 
* Nem is tagadhatta volna le, hogy félig meddig maga sem gondolta komolyan, mit is mondott ki, de egyébként még egy-egy ilyen kis gyík is többnek tűnt, mint a semmi, jelen kiélezett állapotában... Talán a vérük kicsit csillapítaná is a szomjukat, ha igaz, nem is lehet sok egy-egy efféle lényben. Mindeközben közelebb kerültek a sziklához, nagyobb volt, mint ahogy elsőnek tűnt, s a szél egyik oldalt ki is vájta egy kissé az oldalát, ami pont egy kifejezetten kellemes pihenőhelynek tűnt... Egyedül viszont nem voltak, a nap melegétől sok állat bújt meg itt, főleg olyan, aminek ízelt a lába: Itt-ott méretes, fekete kemény rovarok mozogtak, helyenként egy-egy pókkal, s skorpióval is. Nem tűntek túl veszélyesnek, mi több, esetleg legrosszabb esetben akár éteknek is bizonyulhattak volna, de azért a veszély szagától fűtve kissé tartott tőlük. Gyerekként egyébként mindig is szerette a rovarokat, ám a békáktól máig kiverte a víz valamilyen megfoghatatlan okból... A mocsárban pedig sok béka volt. 
- Ha én elmegyek kórót gyűjteni, esetleg levadásznád ezeket a betolakodókat? Nem szeretnék éjjel arra kelni, hogy egy szkarabeusz mászik a homlokomon. 

Jobb sziklát találtunk, mint azt sejtettem. Jóformán fedezéket sem kell építeni, itt kényelmesen meghúzhatjuk magunkat.
Egy kicsikét meglepődöm, azt gondoltam, fáj mindene a Naptól és túlságosan elfáradt ahhoz, hogy bármit is akarjon csinálni még, biztosan pihennie kellene. Nem biztos, hogy nincs igazam, de úgy döntök, nem ellenkezek. Bólintok egyet.
- Rendben, menj csak, de légy óvatos. Kiálts, ha bármi baj történne. És ne köszönj semmit.
A nyúlsült említésére összefut a nyál a számban és akaratlanul is felsóhajtok. Az bizony nem jönne rosszul, s hozzá valami kellemes, hideg sör... Az Úr igazán küldhetne nekünk is mennyei mannát vagy alacsonyan szálló fürjeket.
- Hát persze - biccentek - Elintézem őket, te meg vigyázz magadra. Nem tudhatjuk még, miféle borzalmakkal van még tele a sivatag, főleg éjjel.
Addig én előkészíthetem a tűz helyét, csinálok valami fekhelyet, és szórakozásból rovarokra vadászok majd. Elég nagyoknak tűnnek. Vajon ehetőek? A gyík azért minden bizonnyal az. Utálok belegondolni, de lehetséges, hogy ilyesmikre kell majd szorulnunk, és akkor nem lehet finnyás az ember. Lepakolom a holminkat. Előveszem a köpenyeinket, megnézem, mennyi maradék élelmünk van, és sajnos csak pár falatnyi kenyeret találok. A sajtot ki is dobhatjuk, teljesen megromlott a napközbeni hőségtől. A kulacsaink csontszárazak, de azért előveszem őket, hátha valami csoda folytán tudunk beléjük tölteni valamicske vizet.

- Mindenképpen. * Jelentette ki némiképp üresen. Esze ágában se volt több fejfájást okozni Oswaldnak, s a dactól uralva inkább tűnt volna el a homokdűnék között, minthogy a másiknak ismét menteni kellett volna. Akárhogyan is, nekitámasztotta a lándzsát a sziklafalnak * - Légy jó nagyapa, ne zavard túlzottan Oswaldot.
* A lándzsa nem válaszolt a felvetésre, csak sértetten hümmögve figyelt egy hatalmas csótányhoz hasonlító vaskos kitinpáncélos lényt. Meglepően szép színei voltak, valószínűleg a környezetnek annyit üzent, hogy "Mérgező vagyok, ne bántsatok". Mindeközben eddig nem hallhatóan valamilyen halk zümmögés olt felfedezhető, hallomásból a sziklameredély egy picit beljebb eső pontjából, melyre eredetileg nem nyílt rálátás, de látszólag mélyebbre vezetett, mint azt várta az ember.
- von Bertold, hallja ezt? Ez mégis micsoda?

* Mindeközben a lány éppen a szikla túloldalán lévő magas dűne oldalán csúszott lefele, a lendületet kihasználva elcsípve egy valamilyen kis gyíkot. Kezében ott volt már egy tőr, készen rá, hogy meg tudja magát védeni, ha a dolgok rossz irányba fordulnának. A színtelen szürkeségben szeme valamilyen zöldet vagy kirívó jelenséget keresett, s szerencsére itt-ott akadt is egy-egy halovány, nyomorult kórós, melyek úgy hatottak, mintha éppenséggel eléggé szárazak lettek volna ahhoz, hogy kellemesen égjenek egy-egy órácskára... Emellett titkon abban is reménykedett, hogy talán akadna valami kaktusz, vagy zöld szárú gyümölcs, melyekből némi víz lehetne kinyerhető.
- Nem okozhatok csalódást...
* Motyogta végül fáradtan orra alá, majd fokozatosan beleveszett a Hold lassan megjelenő fehérségébe. Az éjszaka volt a játszótere, nem a nappal.

Magamra maradok Hilde nagyapjával. Amint a lány elmegy, neki is állok a táborhelyünk elkészítésének legelőször is. Úgy rendezek el mindent, hogy szükség esetén, ha netán újabb homokféreggel lenne dolgunk, gyorsan fel tudjunk mászni a sziklára és lehetőleg ne vesszen oda mindenünk. Ezután nekiállok a homokban mélyedést vájni a tűz számára. Kíváncsi vagyok, hogy halad Hilde, remélem, nyugodtan telhet az éjszaka, mindkettőnkre ráfér most pihenés. Irigylem egy kicsit az öreg Nebelturm helyzetét, amiért nem kell éh- vagy szomjhaláltól tartania, de azért van egy olyan érzésem, hogy ő még szívesebben volna a mi bőrünkben. Elég nagy büntetés örökre egy tárgyba zárva élni a mindennapokat.
A szavára felfigyelek és fülelni kezdek. Valóban, hallom én is a furcsa zümmögést.
- Igen, hallom én is.
Felegyenesedem és keresem, honnét jön. Lassan közelebb megyek a sziklához, és innen hangosabb. A kő fel is erősíti a zajt.
- Talán csak valami rovar szorult bele a mélyedésbe - vonok vállat. De nem vagyok érdektelen, kíváncsi vagyok, mi lehet ez.

- Csak óvatosan. Kegyetlen hely ez a sivatag.
* Jelentette ki, miközben megindultál a szikla mélyedésébe. Meglepetésedre az eddig teljesen árnyékolt járat egészen meglepő mélységbe fordult be, pont úgy tűnt, mintha csak emberi kéz vájta volna ki lakhelynek. Pár pillanatig hiába keresed, hogy mégis miféle szerzetektől jöhet a furcsa zaj, míg végül egyszer csak sebesen neked csapódva hullik a földre egy akkora méh, amit még életedben nem láttál... Vagy hat-hétszer akkora, mint az átlagos Veroniai, s majdnem hogy érzed a helyét annak, ahol neked repült. Csáprágói hatalmasak, emellett pedig fullánkja olyan hosszú, hogy még a félhomályban földön vergődő lényen is jól láthatod azt. Pár pillanatig zümmögve mozog a földön, majd elrepül melletted ki a barlangból az éjbe. Hirtelen másik kettő jelenik meg, s meglepő intelligenciáról tanúbizonyságot téve úgy három méterre körözve lebegnek a barlangban, mintha csak elzavarni próbálnának téged.
- Nem is volt időm megköszönni még, amit Hildéért tett a sivatagban. Megköszönném máshogy is, de jelenleg csak szóban tudom. Fogadja őszinte köszönetem, s elismerésem.
* Rajtad áll vagy bukik, hogy mégis mit kívánsz tenni a felfedezett járattal... A levegő hűvösebb, s úgy érzed, talán egy kissé nyirkos is... Emellett ha a méhek itt élnek, lehet van fészkük is, melyben akadhat méz... Mit kívánsz tenni?

Amikor azt gondoltam, otthonos táborhelyet találtunk, azt nem egészen ennyire szó szerint értettem. Nincs nálam fáklya, óvatosan megyek csak egy kicsikét beljebb, majd hirtelen ütést érzek a mellkasomon. Ijedtemben felkiáltok és hátrálok egy lépést. Elborzadok, ahogy megpillantom, mi is repült nekem. Arrébb húzom a fejem, miután összeszedi magát és kirepül, az éles zümmögésétől mintha a fülem is fájna egy pillanatra, aztán eltávolodik és újra viszonylag csend lesz. A méhek azonban, akármekkorák is, nem járnak egyedül, minden bizonnyal több is van még belőlük. Igazam lesz, rögtön az első után másik kettő jelenik meg. Fenyegetőnek tűnnek, de nem bántanak. Hogy ne kelljen összetűzésbe keverednem velük, kilépek a barlangból a lándzsát hallgatva közben.
- Ugyan, ezen nincs mit köszönni. Hilde is megtette volna értem és ön is bármelyikünkért. Így sem biztos, hogy a legjobb ötlet volt.
Mi lehet a járatban? Szeretném megtudni, de még csak egy fáklya sincs nálam, hogy odabent világítsak, és nem tudhatom, mivel találkozhatok még. Azok a hatalmas méhek épp elegek kellene, hogy legyenek figyelmeztetésnek, azonban késztetést érzek rá, hogy bemenjek körülnézni. Még az is lehet, hogy találnék vizet. Kutatni kezdek a csomagjainkban, hátha tudok legalább rögtönzött világítóeszközt készíteni. Fadarabot még tudok keríteni, ruhaanyag is van, de olajunk nincsen. Mindegy, anélkül is jó lesz egy darabig. Összeállítom, és legalább tűzszerszámunk van, hogy meg is tudjam valamivel gyújtani.
- Odabent valószínűleg méz van, és elképzelhető, hogy víz is - szólalok meg ismét - Bemegyek, körülnézek legalább egy kicsit. Ha minden igaz, nem maradok sokáig.
Nálam van a tőröm, de azért a biztonság kedvéért a kardomat is magammal viszem.
Vajon milyen mély lehet?


A sivatagon sötétség uralkodik és Hilde lassanként érezheti, ahogy a hőmérséklet egyre inkább csökken. A hold ezüstösre festi a tájat, és már gyenge szél is fúj. Akad azért kóró és elszáradt fű, igaz, nem egy erdőre való, de ha ügyes és szerencséje van, annyit tud szedni, hogy pár óránk keresztül legyen tüzünk.
Azonban nincs egyedül. Ha figyel, halk csaholásszerű hang üti meg a fülét.
Három világító szempár figyeli őt. Emlékszel a farkasvonyításokra, amiket hallottunk? Ez bizonyára három éhes farkas lehet, akik most biztosra veszik, hogy vacsorára találtak. Lépteik a homoknak hála, puhák, így nem csaptak nagy zajt, amikor préda után kutatva előjöttek rejtekhelyükről.

- Hildéért bármikor. * Szólt a lándzsa feléd, bár, másnak nem is nagyon szólhatott volna * - Ne vegye személyes sértésnek, de egyenlőre nem hagyhatom más kezében, még be kell fejeznem amit elkezdtem. Majd utána foglalkozom az önfeláldozásommal. 
* Sikeresen össze tudod állítani a cuccokat, és ha egy nem is túl effektív, de kétségtelenül hasznos fáklya kerül így a kezedbe. Nem tudhatod biztosra, mennyi ideig és éghet, de talán egy 10-20 percre elég fényt jelenthet számodra.
- Méz... Csak óvatosan, a sivatagi méhek híresen halálosak, egy utazáson láttam egyszer egy embert akinek a torkába csíptek. Akkorára dagadt a nyaka, mintha csak ránőtt volna egy nagyobb alma, s nem is sokkal utána meghalt. Több embert ölnek meg, mint a homoki férgek, sokan nem bírják a csípésüket. Legyen óvatos. 
* Azzal, ha elindulsz befele pár lépés után szemben találhatod magadat az őr méhekkel, melyek ott várakoznak rád, továbbra is zümmögve... Így a fáklya lángja mellett egyébként kicsit meg tudod vizsgálni a falakat, s láthatod, hogy egyértelműen ember vájta ki őket, s nem pedig a szél... Mit teszel hát? 

* Az éjjel sok kellemes változást hozott számára, mind a nap, mind a hőmérséklet nagyja eltűnt sebesen, s még a szél is feléledt. Megkönnyebbülve vette le magáról az amalgám nyakláncot, zsebébe gyömöszölve azt, s megdörzsölve nyakát, ahol a nyakék nyomás viszketve fehérlett a bőr. Nem nagyon volt szokása levenni még éjjel sem, ám a féreg emléke miatt szükségét érezte annak, hogy teljes erejével legyen képes harcolni, ha arra kerülne a sor. Akadt kóró dögivel, igaz, amennyi fűtésereje volt annak, ez lényegében semmi sem volt, s már-már nyalábolva cipelte azt magával, pont mint a rőzsés anyóka, miközben biztosra ment, hogy nincs semmilyen veszélyes rovar a levágott növények szárán. Végre egészen jól érezte magát, simogatva nyugtatta bőrét az egyre hűvösebb szellő, s a holdfény sem bántotta a szemeit, szabadon tudott körbenézni, a vakító nap félelme nélkül. Ezt jól is tette, ugyanis a távolban éjszaka éles szemeinek hála szempárokat vélt felfedezni, s a korábban hallott csaholás egészen egyértelművé tette, hogy sivatag farkasok lehettek. Óvatosan körbenézett, de nem látott sehol máshol még állatot, csakis azt a hármat ami a messzeségből közelített felé. A tőrt beletűrte a fehérneműének fűzős részébe, majd kezébe egy másik tőrt idézett meg, hogy azt majd közébük hajítsa, ha esetleg túl közel jönnének. Mindenesetre, egyenlőre folytatta a kóró szedést, de minden pillanatban az ebek felé sandított, hogy hol is járnak.

- És ez így van rendjén, hiszen csak ketten maradtak egymásnak. Én sem bíznám akárkire azt, aki fontos nekem.
Biccentek, miután figyelmesen végighallgatom. Biztos vagyok benne, hogy beljebb kellene mennem, de amit hallok, nem hangzik valami biztatónak. Annak azért örülök, hogy a nagyapa velünk jött, az ő tudása kipótolja a mi tudatlanságunk. Ha nem lenne, az is lehet, hogy rég holtak lennénk, én legalábbis biztosan, akármennyire is óvatos vagyok. Hiába tudok idézni a Bibliából, ha közben megöl egy sivatagi méh. Sok tapasztalatot szerzünk a mostani utunk során, kétségtelen. Abban tudok reménykedni, hogy a tűzzel távol tudom tartani őket, ha nem muszáj, nem szeretném megölni őket, nem is volna sok esélyem ellenük, láthattam, milyen gyorsan képesek repülni. Sajnálom, hogy nem tudom a tudtukra adni, hogy nincs bennem ártó szándék feléjük. A falakat figyelem. Valami különös dolog lehet idebent, a szél nem így szokta kivájni a követ. Óvatosan megyek csak egy nagyon kicsit beljebb, a méhek legkisebb rezdülésére is figyelve.


Úgy tűnik, a farkasoknak azonban komoly a szándékuk, és kellően éhesek ahhoz, hogy egy ilyen ritka lehetőségről, mint amilyen Hilde, csak úgy lemondjanak. Sokáig csak figyelik őt, tisztes távolságból, majd valamivel közelebb merészkednek, egészen addig, amíg már csupán egy ugrásuk elég volt, hogy elérjék. Innen már látszott a holdfényből, hogy vékony, de nem kis állatok. Nem erősek, de izmosak lehetnek. A szükség alighanem ravasszá edzette őket, mivel mindent meg kellett tenniük azért, hogy ételhez jussanak. A világító szempárok lejjebb ereszkednek, gazdáik teste minden bizonnyal most megfeszül, támadásra készen.

* Belépve óvatosan közelíted meg az egyetlen járatot. Minden lépéssel egyre mérgesebben és mérgesebben zümmögnek a kis dögök, majd végül ahogy egy méterre kerülsz hozzájuk, mindkettő egyenesen meglódul feléd, s ha ez nem lenne elég, a barlang mélyebb pontjából további három méh jelenik meg, egyenesen feléd repülve. Nem kell hozzá túl sok méh-ész (HAHA), hogy rájöjj, bajban vagy. Mit teszel hát?


* Egy ideig óvatosan folytatta a kóró szedést, ám ahogy végül húsz méternyire kerültek hozzá a lények, letette a földre a száraz növényeket, s megvárta, míg végül az állatok eléggé közel kerültek hozzá. Jobbjában lévő tőrjével megcélozta a legnagyobbnak tűnő farkast, majd elhajította annak irányába. Közben a korábban kötő mögé rejtett kést magához vette, majd felkészült a támadni készülő bestiákra, vicsorítva rájuk kiáltva.
- Gyertek, úgy hallottam a farkashús ínséges időkben nem is olyan rossz... 

- Az ördögbe! - mordulok fel. Hányan vannak ezek odabent? Elég hamar ideértek, de hát nem is lehet túl mély a járat. Azonnal arrébb ugrom és a kezemben tartott fáklyát meglengetem magam előtt, a szabad kezemmel előkapom a tőröm, amit még Hilde készített nekem. Arra vágok, amerről a legtöbbet látom érkezni a másodperc törtrészében. Ennek a fele sem tréfa, nekem meg lehetne több eszem. De a méz és a víz most túl jól hangzik ahhoz, hogy elszalasszam.


Hilde elhajított tőre talál, a vezérfarkas felüvölt, de továbbra is elszántnak tűnik. Talán túlságosan is éhes. Nem örülnek, hogy a kiszemelt préda nem is annyira gyámoltalan, mint azt várták, de ha már idáig eljöttek érte, nem fognak most visszavonulni. Elfogadják a felhívást a keringőre és idegesen csaholva elrugaszkodnak a földtől és Hilde felé ugranak, hogy leterítsék és átharaphassák a torkát.

A lendítésed sikeresnek tűnik, a fáklya érintésére szenvedve hullik a földre a két méh, görcsösen fordulva jobbra-balra, ahogy szárnyaik könnyed hártyája ropogósra égett. A többiek nem adják magukat olyan könnyen, legyintéseddel képes vagy tisztán kettévágni az egyik, ám a másik kettő különösebb zavar nélkül repül neked, egyik arcod oldalába döfve fullánkját (Kevésnek híja, hogy úgy érezd egyenest beszakad a hús a szádba), másik beleharapva hatalmas rágóival ruhádba, ám nem levén képes átdöfni azt. További öt méh repül irányodba.  

* A tőr szerencsére célt ért, s a farkas vonyítva szólal meg a hideg hús tapintása alatt. Nem sok ideje van gondolkodni, mielőtt még elérnék, kezében lévő tőrjével végigszántotta tenyerét, s a sebből rohanó vér csapódva landolt az egyik állaton, feltépve annak korábbi sebeit. Nem volt biztos benne persze, hogy akadt is ilyesmi, de mert arra gondolni, hogy az állandó falkabeli civakodás, s a vadászat meghagyta a maga számú varját a dögökön. Hárman vannak, ennyivel nem lesz képes azonnal elbírni, így mire reávetik magukat, megpróbálja átszúrni a pofáját a legközelebbinek a kezében lévő tőrrel, másikkal pedig elkapni a második lény nyakát, hogy ellökhesse. Remélhetőleg addig a harmadik nem képes leteríteni, de nem tehet mást, mint hogy elviseli annak a harapását. Ennyibe még senki sem halt meg... Talán?

Felüvöltök a hirtelen ijedtségtől és a borzasztó fájdalomtól. Amelyik a ruhámba kap, ledöföm a tőrömmel. Az újabb roham ellen a fáklyával és a tőrrel egyformán próbálok védekezni, most kicsit másképp. Nem veszem le róluk a szemem és próbálom kitalálni, melyik honnét akar támadni. Ugyanúgy igyekszem a tüzet használva annyival végezni, amennyivel csak lehetséges, míg a tőrrel az ellenkező irányba, balra vágok. Csak ne lennének ilyen átkozottul gyorsak...
Nem engedhetek meg egy újabb ilyet. Nagyon nem könnyű a dolgom, mivel gyakorlatilag a környezetemet sincs időm felmérni, de így sem akarok vesztesként távozni. Ha Hildével jövök vissza, ezek a pokolfajzatok akkor is itt lesznek. Érzékelnem kell majd azonban, mikor leszek kénytelen visszavonulni. A vízre gondolva azonban nem szeretném, hogy ez bekövetkezzen.

A vonyításból ítélve volt seb a farkason, amelyiket a képességeddel megcéloztál. A harmadikat egyelőre akadályozza a másik két társának jelenléte. Amelyikbe beledöföd a tőröd, fájdalmasan vonyít fel, félreugrik, közben végigkarmolva a bal lábad. Ezalatt van időd esetleg megtámadni azt, amelyiknek a nyakát elkaptad, mielőtt még súlyosabb sérülést okoz azzal, hogy a kezedbe harap. Eztán támad csak az újabbik, aki valójában a vezérfarkas, aki a nagyobbik is közülük. Megsérült az előző támadásodkor, de úgy tűnik, nem adja fel egykönnyen. Ugrik, bűzös pofáját kitátva, a nyakadat célozva, hogy minél hamarabb letudhassa a küzdelmet és lehetőleg győzzön is.

* Az arcodat támadó méh holtan esik le a földre, belsőségei kiszakított sokaságában fürödve. Euforikus érzés lehet, végrehajtotta feladatát, s most békésen, már-már vidáman fogadja a halált. Közben érzed, ahogy arcodban lüktetve árad szét a méreg, s hogy lassan, dagadni kezd a pont, ahova a támadás érkezett. Alig csípett meg pillanatokkal ezelőtt, de már most úgy érzed, mintha egy forró krumpli nőne a helyére. Mozdulatos sikeres, a fáklya azonnal elkap kettőt az ötből, s tőröd is megakaszt egyet, ellenben nem elég ahhoz, hogy teljesen megtört a rohamot, s egyikük ocsmányul belemar kezedbe rágójával, míg a másik fullánkjával hajadba talál. Érzed, hogy valahogy elérte bőrödet, ám mégse fáj nagyon, így valószínűleg a haj megakadályozta a sérülés nagyját...  Hír viszont, hogy egyenlőre nem érkezik több méh az irányodba... Talán végre akad időd körbenézni? 

* Aligha van ideje gondolkodni, úgy reflexesen döfi bele a tőrt a farkasba, amely menekülően vonyítva távolodik el tőle, végigkarmolva lábát egy szerencsétlen mozdulattal. Felmordul a dologra, s sajnálatosan ideje sincs kitépni az eb torkában lévő fegyvert, így puszta kézzel kapja el a felé ugró állatot, s még mielőtt annak lehetősége lenne valamit tenni, azonnal taszítja is el hátra. Pillanatnyi pihenő sincs, a falkavezért ocsmány pofáját kitátva veti magát felé, s erre csak annyit tud tenni, hogy balja könyökével megpróbálja fejbe találni a bestiát, miközben jobbjával kitépi annak szügyéből a még dobás után benne maradt árnytőrt.

Nem hiszem el... Mi ez a hely és miért ilyen agresszív, ami lakja? Feszülten figyelve várom a következő támadást, de nem történik semmi. Ne szórakozzanak velem, biztos, hogy van még. Előre lépek egyet, de nem történik semmi. Csapda talán? Elképzelem, ahogy a sötétben több száz néz rám, várva, hogy közelebb merészkedjem. Most már úgyis mindegy, vagy valami szörny fal fel, vagy odakinn halunk szomjan. Óvatos léptekkel indulok beljebb.


A vezérfarkas fülsiketítő hangon üvölt fel. Vére az arcodba spriccel, majd az állat elzuhan a földön, hogy aztán remegő lábakkal újra talpra álljon. Alatta vörös cseppek festik meg a homokot, vár a holdfényben inkább látszik feketének. Akit félretaszítottál, feléd kap, de csak a ruhád ujját sikerül elkapnia, és erősen ráncigál, míg a harmadik belekap a bokádba.

Három-négy lépést tudsz tenni a vékony járaton belülre, hol végül élesen elfordult a folyosó jobbra, s mintegy méter múlva egy kivájt bejáratnál találod magad, melynek az oldalán jól láthatóan ajtó volt régen, ám az darabokra törve hevert a földön. Körbepillantva a kicsiny, olyan 7 négyzetméteres teremben nem sok dolog tűnik fel: Található egy kőből vájt priccs a teremben, egy kis tűzhely egy már rozsdásodó bádogkondérral, s pár a falon lévő csavarozott fapolc, melyek régen tele lehettek könyvvel, de most teljesen üresek voltak. Emellett az is feltűnhetett, hogy az ágy mellett a földön egy kis pocsolyában állt valamilyen víz, melyből pont két az előzőhöz hasonló méh ivott, ám jóval kisebb fullánkokkal és csápokkal... Talán ezek dolgozók voltak? A terem túlsó oldalán egy méretes, majdnem másfél köbméter nagyságú kaptár állt, mely körül sok méh repült ki-be. Jelenlétedre riadva zümmögtek fel, de látszólag nem támadtak egyenlőre. 

* Szerencsére sikerült megkaparintania a pengét, ami most igen jól is jött neki. Zavartság nélkül nyalta le száraz nyelével a vért képéről, s benedvesítette egy kissé a fémszagú, sűrű lével ajakit, kiélvezve, hogy egy kis nyirkosság került végre merő cserepes lényükre. Örömet nem sokáig nyerhetett, ruhájába kapaszkodva támadott a másik, amire is gondolkodás nélkül megfordította a kést, s egyenest a dög koponyájába próbálta döfni a felszerelést. Nem volt mit tennie, mindeközben a már igen mostohán vérző harmadik lábába harapott, amire is ismét feljajdult, orrát facsarva csapja meg a fájdalom, s végül a megkapott lábbal nagyot rúgott a bestia pofájába. Már így is vérzett, mit neki egy kis zúzódás is, nemde?

Egy kissé már oldalra kell fordulnom, hogy a szűk járatban gond nélkül tovább tudjak menni. Elcsodálkozom azon, amit látok. Ki élhetett itt és mi vette rá, hogy itt telepedjen le? Ahogy jobban körülnézek, megpillantom a vizet, és ha lehet, jobban érzem a szomjúságot, mind eddig bármikor, de nagyon meg is örülök. Sajnos meglátom a többi méhet is, és a zümmögésnek hála a kaptár jelenléte sem kerüli el a figyelmem. Nagyot sóhajtok. Muszáj lenne vizet szereznem, de ha nem muszáj, megöletni sem szeretném magam. Akárhogy is, vissza kell mennem a táborhelyünkre legalább a kulacsainkért, hogy valamennyire fel tudjam őket tölteni, és közben erősen gondolkodom,mit is csinálhatnék a méhekkel. Még csak a közönséges fajtával sincs semmi tapasztalatom, ezekről meg még annyit sem tudok. Így, legalább a kulacsainkért visszamegyek és közben kitalálom, mit csináljak velük. Öttel is meggyűlik a bajom, hát egy egész kaptárnyival mi lenne...

A támadásod talál, a farkas üvöltve rogyik össze, és már nem tud felkelni. Ha nem is azonnal, de pár pillanaton belül halott lesz, az biztos. Pont az orrán találod közben rúgásoddal azt, amelyik a lábadba kapott, felugrik és fájdalmasan nyüszít fel, egyelőre még nem is lát, most akár őt is elkaphatod. A vezérfarkas azonban, aki már ezer sebből vérzik, nem támad tovább, csak látszólag borzasztó dühös. Keresi a helyet, hol támadhatna rád, hogy az hatásos legyen, de már járni is alig tud, aztán tehetetlenül csuklik össze. Miután újra tisztán lát, az utolsó talpon lévő menekülőre fogja.

Ahogy visszatérsz a táborba, a lándzsa száraz, ám mégis jól hallhatóan mulató hangja fogad téged. Egyenlőre nyilván nem értheted, de ha esetleg kihúzod kardod, a visszaverődő fényben láthatod, hogy akkorára dagadt a méhcsípés, mint egy szebb krumpli, nyersen.
- Látom meggyűlt a bajod a dögökkel, bár legalább úgy látom még élsz... Nem látok nálad mézet, nem sikerült kifosztanod a fészket? Talán ki lehetne őket füstölni valahogy...

* Úgy tűnik sikerült leterítenie a farkast, ami végül szenvedve rogyott össze, utolsó vonyítását elengedve. Véletlenül se szeretett volna a kelleténél több bestiát megölni, de valahogy meg kellett védenie magát. Az orrba rúgott állat felé egyelőre nem mozdult, várta mi lesz ebből, s végül mire az úgy döntött, hogy megszökik, közelebb lépett az alfarkashoz (Haha!), s beledöfte tőrjét annak koponyájába, hogy biztosan véget vethessen szenvedésének. Ezután megemelte kissé, s nem foglalkozva a szőrtől, száradt poros sártól, s bolháktól számos bőrével, beleharapott annak torkába, minden lehetséges csepp vért kiszívva a rendszerből. Nem tudta, hogy lényegében meddig is csinálta ezt, de gyomra elégedetten telt meg a sűrű, pocsék ízű nedűvel. Euforikusan törölte le képéről a maszatos foltokat, majd végül egy sóhaj után magához vette a másik farkast (Akinek többnyire még volt vér a testében), vállára kapva, majd másikba felnyalábolta a kóró és a rőzse nagyobbik részét, amit biztos ami biztos alapon összekötött Oswald sáljával, hogy ne mocorogjon a kelleténél jobban. Ezután irányát a táborba vette.

Bosszúsan ülök le a sziklafal tövébe. Nem így terveztem ezt a magánakciót, és az sem vigasztal, amit odabent találtam. A fájdalmat most már tisztán érzem, tehetetlenül szorítom ökölbe a kezem, jobb nem igazán lesz. Az öreg bizonyára jól mulat most, de való igaz, legalább élek. Nagyobb baj is történhetett volna. Ennek ellenére nem tudom magamba fojtani a dühömet.
- Nem, nem sikerült. Akkora tüzem meg nincs, hogy kifüstöljem őket. Azt hiszi, nem jutott eszembe nekem is?
A fejemet a kőnek döntöm, és most érzem csak, hogy az éj hidegje valamennyire lehűtötte, egészen kellemes most. Sóhajtok egy nagyot. Egy kicsit elszégyellem magam.
- Talán ha Hilde visszaér, odabent rakhatnánk meg a tüzet, és ha találunk elég száraz füvet, úgy tudunk nagy füstöt csinálni. Igazából a méz annyira engem nem érdekel, de odabent találtam vizet is. Muszáj, hogy vigyünk belőle, különben meghalunk, ha nem találunk mielőbb egy oázist, esőben meg nem nagyon reménykedhetünk.
Még a beszéd is fáj... Most kezdem csak érezni, mennyire lehűlt a levegő.
Még a bogarakat sem vadásztam le mind.


Az utolsó farkas messzire menekült egymagában, az is lehet, hogy rövid időn belül elpusztul, mert ritkák erre az utazók vagy a nagyobb állatok, pár gyík meg patkányféle nem elég ahhoz, hogy az éhhaláltól megmentse. Úgy tűnik, más vadász nem leselkedik Hildére, az éjszaka sötétje hűvösen öleli körbe, de a holdfénynek köszönhetően azért lehet látni valamennyire. Lába előtt a puszta sivatag, csak néha rohan el előtte valami rovar vagy gyíkféle. Hilde sebével azonban jó volna kezdeni valamit, mielőtt még csúnyán elfertőződik a belement kosz miatt.

Hé, ne le harapja a fejem, csak segíteni próbáltam. Tudom is én, hogy mennyire ért egy templomos a méhészkedés művészetéhez, sokan egy nyamvadt kapát nem fogtak kézbe, nem hogy füst fújtatót egy méhkashoz.
* Ám persze valóban nem lett volna olyan könnyű kellőképpen kitisztítani a helyet, pláne, hogy tekintélyes tűzre lett volna szükség, s ahhoz még csak jóindulattal sem akadt elég adag fű idekint... Esetleg több menetben? Ki tudja.
- Ki tudja mennyi víz van ott igazából, jobb lesz óvatosan lenni, s a mézet is megszerezni. A sivatagi méz kevésbé sűrű, mint a sima méz, az utazók szívesen keverik el fele-fele arányba vízzel, hogy édes nektár szerű tápláló, de kellőképpen szomjoltó folyadék legyen belőle. Könnyen beszélek vasból, de a helyében megpróbálnám a mézet is megszerezni.
* Ezután elhallgatott, s nem zavarta tovább a fáradt és látszólag igen kutya bőrben lévő férfit. Talán egy fertályórának kellett eltelnie, ahogy végül a homokban lófráló lábak hangja csendült fel, s Hilde visszaért a táborban. Látszólag kutya módon kifárasztotta a farkas és a rőzse cipelése, erőlködve, vértől maszatos arccal sikerült visszajuttatnia a bestiát, mely szánalmasan lógott a válláról kókadtan lefele. Csúnyán sajgott a lába, szerencsére már nem vérzett annyira, ám lüktetve terjedt rajta végig a fájdalom, s félő volt, hogy elfertőződne, ha nem égetné vagy mosná ki valahogy... A dolgok állását tekintve előbbi reálisabbnak tűnt. Oswaldot meglátva elsőre majdnem elnevette magát, a férfi pont úgy hatott, mintha csak nem fért volna bele az arca a bőrébe, s kitörni kívánt volna belőle. Keservesen nyelte le a reakciót, majd utána hamar megértette, hogy jóval komolyabb volt a dolog, mint ahogy először gondolta
- Jó ég, minden rendben van? Rettenetesen festesz.
* Fáradtan ejtette le a farkast és a tüzelőt a földre, majd leguggolt, végigszemlélve a sziklát, ahol továbbra is számos rovar és mindenféle bestia bújt meg. Valószínűleg a férfi ezeknek a levadászása közben sérülhetett meg, kicsit rosszul érezte, hogy erre kérte.
- Nem tudom az emberek gyomra bírja-e, de a farkas vérének nagyja még a testében van. Ha elvágjuk a torkát, s fellógatjuk, képes lehetsz egy kissé oltani vele a szomjad. Én már kifacsartam egyet.

Amit felel, lepereg rólam, nem lenne értelme visszaszólni, azonkívül igazán megérdemlem, túlságosan ingerült voltam, és ezzel tiszteletlen is. Azért talán nem nagy bűn mégsem a helyzetemben, amit egyébként is magamnak köszönhetek szintén.
Csak hümmentve bólogatok a lándzsa szavain, túlságosan is fáj a beszéd és erőt akarok gyűjteni, hogy Hilde visszatértével visszavághassunk. A nagyapja jóformán még meg sem szólal, de azt már tudja biztosan az ember, hogy érdemes megfogadni a tanácsát. Sokat tapasztalt már az életében, sokkal tájékozottabb, mint én, és ha nem volna most velünk, talán már holtak lennénk, én legalábbis biztosan.
Lehunyom a szemem, hogy pihentessem egy kicsit, és már talán már lassan el is nyomna az álom, de valahonnan távolról lépteket hallok és erre felfigyelek. Hildét pillantom meg, és kikerekednek a szemeim, ahogy végignézek rajta. Több kórót hozott, mint azt vártam, ráadásul egy elég nagy farkast is hoz magával, csak úgy könnyedén, mintha tejet hozna csak a szomszédból. A lába azonban erősen vérzik, a ruháján és az arcán is sötétvörös foltok éktelenkednek, és ahogy közelebb ér, látom, hogy elég mély sebet szerzett. Mi történhetett vele? Észreveszem, hogy belül bizonyára jól szórakozik rajtam így elsőre, de aztán aggodalmat vélek inkább felfedezni az arcán, aminek hangot is ad, pedig inkább aggódhatna magáért is. Fájdalmasan, de elmosolyodom a gondoskodásán, és már azt is értem, hogy került vér az arcára.
- Köszönöm, de nem lesz rá szükség. Van a sziklában egy nyílás, ember készíthette valamikor régen, benne hatalmas méhekkel és egy óriási méhkassal, bizonyára tele mézzel. És odabent találtam vizet is. Nekem sajnos nincs esélyem ellenük, mint kiderült, de ki lehetne füstölni őket, a nagyapád is mondta. Odabent is van némi fa bútorok romjaiból, de hozzáférni nem nagyon tudunk. A rőzsét viszont bevihetnénk, és akkor volna mézünk és vizünk is. De a lábad... mi történt?
Hiába próbáltam rövidre fogni, érzem is hogy jobb lesz egy darabig minél kevesebbet megszólalni. Szerencsére annyira nem nehéz feladat. Nekiállok keresni a holminkból valamit, amivel elláthatnánk legalább csak kis ideig azt a sebet. Elég csúnyán néz ki.

* Figyelmesen végighallgatta a férfi mondandóját, kezével letámaszkodva a farkas tetemére, miközben próbálta kikaparni a sebből a beleszáradt homokot. Nem érezte igazán, mindig is jól bírta a fájdalmat, de attól függetlenül rossz érzéssel töltötte el a dolog, fene se tudhatta, mi is volt a homokban.
- Ha nem hát nem... * Jelentette ki, majd megpaskolta az állatot * - De azért nem szeretném, hogy kárba menjen, s ha nem csapoljuk le a vért, meg fog rohadni a hús... Ennyit nem tudunk megenni, de ha errefelé térnénk visszafele, s esetleg megszárítanánk a húst a napon, az nagyszerű volna. 
* Kicsit elhallgatott, figyelve a férfi szavaira. Igencsak megörült a víz és a méz gondolatára, nem igazán szerette utóbbit, de mégis étel volt, ha más nem is, s ez az otthonra emlékeztette picit. Az édes, mézes süteményre, s a mézes tejre... Mit meg nem adott volna azért most, pedig igen nagyon utálta! 
- Katona dolog * Vonta végül meg egy kissé a vállát, bár természetesen tisztában volt azzal, hogy kár lett volna alábecsülni a sérülést * - Ahogy a rőzsét gyűjtöttem megtámadott pár farkas, de szerencsére észrevettem őket, s nem lett nagy baj. Egy állat teteme még kint van, azt nem bírtam volna visszacipelni... De szerintem ennyi hús is elég, majd megeszik a legyek.
* Nem kívánt dicsekedni egy kicsit sem, bár azért örült, hogy végre lehetősége akadt bebizonyítani Oswald irányába, hogy éppenséggel meg tudja magát védeni, ha a dolgok szerencsésen mennek. Büszkén húzta ki magát, látszott rajta, majd kicsattan a nagy örömtől, hogy vadat hozhatott haza.
- De azt a sebet tényleg kár lenne lebecsülni... Ha sikerülne megkaparintani a méhkast, annak a mézes falából nagyszerű kötést lehetne csinálni, úgy hallottam eléggé jó tesz a sebnek, ha igaz, vonzza egy kissé a legyeket. 

Sajnos nem találok semmit, amit tudnánk használni most, de hát gondolhattam volna, amikor a kardom akartam letisztítani, akkor sem találtam használható rongyot. Mélynek látszik a seb és biztos vagyok benne, hogy fáj is rendesen, de a lány jól tűri és nem mutatja. Figyelmesen hallgatom, amit mesél, és azért el is csodálkozom rendesen. Úgy kellett a sötétben szembenéznie három éhes farkassal, hogy nem volt nála fegyver, csak talán egy tőr. Jóval erősebb, mint az emberek nagy része az ő korában, meg kell hagyni.
- Jó ötletnek hangzik - biccentek - Nem árt, ha minél hosszabb időre van tartós élelmünk, ki tudja, mikor bukkanunk másra. Ez a farkas bőven elég lesz napokra is, főleg, ha beosztjuk.
Bár elég nagy mennyiségű ételt meg tudok enni, tudom magamról, hogy nincs nehezemre a nélkülözés sem, és tudom, hogy Hildének sem jelent túl nagy gondot. Naponta legalább egyszer meg tudnánk étkezni ebből a farkasból. Aztán rájövök, hogy még a bundáját is tudnánk használni a hideg ellen. Megnyúzzuk és feldolgozzuk majd ügyesen. Most az első az, hogy legalább bekössük valamivel Hilde lábát, amíg le nem tudjuk ápolni jobban. Az öreg Nebelturm megint meglep egy hasznos ötlettel.
- Nahát, ezt nem is tudtam - ismerem el - Akkor muszáj lesz megszereznünk a mézet is.
A tőrömet elővéve levágok az ingem ujjáról egy darabot, amivel be tudjuk kötni a seb nagyobb részét. Remélhetőleg mielőbb rendes ellátásban részesíthetjük Hilde lábát. Aggódom, ha sok időt elvesztegetünk, rosszabb lesz, ki tudja, milyen szennyeződés került bele. Elég egy gyulladás is ahhoz, hogy elviselhetetlen fájdalmakat tudjon okozni, és úgy haladni sem lehet.