[Hilde és Oswald] Poros sátortető alatt

Meglehetősen váratlan fordulatot vett a holmink és Hilde nagyapja visszavételére indított magánakciónk Hildével. Már egészen azt hittem, hogy kifog rajtunk pár goblin, amikor a puszta véletlennek - vagy egy isteni sugallatnak - köszönhetően rájöttünk, hogy Korn és társai ismerik a remetét, akit keresünk. Esetlen kis lények voltak, talán a derekamig, ha értek, de úgy haladtak a sivatagban minden veszélyt ismerve és azokra ügyelve, hogy belül hálát adtam a mennyei Gondviselésnek, hogy sokkal gyorsabban megérkezhettünk Korn lakhelyére, egy kis táborba, ahol feltöltöttük a vízkészleteinket, majd Korn felajánlotta, hogy rögvest meg is mutatják nekünk, merre találjuk a civilizált embert. A megmoshattuk az arcunk és vizet tölthettünk a kulacsainkba. Nem tűnt valami tisztának, de ha letáborozunk majd valahol, és szükség lenne rá, felforraljuk majd előbb úgyis. Goblin gyerekek rohannak el mellettünk, hogy atyjaik nyakába borulhassanak boldogan. Nem is értem, hogy lettem volna képes erővel elvenni szükség esetén azt a sok mindent, amit elloptak tőlünk, de azért sokáig úgy hiszem, nem bírnám a társaságukban. Már így ismeretlenül is felnézek a remetére. Birtokunkban a három nagy könyvvel, bennük a különös írással el is indulhatunk aztán.
- A civilizált ember némivel arrébb lakik - szólal meg Korn, azzal a távolba mutat - Látjátok azt a nagyobb sátrat, körülötte a fallal? Ott lakik, oda megyünk. Ő segített nekünk erősebb sátrakat készíteni.
- Igazán köszönjük a segítséget - Biccentek felé, majd Hildére pillantok. Nagyon örülök, hogy ilyen könnyedén eljuthattunk Kornék segítségével a célunkhoz. Most már csak vissza kell jutnunk majd, és a remete biztosan el tud látni minket hasznos tanáccsal, úgy bizonyára előbb kiérünk majd a sivatagból és egy teljesített küldetéssel a hátunk mögött érkezünk majd Hellenburgba.

*  A sivatag kemény tájék, úgy lopja el az ember erejét, hogy nem rejti véka alá szándékát egy pillanatra sem, s bárhogy ellenkezik az utazó a ragadós ujjainak, a végén mindig megszerzi azt, amit akar. Fáradtan érkezett be a szegényes kis goblin településbe Oswald és az aprónépek társaságban. Körbepillantott, egyszerre találta csodásnak ezt a világot, s felettébb furcsának is... Itt a sivatag közepén egy puszta oázis mentén éltek ezek a lények, sátrakban, melyet bármikor elfújhatott egy nagyobb vihar, mégis mindig lábra álltak. Ez hát a szívósság fogalma... Merített a hordóból, arca sárgásan tükröződött a szennyes víz rétegében, ajka száraz volt és cserepes, ám nem kívánta vele megnedvesíteni még, helyette csak kevés nedűt helyezett tenyerébe, majd megtörölte vele arcát, haját. Kisit élvezte, ahogy a tapintástól bőre fájdalmasan jajdult fel, vörösre volt égve, mint egy nyers sült.
- Köszönjük. 
* Nem kívánt sokat fecsérelni az időt, fáradtan kapaszkodott meg nagyapjában, biztos volt benne, hogy nem fogja sokáig álltában bírni, s minden porcikája csak egy kis pihenést kívánt, lehetőleg árnyékban, s nem sátor alatt. Az utóbbi néha igen be tudott fülledni, s azt aztán igazán nem kívánta már egy kicsit sem.
- Vajon milyen ember lehet a remete? 
* Tette fel kérdését Oswaldra pillantva, egy kicsit elzavarva a rettenetes fáradtságot arcáról. Háta közepére se kívánta ezt a tájat, hamar eldöntötte, hogy soha se fog idejönni többet, kivéve persze, ha a feladat külön az ő jelenlétét igényli. Ez az utazás bárki másnak is teljesíthető lett volna, s akkor Oswaldnak és neki nem kellett volna végigszenvednie ezt a rettenetes kálváriát.

- Mindjárt megtudjuk - felelem és elmosolyodom, még ha belül aggódok is. Hilde nincs jó bőrben. Idejét sem tudom, mióta vagyunk már a sivatagban és ide is úgy igyekeztünk, hogy meg sem álltunk, még inni sem. A goblinok bizonyára megszokták ezt az éghajlatot, nekünk azonban nagyon megterhelő, és nálam is jobban Hildének. Egyre kisebb valószínűségét látom annak, hogy mikor visszatérünk Hellenburgba, nem lesz szükség az ispotály meglátogatására. Szegény lány nagy kínokat állhat ki ezért a küldetésért. Hiába erősebb, mint a korabéli lányok, azért a sivatag még a legedzettebb harcosoknak is könyörtelen ellenfél. Nem néz ki jól, és bár próbálom nem szóvá tenni, nehogy megsértsem vele, azért aggódom érte, nem is kicsit.
Megfordul a fejemben, hogy talán nem kéne annyira megkönnyebbülnünk. Nem ismerjük a remetét. Az is lehet, hogy a magánytól magába zárkózott, furcsa hóbortok jelentek meg a szokásai között, elképzelhető, hogy idős ember már, aki mogorva, bántó és ha olyan kedvében találjuk, jó esetben elküld minket Veronia túlsó felére mindenféle szitokszóval fűszerezve, mert esze ágában sincs segíteni. Próbálok ezektől a gondolatoktól inkább megszabadulni. Ha be is igazolódna bármely rossz sejtésem, nem tágítanánk, ameddig el nem érjük, amit akarunk, úgy hiszem. Túl hosszú utat tettünk meg, túl sok viszontagságon vagyunk túl ahhoz, hogy akkor valljunk kudarcot, mikor épp révbe érnénk.
- Jól vagy? - teszem fel azért az ostoba kérdést Hildének címezve. Elég ránézni szegény lányra. Hogy lenne már jól? Az embernek megszólalni sincs kedve. Kiszáradt torokkal még a levegő is fáj, a halánték lüktet, a légzés is nehéz. Két goblin érkezik a sokadalomból és vizet hoznak nekünk valami csontból faragott pohárkában. Nem valami nagy mennyiség, talán csak egy röviditalnyi mennyiség fér el benne. Felhajtom, de nem esik jól, csak jobban érzem a hőséget.
- Akkor induljunk - sóhajtok aztán csendesen - Ne várassuk meg a remetét.

- Meg...
* Válaszolt ő is a férfi felvetésére, szárazan végignyalva szájának belső oldalát, mely most aligha emlékeztethette másra, mint azon szárított húsokra, amiket még az utazás elején hoztak magukkal, mint elfogadott utazási elemózsia. Oswald félelemei emellett igen alátámasztottak és indokoltak voltak, ha igaz, halálán nem is volt, de emellett igen szenvedett, s bőre csak oly rossz formába volt, mint úgy általánosan hidratáltságának állapota. Ha akad föld, mely tényleg nem illett vámpírhoz, az a ismert példa alapján ezek szerint a sivatag volt... Semmi jó megközelítés nem akadt: Vagy bebugyolálta magát az ember nyakig ruhába, kockáztatva a guta kevésbé könnyed ütésének tényét, vagy élvezte a nap nem oly simogató, leginkább parasztlengősen ütögető markát, mely aztán megint egészen becsületesen hagyta nyomát az arcon.
- Megmaradok * Jelentette ki egy halvány mosollyal, miközben a megtermett férfire pillantott * - Semmi, amit egy nap pihenés ne tudna helyrehozni. Kegyetlen ez a napsütés, de túl fogom élni. Majd ellátogatunk Hellenburg fényébe, s egy hideg sör minden sebet begyógyít.
* Nem is oly sokára két goblin érkezett kettejük közé. Fiatal, szürkés teremtések voltak, ha éppen vonzónak nem is nevezhető, de olyan elviselhető arcformával, mely meglepően emberi volt a megszokott goblin szépségideálhoz viszonyítva. Röviden biccentve, s megköszönve elfogadt a kis gyűszűnyi itókát, s nyúlfarknyit bólintott OSwaldnak, lehúzva azt.
- Egészségedre.
* Az ital tényleg nem volt elég semmire, leginkább egy kis lehelésnyi harmatra emlékeztette, melyet csodás tündérek gyűjtöttek a hűvös zöld fűszálakról, de olyan ugye nem nagyon akadt errefelé, így az álomkép nyirkos milyenséget sebesen el is zavarta maga körül.
- Igazad van, menjünk.
* Szerencsére akadt útmutatás dögivel, s mivelhogy a Remete sátra jóval nagyobb volt a többinél, könnyűszerrel rátaláltak, különösebb segítség nélkül. Megállva az ócska, homokszín szövet mellett csak a templomosra tekintett, majd hangosan megköszörülte a torkát. Belülről érdeklődő, ám közel sem ideges, megfontolt, mégis a kelleténél kissé magasabb hangon érkezett egy megjegyzés, talán egy középkorú férfitól.
- Már megint mi van? Gyertek beljebb...

Elmosolyodom ugyan, de továbbra is aggódom érte. Látni rajta, hogy nincs jó bőrben, és egy pillanatra megfordul az is a fejemben, hogy ostobaság volt ide küldeni őt.
Azért valahol jó érzéssel tölt el, hogy annyi viszontagság után ideértünk, eljutottunk a célhoz. A remete majd lefordítja a furcsa nyelven íródott szövegeket és indulhatunk is vissza, sikeresen teljesítjük a küldetést. A magas sátorhoz érve találkozik a tekintetem Hildéével, majd ahogy a lány megköszörüli a torkát, nem túl barátságos hangot hallunk. Egy kissé meglepődöm, mivel a legtöbb történetben, amit hallottam, a remete idős, öreg ember már, birtokában a világ minden tudása. A miénk másfélének tűnik, na már nem mintha baj volna. Elhúzom a sátorajtót, hogy Hilde beléphessen, majd követem. Egyszerű berendezés fogad minket belül, egy kissé emlékeztet talán arra az elhagyatott kunyhóra, de az is lehet, hogy csak én képzelem így. A férfi jóval fiatalabb annál az aggastyánnál, aminek képzeltem. Előveszem a csomagunkat, hogy odaadhassam neki.
- Hellenburgból jöttünk - szólalok meg - Kerestük a remetét, aki le tudja fordítani ezeket az ismeretlen nyelven íródott szövegeket.
Bemutatkozni már teljesen elfelejtek, erre csak utólag jövök rá. Talán nem is baj, azért nem tudhatjuk, kiféle-miféle ez a remete. Hildére pillantok. Itt valamivel kellemesebb az idő. Ha kicsit fülledt is, a nap nem tűz annyira.

* Hangodra pár pillanatig csönd a válasz, majd menten utána izgatott fészkelődés, némi halkabb beszéddel követve, amire is végül kilép a sátorból egy viszonylag szép (Na jó, ocsmány) goblin nő, félúton fejét kissé lehajtva, rejtegetve a pírt, vagy legalábbis valami olyasmit... A fene se tudja, nem látszik a goblinokon annyira az ilyesmi. 
- Most már jöjjenek beljebb, önökre vártam.
* Ha belépsz a kis "épületben" azt tapasztalhatod, hogy a földet egy szőnyeg borítja, melyen egy takaros kis asztal van, körülötte pár szék, egy rendezetlen fekhely (Látszólag frissen használva), s több szekrény, melyek szinte helyén tartják a sátor oldalát. Ezek csurig vannak könyvekkel. A férfi az asztalnál ül. Mélybarna bőrű, negyvenes éveinek végén lévő magas, vékony faszon. Fehér inget és rövidre vágott szárú nadrágot visel. Szemei barnák, némiképp szórakozottnak hatnak, haja pedig szőke, rövid, rendezetlen, ám mégsem zsíros, pont úgy áll, mintha csak most kelt volna fel. Orrán okuláré, mélyen gondolkodva figyel éppen egy papírost, ami látszólag fordítva van. Ez nem úgy tűnik, mintha igazán zavarná őt, vagy tudomást venne róla.
- Üdvözlöm önöket hát itt, Dél legészakibb településében. Ha nem tévedek itt is van önöknél a pár dokumentum, nem? * Szemei mohó fénybe lángolnak, tudálékosan igazít a szemüvegén * - Nem szeretném pazarolni az időt, gondolom sokat utaztak, fárasztó út volt, foglaljanak helyet, adják ide az iratok, et cetera.
* A lány tekintete gyanakodva fordul Oswaldra, nem teljesen biztos benne, hogy mégis miféle disznóságba keveredtek, de valahogy nem olyan embernek tűnik ez a személy, mint akivel szívesen töltené az idejét, vagy éppen akár csak egy sört is rábízna.

Találkozik a tekintetünk, ahogy Hildére pillantok. Nem vagyok egészen biztos benne, hogy jó helyen járunk, valami nem tetszik nekem itt, de rájövök, hogy kénytelenek vagyunk elfogadni: ő a remete, akit egész idáig kerestünk. Ráadásul mint mondja, ránk várt. Egyáltalán nem olyan, amilyennek képzeltem, egy kicsi össze is zavarodom. Miután sikerül felfognom, hol is vagyunk és mi is történik, beljebb lépek, karommal Hilde hátához érve és magammal húzva, szememmel mutatva neki egy széket. Én magam jobbnak érzem állva maradni.
- Persze - biccentek, inkább csak úgy magamnak, remélve, hogy a kezdeti döbbeneten hamar átlendülök fennakadás nélkül. Előveszem a könyveket és odaadom neki. Pillantásom megakad a papíron, amit az imént vizsgálgatott nagy elmélyülten. Kétségbeesek egy kicsit, amikor rájövök, hogy fordítva van. Nem tűnik olyan jó ötletnek, hogy itt vagyunk, nem érzem hitelességét annak, hogy ez az alak lefordítja nekünk tökéletesen a rejtélyes írást. Érti egyáltalán a dolgát? Biztos, hogy nem tévedtünk el? Átvertek minket a goblinok? Aggodalmasan ráncolom a homlokom.
Nem tudom mire vélni a goblin nőt. Nem tudom mire vélni ezt az embert. Mit keresünk mi itt? Egyre inkább szürreálisnak tűnik nekem ez a helyzet.
- El tudja olvasni? - kérdezem bizonytalanul.

* Viszonozza Oswald tekintetét, ő maga sem teljesen biztos abban, hogy mit is csinál itt, illetve mit is csinál ennek a furcsa teremtésnek a társaságában, ám nem kíván kérdezősködni a kelleténél jobban, s elmosolyodik, mikor Oswald megérinti hátát, s el is fogadja a széket, ami felé vezényli. Helyet foglal, hagyva a templomost állni, csak úgy, mint a remetét, aki éppen a székén lábát lógatva állt. Még jó, hogy az asztal lapján nem lehetett átlátni.
- Akkor kérem adják ide a könyveket, mielőbb rá szeretnék nézni, ha tényleg olyan kuriózum... Talán találok benne valami érdekeset a Goblinokról is hmm...
* Ahogy odakerül elé az első kötet, szinte vallási buzgalomtól élve simogatja végig annak oldalát, leszedve róla a por nyomát. Nagyon élvezi, egyértelműn kicsit jobban a kelleténél. Kitárja, hümmög. Lapoz, hümmög. Vizsgál, hunyorít, hümmög.
- Nagyon érdekes, nagyon érdekes... Nem... Neeem... De...
* Lapoz párat, tovább figyelve a furcsa jeleket és formákat, ám úgy tűnik nem képes sokkal többet kihámozni belőle, mint elsőre. Felsóhajt, szemüvegét megtörli, nyögve ropogtatja nyakát.
- Shhhh.... * Csitít a kérdésedre, tovább nyammogva és mérgeskedve ahogy végiglapozza az első könyvet * - Én nem értem ezt... Nem teljesen legalábbis. Egyszerűen semmi kohézió benne, semmi... Ráció... Nem...
* Mérgesen csukja be, kinyitva a másikat, azt is sebesen lapozva tovább. Látszólag nem élvezi az egészet, homloka ráncolt, mérgelődve hümmög fel néha, végül úgy 5-6 perc múlva felemelve a tekintetét, s rád néz.
- Az első két kötetből semmit se tudtam felismerni... Egyszerűen nem tudom mi lehet ez... Rejtnyelv esetleg... Megpróbálhatom megkeresni a leggyakrabban használ hangzókat és bepárosítani azt a saját nyelvünkkel, de az sem biztos, hogy németül íródott, s nem angyalul vagy esetleg elfül...

Kíváncsian figyelem, ahogy forgatja a könyveket, hümmög és motyog, idegesen lapoz tovább és tovább, veszi elő egyik kötetet a másik után. Nincs jó érzésem. A sejtésem bebizonyosodik. Nem telik el sok idő, míg újra megszólal. Sóhajtok egyet.
- És az körülbelül mennyi időbe telik? - kérdezem óvatosan. Egy kicsit tartok a választól. Bár most gyorsan átnézte, amit kapott, azért hosszadalmasabbnak tűnik az a munka, amit említ, igaz, nem értek az ilyesmihez.
Miközben homlokráncolva figyelem őt és a könyveket, vállam az egyik szekrénynek döntöm, de ahogy érzem, nem ad biztos támaszt, sőt, mintha kezdene megbillenni, gyorsan meggondolom magam, arrébb lépek és megköszörülöm a torkom. Ezzel csak azt érem el, hogy amúgy is kiszáradva csak jobban fáj. Remélem, Hilde azért jól van. Az a lényeg, hogy meghalni ezen a lakott helyen csak nem fogunk és visszafelé már biztosan gyorsabbnak fogjuk érezni az utat. Legalábbis bízom benne...
Még mindig megnyugtató a tény számomra, hogy már itt vagyunk, hogy bár azt hihettük néha, hogy mindennek vége, itt vagyunk, a Teremtő rajtunk tartja a szemét.
Nehogy levegye rólunk.

- Csak annyiba, amíg megtalálom az összes karaktert ami megfordul a történetbe, megszámolom, aztán összehasonlítom Veronia összes nyelvével, hogy ott milyen gyakorisággal fordulnak elő a különböző hangzók... Nem sok idő, tényleg... Nem sok. 
* Eléggé neheztelően pillant rád, pont úgy, mint aki nincs tisztában azzal, hogy milyen kemény utazás is lehetett a sivatagon keresztül eljutni hozzá... Nos, valószínűleg neki ez nem is annyira fontos, mérgesen forgatja ismét át a lapokat.
- Nem is tudom, talán egy hét, talán egy fél... Rosszabb esetben több is lehet, ha nincs eredménye a próbálkozásnak... Addig tudunk szolgáltatni lakhatást, ételt, italt, amire szükségük van. Nem egy szép... település ez, de van sok minden, amire egy utazónak szüksége lehet. Jobb, mint a sivatag.
* Kicsit tekintetét ismételten a papírra fordítja, mérgesen ráharapva egyik kezének körmére, s időnként csapva ide-oda egy-egy lapot, továbbra is szűkült szemekkel figyelve az egész könyvet.
- Nem értem, az egész olyan furcsa... Nézzék ezt a jelet itt... * Hosszú, vékony ujjai egy nyolcasra hasonlító jelre mutatnak * - Pont olyan, mint egy rúna, ellenben a lapon egyetlen további rúnajel se akad... Talán el vannak rejtve a jelek? De mégis mit kéne keresni? Van benne angyalvésetre hajazó is, és... Nem... Nem tudom

- Az nagyon hosszú idő - szalad ki belőlem egy csendes sóhaj, de szerencsére a háláról sem feledkezem meg - De köszönjük a segítségét. Biztosan kényelmesen megleszünk, amíg nem végez.
Túlságosan beleéltem magam abba, hogy egy-kettőre indulhatunk most már vissza Hellenburgba, de hát nem értek én az efféle munkához, honnan is tudhatnám, mennyi idő lefordítani egy ilyen szöveget? Nem is annyira önmagam miatt aggódnék, mint szegény lány miatt. Azt hiszem, pont ez az éghajlat való a legkevésbé egy vámpírnak. Néha mintha álmomból riadnék, kapom fel a fejem a papír zörgésére, olykor, a remete mérgelődésének halk neszeire. Vajon fáj a feje, ha sokat gondolkodik?
Felfigyelek valami kellemetlen, savanykás szagra és enyhe fintor suhan át az arcomon. Tekintetemmel kutatni kezdek és hamarosan észre is veszek az éjjeliszekrény szélén egy fatálat, benne valami megromlott főzelékszerű étel. Csodálkozom, hogy csak most vettem észre, próbálom kizárni, hogy ne zavarjon a továbbiakban.
Mutat valamit, odalépek hogy láthassam. Fogalmam sincs, mit kéne látnom a jelben, de nem akarok ostobának tűnni, ezért eltűnődve ráncolom a homlokom és nagyokat bólogatok. Attól tartok, ha meg is erőltetném az eszem, sem tudnék jobban hozzászólni itt bármihez is.
- Ez... érdekes - Hildére pillantok vajon ő jobban érti?

- Nekem kell vele dolgoznom, én vagyok az, aki tudja, hogy mennyire is hosszú idő.
* Jegyzi meg a férfi, mint aki kissé nehezményezi azon méltatlankodásod, hogy sokáig fog tartani a munka. Emellett talán mégis látszik rajta, hogy nem zavarja annyira az idő amit ezzel fog majd tölteni, pusztán csak hisztizni szeretne egy kicsi azoknak, akik hosszú utat jártak le a sivatagon keresztül, égető napokon, heteken keresztül. Szép dolog ám a méltányosság... Mindeközben Hilde abszolút nem figyelt, még el is bóbiskolt a széken, végre élvezve azt a pihenést amit nem nagyon kaptak meg a nagy utazás során... Nyammogás. Talán álmodott is valamit az úgy öt-öt perc alatt, de ez mind úgy törik szét mint egy tükör, ahogy Oswald megszólal. Delíriumosan kapja össze magát, mintha egy pillanatra se pilledt volna el, s szemeit a papír felé fordítja, még észrevétlenül letörölve a vékony nyálcsíkot, ami talán már patakozott volna, ha kellően hidratált lenne, de így csak éppen egy-egy cseppről beszélhettünk, ami mégis kellemesen hűsen simult cserepes arcához.
- Ez tényleg felettébb érdekes...Még én is látom a jelentőségét. 
* Fogalma sincs mondjuk miről van szó, de azért bólint. Ezek a jelek semmit nem mondanak neki, s lényegében az ég világon semmi értelmet nem lát bennük, talán kihagyva persze a saját latin betűjüket, de hát azt lehetne bárhol látni, nem csak itt a sokféle színes katyvaszban. Az egészet persze látszólag kissé sértve fogadta a férfi, s mesterkélt művésziességgel túrt bele a hajába, ciccegve. . 
- Hmm, nem is tudom mit vártam maguktól katonáktól... Sejthettem volna, hogy nem képesek értékelni valami ilyesmi horderejű dolgot... Lehet jobb is lesz, ha körbenéznek inkább a városban, ne rontsák itt a levegőt.

Nem igazán van ínyemre, ahogy ez az alak beszél velünk. Gondolom, afféle okoskodós csodabogár, mint a diplomaták és társaik, akik csak szavakhoz és könyvlapokhoz értenek. Illetve, ez mégsem igaz. Tulajdonképpen ez az ember egyes egyedül túlélt a sivatagban és felvirágoztatott egy itteni goblin kolóniát.
Felvirágoztatott...
Hildéhez lépek és a vállát fogva kikormányozom a sátorból. Minél előbb menjünk innen, mielőtt még túlságosan tele lenne a hócipője velünk, vagy egy megjegyzésén már én kapom fel a vizet és mondok olyasmit, aminek nem örülne, mert akkor nem járnánk jól. Nem szabad ezeknek a könyvkukacoknak az önérzetét megbántani, mert akkor aztán leshetjük, mikor fordítja le az iratokat, amiket hoztunk.
- Menjünk, Hilde.
Nem is árt, ha nem odabent várunk a végtelenségig. Addig talán keríthetnénk valami árnyékos pihenőhelyet és egy kis élelmet vagy vizet is. Így, hogy egy kevés közünk is van a remetéhez, barátságosan fogadnak minket a goblinok, bizonyára számíthatunk a vendégszeretetükre, természetesen nem ingyen, cserébe felajánlhatnánk, hogy őrködünk éjjel vagy megvédjük őket, ha kell.
Erősen tűz a nap, de azért így is zajlik az élet, látszik, hogy már régóta itt élnek és megszokták ezt az éghajlatot.
- Mit szólnál, ha keresnénk valami ennivalót addig is? Ha már itt vagyunk, elütjük az időt, aztán észbe sem kapunk és indulhatunk is vissza Hellenburgba.
Soha nem érünk oda, mintha mindig is a sivatagban vándoroltunk volna és csak egy ábránd lenne a fű, a fa, a hegy, a friss levegő, a vaddisznóhús, a szalonna, a kenyér és a sör...

* Oswald szavára felemelkedett az ülőhelyről, s elindult vele kifele a sátorból, hálásan rámosolyodva, hogy segítette egy kicsit. Az utazás során se érezte magát túlságosan jól, de most, hogy megérkeztek és egy kicsit leülhetett azonnal ránehezedett a felismerés súlya és kénytelen volt konstatálni, hogy mennyire is kiszenvedett az úton. Nem neki való dolog volt ez, a sivatag mindent magába foglalt amitől egy vámpírnak tartania kellett, s bár úgy érezte, hogy tanult belőle valamit, mégsem tartotta sikeresnek a leckét, mert leginkább a szenvedés striguláit húzhatta, nem pedig a tapasztalatét. A határ vékony volt a kettő között...
- Köszönöm, de ennyi segítség elég volt. Meg kell tudnom állnom a saját lábamon, mindketten az egyházat képviseljük, nem lehetek gyenge. 
* Gyengéden ellökte magát a férfitól, majd rátámaszkodott a lándzsájára. Talán egy kicsit hirtelen volt a felállás és attól szédülhetett el ennyire... Talán. Akárhogyan is, most már nem érezte magát annyira kutyául, s úgy-ahogy képes is volt elviselni a rövid időre elfelejtett napsugarak égető tapintását. Körbepillantott a kis faluban. A sátrak mellett több vályogból készített épület is volt, de emellett akadtak földbe vájt homokkunyhók és a sziklából formázott házak is a települést határoló pár nagyobb sziklában. Az egész egy nagyobb tavacska köré volt összpontosítva, melyek mentén a goblinok valamilyen kezdetleges földművelést folytattak különböző az éghajlatot és a földet bíró növényeket ültetve.
- Ez jól hangzik, de honnan tudnánk szerezni ilyesmit szerinted? Korn esetleg?

- Nem vagy gyenge, más ennyire sem bírná - Jegyzem meg csendesen, egyszerre magamnak és egyszerre neki is, bátorításul. A nap továbbra is elviselhetetlenül éget, még a levegővétel is fáj. El sem tudom képzelni, Hilde miként élheti ezt meg, és épp emiatt is van bennem aggodalommal vegyes csodálat felé. Igyekszem azért észben tartani, amire korábban kért; semmi esetre sem kezelhetem gyerekként, így nem akarok a féltésnek túlzottan hangot adni.
Eddig már valamennyi pusztában játszódó bibliai történet eszembe jutott, Hágár és Izmael száműzetésétől elkezdve Illés viszontagságain át Krisztus megkísértéséig, s lenyűgöz az, milyen erős is az útitársam. Egy kicsit elszégyellem magam, talán tényleg gyerekként kezelem néha.
- Korn biztosan tudna segíteni - bólintok - Valahonnét előkerítjük.
Tekintetemmel fürkészni kezdem a kis goblintábort. Kornt nem látom a sok kis alak között, egészen egyformának tűnnek. Csak előkerítjük valahonnan majd. Hanem a kis tavacska vize biztos segítségnek tűnik az életben maradáshoz. Gondolok egyet és a holmijainkból előkutatom a kulacsainkat.
- Addig is magunkhoz vehetnénk egy kis vizet. Jobban esik az étel, ha egy kis folyadék is van bennünk.
Fel is tűröm az ingem ujját. Saját ujjaim érintése a karomon enyhe fájdalmas érzést hagy maga után. Látom magam előtt, ahogy lehámlik, majd még az ing is ledörzsöli a küldetésünk végére egészen. Nem merek túlzottan belegondolni abba, hogy Hellenburgba visszaérve páncélt kell öltenem.

- Te bírod, nekem is bírnom kell. Ez a lényeges, azt hiszem.
* Jelentette ki két nagy lélegzett között, s kihúzta magát, amennyire csak bírta. Langyos szellő éledt, forrón fújt arcába pár szem homokot, ám valahogy mégis kellemesnek találta, akkor is, ha egyébként bőre a puszta érintésétől is megjajdult. Miért kellett egyáltalán itt lennie? Ez az egész rettenetesen rosszul jött ki, nemet kellett volna mondania, akkor is, ha rohadt kíváncsi volt arra, milyen is lehet az a tájék.
- A feleségével lehet, talán nem kéne zavarni őket, biztos örülnek egymásnak.
* Fejében meg sem fordult, hogy lényegében mit is mondott, csakis a mondat legtisztább értelmét vizslatta, miszerint az asszony biztos hiányolta már férjét, a gyermekek is örülhetnek a messziről hazatért apának. El nem tudta képzelni, hogy is mehetett ez a goblin kultúrában, de némi egyházi jelenlétnek hála valószínűleg legalább minimális civilizáltsággal viseltethetnek, s talán a család fogalma is kissé keresztyénebb mint amilyen egy vad csoportosulásnál lehetne.
- Jó ötlet, addig kell innunk, amíg van mit. Egyszerűen úgy érzem, hogy nem létezik annyi víz, mint amennyit meg tudnék inni.
* Talán nem is létezett. Furcsa dolog volt, hogy tudatában állandóan ott lebegett a felismerés, hogy vajon elég lesz-e a víz a következő megállóig. Ilyesmi miatt szinte sosem kellett aggódnia, Délen legrosszabb esetben gyalogolt tíz-tizenöt kilométert, s valahol biztos akadt egy kút, talán egy fogadó, kisebb falucska. Itt a sivatagban minden csepp folyadék kincs volt, úgy érezte, talán egy szennyes pocsolyából is képes lett volna inni, pedig aztán az ilyesmi aztán abszolút nem tenne csak úgy bármikor.

Figyelek, hogy iszik-e innen más is megtisztítlanul vizet. Egy goblinkölyök két kis vödörrel vizet merít és viszi is haza. Ennek tanujaként, mivelhogy nem szól senki, a kulacsainkat a víz alá nyomom, figyelem a szájukból felúszó buborékokat, majd miután lassan elfogynak, kiveszem őket, majd felkelek és odaadom Hildének a sajátját. Ekkora már egészen felszárad a kezemről a víz.
A lány szavai elgondolkodtatnak. Egy kissé nehéz ténylegesen megértenem, hogy értelmes, többé-kevésbé civilizált népekkel van dolgunk, akik családokban élnek, persze hogy az ő gyermekeik és feleségeik is ugyanúgy várják vissza a családfőket, mint nálink az emberek.
- Igazad lehet. Majd később előkerítjük, vagy talán magától is megjelenik. Azért óvatosan igyél, csak lassan, nehogy valami bajod legyen...
Behúzom a nyakam egy pillanatra; pont az atyáskodást kellene kerülnöm, ha nem akarom magamra haragítani Hildét. Azért próbálom menteni a helyzetet.
- Bár természetesen úgy teszel, ahogyan jónak látod, csak magamnak beszéltem.
Azzal sietve a számhoz emelem a kulacsom, s figyelek is rá, hogy bármilyen szomjas is vagyok, azért ne tegyek kárt magamban mohóságomban. Minden egyes korty fáj, mégis úgy érzem, az életet jelenti. A fejem mintha kevésbé fájna és belül örülök is, de miután elteszem a vizet a holmijaink közé, talán szárazabbnak érzem a torkom, mint amilyen volt. Így van talán az ember a jó dolgokkal úgy általában is: ahogy megérzi az ízét, nem tud elszakadni, sőt mindegyre többet és többet akar.

* Ahogy Oswald átnyújtotta a vizet, hálásan biccentett, majd nagyokat kortyolt belőle, elfogyasztva vagy egy jó háromnegyed liternyit... Szinte azonnal érezte, ahogy elkezdett izzadni a hirtelen jött jelentős mennyiségű folyadéktól, olyasmi volt ez, amit egészen régen érzett utoljára, a homok valahogy elnyeli az izzadtság minden írmagját.
- Már késő. * Jelentette ki, majd megnedvesítette egy kicsit száraz kezét a tömlő tartalmából. Kicsit kóválygott és fájt a gyomra a hirtelen tágulástól, de jóleső fájdalom volt.* - Ráérek rosszul lenni, egy időbe biztos el fog telni, amíg kapunk valami hírt a könyvekről, amiket hoztunk.
* Keserűen elmosolyodott Oswald szavaira, úgy hangzik kellően tanult az előző esetekből, bár, legalább ennyire irritálta ez az óvatos tipegő lépegetés, amit most csinált... Nos, igazából minden irritálta, talán csak az okot kereste arra, hogy mi miatt is mérgeskedhetett a lehető legjobban. Ismét szájához emelte a kulacsot, nagyokat kortyolva belőle. Csodásan esett neki a éltető folyadék, ami ha hűvös nem is volt, legalább nedves igen. Csodás áldás volt ez a kis tavacska a semmi közepén, enélkül aligha lehetett volna élet ezen a kopár sziklás tájon, ahol aztán semmi se él meg.
- Mit kéne tennünk most, szerinted? Várakozzunk? Nézzünk körbe?
* Pillantott Oswaldra kérdőn. Kétségtelenül érdekelte a település, sosem volt eddig szerencséje goblinokhoz, s a lehető legtöbbet meg akart tudni arról, hogy miféle teremtések is voltak ezek, hogyan élhették hétköznapjaikat, s miként is rendezték dolgaikat.

Nem tudom tagadni, hogy aggódom érte, de igyekszem nem mutatni. Nem illünk a sivatagba, ő különösen nem. Nem értem, hogy miért pont mi kaptuk a feladatot mégis, s miért nem kerestek olyasvalakit, aki jobban bírja ezeket a környezeti viszontagságokat és jól tájékozódik. Sosem voltam nagy utazó, Hilde fiatal még, s ha a nagyapja nincs velünk, mostanra bizonnyal végünk lenne már. Az ő tapasztalata óriási segítség számunkra.
Még csak az imént ittam bele a vizembe, máris érzem a fejfájást és a szárazságot. Azért szerencsére itt a tó közelében nagy bajunk nem eshet, ha figyelünk és ha addig nem csinálunk valami ostobaságot, amivel veszélybe sodorjuk az életünket. Sajnos magamról tudom, hogy keő ismeretek hiányában akár még hajlamos is lehetek erre.
- A legfontosabb talán, hogy árnyékban legyünk. Gyanítom, hogy a remeténk akár napokat is tölthet a könyvekkel, jó, ha elfoglaljuk magunkat. Kezdetnek nézelődhetünk akár, igen. Ha elfáradunk, lepihenünk valahol, ha nagyon megszomjazunk, itt a víz, étel ügyében pedig majd felkereshetjük Kornt. Csak megtaláljuk majd valahol.
Azért nem panaszkodhatunk. Eljutottunk idáig, itt pedig többé-kevésbé biztonságban vagyunk, nagy bajunk legalábbis nem eshet. Ha ugyan mi nem is, legalább a goblinok és a tudós csodabogár is ismerik a sivatagot, ha mi nem is, azonkívül nem érzem úgy, hogy tartanunk kellene tőlük, nincsenek felénk rossz szándékkal, csupán azon aggódom egy kicsit, mi van, ha kérnek valamit tőlünk a segítségükért, amihez akár joguk is lehetne?
- Nem vagy éhes? Megkeressük Kornt? - fordulok a lány felé, miután gondolataimból kitörök végre.

- Igazad van, az árnyék jó kezdetnek tűnik. Keressünk is valami árnyasabb helyet, s majd azután gondolkodhatunk.
* Jelentette ki egy rövid bólintás után, miközben körbepillantott, hogy akad-e valahol egy árnyékosabb rész, lehetőleg olyan, ami nem egy poros ház mögött van, hanem esetleg egy nagyobb épületben. Ki tudja, hogy alakult-e már ki kocsmakultúra a goblinok között, de nem lepődött volna túlzottan meg azon, ha igen. Az erjesztés és az alkoholfőzés alapvető dolog volt, jó eséllyel olyasmi, amivel a kevésbé civilizált népek is tisztában voltak... Legalábbis így gondolta.
- Köszönöm, nem. Nem zavarnám Kornt, tényleg. Biztos akad helyette valaki más, akit felkereshetünk... A goblinok vendégei vagyunk most, kutya kötelességük, hogy gondoskodnak rólunk, ha már ennyit kellett utaznunk hozzájuk.
* Normális esetben egyébként fizetett volna a dolgokért, de az a csekély pénz amit magukkal hoztak hasznosabb volt a Déli területeken, ahol sokkal fontosabb volt a fogadó használata, mint itt. Ezek a goblinok bármilyen barbár népek voltak, mégis becsületesnek tűntek, s valahogy úgy érezte, hogy Kornnak hála biztonságban voltak... Már csak annyi probléma volt, hogy Korn sehol sem volt. Lemondóan sóhajtott egyet.
- Keressünk egy fogadót vagy ivót... Már, ha van valami ilyesmi a goblinok világában.

Egyetértünk azzal, hogy jó volna mielőbb árnyékba húzódni. Azonnal keresgélni is kezdek a szememmel, végig járatom a kopár és mégis furcsán élettel teli tájon. Sosem hittem volna, hogy ennyire sokszínű és bár veszélyes, megannyi szépség feledteti a nehézségeket,  melyeket kénytelen elviselni az ember itt. Egy életre elvetettem azt a korábbi gondolatomat,  miszerint a sivatag pusztán egy forró és unalmas hely.
Azért jó lesz mihamarabb újra Hellenburg macskaköveit koptatni és egy fárasztó nap után ledönteni egy korsó hideg sört Hellenburg Fényében.
Bólintok Hilde szavaira. Van itt bizonyára épp elég goblin, aki szívesen segít nekünk. A remete iránti rajongásuk és belé vetett bizalmuk kapóra jöhet nekünk, bizonyos értelemben ugyanis az ő fajtáját képviseljük köztük.
- Úgy sejtem,  hiába keresnénk ivót, ámbátor a civilizált emberüket látva nem volnék meglepve, ha tévednék. Elég jól berendezkedett itt. Talán kérdezősködhetnénk.
Hilde arca kipirulva, szemei fáradtan csillannak felém, ajkai cserepesen mozdulnak, ahogy a szavakat formálja. Nagyon nehéz nem mutatnom, hogy aggódom érte.
Ahogy körülnézek, nem találok sem cégért, sem hívogató lakókat. Úgy döntök, felkerekedek és ha járókelőkkel nem is tudunk beszélni, benézek egy lakásba. Talán nem hívnak be minket, de el tudnak igazítani.
- Mehetünk? - pillantok a lányra.

* Kurtán bólintott a felvetésre, nem lehetett véletlenül sem tisztában azzal, hogy mégis meddig mehetett el a goblinok fejlettsége a Déli férfinek hála, ám ha más nem, az biztos, hogy letették a civilizáltság alapjait azzal, hogy nem támadtak csak úgy rájuk első pillantásra... Reménykedni meg ugye lehetett, ha más nem, vizet mindenképpen kaphattak amennyit akartak, egy kis pihenéshez pedig csak egy pormentes árnyékes hely kellett, ami bár sajnos nem volt meg jelenleg, valahol biztosan... (REMÉLHETŐLEG) akadt a településen. Ajkait végignyalta, kissé megnedvesítve azokat az ívás után.
- Igen, mehetünk. Mutasd az utat, bölcs vezetünk!
* Kicsit kihúzta magát, rettenetes kutyául volt, s bármennyire is próbálta ezen tényt véka alá rejteni, ez sajnos nem igazán ment neki, Oswald kétségtelenül átlátott azon, hogy rohadt módon szenvedett. Csábító volt annak a lehetősége, hogy összeessen az első árnyékos ponton, s nyivákolva hisztizzen pátyolgatásért, de hát ilyesmit senkitől sem várhatott volna el, s már nem is volt kislány. Régen voltak már azok a napok, amikor eljátszotta, hogy elaludt a fa alatt, várva nagyapjára, hogy az hazacipelje, miközben egyszerűen csak lusta volt sétálni. Akárhogyan is, megindult Oswald után, kurta szapora léptekkel, hogy képes legyen tartani annak mértéktelen hosszúságú lépéseit.
- Remélem nem lesz gyakori, hogy ilyen feladatokat kapunk...

Meglep, hogy látszólag milyen vidám a lány, pedig biztos vagyok benne, hogy sokkal nehezebb neki, mint nekem. El is indulunk, a víz után valamivel élénkebben. Csak az lüktet bennem, hogy minél előbb fogadót kéne találnunk. Akármennyire is fejlettebbnek tűnnek a goblinok annál, mint azt képzeltem, nem tűnnek számomra nagy kézműveseknek, így aligha számíthatok arra, hogy cégért pillantok meg az egyik viskó oldalán vagy egy sátorajtó fölött. Mérges vagyok egy kicsit belül, amiért ennyit kell még itt is szenvednünk, és nem igazít el magától senki sem minket. Gondolataimból kiszakadva veszem csak észre, hogy egy kissé lendületesebben léptem ahhoz, hogy Hilde követni tudjon, így lelassítok.
- Nagyon remélem én is - morgok - Ajánlom, hogy megérje, vagy nagyon mérges leszek.
Megtorpanok és a kezemmel árnyékot vetek a szememnek, remélve, hogy így többet látok majd. Magasan tűz a nap, s olyan erővel, hogy az ember szeme majd kisül a helyéről. Ez borzalmas, pedig most nagyon szeretnék látni. Eszembe jut, hogy azt mondják, az Úr nagy fényességben jelenik meg.
Ha megérem, jó erősen be fogom csukni a szemem.
Támad egy ötletem. Óvatosan érintem meg Hilde vállát, s előre mutatok.
- Nézd, ott van egy előtető-féleség, ha jól látom, az ajtónál. Látod? Húzódj be oda, én addig megkérdezek valakit, hogy hol pihenhetnénk meg.
Elfogyott a türelmem.

- Meglátjuk. Minden bizonnyal okkal küldték el ezeket a könyveket, ha pedig nem... * Mosolyodott el halványan, miközben szemeit Oswald hegyként magasodó alakjára fordította * - Mi megtettük amit kellett, egy szavuk sem lehet. 
* Csak figyelte a jellegtelen sátrakat ahogy egymást követték, időnként pedig egy-egy sárból és véleménye szerinte valamilyen állati szarból (Vagy talán goblin?) tapasztott kunyhó is megtörte a monoton képet. Utóbbiak talán egy csöppet impozánsabbak voltak, mint a megszokott ponyvából és vászonból rakott szél rázta odúk. Érdekes volt belegondolni, hogy itt is megvolt a népek maguk csökönyös hierarchiája, ki gondolta volna ezt a goblinokról? Nem tartotta sokra őket sosem (Ezután se fogja), de valahogy mégis kivívták helyüket a természetben, mert a jég hátán is megéltek, kezdve a sötét erdőktől az égető sivatagon át a fagyos tundrákig... Talán kicsit bele is feledkezett a gondolatmenetbe, s a Veroniai egyedfejlődés (haha) rejtelmeibe, ahogy Oswald bátortalan tapintása térítette magához. 
- Köszönöm, nem lesz rá szükség. * Húzta ki magát cseppnyi irritációval kiegészített daccal * - Nem kell, hogy csak te szenvedj a melegben... De az ötlet maga jó. 
* Körbe pillantott kissé, valahogy itt éppen nem járkált senki most, dél lehetett, s a meleg miatt a goblinok zöme biztos pihent... Vagyis egészen ideáig, mert két sátor között egy szakállas, hurkás testű öregecske mohásbőrű lépett elő, fejét vakargatva, s egy vödröt cipelve.

Felvonom a szemöldököm. Meglepődöm azért és egy kicsit mérges vagyok Hilde válasza hallatán. Próbálok nem zavarón aggódni érte, de attól még aggódom, teljesen érthető módon, úgy vélem.
- Természetünknél fogva is jobban bírom a napfényt, mint te - horkanok fel, némivel sértettebb hangon, mint szerettem volna - Ez nem a sorsközösség vállalásáról szól most. Mi az, hogy az ötlet maga jó? Nemde akkor úgy is kéne tenni?
A lelkét is kiteszi az ember, és semmit nem ér vele. Sóhajtok egyet, bízva abban, hogy a dühöm is távozik így. Elszégyellem magam egy kissé, amiért felemeltem a hangom. Idegesen túrok bele a hajamba és próbálok higgadt, csendes hangon megszólalni.
- Bocsánat. De ez... ez istenkísértés. Miért nem vigyázol magadra?
Ekkor pillantom meg az idősebb goblint. Ha csak Hilde nem szól vagy cselekszik, el is indulok felé. Akkor árnyékos helyre ugyan nem húzódik Hilde, de az élet megy tovább, megkérdezem, van-e számunkra hely. Így egyelőre az iménti kellemetlen pillanatokat is magam mögött tudhatom.
- Adjon Isten! - Lépek oda hozzá, aztán figyelek csak fel a vödörre - Ne segítsek?
Jó volna pihenni, akkor talán nem lennénk ingerültek sem. Azért bízom benne, hogy megéri a sok viszontagság végül, sikerrel járunk és tisztességesen jutalmaznak majd.
Igazán rászolgálunk.