[Hilde és Oswald] Poros sátortető alatt

* Nem kicsit lepődött meg Oswald kitörő dühén, sose látta még így viselkedni a férfit (Kicsit sem!), de kétségtelenül nem is akarta igazán, rémisztő volt, s egyáltalán nem barátságos, ami pedig a legjobban sértette az egészben egyértelműen az volt, hogy tisztában volt az igazával. Akárhogyan is, annak dühe csak tovább szította saját mérget, s még az előzőnél is jobban kihúzta magát, megpróbálva magasabbnak tűnni, de utóbbi persze nem sikerülhetett, mert hát sajnos sem széltében, sem hosszában nem volt nagyobb a lovagnál. Állkapcsa görcsösen fordult vicsorba, majd azonnal kontrázott is annak szavaira. 
- Persze, természet! Innen fúj a szél, honnan máshonnan! Fokhagymától nem óvsz? 
* Valóban rosszul esett neki a lovag megjegyzése, pont amiatt tartotta eddig olyan sokra Oswaldot, mert sosem huzakodott elő azzal, hogy miben is volt más a fajuk, s mennyire... Leginkább csak ember akart volna lenni, végül is mennyiben volt más az emberektől? Annyira azért nem sokban, nem? Nem? 
- Istenkísértés normálisnak lenni?
* Bosszúsan, s sértve fonta össze a karjait, s nem is kívánt tovább foglalkozni ezzel az egésszel, csak figyelte fél szemmel a korosodó goblint, aki Oswald kérdésére kicsit megtorpant, felmérte azt, majd kis szünet után válaszolt is neki.
- Istent. * Biccentése bugyuta mégis meggyőző volt, látszólag pillanatra sem kételkedett gesztusának helyességében.* - Nem, elbírom.
* Azzal indult is volna tovább, kivéve persze, ha megállítod.

Nyitnám a számat dühösen, hogy visszaszóljak valamit, szinte ösztönösen, önkéntelenül. Nem hittem volna, hogy pont erre a falatra harap rá, pedig őszintén nem látok rosszat abban, amit mondtam. Nem mondhatom rá azt, hogy ember, ha egyszer nem az, és látszik rajta, hogy bár hősiesen tűr, amiért csodálom, azért rosszabbul viseli ezt az éghajlatot, mint én. Felbosszant, hogy félredobja a segítő szándékom és inkább felháborodik. Eszembe jut egy másik fiatal lány, a húgom, akinek ugyanígy mondhattam akármit, még ha igazam is volt, csak szidalmazást eredményezett az intő szó. Valamiért nem megy ez nekem.
Jobb is talán, hogy nem szólok vissza rögtön és inkább az goblin öregúrra figyelek, addig is elszáll talán az indulatom. Inkább annak igyekszem örülni, hogy legalább érti, amit mondok, és így talán tud a helyzetünkön segíteni. A kialakult nézeteltérést majd azután ráérünk kezelni.
- És ön tudna segíteni? - Szólok utána és felzárkózom mellé, mielőtt túlságosan eltávolodna - A társammal helyet keresünk, ahol meghúzhatnánk magunkat, amíg vissza nem térhetünk a hazánkba.
Lassan és tagoltan próbálom kifejezni magam, hogy biztosan megértse, amit mondok. Ekkorra úgy érzem, sikerül türelmet és nyugalmat erőltetnem magamra, de egy kicsit szégyellem is magam, amiért erre szükség van és nem tudtam mindvégig megőrizni a hidegvérem. Bánt, hogy olyan csúnyán beszéltem Hildével, mindegy, hogy milyen szándék volt bennem, de nem kellett volna felemelnem a hangomat.
Figyelmemet, amennyire csak lehet, a goblinnak szentelem, úgy várom a válaszát. Soha nem vágytam még ennyire árnyékra és pihenésre, mint most.

- Lehet. Miben? * Kérdezte a goblin kurtán, majd lépkedett előre további problémázás nélkül. Nem tűnt a legközlékenyebb fajtának, bár, lehet csak a kor tette, ezt a furcsa kimértséget, ami nem volt különösebben mindennapi a zöldbőrűeknél. * - Meghúzni? Biztos akad egy sátor, ott meghúzhatják egymást... De miért kellek ehhez? 
* Csak némi zavartsággal figyelte a goblin szavait, s karjait morcosan fonta össze, Oswald helyett egy ganajtúró bogarat figyelve, aki egy galacsint tolt maga előtt a sátrak között. Nem is olyan messze egy goblin gyermek kapta azt fel, majd teljes erejéből odavágta egy kis barátjához, aki visítva konstatálta a jelenetet, s sértetten állt neki megkergetni a másikat. Tényleg nagyon dühös volt, nem tudott foglalkozni sem azzal, hogy az öreg mondandója véletlenül sem jó formában volt megfogalmazva. 
- Ennyi? 
* Az öreg goblin szemei közömbösen suhantak ismét végig rajtad, majd amaz folytatta nyögvenyelős útját az oázis közepén lévő víztömeg felé. Hilde nagyot szuszogott, részben, hogy felhívja magára a figyelmet, részben, hogy nemes egyszerűséggel jelezze irritáltságának vakítóan egyértelmű tényét. Nem is igazán tudta, hogy mi idegesítette jobban: Hogy Oswald nem foglalkozott többet a sértettségével, vagy hogy Oswald érettebben kezelte az egészet, mint ő.

Megütközöm a szavai hallatán.
- Hogy? - kérdezem azonnal, egy pillanatra elgondolkodva, mire is célozhatott, de hamar túlteszem rajta. Túlságosan meleg van ahhoz, hogy tovább szenvedjünk az iszonyú hőségben és valami bajunk legyen a perzselő napsütésben.
- Azt hiszem, félreérti. Szállást keresünk, árnyékos helyet, ahol esetleg enni és inni is kaphatnánk. Megfizetünk érte.
Szükségesnek látom ez utóbbit hozzátenni annak ellenére, hogy nem tudom, kezdenének-e bármit is a mi fizetőeszközeinkkel. Biztos vagyok benne, hogy egy-két aprópénz van még a csomagjaink között, vagy hátha van olyan tárgy nálunk, ami kedvükre lenne.
A kis goblingyerek visítozása csak ront a kedvemen, mivel alig tudok figyelni és így kifejezetten zavaró tényezőnek bizonyul, de igyekszem ügyet sem vetni rá, hasonlóképpen Hildére. Erre a vitára ráérünk akkor visszatérni, ha már kellemesebbek lesznek a körülmények, netán a gyomrunkba is kerül valami étel. Tapasztalatból tudom, hogy az ember fáradtan és éhesen tud a legmérgesebb enni, mi pedig mostanában nem nagyon tömhettük meg a hasunkat, utoljára Hellenburgban lakhattunk jól. Jaj, de várom, hogy ismét visszatérhessünk! Nagyon remélem, hogy a remete megbízható és jól végzi a dolgát, még inkább, hogy gyorsan. Túl sokat fáradtunk így is ezzel a feladattal és bízom benne, hogy nem a még több viszontagságért.
Egy pillanatra szellő támad, ha nem is hűvös, de jólesik, hogy egy kicsikét legalább megmozdul a levegő. Szép táj ez a sivatag pár napig. Utána kevésbé forró vidékekhez szokott ember számára a pokol tüzének megízlelése ez az éghajlat, minden csodája ellenére.