[Hilde és Oswald] Egy új barát

Nem ma volt már, hogy elküldtek Hildével az elkanászodott újoncokat helyre tenni. Akkor azért rendet vertünk beléjük, de nem is felejtettek el minket. Most például megkértek minket, hogy ugorjunk be a kiképzők helyére, amíg azok megbeszélésen vannak, és mutassunk nekik pár fogást. Jó volt, a fiúk sokat komolyodtak, úgy tűnik, akkor kivívtuk a tiszteletet, még ha nem is egészen az volt a szándékunk. Biztos vagyok benne, hogy jó katonák lesznek, ha becsülettel végigcsinálják a kiképzésüket, és jó érzés az, hogy folyamatos az utánpótlás. A Protestáns Egyháznak és Délnek igenis van jövője. Ezt látva pedig az ember joggal érezheti úgy, hogy van értelme, annak, amit csinál, amire feltette az életét. Egy pillanatát sem bánom, de azért gyakran eszembe jut, vajon mi lehet odahaza, akár az öreg kovácsnál, akár a szülői házban. Talán egyszer ellátogatok oda is. Most azonban nem állok neki nosztalgiázni és elmélkedni. Túlságosan örülök a sikerünknek.
- Ez jó volt - Jegyzem meg mosolyogva, mikor már Hellenburg utcáit járjuk. Nem tagadom, hogy elégedett vagyok. A sivatag után üdítő a friss levegő, az árnyékok hűvöse, a tiszta utcák és a biztonság, az a fajta, aminek háború idején azért még lehet örülni. A város alapzaja kifejezetten kellemesen hat most a fülnek. Újra és újra meggyőződöm arról, hogy szeretek itt élni, hogy ez az otthonom, amit már nem cserélnék semmire sem.
- Ha már amúgy sincs dolgunk, esetleg megihatnánk valamit, vagy elnézhetnél hozzám is. Tegnap kaptam süteményt egy nénitől, mert segítettem neki megjavítani a kerítést.

* Elégedetten nyújtózkodva slattyogot a hatalmas férfiú mellett, párosuk szokásos visszásságát átadva, mely miatt mindig is mosolygós arcokat kaptak a polgároktól. Nyilván ennek okával tisztában nem is nagyon lehetett, bár, egyszer egy kirakatban sikerült megfigyelnie kettejük nyújtotta csodálatos látványt, s ismerve a mások szemszöget, tisztájába került annak, hogy mégis miféle pincsikutya volt, a leginkább juhászkutyának vagy esetleg kuvasznak ható Oswald mellett. Gondolkozott rajta, hogy egyszer mókából bele kéne ülnie a nyakába, s úgy járni Hellenburgot, jó eséllyel meg se lepődnének rajta a helyiek, de azért mégsem lett volna igazán helyénvaló, annyira meg nem is volt könnyű, hogy ilyesminek tette volna ki a férfit csak úgy.
- Tényleg, a fiatalok sokkal ügyesebbek lettek, s már értik a fegyelem alapját... Néha a parókián még kisasszonynak is hívnak, pedig megmondtam nekik, hogy nem kell. 
* Ez persze csak pár kölökre volt igaz, több még mindig igen égedelem volt, de hát lényegében annak kellett örülni, ami volt, s ez bizony volt. Jó katonákat sikerült hát kikupálniuk Oswalddal, s a zsinatelnök kis segítségével. Vállait ismét megnyújtóztatta kicsit, a lándzsát hátra mozdítva. A nyújtásra nagyot roppant gerince, olyan igazi, kielégítő száraz hangon.
- Mindkettő ajánlat nagyszerűen hangzik, bár talán az előzőből okulva lehet jobb lenne inkább a rumos süteménnyel megelégednem. Egy hétig kacaj tárgya voltam, s még az esperes is megrótt, hogy olyan fene nagy ricsajt csináltam éjszaka. Talán kint kellett volna aludnom a parókia előtt, de akkor meg azért nevettek volna ki hmm...

A nap megcsillan egy ablakon és le kell hunynom a fél szemem, aztán nyerem vissza újból a látásomat egészen. Fogócskázó gyerekek rohannak el mellettünk, hogy arrébb is kell állnunk, nehogy nekünk szaladjanak. Egyetértve bólintok Hilde szavaira és elmosolyodom. Furcsa, pedig említette, hogy úrinőnek nevelték, most azonban mégsincs igénye bizonyos ezzel járó dolgokra. Igaz, valamiért úgy érzem, nem is tudnám kisasszonynak szólítani. Katonaként találkoztunk először és valahogy mindig is akként fogok nézni rá, úgy hiszem. Elfogadja az ajánlatom, és magam sem értem, miért mintha ettől meg is könnyebbülnék. Aztán kiszalad belőlem egy halk kuncogás.
- Én akkor is felajánlottam, hogy beviszlek, mondhattam volna, hogy kiment a bokád vagy nagyon elfáradtál, de annyira a saját lábadon akartál besétálni, hogy hagynom kellett - mosolygok - Egyébként meg bárkivel előfordul az ilyesmi, igazán ne szégyelld szerintem. Tanulságos volt és jól szórakoztunk.
Ahogy haladunk az utcán és lassan közeledünk a célhoz, mintha kiabálásokat hallanék. Ahogy hegyezem a fülem, éktelen káromkodást hallok. Rosszallón vonom össze a szemöldököm és intek Hildének, hogy nézzük meg, mi lehet ott. Világos nappal ritkán történik baj fegyelmezetlenség miatt, de hamarosan kiderül, mi is folyik ott.
- Indulj már, te semmirekellő rühes dög! - halljuk a kiabálást. Csattan valami és fájdalmas nyerítést vernek vissza a néma házfalak.
Egy ló.

- Fel, de egy embernek legyen tartása, nem? Saját lábon jöttem el, saját lábon akartam visszatérni is. Mégis csak ezt jelenti a felelősség, legalábbis azt hiszem. * Egy kicsit elgondolkodott, majd folytatta * - Mókás, hogy pont egy részeggel találkoztunk, s nem is olyan sokára azután én magam is leszamaradtam. Szép példát mutatok, ha mondhatom.
- Hát, előtted is volt példa dögivel...
* Önbizalomtól tele lépkedett tovább a gyönyörű város szép kis utcáin, élvezve, ahogy csizmájának sarka kopogva ütögette a fakult fekete macskaköveket. Aligha érezhette volna valahol jobban otthon magát, nem szerette a parókiabeli szobáját, sötét volt, nyirkos... Mindig is a városban volt inkább, ezt tekintett az igazi otthonának, s nem az utóbbi kis lyukat. Talán új lakot kellett volna keresnie... Ideje lett volna már már, de emellett nagyon kedvelte a lelkészeket, s a kis keret is, ami ott nőtt a keringő közepén, annak szép virágaival, s zöldségeivel. Szívesen üldögélt ott esőben az eresz alatt, olvasgatva a lak könyvtárának valamely irodalmát. Révedését végül egy kiáltás, majd hangos nyihogás csapta meg, amire is Oswald reá tekintett, s ő ugyanúgy rá. Röviden bólintott, majd lépteit kissé megszaporázta, az eddig halk kopogást inkább valamilyen tompa döngésre átváltva.
- Indulj már, te semmirekellő rühes dög!
* A hang egy úgy 180-as, kissé kövérkés, vastag bajusszal, s kese hajjal megáldott, kalapos férfitól érkezett, aki éppen egy rövid, de annál vastagabb ostorral vágott neki egy rettenetesen megrakott taligát küszködve húzó állatnak. Büszke ló volt, gőgösen húzta ki magát a csapás után, s bár ösztövér, éheztetettsége meghagyta maga nyomát beesett oldalán és satnya ernyedt lábain, jól látszott, hogy valamikor fenséges vadászló lehetett, ha igaz, csatamén sose. Patái nagyok voltak, lábai inaktól szíjasok, keményen izmosak, az isten is az erdőben való vad sietségre teremtette, színe pedig főleg egy szürkés, hideg őszvégi fagyos esőzés emlékét keltette fel, amikor is egy vastag pokrócba bújva figyelte az ónos égszakadást a parókia tornácáról. Úri bestia volt, lábát úgy kapta fel, mint egy felsőbbrendű uralkodó, s szemei is afféle lenézést sugalltak a gazdája iránt (Pont ahogy fellökte azt nagy káromkodást indukálva), melyet egy egyszerű igásállat sosem mutathatott. Paprikásan lépdelt a lény felé, kedvesen, lágyan szólva elé.
- Hóó, jól van, hóóó, minden renden van, nem bánt senki.
* Amaz továbbra is gyanútól fénylő szemmel csapkodta idegességében farkát hol egyik, hol másik oldalának, ám valahogy odaengedte magához a lányt, aki lassan nyújtva érintette kezét a fenséges állat orrnyerge felé, figyelve, hogy véletlenül se rúgja fel, vagy rosszabb, harapja meg. Eléggé feszültnek érezte az egészet, ám nagy nehezen sikerült a durva, csutakolatlan szőrt végigsimítani, amire mintha a ló eddig rúgóként feszült test elernyedt volna, s büszke, immáron hálás szemei lefordultak a földön lévő úrról, egyenest felé.
- Jóóól van. * Óvatosan kissé elfordult, kezét továbbra is gyengéden ott tartva, majd rosszallóan sütötte tekintetét a földről éppen káromkodva emelkedő gardára.* - Ez a ló csupa csont és bőr, s mégis kettőnek a munkáját végzi. Tán kend is ebéd nélkül kapálja a fel a földet, két szerszámmal a kezében? 

Gyönyörű állat szenved a kemény ostorcsapások alatt. Büszkén szegi fel a fejét és sértetten nyerít fel. Eszében sincs engedelmeskedni minden bizonnyal. Csodálatos paripa, nem is láttam még hasonlót. Mások, mint amiket mi használunk. Mintha ő sokkal nemesebb lenne, engem minden bizonnyal el sem bírna. Ha a hideg őszi szürke esőzés testet öltene, minden bizonnyal így nézne ki, de talán kevésbé megviselten. Szerencsétlen állat sörénye már megfakult a portól, oldala kissé beesett, minden bizonnyal nem táplálták helyesen és ez valahol mélyen elszomorít, haragot érzek a gazdája felé. Nem szeretem, ha valakit bántanak, ok nélkül. Még kevésbé, ha egy védtelen állat az, amit bántanak.
A ló érzi, hogy Hilde nem akarja bántani, szinte azonnal meg is nyugszik az érintéstől, még ha valamennyire még adja jelét a félelmének, talán a gazda miatt.
- Mit képzelsz, kis taknyos, nem hordod el magad mindjárt? - kiált Hildére a felbőszült ember ahogy felpattan és megemeli a kezében tartott ostort - Isten bizony, rád vágok, ha nem takarodsz innét! Törődj a magad dolgával.
- Fékezze magát! - lépek közelebb - Hellenburg Védelmezőjével beszél és rá emel kezet éppen.
- Felőlem akár maga a Jóisten is lehet személyesen, de akkor se avatkozzon bele a dolgomba. Egyedül is meg tudom oldani a dolgot, mindjárt megindul ez a rakás szerencsétlenség.
Attól félek én is...

* Legnagyobb meglepetésére a férfi nem vette észre, mégis kikkel van dolga, s kifejezetten agresszívan viselkedett vele, mi több, magasba emelte a ló nevelésére használt ostort, fenyegetően, mintha csak le készült volna csapni azzal. Arcán félelem jele nem gyulladt, a páncél megvédte annak csapásától, ám az engedetlenség dühe mégis forrón lángolt fel lelkében, s ahogy végig tekintett azon, rosszallóan vicsorított.
- Tedd, vagy ne csak a szád járjon. * Elengedte a ló fejét, majd a hátán lógó kék palástot meglendítette a férfi elé * - Látod ezt a színt? Ha kívánod, csapj csak le, de szavamra mondom, s nem az nagyságos Istenére, hogy még ma ötven botot húznak rajtad a deresen. 
* A férfi eléggé dühösnek tűnt, s nem igazán hatott úgy, mintha tárgyalni lehetett volna vele. Visszapillantott a lóra, mely bánatosan, de büszkén figyelve állt, majd Oswaldra. Valahogy úgy festhetett, mint a gyermek, ki cukorkát kíván a fűszerestől, s igen látható volt, hogy meg kívánta menteni azt a szerencsétlen pacit. Emellett persze nem hitte persze, hogy ezzel zsarolhatta volna a férfit, de hát mégis érhetett valamit a kiskutya szem, nem?
- Azt mondod, hogy megindul a szekér, ha eleget veri a gazda a jószágot? Hadd lám, erre magam is kíváncsi lennék, ha valóban így van... 
* Ismét a templomosra pillantott, továbbra is kérlelően, de immáron egy kissé cinkosan is. Nem volt benne biztos, hogy amaz értette mégis mire célozhatott, de talán voltak már annyira jó barátok, hogy egy pillantásnak elégnek kellett lennie ahhoz, hogy gondolatai átadhassa neki, ha nem is egészében persze.

A férfi idegesen szorítja össze a fogát, a szeme csak úgy szórja a villámokat, na már nem mintha minket zavarna különösebben vagy megriasztana. Borzasztóan felhergel belül, ahogy viselkedik és emlékeztet valakire, akit jól ismertem, aki miatt most itt vagyok és nem valahol Északon. A tekintetem találkozik Hildéével az elhangzottakat követően és biccentek egyet. Azt hiszem, hasonló dologra gondolunk.
- Így van. El tudja húzni akkor maga is ezt a szekeret, jóember.
A gazda szemében villan valami és épp időben kapom el a karját, amit Hilde felé lendít, benne az ostorral. Kiáltása morgássá halkul. Biztos vagyok benne, hogy képes volna megölni itt helyben mindkettőnket, ha tehetné. Micsoda indulatok vannak ebben az emberben? Érzem, hogy izmai megfeszülnek, próbálja kiszabadítani magát. Kár, hogy nem fogja.
- Mit képzeltek, semmirekellők? Senki nem kérte, hogy avatkozzatok a dolgomba. A kis rihe meg főleg ne szóljon egy szót sem! Látom, nem tanítottak jó modorra, kis fattyú...
- Szóljon még egy szót és az lesz az utolsó, amit kiejt a száján - sziszegem.
Hozzászoktunk már a sértegetésekhez, amiket a részegesek és a bajkeverők a fejünkhöz vágtak, mielőtt elvittük őket megbotoztatni, de azért dühít, hogy így beszél. Látom is magam előtt a hatalmas szőke embert, akitől féltem, mintha az ő hangját hallanám, ahogy ez a semmirekellő beszél. Nem is lehet beszédnek nevezni ezt... Még mielőtt rajtam is eluralkodnának az indulatok, eltaszítom magamtól, hogy hátratántorodik és a lóhoz lépek, hogy eloldjam a szekértől.
Ismerős hang üti meg a fülemet, mögülem jön, a férfi irányából. Olyan, mint amikor tőrt rántanak. A kezem emelkedik, hogy előrántsam a kardomat, de nem vagyok elég gyors.

* Nem igazán tudja szóba foglalni a meglepetését, ahogy a gazda valóban úgy dönt, hogy le fog csapni rájuk. Oswald szerencsére ennél felkészültebb volt, s megakadályozta ezt, így szemei hálásan táncolnak a férfira, amiként az megmentette az ostor okozhatta csúnya vágástól.Ha ez nem lett volna elég, még az neki is állt följebb, személyesen inzultálva magát és kedves barátját. Az erek kidagadtak nyakán, szája pedig vicsorba fordult (Rossz vámpír szokás, nehéz belőle kiszokni). Nem is kívánt megszólalni, talán felesleges olaj lett volna az egyébként is nagyban lángoló tűzre, így elsóhajtotta magát, mely valahol félúton inkább morgásba fordult.
- Gyorsan regulázd meg magad, vagy nem vállalunk felelősséget aziránt, ami történni fog, egy felszentelt emberre kezet emelni legjobb esetben is korbácsolást ró maga után.
* Végül templomos ellökte magától a férfit, aki látszólag kevésnek híján felrobbant a dühtől. Értette természetesen, hogy ez a bestia az ő lova volt, ám nem gondozta jól, s jelen állapotában nem jósolt volna neki többet egy pár hétnél, egy jó ló pedig nem ezt a sorsot érdemelte... Egyébként is, ha éppen háború idő nem volt, a hátas mindig aranyat ért, s az egyház is biztosan jól járna abból, ha kerülne egy efféle állat soraikba. Elmélkedve simította ismét meg a ló durva, mocskos orrnyergét, ahogy Oswald nekiállt kikötni a szekértől azt. Szinte ideje se volt mozdulni, ahogy hallotta a penge csúszásának jellegzetes hangját, s kinyújtotta a lándzsát a férfi és a templomos közé, dühösen felkiáltva.
- Tedd el, ezért halál jár.

Csattannak a fémek. Egy darabig csak meglepetten nézek és nem is mozdulok. A kezem a levegőben megáll, még mielőtt a fegyverem előkapnám. A férfi arcán is a döbbenet ül, tagjai megmerevednek, mintha kővé vált volna. Ha Hilde és a lándzsája nincs, minden bizonnyal legalább egy újabb sebhelyet szerzek a képemre, ha nem rosszabbul járok... Hálásan pillantok a lányra. A gazda azonban tűnik boldognak enyhén szólva sem. Nagyon vonakodik engedelmeskedni, szegény tényleg az ellenségeinek gondol minket.
- Uram, értse meg, hogy nem rosszat akarunk. Nem bánhat így szerencsétlen állattal, és a viselkedésével megbotránkoztat másokat - próbálom valamivel kedvesebb hangnemben meggyőzni, látszólag hasztalanul.
- Az enyém, tehát úgy bánok vele, ahogy akarok!
Nem tűnik valami gazdag embernek, hogy saját lovat háborús időben megengedhetne magának, mikor sok helyről elvitték a hátasnak valót a katonák, de az is lehet, hogy rosszul ítélem meg, csupán nem látszik rajta, hogy a gazdagabbak közé tartozik. Végül elteszi a tőrét, így én is visszamegyek az állathoz, hogy eloldjam. Szegény pára érti bizonyára, miről van szó, tudja ő, hogy nem kell tartania tőlünk, mert engedi, hogy óvatosan elvezessem a szekér elől.
- Szabad a hely - mutatom a gazdának.

* Úgy tűnik, ha sok nem is, legalább egy kevés józan ész ragadt a jóemberbe, s végül egy kis várakozás után eltette a tőrt. Ezen a ponton már messze túl pirosban volt, ha valamilyen előjáró látta volna, legjobb esetben is annyi korbácsozást kapott volna, amennyit még a sátánnak se kívánna, s alighanem pokoli kínokat hordozott volna magával a cserzett bőr gyengéd csókja.
- Nem. * Jelentette végül ki sóhajtva, majd szabad kezével megsimította az állatot ismét * - Csak volt. Ez a ló mostantól a protestáns egyházhoz tartozik, annak fennhatósága, védelme, istápolása alatt áll, s azt szolgálja. Ha panaszt akarsz tenni erről, keresd fel a parókiát, ahol majd megtárgyaljuk az esetet, egyenesen a felszentelt ember elleni való tőrrántásod után.
* Nagyon rossz kedve lett az egész esettől, ennek a szerencsétlennek biztos volt családja, biztos kellett neki a ló, de ettől függetlenül jobban sajnálta az állatot, annak intelligens, csillogó szemével, s egyszerűen nem tudott megbocsájtani a tettnek, amit az éheztetése, bántalmazása, halába hajszolása jelentett. Még csak nem is igás volt, egy öszvér, egy szamár sokkalta jobb lenne erre a szerepre, miféle húgyért-szarért vásárolhatta ezt a gebét a jóember, hogy ennyire nem foglalkozott vele?
- Most pedig mutasd meg, hogy miként húzza el a szekeret a barom, már persze ha nem kívánod itt hagyni a portékát. Ne aggódj, szívesen segítünk hazajutni, majd addig csattogtatjuk a karikást, míg meg nem indulsz.

Elmosolyodom egy pillanatra, ahogy Hildére pillantok, miközben beszél. én már tudom, hogy hiba őt alábecsülni pusztán az alapján, hogy olyan fiatal. Valahogy büszkeség tölt el, ahogy ráparancsol a gazdára és az jóformán szóhoz sem jut tőle. Ennek megfelelően most már igazán dühösnek látszik, de azt is tudja, hogy nem tehet semmit. Sarokba szorították, és lássuk be, akármilyen hirtelen haragú, azért az nyilvánvaló, hogy nem szívesen kerülne nagyobb bajba, ha van esélye megúszni. Ez lenne a kézenfekvő és szerencsére valamennyi esze azért van a gazdának. Abbahagyja a vicsorgást és villámokat szóró tekintettel ugyan, de indul a szekérhez. Valószínűleg mielőbb haza akarja vinni, hogy aztán végre békén hagyjuk.
- Ezt még megbánjátok... - motyogja a bajusza alatt, de minket  annyira nem hat meg, nem tehet ellenünk semmit és örülhetne, hogy ennyivel megússza. Ebből ő csinált volna nagyobb bajt magának. Erősen megragadja a szekér rúdját és próbálja elhúzni úgy, hogy az erőlködés lehetőleg ne látsszon meg rajta. Talán így, hogy nem akar bármelyik pillanatban meggyilkolni minket, szórakoztató is lesz ez a jelenet. A ló is mintha nyugodtabb volna már.
- Kár volna beszédre pazarolni az erőt - jegyzem meg csöndesen. A pallosomra támaszkodva figyelek. Nem bízom azért ebben az alakban és abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán ura-e a cselekedeteinek. Micsoda indulat égett a szemében...
Tetszik Hilde ötlete, így lesz ez a legjobb, így tudjuk legbiztosabban elvenni tőle az állatot. Egy kicsit valahol mégis sajnálom.
- Esetleg valamennyit visszaadunk az árból, amiért vette. - ajánlom fel.
- Nem vettem - von vállat, de ránk sem néz - Találtam, itt bóklászott a városban gazdátlanul.
- Ó... vagy úgy - Ismét Hildére siklik a tekintetem. Ilyet se hallottam még, hogy egy ló elveszetten bóklásszon csak úgy, Hellenburg városában. Nos, még egy ok, ami miatt nem is jogtalan elvennünk tőle.

- Meg, meg, abban biztosak vagyunk, de ha egy drága lecke is volt, egy lecke.
* Nem kívánt a kelleténél többet kegyetlenkedni az alakkal, s bár kétségtelenül kedve lett volna rávágni azzal a korbáccsal, úgy döntött, kissé figyeli még a szenvedését, majd kerít egy igást, amivel hazavitetheti a cókmókját. Emellett továbbra is aggasztotta a tény, hogy mégis ennek a cudar embernek mi kihatása lehet a gyermekeire, így hálásan mosolyodott el, egyenesen Oswaldra, ahogy az végül megjegyezte, hogy hajlandó lenne megtéríteni az állat árának egy részét. Ennek ellenére szólni viszont nem kívánt, úgy látszott, most ő maga lett a rossz zsaru, s barátja töltötte be a jófiú szerepét, ha igaz, az előbb pont neki került majdnem bordái közé egy penge. Érdektelen figyelte a társalgást, ám a válasz viszont messzemenően meglepte, s pár pillanatig gondolkodóba esett, hogy mégis miként történhetett ez, hogyan kóborolhatott ez a szép deres az utcákon, mikor egyértelműen látszott, hogy jóféle tenyészetből való, erős, futásra és ugrásra teremtett ló volt, melyet bármely futár szívesen tudott volna maga alatt.
- Óh... Könnyen jött, könnyen ment. Szép ajándék volt, de nem becsülted, s most láthatod mi lett az eredménye. * Tekintete találkozott a templomossal, amire lágyan elmosolyodott, pár lépést vezetve az állatot, s oldalán lógó táskájából egy almát elővéve, melyet az állat szájához emelt, amire is az kevésnek híján menten leharapta a kezét. * - Akárhogyan is, ha valóban így történt, ez a ló jogosan is Hellenburg tulajdona, s Hellenburg a benne megbújó szent erkölcs, szellem, tudat, s hit megtestesülése,nem pedig bármely magánemberé. Aligha kerülhetne jobb helyre, mint a protestáns egyházhoz, efelől biztosíthatlak. Az Úristen is így kívánta minden bizonnyal, nem jó gazda az, ki ostort, s nem zabot tart a kezében.
* Erről persze nem tudhatott semmit, de mégis idekerültek pont jókor, hogy kimenthessék a szegény derest a mostoha sorstól, s hát ezer másik utcába is mehettek volna, ha nem erre, így szentül hitte, hogy ez a ló bizony még nagy dolgokra volt hivatott, vagy ha nem, hát arra, hogy jól szolgálja a parókiát s az abban élő embereket. Az alma szinte elpárolgott, elmosolyodva fordult vissza az izzadva erőlködő férfihoz.
- Úgy látom még nem vertünk meg eléggé ahhoz, hogy elinduljál. Hogyan érzed, pár korbácsolás után szaladni fog a szekér, vagy talán elismered tévedésed, s megvárod, hogy lelkésztanoncot küldjünk a parókiáról, öszvérrel, mely megsegíti majd az utat?

Elégedetten szemlélem a jelenetet. Biztos vagyok benne, hogy ez jó tanítás neki is, de nekünk is. Hilde okosan beszél, helyeslően bólogatok. A férfi nem örül azért annyira, reménykedem benne, hogy mégis okul majd az esetből. Persze, előbb még el kell húznia a szekerét. Nem igazán akar sikerülni a dolog, és talán már látja, milyen jogtalan volt a durva bánásmódja a ló felé. Nagyon erőlködik, tisztán láthatja még a vak is, és már most folyik róla a víz, a kalapja is leesik a fejéről. Felveszem és a kocsijára rakom, hogy a későbbiekben sem akadályozza a munkájában.
Aztán érkezik Hilde kérdése és szinte már várom a szitokszavakat a szájából, de csak haragosan néz a lányra, és tudom, hogy gondolkodik a válaszon, különben meg sem várta volna, hogy végig mondja. Amilyen indulatos volt az imént, felkészülök, hogy azonnal ott teremhessek, ha netán meg akarná támadni a vámpírt, mielőtt késő lenne. Jóformán bármit kinézek ebből az emberből. Mindkét helyzet megalázó neki, az igaz, de az utóbbi még mindig kellemesebbnek hangzik, mint az első.
- Legyen... - morog - Elismerem, hogy tévedtem.
Mindjárt nem olyan hangosan beszél, mint nemrég, de legalább már csak szükségszerűen is igazat ad nekünk. Mégsem teljesen ostoba tehát, ki akarna pár ostorcsapást és felesleges izzadságot, hogyha meg lehet oldani kényelmesen és fájdalommentesen is?

* Közömbösen figyelte a nagy hadakozást, nem érezte úgy, hogy nagyon szégyellnie kellett volna magát, a kelleténél legalábbis nem jobban, de utóbbi már egyébként is a abból fakadt, hogy vámpír volt egy olyan világban, ahol léténél nagyobb bűn talán csak másik kettő-három lényé akadt. Izzadtság, erőlködés, nyögés, vicsorítás. A férfi aztán mindent csinált, amit csak lehetett, de lényegében mindez persze nem segített. El tudta volna húzni egyáltalán? Nem volt meggyőzve, ha odavágtak volna a karikással, félő, akkor se moccant volna egy méternél többet a kerék, minek kellett ilyen mocsok módra megrakni egyáltalán azt a nyomorúságos szekeret? Sóhajtott, majd végül közölte a férfival az ajánlatot. Az igen zabosan tekintett rajta végig, ám nem sütötte le tekintetét, állta a támadó pillantást, hisz immáron egyértelmű volt, hogy a kalandnak ők, Oswalddal voltak a győztesei.
- Hát legyen.
* Jelentette ki, majd elővett a táskájából egy vékony, olajozott kenderkötelet, melyet azért hordott magánál, hogy bármikor képes legyen megkötözni vele valakit őrségi munkán, ha feltétlenül szükség lett volna rá. Ez volt az első alkalom, amikor hasznát is vette, s átvetette azt a ló nyakán, majd óvatosan vezetni kezdte, el a szekérrel kínlódó fazontól, még csak nem is köszönve neki. Nem érdemelte meg.
- Szerinted helyesen cselekedtünk?
* Szólalt végül meg, mikor már legalább ötven métert tudhatott közte, s a kellemetlenkedő gazda között. Nagy mellénnyel volt az előbb, de hirtelen a kételyek elterpeszkedtek lelkén, nem volt ez sokkal másabb, mint egy szegénytől elvenni az utolsó falatját, az pedig hát ha rossz is a modora, de nem illendő tett.

Magára hagyjuk a gazdát szerencsétlen helyzetében, amit tulajdonképpen magának köszönhet. Egy kicsit rosszul érzem magam, de nem sajnálom. Rosszabbul is járhatott volna, örülhet, hogy megoldottuk így.
- Talán egy kis rosszat egy sokkal nagyobb jó érdekében - felelem rövid késéssel. Hasonló gondolatok járnak az én fejemben is. Nem volt könnyű, az igaz, de biztos vagyok benne, hogy másképp sem tehettünk volna.
- Te talán hagytad volna, amíg halálra kínozza ezt a szerencsétlen párát? Akkor nem álltál volna ki érte olyan bátran, ahogyan tetted. Ha csak úgy elsétálunk, azzal aláírtuk volna szegény állat halálos ítéletét, gyanítom. Kapott egy lovat ingyen, nem becsülte. Szerintem igazán nem kellene emésztened magad emiatt.
A ló már sokkal nyugodtabb, valószínűleg látja, hogy megbízhat bennünk és bizonyára örül, hogy kiszabadult. Elgondolkodva nézem egy darabig. Jó ötlet volt elhozni, kapott egy új esélyt az életre, szépen összeszedi majd magát. Azért kíváncsi vagyok, mit keresett egy ilyen nemes állat egymaga, elveszve Hellenburg utcáin, hogy az az ember csak úgy megtalálhatta és elvihette magával? Megsimogatom a nyakát. A tekintetem aztán Hildén állapodik meg.
- Megmentettél - szólalok meg aztán ismét és elmosolyodom. Annak idején alábecsültem szegényt ott a templomnál, mostanra már tudom, hogy sokakat megszégyenítene a bátorsága.

* Óvatosan blólintott, majd csöppet elgondlókodott... lehet bármi ló, ami rossz? Elméletben persze igen, de ennek az embernek akkor is rosszat tettek, nem is kicsi rosszat ráadásul... De a ló, a ló többet ért, mint ilyesmivel vaLó foglalkozás, s végül kissé megnyugodva biccentett immáron magának, s nem is Lóswaldnak.
- Igazad van... Felesleges ezen rágódnom, a lényeg az, hogy ez a paci elkerült attól a kegyetlen embertől, s most már biztosan ló helyen lesz. Megbocsájtod, ha a lakásod előtt ellátogatnánk a parókiára? Csupa csont és bőr, szeretném megitatni és etetni, illetve lecsutakolni, mert félek csupa tetű és bolha lehet, ezekről az ocsmány légycsípésekről nem is beszélve. * Simította végig a bőrt, amire is az állat csapott egyet a farkával, minden bizonnyal fájt neki * - Kár lenne, ha elfertőződne... A süti megvár minket, de ez a szegény állat lehet nem... Nem hívhatom mindig így, el kéne nevezni valahogy. Van valami ötleted a névre?
* Továbbra is a lovat babusgatta, elhallgatva kicsit, míg végül a Lóswald meg nem szlólat. Szavára kedvesen elmosolyodott, majd megpaskolta egy kicsit az jószág deres oldalát, amire is az felnyerített, gőgtől vegyes köszönettel. Nem érezte úgy, hogy érdemes lenne egyáltalán megköszönnie a férfinek a dolgot, elvégre magától adódott az egész, de azért örült, s bár fukarul fogalmazott, teljesen megértette a köszönet mélységét.
- Te is amikor hazacipeltél, ez a dolga a barátoknak, nem?

Való igaz, nincs valami jó állapotban, sajnálom is szegény lovat. Hogy volt képes így bánni egy ilyen állattal az az ember? most újra végigmérem. Nem a legkecsesebb fajta, az igaz, de talán épp ezért is látom szépnek. Még ha nem is egy csatamén, erős és épp ezért méltóságteljes, egy kissé még így a mostani nyomorúságos állapotában is. Majd figyelünk rá, hamar visszanyeri a súlyát és kifényesedik a szőre. Semmiféle ellenkezés nincs bennem, helyeslően bólogatok.
- Persze, semmi gond. Én is jobban örülnék, ha mielőbb jobb körülmények közé kerülne és egy kis törődést is kapna ez az állat. Jobban fog esni a sütemény is, ha már egy napi jó cselekedetet letudhatunk előtte - mosolyodom el, aztán elgondolkodom. Milyen nevet is lehetne adni neki? Nem szeretem, amikor állatnak embernevet adnak, viszont annyira fantáziadús nem vagyok, hogy a külsejéről eszembe jusson valami frappáns névötlet. Azt viszont tudom, hogy lényegében most a Protestáns Egyház mentette meg, minden bizonnyal annak a szolgálatában is marad, és hogy Hildének mennyi mindent is köszönhet. Vajon ő minek örülne? Esronielnek mégsem keresztelhetjük... Eszembe jutott valami. Elmosolyodom ismét, amikor Hilde újra megszólal és eszembe jut az az este, mikor szerencsétlen lábra sem tudott állni. Úgy aggódtam érte, de így is kedves emlékként marad meg bennem. Akárhogy is, nem gondoltam volna, hogy egy szinte még gyermek leány személyében találok legjobb bajtársra. Ugyanakkor azt egyértelműen tudom, hogy a két eset között elég nagy különbség van, legalábbis szerintem mindenképp.
- Igen, ez így igaz. Bár azért akkora veszély nem fenyegetett téged akkor. De való igaz. Vigyázunk egymásra - idézem félig-meddig a szavait, amennyire emlékszem arról a nevezetes görbe estéről, de aztán meg is fogalmazom, mi ötlött a fejembe névvel kapcsolatosan - Hmm... mit szólnál, ha Reformátornak hívnánk?

* A férfi válaszára kedvesen elmosolyodott, aligha érthetett volna jobban egyet vele, hiszen mégis csak a jó munkáért járt tulajdonképpen a jutalom, s nem fordítva. Az a süti bizony valóban megvárta és várja is őket, s majd mikor eljön az ideje, jó szájízzel elfogyasztják majd, lehetőleg egy kellemes pohár, még langyos tejjel, mely olyan zsíros, hogy akár tejszín is lehetne. A gondolatra kissé össze is futott a szájában a nyál, már persze nem az édességtől, hanem a tejtől. Jó tehene volt a parókiának, s biztos nem haragudtak volna meg, ha fejnének belőle egy keveset, pláne, hogy egy ilyen csodás lovat hoztak most, olyasfélét, mely az arra szakosodott piacokon akár súlyos bankókat is érne, talán 4-5 ezer váltót is. 
- Valljuk be, téged se veszélyeztetett túl sok veszély, egy bolond kezében annyit ér a tőr, mint az úr kezébe a kapa. Aligha tudta volna átdöfni a hátizmaid és a ruhádon keresztül azt a nyamvadt szalonnázókést, ha megpróbálta volna, csak egy pajzsolást nyert volna magának, ami még a mostaninál is szánalmasabb lett volna... Egyáltalán ki olyan bolond, hogy kezet emeljen valakire, aki protestáns-kékben mozog? 
* Ezt nem is igazán értette, csak jót tettek a városnak, s valaki mégis képes ilyen mocsok módon bánni az Úr két szolgájával, nem is lényegtelenekkel ráadásul, elvégre mindkettejük tett már annyit Délért, hogy talán ne egy bordaközi bicskát érdemeltek volna, hanem inkább egy ingyen korsó sert (Amit persze időnként meg is kaptak, hála az égnek).Fejét végül a név felvetésére fordította ismét Oswaldra, majd kurtán bólintott egyet, rögtön egy jóízű, ámbátor kifejezetten rövid kacagás után.
- Nagyon tetszik, szerintem illik rá... Szerinted is, Reformátor? * Szólította meg a lovat megsimítva annak durva, deres szőrét * - Jó helyen leszel nálunk Reformátor... Olyan jól bánunk majd veled, ahogy még a Katedrálisban se bánnának még egy püspök lovával sem.

- Azért mindig érik meglepetések az embert - felelem - Ki tudja, mi lehetett abban az emberben, mik történhettek vele. Bizonyára egyébként nem vetemedett volna ilyesmire. Vagy hát ki tudja...
Örülök, hogy tetszik neki a név, és akaratlanul is elmosolyodom, ahogy felkacag.
- Biztosan jó dolga lesz nálunk, hamar kivirul majd, meg is érdemelné annyi szenvedés után.
Rövidesen meg is érkezünk a parókiára. Furcsa pillantásokat kapunk, ahogy beállítunk egy koszos, lesoványodott vasderessel az udvarra az istállók felé tartva. Szegényre valóban ráfér egy kiadós tisztítás és táplálás, hogy visszanyerje a régi önmagát. Itt meg fogja kapni, az biztos, arról kezeskedünk majd. Egész élvezi érthető módon a lecsutakolást, bár rám rúgja a vizes vödröt, amint odaviszem, fájlalom is még a homlokom egy ideig, meg még fogom is bizonyára, arról nem is beszélve, hogy az egész fejem csurom víz. Ennek ellenére nem bosszant fel a dolog, jó érzés, hogy jót tehetünk szegény állattal. Hildét különösen kedveli, úgy veszem észre, mintha csak érezné, hogy az ő közbenjárása folytán szabadult meg abból a nyomorúságos helyzetből, amibe került. Kap enni is bőségesen, friss szénát teszünk alá és készen is vagyunk az ellátással. Reformátor ugyan egy kicsit kilóg a sorból a többi széles hátú, erős csataló közt, de hamar meglátszik majd rajta az új helyzete, az biztos. Mindenkinek jár egy második esély, lám, még egy lónak is.
Frau Seger meggyes süteménye tényleg nagyon finom, erről meg is győződhetünk hamarosan ott nálam. Észre is veszem kicsit szégyenkezve, hogy az ablakra ráférne már egy kis takarítás, de hát mikor van arra ideje és energiája az embernek, ha még a szabadidejében is a város rendjét vigyázza?