[Hilde és Oswald - bónusz Niel] I'll make a man out of you

Emlékszem a kiképzésem első napjaira. Maga Esroniel von Himmelreich is gyakran részt vett ezeken az alkalmakon, ahogy teszi még most is, és mindig is tiszteltem benne, hogy ilyen lelkiismeretesen ügyel arra, hogy jó katonák vigyék előre az igaz hit ügyét.
Nos, úgy tűnik, hogy ez nem minden kiképzőről mondható el, vagy a fiatalok eléggé elzüllöttek mostanra, egyik sem jó dolog. Sosem tudtam megérteni azokat, akik igazi belső elhatározás nélkül léptek olyan útra, mint amilyen az Úr szolgálata. Nem lehet langyosan csinálni. Ugyanakkor ha úgy vesszük, én is kerülhettem volna ilyen helyzetbe, ha nincs a reformáció.
Ma reggel találkoztam Alaric-kal - épp a piactérre ment körülnézni -, ő mondta, hogy keresett a kapitány. Pedig most kivételesen nem lett volna dolgom egészen estig. Na de mély levegő, elindultam, kíváncsian, hogy vajon milyen feladatot akarhat rám bízni. Szembe is találkoztam vele hamar. Amit mondott, azon igazán meglepődtem.
Zajlik a fiatal újoncok kiképzése. Pontosabban zajlana. A két fiatal katona, akiknek a dolguk volna a héten a tanításuk, épp ezen a reggelen közölték, hogy átadják másnak a feladatot, ők ezt nem csinálják tovább. A fiúk állítólag olyannyira el vannak kanászodva valamiért, hogy képtelenség bírni velük. A gyakorlatokat nem végzik, a beszédük durva, abba már jobb bele sem gondolni, mennyire jártasak a hitben.
Először Hilde keresésére indulok, nem tudom, őt értesítették-e, utána pedig majd irány a gyakorlótér.
Már most ökölbe rándul a kezem, ahogy végiggondolom, mi mehet ott.
Vissza kell fognom magam.

* Egyszerű nap volt a mai, jobb dolgának nem léteztével a parókián belül sertepertélt csak, ide-oda flangálva, hogy vajon jár-e neki valamilyen munka. Segített a levéltárban pakolászni, beállt itt-ott cipekedni, mi több, még a nyári melegben a kiskertbe ültetett citromfüvet is meglocsolta az egyik lelkész kérésre, de végül nem akadt semmi más dolga. Nyűgös volt kissé emiatt, a hűvös falak között üldögélt mindenféle furcsa szavakat nézegetve. Egy ideje tanulmányozta már a latin szövegeket, s szerette volna megtanulni a nyelvet, hátha ennyivel is jobban tudta volna szolgálni az egyházat. Tanulását egy férfi megjelenése törte meg, sudár izmos termetét azonnal megismerte, s hamar kapta össze magát az iratok közül, vidáman üdvözölve hát Oswaldot. Szavai hallatára kissé megtisztelve érezte magát, hogy reá gondolt elsőként, s mivelhogy érdekelte az egész kiképzési folyamat (Arról nem beszélve, hogy a mostanság elszállásolt kölkök nagyon szemtelenek voltak a parókia épületén belül!), úgy döntött, szívest kiveszi ő is a részét. Ebben a fene nagy unalomban egyébként is kezdett megőrülni már lassan. Utuk egyenesen a jellegzetes udvaron keresztül vezette ki őket a domb meredélyére, melyből ki volt ásva egy nagyobb darab, szintezve, hogy jó terület legyen a kiképzésekre. Tiszta por volt az egész, pár bábúval, s néhol kövekkel jelzett körökkel, ahol a katonák párbajozhattak egymással. Emellett volt pár tartó is, rajta fa, vagy életlen fém fegyverekkel, melyek tökéletesek voltak a tanuláshoz. Ennek az erősen napsütötte mezőnek ( Fúú, de rosszul érezte magát a fény miatt Hilde, fel is kapott egy szalma kalapot még a kertből, hogy ne bántsa jobban szemét a fény) a közepén álldogált pár pelyhes állú suhanc. Többnyire olyan 18-19 évesek lehettek, akadt köztünk mondjuk idősebb s fiatalabb is, de átlagban ezt a kort üthették meg. Hangosan nevetgéltek, egy a szabadban hagyott hordó tetején kockázva, észre sem véve azt, hogy ők ketten közeledtek feléjük.

Hamar megtalálom Hildét, és kérdés nélkül csatlakozik is azonnal. Örülök, hogy újra feladatot kapunk, úgy tűnik, jól dolgozunk együtt, és ezt a feletteseink is így gondolják. Határozottan vidámabbnak látom, ez máris feledteti velem valamelyest a gondot, amivel szembe kell majd néznünk. Nem tudom, mi vár ránk, arról meg aztán végképp nincs fogalmam, hogyan vágunk majd rendet közéjük. Netán még tanítanunk is kéne őket? Nem is árultak el nekünk részleteket erről.
A gyakorlótérre érve lelombozóbb látvány fogad, mint azt képzeltem. Sóhajtok egy nagyot és megcsóválom a fejem. Hiába a páncélzörgés, hiába bármi, nem is vesznek észre minket.
- Nem lesz könnyű dolgunk. - állapítom meg.
Mégis hogy képzelik? Hogy lehet egy katonai gyakorlótéren így viselkedni? Lassan odaballagok a hordóhoz, ahol a kockázás folyik, és mielőtt még bármi durvábbat tennék, megragadom az egyik fiú nyakán a ruhát és felemelem. Kicsit nehezebb, mint amekkorának sejtettem, de gondot attól még nem okoz. Máris jobban figyelnek.
- Mégis mi folyik itt? Még tartana a kiképzés.
Hildére pillantok, remélem, nem ijesztettem meg. Kedvesen mutat abban a kalapban.

- Hát nem... Minden bizonnyal valamilyen elkényeztetett kölkök lehettek, nem árt majd nekik egy kis bot. Aki kíméli botját, gyűlöli fiát, vagy hogy is szól az ige. 
* Rosszallóan tekintett végig a soraikon, mindenféle piszok kölykök bújtak meg a sorokban, ugyan templomos páncélban, de olyan sunyi módon, hogy leginkább zsiványnak tűntek csak. Akadt zsírós, hosszú hajú suhanc, illetve kackiásra, már-már a legújabb Hellenburgi divatra nyírt szépfiú is, aki legalább olyan szemtelen volt, mint az előbbi gyerkőc. Oswald erélyesen lépett fel ellenük, úgy kapta fel az egyiket, mintha csak papírlap lett volna, szinte várta, hogyan hajtogatja össze. Túl király volt, nem hagyhatta magát, közéjük lépett, s miközben jobbjával megfogta a szalmakalapot, hogy biztos ne repüljék le, akkorát rúgott a hordóba, hogy az menten feldőlt, szétszórva a földön a ráhelyezett kockákat, s a pénzt is. A nézősereg hitetlenkedve figyelte mindkét jelenetet, bár legalább elhallgattak egy picit, s a férfinak lehetősége volt megszólalni. 
- Ne mááár, pont most jutottunk a jó részhez, Istenit már! Herman majdnem 100 váltóval jött volna, ha győzök, hogy jönnek ehhez már? 
* A főkolompos megjegyzése egy rövidre nyírt, bevert szemöldökű gyerektől jött, aki igen szúrós szemet táncoltatott végig hol ide, hol oda. Szavaira a többiek hevesen bólintgattak, látszólag nem foglalkozva a ténnyel, hogy mégis menyivel nagyobb volt náluk Oswald. Hilde szeme a férfire fordult, majd a felkapott grabancú hülye gyerekre, aki továbbra is úgy himbálódzott, mint egy patkány, akit a farkánál fogva kapnak el. Amaz meghúzta magát, majd alázatosan megszólalt. 
- Kérem, tegyen le.
- Mit pitizel te kis talpnyaló szar. 

- Így igaz. Úgy látom, az ő szüleik igencsak megvonták tőlük a botot.
Hilde sem marad ki a mókából, magam is meglepődöm, ahogy egy rúgással egyszerűen csak felborítja a hordót, rajta a játék darabjaival. Persze, ezzel kivívja a fiúk nemtetszését, de nem hinném, hogy ők volnának fölényben. Aki nem gyakorol, abból nem lesz jó katona, az értelemszerűen nem is tud olyan jól harcolni. Egyre kezdek dühbe jönni és jóformán erőnek erejével kell visszafognom magam. Nem is lenne ezzel gond, ha nem hallanék meg valamit.
A legutóbb megszólaló felé pillantok, a kezemből elengedem a foglyomat, térdre esik a földön, majd odalépek hozzá és lekeverek neki egyet, hogy elterül a földön. Egy kissé rosszul érzem magam, mert ekkorát azért nem ütni, de ezt próbálom nem mutatni. Most komolyan kell, hogy vegyenek minket, vagy ha ezt elrontom, mondhatunk mi akármit nekik és igyekezhetünk akárhogy.
- Hogy is van a harmadik parancsolat, fiam? "Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába felveszi." Tehát nem használjuk töltelékszóként, és főleg nem akkor, amikor sarunk van.
A hangom továbbra is higgadt. Bele sem merek gondolni, hogy ezekből templomosok lesznek. Történnie kell valaminek, mielőtt még az ilyenek miatt elveszítjük a háborút.

- Az már igaz, de hát azért vagyunk itt. 

* Azzal minden történt úgy, ahogy történnie kellett, s máris érezte magán azokat a bizonyos tőrként szúró szemeket. Nem baj, tegyék csak, ha neki mennek, majd tanít egy jó leckét... De nem ezzel a lándzsával, azért az nem lenne jó ötlet, életben akarja őket hagyni azért mégis! Le is támasztotta hát a fegyvert egy pillanatra egy állványhoz, s egy fából eszkábált dárdát vett magához, kicsit méregetve annak súlypontját. Közben az Isten nevét szájára hiába vevő suhan akkora pofont kapott, hogy elterült a földön. Felszakadt száját sértetten törölgette, s nem igazán értette, hogy a hirtelen megrázott fáról miért esett le ennyire a gyümölcs. Úgy emelkedett fel a földről vérző szájjal, mint aki még egy szinttel alant lévő lépcsőre készült, ami az viszont nem olt ott. 
- Ezt mégis mire véljem?! Képes azt mondani, hogy most az Úr keze adta a pofont? Mocsok sunyi támadás volt, egy féreghez illő. Élesben nem tudna legyőzni, tudja meg, hogy én, Alfred von Björnsburg már öltem embert! Megvédtem apám földjét egy zsiványtól, s vívásban legyőztem, nem ijedek meg, akkor sem, ha akkora, mint egy barom. 
* Alfred rettenetes szemtelen, de mégis valamilyen kicsit becsülhető eltököltséggel tekintett végig rajtad. Pont úgy hatott, mint egy katona, aki a halálába készült, s ezzel tisztában is volt, mégis részt vett a harcban. Elmosolyodva emelte fel pimaszul a száját, mint akinek nem lett volna mi vesztenivalója. Láthatóan a többiek igen sokra tartották, s keresztbe tették a kezeket, mintha csak közölték volna veled, hogy "Na?". A korábban földre leejtett férfiú is csatlakozott közéjük, utánozva a gesztust. 
- Von Björnsburg, esetleg kívánod megmutatni, hogy fogad is van, vagy csak a szádat járatod? 
- Ki adta meg az engedélyt, hogy letegezz, paraszt? Akinek annyi becsületes sincs, hogy kiálljon a napra harcosként, s szalmakalapot hord, az ne merészeljen engem, Björnsburg kormányzójának a fiát úgy megszólítani, mintha disznót őriztünk volna együtt éveken keresztül. 
- Ja, mond meg nekik.
- Haha, amúgy is, mit csinál itt egy lány, haha, menj vissza a konyhába, fehérnép! 

Akármennyire is örülnék, ha nem így menne, e szavak hallatán hamar elfut a méreg és egy pillanatra el is felejtem, hogy ifjak vannak körülöttünk, nem farkasok, ha van is közös tulajdonságuk. Próbálom a gesztusaikat figyelmen kívül hagyni.
Hilde a tettek mezejére lép és el is mosolyodom egy kissé, de ugyanolyan hamar el is komorul a tekintetem, ahogy a kis mitugrász rákezdi. Az arcomon egyértelműen látszik, hogy undorodom az ilyentől, s ha ez még önmagában nem volna elég, a többi is fellelkesedve kontrázik rá. Az utoljára megszólaló kapja a következő nyaklevest.
- Aligha van annál visszataszítóbb, mint amikor valakinek semmi érdeme nincs azonkívül, hogy az apja valaki. Az emberölés, ha értelmetlen, ugyanúgy nem szép dolog - jegyzem meg Alfred von Björnsburg felé fordulva - Ha Isten keze sújtana le rád, te már nem élnél, egy hölggyel pedig akkor sem beszélhet így senki, ha a király fia is akár. Itt mind újoncok vagytok, akiknek sokat kell még tanulniuk, hogy vigyék valamire. Azonkívül honnan tudod, hogy a kisasszony nem nemesi származású maga is?
Egy kissé mindannyiunkat sajnálom. A fiút is, mert nem tudhatjuk, miért olyan, amilyen, de az biztos, hogy nem tanult jó modort, még annyit sem, mint én, Hildét, hogy mindezt el kell viselnie és ennyibe veszik, csupán mert nő, és magamat is, amiért ilyenekkel szóba kell állnom. Azért nem láttam még harcolni a társam, nem tudom, mennyire kellene féltenem, de magamban úgy döntök, hogy nem szégyenítem meg, azzal, hogy nem engedem megvívni a fiúval, mindenesetre nyitva tartom a szemem, hogy szükség esetén közbeléphessek.
- Csak nem megijedtél attól a dárdától?

* Látszólag a megjegyzések kicsit földhöz vágták Alfredot, majd elhallgat a dologra kissé, keresve a sértésnek a szálkáit, melyek már úgy leginkább gerendának tűnhettek a szemében. Egy kicsit motyogott még, jobbra-balra nézelődve, majd keresztbe vonta a kezeit, s folytatta.
- Igaz, majd megbánom bűneim, talán tényleg nem kellett volna számra vennem az Úr nevét, s gyilkossággal mutatkoznom... Igazából nem is öltem meg, csak az egyik kezét vágtam le * Ám egy pillanatra megrázta a fejét * - Ám nem vagyok hajlandó elfogadni azt, hogy újonc lennék, s sem azt, hogy az a prosztó úri hölgy volna. Szalmakalapot semelyik jóérzésű nemesember se venne fel, mert pór, paraszt viselet, suttyók fején áll csak jól, úrén nem.
* Még egy pofon csattan, most a konyhás kölök nyakára. Ez már nagyobb falat, erős kezű, olyan vaskos nyakszirttel, mint a magad kétharmada, s buta, lapát fülekkel. Egyértelműen látszik, hogy igazi paraszt gyerek lehetett, s a taslitól csak kicsit megrázkódott, de nem igen vette magára, bambán vigyorgott csak irányodba, szinte provokálva még egy ütést. Igen nevetetlenek voltak ezek a kölkök! A lány egyébként csak mosolygott a szavakra, nem kívánta idegesíteni magát a kelleténél jobban, igaz, azért mikor éppen Oswald nem figyelt oda, nyelvét öltötte a lapátfülűre. 
- Én? Egy lánytól? Dehogy is, nem is érdekel a fehérnép, magával akarok harcolni, ha már olyan nagyon osztja a simogatásokat. Megköszönöm én még a magam módján ezeket a szép gesztusokat, ha nem most, hát öt évvel később! 

Egy lelkésznek sok mindenhez értenie kell. Prédikáció, exegézis, harc, könyvelés, tereprendezés, tetőfedés...
Épp egy zsinati tag tetőgerendáját javítottuk pont ezen okokból szabadnapomon (A szerda a pihenőm, néha ilyen is kell.), amikor a szomszédos kiképzőtérről rendbontás zaja ütötte meg a fülem.
Senki sem bonthat rendet az orrom előtt, főleg nem az újonc templomosok.
Kilestem, és teljes volt a fegyelmezetlenség. Már készültem felmászni egy tetőre, amikor egy ismerős alak, Hilde, a vámpírlány közelített a viszonylag új Oswald kíséretében.
Aha, tehát jöttek intézkedni!
Meghúztam magam, majd figyelemmel kísértem a szóváltást. Természetesen az újoncoknak fogalmuk sem volt, hogy kivel állnak szemben, így úgy döntöttem, megtanítom őket egy mókás kis leckére. Elég délelőtt volt még, hogy a nap felkelőben legyen. Ügyesen, olyan macska módjára átlopakodtam egy közeli tetőre, hogy kitakarjam a napot Hilde kisasszonyról, kiegyenesedtem, magamra terítettem Spurgeon testvér palástját, majd lekiabáltam.
- Bolondok! Hát nem tudjátok, hogy Hellenburg Védelmezőjét sértegetitek? No de meglátjátok! Hilde kisasszony, miért nem mutat nekik valamit abból, amit a harcmezőn tanult? Csak olyan baráti ökölvívásban, tudják...
Láttam, amint nem igazán fogják fel, mi is történik. No, majd felfogják a testvéreim öklét, az biztos!

Elmosolyodom, ahogy ráébredek: verekedni akarnak, vagyis mondjuk úgy inkább gyakorolni. Nos, pont ezt akartuk valahol elérni, ha nem is egészen így. Úgy tűnik, csak motiválni kell őket valahogyan. Már épp válaszolnék, hogy osztozzunk meg egymáson a küzdelemben, amikor a vámpírlányra árnyék vetül, majd mikor a másodperc tört részében rájövök, hogy nem felhő takarja a napot, az árny irányába pillantok és elcsodálkozom.
Ha nem is találkoztam vele annyit, azért felismerném száz közül is.
Esroniel von Himmelreich, a zsinatelnök.
Ekkor már hallom a hangját is. Szinte meg sem ütközöm azon, hogy épp egy ház tetején áll, talán a palást teszi. Szemmel láthatóan a fiatalok is meglepődnek a nem várt fordulaton. Vajon mióta figyelhet? Egy kissé el is szégyellem magam, hogy talán látta, hogy nem nagyon bírunk velük, azért lépett közbe. A tanácsa ugyanakkor tetszik és igazol is minket, tehát meg is nyugszom lényegesen.
Gyakorlatilag engedélyt kaptunk, hogy fegyelmet verjünk beléjük. Habár egy kissé aggódom, de igazsága van a zsinatelnöknek, Hilde azért nem elveszett és azonkívül harcos, még ha ezt néha el is felejtem. Ennek ellenére a lapátfülű nagyobb darabnak tűnik, míg Alfed fürgébbnek tűnik elsőre és talpraesettnek. Talán úgy lesz a legjobb, ha ő marad Hildének, így nagyjából egy súlycsoportban vannak a felek.
- Hallottátok, Alfred, megvárjuk azt az öt évet, harcolj te a hölggyel, ha már annyira sértegetted. Nekem pedig jó lesz a másik is.

// YOU CANNOT PLAY AROUND THE TURN FOUR COIN+DOUBLE INNERVATE INTO NIEL PLAY. FUCKS THE ENEMY EVERYTIME! CONCEDE // 

- Tedd el a nyelved, vagy csavard a tököm köré, mert levágom mintha csak egy hajtás lenne, csitri!
* A lapátfülű látszólag a kelleténél kicsit mérgesebb lett a nyelvöltésére, két embernek kellett visszafognia, hogy ne támadjon azonnal neki. Emiatt szerfölött elégedett volt, vigyorát kezével takarta el, s nyugalmat erőltetett arcára. Az ellentétek majdnem elszabadultak, ám pillanatnyi nyugalmat végül egy hosszú, fekete árny végigkúszása okozott a téren, ami valamilyen házon álló alaké lehetett. Próbálta szemét erőltetve figyelni, hogy mégis ki volt az a jóember aki ilyen hálásan vetette rá a hűs sötétet, de nem nagyon ment neki, s végül annak szavait hallotta csak, amelyeket azért eléggé felismert ahhoz, hogy tudja jól, mégis kivel volt dolga. Örömében egy picit beljebb is húzta a szalmakalapot, hogy eltakarhassa vele az arcára pirulásként kiült pillanatnyi kislányos elképedtséget, s máját igen kenve érezve húzta ki magát, végignézve a tömegen, akik nem teljesen értették miről is volt szó. 
- Biztos csak valami vicc lehet... Hellenburg védelmezője, haha! 
- Az ki? Nem látom a fényben...
- Nem Ő? 
* Kissé meghajolt végül a tetőn álló férfi felé, majd tenyerét összecsapta Oswald szavaira. Tetszett neki az ötlet, már úgy is kicsit viszketett a tenyere ahhoz, hogy megtanítsa a helyét valamelyik templomos testvérnek, mert igen tiszteletlenül beszéltek vele, pedig egy korban voltak, de még csak nem is egy rangban... Mondjuk lényegében a rangja sosem volt igazán megmondható, fél lábbal volt itt és ott, csak a titulus miatt volt mostanság igen büszke, amit végül a Pusztaföldön vívott csatában érdemelt ki, majdnem az élete árán.
- Hát, jól van, de ha győzök, akkor megharcolok magával is! Ígérje meg. 
* A lapátfülű röviden bólintott a dologra, s megindult az egyik ilyen köves körhöz, ahova beállt, s az egyik tárolóról egy gyakorló, él nélküli pallost vett magához. Szépen megfogta, kiállásán látszott, hogy nem volt egy túl művelt harcos, vasvillához szokhatott inkább, mintsem kardhoz. 
- Én készen állok. 
* Közben ő maga is elfoglalta az egyik ilyen kört, átkötve a szalmakalapot állán, hogy biztosan ne essen le róla, ha éppen hirtelen mozdulnia kéne. Kisvártatva Alfred is besétált a körbe, majd a templomosok nézőserege szépen megoszlott a két harc között, hol erre, hol arra figyelve. Mindkettő egyenlően érdekesnek ígérkezett, s nem akartak volna semmiről se lemaradni. Mosolyogva tárta végül szét a kezét, hangosan megszólalva. 
- Mit szólnátok, ha lenne is tétje a küzdelemnek, büszke harcosok? Ha Oswald úr, s én győzünk, mindannyian keresztülszaladjátok Hellenburgot teljes páncélban, de nem ám a felső negyedet, hanem a külső fal körül. Ha veszítünk, akkor viszont mindenkinek fizetünk egy pohár bort.

Majdnem felnevetek, ahogy látom Hilde arcán annak jelét, hogy felismerte a hang gazdáját. Sejtem én, miről is van itt szó, de időnk se lenne szóvá tenni. A lapátfülű úgy néz ki, kap is majd azért, ha úgy látom. Hogy jutnak egyáltalán az eszébe ilyen megjegyzések? Ráadásul templomos lesz belőle, ha végez a kiképzéssel... Alfred kihívására felkapom a fejem és elmosolyodva biccentek.
- Hát persze. Ha győzöl...
Ahogy az ellenfelem megáll, kezében a gyakorlófegyverrel, egy kicsit megszánom. Nagyobb fölényben lehetek, mint azt gondoltam, de azért nem is becsülöm alá, másban attól még lehet ügyes. Azon leszek hogy azért valamit tanuljanak is a dologból, azt meg majd meglátom, mennyire kell visszafognom magam. Nem örülnék, ha bármelyikükben is súlyos kárt ejtenénk, még ha megérdemelnék is. Én is gyakorlófegyvert ragadok a kezembe.
- Ha így tartod a lábad, az nem lesz valami stabil, és úgy nehéz lesz védekezni, ha arra kerül a sor - szólok oda neki még, mert egy kissé megsajnálom.
Hilde ajánlatára mindenki felfigyel és hangos kiáltásokkal jelzik, hogy elfogadják. Talpraesett, meg kell hagyni. Én is biccentek. Nem biztos, hogy volna pénzem mindenkinek fizetni egy italt, de nem is gondolok arra, hogy veszíthetnénk. Alfred a gyakorlókardot lengetve fintorog a lány felé.
- Mindjárt készítheted az erszényed.
Elbízza magát. Nem is rossz, ezt jól ki lehet használni mindig. Megállok a helyemen és intek a fejemmel a lapátfülűnek.
- Kezdj!
Ha nem is akkora, de hasonló alkat lehet, mint én, viszont nem szokott annyira fegyverhez. Minden bizonnyal a lustábbak közé tartozhatott, aki nem figyelt az alapoknál. Így viszont lassú támadásra számítok. Nem állok be azonnal, amikor látom, merről támad, ebből a helyzetből könnyen tudom majd blokkolni, ha egy kis erőt is beleviszek, akkor talán hátra is tántorítom, és akkor én következem.

// Mostantól átvettem a lapátfülű irányítását, te pedig Alfrédét //

- Ööö * A lapátfülű zavartan nézett végig rajtad, megigazítva a lábát, majd kapcsolva, hogy gondolkodás nélkül követte a parancsot * - Majd én azt tudom, jó? 
* Közben úgy látszik az ajánlatot elfogadták. Győzedelmes mosoly rohant végig az arcán, most írták alá a hányásukat. Lóval fogja követni őket, mókás lesz... Akárhogyan is, Alfréd incselkedésére elmosolyodott, s csak megforgatta egy kicsit a fát, úgy, hogy a fémgombbal jelzett vége a másik felé legyen. Nem volt szándékában veszíteni, mi több, inkább meg akarta szégyeníteni az újoncot. Egyébként utálta az ilyesmit, feleslegesnek tartotta, de felhergelték, ráadásul nem kicsit, s így illőnek tűnt a maga módján megleckéztetni egy kicsit a piszok kölköt. Ha miatta fognak futni körbe, akkor biztos érteni fogja majd, milyen is az, ha mindenki utál egy kicsit.
- Hát legyen.
* Jelentette ki, majd leoldott egy bőrszütyőt az övéről, s ledobta azt egy másik közelben lévő hordóra, amin nagyot csörömpölve landolt. Valószínűleg vagy másfél ezer váltó is meglehetett benne, ebből bőven juthatott volna mindenkinek borra, ha valóban veszítene... Aztán ezek templomosok voltak, lopni nem lopnák el onnan az erszényt, biztos helyen van, s zavarná is, ha csörgött volna az oldalán. Szépen beállt, kitartva a gombot a fiú irányába, majd lustán kopogtatta meg a lándzsa végét a páncéljának, mintha unatkozott volna. 
- Ez lesz az utolsó szavad! Én, Schwarzdorfi Rickert megmutatom milyen fából is faragtak. 
* Ricker felmordult, majd meggondolatlan, súlyos léptekkel indult feléd. Kardját meglódította teljes erejével csípőből, oldalra, ügyetlennek és otrombának nagyon otromba volt, de meglepetésedre hihetetlenül gyorsan mozdult a pallos. Valószínűleg a kaszálás tehette, a mozdulat pont olyan volt, mint ahogy egy paraszt menne neki egy jó földnyi búzának.

Alfred mintha meglepődne Hilde készségén, velem egyetemben. Végül is igaz, jobb, mintha akadályozná a mozgásban, eltűnni pedig úgysem fog. Büszke gőggel szegi fel a fejét, le sem tagadhatja, hogy úri családból jött, csakhogy az a fegyverek világában vajmi keveset számít, ha az ember ebből fakadóan még rest is a gyakorlásra.
Sebesen lendül a lány felé, és egy nagy kiáltással Hilde fejére támad, jobbról.

Nos, most már legalább tudom a neved, fiacskám. A virtus pedig úgy látszik, elő is jött belőled.
A lépteit látva nem várok erős támadást, határozottat még annyira sem, azonban tévednem kell.
Erre nem számítottam, pedig kellett volna.
Az utolsó pillanatban sikerül reagálnom és így nem is annyira határozottan, mint azt terveztem, enyhén megremeg a kezemben tartott gyakorlófegyver életlen pengéje. Ellenben az én állásom ennek ellenére stabilabb, mint az övé. Ha nem sikerül időben reagálnom, alighanem az arcom bánná, jobb lesz odafigyelnem. Fegyelmezetlen, de erős mozdulatokra kell számítanom. Taszítok rajta egy nagyot, hogy hátratántorodjon és azonnal támadhassak is, a bal oldala felől.

* Sok rossz dolgot el lehet mondani ellenfeléről, de, hogy nem lenne nemesi sarj, azt nem. Minden kis virtusába benne van az a bizonyos faktor, amit ezer közül is megismer az embernek a szeme, ha már látott ilyet. Magasan hordott, peckes orr, büszke szemek, egyenes kiállás. Jóval maga felé nyúl kiállása, s vastagságban is igen erősnek tűnik, ám harci tapasztalata nem igazán lehetett, s még nem gyilkolt, mint végül kiderült. Neki már éppen elég tapasztalata volt ezzel ahhoz, hogy ne ismerje azt a habozást, amit az ember akkor követ el, amikor lecsap. A nehéz kard meglepően gyorsan suhant felé, úgy tűnt, ha nem is volt túl gyakorlott Alfred, legalább a víváshoz értett egy kicsit, s nem voltak olyan nagyon felesleges mozdulatok a suhintásban... Ennek ellenére ismerte ezt a mozdulatot, s tudta volna jól, hogy hol tudott volna annyira közel kerülni, hogy a fegyver ne okozzon túl sok sérülést, s elsőre ledöfhesse... De nem ez volt a célja egyenlőre, hülyét akart csinálni a másikból. Lendületesen próbált meg jobbra pattanni, hogy simán átcsússzon a vágás alatta, majd ha az a földbe landolna, rá is állna a penge tompa élére, nyomva azt a föld felé, majd mikor a másik már nagyon erőlködne, elengedné. 

* Rickert kardja nagyot csattan a tiédnek, ám képes vagy minimális erőbefektetéssel lereagálni. A fiú rettenetesen meglepettnek tűnik a tényen, hogy ilyen könnyen, s erőfeszítés nélkül hárítottad a támadását. Kell neki pár pillanat, hogy képes legyen felfogni mi történik, s rúgásodra könnyeden esik hátra, hogy aztán tétován kapja oldalához a kardot, mikor az már túl késő. Hatalmasat robban fegyvered az övén, s a gyenge fogás semmit nem ér, nekicsapódik a saját pengéje a páncélnak, amitől fájdalmasan nyög fel az óriás. Úgy tűnik, jól megzúztad még így páncélon is keresztül is, ám persze ha nem fogtad volna vissza magad, lehet kettébe is törted volna egy-egy bordáját.
- Te rohadék!
* Kiált fel, miközben ellép a nekifeszült fegyvertől, s gyorsan, lendületesen vágja feléd a kardját szúrva, egyenesen a mellkasodat célozva.

A fiú nem tűnik túl meggondoltan, inkább fűti a düh és a bizonyításvágy, az ad neki lendületet és elszántságot. Nem sikerül már elérnie a pallosával Hildét, s az nagy erővel a gyakorlótér homokos talajába. Nem számított rá, hogy ellenfele ilyen könnyedén tér ki, majd még rá is áll a gyakorlókard élére. El is csodálkozik, micsoda egyensúlyérzéke van a lánynak, és még jobban felpaprikázódik. Próbálja kirángatni fegyverét a földből, kézzel támadni azért nem mer, mert Hildénél mégis ott van az a lándzsa.
- Mocskos kis szuka... - vicsorog, és erőlködik, de közben alacsonyan a vámpír felé rúg.

Az igazat megmondva, nem akartam ennyire erősen rárontani, pedig tény, hogy visszafogtam magam így is, de talán amellett, hogy felbőszítettem, talán meg is ijesztettem egy kicsikét. A gyakorlókardon tompán megcsillan a napfény, és nekem azonnal mozdulnom kell. A markolatot felfelé rántom, máskülönben a penge hosszúsága miatt késő lenne. Ha sikerül még hárítanom, el kell döntenem, a védekezésre fektetek-e nagyobb hangsúlyt, vagy erős támadásokkal megpróbálom mielőbb befejezni a játékot. Ha talál, akkor csak a páncélomnak köszönhetem, hogy nagyobb bajom nem esik, de előnyhöz fog jutni.

- Nem olyan nehéz az a kard, na! Gyerünk, menni fog!
* Jelentette ki, miközben továbbra is rátehénkedett jobb lábával a kardra, ami mocorogva mozdult meg a lába alatt. Nagyon mókásnak találta a dolgot, s lényegében ez nem is egy rossz taktika a nehezebb fegyverek ellen, a Pusztaföldi csatában is komoly hasznát látta az élőholt lovag ellen, pont elég ideje volt torkon szúrni azt.
- Legyél egy kicsit férfi!
* Végül véget ér a szórakozása, s Alfred megtalálta a megoldást, egy szépet rúgva irányába. Meglepően jó mozgásnak tűnt, nem akarta véletlenül se átélni annak a terhét, így inkább végül elengedte a pallost, s hátrébb lépett tőle, remélhetőleg elkerülve a támadást. Ezután a lándzsát kitolta egyenesen az irányába, ám nem támadott még most sem. Hadd fáradjon ki az ebugatta.

A mozdulatodnak hála a lapátfülű kardja könnyeden lecsúszik a markolatvédőd oldalán, a pallosa pedig csak könnyeden áttáncol a páncélod oldalán, abban sem vagy biztos, hogy éppen hozzáért, csak a sikló csikorgó hangnak hála vélheted úgy, hogy talán mégis megérintett. Amaz a lendülettől hajtva esik tovább előre, éppen csak megfogva a fegyvert úgy, hogy ne essen hasra.
- Rohadj meg!
* Kiáltfel, ahogy megpróbálja gyorsan megemelni a földbe beleékelődött súlyos fegyvert. Tökéletes pillanat ez számodra a támadáshoz, eléggé védtelennek tűnik a szerencsétlen jóember.
- Mi van Rickert, nem ettél még meg elég gombócot?!

Hilde szavain csak még jobban felmérgesedik, a lába pedig nem elég hosszú ahhoz, hogy eltalálja. Zihálva, vöröslő fejjel dolgozik tovább, hogy a fegyverét újra forgathassam a lándzsa fenyegetőn szegeződik rá. A fújtatásba némi nyöszörgés is vegyül - hiába, a vámpírlány súlya is elég volt ahhoz, hogy még jobban a földbe nyomja a pengét -, majd végül sikerül kirántania.
- Dögölj meg, te cafka! - ront rá és valamennyi futásból lendületet véve felülről sújt egy nagyot felé. Az iménti erőlködéstől kifáradt valamennyire, ellenben a harag csak eléggé feltüzeli.

Megkönnyebbülni sincs időm, bár nem számítottam rá, hogy ekkora helyzeti előnyt kapok. Itt az ideje, hogy ezt most szépen befejezzük. Jobb kezesnek tűnt, jobbról is támadok, hogy a bal keze ne tartogasson számomra meglepetést. Nem akarom, hogy az ispotályban ébredjen, de azért ha ilyen módon lefegyverzem, az is elég lesz. Azonban nem eshetek abba a hibába, hogy alábecsülök, lélekben arra is készülök, ha felkapja a kardját. Azonnal kell majd reagálnom.

* Végül úgy látszik minden mókának vége egyszer, s a fegyver kiszabadult a földből. A fiatal templomos meglepő erővel, s dühvel rontott felé, amitől még egy picit meg is ijedt, de nem nagyon mutathatta ezt irányába, s ehelyett inkább figyelmesen várta a támadását. Egy erőteljes fej fölül érkező vágással rontott felé, s szerencsére az előbb már sikerült valamennyire rájönni, hogyan is harcolt a fiú. Szinte belelépett majdnem a csapásba, ám a lándzsát egyik kezével felfele tartotta, másikkal pedig oldalról támasztott feszíti neki az érkező vágásnak (gyakorlatilag srégen, oldalról próbálja elkapni az érkező kardot, nem felülről), megpróbálva azt kinyomni oldalra, hogy a másik elveszítse a lendülete feletti irányítást.

* Úgy tűnik eljött a te időd, s egy elegáns, de erős vágással támadod meg. Rickert arcán eluralkodik a félelem, ahogy meglátja a felé közeledő rettenetes fegyvert, s megpróbál hátraugrani, ám a kardja még megakad egy rögben, aminek hála úgy esik seggre, mintha csak egy krumplis zsák lenne. Az életlen penge tovább közeledik felé, nem halálos, de rettenetesen fájna. Még talán meg tudod állítani időben, ha úgy akarod, bár, lehet lecke értéke lenne a sérülésnek?
- Neeee!

A fiúk többsége ott vét hibát, hogy nem vesznek fel stabil állást, ehelyett a lendületükre hagyatkoznak és pusztán a kar erejére. Alfred sem különb, így meg is lepődik, amikor Hilde nem várt módon védekezik. Azon már le is esik az álla, amikor látja: sikeresen. A pallos kicsúszik oldalra, Alfred kiejti a kezéből és a lendülete tovább viszi, elterül a földön. Meglepettsége ellenére van valamennyi lélekjelenléte még, felhemperedik és a kard után veti magát, hogy még időben legyen fegyver a kezében. Kiváló alkalom Hilde számára.

Az utolsó pillanatban áll meg a gyakorlófegyver pengéje. Könnyebb fegyverről van szó, mint a saját pallosom, így azért nincsen teljesen nehéz dolgom. Nem bántanám. A földön van és fegyvertelen. Talán elég volt neki ennyi, vagy csak egy pillanatra rémült meg? A jobbom leveszem a markolatról és felé nyújtom, hogy felsegítsem, szinte gondolkodás nélkül.

* Úgy tűnik sikerült véghez vinnie a tervét, s a srác elterült a földön, utána menten mozdulva is, a kard felé. Ezt nem hagyhatta, sebesen odalépett hozzá, majd megpróbált rálépni a markolatra kulcsoló kezére. Amennyiben ez nem sikerülne, még pont lehet annyi ideje, hogy megfordítsa a lándzsát úgy, hogy a fém gomb lefele álljon, s azzal beledöfjön a páncélos hátba.

Sikerült megállítanod azt a bizonyos fegyvert, így megakadályozva a csúnya sorsot. Jól van. A lapátfülű félelemmel vegyes tisztelettel tekint végig rajtad, s a felé nyújtott kezed elfogadja. Szégyenkeze lép el a földön lévé gyakorlókardért, majd poros, rövid hajába belevakar, pirulva néz rád.
- Én... Elnézést kérek uram... Nem tudtam, hogy ennyire erős...
* Látszólag tényleg megértette, hogy mennyi fájdalomtól és szenvedéstől óvtad meg azzal, hogy nem sújtottál le végül. Emellett azzal is teljesen tisztában van, hogy kiérdemelte volna a büntetést.
- Vesztettem!
* Jelentette végül ki, s tűrte, ahogy a többi neveletlen kölyök kiröhögte őt. Nem volt hát méltó ellenfél egy ilyen erős templomosnak, de ezzel persze nem lehetett volna megnyugtatni. A veszteség mindig ugyanúgy fáj az embernek.

Hilde gyorsabb, mint Alfred. A fiú felkiált, nem is annyira a fájdalomtól, mint a szégyennel vegyes haragtól. Látja közben, hogy Rickert veszített és még inkább dühbe gurul, leginkább mégis a saját tehetetlenségén.
- Te gyáva féreg!
No már nem mintha ő jobb helyzetben volna. Könnybe lábadt, villogó szemeit Hildére.
- Azt hiszed, nyertél? Azt hiszed, ezzel elértél bármit is?!

Úgy tűnik, végtére is nem rossz gyerek, csak egyszerűbb volt a kormányzó fia mellett hangoskodni. Azért örülök, hogy sikerült elérni nála valamit, ha nem is volt valami kellemes. Nem örülök, hogy a többiek nevetnek, küldök is egy részük felé egy szigorú pillantást, majd a fiú vállára teszem a kezem.
- Nyerhettél volna, ha becsületesen teljesítetted volna a kiképződ parancsait, a társaiddal egyetemben. Azonkívül sokan még odáig sem jutnak el, hogy elismerjék időben, hogy veszítettek.
Elégedett vagyok, de talán inkább hálás. Remélem, hogy használt valamit a lecke. Hildére pillantok és figyelem az ellenfelét. Valami aljasságot akarna csinálni kétségbeesésében?
Aligha, ha a tudatának nem is, a testének el kellett fogadnia, hogy vége.

* Úgy látszik ez a harc véget ért, még egy kicsit rátaposott a kezére a fiúnak, majd végül félrelépett tőle, s elindult a hordóhoz, visszakötni az erszényét a helyére. Rickert is tűrte végül a szavaid, s szomorkásan bólintva vette tudomásul, hogy igazad volt.
- Javíts ki, ha tévedek, de szerintem nyertem... És Oswald is. Egy nemesnek tudnia kell, hogy mikor veszített, mert máskülönben nevetséges tárgya lesz. Viseld férfiasan a dolgot, mert magad főzted.
* Azzal megfordult, s letámasztotta a helyére a gyakorló lándzsát, majd magához vette a sajátját, ami most így nagyon nehéznek érződött... Vagy pont csak túl könnyű volt a másik? Jó kérdés. Akárhogyan is, megfogta a súlyos, vaskos teljes fém lándzsát, s belenyomta Alfred kezébe (Aki azonnal érezhette egy kicsit a fekete acél szövetroncsoló hatásait), majd visszalépett valahova Oswald közelébe.
- Én betartottam volna a fogadásom saját részét, most szerintem ti jöttök. Tudjátok, hogy kiknek kell megköszönni, nem? * Egy pillanatra mosolyogva Oswaldra nézett, majd Alfredra. * - Majd a lándzsával fut Alfred és Rickert, cserélgetnek mikor már fáj. Mit szólsz hozzá, ha kérünk egy lovat a parókia istállójából, s megnézzük, hogyan is bírják az iramot?

Alfred vicsorog még ugyan és dühösen fújtat, de már benne is tudatosult, hogy mindhiába: teljesen egyértelmű a győzelmünk. Lassan felkecmereg a földről, majd Rickerttel együtt visszaviszik a gyakorlókardjaikat a helyükre. Nem is mernek már visszaszólni, jól is teszik. Az állványra én is visszateszem kölcsönvett fegyverem, majd csatlakozom Hildéhez, aki épp megmutatja Alfrednak, milyen az ő lándzsáját tartani. Eszembe jut, hogy a Nebelturm nagyapa biztosan jót szórakozhatott magában azon, amit látott. Elmosolyodva biccentek a lány ötletére.
- Remekül hangzik, akár már indulhatunk is.
Egy kicsit sajnálom valahol a fiúkat, de azt hiszem, ez volt a legkisebb lecke, amit kaphattak a viselkedésükért. Remélhetőleg most már jobban viselik majd őket a kiképzőik is.

Rohadtul megkésve ám, de mindkettőtök írjátok jóvá a 100 tp-t, szép munka volt!