[Oswald és Hilde] Nordisch Met

* Egy hétnek kellett eltelnie, hogy a sors végül ismét úgy parancsolja, hogy bizonyos von Bertolddal keljen járőröznie, immáron az alsóvárosban. Legutoljára végül elnyerte szimpátiáját a férfi, s így nem is igazán érintette rosszul a tény, hogy vele kellett dolgoznia. A mai nap jóvalta békésebbnek bizonyult, mint a múltkori időben a részeg jóember hazacipelése, s így többnyire különösebb fáradtság nélkül telt el, ám a végén mégis felajánlotta Oswaldnak, hogy esetleg étkezzenek meg a közeli fogadóba, aki végül nem is mondott az ajánlatra nemet. 
- Emlékszel egyébként, hogy végül mondtam, hogy elmegyek rákérdezek mi lett a sors a jóembernek? 
* Eléggé bántotta lelkét tény, hogy végül oly rútul átverték azt jóembert, s végül csak nem bírt magával, ezért kénytelen volt tényleg felkeresnie az őrséget s tudakolnia, hogyan is mentek a dolgok, s ki is volt az alak.
- Erhardt von Weissburg a neve a férfinak, az egyik kapuőrségben dolgozott tisztként, ám mióta egy bizonyos Norven Kather, Katolikus felbujtónak sikerült ki és bejutnia az őrségen keresztül, megszabadultak tőle, s most a reguláris hadseregben szolgál. Ha minden igaz, ezelőtt józan életet élt, ám a kudarc teljesen földhöz vágta, s leiszákosodott. Józanodásig fogda, majd egy fél napi kaloda volt a jutalma a szegény ördögnek. * Egy pillanatra megrázta fejét * - Egyszer szeretném a kezeim közé keríteni azt az inkvizítort, eléggé jó summa jár a fejéért, a minap néztem, öt egész ezer váltónyi vérdíjat tűztek ki rá... S a léte árt délnek, ilyen szörnyeknek nem lenne szabad léteznie.
- Na meg majd tudod mikor. 
* Közben egyenletesen lépkedett, igazítva kisebb lábait a széles férfihoz. Kedvelte az alsóvárost, a maga puritán módján szép volt egyszerűsége, s bár tényleg nem sok látnivaló volt erre, egy-egy kisebb templom kivételével, azért mindig akadt valami elvonta az ember figyelmét. Kofák, fogadók, városi népek ahogy hangosan cseverésztek, s persze incselkedő gyermekek, kik ide-oda rohangásztak. Léptük végül a jellegzetes Hellenburg fénye nevű csehónál állt meg, mely masszívan álldogált előttük hetyke kis cégérjével. 
- Lassan kilukad a gyomrom, s most végre a pertut is megihatjuk majd.
* Jelentette ki, majd végül egy nagy levegő után kitárta az ajtót, ahonnan hangos zene, s illetlen, Délhez nem párosulható szórakozás ricsaja hangzott ki, ahogy a csapos nők ide-oda lötyögve hordták a jó tál szaftos és aranybarna hagymától édeslő sülteket, s rubintvörös jéghideg borokat.

Az élet megy tovább, de néha vissza-visszaviszi az embert bizonyos helyekhez, eseményekhez vagy személyekhez. Egy hete volt már, hogy utoljára közösen járőröztünk, és természetesen nem volt ellenemre, hogy újra együtt szolgáljunk, ezúttal már az alsóvárosban. Nem számítottam sok jóra, ennek ellenére eseménytelenül és gondtalanul telt a nap. Miután végeztünk, Hilde felvetette, hogy étkezzünk meg együtt egy fogadóban, ami persze nem volt ellenemre, így el is indultunk arrafelé. Közben figyelmesen hallgatom. Tény, hogy így, némi ismeretséggel már, mindkettőnk nyelve megeredt, most is figyelmesen hallgatom, ahogy mesél, majd az ismerős név hallatán hümmentek egyet.
- Szegény, ezek szerint csakugyan megvolt az oka valahol annak, hogy ilyen állapotba juttassa magát. Azért sajnálom, de a hibája következményeit is meg tudom érteni. Ez már csak egy ilyen dolog.
Kockázatos ez a pálya, meg kell hagyni, nem is szívesen lettem volna az öreg helyében. Szomorú, hogy így lecsúszott. Amit mi tehetünk, az az, hogy megpróbáljuk elkerülni az ilyen nyomorúságos sorsot.
Megérkezünk a fogadóba és ahogy belépünk, a tekintetem üres asztalt kezd keresni. Találok is hamarosan egy viszonylag félreeső, szabad helyet. Felé biccentek és el is indulok abba az irányba. Hangzavar, étel és ital szaga keveredik a levegőben. Lényegesen jobb még így is, mint az a vacsora, ami eszembe jut, és ahogy leülünk, szóba is hozom.
- Épp nem is olyan rég volt szerencsém találkozni Norven Katherrel - Nem akarok hangosan beszélni, ilyen ricsajban pedig nem is kell túlságosan igyekeznem erre, de azért közelebb hajolok, hogy véletlen se szűrődjön ki olyan, aminek nem kéne.
- A zsinatelnök valamiért engem küldött, hogy képviseljem a Protestáns Egyházat a tündéknél. Vasfát kaptunk ajándékba, de nem is ez a lényeg. A Katedrális természetesen Kathert küldte.

- Ez már csak ilyen, de hát remélem egyszer inkább Urunk felé fordítja orcáját, s nem a borhoz. Az ivás is csak olyan, mint a hit. Ha nem Istenünkhöz illően teszed, akkor egyenes úton visznek a romlásba. 
* Az is megfordult a fejében, hogy majd felkeresi a férfit, hogy válthasson vele pár szót, bár lényegében mit számított volna jelenléte... Jó eséllyel csak nevetségnek tárgya lett volna, s talán verekedésé is, amit aztán végképp nem kívánt, mert a bajnak a keresése sosem volt kenyere, pláne nem itt a városon belül. Belépve a fogadóba Oswald átvette az irányítást, s egy üresnek tűnő asztalnál foglalt helyet, ahol végül ő maga is leült, szemben a férfival annak illő módján. A furcsa beszéd kicsit felcsigázta, s érdeklődve kapta fel magát a tényre, hogy kivel is volt szerencséje találkozni a templomosnak. 
- Micsoda megtiszteltetés lehetett. * Jelentette ki egy csöppnyi irigységgel, majd intett egy bögyös, szeplős szőke lánynak, aki a kocsma cégéréjén lévő motívumot viselte mélyen dekoltált ingének mellébe tűzve brossként. * - És milyen volt? Akkora szörny volt, mint amilyennek tűnik?
- Csak meg ne sárgulj az irigységtől. * A lány negédes, ostoba mosollyal készülve állt meg előttük, fából formált tálcájával alástócolva azon két szép keblet, melyekkel megáldotta a Jóisten.... Igen bőkezűen pedig, ha ezt még hozzátehetem. 
- Üdvözlöm a vendégeinket Hellenburg fényében. Miféle ételt vagy italt hozhatok önöknek? Apropó, a Schwarzbugri vörös ma olcsóbb a szokásosnál, mert jött egy új friss szállítmány, s el szeretnénk fogyasztani a régit. 

Egyetértve bólogatok a szavait hallgatva, reménykedjünk benne, hogy idővel az öreg rájön arra, milyen látszatmegoldást választott, és keres majd igazi gyógyszert, ami Hellenburgban csak nem lehet olyan nehéz, vagyunk egy páran, akik bizonyságát adhatjuk annak, hogy az Úrral való járás és a tőle kapott vezetés tartást ad az embernek, ha az akaratereje egyébként gyenge volna is.
Éppen nyitnám a számat, hogy válaszoljak Hildének, amikor megérkezik a felszolgálólány, ha nem is az első szó, ami eszembe jut róla, mikor meglátom. Végighallgatom az ajánlatot, és nem gondolkodom sokáig, nem is szeretek ilyesmin teketóriázni.
- Nekem hozz egyet abból, meg egy korsó barna búzasört, ha van.
Hildére pillantok, szerencsére rám ilyesmivel nem kell várni, addig is vissza tudok emlékezni arra a találkozóra Hellenblattban. A lándzsa szavaira nem mondtam ugyan semmit, de a szám széle rángatózik egy picit. Nem tudom, mi oka lenne bárkinek is irigykedni, borzalmas volt az egész, alig vártam, hogy vége legyen. Nem volt annyira rossz maga a hely, de az a sok ember, az a sok formaság és beszéd nem volt a kedvemre. Mostanáig sem tudom, miért nekem kellett odamennem. A lényeg, hogy már vége van.
Miután a lány meghallgatja, mit is kérünk, magunkra hagy minket, én pedig nekiállhatok válaszolni Hilde kérdésére.
- Valamivel magasabbnak képzeltem, de nem is ez a lényeg. Sok mindent nem tudtam meg róla, de abból, amit láttam, azt tudom mondani, hogy igen. Volt egyfajta sötétség benne, ami csak úgy áradt a közelében. Vadászni is elmentünk és véletlenül lelőttem a vadat, amit hajtott, mert őt magát későn vettem észre. Nem volt belőle gond, de egyébként látnod kellett volna azt, amilyen áhítattal és élvezettel elvágta a torkát.
Van egy elég hangos asztaltársaság a közelünkben, ami valamennyire azért jól jön nekünk, kevésbé kell attól tartanunk, hogy amiről beszélünk, túlságosan kihallatszana.

* A kocsmároslány megjelenésére kicsit elgondolkodott, hogy éppenséggel mit is kéne rendelnie. Nem értette nagyon az alkoholokat, ugyan kóstolt már meg sokféle italt, kezdve az édes bortól mindenféle vizezett sörön át a rozsdamaróig, mégse volt ismeretében, hogy mi lett volna jó. Picit el is gondolkodott, hogy vajon ha kérne magának egy kupica szilvaszeszt, azzal vajon kivívná-e a másik tiszteletét, így végül miután a másik végzett ő következett.
- Én is bort kérnék, meg egy kupicával a szilvás szíverősítőből... Illetve egy fél kenyeret, negyed hellenburgi kecskesajtot, s egy fej vöröshagymát. 
* Mindig mosolyoghatnékja támadt, mikor azt hitték a vámpírokról, hogy félik a hagymát. Ő maga pont nagyon szerette minden formáját annak, s mivel eléggé pór étek volt, jól is ismerte, ez biza mindig akadt a parókián, s ha másból nem is kaptak bő kézzel, hát a hagymából igen. Néha tényleg sírhatnékja volt a kicsinyke csík szalonnától, s a vékony kenyérszelettől... De hé, kapott zsoldot, nem volt panaszkodnia valója, s amióta kovácskodással is foglalkozott, különösen volt költeni valója, ha az éppen nem is sok volt. 
- Való igaz, ezek az inkvizítorok mind a Katedrális vörösébe bújtatott ördögök lehetnek, hisz csak egy szörnyeteg lelheti örömét egy állat megölésében. De, azért örülök, hogy megúsztad sérülés nélkül a találkozást, ezt nem sokan mondhatják el magukról. Úgy hallottam, hogy egyszer puszta kézzel pusztított el megszámlálhatatlan sok protestáns harcost, s után tósztot ivott testeik felett.
* Van némi irónia a tényben, hogy elítéli az állatok bántását, ha már igaz ő maga is többnyire úgy kezeli az alantasabb embereket, mintha csak levágásra szánt disznók lennének... Nos, neki létszüksége, vér nélkül nem szolgálhat, ezt mind Isten és Hellenburg dicsőségért teszi... Vagy legalábbis szereti ebben hitegetni magát, s még éppenséggel nem csapott bele a villám. Közben a leány visszatért a kért italokkal, ételekkel, majd letéve azokat az asztalra pénzért tartja markát. Nem teketóriázik, kifizeti magának a részét, majd várakozóan tekint a Templomosra, hogy az mégis melyik itallal készül kezdeni a fogyasztást.

A sört mindig is jobban kedveltem a bornál, de miért ne segítsük ki a házigazdákat? Aztán a szemöldököm meglepetten ugrik egy kicsit Hilde rendelését hallva. De hát minek csodálkozom, ha egyszer harcosról van szó? Bizonyára nincs itt ezzel probléma, azonkívül vámpír is, ki tudja, mi mindenben erősebb, mint az emberek lányai, és ételt is rendelt azért, amit én most annyira nem kívánok. Nem lesz itt hiba. Akkor azért már egy kicsit furcsán érzem magam, mikor kifizeti a maga részét, úgy tudom, hogy nekem volna illendő meghívnom őt. Majd a következőt én állom, nem akarom megsérteni azért semmiképpen. Kifizetem a magam részét is, majd a lány elmegy és a boromért nyúlok.
- Nos, azt azért kétlem, hogy nagy veszélyben lettem volna. Két lába, ha volt akkora, mint a karom, szóval az ilyen korábban keljen fel, ha meg akar ölni. Egyébként meg diplomáciai volt az egész dolog, ezért sem értettem, miért nekem kellett azon részt vennem. Így egyikünk sem árthatott volna a másiknak botrány nélkül, még a vadászaton sem. Azért minden bizonnyal veszélyes alak volt, nekem is ez volt a véleményem róla, mikor láttam. Az a fajta lehet, aki az árnyakban rejtőzve mozgatja a szárnyakat, ahogy a neki legjobb, és közben alaposan megfigyel magának mindent.
Ha most érkeztünk volna meg, valószínűleg nem lett volna helyünk. Egyre többen érkeznek, van, akinek nem is jut üres asztal. Bár egy ilyen sikeres nap után jól is jártunk így.
- Egészségünkre - Emelem a poharamat koccintásért aztán, miután befejeztem a nézelődést.

- Piperkőc alak lehet, örülök, hogy azért egy kicsit kevésbé ijesztő, mint ahogy elképzeltem, bár azért nem szeretnék vele találkozni éjjel... Szerencsére mostanság ritkábban jár erre. * A további részekre vidáman bólintott egyet * - Nos, én azért hálás lennék a helyedben. Mégis azt jelenti a dolog, hogy megbíznak benned s hajlandóak ilyesmi feladatot bízni rád. 
* Ettől függetlenül még így is égett egy kissé a vágy a testében, hogy egyszer találkozhasson azzal a bizonyos inkvizítorral, bár azért ennyire sebesen nem kell keresnie a végzetét, előbb-utóbb úgy is megtalálja majd, annak rendje és módja szerint... Közben megszemlélte az italokat amiket kihoztak, a bornak egy kissé a kelleténél édesebb szaga volt, nem volt oda érte nagyon... A szilva viszont egészen tüdőig marta, kevésnek híja, hogy be is könnyesedett tőle a szeme, de nem hagyhatta, hogy nevetség tárgya legyen, így megemelte a rövidet a férfihez hasonlóan, majd annak szemébe nézve megszólalt.
- Egészségedre.
* Tétovázás nélkül húzta meg a kupicát, ami módszeresen végigégette a torkát, s a gyomrába melegedve került bele. Nagyon rosszul esett neki, mentem a borért nyúlt, s szégyentől vörösödött arccal kortyolt bele, hogy elzavarja az ízlelőbimbóit makacsul ostromoló rettenetes zamatot. A bor se igazán tetszett neki, de hát jobb volt, mint a pálinka. Két rövid köhécselés után hamis, emelt orrú magabiztosságot erőltetett arcára, majd röviden bólintott a másikra, nagyon reménykedve, hogy az nem látta a kálváriát amit lejárt magában. 
- Volt benne egy kevés erő, de egyébként finom volt. Ilyet máskor is kérek majd.
- Ne viccelj, ha egy kicsit erősebb lett volna, akkor meghaltál volna. 

Ittam már jobb bort is eddigi életem során, de azért jólesik így is. Kellemesen melegít át belül, enyhén fanyar íze a számban marad és ízlelgetem még, miközben Hilde közjátékát figyelemmel kísérem. Nem tudom magamba fojtani a halk kuncogást, ami kiszalad belőlem a jelenetet látva, különösen az arckifejezését, ami mindent elárul, ennek ellenére azonban nem gondolom, hogy szóvá kéne tennem a dolgot. Bólintok egyet, miután sikerül megszólalnia.
- Való igaz, - mosolyodom el - de ilyenkor nem is árt, az a jó, ha van egyfajta erő benne, amúgy vizet is ihatna az ember.
A lándzsát azért hallom. Szegény lány nem panaszkodhat arra, hogy agyonfényezik, az egyszer biztos, de általában elég jól tűri, bizonyára hozzászokott. Egész eddig azt hittem a húgomat ismerve, hogy a fiatal hölgyeknek létszükségletük, hogy dicsérgessék őket, ilyen szempontból nem is voltam valami jó bátyja.
- Visszatérve, ne érts félre, tényleg hálás vagyok, mert nagy kitüntetés, ha az ember képviselhet valakit, akár a zsinatelnököt, akár az egyházat. Csupán nem szeretem az efféle ceremóniás felhajtásokat, aggódtam is, hogy valamit el fogok rontani, mert nem értek az ilyesmihez, ellentétben az olyanokkal, mint amilyen például az az inkvizítor.
Ez az igazság, némely pillanatban nem sok választott el attól, hogy ne borítsam fel az asztalt és rohanjak vissza Hellenburgba vagy tudom is én, hová. Ha valakit, engem nem hinném, hogy fenyegetne az a veszély, hogy katonából diplomata legyek.

- Teljesen igazad van, kár is lenne érte, ha gyenge ital lenne.
* Mosolyt erőltetett arcára, ahogy megpróbált úgy tenni, mintha nem látta volna a férfi fojtott nevetését... Most mérges volt emiatt egy kicsit, bár nem a másikra, hanem inkább magára, hogy ilyen rútul hülyét csinált magából, mikor pont az elismerést akarta kicsikarni. Közben lassan, óvatosan elkezdett szétáradni testében rövidital okozta bágyadtság, melynek első jele orrának borvirágossága lett. Kezét kinyújtva a kihozott fatányéron vágott egy vékonyabb szelet kenyeret, s kanyarított rá egy kevés jó savanyú sajtot, illetve felvágta a vöröshagymás, s abból is pászított mellé. Úgy emelte a szájához, mintha csak egy lakoma lett volna, s láthatólag még mindig küzdött az előbbi kupica erejével, így háborgó gyomra úgy fogadta az étket... Mintha egy falat kenyér lett volna, ami volt is.
- Tényleg nehéz dolgok tudnak lenni ezek a találkozók, az emberek néha olyan furcsák. Van aki sérelmezi, hogy nem tisztelem meg őkt eléggé, van aki pedig már-már kinevet miatta.
* Még máig rá kell szólnia Esronielnek, hogy ne boruljon féltérdre előtte, pedig nem első, s nem utolsó alkalommal közölte már erélyesen vele, hogy ez biza nem módi errefelé... Akárhogyan is szájához emelte a bort csak úgy amiatt, hogy mentse a menthetőt, s nagyokat kortyolt belőle, arcán végigszaladó undorát leplezve, mely önkénytelenül is úrrá lett rajta. Egyre jobban nem tetszett neki ez a bor, de most már meg kellett innia, mert tényleg nagy lány volt, s nem lehetett finnyás. 
- Ha gondolod szolgáld ki magad a kenyérből és sajtból. Nem sok, de mindig is úgy gondoltam, hogy kevesebb jobb étek van, mint a kenyérrel fogyasztott sajt, s a borhoz különösen jól esik.
- Azután a kupica után még a kavics is jól esne lányom. 

- Nem is tudtam, hogy részt szoktál venni ilyesmiken - azért az arcomon látszik valamennyire a meglepettség és az elismerés vegyesen - Biztosan nem lehet egyszerű ilyen emberekkel.
Képtelen vagyok leplezni, mennyire nem tudom megérteni a politikusokat, követeket, bírákat és a többi hozzájuk hasonlót. Nem nézem le őket, nem tartom őket rosszabbnak bárki másnál, csupán én magam túl távolinak érzem a magaméhoz az ő világukat, a díszes öltözeteket, az udvariassági formulákat, a kapcsolatok fontosságát, a szokások ismeretét. Bonyolult is számomra ahhoz, hogy a magaménak mondhassam akár egy kicsit is, hiába az a hangyányi tapasztalat Hellenblattból.
- Köszönöm, kedves tőled és egyet is értek, de inkább meghagyom neked, én úgysem kívánom most annyira az ételt. De kétségtelen, valóban a lehető legjobb sokszor, bár én a jó vadpecsenyét sem vetem meg.
Neki most nagyobb szüksége van az ételre, ahogy elnézem, hogy bírni tudja az italt, pedig megfogadtam magamban, hogy a következőre meghívom, ha már a maga részét nem engedte, hogy kifizessem. A kupám kiürül, de legalább a söröm itt van még. Nem jó keverni a kettőt, de néha az ember olyan dolgokra is ráveszi magát, minden különösebb ok nélkül, amit maga sem ért egészen.
A felszolgálólány a közelünkben bóklászik az asztalok között, majd hozzánk is odajön, hogy összeszedje az üres poharakat.
- Más valamit hozhatok esetleg?

- Pedig igen, ha nem is gyakran, de néha szoktam szállítani az egyház ajándékait. Vagy fél hónapja pont Hellenblatba szállítottam az egyház ajándékát a Hellenblattiaknak, ezüst Esroniel függők képében. Egy keresztesbe botlottam ott, bár meglepően jó társaság volt, jobb, mint amilyen Norven Kather lehetett, hallomásból.* Persze megemlíthette volna a Krónikát is, de szerintem ez korábban játszódik annál, így csak az ismert dolog került szóba. Emellett közben hihetetlen elégedettséggel majszolta a kenyeret, kissé lemorzsálva öltözékét, de végül is olyan áhítattal töltötte el, hogy ez teljesen megbocsájtható volt neki. Közben le is gurította a bort, s erősen látható volt rajta az ital hatása, ahogy szája konstans állapotban fordult át a mosolyba a megszokott sztoikus közömbösségből. 
- Én sem persze, de az embernek meg kell tudnia találnia az élvezetet az egyszerű étkek között is, s aligha akad ahhoz jobb dolog, mint a sajt és a kenyér * Pillanatra elhallgatott, majd folytatta * - Ha esetleg mégis megjönne a kedved, nem kell szégyenlősködnöd. 
* Közben egy kissé megkukult, s a fakupát forgatta az asztalon, figyelve annak mozdulatait. Nem szédült még véletlenül sem, de azért kifejezetten melege volt, s úgy érezte, mintha egy réteggel magasabban ült volna, mint ahol egyébként a szék volt alatta. Révületét a felszolgáló megjelenése törte meg, ahogy megkérdezte kell-e nekik további ital. Pirospozsgásan nyújtotta át neki a poharakat, majd válaszolt is.
- Még egy kör bort kérnék vizezve, s esetleg egy kör mézes pálinkát. 
* Önkénytelenül egyre jobban mosolyba fordult az arca, hirtelen fene módra vidámnak érezte magát ezektől az italoktól, s nem is nagyon értette, hogy mi oka lehetett a dolognak, pedig egyébként pokoli egyértelmű volt.

- Nahát, ezt nem mondtad még. Elismerésem, nekem az az egy hellenblatti kiküldetés is elég volt hosszú időre.
Szinte rá sem ismerni, bár a társalgásaink jó hangulatban szoktak történni, mióta jobban ismerjük egymást, sokkal vidámabbá tette az ital, egyébként ugyanis alig látom mosolyogni, mintha folyton egyfajta melankólia kísérné minden rezdülését, azonban nem az a gyászos fajta. Sokkal inkább olyan, mint amikor hajnalban csendes a táj, de még félhomály uralja.
- Köszönöm, mindenképpen veszek, ha megéheznék.
Ilyesmiken gondolkodom, és már kezdeném szégyellni magam, hogy hirtelen ennyire érzelgőssé váltam belül, aztán elhangzanak Hilde szavai és felkapom a fejem. Pár pillanatig meglepetten pislogok. Biztos voltam benne, hogy Hilde már nem kér mást, és erre nem nagyon számítottam, de a világért sem hoznám kellemetlen helyzetbe azzal, hogy a felszolgáló lány előtt akarom lebeszélni.
- Nekem is ugyanezt - Biccentek és már fizetem is, hogy a becsületem helyrerázódjon valamelyest.
A lány elmegy és magunkra maradunk. Nincsen túl jó érzésem, bár kétségtelen, hogy túl jól érzem magam ahhoz, hogy ezzel mélyebben is foglalkozzam. Biztosan tudja, hogy mit csinál. Egy kicsit közelebb hajolok mosolyogva.
- Azért remélem, szólsz, ha rosszul érzed magad.

- Én bár nem értek hozzá, de mégis élvezem az efféle lehetőségeket, hiszen mégis jól esik, ha tudom, hogy megbíznak valamivel. Az ilyesmit mindig is annak a jelének vettem, hogy fontos vagyok... Remélem. * Arról nem beszélve, hogy egyébként is úgy repes az örömtől amikor feladatot kap Esronieltől, mintha egy gyerek lenne. Persze sajnos ilyesmi egészen ritkán történik, de pont emiatt tartja olyan különlegesnek a lehetőségeket, amikor mégis a férfi pedáns, szépen formázott írásával fogadja Hansot a kis szobájában. Az ital kérése egyébként jól megindokolt strategikus lépés volt, s a józan döntés meghozásában véletlenül se segített neki a korábbi kör pálinka és bor. 
- Köszönöm.
* Nyögte ki végül arra, hogy a férfi fedezte az italt. Nem szándékozott végül nemet mondani a dologra, s eredetileg is se akart magának fizetnie, de a megszokás győzedelmeskedett felette. A másik a józanság hangjába öltve hajolt előre, s pár szép szót szólt arról, hogy vigyáznia kéne. Már-már messze túl sebesen rázta meg a fejét a dologra, mintha el se tudta volna képzelni, hogy ő neki bármi sok lehet... Mikoron legutoljára egy feleske Rotmantell rozsdamarótól is színeset ásított.
- Én, rosszul?! Nem olyan fából faragtak engem, hogy megkottyanjon ennyi! Olyan józan vagyok, mint bármely másik! 
* Szavának tökéletes alátámasztása véget még egy szelet kenyeret vágott magának, immáron jó vastagot, mely tökéletesen tükrözte a távolságot mosódásának tényét, majd hasonló formátlan darab sajttal és hagymával egészítette ki azt, várva a következő körre, melytől egyébként rettenetesen félt így utólagosan.

- Biztosan az vagy. Én legalábbis úgy hiszem, nem ok nélkül vett pártfogásába a zsinatelnök.
Valahol olyan embernek tűnt számomra, hogy az ilyesmi nem állhatott távol tőle. Tulajdonképpen mindenkinek otthont és kötődést tud nyújtani, aki elveszítette azt a hitéért. Mentsvár nekünk az ő személye ebben a szennytől bűzlő világban és reménység, hogy az Isten nem halott, cselekszik és mi eszközök lehetünk az Ő áldott tervében. Egy nap talán egész Veronia megvilágosodik majd és véget ér ez a háború is.
Arcának kipirultsága, szokatlan jókedve és hirtelen, furcsa mozdulatai egyértelműen rámutatnak a valóságra: sok lesz az az újabb kör, és láthatóan annyit ér most az óvatosságra intő szó, mint büszke hegyoromnak a lágy szellő. Kénytelen leszek legalább én odafigyelni, nehogy kellemetlen véget érjen a szórakozásunk.
- Hát persze, persze - csóválom a fejem mosolyogva - De azért nem árt vigyázni egy kissé.
Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló a helyzet, mozdulatai elárulták volna. Már-már azon gondolkodom, hogy segítek neki felvágni az ételét, de nem sérteném meg a világért sem, másrészt valahol furcsán szórakoztat a jelenség. A lándzsára pillantok: úgy tűnik, a nagyapa vagy nem szokott odafigyelni az unokája józanságának megőrzése érdekében, vagy nem foglalkoztatja annyira a dolog. Valahol mind a két végletben van jó dolog is. Az egyik óv, a másik megengedi, hogy a hibáiból tanuljon az ember.
Lassanként megérkezik az újabb kör bor és pálinka. Az utóbbit veszem magamhoz először, s kíváncsian méregetem a lányt. Az arckifejezése mindent elárul.
- Ha nem szeretnéd, nem kell meginnod.

* A férfi szavaira szemei hálásan fordultak át rá, s izgatottan fészkelődött egy pár pillanatra, pont mint aki hangyabolyba ült. Valahogy most Oswaldnak sikerült rátapintania arra, amit úgy igazán hallani akart, s kissé spicces valójában nem is nagyon tudta ezt leleplezni, mert gyomrában az ideg igen kellemesen kapálózott. 
- Kevés olyan jó ember létezik, mint a zsinatelnök. * Szólalt végül meg szinte daloló, lelkes hangon * - Éhhaláltól mentet meg még kitagadásom után, s asztalánál étkezhettem, mikor még abban se lehetett biztos, hogy nem a nyakára fáj a fogam. Azóta is megbecsül bizalmával, s ez mindennél többet jelent, óvó keze erős s gyengéd, megvédi a más fajúakat az utálkozástól.
* Befejezve szusszant egyet, még így is sikerült ráéreznie a tényre, hogy talán kicsit túlment a határon... Bár persze ez mind igaz volt, tényleg nem volt (élő, s ne lándzsa) ember, akibe több tiszteletet, vagy bizalmat helyezett. 
- Jó, majd akkor én vigyázok rád, te meg majd vigyázz rám, rendben? 
* A részegesek első szabálya, hogy senkit nem hagyunk hátra. A másik az, hogy SENKIT NEM HAGYUNK HÁTRA. Bár persze az más tény, hogy Oswaldnak nem nagyon volt szüksége efféle segítségre, de hát nem álmodhatott az ember lánya?  Közben megérkezett a másik pálinka, s a férfi kedves gesztussal nyitott felé. Szemei kiskutyaként szaladtak át rá, valami olyasmi megnyugvással, mint a sebesült, aki kiráncigáltak a csatatérről.
- Tényleg? Nem nézel tejfelesszájú gyereknek, ha inkább neked adom?

Egy kissé meglepődöm azon, micsoda ódát csaltak ki szavaim a lányból, úgy sejtem, akaratlanul is érzékeny pontra tapintottam.
- Valóban derék ember a zsinatelnök - bólogatok egyetértve, s szemeim előtt újra látom, ahogy kék palástjába belekap a szép, ezüst haján ott ragyog a reggeli nap fénye, ahogy méltóságteljes léptekkel leereszkedik a lépcsőn, és én ott állok, vállamon Helmut Regensberg páncélkesztyűs, erős keze nyugszik. Légy üdvözölve itthon, fiam. Magam sem gondoltam volna sokáig, és most már érzem, hogy ha az ember az Úrra hagyja az utait, Ő igazgatja. Eltűnhettem volna csendesen az álmos kis faluba, ahová menekültem, és mégis, elküldte hozzánk a templomos lovagot, és ha nem tartottam volna vele, talán soha többé nem nyílt volna lehetőségem arra, hogy Hellenburgba jöhessek, és most sem lehetnék itt. Hilde szokatlanul vidám hangja ránt vissza a múltba révedésből.
- Rendben - mosolygok - Akkor nincs is mitől tartanom, nagyon köszönöm.
Van valami megfoghatatlanul bájos abban, ahogy egy kissé megfeledkezik magáról és előbújik belőle, ami mélyen el van rejtve: a lány, aki nevet, aki szeret, aki kimondja amit gondol, mert úgy érzi, nincs mitől félnie. Mégis palástolnia kell ezt a hétköznapokban, és egyfajta megtiszteltetésnek fogom fel, hogy láthatom így is. Ahogy rám néz, nem tudom nem elnevetni magam egy kicsit, igaz, az a korsó búzasör nem az a fajta, ami a jókedvben visszafogná az embert. Megcsóválom a fejem.
- Nem. Nem is vagy te holmi veszedelmes, szeszen edződő, marcona harcos férfiú, hogy ilyesmit elvárjon tőled bárki is.

* Hevesen bólogatott a férfi szavaira, hát deréknek derék, de egyébként fenék is, mert igen formás tompora volt azon ritka napokon, amikor éppenséggel nem teljes páncélban mozgott (Többnyire mondjuk abban, így ritka csemegének bizonyul a nem teljesen felöltözött férfiú). Ennyi még nem sérti  Déli erkölcsöket, nem? Minden bizonnyal néha a nagy lelkészek is végignéznek egy-egy szép menyecskét, már, ha a vágy nem uralkodik el rajtuk igaz... Csak aztán az asszony meg ne tudja! 
- Bizony! Vigyázunk egymásra, mint a bor katonái a kocsma csatamezején! 
* Nem is igazán érti miért ismétlte ezt meg, de hát ugye az ok okozat már régen értelmét vesztette, s most már csak az orcáján doboló melegség az, ami uralkodott rajta. A másik szavára megemelte a bort, azt már nem lenne szíve elsinkófálni, s igazából még éppen bírta toleranciája, ha nem is olyan nagyon. 
- Ennek örülök, nem élek gyakran a szesszel, gyorsan kipirulok tőle, s olyankor hirtelen az emberek hülyék lesznek!
* Még rémlett benne a nem megtörtént emléke a horgászatnak, ami hát ugye nem volt kanon, de tökéletes kézjegyét viselte részeges virtusának. Akárhogyan is, meghúzta a fapoharat, majd nagy kortyok után szusszanva tette le az asztalra. Így vizezve már nem is volt olyan rossz, elsőre is így kellett volna kérnie ezt. Fülét egy hirtelen érkezett bárd zenéje csapta meg, aki önelégülten pengette a lantot, valamilyen kissé túlcicomázott egyházi dalt játszva sajátos hangszerelésben. Nem szerette ezeket, de azért most valahogy sokkal dallamosabbnak tűnt, mint ahogy egyébként szokott, s furcsán kérlelően emelte hideg, kékes szemeit a férfi felé. 
- Tudsz táncolni?
- Jajj ne! Oswald von Bertold, ha jót akarsz magadnak s a lánynak, most azonnal vedd menekülőre! Elég volt az italból! 

Kifejezetten előnyös tud lenni, hogy az emberek nem tudnak olvasni egymás gondolataiban, kevés kivétellel. Szemének csillogása minden szónál többet mond Esroniel von Himmelreich zsinatelnökünk említésekor, és elgondolkodom, hány hellenburgi hölgy rajonghat még érte. Hildétől talán ez azért is kissé meglepő és egyúttal elragadóan kedves, mert egyébként nem nézné ki belőle az ember, hogy bárkihez is különösebb érzelmek fűznék. Az a hideg szempár azonban hihetetlen élettel tud megtelni, meg kell állapítanom, pár pohár alkohol után, nem is gondolná az ember. Így, kipirulva, kedélyesen nem is tűnne vámpírnak, ha az olykor kivillanó szemfogai nem árulnák el.
Attól tartok, most inkább jobb, ha én vigyázok rád vagy mindkettőnkre, mint te rám. Mosolyogva csóválom a fejem és halkan felnevetek, ahogy nagy igazságot árul el. Feltételezem, nem is sejti, mennyire nyakig ül abban a helyzetben, amit leír, igaz, hülyének nem titulálnám, van egyfajta báj abban, hogy ilyen felszabadult most. Gyakrabban lehetne ilyen, persze, ital nélkül, csak úgy.
Dallam csendül, és a pattogósság ellenére is ráismerek a harmincnegyedik zsoltárra. Mindenkoron áldom az Urat, míg engem éltet... Idegennek hat eleinte, hogy nem hallom az orgona búgását alatta, magasztos ereje és lassúsága nélkül valóban egy kedves dallammá változik, amely a lanthoz és a dobhoz éppen olyan jól illik. Ennek ellenére egy kissé kétségbeesem Hilde kérdésén és a lándzsa figyelmeztetésén. Két tűz közé kerültem, az akaraterőm ennek ellenére is legalább működik, próbálok is magamból őszinte választ kipréselni, de csak arra futja, hogy megrázzam a fejem és egy szót még ki tudjak nyögni.
- Nem.

* A férfi gesztusait nem igazán tudta értelmezni, így csak itta a bort, s ette a kenyeret. Kevés dolog esik ilyenkor annyira jól, mint valami étek, így első ránézésre akár vallási átszellemülésnek is tűnhetett a dolog, olyasmi hihetetlen örömet sugározhat az arca, mint egy zarándoké, aki végre Esroniel elé járulhatott. Ilyen jó ízzel étkezéshez már csak születni kell, vagy éppen részegnek lenni. Akárhogyan is, kiürült a pohara valahogy azzal egyetemben, ahogy a férfi jelezte, hogy nem tudott táncolni.
- Áldjon az ég, Oswald von Bertold. A tánci-tánciból csak a baj lehetett volna. 
* Arcán rettenetesen savanyú lefitymálás futott végig, látszólag igen földhöz vágta a tény, hogy nem táncikálhatott a férfival. Lebiggyesztett ajkakkal hallgatott pár pillanatig, majd végül nagyot sóhajtva kiengedve forrongó tüdejéből az alkohol melegségét, s úgy többnyire az életkedvét is.
- Nem baj, ne csüggedj, én se tudok táncolni, csak kérdezni akartam, hogy te tudsz-e... De tényleg... 
* Eléggé látványos hazugság volt, egyébként kifejezetten ügyesen táncolt, még gyermekként megtanították erre, nemességének része volt hogy ismert pár jellegzetes Veroniai lépést... Mindenesetre, keserű, csalódott mosolyt erőltetett az arcára, s gondolkodva tekintett a pult felé, hogy lehet kéne még egy pohár bort sinkófálnia valahogy.

A lándzsa megnyugtató szavai ellenére is borzalmasan kezdem érezni magam.
A lány ajka lebiggyen, szemét csalódottan süti le, mintha a fény is kiveszne belőle, fáradtan, lemondón sóhajt egyet, és összerándul a gyomrom. A hangja már nem cseng, sokkal inkább melankolikus búgásba hajlik át.
Valami eltört benne, és ezzel egy időben bennem is. Úgy érzem magam, mint akinek a háza ég, de nem tudja, merre van a kút. Zavaromban, amíg nem tudom, mit is mondhatnék, felhajtom a pálinkát, amit Hilde rám hagyott és kétségbeesetten töröm a fejem a megoldáson. Erősen összeszorítom a szemem, mielőtt kinyitnám, mintha csak azt remélném, így azonnal meglátom, de rájövök még keresgélnem kell, vagy újabb kört rendel, úgy sejtem a tekintetéből, amellyel a söntéspult felé réved.
Két lehetőség fogalmazódik meg bennem: vagy karon ragadom és sietősen távozom vele, ami biztosan nem vidítaná fel, vagy...
- De... csak azt mondtam, hogy nem tudok, nem azt, hogy nem táncolnék szívesen.
Egy hatalmas pofon tőlem, magamnak. Mikor jutottam el oda, hogy hazudok, csak hogy egy lány jobban érezze magát? Titkon örülök, hogy Hilde nagyapja nem emberi formában van velünk, így nem kell attól tartanom, milyen arcot vág most éppen.

- Ne, Herr Oswald, kérem NE! * Majd elhalt a hang, pont úgy, mintha megvonta volna a vállát, s megszólalt ismét * - De kéne nekem is valamilyen ital... 
* A lány szeme úgy csillant fel, mint a gyermeké, ahogy elhúzzák előtte a nyalókát. Teljesen elragadta a tény, hogy táncolhat a férfival egy kört, s aligha tűnhetett volna vidámabbnak. Kezét összecsapva ette meg az utolsó falat kenyeret, majd bólintott.
- Az nagyszerű, olyan régen volt lehetőségem rá, nem sok bálra vagyok hivatalos, pedig úrinő voltam valamikor, ha nem is látszik már! 
* A kelleténél kicsit hangosabban beszélt, de hát nem hangzott ki annyira a zavarból. Vidáman emelkedett fel az asztalhoz, s csoszogott arrébb, ahogy tudatosul benne, hogy valami nincs teljesen rendben. Kezével a falnak kellett nyúlnia, s ahogy egy lépést tett előre, igen éles szögben keresztezte magát másik lába. Megpróbált még egyet mozdulni, de rá kellett jönnie, hogy ez nem megy most neki, újra kell tanulnia járni. Elkeseredetten esett vissza a székre, s nyugtató, részvéttel teli mosollyal nézett Oswaldra, ami nem magának szólt, látszólag lemondott a táncról.
- Tudom, hogy nagyon szerettél volna táncolni, de sajnos nem tudok járni. Talán legközelebb~
* Valahogy elfogyott a szomorúsága, s vöröslő arcával mosolyogva nézett körbe, nem igazán foglalkozva magával, ám a többiekkel még úgy. Részeg volt. Egy sokat sejtető, fondorlatos mosollyal hajolt közelebb társához, majd kezével eltakarta a száját, s megszólalt, igen erősen artikulálva.
- Oswald, elmondok egy titkot, de tartsd meg sírodig. Én becsi'sssentettem egy kicsit.

A fordulaton egy kissé elscsodálkozom, pedig ha jobban belegondol az ember, annyira nem meglepő. Mosolyogva csóválom a fejem, és bár megnyugszom egy kicsit, hogy mégsem kell bolondot csinálnom megemből a kedvéért, azért sajnálom valahol, látszik róla, hogy nagyon szívesen táncolt volna és nem örül, hogy másképp alakulnak a dolgok, mint azt ő tervezte. Már ugranék föl, hogy elkapjam, mielőtt elesne, de sikeresen visszarogy a székére.
- Talán legközelebb - ismétlem el mosolyogva-fejcsóválva - Semmi baj, bár így elgondolkodtató, hogyan vigyázol rám.
Azért csodálkozom, hogy nem hívják bálokba, pedig biztosan sokat jelentenének neki az olyan mulatságok, vagy ha legalább táncolhat. Sajnos ez ma nem fog sikerülni, úgy sejtem. Meglepetten pislogok, ahogy lassan közelebb hajol, egészen olyan arccal, mintha épp valami szaftos pletykát akarna megosztani velem valakiről, vagy közölni szeretné, hogy megmondta a családomnak, hol is vagyok és holnap meglátogatnak. Mindkettő ijesztő, azonban amit mond, azon nem tudok nem elmosolyodni.
- Ígérem, nem mondom el senkinek - bólogatok, aztán felhajtom a boromat is. Lassan maga az ivó is kezd veszélyesebbé válni, ahogy egyre több szakadtabb alak is érkezik, így alkalmasnak látom az időt a távozásra.
- Akár mehetünk is, majd hazakísérlek - felállok és felsegítem.

* Megkönnyebbült kissé, hogy a férfi nem vette magára, hogy végül nem táncolhatnak. Szegény Oswaldon nagyon látszott... hehehe... hogy nagyon... hehehe... akart táncolni, s most biztos kifejezetten csalódott lehetett! A következő megjegyzésre csak bólintott egyet, majd a másik részére rosszallóan húzta össze szemöldökét.
- Ezek szerint nem vagyok eléggé jó őr.
* Jelentette ki kissé elszontyolodva, de nem tartotta nagyon sokáig meg a bánatát, s látszólag sikerült rájönnie, hogy az egész vigyázás is egyébként is csak egy játék volt... így belegondolva nagyon erős lehetett az az első szilva, többet sosem iszik olyat, s ezt már úgy őszintén, Isten előtt is megfogadhatja majd másnap reggel.
- Tudtam, hogy megbízhatom benned!
* Szólalt meg ismét egy kissé túl hangosan, majd a férfi ajánlatára kezét színpadiasan megemelte, s a kijáratra mutatott, mintha csak az ellenfél hatalmas serege állt volna ott előtte, melyet le kellett volna tarolnia. Szerencsére a lovagban volt annyi kedvesség, hogy felsegítette kissé, s még így rozogán gyorsan odakapott a lándzsáért, melyet jó erősen megszorított, s elindult a kijárat felé a férfi segédletével.
- Te, én soha többet nem iszok, de tényleg. Szégyent hoztam magamra, s az egész protestáns egyházra!
- Ezek szerint csak megvolt a maga tanító szándéka az éjszakán, igaz, pont eggyel több pohár bor fogyott el, mint kellett volna.

Figyelem a gesztusait, és örülök, hogy nem ellenkezik. Biztonságosabb neki most, ha szépen eloldalgunk innét. Óvatosan igyekszem támogatni, hogy azért mozoghasson szabadon, de lehetőleg ne essen el. Igyekszem szemmel tartani, hogy ne kerülje el a figyelmem, ha rosszabbul lenne netán.
- Ugyan már, az ilyen bárkivel megesik, előfordul. Ne hibáztasd magad - mosolyodom e. Valahol nagyon kedves, hogy még így is a protestáns egyházra gondol, fogadkozásának persze nem adok sok hitelt, na nem azért, mert nem hinnék neki, csupán mert úgy az ember ilyenkor olyan fogadalmakat tesz, amelyeket úgysem tud megtartani. Magamban igazat kell adnom a lándzsának. Úgy tűnik, Eckbert von Nebelturm az a fajta nagyapa, aki megengedi az unokájának, hogy néha ostobaságot csináljon, hátha tanul belőle. Jobb, mintha minden tapasztalattól óvná, végül is.
Csendesen ballagunk az utcán. Néha ugyan össze akarnak akadni Hilde lábai, de azért elég jól haladunk. Sötét fátylat borított ránk az ég, de azért nem vagyunk elveszettek, és legalább csend van, igaz, még hallani a kocsmából kiszűrődő zenét. Jobbommal átkarolom a vállát és igyekszem óvatosan, de határozottan tartani.
- A parókián laksz? - Kérdezem, majd más is eszembe jut - Megfogom a lándzsádat, ha gondolod, annyival is könnyebb.

* A járás nehézségei csak részegen kerülnek igazán a napfényre, s aki nem próbált meg elegendő ital után sebesen mozogni, az sose tudhatja meg, hogy milyen érzés is lehetett gyereknek lenni. Itt egy kanyar, ott egy esés (True story, bele a fűbe), ott egy esés, itt egy kanyar. Mondjuk szerencsére kedvenc Nebelturmunk (A Thomas fanoktól elnézést kérek) Oswaldnak hála kapott némi támogatást, így sikeresen megúszta az efféle sorsot. Amaz még elég figyelmes ahhoz is, hogy ne fogja túl szorosan, így aztán képes valamennyire félig szabadon járni.
- Veled is? * Kérdezte habozva * - Veled is megesett már, hogy megcsusszantál? Nem kell szégyellnem magam akkor nagyon?
- Bármilyen furcsa, mindenkivel! Egyszer majdnem beleestem egy kohóba, leégett a szakállam tövig.... Nem emlékezhetsz rá, még gyerek voltál.
* Hogy mennyi hitele lehet az ígéretnek, az tényleg más kérdés, ezeknek a részeg fogadalmaknak nem sok feneke, de annál nagyobb hangja van. Remélhetőleg képes lesz majd betartani egy darabon, de hát a kedves olvasó tudhatja, hogy örökké úgy sem. Mindig eljön az a bizonyos alkalom, amikor pont eggyel több korty gurul le, s akkor már a lejtőn nincs fék. Közben egyébként szinte észre sem vette a segítséget, csak a tényt, hogy biztosabban jár, mint ahogy eddig, s ez mindenképpen értékelhetőnek találja.
- Igen, a parókián. Szép hely! * Jelentette ki teljes Nihillel, majd a kérdésre végül lemondóan megrázta a fejét * - Most mankó, nem lándzsa.
- LÁTOD?! SOSEM BECSÜLNEK MEG ELÉGGÉ!