[Oswald és Hilde] Nordisch Met

- Hát persze - biccentek - Az emberrel előfordul az ilyen, főleg, amíg fiatal és nem érzi, hol a határ. Nem volt kellemes, másnap ki kellett cserélni egy asztalt és nekem kellett kifizetnem.
Aztán felnevetek a helyzet komikusságán és a lándzsa kifakadásán.
- Ugyan már, uram, ha most nem lenne, az én dolgom is nehezebb volna. Akkor cipelhetném mindkettejüket. Így legalább kevésbé feltűnőbb.
Meg is néznének minket, ha a vállamon kéne visszavinnem Hildét a parókiára. Legalább tudom az utat és kényelmes tempóban oda is fogunk érni, aztán majd átadom az ottaniaknak. Remélem, nem lesz kellemetlensége a dologból, ha mégis, csak kimagyarázom valahogy. Csendesen ballagunk, és azért furcsamód van valami varázsa ilyenkor nem csak Hellenburg utcáinak, de magának az esetnek is, amit épp átélünk. A biztonság kedvéért úgy döntök, próbálom szóval tartani a lányt, hogy az állapotát nyomon tudjam követni, míg oda nem érünk. Nem szeretném, hogy ne vegyem észre, ha elaludna. Semmit nem akarok a véletlenre bízni.
- Mesélsz még a parókiáról? Biztos szép lehet ott lakni.

- Egy asztalt?! Ráestél? Vagy felkaptak és kivágtad az ajtón?
* Hirtelen nehezen elképzelhetőnek találta, hogy mi is történhetett azzal a bizonyos asztallal, de reményeket fűzött azért ahhoz, hogy a másik majd esetlegesen elmesél neki, ha nem is most, hát valamikor máskor. Van idejük, biztos dolgoznak még együtt valamikor.
- Hmpf, hmpf... Talán. Végül is ha úgy vesszük támaszkodnak rám, ami mégis valamilyen formában megbecsülendő, azt hiszem. Hehe... Mire is lenne nélkülem~
* A lány nem igazán reagálta le a dolgot, józanul valószínűleg lett volna mit fűznie hozzá, de most messze túl fáradt, s ittas volt ahhoz, hogy csak úgy beszélgetésen gondolkozzon, mi több, leginkább forrón terjedt végig testén a fáradtság, ellenállhatatlan erővel taszítva tovább az álom felé. Végül a kérdésre picit megrázkódott, majd le-le bucskázó fejjel válaszolt.
- Szép hely a parókia, nagyon szeretem a keringőt ami középen van, s azt a rózsaablakot is, melyet végül nem vertek ki. Azt mesélte a szállásmester, hogy a zsinatelnöknek magának kellett megállítania a szép kék üveg kitörését, mert egyébként meg kívántak tőle szabadulni a lelkészek. Szeretem azt a mentát is, ami ott nő a kiskertben, a paradicsomot, s a kis emelkedőt, ami felfele vezet, mert sok szép bozótos van ott... Meg szeretem az istállót is, mutattam már a lovamat? Azt is szeretem. A szobám is szeretem, meg Hellenburgot is szeretem. Szeretem a Zsinatelnököt is, meg Hansot, meg Alaricot, meg az öreg istállómestert is, aki egy kapzsi fasz. Téged is szeretlek! De főleg nagyapát.
* Azzal kicsit elhallgatott, egyre lefele és lefele kókadó fejjel. Nem messze volt attól, hogy csak úgy jártában elaludjon, s akkor biza nehéz lett volna mit kezdeni vele. Meglepő módon a lándzsa is hallgatott, nem tudott mit fűzni ehhez.

- Nem, a falhoz vágtam - vallom be - El akartam találni vele valakit, de nem jött össze. Szerencsére... Aztán majdnem a munkaadómnak kellett tartania a hátát értem, de még jó, hogy addigra volt már valamennyi önálló keresetem is. Eredetileg azért segítettem, hogy legyen tető a fejem fölött, de nagyon jól bántak velem.
Így belegondolva, jobb is, hogy mégis itt kötöttem ki. A csalódottságból fakadó lázadás sok mindenbe belevitt volna, amit végül el tudtam kerülni. Nem tudok eléggé hálás lenni a jelenlegi életemért, de azért egyszer meg akarom látogatni az öreg kovácsot, ha megvan még.
Örülök, hogy a nagyapa is megbékél, el is mosolyodom rajta. De hát igaza van. Jó, hogy legalább ő ott van Hildének. Én sem tudom, hogy boldogultam volna egyedül ennyi idősen, pedig úgy általában sosem kellett félteni.
Figyelmesen hallgatom Hildét és közben figyelem, hogy jó irányba haladjunk. Egy kicsit én is súlyosnak érzem már a fejemet, de a friss levegő határozottan jót tesz. Olyan kedves, hogy ilyen szeretettel beszél mindenről, még rólam is, akit alig ismer, aztán elhallgat. Ránézek és szólongatni kezdem.
- Hilde... Hilde?

- Óóh, már akkor is olyan erős lehettél, mint egy medve. Kevés embert ismerek, aki képes lenne egy egész asztalt nekivágni egy falnak, ráadásul úgy, hogy el is törik!
* Kicsit azért meg is lepődött rajta, hogy ez a békés ember, aki jelenleg úgy hatott neki, mint akinek a hátán fát is lehetne hasítani mégis ismerte a düh efféle erőszakos fogalmát, de hát úgy tűnik, hogy a végén mindenkiből kitörik az állat, ha felmegy az a bizonyos pumpa a helyére. Közben lassan, lötyögve sétált a férfi mellett, ha ugyan nem is biztosan, de valahogy félig-meddig világáról tudva észlelve az utcák és területek közötti változást. Ha jól érezte, elhagyták az alsóvárost. Pillanatnyi ideig talán el is aludt, míg végül révületét a férfi szólongató szava törte meg.
- Nem alszok, nem alszok!
* Jelentette ki, miközben kicsit megrázta magát. Nem ért semmit, pár pillanat múlva ismét ugyanolyan álmosnak érezte magát, s feje kókadni kezdett a macskaköves járda delejes vonzása felé. Egy csöppet megbotlott, a lándzsa oldala nagyot koccant fejének, amire halkan felszisszent. Ha másra nem, arra jó volt, hogy végre megszólaljon.
- Te szereted Hellenburgot?

Nem mondom, egy kissé valahol zavarba jövök attól, amit mond, de talán az ital teszi.
- Hát... köszönöm, bár nem nagy érdem.
Néha azért kifejezetten jól jött volna másik bőrben létezni, de végtére is mindenkinek más adatott. Azért mi tagadás, valahol a csodálat hízelgő, amit olykor bezsebelek azért, általában ideális őr vagyok, amit én nem is bánok.
Bár Hilde nem alszik el, vagy ha félálomban is volt, magához tér, de azért érezni, hogy bizonytalanok a mozdulatai, gyanítom, akármelyik pillanatban képes volna elaludni. Kíváncsi vagyok azért, mennyire észleli, ami a jelenben történik, de ha szükséges, úgyis megtudom majd, akár akaratlanul is, a nagyapjától. Koppanás, a lándzsa nekiütődik Hilde fejének. Gondolok egyet.
- Ne kockáztassunk inkább - Azzal felkapom viszonylag könnyedén, bár nem számoltam a páncéljával, a lándzsát csak tudja tartani maga is.
- Szeretem Hellenburgot - felelem - Jobban, mint a családi otthont vagy a falut, ahonnét idejöttem. Gyönyörű hely, tele mindenféle széppel, csinosak az utcák, fegyelmezettek az emberek, amennyire lehetséges, és gyönyörű a nagytemplom. De azért is szeretem még, mert otthonomnak érezhetem. Ha tehetném, nem is mennék el innen máshová. Az embernek itt mindene megvan, amire szüksége lehet. Remélem, a háborúban nem esik bántódása.
Lassan már látni is a távolban a parókia körvonalait kirajzolódni.

* Amikor az ember azt hinné, hogy meglepetés több nem várhatott rá, a férfi felkapta, s hercegnő módra tartotta a kezében. Ettől valami rettenetes módon megszeppent, s mocorgott, hogy valahogy ki tudja lökni magát, de végül nem sikerült, így csak élvezte a fuvart, mert miért is ne.
- Köszönöm, még sosem vittek kézben, olyan, mintha egy kicsit hercegnő lennék. Kényelmes... De nem vagyok nehéz?
* Hirtelen nem is tudta, hogy mit kezdjen magával, ezért elnyújtózkodott, s petrencés rúdként nyújtotta ki a lándzsát, mintha csak az utat mutatta volna, pedig a másiknak természetesen nem volt szükséges efféle segítségre. Ennek ellenére nagyon komolyan vette a feladatot, s tényleg valamiféle szent útmutatónak érezte most magát, ha éppen nem szent volt, hanem simán csak részeg, akkor is.
- Akkor hasonlítunk abban, hogy szeretjük Hellenburgot, Veronia legszebb városát!
* Akárhogyan is, a parókia meredélyén már nem engedhette a másiknak, hogy cipelhesse, így nyűgösen mocorogni kezdett, sajtkukacként megnehezítve a haladást, míg végül ki nem nyitotta a száját.
- Tégy le kérek, köszönöm a segítséget, de innen már nem láthatnak így, mert másnak rajtam fognak nevetni! Na meg mi van, ha...
* Be se fejezte, hogy mit is akart mondani, nem lett volna valószínű, hogy bárki tovább adta volna ezt a zsinatelnöknek, de azért mégis félt tőle, s bármiféle racionális félelem indokolatlan lett volna ezen a ponton.
- Mi van haaa~

Egyszerre jövök zavarba és csodálkozom el azon, amit mond. Az én motivációm csupán az volt, hogy lehetőleg ne sérüljön meg még jobban és egyáltalán odaérjünk. Majd kialussza magát, igaz, amit másnap kap majd ezért a kalandért a másnaposság formájában, azért nem irigylem.
- Egyáltalán nem vagy nehéz - Vonom fel a szemöldököm, de azért kedves tőle, hogy nem akarna nagyon megterhelni.
Nos, ha nem is tudnám, merre kéne menni, legalább ő gondoskodik róla, hogy ne tévedjek el, igaz, egy kissé megnehezíti a dolgomat ezzel, de hát hadd érezze hasznosnak magát. Nem leszek én semmi jónak elrontója. Egyetértve bólogatok a szavai hallatán. Valóban, messze a legcsodálatosabb város abból a kevésből, amit eddig láthattam.
Ahogy egyre közelebb érünk, nem tudom, mi üt belé, de néha kis híja, hogy el nem ejtem. Szerencsére aztán megmagyarázza valamennyire. Már nyitnám a számat, hogy megjegyezzem: mert ha botladozni látnak, bizonyára nem nevetnek ki, de a mondatot félbehagyja, kíváncsian billentem kissé oldalra a fejemet.

* Nem érdekelte különösebben a tény, hogy ha éppen dagadtnak tartották volna, vagy sem, csak amiatt tette fel, hogy nehogy a másiknak meghúzódjon a háta, vagy valami, bár az egyébként is eléggé valószerűtlennek tűnt, elvégre aki asztalokat dobál, annak egy "hölgy" nem lehet túl problémás. Akárhogyan is, a másik valahogy elengedte, s megpróbált megállni a saját lábain, ami kicsit nehézkesnek bizonyult, de ha támaszkodott a lándzsára, talán képes volt rá. Kicsit még ügyetlenkedik, de egy pár lépés után megtalálta az egyensúlyát, s majdnem hogy biztosan mászott felfele, ahogy végül kitárult eléjük az egyszerű kis épület éjszakai képe. Itt-ott gyertyák égtek az ablakok hidegsége mögött, s kezét meglepő pontatlansággal helyezte homlokához, mutatóujjával a csöndnek a jelét üzenve, olyan hangosan csitítva, hogy majdnem felesleges volt az egész folyamat.
- Most bemegyek...
* Jelentette ki egészen nyugodtan, s a kelleténél kicsit hangosabban nyitotta ki a nagy fa ajtót, ami bevezetett az épület egyik elülső részébe. Elindulni viszont még nem indult el, kissé meghajolt a férfinak, hogy megköszönje ezzel a segítséget.
- Köszönöm, egyedül nem jutottam volna haza.
- Én is köszönöm, ki tudja, milyét törte volna el.
* Jelentette ki végül, majd egy rövid biccentés után bevágta maga után a kaput. Fél percnek se kellett eltelnie, belülről elsőnek rettenetes csörömpölés hangzott fel (Mintha egy szettnyi páncél dőlt volna el a padlón... Vajon mi lehetett?), majd utána öblös, kedélyes kacagás. Hilde von Nebelturm elbukott, mind hiába volt a dicső Oswald segítsége, ma este szükségszerű volt lebőgése, s ha másra nem is, arra jó volt, hogy az ezután lévő napon ne legyen képes elhagyni szobáját, s hogy még a zabkását se tűrje meg gyomra.

/ Köszönöm szépen a játékot, mint mindig, egy öröm volt. /

- Nincs mit - csupán ennyit sikerül kinyögnöm és csak bámulok. Kifejezetten esetlennek érzem magam, mintha nem tudnám felfogni, mi is történt. Mit akarhatott mondani? Megsértettem volna? Nem hinném, bár ki tudja. Túl bonyolult volt ez ahhoz, hogy megértsem. Felszisszenek a kiszűrődő hangokat hallva. Egyszerűbb lett volna, ha beviszem és azt mondom, hogy megbotlott és kificamodott a bokája. Remélem, azért nem kerül bajba. Egy darabig még álldogálok ott, mint egy rakás szerencsétlenség, majd vállat vonok és elindulok hazafelé.
Túl sokat gondolkodsz, Oswald.
Csendes a város. Sötét van még, de az ég alján már világosság dereng. Tanúja vagyok egy őrségváltásnak, amelyre csupán a páncélzörgés hívja fel a figyelmem. Így belegondolva, én sem lehetek sokkal csendesebb. Meg kell győződnöm újra arról, amivel kapcsolatban egyet is értettünk: Hellenburg gyönyörű.
Ilyen estém sem volt eddig sok. Egyáltalán nem kellemetlenségnek éltem meg, el is mosolyodom, ahogy végiggondolom, mik is történtek. Egy biztos: Hildének a kevés ital is megárt. Jó lesz ezt észben tartani arra az esetre, ha netán ő maga elfelejtené.

A reggeli harangszóra már ébrednem is kell, és most érzem csak, hogy egy kicsikét sok volt, amit tegnap megittam úgy, hogy mellé nem is ettem semmit. Ideje összekészülődni.
Pár óra múlva kezdődik az istentisztelet.

Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Ő egyszülőtt fiától, az Úr Jézus Krisztustól.
Ámen.

/Én is nagyon élveztem, ezúton is köszönöm!/

Szószámmal nincs gond, ráadásul jó volt látni Hilde egy másik arcát, úgy mint Oswaldot ebben a helyzetben. Kellemes volt olvasni, s nem ragozom tovább, itt a 100 Tp-tek