[Hilde és Oswald] 1Tim 5,23 "...élj egy kevés borral"

Néha az ember hiába katona, csupán olyan utasításokat kap, hogy kézbesítsen egy fontosabb levelet a város másik végébe, vagy válasszon szét két verekedő parasztot. Hiába dúl a háború, az ember sokszor csak azt a fene nagy békét érzi, amiben azt sem tudja, mit csináljon, a fegyverforgatók pedig haszontalannak érzik magukat. Mivel annyira ráértem, délelőtt betartottam Alfrednek tett ígéretem és mutattam neki pár hasznosabb fogást. Azért elgondolkodom, mi értelme volt ma reggel is a páncélom felvételével bajlódni, ha szükség nem volt rá.
Hát persze, egy egész nap abban lenni is testedzés. A katona nem engedheti meg, hogy eltunyuljon, ki tudja, mikor van az erejére szükség.
Magamnak kitalált dolgaim végeztével hazafelé indulok, késő délután. Ha belegondolok, milyen régen sikerült rendesen kitakarítanom, rájövök, hogy nem is fogok unatkozni annyira. Ahogy haladok Hellenburg külső városrészei felé, kék köpenybe kap bele a szél az egyik fal mellett és erre felfigyelek. Nem akarok bámészkodni, de tartásából azonnal rájövök, hogy nincs túl vidám napon túl. Szemem sarkából figyelem csak, s az ismerős sötét hajról és világos színű, szinte gyermeki arcról azonnal felismerem az ifjú van Haanrade-t. Jó kiállású, tisztességes emberként ismertem meg, igaz nincs alkalmunk sűrűn találkozni. A fiú egyike azon ritka szorgalmas templomosoknak, akiket szinte mindig megbíznak valamivel, mert tudják a felettesei, hogy becsülettel fogja elvégezni a munkát. Nem tűnik úgy, hogy dolga lenne, éppen ellenkezőleg. Talán ő is csak unatkozik feladat híján és haszontalannak érzi a karja erejét? Ahogy az utca népe elhalad közöttünk, odalépek hozzá és a vállára teszem a kezem.
- Rég láttalak, Norbert. Mi járatban errefelé?
Nem gondolom, hogy túl jó érzékem van az ilyesmihez, de a sötét szemek mintha bánatosan csillognának és belül küzdenének valamivel.

Borzalmas nap volt. Nem is. Borzalmas hét volt. Magára vállalta, hogy Ralphie helyett jelenti a zsinatelnöknek a borzalmas kudarcot, amit az ereklye szállításakor vallottak, ráadásul Inga, a társa is megsérült. Esroniel feddése, az öccse csalódottsága, a csalódottság saját magában és a képességeiben megmérgezte a reggeli ivővizét, és bár könyörgött az úrhoz minden este, hogy adjon lehetőséget, hogy lemossa magáról a szégyent, ez mindeddig nem jött el. Mindennek a tetejébe pedig kedvelt lova is kificamította a bokáját... Nem érezte úgy, hogy lehet ennél pechesebb.
Reggel az ima után elment meglátogatni Ingát az ispotályba. Ha lett volna dolga minden bizonnyal elkerüli a csúnyácska templomoslányt, akiről mindenki azt rebesgette, hogy oda van Norbertért, de sajnos most még a gyakorlatozás sem volt kellően intenzív, azt meg várhatta, hogy ezek után újabb feladattal bízza meg őt a zsinatelnök. Felolvasott a lánynak a Bibliából, udvariasan érdeklődött a hogyléte felől, amit az pironkodva köszönt meg, de amilyen gyorsan csak tudott, onnan is elmenekült. Céltalanul rótta Hellenburg utcáit, néha belerúgva egy-egy kiálló kőbe, mikor egy súlyos kéz nehezedik a vállára, majdnem olyan súlyos mint a gondterhes szíve.
- Oswald. Kellemes meglepetés. - kedvelte a férfit. Erős volt, egyenes és tökéletes megtestesítője minden lovagi eszménynek, amihez fel akart érni. - Az ispotályból jövök... - ~de nem tudom merre tartok.~ Tette hozzá gondolatban.

* Egyszerre hálás és hálátlan dolog volt, amikor az emberben megbíztak csetlő-botló ügyekben. Ma pont kicsit hálátlanabbnak találta, egy esperes megkérte, hogy hordjon el egy levelet az Ulfvarsburgi lelkésznek, mely mint kiderül, puszta baráti csevejt és jókívánságot tartalmazott csak, olyasmi volt ez, amit bármely futár megtehetett volna helyette, ám persze végül mégis csak erre volt jó. Bosszúsan rúgott bele egy a macskakövek között megbúvó összeragadt földrögbe, az gurulva hullott szét puszta porrá, majdnem egy parasztnak csapódva, aki igen szúrósan nézett rá. Sűrűn, bocsánatkérően intett neki, elkerülve végül a balhé, ám persze ez sem tett sokat a napjához... Ez is csak egy _olyan_ nap volt, semmi más.
- Mit tervezel az este további részére?
- Még nem tudom.
* Roppant mód unta magát mostanság, a Kísértetszigeti kalandok után a hétköznap meglepően szürke és unalmas volt, semmi sem tudta igazán felizgatni, s valahogy az egyébként is méltatlan feladatok az utóbbi időben még méltatlanabbá váltak. Járőrözés, levélhordás, esetleg hírközlés pár kilométerre lévő falvakba. Ha más nem, legalább annak örülhetett, hogy volt ideje a kovácskodással foglalkozni, de sovány vigasz volt, ha mindenki csak patkolást és szeget akart vásárolni... Valami nagyobb zsákmányt akart. Sután lépdelt a parókia felé, éppen egy összekötő úton ment át, egy sovány kis öszvér húzta szekér mellett, ahogy magáéhoz hasonló kék palástok páros tengerét pillantotta meg, ráadásul az egyiket így vagy 30-40 méterről is könnyeden megismerte, mert aligha akadt még oly öszvérnyi ember, akinek ekkora szövet kellett vállára. Kelletlenül szaporázott kissé léptein, végül megállva mögöttük.
- Templomos találkozó van tán az összekötőben? * Halványan Oswaldra mosolygott * - Valami feladatotok van erre?
* Ennek utána szeme a másik férfira siklott, fiatal, maga korú siheder lehetett, szép, karakteres arccal, mely kevésbé volt idegen, mint amennyire várta volna, s leginkább egy szépen fonott barna bársonyszövetre emlékeztette, talán egy páncél béléseként. Templomos volt ő is, felszerelése nem csalta meg, ám ismeretében nem volt véletlenül sem, s mikor az újoncokat nevelték, akkor sem volt köreikben, így biztosan a jobbféléből való volt. Röviden biccentett neki, talán hagyta Oswaldnak, hogy bemutassa őket egymásnak, úgy is tudta jól, a férfi mennyire utálta az efféle formaiságokat.

Úgy sejtem, hogy nem csaltak a megérzéseim. Valami itt nagyon nincs rendjén. Hallottam azért egyet, s mást a fiúk sikertelen küldetéséről, de úgy döntök, jobb, ha nem hozom szóba. Attól tartok, nem véletlenül nem kezd mesélni róla. Én sem szívesen beszélek arról akárkinek, ami bánt, már ha megengedhet egyáltalán ilyesmit az ember.
- Ó... - úgy hiszem, felesleges lenne faggatnom szegényt, a vak is látja, hogy borzalmas napja lehetett - Sajnálom. Remélem, jobban van, akit látogattál.
Töröm a fejem, reménykedve, hogy eszembe jut pár szó, amivel jobb kedvre deríthetném, de hamar rájövök, hogy jelenleg hiába is várok ilyesmire. Ha lehet, csak még haszontalanabbnak érzem magam. Mentségemre szóljon, hogy az ilyesmiben nem is tartottam jónak magam sosem. Egyszerűbbnek találtam valami kedves gesztust keresni inkább, mint puszta szavakat. Templomos vagyok, nem lelkész, és nem véletlenül.
Kék köpeny, fekete haj lobban és lágyan csilingelő hang üti meg a fülemet. Ahogy óvatosan megfordulok, Hilde áll előttem. Nem tudom és nem is akarom magamba fojtani a mosolyt, ami az arcomra ül ki a lány láttán.
Nem is tudod, mennyire hiányzik már valami küldetés, olyasmi, amiket együtt teljesítettünk.
- Igazából pont nincs semmi dolgom, nekem legalábbis. Épp csak összefutottunk.
A fiúra nézek, majd Hildére. Azt hiszem, nem ismerik még egymást. Azonban Norbert arcát látva nem nagyon van túl jó hangulatban szegény, így félig kelletlenül, de magamra veszem a közvetítő szerepét.
- Ő Norbert van Haanrade. Norbert, ő Hilde von Nebelturm - tekintetem a vámpírlányon állapodik meg - És te mi jót csinálsz erre?
Meg is feledkezem egy kissé az önmarcangoló gondolatokról.

Szomorúság és mosoly furcsa grimasza ül ki az arcára Oswald együttérző szavaira. Üres frázis, de értékeli a kedvességet.
- Köszönöm. A gyógyítók szerint megmarad. - mondja egyszerűen, de véletlenül sem említi meg, hogy Ingánál járt. Nem akarja, hogy mégjobban hírbe hozzák vele, meg egyébként is. A lánnyal közös szégyenük ami az úton történt, nem lehet nagy művészet kitalálni.Már indulna is tovább, amikor feltűnik a színen egy lány egy hatalmas lándzsával. Érdeklődve húzza fel a szemöldökét, látszólag ismerik egymást Oswalddal, majd megtörténik az a bizonyos bemutatás is.
- Kisasszony. - biccent felé, és persze ha az a kezét nyújtja, megadja a hölgyeknek kijáró tisztelet-ékézcsókot is, éppen csak súrolva az ajkaival. Tudta, hogy az egyház szolgálatában áll egy vámpír is, hallott róla suttogásokat a parókián, és Ralphie is említette, mint különös tényt. Ráadásul szóltak róla olyan pletykák is, hogy már többször jó szolgálatot tett a zsinatelnöknek. Sosem gondolta, hogy ennyire fiatal, akár az is lehet hogy egyidősek ők ketten. Sötétbarna szemei a férfiról a nőre ugrálnak és próbálja kitalálni, hogy vajon nem-e magányos harmadik kerék itt hirtelen, viszont hogyha Oswald már ilyen kedvesen mgszólította nem akar elszaladni sem. Valójában úgysincs hova mennie. Vajon a lány is hallott már a csúfos kudarcukról? Próbálja leolvasni az arcáról a véleményét, de sosem volt ebben igazán jó.

//Az allmighty spotify úgy döntött ez a Norbert theme song//

- Hmm, milyen kicsi ez a világ néha.
* Vonta meg kissé semmitmondóan vállait, ahogy mosolyogva Oswaldra pillantott. Ennek utána jött a bemutatás, meglepő pontossággal rendezte a templomos az ügyet, s így meg is tudhatta, hogy lényegében ki is volt az ifjú titán előtte. Von Hannrade... Valahonnan ismerős volt ez neki, nem nagyon tudott konkrétan rátapintani a vénára, ám úgy gondolta, hogy talán simán csak a befolyás vagy a gazdagság miatt lehetett, személyes kapcsot nem vonhatott Haanradék és maga között.
- Igazán örvendek, Norbert. Ha megengedi, szeretnék tegeződni. * Nem kívánta véletlenül se a kézcsókot, első sorban katonák voltak, nem hölgyek és férfiak. Kezét felé nyújtotta, inkább kézfogásra, s nem valami holmi úri mulatságra invitálva, elvégre bár nem volt rajta a kalap, mégis egy prosztó paraszt volt * - Ulfvarsburgból érkeztem éppen vissza, akadt egy kézbesítési feladatom, de semmi komoly. Nem igazán tudok mostanság mit kezdeni magammal, az együttes offenzíva után talán kissé túlzottan nagy is a béke manapság.
* Ő mondjuk persze nem bánta ezt, ám ennek ellenére mégis inkább preferálta a határ menti látogatásokat, azok mindig tartalékoltak valami érdekes meglepetést, s hát ha mást nem, bármennyire is nem viselte az ottani erkölcsi fertőt, Észak határa egy kifejezetten szép része volt mindkét országnak, szívesen vándorolta be, amennyire csak tudta. Pár pillanatig várakozva hallgatott, majd végül megszólalt.
-Miféle dolog akad most a templomosok részére? Úgy vettem észre, hogy hirtelenjében a legkisebb bolondságokat is rásózzák az emberre, s lóti-futi bolondságokkal lesz elpazarolva az értékes idő. 

Hilde kérdésére nem nehéz válaszolnom, mintha sejtené is, mi is a probléma.
- Hát, a magam részéről csak annyit tudok elmondani, hogy levelet kézbesítettem, de egyébként egy ideje csak ilyen munka akadt számomra. Néha a fiúknak mutatok egy-két fogást, de egyébként semmi. Épp hazafelé tartottam, hogy elüssem valami ház körüli munkával az időt. De örülök, hogy összefutottunk.
Norbertre pillantok. Nem, valami itt nagyon nincs rendjén. Szegény fiú teljesen le van törve, tisztán látni, és mostanra abban is egészen biztos vagyok, hogy nem képzelődöm. Azok a szemek mintha mindent elárulnának, és akkor még fogalmunk sincs, hogy mi lehet mögöttük, ott Norbert fejében.
- És te kapsz valami értelmes munkát mostanában?
Gyanítom, hogy ő sem, de azért megkérdezem, már csak azért is, hogy valami törődést érezzen, amíg ki nem találom, mivel lehetne szegény fiút jobb kedvre deríteni. Azért meg kell állapítanom, hogy úgy tűnik, mindenki unja magát és nincs is jó munka a környéken. Nagy béke van most, gyakorlatilag ránk nincs is szükség, ha úgy vesszük. Azért is jó, hogy összetalálkoztunk és beszélgetünk kicsit. Az ember többnyire szereti kiadni magából, ami nyomasztja, és úgy tűnik, ez velünk sincsen másképp. Ráadásul tudjuk is valahol, miről is beszél a másik.
- Olyan levertnek tűnsz - nem sikerül titkolnom, hogy mi foglalkoztat.

Hilde kérésére bólint, felőle tegeződhetnek, illetve igyekezni fog mindent megtenni, hogy ne érezze amgát kényelmetlenük se ő sem a lány. Nemesi nevelést kapott, és ráadásul lovag, így arra tanították hogy bánjon tisztelettel a hölgyekkel, akkor is, hogyha az katona. Talán Inga is ezt értette félre...
Majd arról kezdneek cseverészni, hogy mennyire nincsen feladatuk. Érzi a vért az arcába tódulni, száját makacsul szorítja össze, hogy az már majdnem elfehéredik, majd amikor végül Oswald megkérdezi, hogy ő kap.eértelmes munkát menten el akar süllyedni szégyenében. Most vajon gúnyolódnak vele? Ez az egész beszélgetés arra ment ki, hogy célozgassanak és felhozzák szánalmas teljesítményét? Kattognak a fejében a fogaskerekek, hogy erre vajon mi a helyes válasz, de már azt latolgatja, hogy jobb lenne talán elszaladni. De azt a szégyent meg végképp nem tudná lemosni magáról. Annyit tehet, hogy férfiasan vállalja a kudarcot és idővel megpróbálja maj kiköszörülni a csorbát.
- Én... Szállítmányt kísértem. De megtámadtak minket, így a küldetésem nem járt sikerrel. - majdhogynem a fogai között szűri ki a szavakat, az arca vörös, sötétbarna szemei pedig nem képesek belenézni sem Oswald, sem pedig Hilde kisasszony kékjeibe.
- A társam meg is sérült, őt látogattam meg. - teszi még hozzá, hogy legalább azt lássák, hogy küzdöttek. Bármit amitől kicsit jobb lesz... Keze ökölbe szorult, ujjai teljesen elfehérednek, ahogyan próbálja türtőztetni magát, hogy ne fusson világgá...

* Bólintott párat Oswaldnak, pontosan ugyanilyen dolga volt csak, majdnem, hogy hiányolta azokat az időket, amikor a sivatagban kellett caflatniuk gutát és szívbajt kapva az ott élő lények miatt. Szemei Nobertre fordultak, mintha kissé veszített volna az előbbi kiállásából, sőt, talán már-már nyámnyila ábrázatot vett fel képe. Furcsállta csöppet, elvégre az első impressziók egészségesen tüzes férfiúnak mutatták, aki még értette is a nemesi fortélyt, ám most aligha tűnhetett többnek, mint egy árnyéknak, mely az egyébként markáns és jó kiállású fiúból vetült a poros macskakőre. Oswald szavára kissé elmosolyodott, aligha tagadhatta volna le, hogy egy vérszegény próbálkozás volt a láng felcsiholására, ám legalább jó szándék vezérelte, s ha valamit elmondhatott, hát az az volt, hogy a férfi többnyire mindig azáltal mozgott, ha igaz időnként egy kissé ügyetlenül is. 
- Hallottam valamit az esetről, sajnálatos, hogy nem jártatok sikerrel, de egy rajtaütés ellen aligha tehetett volna bárki bármit, az a szerencsére, hogy megúsztátok ép bőrrel. 
* Egy pár napig tényleg beszédtéma volt a parókián az eset, még egyszer egy esperest is hallott rövid látogatása során erről csevegni egy lovaggal, ám az elvesztett ereklye aligha lehetett volna nagyon értékes, mert nem beszéltek katasztrófáról, csak a közutak biztonságának kérdésességéről, illetve a tényről, hogy többen is meghallhattak volna. Ennek ellenére a kudarc mindig keserű, nem is kívánta tovább döfni tövissel az esetet, a személyes tüskéket nem nagyon érdemes rángatni, mert a végén vérezni fog a nyoma.
- Biztos lehetsz benne, hogy a tisztek forronganak a sértés miatt, s le fogják vadászni a bandát. Talán még az ereklye is megkerül, bármi is lehetett az. * Kissé elgondolkodott, majd folytatta * - Melyik kapitány alatt szolgálsz? Nem láttalak még a parókián, pedig sok templomos van ott elszállásolva. 

Rájövök, hogy érzékeny pontra tapintottam vagy inkább ütöttem rá erőteljesen. Épp csak nem húzom be a nyakam, de inkább a nagytemplom égbe magasló tornyára pillantok és próbálok megfeledkezni a hibáról, remélve, hogy így könnyebben hozhatom netán helyre, ha szegény Norbert nem viselné jól. Tény, hogy sajnos nem igazán értek én az ilyesmi dolgokhoz, sosem volt erősségem, hogy finoman nyúljak a lélekhez, nem is kimondottan próbálkozom ezért sokat. A magam módján viszont segíteni szeretnék. Egészen meg is feledkeztem a fiú küldetésének sikertelenségéről, vagy talán magam sem számítottam rá, hogy szegény ennyire nem tette még túl magát rajta. Látom, hogy próbálja megemberelni magát, de nagyon bántja belül a dolog. Ez pedig engem is bánt.
Szépen megcsináltad, Oswald.
- Nagyon nehéz és veszélyes küldetést kaptatok, arra pedig senki nem számított, hogy támadás ér titeket, ráadásul nem is akármilyen. Büszke lehetnél inkább arra, milyen jól helytálltál. A mi hitünk ereje egyébként sem holmi ereklyékben él.
Visszaemlékezem arra, hogy mit is hallottam Alarictól az esetről: nagy túlerő, ráadásul egy démon is volt velük. Azalatt szerezte meg egyikük az ereklyét, míg a támadók lefoglalták a fegyvereseket. Tulajdonképpen csoda, hogy élnek, hiába kísérte a ládát két nefilim is.
Figyelmesen hallgatom azért a fiatalok beszélgetését, és ahogy megoldás után kezdek kutatni a fejemben, majd észreveszem, mennyire kiszáradt a torkom, meg is fogan bennem a gondolat.
- Mit szólnátok, ha innánk valamit erre a nagy búra és unalomra? Úgy beszélgetni is kellemesebb.
Mégis jobb, mint itt álldogálni, ahol útban vagyunk a járókelőknek.

Eleinte elszégyelli magát, hogy a többiek mind hallottak a kudarcáról, ugyanakkor a hangjkban nem hall sem gúnyt, sem szemrehányást. Most néz fel, először a nőre majd Oswaldra. Bár nem kpaott hátbaveregetést, ez a fajta őszinteség talán jobb is neki, mintha babusgatni akarnák.
- Herr von Herb kapitány alatt szolgálok, mi másik kaszárnyában vagyunk, bár amikor nem volt elég hely, akkor sokszor adtam át a helyen az újoncoknak. - válaszol Hildének. Ilyenkor hazaköltözött a szülői házba ideinglenesen, de a templomosk száma a háborúban inkább fogy, mintsem növekszik így egy ideje megint a kaszárnyában él. Bár szeretett volna a parókián lenni Ralphie mellett a beosztása ezt már sajnos nem tette lehetővé.
"A mi hitünk ereje egyébként sem holmi ereklyékben él." Ez a mondás pedig igazán eljutott a lelkéig, így ekkor bólint először, és szelidülnek meg eddig gyászos grimaszba tömörült vonásai. Nem tudja, a többiek mennyit tudnak a dologról, de ezekben a szavakban nagy igazság rejtőzik. Így nem is veszi zokon Oswald tapintatlanságát, egyébként is katonák, nem holmi kisasszonyok ők. Az ivásra összehúzza a szemöldökét, de végülis miért is ne. Sosem volt az a magába zárkózós alkat, szeretett a társaival időt tölteni, eszmecseréket folytatni vagy csak összemérni a tudását másokkal, ha pedig új barátságokat köthetett, akkor is kihasználta a lehetőséget.
- Nem vagyok szolgálatban, így talán egy korsó jó hellenburgi sörért még nem fognak megróni. Remélem. - gyermeki félmosoly suhan át az arcán, majd el is tűnik.

* Hevesen bólintott Oswald szavaira, aligha lehetett volna jobban igaza, pláne az ereklyés résszel kapcsolatosan. Nem is igazán tudta elképzelni, mi dolga lehetett az egyháznak egy ereklye kísérgetésével, de lényegében nem is érdekelte nagyon, mert már semmit se változtathatott a kérdésen, s mindegy is volt, arról nem beszélve, hogy ha most rákérdezett volna, csak tovább tépi a sebeket. 
- A felsővárosi kaszárnyák egyikében? Milyen az ottani szállás? 
* Nem sokszor járt még a kaszárnyákban, ám amikor mégis megfordult egy levél átcipelésekor, egy egészen züllőt helynek ismerte meg a térséget, ahova nem igazán sütött be eléggé világosan az erkölcs fénye... Közel sem tűntek annyira fegyelmezettnek a katonák, mint a parókiai templomosok, igaz ami igaz, a felsővárosban viszont sok világi katona is élt, akik sajnos igen hajlamosak voltak a romlás olyan fajtáira, melyekre egyébként a legtöbb felszentelt ember szerencsére (többnyire) nem... Így belegondolva, Oswald nem pont most invitálta meg őket, valami az előbb emlegetetthez nagyon hasonló elfoglaltságra? Nem is fontos, az alkohol kis mennyiségben gyógyszer, nagy mennyiségben orvosság. 
- Nekem nincs ellenemre, úgy se nagyon tudtam volna mit kezdeni magammal a nap további részében... Talán a levéltárban szenvedtem volna * Cinkosan Oswaldra tekintett * - De most nem hagyom majd, hogy leitass és utána haza kelljen cipelned. Ma én kísérlek téged.
- Óó ne...

Egy pillanatra megütközöm Hilde szavain és minden bizonnyal ez az arcomra is kiül azonnal. Miért mondja ezt, ráadásul Norbert előtt? Tényleg azt hinné, hogy a múltkor is én..? Pedig pont, hogy vigyázni próbáltam rá, csak még alig ismertük egymást, nem tudtam, hogy olyan kevés is megárthat neki. És ő vetette fel az ötletet, hogy mivel ráérünk úgyis, igazán megihatnánk a pertut. Nem is tudom, mit feleljek. Érzem, ahogy egy pillanat alatt elillan minden határozottságom és a szavak is nehezen jönnek csak a nyelvemre. Teljesen összezavarodtam.
- De hát... Én nem, én csak...
Hiába is erőlködöm, nem jut eszembe, hogy ilyen történhetett volna. Elfelejtettem? Ez bizonyára valami tréfa. Próbálom azért nem elhagyni magam. Tudja, hogy sosem akarnék rosszat neki, legfeljebb ha tényleg sajnálnom kéne valamit, csak rám szól vagy tudtomra adja, hogy rosszul emlékszem. Talán ez maradt meg Hildében? Tény, hogy részeg volt, sajnos nem sikerült vigyáznom rá. De ez volna benne, hogy én itattam le?
- Meglátjuk ki kísér haza kit - mosolyodom el, kicsit tétován ugyan - Akkor menjünk - pillantok Norbertre.
Szegény fiú, borzasztó nagy teher lehet rajta, remélem, egy kis időre legalább tudunk segíteni rajta, hogy megszabadulhasson tőle. El kell ismernem, így is elég derekasan bírja.
Hilde bizonyára csak viccel, ez csak egy tréfa lehet. Nem szabad komolyan vennem.
- Ne aggódjon, Nebelturm uram, ezúttal tényleg igyekszem vigyázni a leányzóra. Mesélj addig, Norbert, milyen a szállásod?

Így hát mind megegyeznek abban, hogy legurítanak egy korsóval, vagy kettővel, előkerülnek a régi történetek is... Szemei cikáznak, hol a vámpírra, hol a lovagra néz, látszik, hogy kettejüknek története van, és minden bizonnyal közeli barátok vagy akár még többek is mint barátok. Nade ez ivés közben úgyis kiderül, addig nem akarja firtatni. Már épp belekezdene a mesélésbe, amikor valahonnan egész közelről hall meg egy "Ó jaj"-t. Meglepetten forgatja a fejét, de nem lát senkit aki szólt volna.
- Elnézést, csak olyan volt mintha... áhh nem érdekes. - motyogja. Nem kell, hogy még őrültnek is nézzék, ha már egyszer egyébként inkompetensnek könnyedén tarthatná a másik kettő. Oswald láthatóan zavarban van, amit kifejezetten mókásnak talál, főleg ha ránéz a férfi hegyomlásnyi termetére (mellyel ő egyáltalán nem büszkélkedhet).
- Nebelturm... uram? - néz rá meglepetten, ezt aztán végképp nem bírja hova tenni, és kezd kétségbeesni, hogy valamit tényleg súlyosan elkerülte a figyelmét. Közben remélhetőleg megindulnak végre a taverna felé, bár nem tudja Hilde kisasszony melyiket nézte ki, reméli a lábuk a helyes irányba viszi őket.
- A szállásom... Csak egy szállás. Szerencsére külön épületben vagyunk a zsoldosoktól, így jobban el tudunk mélyülni a hitünkben, ugyanakkor összemérhetjük velük az erőnket, és a különböző harcmodorok megismerése és az ellenük való felkészülés igen hasznos. Egyébként tiszta és puritán, amilyennek lennie kell, se több se kevsebb. - mosolyodik el. Azt már jótékonyan kihagyja, hogy a zsoldosok szajhái néha hangosak, és hogy kockázni talán még ő is szeret, nameg kártáyzni is, és jó is benne. Legutóbb a nyert pénzből tudott venni még egy új csizmát is!

* Kevésnek híján elnevette magát, ahogy Oswald látszólag egy csöppet megszeppent. Sejtette kissé, hogy valami hasonló reakciót fog kiváltani a bolondozása, ám arra azért nem készült fel, hogy ennyire megrendíti majd a férfit, így talán egy halvány mértékig még rosszul is érezte magát... Nade persze csak annyira, hogy egyébként ne zavarja meg azt a fene jó szórakozást a bűntudat bánata.
- Meg... Hova szeretnénk menni? Hellenburg fénye, illetve a Csacska csődör van a közelben... De ha van valami konkrét cél, egy kis séta sincs ellenemre.
* Végül nagyapja is megszólalt, mindig mókás szokott lenni az efféle pillanat, s így belegondolva valószínűleg az öreg várta is már, hogy mikor csillogtathatja magát meg. Korának ellenére mindig is meglepően hiú volt, s ha már ezt a jussot kapta magának, rettenetes módon élvezte, ha elcsodálkoztak rajta... Végül is ki haragudott volna rá, sok más öröme aligha volt, mint létének kuriózum jellege.
- Hát, nem is miattad aggódom Oswald, hazahordtad éjfélre, nem változott vissza parasztlánnyá már csak otthon... De ami cirkuszt otthon rendezett, arról már lemaradtál! Másnap a lavórból kellett összehalászni az egyik csizmát, olyan beteg volt, minden baja volt, majdnem egyenest a tányérba ment vissza a közös étkezőben a kukoricás kása, azt hittem meg fogok pukkadni.
- ... Köszönöm nagyapa...
* Immáron nem igazán élvezte a játéknak ezt az oldalát többé, ha igaz, ami igaz, valószínűleg bosszúként kapta meg nagyapjától, annak cserében, hogy ő maga is cukkolta Oswaldot... Majdnem úgy érezte magát most, mint a hoppon maradott kisebbik testvér, aki aztán taslit kapott az atyjától, mert kinevette az idősebbet, aki leöntötte magát egy veder tejjel. Akárhogyan is, kissé vörösödve sütötte le arcát a poros macskakövekre, tovább sétálva a választott kocsma irányába, tétován rakva keresztbe lábait. 
- Hangos népek azok, én azért hálás vagyok, hogy inkább itt lehetek elszállásolva, de azt örömmel hallom, hogy nem zavarják sokban az erényes életet.

- Válasszon Norbert, nekem teljesen mindegy, hová megyünk - lököm oldalba a fiút.
Hilde nagyapja mintha csak örülne, hogy megszólalhat ismét és bezsebelheti a csodálkozó pillantásokat az ifjú van Haanrade részéről. Eszembe jut, amikor a megismerkedésünk napján ücsörögtem a kovácsműhelyben, ahol Hilde szokott dolgozni és először meghallottam az öreg hangját, valahol a fejemben, körülöttem és nem is tudom, hogy. Vártam, hogy ez valami tréfa és előbukkan valahonnét, de nem így történt. A különös lándzsa szavait hallottam. Később a nem hétköznapi történetet is megismerhettem és azóta számos közös élményben lehetett részünk. Sokat tanultam Eckberttől már mostanra is és többször is megsegített a helyzetünkben a tapasztalat, amit vámpírként élete során összegyűjthetett. Egyszerre szomorú és vidám az ő sorsa, és az önfeláldozás egyik legcsodálatosabb megnyilvánulása.
Nehezen fojtom csak magamba a kuncogást Norbert arcát látva és belegondolva, hogy is érezhet most szegény. Bizonyára alaposan megdöbbent.
- Remélem, ilyesmire nem kell, hogy sor kerüljön ma este - mosolygok és próbálok nem nevetni, hallva, mi is történt akkor másnap. Valahol inkább sajnálom Hildét, azért is, mert kellemetlen helyzetbe hozza drága nagyapja, és azért is, mert ezeket át kellett élnie.
El is indulunk lassanként, kerülgetjük a tarka embertömeget, de a legtöbb utcában pusztán a kék köpeny elég ahhoz, hogy utat adjanak nekünk.
- Nem lehet rossz, de én azért én örülök a saját kis házikómnak - jegyzem meg. Valóban, azon emberek közé tartozom, akik pár társaságban eltöltött nap végén igénylik egy kicsit a csöndet és a saját tárgyaik közelségét. Ennek ellenére is megárt a sok az unalomból, ideje egy estét végre kellemes társaságban tölteni.

- A Hellenburg fénye jó lesz. - mondja egyszerűen. Mégis ki nevezi el a kocsmáját Csacska csődörnek, és mit mondana el róla, ha azt választaná? Hiszen most ihat együtt először egy kvázi felettesével, és egy vámpírral. Egy IGAZI vámpírral, noha Hilde kisasszony talán nem képviseli annyira a szeterotípiákat mint többi agyaras társa. Se nem az abroncsszoknyás, sápadt hercegnő, akit ha megment hálából kiszívja a vérét a telihold fényénél, se nem a brutláis Finstelblut, aki feltépi az ember fiának a torkát, hacsak a közelébe megy. Hilde kisasszony leginkább... Emberi volt.
A hangot viszont újra hallja, valahogy mindenhonnan, és ami a legfurcsább, hogy szavait egyenesen Oswaldhoz intézi, aki válaszolt is a hangnak. Mostmár biztos lehet benne, hogy a templomos is hallja, de mégsem érti... Mi ez? Valami varázslat? Fél, hogyha rákérdez ostobának fog tűnni, szerencse, hogy még egy dolog megüti a fülét. Köszönöm nagyapa. Tehát a hang gazdája Hilde kisasszony nagyapja volna?
- Elnézést de... Ha valaki beszél annak szeretek a szemébe nézni, de nem látom Herr Nebelturmot sehol. - mondja atöbbieknek. Igen. Talán így lesz a legjobb megfogalmazni, hogy gőze sincshol keresse a furcsa hang gazdáját, és így talán nem is nézik teljesen hülyének. A gyomrában pillangók vernek tanyát, a szíve is hangosan dobok a megfeleli kényszer súlya alatt, de talán csak nem szúrhatja el. A szállás biztonságos téma legalább.
- A saját ház nagyszerű lehet, bár én még éppen csak túlvagyok a kiképzésemen. Talán idővel, de addig is anyám szeretettel vár ebédre vasárnaponként a szülői házba. Az "itt" a parókiára utal, Hilde kisasszony? Az öcsém is a lelkészek között szolgálja az Urat. - kezd feloldódni annyira, hogy legalább kérdezni merjen, és ezen a sör még inkább segíteni fog remélhtőleg.

- Akkor menjünk oda.
* Röviden bólintott a fiatal templomos válaszára, majd elmosolyodva lépett párat. Még csak nem is tudhatott róla Norbert, hogy titkon a mai este az volt a rettenetes és gonosz terve, hogy mikor már mindenki eleget ivott, átöltözik abroncsos szoknyába, liszttel kifehéríti az arcát még jobban, aztán táncra invitálja a két férfit, és csontig szívja a testüket egy utolsó, csodálatos danse macabréban... Aztán persze megbotlik egy gerezd fokhagymában, és betöri az orrát a ház küszöbén, ahova nem engedték be. Utóbbinak a botlós része egyébként teljesen reális volt az ivászat vége felé, de ezt persze nem kellett tudnia Norbertnek azonnal, nagyapja már úgy is rombolt a misztifikált tekintélyével, próbamerülést játszó csizmájának történetével... Igaz, amiatt legalább hálás lehetett, hogy nem mesélte el a sírás-rívást amit később rendezett a viszonzatlan szerelem hideg és durva ölelése miatt. 
- von Althaus mindig meghívja a templomosokat valami italra, most se lesz ez szerintem másként...
* Motyogta magába még zavartságát leplezendő, majd végül csak elvigyorodott kissé, sokat sejtően Oswaldra tekintve, mert ő is mókásan kezelte a dolgot, ha igaz, meglepően jól is. Volt némi félelem benne, hogy a boszorkányságon fennakadva azonnal belehajítja a tűzbe a fegyvert, ám végül valahogy béke lett a kettejük között. 
- Látom nem bírtad, ki... Talán az lesz a legegyszerűbb, ha te magad magyarázod el, máskülönben úgy is nehezen hihető lenne, s attól tartok aligha érne bármit. Vámpír ördöngösség.
- Khmm... A lándzsa vagyok, Eckbert von Nebelturm, hajdani mesterkovács... Ezt a büntetést kaptam a Jó Istentől azért, mert túl sokat ittam, nőztem és pipáztam... Ne élj a bűnnek.
- Lehet tévedtem. 
* Ismét Oswaldra nézett mosolyogva, majd egy kissé lekoppintotta a lándzsa végét a földre, megdöngetve azzal a kőkemény macskakövet. Már megint hülye a nagyapja, hát hogy magyarázza most ezt ki másként? Talán jobb is lesz, ha így marad, talán érthető volt, hogy csak viccelt, Norbert éles eszű férfiúnak tűnt. 
- Igen, a parókiára. A zsinatelnöknek hála ott lettem elhelyezve... A kedves öcsédet milyen névvel keresztelték? Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ismerném, eléggé összetartó közösség a lelkészlak népe.

Mosolyogva csóválom a fejem az öreg Nebelturmon. Elemében van, néha magam sem tudom, hogy vagyok képes olykor elfilozofálgatni vele. De hát igaza is van. Ha már ilyen sorssal verik az embert, azért nem kell, hogy napjai minden percében a bú eméssze.
Norbert választása kedvemre való, máshová nem is szívesen járok, közel van és oda mentünk a múltkor is Hildével. Elgondolkodom, miközben hallgatom a beszélgetést. Páncélzörgés és kopogás Hellenburg macskakövein. Lassanként közeledünk is az ismerős cégér felé. Lárma még nem hallatszik onnét egészen az utca végéig, mint talán máskor, korán is van ahhoz még, de nem is baj, hogy most megyünk, amíg még világos van. Ha netán órákig elidőznénk ott, legalább lesz helyünk. Na meg a jelenlétünkben csak nem törné senki rendbontáson a fejét. Érthető így von Althaus nagylelkűsége is. Neki is jó, ha minél több katona jár a környékén, távol tartva a vásott gazfickókat, akiknek ha az ital a fejükbe száll, törnek-zúznak. Azok kénytelenek a város külső részébe szorulni többnyire, de ha jól értesültem róla, muszáj lesz megjavulniuk mihamarabb, ha jót akarnak, mivel a feletteseink azt a döntést hozták, hogy az ottani biztonságra is fokozottan ügyelve járőrcsapatokat küldenek arra. Jó is így, a szoszédom, az özvegy Frau Seger mindig mondja nekem, mennyire fél attól, hogy betörnek hozzá, szegény idős hölgyhöz és kirabolják vagy agyonütik, s örül, hogy ott vagyok a közelben. Bele sem merek gondolni, mennyien félhetnek még, amikor ordítozva járnak az utcákon hajnalok hajnalán.
Rövidesen már olvasható is a kopott cégéren a név is: Hellenburg fénye.
- Itt is volnánk.

Hatalmasra kerekednek a fiú szemei, mikor végülis Eckbert von Nebelturm, a fekete lándzsa bemutatkozik. Veronia valahogy sosem fogy ki a csodákból, és a benne élő mágiának és Istennek hála mindig megörvendezteti őket valami képtelen csodával. Eleinte hitetlenkedve néz Hildére, majd vissza a fegyverre, ám amikor az levonja a végső konklúziót, vagyis hogy ne éljen a bűnnek kénytelen felkuncogni.
- Tehát ha jól értem... Hilde kisasszony egyik rokonának a lelke van a lándzsában, és képes beszélni. - foglalja össze tömören. Északon már biztosmáglyára küldték volna a lányt boszorkányságért, és hogy játszik a tisztes urak elméjével. Még szerencse, hogy itt élnek délen.
Még mielőtt beérnének a kocsmába a vámpír rákérdez az öccsére is.
- Rudolph van Haanrade-nak hívják, de mi csak Ralphie-nak becézzük. Nálam fél fejjel alacsonyabb, világosbarna hajú nyikhaj ifjú, tizenhat nyarat látott, de nagyon lelkes. - halványan elmosolyodik, amikor róla bezsél, a vak is láthatja, hogy rajong a kisöccséért. A kisöccsért, aki elfelejtette elmesélni, hogy egy fedél alatt él egy vámpírral. Közben odaérnek a Hellenburg fényéhez. Hagyja, hogy Oswald menjen be elsőnek, majd őt követi. Hármasuk egy jól látható asztalhoz telepszik le, nem banditák ők, hogy a számtalan sötét sarok egyikében gubbasszanak.
- Én állom az első kört.- jelenti ki magabiztosan, ha már a másik kettő a társaságául szolgál.

- Hmm... Helyén a feje a gyereknek, tetszik, ha kissé talán mulya is. Örvendek a találkozásnak, Norbert. Remélem jól kijössz majd az unokámmal., bocsásd meg neki, ha időnként kissé nehéz a természete.
* Nem kívánt szólni semmit, csak némán hallgatta nagyapja dühítően régimódi szavait. Végre egy kortárs, aki ráadásul úgy tűnik érdemes és érdekes társaság is lehet, s a másikat azonnal elveszejti a fene nagy vágy arra, hogy leégesse... Mindegy, lábát egymásnak utána illesztve lépdelt előre a kocsma felé, miközben hallgatta Norbert szavait a testvéréről kapcsolatosan... Milyen lehet egy testvér egyáltalán? Sose volt neki, elképzelni se tudta, milyen az, de valahogy ösztönösen Oswaldra sandított fél szemével.
- Ismerem Rudolfot, ha igaz, személyesen nem is. Mindig előre köszön, jól nevelt fiú, s helyén a szíve, többször hallottam, hogy kóbor macskákat és kutyákat etetett a parókia körül... * Csöppet elmosolyodott * - von Eichter esperes kukoricán térdeltette emiatt, mert túl sok kóbor állatot csalt erre, de végül rájött, hogy jó szándék vezérelte a tettet, s az állatok immáron szívesen látott vendégek az épület körül, ha igaz, bent nem is.
* Kíváncsi volt egy csöppet, mégis mennyire erős lehetett a testvérek közötti szeretet, bár hallva a férfiú szavait, egyértelművé vált számára, hogy igen sokra tarthatta öcsét, annak ellenére persze, hogy jelen volt bennük a testvérek közötti marakodás jellemző példája. Akárhogyan is, beléptek a kocsmába, ahol a frissen sült bőrös csülök zsírós és hagymás szaga csapta meg orrát, rögtön utána pedig a sör keserű illata. Szájában azonnal összefutott a nyál, ahogy végigtekintett a sürögve-forgó épületen, itt-ott kártyázó emberek ültek, máshol hangosan kacagó parasztok, s természetesen meglelte a sarokban az odaillő sumákos figurákat is, akik valószínűleg éppen most kívántak lerendezi valamilyen sötét üzletet. Szerette ezt az ivót, jó hely volt, kellő hangulattal, s emellett a csapos is egy jó ember volt, ha igaz, talán egy kissé számító is. Révületéből kitörve helyet foglalt az asztalnál, nekitámasztva a lándzsát falnak, s levetve magáról a táskát, felakasztva azt egy lándzsa melletti szögre.
- Hát legyen, de akkor az étket én. * Csöppet elgondolkodott, majd megszólalt * - Egyelőre csak egy kupa Heimsrothi vöröset szeretnék.

Elmosolyodom magamban azon, amit Hilde Rudolfról mesél. Fiatalok ezek a fiúk, mindketten. Egyszerre jó és ijesztő, hogy máris az egyházunk szolgálatában állnak.
Asztalhoz telepszünk. Hellenburg Fénye egy olyan hely, ahol én is szívesen megfordulok, általában a társaimmal. Kicsit emlékeztet arra a helyre, ahonnét jöttem. Hildével még csak egyszer jártam itt. Nem árt azért figyelni. Norberttel azonban nem volt még szerencsém együtt enni-inni, kíváncsi vagyok valahol, hogy ő hogy bírja, azért annyira nem féltem. Szegénynek nem lehet egyszerű, a vak is látja, mennyire megviselte a kudarca. Örülök, hogy eljött velünk és kicsit feloldódhat. Készségesen magához akarja ragadni a fizetés jogát, legalábbis, ami az első kört illeti. Derék, minden bizonnyal akkor nem is idegen számára a dolog, elvégre felnőtt ember, de elképzelhető, hogy csak nagyon udvarias. Szólnék Hildének, hogy igazán nem kellene neki fizetnie, mégis hölgy, de aztán eszembe jut, milyen helyzetbe hozta így is a nagyapja, úgy döntök, hagyom, hadd fizesse ő, ha ez a kívánsága. Emlékszem, hogy volt, mikor arra panaszkodott, hogy úgy kezelem sokszor, mintha gyermek lenne, szóval nem árt odafigyelnem erre.
- Akkor a második kört én fizetem - s ezzel el is dől, hogy nem távozunk innen hamar. Legalábbis lehetőség szerint.

- Néha mindannyiunknak lehet rossz napja Herr Nebelturm. Én is örvendek a találkozásnak. - mosolyog rá jobb híján Hildére. Ilyenkor szokás kezet fogni, a másik szemébe nézni, amikor megmérettetik a férfi, hogy milyen erős a marka, vagy mennyire őszinte a szeme csillogása, ám sajnos egy lándzsával mindezt nem teheti meg. Kénytelen hát úgy bizonyítani, hogy a hölggyel előzékenyen viselkedik, akkor is ha vámpír és akkor is, hogyha ugyanúgy egyházuk és a szeretett Dél szolgálatában áll, akárcsak ő maga, és nem pedig egy elkényeztetett selyembe csomagolt kisasszony. Oswald feltűnően elhallgat, amikor Ralphiera terelődik a szó, Norbert nem biztos benne, hogy azért mert nem tud hozzászólni, vagy esetleg nem akar...
- Ó igen, ez az öcsémre vall, mintha említette volna, hogy megbüntették valamelyik nap a sok állat miatt. Nagyon szeret mindent, ami él, otthon három kutyája is volt, akiket most anyánk gondoz. Remélem azért nem hoz bajt a fejükre.
Beérnek a kocsmába és letelepszenek egy asztalnál, majd gyorsan meg is egyeznek, ki mit fizet, ahogyan ez baráti körben szokás, noha most találkoznak először. Ki tudja, talán egy új barátság kezdete is lehet ez.
- Akkor a kisasszonynak egy vöröset, jómagam egy korsó búzasörre szomjazom és forró ragura, ön mit kér Oswald?
Ha a férfi is válaszolt, Norbert feláll és a pulthoz sétál, hogy leadja a rendelést, és gyorsan vissza is tér a korsókkal, és Hilde kupájával egyensúlyozva.
- Az ételt is hamarosan hozzák. Egészségükre! - emeli meg a korsót. Nem igazán tudja, mire kéne inniuk, de ha valaki akar tósztot mondani, készségesen megvárja mielőtt nagyot húzna a gyöngyöző arany nedűből.

- Nem, dehogy. Legalább színt hoz a parókiára egy kissé, nem úgy, mint a többi tanonc. Néhányan még köszönni se tudnak, s lehajtott fejjel járkálnak a csarnokokban, pont úgy, mint ahogy az utcalány távozik a bordélyból, s nem úgy, mint egy lelkész. Egy ilyen hivatalra pályázó ember húzza ki magát. 
* No persze ez erős túlzás volt, természetesen kevés volt az ennyire mulya fiatal az épületben, de az természetesen nem árthatott, hogyha Norbert kap pár szép szót hőn szeretett fivéréről, aki egyébként tényleg megérdemelte a dicséretet. A puszta tény, hogy egyébként emlékezett a nevére, s ismerte is, ezt már magában jól alátámasztotta. 
- Rendben, majd akkor valami erősebbet kérek. 
* Válaszolt Oswald felvetésére, miszerint ő fizeti majd a második kört... Eddig fogalma sem volt, lényegében hány kör is lesz ebből, de szánt szándéka volt most megmutatni, hogy jobban bírja az alkoholt, mint régen, s hogy nem olyan gyenge, mint azt Oswald képzelte róla. Mindenesetre Norbert leadta a rendelést, ő maga egyelőre nem kért étket, nem nagyon marta még az éhség, a szomjúság annál inkább, így mire a másik meghozta a bort, mosolyogva biccentette annak köszönetként, s elvette a kupát, hogy tudjanak koccantani.
- Egészség!
* Sebesen kortyolt a kis pohárba, s elmosolyodott, ahogy a bor kellemesen fanyar, mégis gyengéden édeskés szaténként simult nyelvkének testéhez, menten meg is itta a felét... Folyt volna több is, ám mégis jobb volt most egy csöppet figyelnie magára, utólagosan belegondolva múltkor talán a rohamivás lehetett a baj legfőbb okozója, annak pedig az elkerülése végett aligha van jobb módszer, mint a mértékletes és megfontolt alkoholfogyasztás. 
- Mint mindig, most is nagyszerű italt mérnek. Milyen a búzasör Norbert? Még sosem ittam olyat, azt hiszem... Vagy ha igen, már nem emlékszem rá. 

- Én most egy jó hideg sört innék szívesen.
Már csak azért sem akarok valami erősebbel kezdeni, mert valahol szükségét érzem annak, hogy a nálam fiatalabbakra vigyázzak, még akkor is, ha ez szükségtelen. Bár nem éreztem rosszul magam, azért belül felelősnek tartom magam azért, hogy legutóbb Hildének kellemetlenségei adódtak. Persze, megsérteni sem akarom őket.
Norbert leadja a rendelésünket és nem is kell sokáig várnunk, hogy poharainkat emelhessük.
- Egészségünkre!
Belekortyolunk a poharainkba. Ezúttal sem csalódom Hellenburg Fényében. Itt ritkán találkoztam még olyannal, talán csak régebben, hogy vizezték volna az italt. Azért ide mindig jó volt betérni egy fárasztó nap után.
Hilde máris a búzasört akarná próbálni?
- Nem nagyon láttalak mostanában, Norbert. Kevesebbet vagy a városban vagy Witten kapitány téged talált meg mostanában a papírmunkákkal és egyéb csodás feladatokkal? - kérdezem. Közben a figyelmem elvonja egy pillanatra egy másik asztaltársaság hangos nevetése.