[Hilde és Oswald] 1Tim 5,23 "...élj egy kevés borral"

A búzasört a magasba emeli, mikor Hilde kérdezi, hogy a nő is lássa, ahogyan a filágítás fénye átszűrődik a gyöngyöző nedűn.
- Világosabb, mint látod mint a sima sör, és így az íze is lágyabb valamivel. Nem olyan keserű, kicsit inkább édeskés, meleg nyári délutánokon, ha csak frissítőre vágyunk, de kerülnénk a túlzott alkoholmámort, akkor kifejezetten ideális. Nameg kezdésnek is. Itt a Hellenburg fényében különösen jót mérnek, érdemes megkósolni.
Órákig tudna bezsélni a különböző sörökről, de nem akarja a hölgyet utnatni. Búza, világos, barna, szűretlen, meg a tündék furcsa gyümölcssörei mind Isten ajándékai. Folyékony kenyér, nem véletlenül hívják így. Koccintás után viszont Oswald kérdezgeti, és rögtön sikerül is a férfinak kényes pontra tapintania, amitől kicsit ismét lelombozódik.
- A küldetés után... Nos... Nem vagyok szívesen sokat a kaszárnyában. De papíroznom is nekem kellett, mivel Inga a társam megsérült, a félangyalokra meg nem lehet ilyesmit bízni. És sok időt töltök anyámnál is, magányos mióta elköltöztünk. - emeli ismét az ajkához a korsót és jó nagyot húz belőle. - És ön Oswald? Milyen feladatai vannak a kiképzés után? Látom jól ismerik egymást Hilde kisasszonnyal...

* Szemeit érdeklődve fordította a magasba emelkedő sör irányába, figyelve a színek káprázó táncát a csodálatos nedű szűretlen tintájával festett üvegén keresztül... Na jó, csak egy korsó sört látott, nem igazán értette, hogy miért mutogatta a másik azt. 
- Ha valóban nem olyan erős, nem látom okát, miért is ne kóstolnám meg később. Jól is esne majd a bor után valami kicsit kevésbé testes, megfekszi az ember gyomrát a túlzott savanya. 
* Ilyen problémája szerencsére nem volt túl gyakran, igen ritkán iszákoskodott, s többnyire akkor is vizezte a bort, de most mégse volt itt az alkalma annak, hogy gyenge gyermekek tűnjék, hát miért is kérte volna az vér veres italt vizenyőzve? Akárhogyan is, szemét körbeforgatta Oswald kérdésére, s inkább csak belekortyolt az fanyar italba, elrejtőzve a pohár alját bámulva. A férfi igen értett a kényes területek felemlegetéséhez. 
- Csak a gond van azokkal a papírozásokkal, épeszű ember nem is nyúl pennához... Csak ha muszáj. Katonák vagyunk, nem írnokok, a fene egye meg!
* Letámasztotta a kiürült kupát az asztalra, majd kissé körbepillantott, hogy vajh' merre járhatott a kocsmárosné. Nem kellett sokat keresnie, kezét tölcsérként tapasztotta szájára, majd kiáltott neki.
- Egy búzasört, kérem! 

Figyelmesen hallgatom Norbert válaszát, Hilde szemforgatására értetlenül vonom fel a szemöldököm. Mi baja? Nem szokott ilyet csinálni.
Úgy tűnik, jóformán mindenhol hasonló a helyzet mostanában. Nincsen rendes feladat, postáskodni kell meg feletteseknek papírozni. Lassan már a napi bevásárlást is mi fogjuk csinálni helyettük.
- Nem tudom, mond-e neked valamit Helmut Regensberg neve. Engem ő hozott Hellenburgba Wolfskrugból. Miután a kiképzésem véget ért, még nem indultam rögtön szolgálatba, akkor nem is nagyon volt mit csinálnom még, ezért magához vett és neki segédkeztem a feladataiban. Volt, hogy a tönkretett sisakját javíttattam meg, de olyanra is volt azért példa, hogy egy-egy komolyabb küldetésére is magával vitt. Utána ő hosszabb időre távozott és onnantól mikor mi jutott, általában járőrözés, felügyelet, amit egyébként is szoktak bízni az újoncokra. Hildével is egy ilyen békés munkán találkoztunk először.
Rá is pillantok. Remélem, nem lesz sok neki még a sör is. Említeni nem akarom, még csak az hiányozna, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam.
- Azért olykor nagyobb feladatokat is kaptunk, szóval igazán nincs okunk a panaszra, de mostanság minden olyan csöndes. Ami nem rossz dolog persze, nem azért mondom.
A kiáltás elhangzik, a kocsmárosné pedig hamarosan érkezik és egy korsó búzasört helyez Hilde elé az asztalra. Időközben én is kivégzem a sajátom, és egyébként is úgy volt, hogy a második kört én fizetem, Norbert felé fordulok ismét.
- Te mit iszol?

Valahol megnyugtatja a lelke mélyén, hogy Oswald feladatai sem mindig érdekesek, nem számol be balladai csatákról, és egyelőre még a történetei sem hősregékbe illők. Kicsit jobban érzi magát, hogy nem maradt le semmi fontosról még, és hogy a világ és a nagy hőstettek még előtte állnak. Hiszen még csak tizennyolc éves! Bőven volt ideje bizonyítani.
- Szívesen hallanám a történetet a küldetésről, amin találkoztak. Még akkor is ha békés. - küld megnyerő mosolyt Hilde irányába, afféle kisfiúsat, aki még csak most bontogatja a szárnyait.
- Azt hiszem innék még egy búzasört, köszönöm. - válaszolja arra, hogy mit inna második körnek. Persze ha igazán kemény akarna lenni, akkor meghívná a többieket egy kör kerítéssszaggatóra, de egyelőre nem meri, ugyanis olyan erőset és töményet még sosem ivott.
- Voltak már csatában? Olyan igazi nagyban, amiről a regék szólnak?

* Kissé elmosolyodott, ahogy Oswald Helmutról beszélt. A vak is látta, hogy mennyire is tisztelte az férfit, s a hangzottakból szinte olyasmi szerepben lehetett, mint akár egy második apa. Talán egyszer bemutathatná neki csak úgy kíváncsiságból, jó embernek hangzott, olyasfajtának, akit megéri tisztelni, megéri ismerni.
- Tényleg nem valami érdekes. * Átsandított Oswaldra egy pillanatra, majd végül elmosolyodott. Talán több értelme volt, ha ő mesél, mégiscsak ő lenne felettese Norbertnek * - De elmesélheted, ha gondolod. Mégis te voltál a nap hőse.
* Szeme visszafordult a derűs Norbert felé, viszonozva annak gesztusát. Kellemes volt a mosolya, kétségtelenül melegség töltötte el tőle, ám persze nem volt biztos benne, hogy erről nem a bor tehetett... Emellett volt valami furcsán ismerős vonás a férfiban, ami talán egy kissé ijesztette, ha nem is taszította, ám ha az élte múlt volna rajta, se nagyon tudta volna rátenni az ujját arra, hogy mi is okozta ezt. A kérésükre az ital szerencsére meg is érkezett, s a korsók odakerültek az asztalra, szépen, pedánsan. Nem nagyon türtőztette magát, korsójához folyamodott, nagyot kortyolva belőle, élezve annak hűs, kissé édeskés ízét. Emellett csak... sör volt. Nem igazán értette a különbséget, de nem akart hülyének tűnni a férfiak szemében, s ha nagyon ízlelgette, talán tényleg lágyabbnak találta. 
- Voltam... * Jegyezte meg kicsit gondolkozva, majd letette az asztalra az ivóeszközt * - A holtmezei csatán ott voltam, mondhatni alig vártam, de nem olyan volt, mint a regékben mesélik. Egy káosz volt az egész. Rothadó holtak mindenfele, lucskossá vált a hó és a föld a vértől, s csak imádkozni tudtam, hogy megúszom.
* Picit visszagondolt, napokig nem bírta kimosni magából a jeges területen a rothadó bűzt amit bár egy kissé nyugtatott az állandó fagy, de ahogy kiértek a mérsékeltebb területekre, újult erővel mart bele... Párszor rémálma is volt amiatt, hogy mi történt volna, ha nem áll mellette a teremtő. Talán ő is törött lábbal csoszogva baktatna céltalanul valamilyen úr parancsára... De szerencsére nem ez történt. Hálát is adott érte.

- Ugyan, csak annyira, mint te - mosolyodom el, s közben visszaemlékezem arra a kor reggelre. Semmi kedvem nem volt akkor a szolgálathoz, fáradt voltam és alig vártam hogy dolgom végeztével lepihenhessek
- Azt tudtam, hogy hölgy, hosszú fekete hajjal, jégkék szemekkel és egy különös lándzsával. Azt hiszem, nem voltam valami kedves, amikor láttam, hogy a templom falának dőlve költöd a reggelid...
Visszagondolva egy kicsit elszégyellem magam. Nem hittem volna akkor még, hogy ilyen jó kapcsolat alakul ki köztünk mostanra, még csak azt sem, hogy lesz még közös feladatunk. Örülök neki, hogy így alakult az életünk.
- Szóval járőrözés volt a dolgunk. Minden békés volt, kivéve azt a részeget. Nagy huzavona árán sikerült eljuttatnunk az őrszobára. Meg is botozták szegényt.
Miután röiden előadom a történetet a kérdésre magam is bólogatva válaszolok.
- Ott voltam a Kísértet-szigeteken, de valóban nem volt regébe illő a dolog. Bár nagy esemény volt, hogy a két egyház közösen indította a hadjáratot, s vállvetve küzdöttünk. Talán megéneklik egyszer. Azonban Hilde szerénykedik, nem hiába Hellenburg Védelmezője - pillantok rá mosolyogva - Ha a történetből kihagytam valamit, tedd hozzá nyugodtan.
Mint aki valami fontos feladatot tudott le, kortyolok bele mondandóm végeztével az italba, s figyelek a többiek szavára.
Úgy látom - és remélem, nem tévedek-, hogy Norbertnek már valamivel jobb a kedve. Egyfelől sajnálom, amiért ilyen feladatot bíztak rá, s neki kell hordoznia a felelősséget, másfelől elismerőssel tekintek rá. Odaszántságával és őszinte buzgóságával valamennyi társát felülmúlja. Biztos vagyok benne, hogy sokra viszi még.

Megmosolyogja a közös első munka emlékét, és valóban a részegek kordában tartása talán inkább volna a városőrség feladat, semmint az egyházuk szolgálatában álló templomosoké, de segítenek ahol tudnak, hogy védjék a rendet Hellenburgban az már igaz. Próbálja elképzelni milyne lehetett, amikor Oswald először meglátta Hildét. A jégkék szemek, a fekete haj, a lándzsa, a kemény, rendíthetetlen tekintet... von Nebelturm kisasszony jégszobornak tűnt Norbert számára, gyönyörűnek, halálosnak és elérhetetlennek. Annyival másabb volt, mint Inga már-már faék szerű egyszerűsége, aki ugyanakkor - pont mint egy faék - nagy lánggal égett, ha valami iránt lelkes volt.
A hölgy beszámolója a csatáról rángatja vissza gondolatait az asztalhoz, és nagyot kortyol a sörből, hogy csillogó szemekkel hallgassa a történeteket.
- Talán tényleg nem olyan. A küzelmek véresek és mocskosak, mostmár én is tudom, mégha nem is volt igazi dicsőséges csata az a küzdelem a haramiákkal... De a csatában születnek a hősök, és Holtmezőt azóta is emlegetik, ahogyan az emberek közös csatáit. Balladába illő történet mindkettő, remélem valóban megénekli.- ismét megemeli a korsóját. - A hősökre!
mond tósztot és ismét meghúzza. Tagjain lassan úrrá lesz a kellemes melegség és zsibbadtság, amit az alkohol okoz, de a viselkedésén nem látszik.
- Kíváncsi vagyok, mi lesz a folytatás. Mármint ez után elég furcsa lenne, hogyha a két sereg elkezdené egymást ölni nem igaz? És biztosan az Úrnak is jobban tetsző, hogyha a szentségtelen teremtményeket írtjuk, mintha egymást. Miért léptek az egyházunk szolgálatába? - kérdezi a kettőtől hirtelen. A hívás a legtöbbeket eléri, őt a maga részéről úg érezte megszólította a szentlélek a templomban, de furcsállná ha például egy vámpírral is így történne...

- Az oroszlán munkarésze azért a tied volt, nem nekem kellett örök barátommá fogadnom azt a jóembert.
* Tulajdonképpen észre sem vette a kis nyelvbotlását, túlzottan kellemesnek találta az emléket ahhoz, hogy foglalkozhassák bármi jelenkori bolondsággal, s a félrebeszélés természetesen mi más lett volna, ha nem holmi jelenkori bolondság. Kissé elmosolyodott arra, hogy a másik miképpen is jellemezte az első találkozást, akkor még ő sem feltétlenül sejtette, hogy talán végül jól kijöhetnének, de egy kicsit sem bánta meg a dolgok kimenetelét. Mindenesetre figyelmesen hallgatta a történetet, s kissé el is szégyellte magát az egész Hellenburg védelmezője dologra. Tényleg nem tett annyit, hogy ehhez a címhez joga lenne, mégis úgy dobálták össze-vissza, mintha csak minden reggel azzal kelne, hogy majd ma jól megistápolja a helyet. Lényegében azt se tudta, hogy mivel érdemelte ezt ki, de ha lehet, csak nyűgnek találta. Messze túl sok hazug mosoly fordult rá a dolog miatt.
- Nem tettem semmi olyat, ami miatt megérdemeltem volna ezt a címet, csak egyszerűen hű voltam a hazámhoz és hitemhez...
* Norbert beszédjére elmosolyodott kissé, nagyszerű tiszt lehet majd belőle, igen lelkesítően mondta a magáét. Ennek ellenére szeme mégis a megkönnyebbülve kortyoló Oswaldra szaladt egy pillanatra, kevésnek híján nevetve azon, hogy amaz mégis milyen tudatos mesterkéltséggel öntötte is le a sört a torkán, a nagy mesemondóként. Emellett, ha éppen nem is értett teljesen egyet a legénnyel, végül is csak megemelte a korsót, bemozdítva azt az asztal közepe felé, nekilökve Norbertéhez, egy pár cseppet még ki is löttyintve belőle.
- A hősökre!
* Nem kívánt szégyent hozni magára, miután megvolt a tószt, meg is hajtotta az italt, s minden kortyig elpusztította. Nem meglepő módon nem esett neki jól az ilyen nagy hirtelenség, s fintorát nagy férfiasan (És sikertelenül) rejtegette egészen addig, amíg végül jobbján lévő ingujjával megtörölte azt. Ott aztán kiengedte az összes szenvedést arcára, de azért igyekezett nem mutatni azt. Két ilyen komoly ember mellett mégsem volt illendő az efféle mulya tejfelesség, nemde?
- Hát, imádkozom a békéért, de amíg él ember e földön, szükség lesz ránk, hogy megvédjük Isten dicsőségét. Ha az Északiakkal meg is békéltünk, a Nekromanták mételye bármikor felfedheti a fejét, más, névtelen borzalmakról nem is beszélve...
* A kérdés másik felére egy csöppet elgondolkodott, majd végül úgy döntött, megvárja vele Oswald válaszát. A férfinek mégis érdekesebb a maga története a sajátjánál, elvégre ő tényleg csak azért keveredett ide, mert... nem tudott máshova menni.
- Én nekem nem volt túl nagy hívásom, csak idekerültem és maradtam... Itt kaptam helyet, azzal dolgoztam ami nekem jutott... Azt hiszem Isten akarata...
* Kissé elmosolyodott, majd érezte, ahogy a korábban ledöntött sör szépen végigsétált gyomrán, kellő bátorsággal és harci kedvel eltöltve ahhoz, hogy merész lépéshez folyamodjon. Kezét felvágta a levegőbe, s az italtól némiképp kipirosodott arccal kiáltott hátra.
- Három szilvás kerítésszaggatót!

- Ne higgy neki - mormogom oda félig vigyorogva Norbertnek, miközben Hilde a címével szerénykedik. Aztán eltűnődve hallgatom Norbertet. Olyan buzgó és szolgálatkész, ahogy a nagykönyvben írva van, mint egy igazi szent lelkületű fiatal. Nagy ember lehet még belőle. Az ilyen ifjakból lesznek a legendás hadvezérek és hősök, akiknek történeteit évszázadok múlva is megéneklik. Biztos vagyok benne, hogy az öccse sem marad el tőle, a szülei büszkék lehetnek majd rájuk, ha Isten is úgy akarja. Már most is van okuk, hogy büszkék legyenek a fiaikra.
- A hősökre! - Emelem én is a poharam. Elcsodálkozom egy pillanatra, ahogy üresen hallom koppanni az asztallapon Hilde nemrég még majdnem teli poharát. Illenék azért, hogy vigyázzak rá a nagy diskurzus közepette.
Norbert kérdése elhangzik, én pedig elmosolyodom egy kicsit, a poharamat nézegetem.
- Tizenhat esztendős voltam a reformáció idején és akkor már nem éreztem magaménak azt a hitet, amit belém neveltek. Az újat pediggyakorolni nem tudtam, még a faluban sem, ahova elszegődtem közben kovácsinasnak. Ott találkoztam egy templomossal, Helmut Regensberggel, aki elhozott magával Hellenburgba.
Aztán csak mosolyogva hallgatom Hildét, egészen amíg kiáltására meg nem döbbenek. Talán csak rosszul hallottam. De nem... Tiltakoznék, de nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni Norbert előtt.
Miért csinálja ezt?

Megcsóválja a fejét Hilde szerénységére. Az ilyen címeket nem vágják csak úgy hozzá az emberhez (vagy vámpírhoz), keményen meg kell érte dolgozni, bizonyítani az álhatatosságot, hűséget. Ugyanakkor pont ez aszerénység az, ami még jobban feljogosítja a lányt a cím viselésére, így nem áll neki dícsérni, vagy esetleg ódákat zengeni a hősiességéről.
A hősökre mind isznak, és utána meghallgatja a másik kettő rövid történetét arról, hogy mégis hogyan kerültek isten szolgálatába. Valamiért mindkét történet túl hétköznapi számára, egyikben sincs balladai nagy megtérés, amikor megnyílnak a mennyek és angyalok fújnak trombitákat, egyikük sem számol be a Szentlélek réintéséről... Csak idesodródtak. Így a második söre után picit elmereng rajta, hogy nem-e ilyen módon, csöndben és szerényen végzi Isten a munkáját?
- Megértem, hogy itt fogadták be, mégis hiányzik egy láncszem, hogy ilyen hevesen védi a hitünket a kisasszony... nos... vámpír létére. - amint kimondta már meg is bánja, hogy ezt felhozta, és hogy megint engedett a sztereotípiáknak, hiszen miért ne kereshetné egy vámpír is istent? Csupán részleteiben szeretné hallani Hellenburg gyönyörű szűzies szent védelmezőjének a történetét. Oswald csatlakozása már inkább érthetőbb neki, hogy a régi hitet elhagyva inkább a protestáns hagyományok között lelt rá az úr igaz szolgálatára.
- És végül megtalálta, amit keresett? - kérdezi a nagydarab templomost.
Hilde kikéri a három kerítésszaggatót, mire Norbert elsápad és Oswaldra pillant. Egyszerűen nem meri kifejezni az aggodalmát, hogy nehogy megártson a hölgynek az ital, vagy hogy talán nem illik... És attól is tart, hogy neki is a fejébe fog szállni. Mégsem mond semmit, csak csendben retteg attól ami jön...

* Arca talán kissé felvillanyozódott a beszélgetés irányának köszönhetően, s bár nem akarta igazán mutogatni, hogy mennyire is büszkélkedett, azért képének ellágyult, vékonyan mosolyodó vonalai nagyon is jól mutatták, hogy lényegében örült mint majom a farkának. Ritka volt, hogy így dicsérték, s talán csak a büszkeség nem engedte, hogy meg is köszönje azt, végül csak legyintve. 
- Ez jó volt.
* Nyögte ki kis szenvedés után, mire sikerült leküzdenie a fitymáló arckifejezést, mely a sörtől arcára telepedett. A hangja is talán kicsit levegősebbnek hangzott a kelleténél, s ha lehet, már most érzett pillanatnyi bágyadtságot átrohanni agyán, mely hamar el is tűnt, de kétségtelen tényét mutatta az alkohol markáns jelenlétének. Borra sört, meggyötör. Norbert kérdésre egyébként talán kissé elkomorodott egy pillanatra, ám nem akarta hosszasan mutatni a tényt, hogy egyébként mégis sértőnek találta egy picit a megjegyzést. Tisztában volt vele természetesen, hogy jó eséllyel semmi rosszindulatú nem volt benne, s hogy valószínűleg tényleg magát adó talány, ám akkor is bántotta egy csöppet a dolog. Megszokta egyébként már egyébként, mindent úgy igazából, ami a faja irányába történt, de talán mégis többet várt volna az ifjú templomostól.
- Néha banálisan is mutathat utat az Úr, nemde?  * Mosolyodott el halványan * - Nem hiszem, hogy egy vámpírnak több ok kéne, hogy megvédje otthonát vagy hitét, mint annak szeretete. Isten szemében mindannyian egyenlőek lennénk, mégis.
* Ebben persze sosem volt igazán biztos, sokkal nehezebb út adatott neki, mint a többi korabeli lánynak, bár, nem is parasztként született egy tanyára. Talán jobb lenne, talán nem... Nem tudhatta. Az Úr útjai viszont kiszámíthatatlanok, s ez nem is zavarta már... Szívesen járta akár a legrögösebb csapást is... "Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem." Akárhogyan is, látva a férfiak reakcióját a pálinka említésére, diadalittasan elmosolyodott.
- Talán féltek, hogy nem bírjátok meginni?
- Rossz érzésem van ezzel kapcsolatosan...
* Nem is kellett sokat várni, a három ital ott is volt az asztalon, megkérdőjelezhető szagokat és gőzölgéseket kiengedve magából. Csöppet aggódott, hogy mégis mi lesz az egész eredménye, de megemelte az egyiket, s betartotta az asztal közepére, remélhetőleg összeérintve azt a többiekével.

Egyet tudok érteni a vámpírral. Én mindig is egyszerű, hétköznapi dolgokban tapasztaltam meg Isten kezét. Teljesen közönséges helyzetekben, átlagos embereken keresztül munkálkodott az életemben. Nem láttam látomást, nem hallottam a hangját, csak akartam látni Őt.
Elmosolyodom Norbert kérdésére. Őszinte érdeklődést sejtek mögötte és ez jól is esik. Nem nagyon szoktam mesélni, azt hiszem, egyszerűen csak nincs bennem különösebb késztetés arra, hogy eddigi életem minden pillanatát megosszam másokkal. Talán az eddigi két korsó sör is tehet róla, de most jó kicsit beszédesebbnek lenni.
- Azt hiszem, igen - felelem - Többet aligha kívánhatnék.
Hilde kezdeményezésére találkozik a tekintetem az ifjúéval. Ugyanazt a rémületet olvasom ki a szeméből, ami az enyémben is lehet. Nem tudom, hogy ő mennyire bírja az italt, de azt igen, hogy a lánynak nem kell sok az illuminált állapot eléréséhez. Tisztán emlékszem, milyen kicsi volt az a mennyiség, ami után járni sem bírt szegény. Az ember változik, de a bor nem válik vízzé. Egyhamar biztosan nem szokott hozzá az iváshoz, ámbátor sokszor írta felül az elképzeléseimet. Gyöngécske fiatal lánynak néztem és kovácsolt nekem egy tőrt. Azt hittem, elveszítem a sivatagban, és egyedül legyőzött három éhségtől megvadult farkast. Ezek után szintén nem sejtettem, milyen ügyesen táncol. Igazából nem is tudom, miért aggódom érte annyit, de azt hiszem, most azért van rá okom. A lándzsa szavai pedig megerősítik az aggodalmamat.
- Dehogy. Álljuk mi a sarat, nem igaz, Norbert?
Attól félek, hogy te nem fogod bírni. Nem mondom ki, amit gondolok, mert nem akarom megsérteni. Még csak az hiányozna, hogy szegény kellemetlenül érezze magát Norbert előtt. Azt hiszem, nem szívesen emlegeti a múltkori esetet, még ha most szóba is jött az elején. A lényeg, hogy ott tudjak lenni neki, amikor támaszra van szüksége. Abban a helyzetben vagyok, hogy nem vehetem el előle a poharat.

Hilde kijelentésével talán tudna vitatkozni, mégsem akar. Bár Dél és a protestáns egyház azt tanította, hogy az Úr minden teremtményét szeretni és tisztelni kell, és mindenki részesülhet a kegyelemből, szülessen bármilyennek, mégis nehéz levetkőznie az előítéleteket, akár a vámpírokkal akár a démonokkal szemben. Lehetnek kivételek, ahogyan a mellette ülő lány is ékesen bizoynítja, mégis többet hallni a felperzselt és kiszipolyozott falvakról, amiket a Finstelblutok hagytak maguk után, mint arról, hogy egyes vámpírcsaládok a fény igaz útját járják védelmezve a nyájat, az otthonukat és a hitet. Mégsem szólal meg, mert semmi pénzért nem bántaná meg a gyönyörá harcos szüzet, leglábbis jobban semmiképp nem szeretné, mint amennyire már most megsérthette.
- Valóban igazuk van. Talán jobban kéne értékelnie mindenkinek a hétköznapi csodákat. - ért egyet végül Oswalddal és a lánnyal is. Ki gondolt volna, hogy ez a közös ivászat még tanulságos is lehet?
A tömény ital ellenben még mindig borzasztja, és ahogy látja társát is, de amikor Oswald nem tiltakozik, akkor ő is bólint.
- Hogyne. Álljuk mi.
Megfogja az egyik kis felespoharat és tósztra emeli, majd ha a többiek hozzáütik a sajátjukat az övéhez, férfiasan lehajtja egyben az egészet. Arca színe minden bizonnyal végigjárja a szívárvány teljes palettáját, miközben a tömény szesz végigmarja először a szájüregét, majd a nyelőcsövét, hogy a maga egyébként kellemes, melegítő módján beüljön a gyomrába. Egy pillanatra nem is tud megszólalni, csak csendben küzd magával, hogy ne kezdjen el köhögni.
- Ez jó volt. - mondja végül, de a hangja színe valahol félúton elveszett, és nemrég stabilizálódott kellemes baritonja fájón rezgeti meg belsejében a szenvedő hangszálakat. Kezével diszkréten megtörli a szája sarkát.
- Hideg téli napokon remélem ez is a muníció része lesz...

* A gyufa ellobbant, a döntés megszületett. Immáron ivásra voltak ítélve, s pont ez volt amit a vámpír várt... Na, nem azért, mert lett volna terve vagy bármi, pusztán csak tanúbizonyságát kívánta tenni annak, hogy igenis nem volt senkinek se semmi oka kislánynak kezelni őt, jól bírta az alkoholt... Ahogy mondjuk ott termett az asztalon a pár pohár, valahogy elment egy kicsit a kedve az egésztől, s talán nem is zavarta volna, ha kiderül, hogy mégse bírja... Félve nézett rá az ifjú titánra, s a hegyomlásra.
- Majd meglátjuk mennyire álljátok!
* Nem nagyon értette, mit is kívánt ezzel a kijelentéssel elérni, de azért persze a kételyek szétfoszlottak, s immáron egyértelműen szar ötletnek találta az italt, pláne, ahogy pillanatra elszaladt orra előtt annak igéző illata... Régen is rossznak rémlett, de tényleg ENNYIRE rossz volt? Az nem lehet, nem... Nagy levegőt vett, majd odakoccintotta a többiekéhez sebesen, reménykedve, hogy legalább egy csepp is kifolyna belőle, de ez nem történt meg, s kénytelen volt szembeállni az ital mind az öt centjével. Sanyarú sors. Szemei halként opálosodtak át, ahogy szájába csordult a már-már olajos rettenet, majd utána rögtön le is a nyelőcsőn, szépen befestve mindent valamilyen undorítóan állhatatlan ízzel. Nem köhögött, sikerült kiállnia valahogy most a próbát, s egy levegővétel után lecsapta az alját az ivóedénynek, halálsápadt arcáról elterelve a figyelmet. Lenyelte? Le... De akkor miért ilyen íze van még mindig a szájának? Mi ez a rettenetes penetrancia, mely minden érzékét faltörőkosként veri az ital? A többiek hogy-hogy nem szenvedtek ennyire? 
- Nagyon is... * Egy pillanatra meg kellett állnia, úgy érezte valami megindul belőle, ám csak egy halk böffenésbe tört ki, ezt pedig kezével megpróbálta eltakarni. Miért kellett ismételten éreznie a rettenetes lőre ízét? Miért kellet vigéckednie?! Mit tett, hogy gyehenna minden tüze a torkát és száját marta? A fiatal templomosra pillantott, Oswaldra, majd vissza az előbbire. Bizonyította vajon, hogy kemény? * -Úgy néztek ki, mint akin szellem ment át, igyunk... még egyet?
- Hahahahaha
* Most már közel sem tűnt annyira határozottnak, mint az előbb, s mire kimondta, meg is bánta a dolgot. Inkább enni akart volna, mert már érezte, ahogy egy kissé beleszaladt a fejébe az ital, elmosva a kontúrokat, pont annyira csak, hogy zavaró legyen. Szemét sandán fordította félre, kellett neki szájaskodnia...
- Azért elég erős volt...

Ha már pálinka, nem a szilva a kedvencem és ezúttal sem ér csalódás. Kellemes melegséggel csúszik le a nyelőcsövemen, majd ül meg a gyomromban, de a számban érzett íz fintorra kényszeríti az arcom egy rövid pillanatig. Biztosan állíthatom, hogy erős. Ennyi elég is lesz Hildének, azt hiszem. Norbert elcsukló hangja hallatán elmosolyodom kissé. Azért derék fiú, látszik, hogy szokta ő az italt, csak ez a szilva volt hirtelen erős. Hilde megszólal és nem kis ijedtséggel kapom fel a fejem. Lesüti a szemét, talán nem gondolja komolyan.
- Azt hiszem, mi bírnánk - pillantok Norbertre, majd ismét a lányon a tekintetem -, de különben nem volnék biztos benne, hogy jó ötlet lenne-e. Nem kéne enned is valamit, Hilde?
Valahol megijeszt az a határozottság, amit Hilde mutat, s megfogalmazódik a fejemben a gondolat, hogy pusztán egyfajta álca ez, szerepet játszik miattunk, hogy kivívja az elismerésünk. Legszívesebben szemébe néznék és megmondanám neki, hogy hagyja, erre semmi szükség nincs, de félek, hogy megsérteném vele, így is csak remélhetem, hogy nem veszi rossz néven a puhatolózásomat, hogy nem egy mélyben lakó szörnyeteget ébresztek fel benne a kételkedésemmel, amit utána nem tudnánk megfékezni.
Eckbertre pillantok, akaratlanul is nem túl kedvesen. Miért nem szól az unokájára? Máskor habozás és szégyenérzet nélkül kritizálja bárki előtt, hozza kellemetlen helyzetbe. Bár ha szólna, nem volna hiába? Valószínű, hogy nem érne semmit. Jobb lesz, ha legalább én megpróbálok vigyázni magamra.
Érkezik a pultos lány, hogy összeszedje a poharakat.

Úgy látszik a többiek is derekasan állják az italt, így ő sem fog szégyenben maradni. A Hilden arcán végbemenő változás biztosítja, hogy a lánynak se esett jobban az ital mint neki, ellenben amilyen derekasan viseli az több mint bámulatos volt. Egyedül Oswald volt az, akinek meg se kottyant a feles, így lelkesen bólogat ő is arra, hogy bizony bírják ők.
- Bírnánk bizony! - helyeselt. Ellenben amikor a termetes lovag megemlíti, hogy Hildének ennie kéne hogy jobban bírja rögtön megérti a másik mögötte sszándékát. Aggódik a vámpírlányért, mert már volt vele hasonló helyzetben, azonban sejti, hogy a másik vissza fogja utasítani az ételt. Nem azért mert nem akr enni, hanem gőgből. Hogy honnan tudja? Azért mer tő is ezt tenné, ha meg akarná mutatni, hogy már férfi, nem pedig egyszerű gyermek akit óvni kell. Biccent Oswaldnak, hogy bízza csak rá, majd melegen mosolyog rá a vámpírlányra.
- Ami azt illeti, a szakácsnő tökmagos pogácsája messze földön híres, és magm is nagyon kedvelem főleg amikor még meleg. Szívesen ennék belőle néhányat, önnek is meg kell kóstolnia Oswald.
A pincérlány pont most szedi össze a poharakat, így menten kér is kilenc tökmagos pogácsát, abból a nagy féléből, s így már nem tűnik úgy, mintha Hilde miatt aggódnának. Hiszen ez csak pogácsa... Az hogy a lánynak kevésbé fog megártani az alkohol, csupán kellemes mellékhatás.

- Azt mondod, én nem bírnám? * Tekintett rettegéssel, majd szép lassan eltökéltséggel teli arccal Oswaldra, közben nagyot sóhajtva. * - Igenis bírom, tudd meg. És ennem se kell, nem vagyok gyerek! MÉG EGY KÖRT!
- Hah, ne nézz rám, te főzted. Bármit mondok, úgy is csak ellenem fogja fordítani. 
* Nem kell sokat várnia, a pincérlány meg is érkezik elvinni a poharakat, s felvenni az új rendelést. Nem nagyon tudott vele foglalkozni, csak égett benne a düh, hogy mégis miféle bolondját készültek járatni vele... Védeni próbálták, pedig még csak nem is volt részeg! Nem attól volt ilyen vörös a feje, vagy nem attól kavargott ennyire a gyomra. Még csak a tompaság sem az alkoholnak volt betudható, hanem a... hosszú napnak, nem? Hogyan lett egyébként hirtelen ennyire meleg? Nem értette, kicsatolta a palástot tartó díszes gombot, majd ráeresztette azt a mögötte lévő székre. A súlyos ruhadarab egy pillanatra megindult lefele, ám némi igazítás után ismét ott maradt, immáron véglegesen. Közben fél füllel figyelte Norbert szavait is, ám csak keresztbe tett kézzel jutalmazta azokat. 
- Egyétek csak, nekem nem kell. * Büszkén kihúzta magát, nagyot szuszogva. Igen forró volt a levegő... * - Tökös pogácsa azoknak a férfiaknak kell csak, akik nem elég tökösek.
* Bambán elvigyorodott végtelen mélységű csodálatos humorán ámulva. Még az sem esett le neki, hogy mennyire értelmetlen és vulgáris volt az egész, csak eszmei magaslatokba emelkedve konstatálta, hogy főjének kútja aligha mélyebbre nyúlhat mint a föld közepe, ugyanis ilyen elmés megjegyzést csakis onnan merhetett. Közben a pincérnő egy bólintással konstatálta a rendelést, majd sarkon is fordult, s otthagyta az asztalt egy kicsit.
- Remélem bízhatok benned Oswald... Vagy benned Norbert.
* A lány egyik kezével lekönyökölt az asztalra, fejét alátámasztva jobbjával, s elmerülve figyelte a kocsmanépet, akik éppen szemben kockázással szórakoztak. Mindig is szépnek találta a csontból faragott játékszereket, bár, egyszer régen látott háborúdémon fogból faragott kockát is. Talán egyszer meg kell majd kérnie valakit, hogy tanítsák meg, ha másért nem, hogy fogdoshassa azokat a szép tárgyakat.

A végzetes szavak elhangzanak és ekkor jövök rá, hogy hiába próbáltuk menteni a helyzetet, és most már túl késő. Pedig Norbert is hogy igyekezett, biztos megérezte, mi a szándékom: udvariasan tudatni Hildével, hogy ideje befejezni az ivást, mielőtt még baj lesz. Fogalmam sincs, hogy fogjuk kimosni magunkat ebből a helyzetből. Sóhajtva dőlök hátra a székemben, majd érzem, ahogy kezdene az hátrabillenni, gyorsan meggondolom magam, mielőtt az ülőalkalmatosság több jelét adná annak, hogy a súlyommal nem csinálhatok azt rajta, amit csak akarok, inkább az asztalra könyökölök.
- Hilde, nem azt akartuk mondani... persze, hogy nem vagy már gyerek...
Norbert próbálkozása is hiábavalónak bizonyul, egy kicsit meg is illetődöm Hilde válaszán, és ahogy jobban figyelek, mintha már egyértelmű jeleit is látnám annak, hogy a baj, amitől tartottunk, már itt is van. Igaz, egyelőre az elhangzott szavak okozta döbbenetből is magamhoz kell térnem ahhoz, hogy bármit is tudjak mondani vagy tenni. Sosem aggódtam még ennyire Hildéért, és most tényleg nem tudok mit tenni érte, megköt az, hogy nem akarom szégyenbe hozni, én pedig világéletemben nem voltam valami találékony, itt pedig furfangra volna szükség. Arról már megbizonyosodhattam, hogy szavakkal hiába próbálok ügyeskedni, csak olaj a tűzre.
Kicsit úgy érzem, a lándzsa mintha ránk akarná hárítani a felelőssége súlyát azzal, hogy segítséget vár tőlünk, mikor ő is szólhatott volna az unokájára, elvégre máskor sem érdekelte, hogy kellemetlen helyzetbe keveri-e vagy sem. Szinte már fáj a fejem a gondolkodástól, nem szeretem ennyit törni a fejem. Ahogy felpillantok, látom csak, hogy az időnk is egyre kevesebb, a szőke leány már elindult a kitöltött pálinkával az asztalunk felé. Ügyesen kerülgeti az embereket és az asztalokat, látszik, hogy érti a dolgát. Mintha minden egyre zűrzavarosabbá válna, mint amikor valami nagy fenyegetés közeleg.
Nincs ötletem. Szinte öntudatlanul cselekszem. Amikor az ital az asztalunkhoz ér, hirtelen felállok, a vállammal kiverve a tálcát a lány kezéből.
- Bocsánat!

Elsápad, méghozzá igen látványosan, amikor Hilde rendel még egy kört, és seretné enyhíteni a helyzetet azzal a pogácsával, de úgy tűnik inkább csak olajat önt a tűzre, semmint oltaná azt. Tanácstalan, hogy ő fogalmazot rosszul, vagy csupán a vámpírnő az, akiből az alkohol előhozza a kötekedést. Ha az előbbi, bocsántkérés illeti a hölgyet, de ha az utóbbi, akkor rajtuk kívül bizony másba is beleköthet majd, ami egyenes úton vezet egy klasszikus, balladákba illő kocsmai verekedéshez.
A tűzrőlpattant lány viszont egy dolog, hogy kötekedik... De méltatni meri azt, hogy mégis mennyi vér van a pucájában, ilyen sértést pedig nem tűrhet el!
- Mi az, hogy nem vagyunk elég tökösek?! Hallotta ezt Oswald? Ha egy férfi szereti a jó ital mellé a jó ételt, és nem csak nyakal mint valami országútmelletti csehóban a banditák akkor már nem elég tökös! - teljesen fel van háborodva. Ha egy felettese mondaná ezt, akkor is mérges lenne, de összeszorítaná a fogait, hogy majd a tettei beszélnek az érdemeiről, de itt ráadásul egy lány sértette meg, ráadásul az egyik leggyönyörűbb nő akit valaha látott. Legalábbis ennyi alkohol után már egyértelműen így gondolja. Szinte nem is hallja, ahogyan a lándzsa szeretné őt bizalmába fogadni, és azt is letudja egy rosszalló pillantással, hogy Oswald kiveri a tálcát a pincérnő kezéből. Egyszerűen képtelen tovább látni a sértésen.
- Ne félj, bebizonyítom neked, hogy elég tökös vagyok, még nálad is jobban. Csak mondjad, hogyan.
Barna szemei szikrákat szórnak, miközben szinte rácsap az asztalra, ahogyan ökleit ráejti.

* Egész késő volt már a nyugtató szavakhoz, szinte meg se hallotta Oswald megjegyzését azzal kapcsolatosan, hogy gyermek volt-e vagy sem, s minden érzékszerve csak az őt ért sértésre fordult, az alkohol pedig kihozta azt a makacsságot, amit egyébként éppen képes lett volna elnyomni józanul, de most nem. Mérgesen támaszkodott az asztalra könyökével, s szinte puffadt a dühtől, egészen a sértésig, amikor is kiengedte azt annak módján. Kissé hátra is hőkölt Norbert reakciójára, az eddig oly jámbornak tűnő gesztenyeszín erdők immár villámokat szórtak az inzultus hallatán, s a feszült, mérges férfi láttán arra sem tudott figyelni, hogy Oswald kilökte a poharakat a pincérnő kezéből, s csak megszeppenve szólalt meg egy pillanatra.
- Hoppá.
* Furcsállva figyelt néhány másodpercre a megtermett lovagra, talán sikerült is egy kicsit kimozdulnia a méreg révületes ingoványáról (Részben, mert azt hitte, hogy ő tehetett az egész lökdösésről, akkor is, ha igen messze volt), ám a fiatal templomos keze úgy vágódott le az asztalra, hogy ismételten megrémült egy pillanatra, majd a jámbor sokk után sikerült visszaemlékeznie a dolgára, s az alkoholtól vörösödő arccal lett ismét úrrá rajta az eltökéltség, amire is pár pillanatnyi késéssel ugyan, de ő is rávágott egyet az asztal lapjára.
- Bizonyítsd! Mindjárt kitalálom... * Egy kicsit elgondolkodott, szemeit elfordítva a fiúról, s pillanatra Oswaldra nézett, majd az éppen problémázó kocsmárosnőre, ismételten vissza a jóképű lovagra, akire is pimaszul rámosolygott.  * - Kerítsd kézre a Boszorkánypörölyt. Annál sokkal férfiasabb feladat aligha akadhat... Kivéve, ha félsz tőle persze. Nem lepődnék meg.
* Megvolt a maga lehetősége Katherrel együtt dolgozni, kétségtelen meglepő karizmatikus (S a maga módján sármos) egy férfi volt, s bár közel sem tudta annyira utálni mint szerette volna, nem változott semmi sem azon status quon, hogy leginkább egy vesztőhelyre képzelte, lehetőleg fej nélkül. Sosem volt keblében a tőrt, s rövidebb kardokat forgató népek szeretete, egy harcosról sokat elmondott annak választott fegyvere, s aki az ilyet kedvelte, aligha lehetett becsületes... Arról nem beszélve, hogy az inkvizítor orv módon megkínozta azt a nyomorult nekromantát, ezelőtt sosem látott efféle erőszakot, s igazából nem is kívánt többet. A világ jobb hely lett volna nélküle, szerinte legalábbis mindenképpen. El is keseredett egy pillanatra, hogy miért járt erre a gondolata, s szeme sandán az üres pohárra fordult. 
- Hol van már a pálinka...?

Van egy érzés, amit mindennél jobban gyűlölök: a tehetetlenség. Megtörtént a baj, most már nincs visszaút, minden próbálkozás hiába. Kezdem azt sejteni, hogy mindennek tetejébe nemsokára súlyosabbá válhat a helyzet, Norbertet ugyanis láthatóan felpaprikázta, hogy a lány kétségbe vonta a férfiasságát. Úgy hiszem, ennek tudatában kétségbeesésem ellenére is jobb, ha nem iszom többet és figyelek rájuk.
Elhangzanak a végzetes szavak, a lehetetlen kérés. Megfordul a fejemben, hogy azért nem volna rossz a Boszorkánypörölyt kézre keríteni és mi mindenre jó volna az a hétezer váltó, ami az ember markát ütné érte, de azért nagy ellenfél volna. Ügyes és fondorlatos, talán becsületes harcban le sem lehetne győzni, ha a szóbeszéd igaz. Instituosis? Institorius? Valami kacifántos neve is van, mióta püspök.
Mintha Hilde észre sem vette volna, hogy oda a pálinka, amit rendelt, továbbra is várja. Elég ránézni, lerí róla, hogy már javában késő vigyázni, de talán a nagyobb bajt még elkerülhetjük. Óvatosan érek hozzá a karjához, amivel a fejét támasztja, csak hogy figyeljen rám és ne kelljen hangosan beszélnem.
- Hilde, szerintem azért legalább egy pohár vizet igyál meg, mielőtt bármit is rendelünk még. A Boszorkánypörölyt meg úgysem kerítjük kézre egyhamar, abban biztos vagyok. Találj ki inkább más feladatot Norbertnek, amivel bizonyíthat.
Nem tudom, miért érzem úgy, hogy körül kell néznem, mintha azt hinném, megpillantom itt, pedig annyira képtelenség. Egyszer járt itt, másodszorra nem teszi be a lábát Hellenburgba a tudtunk nélkül.
Norbertre pillantok. Nem ismerem őt annyira, hogy tudjam, neki mennyi az elég. Valahol bízom benne, hogy legalább ő maga tisztában van vele. Megcsillan a lámpás halvány sárga fénye a sötét szemekben. Csak egyszer láttam hasonló szempárt. Biztosan én is érzem már azért az ital hatását és pont Kather került szóba az imént. Jobb nem is foglalkozni vele.
- Például megpróbálhatna felemelni egy kisebb malomkövet, vagy egyedül elejteni valami nagyobb vadat. Eszes is, ahogy tudom, meg tudna felelni pár találóskérdésre is, azzal is bizonyíthatja rátermettségét. Sárkányt sem lehet úgy vadászni, hogy nincsenek is. Norven Kathert elfogni is majdnem olyan lehetetlen, egyelőre legalábbis mindenképp.
Tényleg, léteztek igazából sárkányok? Harald úr, az öreg kovács azt mesélte, hogy régen sárkányok éltek a földön és az emberek tőlük szerezték meg a tüzet. Voltam már annyi idős akkor, hogy ne higgyek már dajkamesékben, de mi van, ha tényleg igaz? Eltűnődöm ezen.
Jobb, ha ma este nem iszom már és inkább figyelek. Azért más asztaltársaságoknál is megszaladt már az ital, ahogy sejtem.

Hilde kívánságára elakad a szava egy pillanatra. Kerítse kézre a Boszorkánypörölyt, Hellenburg és a Protestáns egyház legendás ellenségét, aki többször került már szembe magával Esroniel von Himmlereich-al is, de mindig meglógott. Nehezebb, ám férfiasabb feladatot ki sem találhatott volna neki a vámpírlány. Még eljutnak a tudatáig Oswald szavai is, a malomkőről, a találós kérdésről, sárkányokról… Valahol mélyen tudja, hogy a templomosnak van igaza, mégis, kamasz büszkesége, és a lángoló, szinte elemésztő vágy, hogy lenyűgözze Hildét erősebb, mint az alkohol miatt már így is erősen háttérbe szorított józan ész.
Eszébe jutnak a régi mesék, gyerekkorából, amikor a hősnek számtalan lehetetlennek látszó próbát kellett teljesítenie, hogy elnyerje szíve hölgyének kezét, az apja fele királyságával együtt, miközben nagy harcossá és igazi férfivá érik. Veronián ugyan sajnálatos módon nem élnek sárkányok, de a Boszorkánypörölyhöz hasonló rémek még igen, így talán terem még babér a hozzá hasonló ambíciózus hősöknek.
- Én nem félek senkitől. - mondta az asztalra támaszkodva egészen közel hajolva Hildéhez. - Egy nap elhozom Hellenburgnak a Boszorkánypörölyt, és akkor el fogod ismerni, hogy én vagyok a legtökösebb templomos egész Délen. - Oswaldra pillantott. - Mármint, érti, hogy értem.
Közben megérkeznek a tökmagos pogácsák így indulatosan vesz ki egyet és harap bele. A meleg tészta és a csodálatos ízek harmóniája rögtön jobb kedvre deríti, dacos vonásai kicsit megenyhülnek. Itt képtelenek elrontani ezt az egyszerű, mégis felséges ételt.
- Biztos nem lehetetlen. Mindenkinek van gyengéje, ez volt az első, amit a kiképzés alatt tanítottak. Csak rá kell jönni mi az. Sajnos én sem gondolom, hogy tisztes párbajban legyőzhető, de azért mert okosabb annál, minthogy férfimódra kiálljon ellenünk… - morfondírozik hangosan. - De egy hős eszének is élesnek kell lennie, nem csak a kardjának, nem igaz? - vigyorog rájuk.

* Nem volt megálló, a kő csak gurult lefele a hegyről, Oswald érintésére kihúzta magát, s egy kicsit felegyenesedett az asztaltól. Kevésbé szédült mint azt gondolta, ám valószínűleg nem lett volna jó ötlet felállni most, nem tudta volna alátámasztani józanságának tényét lábai egyenességével. Orrát felemelte, megmakacsolta a gondolat, hogy neki, PONT NEKI, vizet kellett volna innia.
- Inkább sört akarok, nem vizet. Majd holnap iszok vizet. * Mutatóujja fenyegetően rázásba fordított. Nem értette, hogy mi is volt az indítéka ezzel, de ez nem akadályozta meg benne természetesen, hogy tegye. * - Sört, nem vizet. Olyan búzát mint az előbb.
* Hallotta Oswald mondandójának további részét is, ám nem kívánta egyelőre azt válaszra méltatni, s inkább Norberta várt, hogy mit szól a kihíváshoz. Szerencsére nem kellett csalódnia, s büszkén húzta ki magát, mintha csak az ő érdeme lett volna az, hogy a fiatal templomos az egészségnél egy picit több ambícióval és bátorsággal lett megáldva.
- Elismerem, de előtte hozd el... És akkor elhiszem, hogy nem harisnyás udvaronc vagy! 
* Ezután elégedetten fészkelődött egy sort és végül Oswaldra pillantott, immáron utólagosan reakcióját szentelve a felajánlásokra a próba helyére. Ezen a ponton már késő volt józan játékok irányába moccanni, pláne, hogy Norbert elfogadása is csak mélyítette az ajánlat komolyságát. 
- Látod? Mondtam! Egy malomkövet én is megemelek, egy férfinek komoly próba kell, nem sérthetem meg találós kérdéssel vagy valami nevetséges ügyességi feladattal, téged se sértenélek meg ilyesmivel! 
* Nem is igazán érdekelte a tény, hogy mikor kezdett (növekedő) elvárásokat támasztani Norberthez, de hirtelen valahogy mintha egy kissé nagyobbnak és erősebbnek hatott volna, mint az előbbiekben. Talán a bátorság megmutatása tette, talán az alkohol. Pál fordulatának második tengelyeként a fiú további monológja szolgált, amíg az beszélt élesen bólogatott és megpróbált felmarkolni magának egy pogácsát az eddig oly nagyon megvetett adagból, lehetőleg ezt úgy, hogy egybe bele is nyomja egybe képébe, sunyítva. 
- Biztosan van rajta is valami fogás, ha sikamlós, kesztyűben csak meg lehet fogni, ha máshogy nem is.

Minden igyekezetem hiábavaló, Hilde hajthatatlan. Jobban kellett volna vigyáznom rá, már az elején. Most már nincs mit tenni, de még a nagyobb bajoktól meg lehet óvni.
Norbert hirtelen felindulásán először meglepődöm, aztán elmosolyodom. Azt hiszem, a célunk már elértük, sikerült jobb kedvre deríteni szegény fiút. Csüggedtségének nyoma sincs most látszólag és jól is van ez így. Ő mindent megtett, a kudarc nem az ő hibája volt. Rossz volt látni, hogy mégis ő emészti magát miatta. Amilyen igyekvő, és szolgálatkész lélek, úgy képzelem, minden apró hibán töri magát, azon is, amit nem ő követett el. Nem is tudom már, melyik lelkésztől hallottam: "szívemet égő áldozatul az Úrnak ajánlom". Olyan dolog volt ez számomra, amit mindenáron teljesíteni akartam, egy olyan magaslat, amit el akartam érni. Úgy látom, hogy a fiú ezt már el is érte, s talán maga sem tud róla. Nem ismerem ugyan közelről, de nem hiába látszódik minden tettén és minden megnyilvánulásán ez a fajta tiszta odaszánás.
- Így van - adok igazat a annak, amit az éles észről mond nekünk és megvakarom a homlokom. Mondták már, hogy nekem ez nem erősségem... Még nekem is van mit tanulnom tőle, a kor még nem tesz bölcsebbé.
A vámpírlánynak tetszik a felelet, hozzám intézett szavára védekezőn emelem magam elé a kezeim. Inkább csak játéknak fogom fel a dolgot, úgy engem sem furdal a lelkiismeret.
- Látom, látom, igazad van.
Elégedetten és némi megnyugvással figyelem, ahogy végül ő is megadja magát a pogácsának.
- Mindenkinek van valami gyenge pontja, és bizonyára a Boszorkánypörölyön is találni fogást. Amíg azonban nem tudjuk, hogyan lehet megfogni, én azt mondom, botorság volna szembeszállni vele, mi több, istenkísértés. Aki idő előtt felkészületlenül rohan veszedelembe, az nem bátor, hanem vakmerő, nem hős, hanem bolond.
Bár a saját példám mutatja, hogy az Úr néha megkönyörül a bolondon is.
Beleiszom a poharamba, az utolsó korty söröm is elfogy. Úgy döntök, ennyi mára nekem elég is lesz, nem árt, ha valaki figyel is, míg az ifjak isznak. Hildére pillantok és széles mosoly ül ki az arcomra. Van valami bájos a csillogó szemekben, a kipirosodott arcban, az elnagyolt mozdulatokban. Halkan kérdezem csak meg:
- Megvagy?

Nem tudta, mikor vált a buta vicc, az egyszerű, társak közötti szivatás kőkemény valósággá, de azzá vált. Alkoholgőzös fejében már terveket kezdett szövögetni, hogy hogyan fogja elfogni a Boszorkánypörölyt, és ezzek kiköszörülni a nevén és a becsületén esett csorbát. Ehhez persze tervezés kellett, gondos tervezés...
- Így van, Hilde kisasszony valódi hősnek való próbát talált ki, és én ki fogom állni, ha már ilyen lehetőség adatott, és ha már Rudenz királynak nincsen se lánya, se sárkányproblémája... - hirtelen csuklott egyet, ahogyan a búzasör gyöngyei picit visszakívánkoztak a pohárba, de végül meggondolták magukat és lent maradtak. Hatalmas barna szemekkel nézett a porcelánbőrű vámpírnőre, hogy az férfinak tekintette őt, látta benne a lehetőséget nagy hőstettek véghezvitlére, mint Dél igaz lovagja.
- Jól mondja, Oswald! Nade, úgy tudom a Boszorkánypöröly már idős, biztos vannak róla históriák, amikben igazság is van, túlmutatva a babonás félelmeken. Láttam régen a bátyámat apró darabkákból összerakni egy nagy képet, neki van türelme az ilyesmihez, meg apának is, nekem kevésbé.... Nade a lényeg, hogy ez pont olyan. És a képet ha kirakjuk, ott lesz a kulcs a zárba, a pajzs ami felfogja és megállítja a pöröly csapását! És aztán már szembe is lehet szállni vele! - vehemensen beszél, nagy karlendítésekkel, és a végén még fel is pattan, feldöntve maga mögött a széket, hogy csillogó szemekkel magyarázza a lelkesedését. Csak amikor a véget és a röpke szónoklata veszi észre, hogy már mindkét társából kettőt lát. Mintha hullámozna a lába alatt a talaj is. Inkább visszaül... Csakhogy a széke már nincs ott, hiszen az előbb döntötte fel, így csörömpölve érkezik le a földre, és nincs is kedve onnan felállni.